A nevén szólítom és csendben fülelek, hátha máris meghallom, melyik bokor mögül fog előtrappolni, de úgy tűnik hiába, mert akárhogyan is fülelek, az erdő hangjain kívül semmi mást nem hallok. Pompás. - Ryan?! Ez így már egyáltalán nem vicces… A nevét kiáltom csak hangosan, a mondat másik felét csak félhangosan mormogom magam elé, mert tényleg nem erre számítottam. Ha felültetett, vagy csak azt hiszi, olyan baromira jó poén, hogy kihív ide az erdő kellős közepére, akkor nagyon morcos leszek. Igen, ezúttal tényleg az leszek, mert semmi kedvem az ilyesmihez. Bár melegebb időben valószínűleg élvezném a dolgot, de így, amikor érzem, a hideg szinte a csontjaimig hatol.. na, akkor nem éppen itt szeretnék ácsorogni egy kis tisztás szélén és várni Ryan-re. Szóval nagyon is ajánlom neki, hogy pillanatokon belül varázsolja ide magát. Már éppen kiáltanám újra a nevét, amikor furcsa neszre leszek figyelmes. Egyből kapom oda a fejemet és amit látok.. na, attól hatalmasra nyílnak a szemeim. Nem tudom eldönteni, hogy mi a furcsa a képben, de két tippem egyből van. Először is, hogy egy farkas közelít felém. Egy farkas! A másik pedig, hogy kúszik, vadul csóválja a farkát és.. jól látom, hogy egy labda van a szájában? Egek.. Az egész látvány mégis annyira lesokkol, hogy óvatosan lépnék hátra, de természetesen annyira balfék vagyok, hogy még a saját lábamban is képes vagyok elbotlani, szóval szépen a fenekemre csücsülök a hideg földön, de legalább nem távolodok tovább, csak bámulok tovább, tágra nyílt szemekkel. Jól van, Payne, nagyon ügyes vagy, hogy járni sem bírsz. Még mindig nem tudom felfogni, hogy egy farkas, méghozzá egy igen méretes farkas közeledik így felém, a földön kúszva, farok csóválva, labdával a szájában és láss csodát, még ki is köpi elé, majd az orrával lökdösi és pillant a fák irányába. - J-j-játszani szeretnél? Na tessék, még dadogok is egy sort, a hangom totál csodálkozó, mintha egy zombit látnék, vagy ki tudja mit, de hát.. elég abszurd a dolog, ami kibontakozik előttem, lehet csak a hidegtől hallucinálok? A fene tudja.. De kell jó pár pillanat, sőt, lehet percek telnek el, amíg csak bámulom a farkast, próbálom felfogni a dolgokat. Közben az is eszembe jut, hogy hoppá, egy ideje még csak nem is pislogtam és ugyanúgy nézek rá, tágra nyílt szemekkel, szóval pislantok párat, még a fejem is megrázom, hátha így kiderül, nem csak oda képzeltem-e az állatot, de semmi nem történik. Oké, akkor.. akkor ha játszani szeretne, akkor játszunk. Végül is, miért ne..? Igaz, hogy kissé remeg a kezem, de mégis a labdáért nyúlok. Lassan – basszus, most látom, nem is kicsit remeg a kezem! – nyúlok a labdáért, még véletlenül sem szeretnék hirtelen mozdulatot tenni, hiszen lehet, hogy elsőre barátságosnak tűnik az állat, mégiscsak egy farkasról van szó! Szóval amint megvan a labda, szépen lassan felállok, ezúttal sem sietek el semmilyen mozdulatot, majd emelem a kezem és amilyen messzire csak tudom, el is hajítom a labdát, ami valahol a fák között érhet földet. Amint a bundás elszáguld, gyorsan nézek megint körbe. - Ryan, hol vagy? Suttogom a kérdést, mert most aztán tényleg igazán jó lenne, ha itt lenne mellettem, mert fogalmam sincsen, mit csináljak. Ekkor jut eszembe a pár nappal ezelőtti kis beszélgetésünk, ami felettébb furcsa volt. Most meg ez a farkas, aki.. hm, hogy is mondjam? Nem szokványos egy farkastól az ilyesmi viselkedés, pont olyan lököttnek tűnik, mint Ryan. Na nem, idióta gondolat, chh, méghogy ilyen! Azonnal ki is zárom a fejemből a felmerült irreális gondolatot, még fel is nevetek ezen az idiótaságon és inkább figyelem, mikor is jön vissza a fehér bundás. De mégis, hogy került egy farkashoz labda..?
Hallom, hogy engem hív, és nem vonyíthatok, nem jelezhetek neki, hogy itt vagyok, ne aggódjon, csak kicsit másképp. Helyette csóválok és labdát cipelek, tolok felé, olyan lassan közelítve meg, ahogyan csak lehet. Egyáltalán nem vagyok törpe méret, azt is tudom, hogy ez abszurd látvány, mert a farkasok nem szoktak labdázni, és nagyon de nagyon remélem, hogy nem akar egy husánggal ütlegelni, mert azt hiszi, megvesztem. Amint kibillen az egyensúlyából és fenékre ül, megállok, csak a csóválásom jelzi, hogy nem akarok rosszat, nem akarom bántani, csak... csak játszani. Meglepi, csodálkozik, nem érti, és nem nyalhatom képen, hogy hé, nincs semmi gond, csak dobd már el azt a golyót. Lehet, ki kellett volna kérnem Ed véleményét, hogyan megy az ilyesmi, vagy mit tegyek, de nekem annyira kurva jó ötleteim vannak, hogy csak na. Buli van, úgy sokkal jobb minden, nem? De. A bibi az, hogy Payne ember, én meg egy nyomorult labdával jelenek meg. Legalább sört hoztam volna, vagy forró teát, az is hasonlóan groteszk látvány lenne, ha egy üveggel vagy termosszal a pofámban ügetek elő. Apró mozdulatokkal, orral pöccintgetem felé a golyót, és amikor rákérdez a játékra, akkor heves csóválással tudatom, igen, azt szeretném. Seggem máris az egekben, ugrásra készen pillantok el a fák felé, és várok, hogy felálljon, hajítsa a gumibogyót, és amint repül a labdám, már rohanjak is utána ezerrel, kapjam el, és lassú ügetéssel cipeljem vissza hozzá. A közelébe érve ismét lelassítok, barátságos csóválással, fülfelcsapással mutatom, igen, ezt szeretném, mert ez annyira jó móka. Óvatosan dugom közelebb a fejem a kezéhez, bele akarom tenni a labdát, hogy ne kelljen lehajolnia. Megbököm a kezét, és ha nyitja a tenyerét, nagyon lassan próbálom beletuszkolni azt a kis golyót... hogy miért nem hoztam nagyobbat? Ezzel az erővel egy nyamvadt fogpiszkálóval is kísérletezhetnék. Olyan csöpp a keze, hogy az iszonyat, félve dugom a labdát, nehogy kárt tegyek benne, látszólag. Ahogy ott a labda, és hagyja, hogy a tenyerébe fektessem, olyan hirtelen húzom el a pofám, hogy "véletlenül" megharapom a kezét. Az érzésre felnyüszítek, nem akartam bántani, nem akartam rosszat, csak... csak labdázni, pedig tudom, hogy fáj neki, nem csak karcoltam, mert kesztyűn keresztül nehezen ment volna. El kellene rohannom, és én ehelyett mit csinálok? Nagy igyekezetemben, hogy bocsánatot kérjek, fenékre lököm, hogy nyüszögve dugjam a fejem a kezéhez, nyaljak végig rajta, és feküdjek le előtte, fejemet az ölébe téve. Én marha még a labdát is odatuszkolom, hogy az is ott legyen velünk. Lehet, rúgni fog, lehet ütni fog, vagy sikítozni, fogalmam sincs, és én kockáztatok. Halkan morranok, nem fenyegetően, csak úgy, mint aki jól érzi magát így, és olyan hazárdírozást mutatok be, hogy most rohanna el a fél családom, ha ezt hallaná. Megszólalok, neki beszélek. ~Kérlek, bízz bennem, Payne. Óvatosan nyalom meg a kezét ismét, gyógyítanám azonnal, de az a kesztyű... na annak borzalmas íze van, tuti műszálas cucc, bezzeg most nem nyúl, még véletlenül sem. Addig jó, mert akkor már azzal rohangálnék mindenfelé. Még mindig nem tudom, mit reagál, azt sem, hogyan magyarázzam el neki, hogy nem őrült meg, jól hallotta, és én vagyok az. Sikerül. Magamhoz méltó módon elfekszem, felemelem a mellső lábamat mint egy fürdős kurva, és vakarásra kínálom a mellkasomat. Fejemet lehet, szétveri, de nem veszem ki az öléből, még nem, mert ez nekem most idilli.
Nem kell sok idő és a farkas máris üget visszafele, szájában a labdával, hogy aztán máris a kezemet bökje meg az orrával. Furcsa mód nem lépek hátra, sőt, nem is félek már az állattól, az előbbi bizonytalanság elpárolgott, hiszen be kell valljam, eszméletlenül aranyos. Az előbb is, ahogyan a fenekét az ég felé tolta és várta a labdát. Valamiért nem tudok félni tőle, úgyhogy most is nyitom a tenyeremet, hogy bele tudja pottyantani a labdát. Az nem zavar, hogy netán nyálas, az ilyesmi nem zavart soha, majd beletörlöm a nyálat a nadrágomba, ezen nem fog múlni, arról nem is beszélve, hogy kesztyű van rajtam, amit könnyedén ki lehet mosni. Ajkaimra mosoly szökik, ahogy a termetes jószágot nézem, ilyenben még soha nem volt részem, azt hiszem még talán senkinek. Ez a bundás annyira.. nem is tudom, látszik rajta, hogy nem akar bántani, olyan óvatosan teszi a kezembe a labdát, hogy csak ámulok és bámulok. Egek, farkassal labdázgatok, lehet tényleg csak álmodom? Nem, biztos nem, mert ez a rettentő hideg tutira valóságos. Ahogyan a hirtelen a kezembe hasító fájdalom is,d e még felfogni se nagyon van időm a dolgot, mert a farkas felnyüszít és egyből furakodik hozzám, de annyira, hogy ismét a földön kötök ki. Hát, őszintén szólva nem olyan kellemes már másodjára is a kemény talajra huppanni úgy, hogy még a kezemmel sem tudom felfogni az esést. Jajj, de fog fájni a fenekem… Az ölembe rakja a fejét, én pedig egyből simogatnám is, túrnék a bundájába, de a jobb kezem túlságosan is fáj hozzá.. egyből kapom is le a kesztyűmet, hogy megnézzem, mennyire vészes is a sérülés. Bakker, ezt szépen megharapta, bár fogalmam sincsen, hogyan történhetett, de sebaj, azt hiszem ennyit túlélek. Kicsit szisszenek csak fel, amikor lehúzom a kesztyűt, de nem vészes a dolog, a tenyeremet a szemem magasságába emelem fel, hogy közelebbről is megszemlélhessem a dolgot. Lehet nem ártana lefertőtleníteni, mert mégiscsak farkas harapott meg… de itt most nincsen lehetőségem, majd csak ha hazaértem, de az meg ki tudja, mikor lesz. Sebaj, gyorsan túlteszem magam a sokkon, hogy megharapott, sőt, még mosolyra is húzódnak az ajkaim, ha valaki így látna minket.. Viszont itt az ideje megsimogatni ezt a hatalmas szőrgombócot, úgyhogy az ép kezemmel meg is teszem, még a füle tövét is megvakargatom. - Tudsz róla, hogy eszméletlen aranyos és cuki vagy? Teszem fel közben a költői kérdést, mert szerintem tényleg az, ezen nincsen mit szépíteni. Nem hagyom abba a simogatást, borzolom a fejét a szőrt, amikor hallom a fejemben Ryan hangját. Hirtelen kapom fel a fejem, még a kezem is megáll a mozdulat közben, én meg mit csinálok? Hát természetes, hogy először körbenézek, mégis honnan jöhetett a „hang”, de Ryant sehol sem látom. Csak ekkor kúszik vissza a szemem a farkasra, aki közben már a mellső mancsait is felemelte, hogy vakargassam meg a mellkasát. Most vagy én kergültem meg, vagy tényleg alszom. - Ryan? Jobb ötletem nincsen, elszaladni tuti nem fogok, mert ahhoz túlságosan érdekel ez a dolog, vagyishogy… le is taglózott, azt nem mondom, hogy sokkot kaptam, mert azért azt nem, csupán nem értem. Mégis mi a fene..? Ekkor jut eszembe ismét az az esti beszélgetés, a szemeim ismét tágra nyílnak és a kíváncsiság mellett egy cseppnyi ijedtség is tükröződik a kék szemeimben. - Én.. én bízok. Igen, azt hiszem. Nem, dehogy hiszem! Teljes mértékben megbízom Ryan-ben, ezért is nem kezdtem még el hátrálni. Igen, lehet, hogy rémisztő és rohadtul abszurd ez a helyzet és jelen pillanatban nem tudom még felfogni sem, de ha Ryan azt kéri, hogy bízzak benne, akkor bízok. Szóval.. nem is tudom, azt hiszem valamiféle magyarázatot várnék. Továbbra is tágra nyílt szemekkel nézem, mintha megfagytam volna, tipikusan az az arckifejezés ül a képemen, hogy én ezt nem tudom elhinni. Itt van a szemem előtt, de lehet, hogy csak álmodom? Fogalmam sincsen, sürgősen siessen valaki a segítségemre és magyarázza el ezt az egészet.
Talán hülye ötlet volt, talán nem, még nem tudom, de próbáltam úgy megoldani a kérdést, hogy minél kisebb sérülést okozzak neki, ne legyek brutális, el tudjam nyomni a viking harcos énem, és ne törjön a felszínre. Feldöntöm, mintha véletlenül tenném ezt is, finoman, óvatosan, nem letarolni akarom, nem teke bábu, csak nem szeretném, ha elrohanna, ha meggyűlölne, mikor megért mindent. Izgatottan fúrom a fejem az ölébe, megharaptam, és tudom, hogy fáj neki, vigasztalni akarom, bocsánatot kérni, hiszen az is lehet, sosem fogja megtenni. Érzem, hogy nem fél, és ez jó, nem sikít, nem repeszti be a dobhártyámat, és nem akar szabadulni. Tudja, hogy nem bántom, éppen óvni akarom, a kezét látva óvatosan megnyalom a kezét, hogy utána egy hatalmas szusszanással tegyem vissza a fejemet az ölébe. A sérülés nem vészes, nem haraptam nagyot, nem törött a csont, csak sértettem a kezét, amennyire kellett. Mondanám, hogy ha lepisili, akkor fertőtleníti is, de ha megszólalok, akkor még a végén mindennek ellentmondva kap nekem itt infarktust. Simogatni kezd a fejemet, a fülem tövét, én pedig halk morranásokkal felelek, élvezem, szeretem, egészen más így, mint amikor mancsokkal vakarom. Aranyosnak és cukinak nevez, felpillantok rá, talán még vigyorgok is, ezt nem tudom, de újabb morranás hagyja el a pofámat, tökéletesen értem minden szavát. Végül kockáztatok, beszélek hozzá, hogy tudja, nem hagytam magára, itt voltam mindvégig, és nem kell tőlem félni, hiába festek brutálisan a termetem miatt. Tudom, hogy felismeri a hangomat, és nem is nagyon érti, honnan jön, de megbököm gyengéden, hogy rám figyeljen, itt vagyok lent az ölében, és akkor adom a mellkasomat is. ~Igen. Nem lesz semmi baj, mindent elmagyarázok. Örömömben teljesen hanyatt vágom magam, most már aztán a hasamat is lehet vakargatni, ki ne maradjon a szórásból. Rémült, és tanácstalan, én pedig továbbra is azon vagyok, hogy ne ijesszem meg, és bízzon bennem. Bár ha jobban belegondolok, akkor ez tényleg hülyén veszi ki magát. Ide jön egy fehér bundás, labdázik egy emberrel, aztán pofázik hozzá. Hihető, aha, igen. Ha ezt valahol elmesélné, akkor egyenes útja vezetne a pszichiátriára, de nem, ő nem akar szabadulni, és amikor azt mondja, bízik, felemelem a fejemet, és egyszerűen arcon nyalom, lelkes csóválással egybekötve. Talán el kéne szambáznom a hátizsákomért, és felöltöznöm, mert oké, hogy én marhára élvezem, ha a bundásommal is foglalkozik valaki, de azért csak jobb emberként beszélgetni. Egyelőre még nem teszem, időt kell hagynom neki, hogy megeméssze a hallottakat, hogy így kommunikálok vele. Hasra fordulok, egészen közel kúszom hozzá, szinte köré tekeredek, hogy melegítsem, vagy tudom is én miért, most jó ez a vizes nyolcas. Még a labdát is beteszem az ép kezébe, hogy ha visszaadja, akkor megint átadjam megőrzésre. Így is lehet labdázni.
Nem vagyok dühös, de valamiért még csak nem is félek ettől az állattól, mert attól még, hogy megharapott, az utána történő cselekménysorozat egészen meglepő. Soha nem gondoltam volna, hogy egy farkas fog ledönteni a lábamról, hogy utána nyalogassa a sebemet, majd a fejét az ölembe hajtsa. Hát megállni sem bírom, egyből vakargatni kezdem a fülét, hiszen zabálnivaló. Legszívesebben hazavinném, csak hát egy ekkora állat bizonyára elég feltűnő, a házban pedig kínzás lenne neki, hiszen nagyon pici a hely. Amikor látom a reakcióját a két kis jelzőm elhangzásakor, valami furcsa kezd el bennem mocorogni. Az egész úgy tűnik, mintha értené, amit mondok neki. Vagy csak még mindig hallucinálok? Fogalmam sincs, de te jó ég.. tényleg vigyorgott? Na, most jön el az a pillanat, amikor már végképp nem értek semmit. Na jó, ez naiv megjegyzés, mert ami ezután jön, az lesz ám csak a hab a tortán. Hallom a fejemben Ryan hangját és amikor körbenéznék, hogy honnan jöhet, a farkas megbökdös, hogy rá figyeljek. Robotszerűen emelkedik a kezem, hogy megvakargassam a mellkasát is, de az arcom továbbra is mintha megfagyott volna. Na nem, most már tuti csak képzelődöm, vagy mindössze álom ez az egész? És tessék, ekkor megint hallom a hangot, ami azt mondja, nem lesz semmi baj, majd mindent elmagyaráz. Az pedig biztos, hogy ez Ryan hangja, ezer közül is megismerném. - Az nagyon jó volna. Hangomban most semmi viccelődés, tényleg nagyon szeretném, hogy megmagyarázza ezt az egészet, mert végképp nem értek semmit. Ryan farkas? Farkas?! Mi a fene.. Annyi ilyen filmet láttam már, hogy a főhős egyszer csak rádöbben, hogy a világ nem egészen az, aminek hiszi, mert misztikus lények is lakják. Na, most velem pontosan ugyanez történik. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni.. Pontosan ezért van akkora szükségem arra a magyarázatra. Bízok én benne, naná, hogy bízok! Ezt aztán meg is mondom neki, tudja ő is, hogy tényleg így van. Amikor arcon nyal, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne nevessek fel. Megtörik a jég, szokták mondani, elvigyorodom és kissé más megvilágításba kerülnek a dolgok. Ez tuti Ryan, efelől semmi kétségem, ez a mozdulat pedig valahogy olyan jól esik, hogy nem bírom megállni.. mielőtt visszahajtaná a fejét az ölembe, elkapom a nyakát és még át is ölelem. Persze a lendület akkora, hogy totálisan a földön kötök ki, de nem számít, pár pillanatig fekszem csak a földön, utána eleresztem és ismét ülésbe tornázom magam. - És te is olyan vagy, mint a királyfi, akit békává varázsoltak? Meg kell csókoljalak, hogy visszaváltozz? Már most imádom ezt a bundást, ez nem vitás, vakargatom is a pocakját is, tessék, itt a dögönyözés. A hangulatom már sokkal jobb, noha még ugyanúgy meg vagyok döbbenve és várom a magyarázatot, mert szeretném felfogni ezt az egészet. De vidámabb vagyok és még viccelődni is tudok. Amikor közelebb húzódik hozzám, szinte körém tekeredik, egyből érzem a belőle áradó meleget és ezt rettentően tudom értékelni. Hideg van, még mindig, pláne a földön ülve. A simogatást továbbra sem hagyom abba, halovány mosoly marad ajkaimon és figyelem, még labdázgatok is vele, bele a szájába, bele a kezembe. Csak félre ne nyelje, mert fogalmam sincsen, hogy kell elsősegélyt nyújtani egy farkasnak. Várok, továbbra is várok.
A hihetetlent, a halandók szerint nem létezőt feldolgozni, összekapcsolni és elhinni, hogy a szem nem téved, nincs semmi illúzió, igen nehéz, belátom, így néhány jelzéssel tudtára adom Payne-nek, bizony, jól hall, én vagyok, és igen fehér bundásként terülök el előtte, az ölében, és mindenhogyan. Hozzászólok én, abban nincs hiba, és ne, nehogy azt mondja, hogy a hangok is megmondták, mert akkor nem tudom mit csinálok. Mákom van, a nőstény nem rémül meg, nem sikít, nem verekszik, hát mondtam én, hogy nem hisztis, nemde? Ugye? Tessék. Most sem hisztizik, pedig kirándulásra hívtam, labdáztam, megharaptam, feldöntöttem, képen nyaltam, és nem vertem ki nála a biztosítékot. ~Mindjárt megteszem. Csak még kiélvezem, hogy mindenhol megdögönyöznek, megvakargatnak, mert ez is jó, emberként ez érdekes látvány lenne, de úgy is elő tudom adni. Persze, hogy örülök minden reakciójának, ami azt mutatja, nem hiszi azt, hogy teljesen megőrült, és kezdi érteni, hogy az a fehér hatalmas állat ott az ölében ténylegesen az, akit megismert futás közben. Az ölelésébe szinte így is belebújok, olyan szinten, hogy éppen azon vagyok, az ölébe férjek, ami kicsit nehézkes, de megoldom ezt is. Még a farkincámat is behúzom, fejem a fején pihen, és tulajdonképpen teljesen betakarom. Aztán visszafekszem, és csak a búrámat pakolom vissza az ölébe. ~Valami ilyesmi, a csókot elfogadom így is, de attól még nem fogok átváltozni. Mindjárt jövök. Felugrok és pár ugrással tűnök el a bokor felé, hogy kis idő múlva már emberi alakban, felöltözve térjek vissza mellé. Magyarázzam el, szép lesz az, nagyon szép, és akkor most jön az a rész, hogy felveszek egy idült vigyort, leülök, és dadogni kezdek. Ahaaaaa, hát nem. A vigyor megvan, ami azért mosollyá szelídül az arcomon, amikor leteszem a hátizsákot, és a közben előbányászott meleg pokrócot Paynere terítem, hogy végül leüljek mellé, és átöleljem, megnézzem a keze sérülését, és bekössem, aztán a labdát tovább dobálgassam. -Kezdem az elején, hogy mindent megérts. Amikor azt mondtad, hogy szívesen kipróbálnád ezt az életet, és szeretnéd is, akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy ezen tudok segíteni. Ám ez nem lett volna elég hozzá, ahogy az sem, hogy szeretlek, de volt egy plusz, ami miatt azt mondtam, hogy bizony, megéri. Egykor ember voltam Payne, akárcsak te, és a filmnek van igazságtartalma, de annyi azért nincs, hogy komolyan lehessen venni. 10 éves voltam, amikor farkassá lettem, ami azt jelenti, hogy azóta kicsit más életet élek, mint ti. Titokban kellett tartanom mindenki előtt, ahogyan ma is, megváltoztak a szokásaim, de mint láthattad, én élvezem, ez nem pár évvel ezelőtt történt, Payne, bár tudom, nem nézek ki 30-nak sem. Annyi mindent kellene elmondanom neki még, és tényleg nem tudom, hogyan tegyem, így aztán feladom itt az összetett szövegelést, és előadom inkább Ryanesen. Ha megtudja, mekkora a család, sikítófrászt kap, mert a miénk külön állatfaj, az is csoda, hogy még nem nyilvánítottak minket önállónak. -Igen, vérfarkasok vannak, láthattad, az vagyok, nem ember. Az, hogy megsértettem a kezedet, annyit jelent, hogy kipróbálhatod ezt az életet, de... de ebből nincs visszaút. Szóval ilyen retúr jegyes cucc az nyema. Viszont kapsz egy családot, egy falkát, egy Teremtőt, akik figyelnek rád, akárcsak a kölykökre a mezei farkasoknál. Tudod milyen édesek? Ahogy bukdácsolnak, és megteszik az első lépéseket, ahogy esetlenül játszanak, meg vadászni tanulnak, harcolni, és ilyesmi? Állati arcok, és jó nézni, ahogy fejlődnek. Szaaal, a kezed megsértésével átadtam a kórt, vagyis most már neked is van kis fehér bundásod, ami ott van benned. Közben mutatom is neki, hogy ha akarom, csak az egyik karom válik manccsá, karmokkal a végén, és alakul vissza, ha éppen ez a cél. A kis bundás pedig ott van, ott bizony, farkasom már rég ismerkedik a kölyökkel, nyalogatja, bökdösi az orrával, és ahogy eldől, máris állítja felfelé, hogy után megint megpöckölje. Játszik vele, és örül neki. Egyelőre nem mondok többet, na nem azért, mert elfelejtettem, mit akarok mondani, hanem azért, mert ez első hallásra így is meredek lehet. Forró teát szedek elő a táskából, azzal kínálom Paynet, igyon, hiszen át van fagyva. Kérdezni akar, kérdezhet, azért 285 év után mindent sorba tenni az nem egyszerű folyamat. Nekem, hiszen ami nekem a leglényegesebb dolog volt, hogy utáltam átváltozni, mert fájt, de alig vártam, mert mehettem szabadon, és idegesíthettem Victort. Aztán Edet, aztán mindenkit, és erre ki lett lapítva a sisakom. Felháborító.
Méretesnek méretes, ha a látvány eddig nem volt elég egyértelmű, akkor most közelebbről is megtapasztalom, ahogyan az ölembe mászik, belebújik az ölelésembe. Szinte teljesen betakar, érzem a belőle áradó meleget, ami jelen pillanatban eszméletlen jó, mert még mindig eszelősen hideg van. Sokáig azonban nem tart, nem is tudnám megtartani már túl sokáig, úgyhogy a bundás ki is mászik és csak a fejét hajtja vissza az ölembe. - Rendben, csak siess. Bólintok neki, bár ezt már valószínűleg nem is látja, mert olyan hirtelen pattan fel és tűnik el a bokrok felé. Itt maradtam egyedül, szinte érzékelhető, hogy a farkas távozásával jó pár fokot hűlt a hőmérséklet. Vagy ezt is csak én érzem így? Nem tudom, mindenesetre egészen kicsire összegömbölyödöm, a felhúzott térdeimet is átkarolom, az államat pedig a térdemre fektetem. Gondolkodom ezen az egészen, próbálom felfogni, hogy ez tényleg igaz, hogy valóban Ryan volt a farkas és nem csupán valami buta tréfa és illúziókeltés. Elvégre.. ezt az egészet hogyan lehetne viccből megcsinálni? Na igen, az lenne a képtelenség. Fogalmam sincsen, mennyi ideig ücsörgök egyedül, az viszont biztos, hogy nekem szinte egy örökkévalóságnak tűnik. Lassan emelem fel a fejem, amikor hallom a közeledését, a vigyorgását látva nekem csupán egy halovány mosoly kúszik az arcomra. Nagyon összegabalyodott most minden a fejemben és eszméletlenül várom azt a magyarázatot. A kapott pokrócot annyira magam köré tekerem, amennyire csak lehetséges, ám az ölelés az, amitől kicsit mintha csökkenne a fázós érzésem. Nem szólok semmit, hagyom, hogy a kezemet is bekötözze, tudom, hogy el fog mindent magyarázni, nem siettetem hát a dolgokat, türelmes vagyok és lám, olyan sokat nem is kell várnom. Figyelmes hallgatom, amit mond, megpróbálom feldolgozni a hallott információkat. Egyszer sem szólok közbe, mikor mindent elmond, akkor is kivárok egy kicsit. A sebesült kezemet emelem felés nézek rá immár a kötésre, mintha nem akarnám elhinni, hogy tényleg megharapott és ezzel.. átadta ezt.. ezt az egészet. - Te jó ég.. Ez az első, amit sikerül kinyögnöm, még egy hatalmas sóhaj is felszakad, de érdekes módon a mosoly ezúttal nincsen az arcomon. Sok ez az egész, rettentően sok és csak még inkább összegabalyodnak a gondolatok a fejemben. - Miért? Halk vagyok, szinte csak suttogok, ekkor nézek rá először, fordítom felé a fejem, majd rájövök, ez így nem lesz elég, mert annyi miért kavarog bennem, annyi miértre szeretnék választ kapni, hogy ez az egy kérdés nem lesz elég, szóval akkor ideje kicsit kifejtenem, mire is gondolok. - Miért.. döntöttél helyettem? Miért nem beszéltük meg ezt előtte? Igazán elmondhattad volna, mi is vagy valójában, hiszen tudod, hogy bízok benned. Igen, tény, hogy azt mondtam, hogy kipróbálnám ezt az életet, de.. de nem is tudom. Azért örültem volna, ha nem helyettem dönti el ezt az egészet. Valószínűleg nem futottam volna el menekülve és sikítozva előle, amikor elmondja az igazat, ahogyan most sem tettem. Sok időt nem hagyok a válaszolásra, egyből folytatom a dolgokat. - Miért döntöttél úgy, hogy.. megharapsz? Azt mondta, volt egy plusz azon felül, hogy szeret, erre is kíváncsi volnék, mit csináltam, vagy végülis mi volt az, ami miatt így döntött? Azt mondja, nekem is van kis fehér bundásom.. hát ezt még fel kell dolgoznom. Szóval én is vérfarkas lettem? Úristen.. - Miért nem érzek semmit? Ha logikusan végiggondolom, valamit csak kellene.. vagy nem? Nem tudom, hogy megy ez az egész, inkább elveszem a felém nyújtott forró teát, az most nagyon jól fog esni. A kezemben szorongatom és figyelem a pohárban lévő italból felszálló gőzt. Nem, nem nézek Ryan-re, válaszokat várok és érezheti is, hogy egyelőre nem vagyok túl boldog. Viszont nem is haragszom rá, nem megyek el megsértődve, csak szeretném megérteni a dolgokat, tisztábban látni, hogy kicsit feloldódjak. Egyelőre nem tudok „jó” dologként tekinteni erre az egészre, mert.. tulajdonképpen fogalmam sincsen róla, hogy mit is kaptam én most tőle. - Te anno hogy kezelted ezt az egészet? Hogyan fogadtad, amikor kifordították a világodat és elmondták, hogy nem egészen úgy vannak a dolgok, mint ahogyan azt eddig hitted? Ekkor pillantok fel rá, halovány mosolykezdemény lenne az ajkaimon? Nem tudom, kívülről nem látom magam, mindenesetre nem veszem le a tekintetem Ryan-ről, kíváncsi vagyok az ő álláspontjára is, talán.. talán az is segítene elfogadni mindezt, megérteni és értékelni ezt az egészet.
Sietek én, sietek, most is megmutatom, rám nem kell túl sokat várni, igaz, most nincs zuhany, csak egy átalakulás és öltözés. Visszatérek mellé, készültem én mindennel, amivel csak lehet, de a neheze csak most jön. Az is benne van a pakliban, hogy mindent elmondok, meggyűlöl, elfordul tőlem, ami csak megnehezít mindent. Ennek ellenére vigyorgok, reménykedem abban, hogy ha az eddigit jól fogadta, akkor a többit is, labda az már nincs, illetve ami van, azt az ujjaim között kezdem el forgatni, miután betakartam, és forró teával kínáltam. Belevágok és elmondok mindent, ami hirtelen az eszembe jut, és még nem is hangzik összefüggéstelenül, érthető is, és nem hihetetlen, nem néz hülyébbnek, mint egyébként. Hagyom, hogy végiggondolja, hogy egyáltalán reagáljon valamit, azaz mondjon valamit. Türelmetlen vagyok, szívesen mefognám a vállát, hogy siettessem, jobban izgulok, mint akkor, amikor Ednek végül sikerült kinyögnöm, hogy szerelmes vagyok. Na jó, hát nem egészen erre gondoltam, lehet, jobb lett volna mégis, ha hatalmas szőrtenger maradok. -Nem, nem fedhettem volna fel soha, mi vagyok valójában, az emberek nem tudnak a létezésünkről. Ha véletlenül kiderül, akkor az Őrzők lépnek közbe, és törlik ki az összes emléket, akik vigyázzák, hogy a mi világunk rejtve maradhasson, és ne legyenek túlkapások sem. Miután azt mondtad, szeretnéd kipróbálni, milyen ez az egész, és tudom, hogy olyan képmemóriád van, mint senki másnak, ezért... ezért léptem meg ezt. Meggyűlöltél, ugye? Gáz van, mégis mellélőttem, és akkor még nem is mondtam el neki, hogy az én kölyköm, sem a koromat, sem semmi mást. Azt hiszem mégis igaz, hogy nem tudok kiigazodni a nőstényeken. A film alatt nagyon lelkes volt, akarta, és amikor meg bekövetkezik, akkor meg nem az. Feladom, erre még Jenny sem tudott volna mit mondani, pedig ő nőstény. -Azért, mert a sérülés kicsi, és nem indult be automatikusan az átalakulás. Ennek pár napon belül meg kell történnie, az elkerülhetetlen. A farkasod ugyanolyan mint az enyém, csak még kicsi, botladozó szőrgombolyag. Az erőd, a gyorsaságod, az érzékeid jobbak, élesebbek, mint emberként, ezt is meg kell tanulni kezelni. Lehet, ha megmutatnám neki, milyen a másik alak, és kikényszeríteném belőle, akkor másként látná, de egyelőre még várok ezzel, mert így is vesztésre állok azt leszámítva, hogy ezen már nem tudok változtatni. Ami jó jel talán, hogy nem tol el magától, hagyja, hogy átöleljem, és nem bújik ki a karjaim közül. Felsóhajtok, és a saját példámról kezdek mesélni, bár nem most volt, az is biztos. -Viking vagyok, Izland szülötte, aki a vérében hordozza a rúnák világát, az ősi tudást, a farkasokhoz való kötődést. Egy táborban éltünk akkoriban, 276 évvel ezelőtt, és az én jó szokásom az volt, hogy etettem a vad farkasokat, oda szoktattam a táborhoz őket. Engem sosem bántottak és értettem a nyelvükön, azt hiszem, kölcsönösen tiszteltük egymást. Aztán egyik este összefutottam valami olyannal, amit előtte sosem láttam, akkor is etetni indultam. Hatalmas volt, igazi monstrum, elrohanni sem volt erőm, ő meg elunhatta, de rám vetette magát, megharapott. Arra emlékszem, hogy egy szobában tértem magamhoz, egy fickó állt felettem, aki elkezdett beszélni erről a világról, hogy mivé lettem. Az a durva, hogy 10 évesen nem zavart a dolog, sőt, ki sem akadtam rajta, élveztem minden egyes percét, pedig az én Teremtőm kemény kezű volt. Kiderült, hogy azért harapott be, mert értem az ősi rúnák nyelvét, egy olyan tudásét, amit már akkoriban is elfeledtek, reményteljesnek tartott. Az elején nagyon sokat kellett tanulnom, de az a szabadság, amit a farkas alakban való játszadozás, rohangálás, a vadászat öröme nyújt, azt nem kárpótolja semmi. Szeretem ezt az életet, Payne, tényleg szeretem. Nagyjából elmesélem a történetemet, már ami az elejét illeti, mert nem tudom, hogy a nőstény mennyire ismeri azt a világot, amit én magammal hoztam, tanultam, ezért nem fárasztom feleslegesen ezzel a részével. Viszont ha rám néz, láthatja, hogy lelkes vagyok, és tényleg olyan szeretettel beszélek az életemről, a farkaslétről, hogy csak na. Vannak előnyei, nagyon sok, és vannak hátrányai, az sem kevés, de mégis imádom. Annyi kalmajkát, amiennyibe Eddel keveredtünk, hát azt emberként nem hiszem, hogy átéltem volna.
Érzem rajta, hogy nem ilyen reakcióra számított a részemről. A helyzet az, hogy még nem nagyon tudom hova sorolni ezt a dolgot. Egyelőre nem örülök neki, de nem is utálom a kialakult helyzet, csupán.. kell egy kis idő, hogy be tudjam sorolni. A szavai.. valamiért elszégyellem magam, nem is tudom miért, csak egyszerűen nem szeretném, ha rosszul érezné magát.. miattam. Amikor felteszi a kérdését, egyből felkapom a fejem és nézek a szemeibe, mint egy ijedt kislány. - Dehogy! Nem tudnálak meggyűlölni, csak.. csak nem is tudom. Bújok, nagyon is bújok, egek, dehogy gyűlölöm! Befészkelem magam a karjaiba, közelebb hozzá és még az a kicsi, kettőnk között fennmaradó távolság is zavar. Hebegek és habogok, még a gondolataim megfogalmazása is nehezen megy. - Csak egyszerűen.. fel kell fognom ezt az egészet. Nem tudom, hogyan kezeljem ezt az egész helyzetet, nem tudom megérteni és elhinni, hogy ez tényleg létezik, pedig a két szememmel láttam! Olyan vagyok, mint te? Olyanná tettél? Egyáltalán nem bánom, csak egyszerűen.. még nem tudtam felfogni és megérteni ezt az egészet. Ömlik ki belőlem minden, nem is nézek rá, csak hozzábújok. Szükségem van rá, most eszméletlenül, már az is nagy segítség, hogy átölel, hogy tudom, itt van velem. Teszem is fel a következő kérdésemet, a kapott válasz, pedig csak újabbakat szül a fejemben, nem is keveset. Neki is látok annak, hogy feltegyem őket, remélhetőleg sikerül is, méghozzá úgy, hogy a megfogalmazás is érthető legyen. - Az átalakulás.. az fájni fog, igaz? Neked is fáj? Ugyanolyan ütemben növekszik majd a farkasom, mint a „rendes” farkasok, vagy nem lesz olyan sokáig pici szőrgombolyag? Na tessék, két kérdést sikerült feltennem, a többit máris elfelejtettem. Nem baj, valószínűleg úgyis lesz még lehetőségem és az is lehet, hogy a válaszokat hallva eszembe jutnak, netán teljesen mást fogok majd kérdezni. Szóval várom a válaszokat, majd az ő múltjáról érdeklődöm. Csendben, figyelmesen hallgatom. Tíz éves volt, amikor megharapták? 276 évvel ezelőtt?! Na oké, jól hallottam, vagy ismét csak képzelődöm? Na mindjárt erre is rákérdezek, csak előbb hagyom, had mondjon el mindent. Figyelem az arcát a mesélés közben és tényleg látom rajta, hogy lelkes, minden szava igaz és nagyon szereti ezt az életet. Elmosolyodom, nem tudom megállni. - Hány éves vagy, Ryan? Teszem fel a kérdést, hogy tisztázzam a dolgokat, persze a halovány kis mosoly továbbra is ott bujkál a szám sarkában, a kedvem egyre jobb, noha még mindig barátkozom ezzel az egésszel. - Az előbb teremtőt, családot, falkát emlegettél. Mesélnél nekem ezekről egy kicsit bővebben? Talán kicsit félek a dologtól, most kell rájöjjek. Nem is az ellenkezés szólt belőlem az elején, sokkal inkább a félelem. Megijedtem az újdonságtól, a szokatlantól, ám most már inkább a kíváncsiság rejtőzik meg a szavaim mögött, mint az ijedtség. Egyre csak gyűlnek bennem a kérdések és kavarognak a gondolataim, de várok, mindent szépen fel fogok neki tenni és remélem nem fogja megunni a válaszolgatást.
Egyelőre nem tudom, mit fog a következő pillanatban mondani, a saját életemet mesélem el neki, na de csak az elejét, és hol van még a maradék 270 év? Sehol, nem ismeri a családot, a szokásokat, a falkát és semmit sem, csak annyit tud, hogy vannak vérfarkasok, egy itt ül mellette, illetve most már kettő egymás mellett. A következő mondata erőt ad, hogy nem gyűlöl, nem utált meg, nem ítél el a tettemért, hanem csak érteni szeretné és hozzám bújik, sokkal többet jelent mindennél. Farkasom a kicsi köré tekeredik óvón, védelmezőn, néha megbökdösi, hogy álljon csak fel, gyakorolja a lépéseket, de úgy megy mellette, mintha támasza lenne. Az is. -De, létezik, valóban létezik, hidd el, jól láttad, nem hallucináltál. Igen, amit belőlem láttál, a nagy fehér bundás, te is olyan lettél, csak még kicsiben, de egyszer majd te is nagy leszel Payne, ha nem is holnapra, vagy fél éven belül. Az, hogy én haraptalak meg, az azt jelenti, hogy én teremtettem azt a farkast, amivé lettél, vagyis az én farkasom, a tiéd apja. Türelmesen, megkönnyebbülten magyarázok, az, hogy belebújik a karjaimba, jó érzés, bízik bennem, és nem akar itt hagyni, hogy hagyjam őt békén, többet látni sem akar. Mintha megtehetném. Lehet, szeretem, és tényleg szeretem, akkor is a kölyköm, már az, és ragaszkodom hozzá, ahogyan a farkasom is. -Nem fogok rizsázni, Payne. Az átalakulás fájdalmas dolog, első alkalommal nagyon, az első pár alkalommal igen, hiszen megnyúlik a csont, a szalagok, az inak, az izmok, ezt mind-mind érzed. Viszont minél inkább erőltetve van, gyakorolva, egyre gyorsabban megy, és egyre fájdalommentesebb. Nekem már nem, kevésbé kellemetlen, és mint a jó előbb mutattam, bármikor megy az is, hogy csak egyes részek alakuljanak át. Igen, ugyanolyan ütemben, bár te nem gyermek vagy, így a bundásod nem egy nagyon pici szőrcsomó, hanem kicsit nagyobb, de attól még kölyök, aki most tanul meg mindent erről az életről. Az én felelősségem az, hogy mindent tudj majd. Nem csak Teremtő vagyok, hanem Innark is, amolyan mentor, aki a kicsikkel foglalkozik. Megnyugtató dolog, hogy érzem, szüksége van rám, nem akar hisztizni, kiabálni, sem harapni, és ezért még hálás is vagyok. Megsüketülnék, ha belekezdene, de nem, nincs ilyen, inkább érdeklődik, hogy tudja, mi hogyan következik be, mennyire fájdalmas. Hazudni nem fogok, kurvára fáj az első néhány átalakulás, és bizony nem két percbe telik, de miért áltassam? Mi értelme lenne, amikor hamarosan maga is megtapasztalja az egészet? Átverni nem fogom, a tényeket mondom, és mutatom meg ismét, hogy ha akarom, csak a karom válik manccsá, semmi más. A koromról kérdez, hát most okozok meglepetést, Berger szerint is 30 alattinak tűnök, és akkor benyögök neki egy olyan számot, amitől lehet, lehidal. -Lassan 286. Ez farkasévekben még fiatal, ereje teljében lévő hímet jelent. A Teremtőm, az apám lassan 551. Mondd, hogy nem is nézek ki ilyen öregnek, ugye? 30-nak sem látszom, és ahogy te mondtad, jóképű gyerek vagyok, ugye? És nem sorolom tovább, mert tudnám, Hogy Ed 301, Nat és Jenny is ott van még, meg Kirill és a kölyke... nem, egyszerűen nem veszi be a gyomrom, még nem, pedig Nikoval már találkoztam, elméletben nem rossz gyerek az, de akkor is az állítólagos bátyám fia. Persze egyből rá kell kérdeznem, hogy még mindig jól festek, vagy sem? Naná, hogy igen, ha Lawrence-et levertem akkor nehogy már ne. -Persze. A farkasok falkában élnek, nálunk is. A falka maga egy nagy család, a maga hierarchikus módján. Ezen felül van egy olyan családot, amit én jelentek, illetve az én vértestvéreim, Teremtőm és így tovább. Az, aki beharap valakit, ő Teremtő lesz, vagyis a beharapott kölyöknek az apja. Teremtő és kölyke között szoros kötelék alakul ki jobb esetben, egészen más kapcsolat, mint amit egy sima, emberi szülő jelent. A falkában van egy vezető, nálunk Atanerknek hívják, ő a falka mindenkori ura, aki előtt egyébként még jelenésünk lesz, de ne aggódj, jó arc, ő a bátyám, Darren. Mostanában kicsit lökött, de az múló állapot. Ezen kívül van a vének tanácsa, meglett, idősödő farkasok, akik letettek az asztalra, és az Atanerket segítik. Vannak harcosaink, a Tarkok, akik megbecsült tagok, hiszen védik a falka tagjait, ha incidens van más farkasokkal, akkor ők viszik vásárra a bőrüket, és nem véletlenül vannak ott, ahol vannak. Van gyógyítónk, aki a sebesüléseket látja el, Tatkret a neve, és a kölyköknél bizony ez sűrűn előfordul. Szellemi vezetőnk is van, aki sokkal jobban képben van a spirituális világban, ő az Anernerk. Vannak felderítőink, vagyis informátoraink, mind hímek, mind nőstények, ők a Kangunartok vagy Kanguyakok. A mentorok, akik a kicsik fejlődését segítik elő, ők pedig az Innarkok. Én magam Tark és Innark vagyok. Lehet, jobb lett volna ha nem zúdítom rá a fél elnevezést Payne-re, sőt, tutira, de amit lehetett lezavartam, kérdés, szegényem mennyit értett meg belőle, illetve jegyzett meg. Annyira nem bonyolult, de a nevek, na azokkal én is bajlódtam, mert ez az Anernerk az Thornak sem maradt meg bennem, pedig gyakoroltam ezerrel, hogy ne így nevezzem már az alfát, ha lehet.
- Kell még majd egy kis idő, amíg ténylegesen sikerül felfognom a dolgokat. Alszom majd rá egyet, az valószínűleg rengeteget fog segíteni, helyrerakja majd a dolgokat és elképzelhetőnek tartom, hogy olyan lelkesedéssel fogok nekivágni a dolognak, mint még soha semminek. Szóval bennem is van egy fehér farkas, aki még egészen pici? Baromira hihetetlen, mégis csodás a dolog, főleg, hogy Ryan farkasa az enyém apja. Tyű. - És az hogy lehet, hogy hallottam a hangodat a fejemben? Ez ilyen speciális farkas képesség? Van még valami ehhez hasonló? Kíváncsiságom kezd a felszínre törni és ha már olyan türelmesen magyarázott az előbb is, akkor minden bizonnyal ez továbbra is így lesz. Legalábbis remélem, hogy nem fogja megunni a dolgot, mert tényleg szükségem van rá. Ezt mutatja az is, hogy bújok, belefúrom magam a karjaiba, eszem ágában sincs, hogy elfussak, netán csípjek, rúgjak, karmoljak, harapjak, hülye volnék, ha ilyesmit csinálnék. Nem, nekem szükségem van rá és ezt ki is mutatom. Figyelek arra, mit beszél közben nekem az átalakulás fájdalmáról és felkészülök a legrosszabbra, hogy baromira fog fájni. Sebaj, vannak dolgok, amiket muszáj bevállalni, pláne, ha sokszori átalakulás után már nem fogom megérezni a dolgot. Bár hogy az pontosan mennyit is jelent, arról fogalmam sincsen, de lehet jobb is, ha nem tudom. Innark.. Ezt gondolom nem árt, ha megjegyzem, bár tuti úgyis elfelejtem, akármennyire is igyekszem. Nem baj, ha sejtésem nem csal, még úgyis fogok találkozni a kifejezéssel. Viszont azt mondja, Teremtő és apa is, így már nem olyan nehéz összerakni a dolgot. - Szóval akkor.. te vagy a Teremtőm? Bizonytalan vagyok és úgy érzem, ingoványos, törékeny talajon lépkedek, lehet butácskának tűnök, de ami Ryan-nek egyértelmű, az nekem még sajnos nem az, így inkább rákérdezek a dologra, minthogy tévhitben éljek. Viszont azt már tudom, hogy az alakváltás fájdalmas, na de azt nem, hogy mégis milyen? - Az alakváltás hogyan történik? Hogyan indul be? Csak gondolsz egyet és kész? Vagy.. na.. biztos érted. Kissé zavartan vigyorodom el a végére, mert nem tudom, hogyan is fogalmazzam meg a szavaimat, hogy érthető legyen, de csak sikerült kinyögnöm, Ryan meg tuti tudja, mire is gondolok pontosan. - És majd a farkas itt lesz a fejemben? Fogom őt érezni? Próbálom elképzelni, de sehogyan sem megy, valószínűleg akkor már minden könnyebb lesz, ha végbe megy az első átalakulás, sokkal jobban képben leszek a dolgokkal, ha nem csak elmondva tapasztalom meg a dolgokat, hanem át is élem őket. Addig viszont meg kell elégedjek a szavakkal, úgyhogy kérdezek, ami éppen eszembe jut. De ami a legfontosabb.. - Szóval.. akkor lényegében most már nem is vagyok teljesen ember? Mintha az előbb is valami olyasmit emlegetett volna, hogy az erőm, a gyorsaságom, az érzékeim jobbak, élesebbek, mint emberként. Tényleg, majd erre is rákérdezek, hogy ez pontosan hogy is van, csak éppenséggel egyelőre lesokkolok azon, hogy hány éves. A szemeim is elkerekednek, sőt, még a szám is kinyílik. Lassan 286.. Te jó ég, én kisebbként mindig azt számolgattam, hogy egy kapcsolat akkor jó és egészséges, ha a felek között maximum és tényleg nagyon maximum nyolc-tíz év van. Erre tessék, köztünk mennyi is van? Több, mint kétszázötven év… Te jó ég, ebbe még belegondolni is durva. Már persze.. alapjáraton nem feltételeztem volna ilyesmit és mivel még csak meg sem látszik rajta.. - Naná, hogy az vagy! Tényleg nem tűnsz ennyinek, pláne ha még a viselkedésedet is mellé vesszük. Vigyorodom el szélesen, azóta először, hogy idejöttem és még játékosan a vállába is bokszolok. Jóképű, ez egyértelmű, jó úgy, ahogy van, a viselkedése pedig.. lehet más egyenesen a falra mászna tőle, de engem pont ez az, ami megfogott. - Általában meddig él egy farkas? Tessék, ismét kérdezek, mert miért is ne? Meg mert úgyis tobzódnak még mindig bennem, egy picinyke részük csupán az, amit eddig feltettem. Amikor a családról, a falkáról kezd el mesélni, figyelek, elvégre ennek immáron én is részese leszek. - Darren, a falka vezére, aki ráadásul a bátyád. Ő az Atanerk. Jól mondtam? Az első furcsa megnevezés csak a kezdet, mert utána jön még a többi is és én szépen lassan kezdem elveszíteni a fonalat. Azazhogy ez így nem igaz, mert értek mindent, csak ezek a nevek.. Na majd egyszer úgyis megkérem még, mondja el, akkor hozok füzetet és mindent lejegyzetelek ,hogy normálisan meg tudjak tanulni mindent. Elég gáz lenne, ha összekeverném a dolgokat, mert oké, Ryan előtt tutira nem, de mások előtt… Inkább nem szeretném kipróbálni. - Szóval akkor te harcos és mentor is vagy. Nyugtázom a dolgokat, emberi nyelvre fordítva a hallottakat és mintha csak a leckét mondanám vissza, jól jegyeztem-e meg a dolgokat. Legalábbis remélem, hogy jól emlékszem és a Tark tényleg harcost jelent. Ismét felébred bennem a félsz emiatt az egész miatt, ezért újból közelebb mászok Ryan-hez, befészkelem magam az ölelésébe, az arcomat pedig belefúrom a nyakába. - Azt hiszem félek… Mondom neki halkan, szinte suttogom a szavakat. Új és szokatlan terep, tartok tőle, hogy kudarcot vallok.. éppen ezért van eszméletlenül szükségem rá.
-Tudom. Ja, igen, ezt mentális kommunikációnak hívják, amit emberi alakban is használunk, de farkasként pláne. Ezért hallottad a hangomat. Sok volt ez így egyszerre, pedig bele sem mélyedtem igazán, na ez a durvaaaa. Ha mesedélutánt tartnék, akkor itt ülnénk egy hétig, mire mindent elmondok töviről hegyire. A hang nélküli beszélgetés a legjobb, persze ha nincs fent pajzs, na de erre ráérünk most, első, hogy tisztázzunk olyasmiket, amik érdeklik így első nekifutásra, és meg is maradnak a hirtelen jött sokktól. -Igen. Mivel én haraptalak meg, ezt nálunk beharapásnak hívják, és aki megteszi, ő az, aki végül is teremt egy új farkast. Teremtő és apa egyben. Vagy anya, ha nőstény a beharapó. Ne hagyjuk ki a női nemet sem, mert még a nyakamba szabadítanak valami feminista mozgalmat, és akkor leshetek, főleg ha tele van amazonokkal. Payne az én kölyköm, igen, amit megbonyolít az, hogy még szerelmes is vagyok, na de nem ezért haraptam meg, azaz be. Csak ezért sosem tettem volna meg, hiába az érzelmek, amikről nem is tudtam, hogy ilyen formában is léteznek, de nem, az kevés lett volna ehhez. Viszont Ed most már nem cseszegethet, hogy embernőstényt hajkurászok, a többi pedig az én meccsem vele. -Valakinél fájdalom hatására, erős érzelmi hatásra, de ami biztos, hogy a Hold hívó szava az létezik, azt nem tudod elkerülni. Illetve egy erősebb farkas ki tudja szedni belőled, rá tud kényszeríteni a váltásra. Ha olyan energiák csapnak össze, akkor óhatatlan az átalakulás. Mivel még nincs önuralmad, nem tudod kontrollálni a bundásodat, ha most felidegesítelek, akkor beindul, vagy ha kiszedem belőled. Később már akkor jön, amikor te magad akarod, ahogyan láttad tőlem is. Szeretnéd érezni? És vigyorgok és vigyorgok, és vigyorgok, mint aki alig várja, hogy Payne azt mondja, ki akarja próbálni. Hoztam én ruhát is még, számítva arra, hogy akár most megkezdődik az átalakulás, de annyira lelkesen nézek rá, annyira, hogy nagyon. Shrek macskája elbújhat valahol a susnyásban mögöttem, most tutira, mert tényleg azon drukkolok, hogy Payne azt mondja, oké, nézzük meg. -Nem a fejedben, benned van, most is. Ha megtanulsz kommunikálni így, márpedig meg fogsz, mert én előszeretettel játszom azt, hogy a kölyköktől csak azt fogadom el, ha így beszélgetünk, akkor én is hallani fogom amit mondasz, itt a búrámban. Minden porcikádban, egyek vagytok, nem két külön személyiség. Az első amit mindenképpen bele fogok verni, az pont ez, hogy ne kezelje külön a bundást, ne akarja úgy venni, hogy van ő és a farkas. Együtt gondolkodjanak, együtt harcoljanak és küzdjenek, ne külön. Hány törpénél látom ezt, te jó ég... úgy beszél a bundásáról, mint valami hozzárendelt menhelyi, megőrzésre kapott dög. A mentális üzenést nagyon hamar meg fogja tanulni, Ashley-t is ezzel "kínoztam", ha velem volt, másképp nem kommunikálhatott, mert kell, mert létszükséglet lehet, ha arról van szó, és különben is. -Nem lényegében, Payne, te már farkas vagy, nem ember. Emiatt, mivel nem tudod még kontrollálni a farkast, így nem is mehetsz emberek közé, csak kísérettel, hogy ha baj lenne, akkor legyen ott valaki, aki meg tudja akadályozni. Sokkal ingerlékenyebb leszel egy ideig, mint egyébként. Ő már nem ember, ő már farkas, akinek sokkal kifinomultabbak lettek az érzékei, erősebb, gyorsabb, ruganyosabb, és ha volt valami betegsége, az akkor már nincs. Tiszta Houdini, minden kiszabadult belőle, hát nem jó? Az ingerlékenységét pedig tudom, nyoma sincs már annak a nősténynek, aki vigyorgott a hülyeségeimen, azaz de, mert itt van, viszont vannak dolgok, amikre ugrik. A vér szaga például. Ha most megsebezném... hajaj. -Pedig annyi vagyok, közelítem a 300-at keményen. Ugye? A faterom is azzal jön mindig, hogy "Ryan, te sosem fogsz felnőni. Eddig bíztam benne, de mára feladtam." Hihetetlen vagy sem, hát nem vagyok fiatal, ha emberként nézem, mert nem. Azért marha büszkén kihúzom magam, mert jóképű vagyok, hát na, nem kértem ezt a fizimiskát, de ezt kaptam. Azóta se tudom, hogy sikerült vikingként ezt a színösszeállítást behúznom, de sebaj, a lényeg, hogy a termetem utal valamire. Hja, hogy üljek le, ha valakivel beszélgetni akarok, mert még nyakmerevedést kap a szerencsétlen. Magyarázni nem fogok semmit, ha már szerencsétlen Victor is feladta a velem való küzdelmet, akkor az mindent elmond. -Ez változó, állítólag 800 környéke a vége, de én még nem láttam nyugdíjas farkast. 600-ast már igen. Szép kor. Na jó, hát nem úgy indítok, hogy valaki meghal kölyök korban, vagy kicsit később, de úgy általában 400-nál, mert van szépen ellenpélda is, ami azt mutatja, hogy ha valaki marha otthon ülő típus, vagy mázlista, akkor jár neki tábori tolószék is majd egyszer. -Igen. Imádni fogod, 271 éve boldogítjuk egymást. Megint vigyorgok, mert Ed az Ed. Ennyit arról, hogy az Atanerk a fő góré, meg a minden, mert ahogy én vigyorgok, hát... na jó, azért a mi kapcsolatunk kicsit más alapokon nyugszik, de azért oké, ő a góré. És ez nem azt jelenti, hogy bátyust nem ismerem el, szó sincs róla, ő az egyetlen, akiben igazán megbízom, senki másban. Az, hogy felsoroltam neki nagyjából a rangokat, majd megjegyzi egyszer, én is szenvedtem vele, mire eljutottam odáig, hogy nem kenguruztam az informátorokat, és nem tankereztem a gyógyítót. A harcosok tarok voltak, pedig nem is voltak kopaszok, a mentorok meg inkák. Ment ám nekem is, nagyon is. -Igen. Ha valamiben nem ismerek tréfát, az az edzés, a harc és a küzdelem. Sok csatát vívtam, még élek, és erre tanítom a porontyokat is, na meg a farkaslétre. És élvezem, mindegyiket élvezem, a harcokat is, az éles bunyót, a verekedést, és azt is, ahogy a csöppségek megtanulnak mindent. Igaz, akkor nincs lökött Ryan, akivel lehet marhulni, olyankor az a világ megszűnik, de tudom, hogy muszáj, mert szükségük van arra, hogy tényleg minden alapot beléjük verjek, rögzítsek. Ölelem magamhoz Payne-t, tudom, hogy fél, hiszen ismeretlen terepre tévedt, de nem hiszi, hogy hagyom, bántódása essen? És akkor megvilágosodok, lehet, hajnalodik? A frászt, apai ösztönöm van, ez mekkora már? Én, mint apa, óvom a nőstényt, ez megint valami új dolog, de jó. -Nincs mitől, tudom, hogy ezt a világot még nem ismered, de nem kell félni, nem lesz semmi baj. Azt nem állítom, hogy könnyű az eleje, de hatalmas buli az egész. Annak tartom, a nehézségeivel a hátrányaival együtt. Imádom ezt az életformát, és soha nem kérném, hogy másként legyen, akkor sem, ha néha falnak megyek a saját Teremtőmtől, ha beesik egy olyan tetűláda, mint a "kedves bátyám", vagy éppen cafatokra szedtük egymást Eddel, vagy el kell temetnem egy társamat. Ez vele jár, de most jobban izgulok amiatt, hogy mit mond Payne, akar-e velem kettesben rohangálni farkasként, vagy sem.
- És mennyi idő azt megtanulni? Elég logikus, hogy a dolog nem megy úgy pikk-pakk és nem is született adottság, hanem nagyon is tanulni kell, szóval kíváncsian teszem fel a kérdést, mert biztos baromi jó lehet így kommunikálni valakivel. Egyrészt farkas alakban is lehet beszélni a másikkal, másrészt ha néha még arra sem bírnám fenni a fáradtságot, hogy kinyissam a számat, akkor is tök jó. - És ez csak a vérfarkasok között működik, vagy lehet így embernek is üzenni? Egyre jobban érdekel a téma, ezt nem is bizonyítja más jobban, mint az, hogy kérdezek és egyre inkább a kíváncsiság csillog a tekintetemben, mint a félelem. Rákérdeznék én a Hold hívó szavára is, az energiákra, a kontrollálásra, mindenfélére, amit mond, de amikor felteszi a kérdést, hogy szeretném-e érezni.. felcsillannak a szemeim és még fel is emelkedem, hogy a szemébe tudjak nézni. - Lehet? Tényleg, mint egy kis óvodás, aki valami új játékot fog menten kipróbálni: Csakhogy én nem vagyok óvodás és ez most nem is játék, ez az új életem, amit meg szeretnék szokni, minél előbb. De persze előtte szeretném érezni, megtudni, milyen is ez az egész, szóval természetes, hogy máris csapok a lehetőségre. - De akkor.. mi lesz a munkámmal? A lakásommal? Na igen, ez az a pont, amikor ismét visszaköltözik az ijedtség a tekintetembe, mert nem tudom ezt így elképzelni. Kíséret nélkül nem mehetek sehova? Oké, ezt mondjuk megértem, én sem szeretnék galibát, hiszen az előbb azt mondta, hogy elég, ha felidegesítenek, máris beindulhat az átváltozás és ingerlékenyebb is leszek, mint általában. Pompás. Csakhogy most akkor így mi lesz? Még csak most nem régen kezdtem el dolgozni, sikerült végre király állást találnom, nem szeretném csak úgy a kukába kivágni. A lakásomról és a lakótársamról nem is beszélve. Bár Scott miatt aggódom a legkevésbé, bár akkor sem tudom elképzelni a dolgot. A következő szavai ismét megmosolyogtatnak, tényleg nem néz ki ilyen idősnek, szép is lenne, ha látszódna rajta a kor.. egy urnában cipelgethetném kábé. - Hát, nem csodálom, hogy feladta… Tessék, még cukkolom is egy kicsit, de persze hogy azért megmutassam a törődést, ismét visszabújok a karjaiba és így hallgatom tovább, amit nekem mond és persze teszem fel a kérdéseimet. - Az tényleg jó sok. Megdöbbenve mondom, mert nekem aztán pláne az. Eddig éltem a szép kis világomban, ahol már a kilencven-száz év megélése is szinte rekordnak számított, de akkor az ember már jobban hasonlított egy mazsola szemre. Erre most meg azt is megtudom, hogy egy farkas akár nyolcszáz évig is elél, ráadásul hozzám képest már Ryan is igencsak benne van a korban, mégsem látszik meg rajta. A bátyjára viszont egyre kíváncsibb vagyok, pláne, ha már ilyen régóta boldogítják egymást és ha már csak fele olyan jófej, mint Ryan, akkor tuti nincsen gond. Megosztom vele, hogy félek, erre még jobban magához ölel, én meg csak bólogatok. Egészen biztos vagyok, hogy baromira kemény nehéz és fárasztó lesz az eleje, a tanulás mindig az, pláne ha ilyen dologról van szó. Viszont egyre jobban kezdek bízni és örülni ennek az egésznek, mert valahogyan bennem is elindul a motoszkálás, hogy ez tényleg nagyon jó buli lesz.
-Ez változó, kölyöktől függ. Én speciel mindegyiktől megkövetelem, hogy ha edzés van, vagy velem van, csak és kizárólag úgy kommunikálhat, nem baj, ha a fele nem jön át, erőltesse. Azt mondom, hogy fél éves korára tudnia kell, akkor is, ha nem egy regényt tud átküldeni, de mennie kell. Gyakorlás kérdése, és képességé. Valaki nehezebben fejlődik, ezt is tudomásul kell venni, de az a kölyök, amelyik fél éves korára egy tőmondattal is bajlódik, az egyszerűen életképtelen. A többit nem sorolom fel, vannak kritériumok, de egyáltalán nem mindegy az, hogy az a kölyök életunt, minden szar felfogású, vagy akarja is, amit kapott. -Embernek üzenni tilos. Nem leplezhetjük le magunkat előttük. Csak és kizárólag farkasok között használjuk, de azt érezni fogod a szagából, akkor is, ha a pajzsa fent van teljesen. Igen, lehetne üzengetni halandóknak is, de az kész öngyilkosság. Játszadozásra meg pláne nem használjuk, más sem hiányzik, mint ezt valaki megtegye. Payne okos lány, megértem, hogy kérdez, hiszen eddig ember volt, persze, hogy minden fura, minden új, és meg kell szoknia. -Persze. Készülj fel rá, hogy nem két perc lesz, és tényleg fájni fog. Kicsit rásegítek, hogy beinduljon majd, oké? Hú, amikor meglátom, hogy csillogó szemekkel néz rám, és igen, szeretné kipróbálni, boldog vagyok, és már most rögtön belekezdenék, de tudom azt is, hogy van még néhány kérdése, így kivárok. Majd utána megnézzük, hogyan érzi magát a kis szőrös bőrében, annyira szeretném már látni, és a farkasom is, hogy ott lehessen mellette, támogassa az első lépéseiben. Azt hiszem megőrültem, ennyire még sosem akartam semmit, ez normális? Passz, még nem volt kölyköm, ő az első, na de akkor is. -Semmi, a melót nem kell feladni, de mindig lesz melletted valaki, vagy én, vagy egy másik mentor, mert az elején ha kihoznak a sodrodból, akkor simán alakot válthatsz. A lakásod megmaradhat, de van egy közös falka terület, ahol mindannyian lakunk többnyire. Egy kis időre, ha van üzleted, akkor zárd be, majd megoldjuk másképp, ha pedig alkalmazott vagy, akkor bízd ide. A beköltözés viszont elengedhetetlen addig, amíg nem tanulod meg uralni, kontrollálni a farkasodat. Kényes a kérdés, egy kis ideig a bejárásokat biztosan szüneteltetni kell, és nagyon remélem, hogy nem alkalmazott. Ha igen, akkor megoldom a dolgot, nem fogja elveszíteni a munkáját, de sokkal jobb ötletem van, miért ne indíthatna saját boltot? A lakását meg figyelni fogjuk, nem lesz ott semmi baj, kísérettel hazamehet, ez sem gond, de egyedül nem maradhat, és az elején kötelező a farkaslak. -Én sem, pedig tényleg mindent megtett azért, hogy benőjön a fejem lágya. Kaptam én mindent az ügy érdekében. Hol elvert, hogy mozdulni sem tudtam, hol fejmosásban részesített, de egyik sem használt. Most már csak litániázik, mert arról nem szokott le, néha még nyakon vág, élve a teremtői jogával, és ennyi. Tudja, hogy sosem mennék neki, hiába nyomnám le, hiszen öreg, de akkor is neki köszönhetem azt, amit tudok, ezt az egészet. A magam módján szeretem Victort, ragaszkodom is hozzá, csak nem mondom ki, ez van. -Első hallásra az, tudom, de én még sihedernek számítok, vagy kamasznak, bár ez az a kor, amikor egy farkas már ereje teljében van. Úgy 350-400 éves koráig, utána azért elindul az öregedés, de nem szabad őket lebecsülni akkor sem, meglephetnek. Shane jelzőjén még mindig röhögnöm kell... kiskamasz öccs. Na jó, ő is közelíti az 500-at, neki az vagyok, szó se róla, de most kezdem élni a fénykoromat, ha úgy tetszik, mert most jön ki az az erő, amiért dolgoztam. -Akkor, akkor kipróbáljuk, hogy hogyan érzed magad farkasként, jó? Azt mondom, vetkőzz le, de ha nem akarsz, van nálam plusz ruha, ne aggódj. Segítek. Éééés izgulok, mert izgulok, hogy a fenébe ne? Felállok, megvárom, hogy mit választ, ha vetkőzik, elfordulok, bár az elég nehezen megy, és ha készen van, akkor kicsit rásegítek, hogy beinduljon az átalakulás. Kényszerítem a csöppséget, hogy ki akarjon törni, de nem rántom ki belőle, bele kell jönnie az egészbe, hogy tudja, hogyan megy, és ha akarja, mennyire megy. Tudom, hogy veszettül fáj, nyugtatni próbálom közben, farkasom pedig izgatottan lesi, hogy a kicsi mikor érkezik már meg. Akkor magam is váltok, hogy máris elkezdjem játékosan tanítani, mindenre, amire lehet.
A válaszra bólintok, szóval rengeteget kell tanulni és gyakorolni a dolgot, ami nálam nem lesz nehéz, tekintve egyre inkább akarom ezt az egészet, tanulni és fejlődni, megismerkedni ezzel a léttel. Elfogadtam, azt hiszem. Ez nem egyszerű beletörődés, mint azt az elején hittem, tényleg elfogadtam, mert érzem, hogy jó lesz ez, még ha most kicsit tartok is tőle, de ez teljesen új, szóval szerintem érthető a dolog, elvégre az emberek sajátja, hogy legtöbben ódzkodnak az új és szokatlan dolgoktól, de amint megismerik, meg is szeretik őket. Nos, nálam is hasonló a helyzet. - Pajzsa? Az micsoda? Nézek rá értetlenül, mert eddig ilyesmiről nem volt szó, szóval rá is kérdezek, magyarázzon még nekem kicsit tovább, mi is és milyen is ez a pajzs. Annyi információt kapok, hogy biztos lesz még olyan, amire később újból rá fogok kérdezni, mert ez így most egyszerre rengeteg. De tudom, hogy Ryan segíteni fog és nem fog magamra hagyni, úgyhogy a félelmem is kezd kissé alább hagyni, főleg, amikor megkérdezi, szeretném-e most rögtön kipróbálni a dolgot. Naná, hogy szeretném, ha lehet és úgy tűnik, lehet. Bólintok ismét, felkészülök a fájdalomra és arra is, hogy sokáig fog tartani. - Rendben. A segítség az elkél majd, mert egyelőre fogalmam sincsen, hogyan kell ezt az egészet csinálni, tehát ártani nem fog a dolog, sőt. De előtte még felteszem a kérdéseimet, amikre muszáj tudnom a választ. - Fényképészként dolgozom a Ridley Fotóstúdióban, alkalmazott beosztással. Kissé elhúzom a ház, mert ezt az üzletet nem tudom bezárni, lévén Emmáé a bolt, de feladni sem szeretném, még csak pár hete kezdtem el dolgozni. Igazán fényes lesz egyből kivenni jó pár hét szabadságot, de ha Ryan elintézi a dolgot, akkor megnyugszom. Tényleg nem szeretném abbahagyni, mert imádom a munkámat, imádok fényképezni és meg is küzdöttem érte, hogy felvegyenek. - Szóval akkor veled fogok lakni? Ezt jelenti pontosan a beköltözés? Közös falkaterület, ahol a többiek laknak, együtt. Hú, ez tök izgalmasan hangzik, meg maga a gondolat is, hogy Ryan-nel együtt. Bár kicsit furcsa, mert durván felgyorsultak az események és nem is így képzeltem el egy esetleges összebútorozást, de sebaj, ez ellen most egyáltalán nem ellenkezem. - Jó! Szinte egyből vágom rá, meg sem várom, hogy befejezze a mondanivalóját, nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen izgatottnak. Kibontom magam az ölelésből és én is feltápászkodom, nekilátok a levetkőzésnek. Baromira hideg van, bár korántsem érzem annyira annak, mint amikor idejöttem. Leveszem a sapkát, sálat, kesztyűt, ledobom őket a táskámra, majd ezt követi a kabátom, a bakancsom – egek, de hideg a hó, még a vastag zoknin keresztül is! Jöhet a nadrág és a pulcsi is, teljesen meztelenre nem vetkőznék, egyrészt így is didergek a hidegtől, másrészt mert még nem, Ryan hiába fordult el. Szóval egy szál pólóban és harisnyában állok előtte, mély levegőt veszek, ajkaimon ott a mosoly és jelzem, kezdhetjük. Az érzés.. az pedig leírhatatlan. Most először érzem meg odabent a kis csöppséget, végigszánkázik minden porcikámon, maga után iszonyatos fájdalmat élesztve. Mintha valami dörömbölne odabent, hogy ki akar jönni, de sokáig nem vár, nekirugaszkodik a tudatomnak, mely vékony papírként szakad el és engedi útjára a kitörni készülő bundást. Fogalmam sincsen, mikor rogytam le a térdemre, kezemmel megtámaszkodva a hideg hóban, lehajtom a fejem, nyüszögök, vagy fájdalmasan kiabálok? Fogalmam sincsen, az érzékeim elmosódnak, csak a mérhetetlen fájdalmat érzem, mintha minden csontomat ripityára törnék, letépnék a bőrömet és felszaggatnák a húsomat. Életemben nem éreztem még ilyet, nem tudom kezelni, a mérhetetlen fájdalom lavinaként temet maga alá, én pedig csak azért könyörgöm, legyen már vége. Nem tudom, mennyi ideig tart, nekem mindenesetre egy örökkévalóságnak tűnik ez az egész, de a fájdalom aztán szépen lassan csitul, én pedig elterülve fekszem a hideg hóban, mely most eszméletlenül jól esik. A szemeim lehunyva, úgy pihegek, mintha egy maratont futottam volna le, itt és most el tudnék aludni, a fene gondolta volna, hogy ilyen fáradtság fog rám törni. Aztán szépen lassan felfogom, mi is történt velem, kinyitom a szememet és felnézek rá.. Nem tudom, farkasként az ilyesmi mennyire látszik, de felderülök, hiszen a Teremtőm, az Apám, Ryan áll előttem, farkasom érzései az enyémmel keverednek, egyek vagyunk, eggyé váltunk, nem akarom elengedni, mától az enyém és én is az övé vagyok. Lassan tápászkodom fel, hogy azon nyomban orra is bukjak, fejem szinte teljesen eltűnik a vastag hótakaró alatt, de egyből emelem is fel, hogy lerázhassam róla a havat és ismét megpróbálkozzak a felállással. Ezúttal csak pár lépés után zúgok ismét el, lehet jobb is lenne, ha nem próbálkoznék a járással, de akarom. Ryannel együtt akarok futni, szaladni, játszani akarok vele és nagyon remélem, hogy a labda is itt van valahol a közelben.
Türelmesen magyarázok, nagyon türelmesen, mert ez így egyben rengeteg információ, amit olyasvalakinek, aki először hallja, feldolgozhatatlan, tudom én. Amikor Victor hadovált nekem erről, én is csak lestem, aztán a felét sem jegyeztem meg, és a Teremtőt is Odinnak hívtam, mert hát na, nekem ő a Teremtő, nem egy Victor. -Pajzsa. Neked is van, csak vékonyabb, mint egy celofán, és csak akkor tudod előhívni még, ha erőteljesen meditálsz, de ezt gyakorolni kell. A pajzs azért kell, hogy rejteni tudd magad. Másik farkassal szemben védekezésnek nem rossz, nyilvános helyen például, vagy azért, hogy ne tudja bemérni, milyen erős vagy, mennyi idős. Persze ez szőrpamacsként nehéz is, és egy erősebb simán áttöri. Majd érezni fogja, ha eljutunk odáig, de előbb legyen meg az első átalakulás, épségben legyen, és tanuljon meg járni normálisan, aztán belefoghatunk abba is. Úgy is mindig mindent átbeszélünk, átveszünk, ha kell szájbarágósan, mert vannak olyanok, amik esetleg nehezebben mennek. Nincs ezzel probléma. Farkasom izgatottá válik, amikor kiderül, Payne szeretné kipróbálni az érzést, azt, hogy milyen farkasként menni, szaladgálni, én nem kevésbé, hiszen alig várom. Azt tudom, hogy mi a hobbija, mi a foglalkozása, de hogy hol dolgozik? Az is kiderül, és nem igazán örülök annak, amit hallok. Az a terület már nem semleges, nem is a miénk, hanem a másik falkáé. Ez necces lesz, hiszen a mi falkánk miatt ott nem dolgozhat tovább, ez nem kérdés. Akkor nem marad más hátra, mint az, hogy saját üzletet nyit, és azt kicsit kibővítjük majd. -Ettől tartottam. Tudod, a városban két falka van, plusz a kóborok, akik sehová nem tartoznak. Az a bolt a másik falka tulajdona, és mivel te velünk vagy, így azt hiszem, ott már nem dolgozhatsz tovább, de nem gond, elintézem. Nem marad meló nélkül, ez egészen biztos, és ez az én reszortom lesz. Üzleti érzékem eddig is volt, akkor csak nem most hagytam el, ebben a pillanatban. Sikeres lesz, nem kérdés, iszonyatosan tehetséges, akkor meg? Semmi gond. -Igen. Együtt fogunk lakni, szó szerint, szóvaaaal, én leszek a lakótársad, és akkor tudunk versenyezni is. Tudom, ez most így egy kicsit gyors. Tulajdonképpen úgy fest a dolog, mintha így akartam volna magamnak nőstényt fogni, de nem erről van szó. Szeretem Payne-t, már tudom, de nem ezért haraptam be, hanem azért, amit tud. Még ha ez most marha gázos is, de hát na. Mintha elloptam volna magamnak, hogy tutira velem maradjon, Thor a Pantheonban... hát ezt jól megcsináltam, de nagyon remélem, nem így fogja fel. -Akkor induljon a buli. Azonnal felpattanok, mert nekem is készülnöm kell, bár rá figyelek, és tényleg, mert vigyorogni kezdek, amikor pólóban ácsorog előttem. Na én ezzel nem szórakoztam, de majd rájön, hogy nincs ebben semmi szégyellnivaló, mi már ezt fel se vesszük, és ilyenkor nem azt nézzük, hogy hű de jó kis nőstény, hanem egészen mást. Érzem, hogy kicsit fél, érzem, hogy nem tudja, mi fog következni, hiába mondom el, ezt igen, érezni kell. Hallom, ahogy reccsen a csont, szakad minden, és elkezdődik az átalakulás. Fájdalmas, érzem minden rezdülését, leengedtem a pajzsomat teljesen, de nem tehetek mást, mint nyugtatom, ami nálam abban merül ki, hogy viccekkel szórakoztatom. Jobb ötletem nincs, sajnálom, régen volt már, hogy ezen átestem, és amióta megy mint a karikacsapás, csak abból tudom, milyen, hogy mindig figyelem a kölykök rezgéseit. Átvenni nem tudom, de attól még pofázhatok, nem? Akkor talán kicsit rám figyel, és nem arra, hogy mennyire borzalmas az egész. Az első. Mintha elveszítené a szüzességét, tényleg olyan. Már farkasként megyek oda hozzá, és tovább biztatom, nem lesz semmi baj, és különben is, nézzen meg engem, Olyan szép fehér a bundám, neki is ilyen lesz, ha ügyes. És az, mert lehet, sok időbe telik, de csak sikerül, és egy pofás kis szőrgombolyag hever a hóban. Azonnal ellenőrzöm, mindene megvan, körbe is nyalom, aztán megbököm, álljon csak fel. Amikor ösztönösen megteszi, és elhúzza a feje, felhorkantok, azaz kiröhögöm, mert arc, de nem adja fel, csak próbálkozik. A fejemmel segítem, megtartom, és biztatom az első lépésekre. ~Gyere, lassan, óvatosan, még fej nehéz vagy, nem far, de sebaj. Óvatosan. Állj meg, úgy, és egy lépés, meg még egy, nem, nem esünk fejre, azaz. Úgy rohangálok körülötte, hogy nézni is rossz, beleszédülne, ha rám figyelne, de muszáj, mert ez... ez a kölyköm első lépései, és én nagyon izgatott apa vagyok, Ed meg ezt nem láthatja. Járni tanítom, néha meg-megbököm, hogy szokja az egyensúlyozást is, és nem is kell olyan sok idő ahhoz, hogy belejöjjön. Játszani hívom, ugrálni, és ha eltűnik a hóban, akkor a farkánál fogva emelem ki onnan. Hasra vágom magam előtte, pofozgatni kezdem, de igyekszem óvatosan, mert nem akarom felkenni a fára, csak szoktatni ahhoz, hogy farkasként így is lehet tanulni.
Ismét csak bólintok, úgy néz ki, szépen lassan kifogyok a kérdéseimből. A pajzs immár kezd tisztulni, de úgy is fogjuk ezt is gyakorolni, legalábbis szerintem, a gyakorlatban pedig úgyis sokkal jobban érthetőek lesznek majd a dolgok és jobban is rögzülnek majd, mint így, hogy elmondja nekem ezeket. Amúgy is, a felére lehet nem is fogok emlékezni, annyi mindenről beszéltünk most. A munkámra terelődik a szó és amikor azt mondja, hogy szerinte nem dolgozhatok ott tovább.. na, akkor esek igazán kétségbe. Látszik, hogy lekonyul a szám, mert egyáltalán nem szeretném abbahagyni a munkámat. Annyira akartam azt az állást, megküzdöttem érte, átmentem a próbán és Emmát is tökre megkedveltem. Szar lenne, ha pár hét után máris azt kellene mondanom, hogy hellószia, én most felmondanék. - Mit értesz az alatt, hogy a másik falka tulajdona? Osztozkodás van a város felett, vagy a tulajok is.. vérfarkasok? Nem értem, hogy most minden falkának megvan a saját területe, de ez a nem dolgozhatok a másikén nekem kicsit olyan… mint egy bandaháború. Na jó, azért annyira nem, de egyelőre nem tudok mit kezdeni a dologgal. És nekem ne mondja azt, hogy nem gond, mert nekem ez az! Ideges leszek emiatt, de megpróbálok nyugton maradni a seggemen. Hú, te jó ég, már értem, mire utalt Ryan az előbb azzal, hogy sokkal ingerlékenyebb leszek. Tessék, itt az első példa. Oké, mély levegő és lenyugszom. Erre segít rá az együtt lakás gondolata, minek hallatán halovány mosoly kúszik ajkaimra. - Igen, egy kicsit gyors… de nem baj, már sikerült megbarátkoznom a gondolattal. Egyáltalán nem fogom fel úgy a dolgot, hogy csak azért harapott meg, hogy megszerezzen magának. Azt valamiért nem tudnám kinézni belőle. Sőt, vyigrogok is, mert együtt fogunk lakni és tényleg versenyezhetünk majd. Arról nem is beszélve, hogy a macis képet is felrakhatjuk, így mind a ketten nézhetjük majd nap, mint nap. Szerintem tök jó buli lesz, már előre várom. Bár ha azt nézzük, hogy azt mondta, tanulni és gyakorolni fogok és elég kemény lesz, akkor lehet csak aludni fogunk hazajárni? Legalábbis én biztosan. Na de ez majd úgyis kiderül, most nem gondolok inkább rá, mert most sokkal jobb jön. Kipróbálhatom végre ezt az egészet. Mérhetetlen a fájdalom, valahol hallom Ryan hangját és hogy nyugtatni próbál.. vagy nem is.. vicceket mesél? Te jó ég.. Mindenesetre segít a helyzeten, inkább erre a lököttre figyelek, mint a fájdalomra, bár nem túl könnyű a dolog, rettentő nehéz másra figyelni, amikor ekkora a fájdalom. De hosszú percek után sikerül és kiterülve fekszem a hóban. Akkor nyitom csak ki a szemem, amikor érzem, hogy körbenyal és bökdös, hogy álljak fel. Nem kell azt nekem mondani, tápászkodom is fel, mert akarok, mert ki akarom próbálni, érezni akarom, sokáig azonban nem jutok, mert egyből borulok is előre. A horkantást hallva csak ránézek, ne nevessen már ki, de a borostyán szempárban játékosság, pajkosság csillan, egyáltalán nem zavar, hogy jelen pillanatban rajtam szórakozik, tegye csak meg nyugodtan, én akkor is próbálkozom tovább. Egyik láb a másik elé, jó párszor elbucskázom még, de nem zavar, mert egy idő után már egész jól megy a járás. Aztán jön, hogy Ryan oldalba bök, én pedig úgy zúgok ismét a hóba, mint egy zsák. Alighogy felállok, megint megbök és hasonló a helyzet, mint az előbb. Valahogy gyorsabban kellene eliszkolnom, hogy ne tudjon megint oldalba bökni, habár tudom, hogy jóval lassabb vagyok, mint ő. De idővel csak sikerül elérnem, hogy amikor megbök, már nem vágódom el. Éljen, siker! Még hívni sem kell, rohanok én magamtól, ugrálok, minél magasabbra, csak azt nem veszem számításba, hogy a hótakaró itt-ott elég vastag. Szóval ugrok és amint földet érek, páff, totál el is tűnök. Na szép, ha Ryan az előbb azon nevetett, hogy eldőltem, akkor most ezen is tutira fog. De már jövök is kifele, a farkamnál fogva húz ki onnan, énn meg kapálózok a mancsaimmal, mert ez tök jó érzés. Hasra vágódik előttem, a pofozgatásokra ismét elvesztem az egyensúlyom, de kezdek belejönni és ez tök jó érzés. Persze az alkalmat kihasználom, hogy a hasán fekszik és ha sikerül, akkor egyből ugrok a hátára, a fejére felmászva, hogy kicsit megcsócsálhassam a fülét. Tessék, érezze csak a szeretetemet, szerintem tök cukik vagyunk így együtt.
Nehéz lesz elmondani, mi a miénk és mi nem, de nem megyek bele nagyon mélyen, hiszen az elkövetkezendő időszak sok változást hozhat, feleslegesen meg nem keltek pánikot, mert minek? -Azt amit mondtam. Egen, előferdül, hogy egy-egy lebuj tulaja nem éppen ember, tehát ez így gáz, viszont ne ugrálj, majd lerendezem. Először szabi, aztán majd megoldjuk okosan. Az osztozkodásra bólogatok, vigyorgok, és lelkes vagyok, igen, ez az egész tényleg egy nagy bandaháború, és én roppant mód élvezem. Bár most ácsi van, mert egyesülünk vagy mi, legalábbis elméletben, így várakozó álláspont van, míg Ed azt nem mondja, hogy akkor jelenésünk van. Jelenés... úgy megjelenek én, de úgy, hogy az összes létező hírben benne lesz, komolyan mondom. Szegény Payne ha tudná, mi az igazi gond, erre csak legyintene, na de annyira nem ismer, hogy tudja rólam, simán beindítom a saját kis üzletét is, mert ha valami megy nekem, az ez. -Na de az a vád nem érhet minket, hogy sokat tökölünk. Ja, akartam mondani, hogy azért nem mindenben vagyok gyorstüzelő, ismerem a féket is. Tényleg belehúztam, de muszáj volt, és ezt majd Payne egyszer megérti, miért, pontosabban akkor, ha tényleg olvadunk a másik falkába. Persze azt egyből meg kell jegyeznem, hogy egyes területeken nem sietek, nehogy már itt az higgye rólam, hogy mindenben rohanok. Én? Soha. Az, hogy osztozni fogok valakivel a lakásomon, az egy cseppet sem zavar, azt s olyan izgatottan várom, mikor Ed befészkelte magát hozzánk, bár az más volt, akkor meg voltam győződve arról, hogy Victor homokos, és magának keresett társat. Most viszont a próbának van itt az ideje, és igen, elökörködöm az egész átváltozást, mert egyrészt akkor sem venném komolyan, ha kellene, másrészt akkor Payne nem a fájdalomra koncentrál remélhetőleg, hanem arra, hogy mekkora hülye vagyok. Mert az vagyok. Amint mindennek vége, és egy fehér szőrpamacs hever a hóban, boldogan vizsgálom meg, biztatom a lábra állásra, és röhögöm ki, amikor felborul. Ez mókás, nekem tetszik, naná, hogy bökdösöm, minél többször terüljön csak el. Az, hogy közben azt magyarázom, hogyan megyünk, hát az maga a röhej, mert mégis ki az az állat, aki azt kezdi el mondani, hogy bal oldal, jobb oldal, mellső, hátsó? Senki, csak én, de roppant mód élvezem, és amikor már bakkecskét játszik, csak a hóból kell kiemelnem néha. Milyen kicsi, ilyenkor kell rádöbbennem arra, hogy mekkora állat vagyok mellette, amikor a farkánál fogva szedem össze, és lóg, mert a lába az nem ér le kicsit se, de rendes vagyok, és elengedem, hogy kisebb esésekkel is találkozzon, a hóban úgy sem ütheti meg magát. Eljátszunk, pontosabban tanítom, csak ezt nem annak nevezem, és észre sem fogja venni, mennyi mindent tud majd holnapra, az sem mindegy. Hasra vágódok előtte, igen, ugorjon rám, azért pofozgatom, és amikor sikerül leborulás nélkül, majd cincálni kezdi a fülemet, akkor lerázom magamról, és mancsommal tolom be a hóba. Tessék, ki lehet mászni onnan, kezdeni előröl az egészet. ~Tessék hozzám beszélni. Mindegy, mit, csak mondjál valamit. Azzal ne törődj, mi jön át és mi nem, csak dumálj, de nem arra gondoltam, hogy vonyítunk, azt majd később. Egy szavakra koncentrálj és akard, akkor sokkal nagyobb az esélyed rá, hogy sikerül. Amint befejezem a monológomat, ismét horkantok, mert már előre röhögök. Ez az egész úgy fog festeni, hogy a kölyök majd összecsinálja magát, hogy sikerrel járjon, s lőn néma csend... de nem baj, addig nyúzom, amíg legalább egy szót át nem dob nekem, és mostantól kezdve csak így kommunikálok vele. Na jó, nem mindig, csak az esetek többségében, addig pedig játék. A farkamat csóválom, támadja csak meg, akarja elkapni, és ha ügyes, akkor jár a dicséret, aztán szaladgálhatunk is.
- Jól van, akkor nem ugrálok. Igazándiból reménykedni kezdek benne, hogy Emma is farkas. Ki tudja, hátha, elvégre a remény hal meg utoljára, vagy nem? Mindegy, mindenesetre mázli lenne, tutira megértené a dolgot, ha Ryan elmenne és megbeszélné vele. Na jó, nem pattogok ezen, mert tényleg felesleges, először úgyis szabi, másrészt pedig nem szeretném tévképzetekbe ringatni magam, hogy aztán meg hatalmasat koppanjak. Meg ha Ryan azt mondja, hogy megoldjuk, akkor hiszek neki, mert tudom, hogy tényleg meg fogjuk tudni oldani. - Az biztos nem. Mosolyodom el, mert mi aztán most tényleg nem tökölünk. És habár nem így képzeltem el soha ezt az összebútorozós dolgot, de nem tiltakozom ellene, mert jó lesz. Remélem.. vagyis tudom, hogy jó lesz, mert annak kell lennie és minden okés lesz. Szóval semmi para. - Szóóóval nem mindenben vagy gyorstüzelő, értem én. Bólogatok is mellé, miközben vigyorgok, mint a tejbetök, de megértem én, eddig sem siettünk sehova. Maga az összeköltözés gondolata egyáltalán nem ijeszt meg, hiszen eddig is volt lakótársam, ráadásul férfi, az pedig totál spontán alakult ki ott a buszmegállóban, most viszont olyannal költözöm össze, akit ismerek és akit szeretek. Azért lényeges a különbség. Aztán jön az első átalakulás és igen, tényleg arra figyelek, hogy Ryan mekkora lökött, ha nem fájna ennyire még tutira fel is nevetnék. Én igyekszem nem a kínra koncentrálni, hanem Ryan hangjára, próbálom megérteni a szavakat, de nem mindet sikerül. A lényeg a lényeg, hogy végül egy kis szőrpamacs képében terülök el a hóban, hogy aztán az első lábra állást követően egyből zúgjak el és hallhassam, ahogyan Ryan kinevet. Köszi, tényleg köszi. Mindenesetre vigyorgok ezerrel, mert fogalmam sincsen, ez farkasként hogyan néz ki, de ez van, egyszer majd megszokom a dolgokat. Mondja csak felőlem nyugodtan, hogy melyik lábamat melyik után pakoljam, be kell valljam őszintén, hogy annyira bezsongtam, hogy szinte fel sem fogom, miről dumál, csak hallom a hangját a fejemben. Mert én most menni akarok, minduntalan feltápászkodok, amikor ellök, aztán pedig ugrabugrálok, szaladni akarok, kergetőzni, megpróbálni feldönteni – még ha tudom is, hogy lehetetlen számomra. Játszani akarok, mert baromira tetszik ez az egész és eddig iszonyatosan élvezem. Főleg, ahogyan a farkamnál fogva húz ki a hóból, én meg csak lógok a levegőben, kapálózok a mancsaimmal, aztán ha netán úgy fordulok, hogy felé, akkor még kapkodok is oda, hogy elérjem a mellkasát – persze ismét csak sikertelenül. Képtelen lennék kihasználni, hogy hasra vágódik előttem, szóval pár pofon és azt azt követő feldőlések után veszem a bátorságot, hogy felmásszak a hátára, onnan a fejére és elkezdjem csócsálni a fülét. Persze nem sikerül elsőre feljutnom oda, egyelőre nekem ez kész hegymászás, de aztán csak kitapasztalom, hogy igen, még valamiféle karmocskáim is vannak, amikkel tök jól meg lehet kapaszkodni. Szóval megvan a fül, de sokáig nem csócsálhatom, mert máris leráz magáról, én pedig nyüszítek, mert nem akarok, tök jó volt olyan magason lenni. Pláne, hogy most meg még a hóba is beletol, de egyáltalán nem szegi a kedvem, mászok is ki, sőt, még a havat is megkóstolom, mert miért ne, tök jól néz ki. A szavait hallva egy pillanatra lefagyok, most komolyan ezt szeretné? De hát.. fogalmam sincsen, hogyan csináljam.. Ijedten nézek rá, igen, de aztán erőt veszek magamon, megpróbálni meg lehet, legfeljebb nem sikerül, mert én tényleg szeretném, tök király lenne megtanulni így beszélni. Úgyhogy hajrá, neki is állok. Lehunyom a szemem, valamiért így mindig könnyebb. Aztán persze lehet, hogy egyből fellök, de sebaj, akkor újra kezdem. Na de én nem fogok itt úgy erőlködni, hogy nyüszögjek is közbe, mert én nem kakilni szeretnék, azt most nem kell. Úgy próbálkozom, mint a suliban. Tutira minden gyerek csinálta, amikor totál kussban kellett ülni az órákon. Csak szuggeráltad a társad, akinek szólni akartál és a fejedben ismételgetted a nevét, hátha meghallja, vagy valami. Persze nekem ez soha nem jött be, de most sokkal-sokkal jobban akarom, szóval neki is állok a dolognak. Először csak Ryan nevét mantrázom, a sulis példából kiindulva, de aztán egy idő után átváltok más szavakra is: hó, királyság, fussunk, labda, farkasok, fehérség, hó, szeretlek, hagyjál, fenyőfa, bokor, nemár, játszunk, gödör, Ryan és ehhez hasonlók. Persze fogalmam sincs, jól csinálom-e, de majd úgyis szól. Mindenesetre én baromira igyekszem, koncentrálok és a rengeteg szó végeztével meg is érzem a dolgot. Vagyishogy olyan, mintha leszívták volna az agyamat. Úgyhogy lehet, vagy sem, engedélyezek magamnak egy picike kis pihenőt, főként mivel meglátok valamit… Mint akit puskából lőnek ki, rohanok Ryan farka felé, a futás már tök jól megy és az egyensúlyérzékem is kezd okés lenni, hála a sok felborigatásnak. Szóval akár sikerül, akár nem, én bizony el akarom kapni azt a hatalmas farkincát, ugrabugrálok, hol lepattanok Ryan popójáról, hol a hóba ugrok fejest, mindenesetre elkapni egyelőre nem sikerül, de amikor is felkenődök a farára, leszek olyan kis aranyos, hogy még bele is harapok. Legalábbis valami olyasmit csinálok, mert szerintem még csak megérezni se nagyon fogja, de sebaj, én próbálkozom. Aztán lecsúszok róla és folytatom a farkával, hátha ezúttal sikerül elkapni. Ha pedig megvan és arra is ráharaptam, akkor ismét nekiállok a szógyűjteményemnek, mert tényleg nagyon akarom, hogy legalább valamit meghalljon, tehát próbálkozom, egyszer úgyis sikerül, az pedig nem érdekel, hogy úgy fogom érezni az agyam, mintha kifacsarták volna.
-Nem is kell, a többi az én dolgom, ezt nekem kell rendeznem. Hiszem én, és tudom is, na de hogyan fogom megmagyarázni, hogy miért én jelentem be Payne főnökének, hogy akkor az alkalmazottja szabin van? Mert és csak, Payne olyan betegségben szenved éppen, ami sürgős pihenést igényel, és mi sem jobb annál, ha jó pár napig távol marad az üzlettől. Otthon is tud dolgozni, nem veszik kárba semmi, nem kell aggódni azon, hogy veszteséget termel, sőt, olyan kész terméket kap a nőstény, hogy csak győzzön pislogni is mellé. -Neeem, nem, Ryan bácsi nem olyan, már kinőtt abból az idióta korból, amikor még nem tudta normálisan használni aaaa... szóval a tartozékát, ott lent. Gratulálhatok magamnak, lehet, hogy nem vagyok 20 éves, de mé kellett nekem hozzátenni azt, ami amúgy is nyilvánvaló? Thor ha lát most, szerintem rajtam röhög, és megveregeti a vállam kedvesen, hogy jó van Ryan, te sem leszel már ettől hülyébb. Aláírom, tényleg gyorsan jött minden, pedig nem erőltettük, és nem is görcsöltünk, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a sárban huzigálás után ez lesz az egészből. Én a meglett hím fülig szerelmes lesz egy nősténybe, aki ráadásul ember, és még az sem tudott lelombozni, hogy bennem volt, ha nincs olyan képessége, ami miatt a véremmé tehetem, akkor bizony titkolóznom kell előtte, vagy esetleg választanom a falka és közte. Akárhonnan nézem, nem lett volna választás, egyértelmű, mi az első, akármennyire is bántam volna a dolgot, de az Északi Pantheon Istenei úgy akarták, hogy igenis együtt folytathassuk tovább.
Segítek neki abban, hogy kényszerítem az átalakulásra, de a többiben nem, muszáj éreznie, hogy tudja, miről van szó, ezt az utat egyedül kell megtennie, én maximum annyit tehetek, hogy végigpofázom mindenféle ökörséggel az egész időtartamot. Ügyes kislány, megoldja, és én olyan boldog vagyok a kölyök láttán, mintha most lenne karácsony. Farkasom olyan izgatottan vizsgálja, és annyira óvatosan nyúl felé, mintha törékeny virágszál lenne, mert az is. Lelkesen kezdem azonnal tanítani, bár vicces, ahogy még felborul, de próbálgatja az első lépéseket, aztán már ugrál, játszik, és a hátamra is felmászik, én pedig hagyom, mert hagyom, minek vegyem véresen komolyan? Sokkal jobb, ha játékosan tanul, és nem mindig vasszigorral, és ez most pont ilyen. Lerázom magamról, mert azért a fülem nekem is érzékeny terület, és nem óhajtom azt hallgatni Edtől, hogy azért nincs meg az egyik, azért kajla, mert egy kölyök lerágta. Szeretném, ha máris gyakorolná a mentális kommunikációt, és tudom, hogy kicsi az esélye annak, hogy bármit is érzékeljek belőle, főleg úgy, ahogyan teszi. Azon már horkantgatok, mert röhögnöm kell, annyira koncentrál, de beül közénk a csend, így közbeszólok. ~Ne görcsösen akard, ne sok szóval próbálkozz, csak egy darabbal. Koncentrálj, és lazán. Majd jön az, emiatt ne aggódj. Biztatólag végignyalok rajta, azt pedig mélyen elhallgatom, hogy pár órás kisfarkas annak is örülhet, hogy normálisan közlekedik, fel tudja mérni a távolságokat, nem nagyon kommunikál még. Dög vagyok? Az, viszont azt is tudom, hogy így sokkal előbb ráéreznek, és ezt minden kölyöknél alkalmazom. Közbeiktatok egy kis játékot is, ne legyen lehangoló az egész, és amikor felkenődik a hátsómra, ismét röhögök egy sort. Jó pár órát kint töltünk még, de nem lehet a végtelenségig, éjszaka van, és nekem még el kell vinnem Edhez is, így elrongyolok, felöltözök, és a két karomban cipelem fel bátyushoz Payne-t. Muszáj, muszáj így, egyszer majd megmagyarázom neki, miért.
A tűz csöndesen pattog a kandallóban, én pedig elmélázva figyelem a lángokat. Arcomra árnyakat vetít a folyamatosan változó táncuk, ujjaim között lassan forgatom a falovat, amely lassan ugyanolyan idős, mint én vagyok. De a lakkozás megóvta, és még a tűzben sem veszett el, amely az én életemet kioltotta. Az egyik őrző adta a kezembe, miután föltámasztottak. Azt mondta, az apja találta meg, és egy öregasszony meséje alapján tudták, kihez tartozik. Öregasszony… Agatha. Fölvettem inkább a kabátom, és eljöttem. Nem sokkal az új otthonom mögött vetettem be magam az erdőbe, vissza sem néztem, most nem akartam látni semmi mást, csak ami az orrom előtt feküdt. Arcomat melegen tartotta a szakállá erősödött borosta, szemem pedig inkább révedt a múltba, mint a jelenbe. Nem tudtam elűzni magamtól azokat a pokolian éles emlékképeket, túlságosan sok volt belőlük, túlságosan erősek voltak. Ezen a helyen egyre-másra törtek rám, jók és rosszak, gyermekkoromból éppúgy, mint Alignak utolsó pár napjáról. Hagytam, hogy a lábam vezessen, nem akartam tudni, merre megyek. Amikor észbe kaptam, rájöttem, hogy a szövetkabátom durván megszaggatta a növényzet, és most egy tisztáz közepén állok, nem messze egy ősi, kör alakú sziklacsoporttól. Túlságosan is jól ismertem ezt a helyet. Az utolsó lépéseim már inkább voltak bizonytalanok, szinte kapkodóak, ahogy odaértem a kövekhez, és letettem rájuk a faragott lovat. Ennyi évszázad után végre ő is visszatért oda, ahonnan indult. Egészen ironikus, igaz? Leültem a sziklákra, lehunytam a szemem, és felidéztem azt a napot. A pajzsom fönt volt, de ha valaki a közelben járt, valószínűleg megérezhette energiáimat, a háromszázötven éves hím energiáit, és talán még az emlékből is kapott egy darabot. A boldogságból, ahogy Eeya felém nyújtotta az apró, faragott állatot. Annyira elmerülök ebben a gondolatban, ebben az érzésben, hogy észre sem veszem mi történik a külvilágban. De az erdő nyugodtnak tűnt még nemrégiben.
Otthon. Végre hazaértem. Bármerre is jártam a nyolcszáz évem alatt, bármit is éreztem, bármi is történt, most érzem csak igazán, hogy otthon vagyok. Főként mert bennem van az a furcsa motoszkálás, hogy nem vagyok egyedül, hogy a többiek is itt vannak valahol és ez nem csupán az én küldetésem. Ezt mi fogjuk véghez vinni, együtt, mindannyian, úgy, mint régen. Az kocsimmal még az erdő szélén megálltam, a hepehupás földút sem éppen az ilyen típusú járgányoknak lett kitalálva. Tegnap este érkeztem meg, a mai napom természetesen azzal telik, hogy meglátogatom az ismerős, számomra fontos helyeket, megnézem mennyit változtak a dolgot a távollétünk alatt. Az első utam az erdőbe vezet hát, kiszállva a járgányból gyalog folytatom a sétámat, céltalanul, mégis mintha valami húzóerő irányítaná a lépteimet. Kezem emelkedik és húzom végig ujjaimat a fák törzsén, a bokrok levelein, nem érdekel, ha egy-egy tüske felsérti a bőrömet, érezni akarom a természetet, a nővényekben pulzáló energiát. Még a szemem is lehunyom, felelevenednek előttem a képek, amikor gyermekként játszottunk, vagy éppen csak beszélgettünk, esetleg bújócskáztunk a fák között, íjászatra tanítottam Eskát, Kilaunnal beszéltem a Bölcs Hallgató lábánál… Őt is fel kell majd keressem és elmondani neki, mennyi-mennyi minden történt velem az elmúlt évszázadokban. Remélem, hogy még mindig ugyanolyan szilárdan áll ott, ahol egykoron régen. Az emlékképek közé egy olyan kúszik be, mely nem a sajátom.. Vagyis emlékszem rá, de más szemszögből, mint ahogyan a lelki szemeim előtt megjelenik. Saját magamat látom, ahogyan a falovat előhúzom a hátam mögül és kisebbik öcsém felé nyújtom. Érzem a boldogságát, amit akkor érzett, ám ezt az egészet nem tudom hova tenni. Hirtelen pattannak fel a szemeim, mert ekkor Őt is megérzem. Biisa… Itt van valahol, vagy csupán a képzeltem játszik velem ilyen csúf játékot? Nem, egészen biztosan nem… Hiába a sok távol töltött évszázad, pontosan tudom, hol vagyok.. Pár lépés és annak a tisztásnak a szélén állok, ahol a kis jelent megtörtént. Akkor látom meg Őt és akkor gyökerezik a földbe a lábam. Szóra nyílnak ajkaim, de hang nem jön ki rajtuk, meg kell kapaszkodjak az egyik fában, mert a lábaim hirtelen csuklanának össze. Nem hiszem el. Ismeretlen arc, mégis tudom, kit rejt a porhüvely. ~ Biisa..? ~ Ha már a beszéd nem megy, akkor gondolatban küldöm neki az egyetlen kis szócskámat, melyet nem is tudom mióta nem ejtettem ki a számon. Futnék, szaladnék hozzá, ugranék a karjaiba, de egyszerűen képtelen vagyok, a lábaim nem mozognak, a szívem olyan hevesen ver, mintha minden másodpercben azért küzdene, hogy kitörhessen a mellkasomból. Kell valami igazolás, valami, a hangja, a tekintete, bármi, amiről tudom, hogy nem csupán hallucinálok, hogy nem a vágyaim vetülnek ki, hanem igenis Biisa ott ül a sziklán. Ahogyan meglátom a kicsiny falovat mellette, nem bírom megállni, némán gördül le egyetlen könnycsepp az arcomon, vékony ösvényt hagyva maga után a hófehér bőrön. Még mindig megvan, az a kicsiny ajándék, melyet gyermekként adtam neki. Megőrizte. Még szorosabban kell kapaszkodjak, mert olyan, mintha minden erőm elhagyott volna. A boldogság, amit érzek, az öröm teljesen elgyengíti végtagjaimat, vakítóan kék tekintetem pedig csak a fiú.. férfi arcát szemlélik. Gyere ide, kérlek…
Csöndes magánomban, emlékeim között merengtem. Felbukkantak ott mindannyian. Unalaq, és éreztem, hogy már nem mozdul bennem az, ami egykor mozdult, ha csak eszembe jutott a leány. Sura, a legjobb barátom, és gondolataim azonnal elsötétültek, ahogy legutolsó pillanatai átfutottak az elmémen. Sangilak, és gyerekes féltékenységem az erejére… És Eeya. Talán ezért nem nyitom ki a szemem, ahogy megérzem az illatot, melyet a jeges, téli levegő hoz felém. Nem merem elhinni, nem merek bízni abban, hogy tényleg, hogy valójában ő lenne az. De ez az ő hangja kell, legyen, nem lehet más. Nem lehetek benne biztos mégsem, hiszen ezen a helyen már összefonódik számomra a múlt és a jelen. Túl sok az emlék, amely megkísért. Fölpattan a szemem, de elsőre nem mozdulok. Energiáim körbefonják, simogatják, próbálják kideríteni, ő az, avagy csupán egy látomás, egy gonosz kísértet? Esetleg a vágyakozás a családom után vetette oda az illatot, az ismerős érzéseket arra a nőre? De nem… Ő az. Ahogy megérzem, visszahúzódom energiáimmal, fölállok, és lassú léptekkel indulok el felé. Még mindig félek, hogy csupán látomás, amit az elmém vetít elém ezen a helyen… – Eeya? – kérdezem. Nem bírom tovább. Futva indulok meg felé. Ha álomkép, akkor essünk túl rajta, akkor törjön ezer darabra, mint a legtöbb dolog, amihez nyúlok ebben az életben, de nem bírom tovább a lehetőséget, hogy mégis ott van, és nem érintem meg. A karjaimba zárom, és energiáimból a színtiszta boldogságot érezheti ki. Nem tudom, mikor éreztem ezt utoljára. Esküszöm, nem tudom. Talán azon a napon, amikor Surára találtam Trier városában. Letörlöm azt a könnycseppet az arcáról, és végre rendesen szemügyre is veszem. Gyönyörű nő lett az én nővérem. – Ne sírj – mondom, ahogy elengedem. Nem akarom sírni látni, lég az, hogy én sem állok mesze tőle. Amikor a többiekkel vagyok, alig érzem az elmúlt évszázadok súlyát, csupán annyit, hogy már nem az ismerős arcokat látom. És ez itt a nővérem. Az én imádott nővérem, aki sosem hagyott magamra, amikor elesett gyermek voltam… Nincsenek szavak arra, mennyire boldog vagyok, de muszáj mondanom valamit, nem állhatunk csak itt. – Olyan jó téged újra látni. A Szellemekre... Nem hittem, hogy valaha látom még bármelyikőtöket is.
Amikor a nevem kérdezi, csak bólogatok, igen, én vagyok az, nem más. Megszólalni képtelen lennék, érzem a hatalmas gombócot a torkomban, pedig én próbálok uralkodni magamon, de egyszerűen.. nem megy. Ezelőtt mindig igyekeztem nem átadni magam túlságosan az érzelmeimnek, de ebben a pillanatban.. akárhogyan is küzdenék ellenük, képtelen volnék felülkerekedni, mert oly`annyira behálóznak és körbevesznek, hogy lassan úgy érzem, mozdulni sem tudok. Csakhogy más akadály is van itt.. most nem akarok küzdeni ellenük, hagyom, hogy átjárjanak, még akkor is, ha ez megmutatkozik az arcomon legördülő könnycseppben. Biisa előtt nem szégyellem azt, hogy mit érzek, nem szégyellem azt, hogy sírok, előtte egyszerűen képtelen volnék, nem is akarok. A testvérem, akit évszázadok óta nem láttam és aki rettentően hiányzott. Ahogy futni kezd felém, én is teszek néhány esetlen lépést felé, hogy aztán a karjaiba zárhasson és én pedig ezer örömmel ölelhessek vissza. Köré fonom a karjaimat, mint ahogyan gyerekként is gyakran próbáltam így óvni, vagy csupán kifejezni a szeretetemet. A mostani is ugyanolyan, azzal a különbséggel, hogy ezúttal már magasabb nálam, jelenlegi testem nem nőtt túl magasra, nem nehéz nálam magasabbnak lennie akárkinek is. Nem is tudom, mennyi ideig állunk így, de az én energiáimból is színtiszta boldogság érződik. - Ezek örömkönnyek. Hagyom, hogy letörölje az arcomról azt az egy cseppet és azon vagyok, hogy uralkodjak magamon és ne engedjem, hogy még több előtörjön. Nem szeretnék sírni, hiába a boldogságtól van, akkor sem. A szavait hallva haloványan mosolyodom el. - Szerintem senki nem gondolta, hogy valaha találkozunk még. Csendesen szólnak szavaim, továbbra is a halovány mosollyal ajkaimon szemlélem az arcát. Az én drága öcsikém.. Egyik kezem emelkedik, hogy tenyeremmel simíthassak végig az arcán, picit megpihentetve ott a kezem, mintha csak a kezemben tartanám. Nem érdekel a szakáll sem, érinteni akarom, tudni, hogy tényleg valóság és nem csupán álom, vagy a képzelet szüleménye, ki most előttem áll. - Mi hozott haza, Biisa? Itt voltál már, vagy esetleg te is most jöttél? Húzódnak össze leheletnyit szemeim, mert olyan különös ez az egész, a tetoválás felizzása, a hazajövetel és most az, hogy összefutok az öcsémmel.. Talán a többiek is itt vannak? Lehet, hogy a tetoválás másoknak is felizzott? A másik pedig, ami most tudatosul bennem.. felvillan előttem, ahogyan a kezemben ég hamuvá a testvéremnek írt levél, azután, hogy éreztem, távozott az élők sorából. Ám most mégis itt áll előttem, teljes életnagyságban. - Biisa… Visszatértél… Nem fejezem be a mondatot, elég a szemeimbe nézni és tudhatja, hogy nem arra gondolok, hogy vissza jött ide, a hegyek közé, az Otthonunkba. Tudom, hogy meghalt, én visszatértem, vele is megtörtént, akkor lehet, hogy a többieknek is megadatott a lehetőség? Hogy valahol rájuk is szükség volt és volt, aki visszahívta őket? Kaskae? Sura? Sangilak? A gondolattól ismét olyan remény árasztja el minden porcikámat, férkőzik a tagjaimba, amit utoljára karácsony estéjén éreztem kint, a hatalmas karácsonyfa előtt állva, amikor is a tetoválás felizzott és elindultam Hazafelé.
Kezdőlap
//
