A délutáni meleg csöndesen köszöntött be ránk, s teltek az órák. Nori türelem játékkal próbálkozott, ami azért ha sokáig benne van az ember, egész kifizetődő. Brad és én eközben beszélgettünk, ill. én magam elkezdtem apró gallyakat, és ágakat gyűjteni a hozzánk közeli fák között. Farkasom figyelte Nori ügyködéseit, de Brad farkasát is figyelemmel kísérte. Már visszahívtam, szemeim a szokásos sötétbarna színben táncoltak, karmaim, és szemfogaim is visszahúzódtak. A nem bízom benned szavaira felé pillantottam, és meg is álltam egy pillanatra a gally gyűjtésben. - Nem kértem, hogy bízz bennem, és jobb is így, hogy nem teszed. - ingattam meg a fejem. Nem éreztem fenyegetve magam. De annak a lehetőségére, hogy miattam esne bajba Nori, egy pillanatra megfeszültek az arcizmaim, és Brad tekintetébe néztem. - Ha valaha miattam történne bármi Norival, magam keresnélek meg a büntetésért. - a szavaim komoran csengtek. Még farkasom is megmozdult, de aztán figyelme vissza is tért Nori felé. Volt már erre példa. Nem is olyan rég. De nem akarom, hogy ez megtörténjen. Elgondolkodva pillantottam bekötözött sebeimre. Azt, hogy ki tette ezt, arról fogalmam se volt. De hogy köze lehetett Ashez, és hogy mélyen érintették a történtek, abban biztos voltam. Ha Norival történne bármi... francba is, nem, ennek a lehetőségét nem engedhetem meg. Soha többé nem akarok ilyen helyzetbe kerülni. Némán elfordultam a férfitól, majd folytattam a gyűjtögetést. Elsősorban tölgy kérget, szilfa ágakat, és fenyőgallyakat kerestem. Közben elgondolkodtam szavain. Egy közepes nagyságú kupaccal tértem vissza a holmijainkhoz, mindenből arányosan gyűjtve. Utolsó szavaira csak ennyit feleltem: - Reméljük, nem is fogja. A falkák háborúja és ellentétei ne befolyásolják a kölyköket. Attól, mert az idősek morognak egymásra, nekik nem kell. Miközben elrendeztem a kis tűzrakást, cigarettát vettem elő, s meggyújtottam, s közben Brad felé is nyújtottam, ha akar, vegyen. Tekintetem közben a hollóraj felé vándorolt, figyeltem, Nori mire készül. A holló károgva, csapkodva próbált kiszabadulni a kölyök szorításából, mindent igyekezett elkövetni annak érdekében, hogy sikerüljön kiszabadulnia. Fájdalmasan károgott fel, ahogy újabb két tollától szabadították meg. Ráadásul gyönyörű ékeitől, farktollaitól. Társai, jajveszékelésnek is beillő segélykérésére azonnal támadásba lendültek, csakhogy mivel a támadás váratlan volt, s már kezdtek megnyugodni, s ráadásul a figyelő került matt helyzetbe, a káosz hatalmas volt a madarak közt. Apró kövekkel röppentek fel, és ejtették le a kölyökre, a bátrabbak a kölyök hátát célozták meg, éles csőrükkel és karmaikkal. Az öregek, vagy a fiatalabbak az ágakról károgtak, vagy köröztek az események felett, s buzdították társaikat. Norinak nem volt könnyű kitépnie áldozatából a két ékességet, de végül sikerült, s elengedte madarát. Csakhogy az keserűen károgott, s látva, hogy a többiek mellette vannak, azonnali bosszúhadjáratba kezdett. Nem adja olyan könnyen a tollait. Az eliszkoló kölyök fölé röppent, s nagy ricsajjal kapott a kölyök bundájába, s csípett bele a fülébe. Elröppent, szép ívet írt le a levegőben, majd újból lecsapott. Társai követték, ők is támadásba lendültek, s követték a tapasztalt társukat. Felváltva, de folyamatosan ostromolták a kölyköt, de a legvadabban mégis a figyelő támadta. Egyik támadásánál még a kölyök szeméhez is odakapott, de elvétette, de így is mély vágást okozott a kölyök szeme fölött a csőrével. Állva figyeltem az eseményeket, a nap már utolsó sugaraival tűnt el a hegyek között, s jó pár csillag ragyogott a félig sötétedő égen. Farkasom készenlétben állt szintén, de még nem szóltunk közbe, ha Nori ide ér közénk, a hollók már nem merik megtámadni. Végül sikerült betrappolnia, s a hollók, érezve a két idősebb ragadozót, mély kanyart véve a levegőben, szerteröppentek. A kölyök megtépázva ugyan, de három fekete holló tollal a szájában tért vissza, homlokán és pofáján a jelek még mindig ott virítottak. A hátán, oldalán, fülein, karmolt, csípett sebek éktelenkedtek, a szeme felett pedig egy mélyebb sebből csorgott a vér, melyet a figyelő okozott neki. Jól elagyabugyálták a hollók... Nori, ha ledőlt a pokrócra, hagyom, hogy Brad közelebb menjen hozzá farkasával, s megsimítsa, körbeölelje, végigvizsgálja, vagy egyszerűen csak ott legyen a kicsi mellett. Most szülőként neki van erre elsőbbsége. A holló tollakat se vettem el a lánytól, egy darabig a dicsőség, és a trófea megszerzése örömmel jár, had fürödjön most ebben. Kis pihenés, kell ez. Farkasom figyelte a másik kettőt, leheveredett a közelükben, de most még a másik hímnek hagyta, hogy a kicsivel foglalkozzon. A tisztás másik sarkában a károgó hollók csapta zajt hallgatta. Hullámai nyugodtak voltak, és büsze volt, a kölyök teljesítményére.
Tiszta szerencse, hogy a hollók kergetésével van elfoglalva, és nem nagyon hallja, miről beszélgetnek az apjáék, mert akkor biztos ő is kinyitná kicsi száját. Megtalálta az a világot, ami az övé lehet, vagyis az útját jelképezi, csak mér rengeteg dolog van, amit fel kell frissítenie, azaz újra megtanulnia, mert azok ott vannak benne, mélyen elásva. Kinőni nem fogja, hiába jönne az ellenérv, hogy kicsi, még nem tudhatja... de van amit igen. Ami kiskora óta ott motoszkált benne, most kezd értelmet nyerni, és ehhez találkoznia kellett Ravennel, hogy ráébredjen bizonyos dolgokra. Hogy az apja nem bízik a druidában, lehet, de nem is azt a világot éli, amit a férfi, és ha valamit tud, az az, hogy Ravenben sosem fog csalódni. A megérzései eddig mindig bejöttek, valami miatt mindig tudta, kiben bízhat és kiben nem. Rájött, hogy hallgatnia kell a belsőjére, ott mindig megtalálja a válaszokat, ez is ilyen. Na de most hollózik, tehát nem rájuk figyel, és van elég baja anélkül is. A hollók falkában támadnak, mert amint elkapja a figyelőt, máris dobálják, sőt csípnek, karmaikkal belemarnak. Mégsem engedi el a foglyát, a tollait akkor is megszerzi, bár nem kellemes érzés, amikor egy egész raj, rátámad. Kap rendesen, és hiába engedi el a hollót, hát az is beszáll a rohamozásba. ~Elengedtelek, élsz, hagyjááál. Jónak mondja, ő sem hagyná magát, tehát megérti, de azért na. A füle érzékeny terület, és a szeme is, de azt mázlival megússza, bár morog mellé, mert az éles csőrök felsértik a bőrét. A tollakat azért is begyűjti, és jöhet az iszkolás a nagyokhoz. Ha addig elér, akkor biztonságban lesz, addig meg állja a rohamokat, és a tollakra figyel. Sántikálva omlik össze az apja mellett, kicsit liheg, és úgy tenyerel a tollakra, mintha kötelező lenne. A hollókat figyeli, de azok nem jönnek közelebb, messzebbről zajonganak, és dühösek. Lehet, nem mostanában fog erre jönni, mert bosszúállóak, és nem felejtenek könnyen. A tollak meg... mancsa rajtuk, az ő zsákmánya, igen. Vérzik, de most ez sem érdekli, a lábát kezdi nyalogatni ismét, azt, amelyik még mindig sérült, és így pihen, egy pillanatra sem eresztve el a tollakat, amiket megszerzett. Nem mozdul a pokrócról, most jó ott, de hívogatja Raven farkasát is, nem nagyon örül annak, hogy az övé külön van, főleg, hogy nem is olyan régen vele aludt, mellégömbölyödve. Kérdő tekintettel vizslatja az apja arcát is, talán megértette, hogy ez a magányos farkas nem ellenség? Nem tudja, csak reméli, mert ahogy indult az ismeretségük... hát nem volt éppen barátinak mondható.
- Fordított helyzetben, úgy gondolom, te sem bíznál meg egy idegenben, még akkor, sem ha a kölyköd lelkesen megy vele. – Szemem sarkából vetek egy pillantást Ravenre, miközben Norit kísérem figyelemmel. Farkasom, fekszik és figyel, fülel és szemeit most a kölykén tartják. veszélyes egy bestiám van, de a kölykével szemben igen odaadó hím létére. Bárkivel szemben megvédené, még akkor is ha az ellenfelünk tripla olyan idős mint mi. De azt hiszem ez a normális, nem, hogy a szülők megvédik utódaikat? A következő szavakra Raven felé fordítom a fejemet és a tekintetébe fúrom a magamét, érzem, hogy igazat mond, hogy nem hazudik nekem, és ha hiszi, ha nem emiatt becsülöm őt. - Nekem, mind egy, hogy te jössz vagy én kereslek meg… - Aztán elfordítottam róla a tekintetemet és újra Norira szegeztem a szemeimet. – Egy háromszáz éves farkas itt, a mi földünkön, mint magányos… Mit remélsz, miért jöttél? – Kérdezem meg mintegy mellékesen. Érdekel, hogy ki ez és miért van itt pláne, hogy a kölyköm közelében leledzik. –A kölyköm lát benned valamit, amiért megbízik benned, holott tudja, ezt nem kellene, idegen vagy közöttünk, nincs hűséged egyik táborhoz sem, potenciális veszélyforrásnak minősülsz… Tehát, érdekel ki vagy, hogy ő így megbízik benned… - Nem nézek közben Ravenre, nem tartok attól, hogy megtámadna, ha még is megtenné, akkor megölöm, ebben nincs vita, se kétség, végzek vele, mindjeképpen, hogy megóvjam a maga és a kölyköm életét. - Háború közeleg, nincs olyan, hogy valaki ne foglaljon állást, bár ha kitör
Látom, mi történik Norival, de nem lépek közbe, sebeket szerez, amik majd begyógyulnak, ha úgy tetszik ez is egy jó edzés a regenerációs képességeit illetően. Addig, még nem érzem, veszélyesnek a dolgot nem fogok közbe avatkozni. De figyelek, feszülten és ugrásra készen, hogy ha valami balul ütne ki ott lehessek és megvédhessem, azonban semmi különös nem történik és a kölyköm is vissza tér hozzánk, amikor leheveredik a pokrócra mellé térdelek, és megfogom a pofáját finomaz álla alatt van a kezem, a fejét felemelem, és megnézem magamnak a sebeit, letörlöm a vért és szemügyre veszem a vérzést. Nem olyan veszélyes, majd beheged, aztán finoman végig simítok a hátán és az oldalán is, hogy megnézzem a többi sebet. A láb sérülése érdekel a legjobban, de annak sem lett komolyabb baja, ebcsont beforr, azaz farkas. Végül a hasán simítok végig, az a legvédtelenebb része, ott vannak a zsigerei, de az épp és nincs rajta sebesülés, kicsit megvakargatom, és utána a füle tövét is, sérült fülére vigyázva. Ügyes volt, elkapta amit akart.
Kis híján felnevettem a szavain. Lépten-nyomon idegen farkasokba botlottam, egy időben, s ezeknek köszönhettem a Falkám. A tettekkel bizonyítottak nekem, és ezáltal nyerték el a bizalmam. De ennek a "könnyed" bizalomnak köszönhettem azt is, hogy elvesztettem őket... - Biztosan. Nem baj, hogy így érzel, és igazad van, ez természetes. - mondtam, de valahogy olyan színtelenül hangzottak szavaim, mintha nem épp ott lennék. Igazat adtam neki. És valahol mégsem. Miközben hallgattam szavait, egyre több gally került mancsaim közé. Aztán találkozott a tekintetem az övével. Álltam a pillantását, de mikor elfordította a tekintetét, én is folytattam a magam kis munkáját. Újabb szavaira nem válaszoltam azonnal. Furcsán visszhangzottak bennem az elhangzottak. - Ha erre most komolyan válaszolnom kéne, talán azt mondom, békét. - mondtam, de érezhette az iróniát, elvégre a háború a két Falka közt már régóta itt volt, s egy ilyen helyen nehéz békére lelni. - Igazából az apám miatt jöttem vissza Fairbanksbe. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik egy Falka, de nem érzem azt sem, hogy kellőképp fejet tudnék hajtani bárki előtt. Sose tettem ezt, max a beharapóm felé, azt is lázadozva. Tisztelem azt, aki úgy gondolom, érdemes rá, és ugyanez visszafelé is igaz. Megvannak a magam elképzelései, a magam céljai. Személyekhez kötődöm, nem pecsétekhez. De ha netalán mégis állást foglalok, nem feltétlenül úgy fogok, hogy azzal ártsak bárkinek is. De persze, tudjuk, ennek a lehetősége igen kevés. Norit figyelve szólaltam meg ismét. - Nori bizalmát, még magam sem értem, pontosan mivel érdemeltem ki. De nem akarok neki csalódást okozni semmiképp. - Azt már nem mondtam, hogy fontos számomra a kölyök, sem azt, hogy félek attól, hogy mivel fontos nekem, ezért veszélybe sodorhatom. A kölyök szempontjából egy idegen farkas barátsága veszélyes játék. De ahogy más is megbízott bennem, és esélyt adott a barátságra, úgy Nori is kinyújtotta felém a mancsát. Én pedig elfogadtam. Esélyt adva a kockázatnak, a veszélynek, s a reménynek. Mikor Nori beért, a kis farakást meggyújtottam, majd mikor a lángok felcsaptak, léptem oda a kis vadászhoz, s leguggoltam hozzá. Megvártam, míg apja megvizsgálja, majd óvatosan megvakartam a füle tövét, s a marát, majd az oldalát is végigsimítottam, farkasom pedig nyugis hullámaival cirógatta végig. Mintha valami masszázsszalonba lenne a kölyök. A táskához lépve kivettem belőle egy apró agyagtálat, meg egy őrlőt, amit általában gyógyszerészek eszköztárában láthatott az ember. A fenyő gallyak gyanta illata megcsapta az orrunkat, ahogy az is lángra kapott, s a tűz játékos tánca meleget s fényt árasztott felénk. Nem volt nagy tűzrakás, de hármunknak elég volt. A kis tálat megtöltöttem egy kellemes illatú, csillogó porral, majd Nori elé tettem, hogy ha esetleg átalakult, s felöltözött, a hollótollakat ebben őrölheti szét a lángok felett. A különböző fák különböző illatokkal, összekeveredve, kellemesen nyugis, szinte meditatív állapotot tudott előhozni az emberből. A táskából előkerült egy üveg is, benne vízzel, majd azt is a kölyök mellé tettem. A futkosás kimerítő, s a víz igen frissítő lehet. - Szép munka volt hunnulve småpike! - mondtam elmosolyodva.
Tipikus kölyökként fekszik, nyelve oldalra lóg félre, és elterül a pokrócon, hol békában, már amennyire a lába engedi, hol oldalt, hogy pihenjen is. Meg sem nyikkan, amikor az apja fölé hajol, de a füle azért fáj, eddig csak harapták, de nem csipkedték össze. Más komolyabb sérülést nem érzékelt magán, leszámítva azt a néhány huplit, amit a kövek és egyebek okoztak, de az meg nem érdekli. Barátságos morgással veszi tudomásul, hogy állapotfelmérés jön és megnyalja az apja kezét, amikor a pofájához ér, de a tollakról le nem veszi a mancsát. Az az övé. Persze a vakargatás más tészta, az jöhet, azt elviseli, morran is hozzá, elégedetten. Raven is kap egy kéznyalást, amikor odajön hozzá az ismételt fülvakarásra pedig még meg is emeli a fejét, mert az jó. Egy darabig még csak figyeli, mit ügyködik a druida, hagyja, hogy a szervezete regenerálódjon, aztán felpattan, és elsántikál a bokor felé, hogy akkor felöltözzön. Remélhetőleg a füle nem úgy fog kinézni, mint egy koboldé, mert akkor sapkát fog hordani pár napig, amíg nem múlik el. Pár perc múlva előkerül végre, hát nem lett sokkal jobb a lába, főleg, hogy még rá is terhelt, de nem fog belehalni. A két hímre mered, miközben farkasa máris elrongyol a nagyokhoz, és mindkettőt játszani hívja. Érzi a feszültséget köztük, és ennek egyáltalán nem örül. -Ugye nem veszekedtetek? Ravenről tudja, hogy nem, az apja más kérdés, érzi, hogy nagyon bizalmatlan a druida felé, de lehet, ez a kora miatt van, vagy nem tudja. Persze valahol megérti, hiszen most látja először, nincs falkája, de ezt akkor sem tudja elmagyarázni, hogy miért más Raven, mint a többiek. Van egy olyan világ, ami nem mindenki számára elérhető, amit nem lehet behatárolni, amit nem lehet megragadni, de van. Kicsikét is érezte, valamiért kilóg a sorból, valamiért nem olyan mint a többiek, és ez végre értelmet nyert, most már tudja. Ez a világ pedig óriási erőt képvisel, nem szabad lebecsülni. -Köszönöm. Mosolyogva veszi fel a tollakat a földről és helyezi a mozsárba, hogy megtörje apróra, porrá, amennyire csak lehetséges. A tűz felett teszi meg, hiszen azzal küld mindent, ezt is tudja. Hirtelen ötlettől vezérelve amint végez, leteszi a tálat és a tűz fölé tartja a kezét. Kíváncsi valamire, mégpedig arra, hogy eljött-e az ideje annak, hogy az egyik elemmel dolgozhasson, vagy még várat magára? Lassan próbálja feljebb húzni, majd kicsit elhajlítani, hogy utána csökkentse a lángok méretét. Ez az első alkalom, hogy ezt is megnézi, eddig még soha nem csinálta, és lehet, az eredmény egy gyakorlott embernek kiábrándító, de neki nem. A lángok egy kicsit mozdulnak, ha nem is hatalmas kilengéssel, de elindulnak arra, amerre a kezét húzza vagy éppen tolja. Ragyogó arccal fordul oda Ravenhez. -Ő az. Ő az egyik. Mármint az egyik elem, jól érezte, és igen, eljött az ideje annak, hogy foglalkozzon ezzel is. Mivel a tollat megőrölte már, átadja a tálat a druidának, közben pedig az apjára néz. Nehéz elmondani azt, hogy ez nem hóbort, ez nem olyan dolog amit ki fog majd nőni, ez az élete része, ez mindig is benne volt, csak nem tudott a felszínre törni, mert nem volt hozzá segítsége. Nem volt olyan ember mellette, aki értette anélkül is, hogy egy szót szólna, de Raven ilyen. -Ugye nem érted, hogy miért bízom meg benne, amikor nincsen falkája? Bántja a bizalmatlanság, a feszültség, nem vitát szeretne és acsarkodást, még akkor sem, ha a falka ezt nem fogja tolerálni. Ők sem érti azt a világot amit a férfi képvisel, és ez megnehezít mindent, de majd megtalálja a módját, hogy ne így legyen. Már ha szerencséje lesz, vagy sikerül megértetni a többiekkel, hogy ez miért alakult így.
- Pacifistának tűnsz a szavaid alapján. Békét, még ha irónia is volt ebben, akkor is úgy érzem, igazán azt szeretnéd. Nekem se épp a háború a mindenem, de a helyzet így alakult, két falka nem fér meg egy városban… elkerülhetetlen a területi vita és a harc. Plusz itt vannak a magányos farkasok is, akik egyre többen jönnek erre, pont emiatt a helyzet miatt. A lehetősége szinte nulla, ha kirobban a háború komolyan, és nem csak kis harcokban akkor muszáj lesz választanod, vagy menekülnöd innen, akkor a kóborok sem kapnak kegyelmet, ebben biztos vagyok. Vagy ágyútöltelékek lesznek, vagy valami más, de nem ússzák meg ők sem… ha csak nem mennek elég messzire… - Ez az én meglátásom, hogy a Magányos farkasok is be fognak kerülni ebbe a képbe, vagy így vagy úgy, de bekerülnek, és nem lesz kellemes senki számára sem a dolog. Ez egy háború, az pedig sosem kellemes, annyi biztos, hogy ha kirobban, a kölyköm megpróbálom biztonságba helyezni, egy olyan helyen ahol nem eshet bántódása, vagy nem támadhatják meg csak úgy és elsődlegesen. Most ahogy gondolkozom az is megfordult a fejemben, hogy repülőre kellene tenni, és elküldeni valahova, csak éppen hova? Ideje lesz, néznem valahol máshol is egy kisebb ingatlant, ahova elzavarhatom, ha úgy alakulna. - Kölyök még… kevés veszély és félelem érzettel… - Jegyzem meg a következő szavakra, miközben Norit figyelem, és ahogy oda jön, hozzánk vele kezdek el foglalkozni, hogy tudjam, jól van és nincs súlyosabb sérülése, hogy megmarad és nem lesz semmi baja sem. A tűzrakásra szegeztem a tekintetem, és a ropogó lángokra, miközben Nori oda volt öltözködni, aztán az eszközöket is szemügyre vettem, amik kikerültek a másik táskájából, enyhén fel is vontam a szemöldökömet. Mintha csak valami ódivatú boszorkány filmet látnék, teljesen olyan az egész. - Akkor már a barátodból nem sok lenne. – Nézek Norira, mikor visszatér hozzánk, ha itt vita és veszekedés lenne, akkor már régen a vér is folyna, és szőrpamacsok borítanák a füvet. Szóval, a dolog nem úgy fest, mintha nagy ellenségeskedés menne, sokkal inkább elvagyunk békében, de bennem megvan egy távolságtartás a másikkal szemben egyelőre, elvégre a kölyköm védem, ha Nori nem lenne, itt valószínű lazábban állnék a dologhoz. Nori ténykedését, és Ravenét is figyelemmel kísérem, nem sokat értek ebből, minek is ez, de úgy vagyok, vele elvan a gyerek ha játszik, és egyelőre semmi olyan nem történt, ami miatt széttépném a másik hím torkát és hasát. Aztán a kölykömre pillantok, és válaszolok neki. - Más körülmények között nem lenne vele szemben ennyi fenntartásom, de te is tudod, hogy nem éppen szerete és béke uralkodik a városban a két falka között, és hozzá a magányosok… - Valóban nem értem mire fel ez a bizalom az idegen irányába.
- Igyekszem észben tartani a szavaid. - feleltem, s vállat vontam. Most ez érdekelt a legkevésbé, hogy velem mi történik a háború alatt. Kóborként, Infamiaként sosem kedveltek a Falkák, a "nagy kutyák", és ez nem is baj. Miért lenne most másképp, és miért érdekelne ez pont most? Elkergetnek, megfenyegetnek, megpróbálnak kinyírni...? Nem most volt erre nemrég példa? A sebeim erről árulkodnak legalábbis. És? Itt vagyok, sose adtam olcsón a bundám, se én, se bolhásom. Minden eldől majd a maga idejében. Miután Nori visszatért az öltözésből, én épp a tűzet piszkáltam, hogy jobban lángra kapjon. Kérdésére elmosolyodtam, majd megingattam a fejem. Az apja feleletére felnevettem. - Egyenlőre még nem haraptuk át egymás torkát. - leültem a tűz közelébe, de úgy, hogy rálássak mindkettőjükre. Mosolyogva nyújtottam át Norinak a mozsárt, és figyeltem, ahogy a tűz fölött porrá zúzza a tollat a csillogó, finom illatú homok porral összekeverve, amit még én tettem a tálba. A próbálkozását is figyelem, melyet a lánggal tesz, és a mosolyom még szélesebb lesz, amikor látom, hogy sikerrel jár, a tűz engedelmesen követi a kezét. Nem látszik túl erősen, de nem is oly gyenge, hogy azt mondhassuk, hogy csak a szél játszik. Átvettem a mozsárt tőle, majd a zsebemből elővettem egy szarvasbőrbatyucskát. A tál forró volt, de nem nagyon izgatott, a tál tartalma volt a lényeg. Alaposan megőrölte, mesteri munka. Amennyire csak lehetett, kitágítottam a zsákocska száját, s a tarsolyba öntöttem. Egy porszemnyi sem mellé, minden a kis tasakban kötött ki. Bár Nori nem tanulhat olyan szintű mágiát, mint az Őrzők, de megtanulhat ellenállóbb, kitartóbb lenni az elemekkel szemben, s bár tűzgolyókat sosem fog dobálni a kezével, de megtanulhatja irányítani kellően, egy-egy rituáléhoz, vagy akár a szellemekkel való kommunikációhoz. Ha valaha is megtanulja ezt, talán egyszer Szellemi Vezető is válhat belőle a Falkában. Márpedig ez igencsak elismert poszt. Beszélgetésüket csak hallgattam, miközben a tasak száját egy fekete bőrszalaggal átkötöttem. A batyu átmelegedett az őrlemény hőjétől. Mikor alaposan bekötöttem, átadtam Norinak. ~ Erre nagyon vigyázz, tartsd magadnál mindig, és ha lehet, ne add nagyon más kezébe. - üzentem neki mentálisan, de tudtam, hogy amúgy is így tenne. - A következő órán feltesszük a bőrt a bodhranra. - mondtam. A vadászat befejeződött, az este csendje, a tűz ropogása nyugtatott. Kellemesen hűs volt az este, a tűz lángjai pedig táncot jártak a szemünk előtt.
-Jaj már, nem kell zsörtölődni, ő jó fej, hidd el nekem. A megérzései sosem csalták meg, és Raven az, akinél kapásból tudta, nem olyan mint a többiek. Ráadásul nagyon hamar kiderült, szavak nélkül is értik egymást, az pedig nem véletlen. Oké, ezt nem tudja az apjának elmagyarázni, ezt vagy érzi valaki, vagy nem, és ha nem, akkor soha nem is fogja megérteni. -Örülök neki. Mosolyogva fogadja Raven válaszát, aztán megpróbálja a lehetetlent, azaz elmagyarázni Bradley-nek, mi ez az egész, és rávilágítani arra, ő ezt nem fogja kinőni, ez nem puszta hóbort, hanem egészen más. Persze kérdés, mire jut vele? Mielőtt belevágna, a holló tollakat őrli meg a tűz felett és teszi próbára magát, és miután megtalálta az első elemét, vidáman mosolyog Ravenre. Ő érti, mire mondta, ő az, de az apja nem, így most felé fordul. -Tudom, hogy fogalmad sincs, miért kellett idejönni, miért egy hollóra vadásztam és nem másra. Azt gondolod, hogy ez nálam pillanatnyi hóbort, és ki fogom nőni később, ugye? Nem, nem fogom. Kiskorom óta kerestem valamit, és kerestem az okot is, hogy miért lógok ki a többiek közül. Most már tudom, értem, ahogy azt is, hogy ez az én utam. Nem véletlenül lettem volna őrző, ha nem sül el balul minden, a mágiát nem mindenki birtokolhatja, ám mégis azt éreztem, hogy az nem az enyém, nem az igazi, valami hibádzik. Nem volt teljes. Soha nem tanultam zenét, mégis akartam egy dobot, kiskorom óta ugyancsak, és ezt sem nőttem ki. Ahhoz pedig, hogy a dob tökéletes legyen... mármint nekem, ahhoz kellettek a tollak. Az egészet én magam készítem el, Raven pedig nagyon sokat segít benne, mert ő ért hozzá, ő tudja, hogyan kell nekiállni, hogyan lehet egy ilyet megcsinálni. Továbbra sem beszél másról, ez is elég sokkoló lehet, a többi meg pláne. Brad ezt a világot látja, ebben él, nem értené meg azt, ami ezen túl van, így nem is töri magát, hogy ezt elmagyarázza. Egyelőre nem, mert nagy valószínűséggel már azt is furcsállotta, hogy idejönnek, és akkor egy hollót kezd el kergetni. -Tudom. Azaz hallja, látta az orfeumnál és nála ez így ki is merült. Nem foglalkozik a kakaskodásokkal, mert minek? Neki az egész olyan, mintha két óvodás csoportot egymásnak eresztettek volna, hogy szerezzék meg a grundot, és mindkettő azon van, hogy nehogy béke legyen. Figyeli Raven ügyködését, az is csoda, hogy nem égeti meg magát a forró tállal, pedig az tényleg nem volt hideg, hiszen érezte ő is. Elveszi a bőrszütyőt és bólint, azt soha nem fogja kiadni a kezéből, ez egészen biztos. ~Köszönöm. Vigyázok rá nagyon. Azonnal zsebre teszi, aztán majd olyan helyet keres neki, amit nem nagyon szeretnének mások is fogdosni. A nyakába nem köti, azt könnyedén letéphetik, de megtalálja a módját, hogy senki ne akarja az őrleményt. -Azt alig várom. Kíváncsi vagyok, tényleg jól választottam-e vagy sem, de ez még mindig az eleje, a választ csak akkor kapom meg, amikor már befejeztem mindent rajta. Vagyis az utolsó kis festést is, bővítést, kiegészítést, aztán feszíteni is kell. Ha azt túléli, és a hangja is megfelelő, akkor igen, az az ő dobja, bár ha kiderül, mégsem, az azt jelenti, tovább kell keresnie.
A szellemi világ sosem izgatott, ahogy istenekben sem hiszek, egy valami van, amiben hiszek az a falka és annak egysége, illetve magamban és a saját tetteimben, de semmilyen felsőbb hatalomban nem. Szóval, nekem a kettejük beszélgetése teljesen idegen, ámbár figyelemmel kísérem, ki tudja, mi olyan hangozhat el, ami miatt érdemes lesz figyelnem. Azt értem és látom, hogy ez Norit lázba hozza, érdekli, és tanulni akar ezzel kapcsolatban. Nem tudom mire lesz ez neki jó a későbbiekben, de valahol biztosan tudja majd hasznosítani, ha már ennyire érdekli a dolog. Még ők a tűzzel vannak el, az én tekintetem a fák és a madarak felé fordul, hallgatom az állatok neszezését, és figyelem az idő múlását egészen addig még Nori a szavait hozzám nem intézi, akkor újra rá figyelek, ám farkasom jobban érdeklik a nyulak, akik a közelben motoznak az avarba. Hallgatom a kölyköm, és figyelem az arcát, a gesztusait ahogyan magyaráz nekem, látom rajta, hogy szeretné ha megérteném a dolgot, ha tudnák abból valamennyit amit ő tud, és ez valahol kissé idegen nekem, ilyet régen nem próbáltak meg velem szemben és ahogy eszembe jut ki volt utoljára ilyen velem, furcsa kettős érzés fut végig rajtam. De egy valamit megtehetek, végig hallgatom őt. - Valami hasonlót gondolok. – Biccentek kérdésére. – Kapcsolat a szellemvilággal és a többi… Valamennyit erről én is tudok, de sosem érdekelt ennél jobban. A te utad, a te tanulmányaid…. – Én is bejártam a magam útját, a saját hibáimmal, ballépéseimmel és mindennel ami ahhoz szükséges, hogy létezzem és tapasztaljak, úgy gondolom, ezen neki is túl kell esnie, és ha ehhez az kell, hogy folytassa a tanulmányait amik a mágiához kötik, hát csak rajta. Még nem árultam el neki, hogy nekem is van valamennyi mágia érzékenységem, de sosem foglalkoztam vele különösebben, csak arra használtam, hogy megismerjem az őrzőket akik a közelemben vannak, semmi másra. - Úgy látom végeztetek. – Szólalok meg kis hallgatás után, és Norira emelem a tekintetem a tűzről. – Akkor viszont ideje pattannod, és visszamennünk, van még egy kis elintéznivalóm, beszélni akarok, az egyik Végrehajtónkkal. – A következő leckét, amit Norinak meg kell tanulnia, Northfolk-ra akarom bízni, végül is ki lenne a legjobb választás, ha nem egy profi bérgyilkos? Elvégre Norinak lőt sebeket is tudnia kell gyógyítani, tehát ideje ezt is elkezdeni.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem estek jól a kölyök szavai. De ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy túlságosan is kötődik hozzám, még ha ez a kapocs nem is teljesen rajtunk, hanem valahol egy olyan erőn múlott, amit mi ketten próbáltunk megérteni. Nori apja távolságtartó, és ezt nem rovom fel neki, sőt, kicsit meg is lepett, hogy ha más körülmények közt lennénk, talán máshogy vélekedne rólam. Nem mintha különösebben befolyásolt volna a véleménye, de akkor is, furcsa volt ezt hallani. Nem akartam bele szólni a beszélgetésükbe, ez az ő dolguk, és különben is, nem az a fajta vagyok, aki ilyenkor kotnyeleskedik. Bár tudtam, Nori Tarknak készül, és gondolom az apja is annak szánja, de ha nem is most, megkérdezem majd a lánytól, érdekli-e az Anernerk, vagy ahogy más Falkák nevezték, a Suttogó hatáskörei. Ha sikerül elég mágiatapasztalatra szert tennie, sokkal erősebb, és fejlettebb lehet, mint a Falka bármelyik tagja, és a legkevésbé őt érintik a Falka viszályok, elvégre ő a közösség szellemi tanácsadója, segítője. Bebizonyíthatná, hogy igenis erős, elérhetné, amire vágyik. Elismerést szerezhetne a Falkáján belül. Legközelebb megkérdezem tőle. Nori szavai zökkentettek ki a gondolataimból, és mosolyogva bólintottam. - Szerintem, jól választottál. Eddig legalábbis egész könnyedén vetted az akadályokat, miért lenne ez a továbbiakban másképp? - hittem abban, hogy a társ, akit elkészít, akár hosszú évszázadokon át elkíséri, akár egészen halála napjáig. Erős a kölyök, erős társ születik a kezei alatt, és ez mindennél többet ér. Remekül tanul, és remélem, eléri majd az álmait. Eloltottam a tűz maradékát, már egészen felette az ágakat, amiket gyűjtöttem. A holmimat elcsomagolva léptem végül hozzájuk, és csendben sétáltam mellettük, egészen vissza az autójukig. Az esti erdő sem volt csendes, a ragadozók megkezdték éjszakai vadászatukat. Farkasom a kicsi közelében haladt. Nyugtató volt az éjszaka, egészen otthonosnak hatott. Mikor végül a kocsihoz értünk, feléjük fordultam, Bradnek nyújtottam a mancsom. - Örülök, hogy találkoztunk, és hogy megismertelek Bradley. Vigyázz a kölyökre! - mosolyodtam el, majd elengedve a kezét Nori felé fordultam, lazán megöleltem, és összeborzoltam a haját. - Vigyázz magadra kislány, törj sok borsot apád orra alá. - rákacsintottam, majd mentálisan még hozzá tettem. ~ Beszélünk majd, kereslek. - pillantottam szemeibe. - God natt ulver! - ejtettem ki a norvég szavakat, majd búcsút intve, fordultam az út felé, hogy haza battyogjak. Farkasom egy pofanyalintással búcsúzott a kölyöktől, a másik hímtől, pedig egy enyhe búcsú morgásos fejbiccentéssel. Aztán körbeölelt, én pedig a lelkemben határtalan nyugalmat éreztem. Büszke voltam a kölyökre, és az eseményeken gondolkodtam, amik ma történtek. Végül is, nem nagy dolgok, de nekem fontosak. Félek még, és az apja szavai, bármennyire is érdektelen számomra a háború, a legelsők közt lenne Nori, akikért aggódnék. Egyenlőre még nem tiltják el tőlem, de idővel talán ez is megtörténik. De ekkor eszembe jutott egy mondat, amit még Noritól hallottam megismerkedésünkkor: "Mindig akad egy kiskapu" Elmosolyodtam, és innentől már nem igazán aggódtam, semmin.
-Ez több annál, ez nem csak egy szellemvilágot ölel magába, sokkal többet. Látsz olyan dolgokat, amiket mások nem, te tudod, hogy léteznek, ők nem, és ez nem hallucináció. Igen, úgy tűnik, ez az én utam, még akkor is, ha ezt sokan nem fogják elfogadni, vagy megérteni, esetleg nem is akarják. Az a baj, hogy aki érti, miről van szó, az fél tőle, vagy érti, de legyint rá, mert nem hiszi el, hogy az működik. Pedig de, és lehet, nagyon nagy hatalom, de annál nagyobb felelősség. Tudod milyen együtt dolgozni egy elemmel? Amikor a tűz a barátoddá válik? Felsóhajt, megpróbálta, elmondta, már amennyire tudta, vagy ahogy lehetett, nagy vonalakban. Sok dologra nem tért ki és nem véletlenül. Itt van Raven, tulajdonképpen azt kéne mondania, hogy alig ismeri, hiszen találkoztak párszor, és mégis, mégis ismeri, de ezeket nem lehet megmagyarázni. Ahogy azt sem, milyen lehet egy társ, egy olyan társ, ami mindig ott van mellette, csak ez másoknak hihetetlen. Az elemekről direkt beszél úgy, hogy együttes munkát említ, hiszen mindig az elem az úr, csak az emberek többsége ezt elfelejti. Egyelőre befejezi, annak is örül, hogy Bradley azt elfogadja, hogy ő errefelé halad, azaz errefelé is. -Ó, nem mindig lesz sima az út, valamikor rögössé válik, amikor dönteni kell, és annak a döntésnek súlyos ára lesz, ezt is tudom. Elmosolyodik, nem riad meg tőle, az is egy próbatétel lesz, amit ha elég erős, akkor túlél, ha nem, akkor alkalmatlan a további tanulásra. Segít elpakolni, ha Raven hagyja neki, amikor pedig végeztek, akkor bólint az apjának. -Igen, mára vége. Pattanni azért nem megy. Nevetve áll fel, és indul az autó felé, farkasa ezerrel ugrál Ravené mellett, de nem baj, a kicsi szereti a nagyot, ez van. Bosszantani is, boldogítani is, zargatni is, mikor mihez van kedve. Egy szava sem lehet, a két hím nem ugrott össze, sikerült megszereznie a tollakat, még ha bekapott néhány csípést, akkor is, tehát ez egy jó nap volt. Csak akkor fordul meg, mikor odaérnek, csillogó szemekkel öleli meg a druidát. -Köszönöm a segítséget, azon vagyok. Mindig. Vigyorog, mert hát na, nem az a jó kislány típus, mint amilyennek kinéz, dehogy az. Viszont most nem akar veszekedést, tehát nem húzza az időt, inkább beszáll majd a kocsiba addig, amíg nem pakolják be. Brad beszélni akar az egyik végrehajtóval, hát jó. Farkasa körbenyalogatja a nagyot, mert ő is elköszön, persze, hogy el, nem is akarná, hogy ne így legyen. ~Vigyázz magadra! Mosolyogva mászik be az autóba, és azzal sem foglalkozik, hogy ebből az egészből esetleg veszekedés lesz. Senkinek a kedvéért nem fog összeveszni Ravennel, azért, mert ők úgy szeretnék. Igen, van kiskapu, az mindig van, és ha kell, meg fogja találni, már ha kényszerítik rá. Vidám, még arra is képes, hogy az apját szórakoztassa visszafelé hülyébbnél hülyébb faviccekkel, mert az jó.
Oda jön, ahol a hollótollakat begyűjtötték, és nem mással, mint az apjával, ha már a héten ismét párban vannak. Amúgy sem kultiválja ezt a dolgot, így nem is untatta a részletekkel, mert minek? Viszont neki muszáj beszélnie Ravennel, még így utoljára, és ehhez olyan területet kellett találnia, ahol nyugalom van, senki nem zavarhatja meg, és jelentősége van. Márpedig ha a druida ide hozta hollóra vadászni, akkor nem kérdés, hogy ez a tisztás olyan. Nem sok dolgot hoz magával, csak ami éppen szükséges, mindent megjegyzett a könyvből, amit kellett, most már csak alkotnia kell. Tudja, hogy képes rá, és bármennyire fárasztó lesz, meg fogja csinálni. Bradre pillant és bólint, aztán rajzolni kezd. Tölgyfa bottal, mert az a legerősebb. A körrel kezd, aztán jön a többi. Mindent pontosan úgy csinál, ahogyan le volt írva, egy szimbólumot sem hagy ki, a sorrendre nagyon ügyel. Amint végez, leül a körbe és a föld felé tartja a kezeit. "Töltenie" kell, és várnia, mellette viszont magában mondja a szöveget, végül suttogva. Ha nem sikerül, akkor sikerülni fog legközelebb, mert az azt jelenti, még nem elég erős ahhoz, hogy ezt megtegye, de nem fogja feladni. Elköszönni sem tudott tőle rendesen, hát ezt is meg szeretné tenni, ha lehet. Brad lehet, most teljesen idiótának nézi, de nem zavarja, talán majd egyszer megérti, vagy az is lehet, már most is érti az egészet, csak nem mutatja. Ül és vár, nem foglalkozik azzal, mennyi idő telik el, ez nem arról szól, egészen másról.
A domb oldalában ültem, felhúzott térdekkel, a csuklómat átfogva hallgattam a szél füttyszavát. Lenn a parton a gyerekek fogócskáztak. A nyakamhoz érintettem a kezem, s hiányérzet fogott el. Ó... hát persze. Lassan leengedtem a kezem. A fű kellemesen cirógatta a tenyerem. Amióta megérkeztem, könnyeden telt az idő. Sőt... nem is éreztem igazán, hogy telik az idő. Emlékeztem mindenre, ami történt. De cseppet sem zavart, bár... az az aprócska hiányérzet folyamatosan ott uralkodott a lelkemben. Mintha a hátra hagyott élet egy bizonyos súlya még mindig a vállamra nehezedett volna. Tény, ha belegondolok, sok tervem lett volna még abban az életben. De az istenek, máshogy rendelkeztek. És ez így volt rendjén. Nekem itt a helyem, a többiek közt. Boldog voltam, végre megnyugvásra leltem. De persze, akadt pár lélek, aki hiányzott. Nagyon is hiányzott. Halk, suttogó hangokat hozott magával a szél. Először nem vettem figyelembe, azt hittem, képzelődök. De a suttogás egyre hangosabbá vált, és egyre érthetőbb szavakká formálódott. Lassan felálltam a fűből, még vetettem egy utolsó pillantást a parton játszadozókra, majd elindultam a domb teteje felé. Mikor felértem, a látóhatárt végeláthatatlan fű tenger, s a messzeségben erdők sötétsége hívogatóan várakozott, még távolabb pedig csodás hegyek kapaszkodtak az ég felé. Farkasom hullámai hirtelen bukkantak fel, s forrtak eggyé érzékeimmel. Most, hogy új életet kezdtünk, bár folyamatosan éreztem őt, ugyanúgy, mint rég, de sokkal szabadabbra voltunk "eresztve". A lelkünk ugyanúgy egy volt, de képesek lettünk arra is, hogy külön "cselekedjünk". Itt, ebben a világban ez nem volt meglepő, nekem ettől függetlenül akkor is újként hatott. Fekete bundásom kíváncsi hullámaival adta tudtomra, hogy ő is érzi, s hallja a hívó szavakat. Mosoly futott végig az arcomon. Elindultunk hát, s később már az erdő fái alatt, szinte beszédként hallottuk a hívást. A fák ágai közt visszhangzott, s szaladt végig. Ahogy egyre közelebb értünk az erdő mélyéhez, farkasom gyengéden körbeölelt, én pedig nyugodt mosollyal vettem ki a kavargó szavakból egy ismerős lélek jelenlétét. Meglepettség, és határtalan öröm gyúlt bennem, s lépteimet gyorsabbra véve haladtam tovább az ösvényen. Végül, egy kerek tölgy és fűzfák szentélyébe érve léptem be a természet alkotta körbe. Egy-egy kő helyezkedett el a kör szélén, s ezekbe a természeti elemek egy-egy kelta jelképe volt bele vésve. A kör közepén egy rajzolt kör és jelképek sokasága ragyogott, s itt már a szavak, s a hang teljesen érthetően zengték be a helyet. Lassítottam lépteimen, majd óvatosan beleléptem a körbe. Mintha millió és millió kéz rántott volna magával, a hívogató hang a tudatomba kúszott, szinte szorongatva tépett, s húzott maga felé. Farkasom szorosabban ölelt körbe, de lelkem mégis örömmel és várakozással telt. Ez a hang volt az utolsó, akit még hallhattam, mielőtt kiléptem a régi testemből. Lehunytam a szemem, a fény, mely körbeölelt, elvakított, de mikor már éreztem, hogy a kezek elengednek, s a hang is elhalkult, kinyitottam a szemem. Szemeim kéken ragyogtak fel. Mosoly terült szét az arcomon, ahogy megpillantottam Nori szőke tincseit, s koncentráló arcát. Érdekes volt látni őt így. Láttam az auráját, láttam a benne élő, s lüktető, izgága kölyköt is. Brad, az apja is hasonlóképp került a szemem elé. Az ő idős Bestiáját látva biccentettem köszönésképp. Visszafordultam a lány felé, majd gyengéden megérintettem a lány homlokát, hogy most már kinyithatja a szemét. - Üdvözöllek Nori! - mondtam, hangom nyugodtan, őszinte örömmel csengett, hisz boldog voltam, hogy újra viszont láthatom a lányt.
Fogalma sincs, mennyi idő telik el, nem is foglalkozik vele, csak a cél lebeg a szeme előtt, Ravent szeretné látni, senki mást. Csak erre koncentrál, minden mást kizár magából, a zajokat, neszeket, a teljes külvilágot. Nem hibázhat, és nem is akar, ha viszont nem figyel eléggé, elronthat mindent, és ezt el akarja kerülni. Érzi, hogy valami változik, az energiák egyre erősebbek, a levegő is hűvösebb, de elég egy apró hiba, kizökkenés, és máris füstbe ment az egész. Addig nem hagyhatja abba, amíg nem érkezik egy olyan jelzés, amiből tudja, sikerrel járt. Ismerős rezgéseket érez, amik egyre erősödnek, a farkasa is egyre izgatottabbá válik, de visszafogja, most nem rohanhat csak úgy el, oda, vagy akárhová, ez nem az a pillanat. Az érintés és a hang az, amire elmosolyodik, és kinyitja a szemét, a mosolya pedig kiszélesedik. Hatalmas kő gördül le a szívéről, nem puskázta el a lehetőséget, és annyira örül a druidának, hogy csak na. -Raven, szia! Nem tudtam elköszönni, illetve... nevezz önzőnek, de hiányzol ám. Szíve szerint azonnal megölelné, és vagy ezerszer elmondaná, mennyire sajnálja akkor is, ha nem tehetett semmit sem, de tudja, ezek mind felesleges szavak. Raven boldognak tűnik, és ez a fontos, ez az ami számít. Ez az, amit a többiek nem értenek, hogy attól, mert a fizikai lényét feladta, ő igenis él, csak egyelőre másképp. Annyi kérdése lenne, azzal kapcsolatban, amit olvas és tanul, de azokat azért nem fogja feltenni, mert azokat saját magának kell megfejtenie majd. Ráadásul ez az alkalom nem azért van, hogy ezeket megbeszélje, egészen más ok vezérelte. Nem néz az apjára, nem tudja, mit szól az egészhez, de talán annyit elhisz neki, hogy működik, nem holmi időtöltésről van szó.
A megkönnyebbülés, hogy sikerült visszahívnia, kiül az arcára. Az ő hívásának, még ha akartam volna, se tudtam ellenállni. Így meg aztán végképp nem. Talán még vártam is, hogy egyszer csak meghalljam, felbukkanjon a hangja, s lám, így is történt. A lány szavaira lehajolok, és megsimítom az arcát, bár tudom, már nem olyan valós az érintés, mintha testben lennék. Elvégre ez most csak a szellem. De én érzem őt, farkasom pedig úgy öleli át, akárcsak régen. - Te is hiányzol nekem, Nori! Örülök, hogy hívtál. Tudom, most talán hülyén hangzik, de... nagyon ügyesen helyt álltál, és Köszönöm, hogy teljesítetted a végakaratom. Hálás vagyok neked. Energiáim bátorítóan, és szeretetteljesen ölelik körbe. Nagyon fontos nekem, és hullámaimból kiérezni, mennyire hiányzik. Fontos volt, most is fontos, és mindig fontos lesz nekem a kölyök. Nem tudom, meddig lehetek itt vele, nem tudom, mikor szólít vissza a Falkám, de most ez nem is érdekel. Csak az számít, hogy itt lehetek vele. A nyakában lógó medálra téved a tekintetem, s vidáman emelem rá a szemeim. Még hosszú út áll a kölyök előtt, és féltem őt, de ugyanakkor tudom, hogy nem hiába lépett erre az útra. Ha nem tudná végig járni, már rég letért volna róla. Annyi mindent szerettem volna tanítani még. Annyi mindent mondtam, segítettem volna. De nekem is, és neki is más felé folytatódik az út.
Megkönnyebbült, persze, hogy megkönnyebbült, mert hitt benne teljes szívéből, de azt nem tudhatta, hogy megérett már a feladatra, vagy még nem. Az eredmény viszont az mutatja, igen, és ez örömmel tölti el. Farkasa is megkergül, ugyanúgy rohanja körbe a nagyot, ahogyan régen, és egyáltalán nem zavarja, hogy az nem egy igazi test, mintha tudná, hogyan kell ezt kezelni, és odabújik. Őt sem zavarja, hogy az érintést nem egy fizikai testtől kapja, hiszen ez nem arról szól, az érzés a lényeg, csak ezt kevesen értik. -Köszönöm, de ez természetes, bár még nem végeztem mindennel, és már tudom, miért kellett így lennie. A dobot befejeztem, megfestettem, de még nem avattam fel. Azt itt fogom megtenni. Már Raven jelenléte is erőt ad neki, tudja, hogy folytatnia kell az utat, bármilyen nehéz is lesz, akkor sem adja fel. Persze örült volna annak, ha több időt tölthetnek el együtt, de másként kellett lennie, és ezt el kell fogadnia. -Nem bizonytalanodtam el, tudom, hogy mit kell tennem, csak... roppant nehéz. Sokat olvasok, a társamat is meg kell találnom, de remélem, hogy tudni fogom, ő az, ha eljön az ideje. A Falkád? Örültek neked? Egyedül maradt, vehetné így is, hiszen Raven fizikailag már nincs itt, de még sincs egyedül, érzi a támogatását, és ez segít. Az apjának hülye kérdés lehet amit feltett, de nem véletlenül kérdezi. Az a kép amikor előkerült, jel volt, miszerint a falkája várja.
Farkasom szeretetteljesen öleli körbe a kölyköt, megnyalja a buksiját, nyugodtan néz rá, s örül, hogy ismét a kicsi közelében lehet. Szavaira bólintok. Nehéz út előtt áll. Ezt mindketten tudjuk. De bátor, erős. És csak ez számít. Megvan a tehetsége ehhez. - Ha a könyv szerint teszed az avatást, biztosan sikerül. S a társad is életre kel. - mosolyogtam rá. Ha ezt egyedül kell véghez vinnie, akkor egyedül kell. De mégis bennem van az, hogy szóljak. Hogy ne hagyjam teljesen egyedül. Mert bár mindig ott leszek benne, mindig figyelni, és érezni fogom, hogy gurul tovább az életkereke, s hogy válik igaz farkassá. De segíteni, oltalmazni, már nem leszek képes. - Tudom, hogy nehéz. - nézek a szemeibe - De pontosan ez miatt találkoztunk. Kérdésére széles mosoly kerül az arcomra. - Igen. Nagyon hiányoztak, és ez visszafelé is igaz. Jó végre megpihenni köztük. A Halál megnyugvás. Pláne egy olyan léleknek, mint nekem. Talán mesélhetnék az új életemről, a "Túlvilág" szépségeiről. De azt hiszem, nem kell, ennek nincs itt az ideje. Ő is részese lesz egyszer, ha nem lép le a neki szánt útról. Azonban nem akarom kétségek közt hagyni se. - Nori... azt hiszem tudnod kell. Bár nem lehetek mostantól melletted, nem hagylak egyedül. Eljön majd valaki, aki segít neked. Lehet napok, hónapok, vagy évek múlva csupán. De lesz, aki tovább segítsen utadon. Nem mondhatok többet, így is talán többet mondtam a kelleténél. Mégis úgy érzem, ezt kellett tennem.
Mosolyogva néz Ravenre, annyira furcsa, hogy nem tudja megölelni. A farkasa is érzi, valami megváltozott, mert ugyan megnyalják a buksiját, de nem tudja viszonozni, azaz nem úgy, ahogy eddig. Hamar feltalálja magát, és máris játszani hívja a nagyot. Tényleg lökött, de ha örül, akkor örül. -Igaz, ha pedig nem kel életre, akkor nem jól választottam, és tovább kell keresnem. A megérzéseire hallgatott, ha azt nézi, akkor nem nyúlhatott mellé. Amikor festette a dobot, akkor is volt, hogy cserélt, mert érezte, hogy az amit elsőre kigondolt, mégsem az igazi. A sárkányt lehagyta, nem került fel, és most valahogy teljesnek érzi a bodhrant, persze majd az avatásnál derül ki minden. -Az. Olyan mintha csak azért kellett volna megismerkednünk most, hogy tudjam, hogyan tovább, de az út további részén megint egyedül kell lennem. Végre találkozott valakivel, aki más volt mint a többiek, és akkor igen hamar el is ragadták mellőle. Önzőség lenne, ha ezt nézné, és nem azt, hogy a rövid idő alatt is mennyi mindent kapott és tanult, no meg azt, hogy Raven ott van, ahová mindig is vágyott. Az sokkal fontosabb, mint az, hogy ő most itt ül egyedül... fizikailag, mert csak így, hiszen lélekben érzi azt az erőt, azt a támogatást, amit a férfi nyújt továbbra is. Kár, hogy nem beszélhet vele minden nap, csak nagyon ritkán, illetve talán még pár alkalommal majd, ahogy halad előre, pedig milyen jó lenne. Hallgatja a beszámolót, és bólint. -Ennek örülök, végre láthatjátok egymást, aztán majd ha eljön az ideje, akkor úgy is visszatérsz, bár az még hosszú idő, de megint feljebb léptél, és ez jó. Halál... csak a testnek kellett mennie, de majd lesz másik. Boldog mosoly terül el az arcán, annyira örül annak, hogy a férfi az övéivel lehet. Régóta bolyongott már egyedül, nem találta a helyét, ami nem is csoda, de most megint együtt vannak. A visszatérést várni fogja, és meg fogja keresni Ravent, akármilyen néven éljen is. -Köszönöm. Tudom, hogy úgy már nem, de azt is, hogy azért igen. Ezt jól megmondta, de Raven érti, mire gondolt. Az, hogy nem marad egyedül másként sem, az ismét örömmel tölti el, és ha ez évekbe telik, ki fogja várni ugyancsak.
Hullámaim végigsimítanak a lányon, Farkasom hiányolón simul a kicsihez. Hangokat hallok, távoli hangokat. A nevemen szólítanak. Hívnak. Keresnek. Nem akarok még menni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy még a kölyökkel maradjak. Hisz ki tudja, mennyi idő, míg újra láthatom? Vagy egyáltalán... emlékezni fogunk-e egymásra, mikor újra találkozunk? Egy dolog azonban megnyugtat. Hogy tudom, hogy biztonságban van. Biztonságban az élete... a jövője. Nem akarok most bölcselkedni neki, sem litániákat zengeni. Nincs erre idő, és értelme sincs. Nem fordul meg bennem a gondolat, hogy mi lett volna ha. Mert nem számít. A kezek, melyek ide segítettek, lágyan fonódnak újra lelkem zugaiba. Farkasom óvón fonódik a kölyök köré, én pedig megölelem a lányt. Mosolygok szavain. - Hiányozni fogsz Nori! Remélem tudod. Hullámaimba fájdalom szökik, hisz bármennyire is így helyes. A búcsú, fájdalmas dolog. Fáj, igen... nagyon fáj. Megsimítom a fejét, s lehunyom a szemem, ahogy magamhoz ölelem. Ének hangot hallok a távolból. Szél fütyül, s a kezek megragadnak. Kinyitom a szemeimet, farkasom ellép a kölyöktől, s körém fonódik. - Boldog vagyok, hogy újra láthattalak! - mondom mosolyogva. Megsimítom arcát, s szemeit fürkészem. Fény csapódik az arcomba, s elvakít. A sok-sok kéz megragad. Mire újra tisztul a kép, újra a kövek közt térdelek. Alattam a fűből eltűnt a kör, melybe beleléptem. Farkasom szomorúan leng körbe. - Raven... - egy gyengéd hang szólít, s egy kedves, puha kéz fonódik vállaimra. Felnézek Melissa szemeibe. Mosolyog rám, ami kissé vigasztalja lelkem. Farkasaink egymáshoz simulva bújnak össze, ő pedig letérdel mellém, ahogy átöleli a nyakam. Nem szól, tudja jól, hogy felesleges. Csak átölel. És ez mindennél többet ér nekem. - Égre földre kerestünk. - váratlanul egy fiatal, magas fiú ugrik közénk, s vigyorogva néz fel ránk. Összeborzolom a haját, Daniel pedig nevetve bújik ki a kezem alól. Farkasa az idősebbeket körbe ugrálva játszik, s a futó léptek zajából ítélve, már tudom, hogy a két kicsi is megérkezik. Kyrken és Miranda kézen fogva, nevetve, szaladnak, és ugranak rám, én pedig megölelve őket vonom ölembe a két kis gyereket. Azután mesélni kezdek. Mesét egy lányról, aki olyan, mint most ők. Arról mesélek, hogyan ismertem meg. Hogyan kellett elválnunk. S hogy ez a lány, most hogy járja a neki szánt utat. A Vérfarkasok göröngyös útját.
Ezt a pár pillanatot semmiért sem cserélné el, pedig tudja, bármennyire szeretné is, nem tarthat örökké, el kell válniuk, hiszen ez az egész nem játék. Örökösen nem élhet azzal, amit ma sikerült megcsinálnia, vagyis jó ideig biztos, hogy nem fogja Ravent látni. Mégis boldog, mert a druida boldog, és farkasa ugyan nem éppen buta, de nem egészen érti az egészet, hiszen bújna a nagyhoz, de nem tud. Oda-odacsap és nem érti, miért nem találja el, miért nem tud úgy melléfeküdni, ahogyan mindig is. Nehéz időszak vár rá, de akkor is azt tartja szem előtt, hogy Raven visszakerülhetett a falkájába, és ez mindennél többet ér, mert ez a fontos. -Ha azt mondanám, hogy nem, akkor nem mondanék igazat. Te is hiányozni fogsz, bár szívem szerint minden egyes nap beszélgetnék veled, de nem lehet. Ha itt lesz az ideje, akkor pedig megtalállak, tudom, érzem. Próbatétel, így fogja fel, a türelem, a tanulás, a közdelem ideje jön, semmit nem lehet siettetni, majd eljön, amikor el kell jönnie. Az ölelést örömmel fogadja, és kívülálló számára hülyén festhet, hogy visszaölel valamit, ami tulajdonképpen kézzel nem fogható. -Menned kell, igaz? Örülök, hogy jól vagy, és annak is, hogy láthattalak. Viszlát! Már ez a kis "apróság" is boldogsággal tölti el, és bármennyire is fáj a búcsú, az, hogy el kell engednie Ravent, mosolyog. Farkasa mintha megértette volna, mi történik, képen akarja nyalni a nagyot, aztán lekucorodik mellé, és vonyítással köszön el. Ami hirtelen megjelent, egy pillanat alatt tűnik el, ő pedig ül a kör közepén és nem mozdul. A mosolya nevetésbe csap át, vidáman, jókedvűen áll fel onnan kis idő elteltével, hogy szépen elpakoljon, és visszainduljon. Egy szót sem szól, senkinek nem magyarázkodik, nem mond semmit, mert ők nem értik, nem érthetik, és nem tartozik rájuk. Lehet, Ravennel való minden egyes találkozása küzdelemmel teli lesz, de ez sem zavarja, mert ami kell, ami a lényeg, az ott van legbelül, a szívében, és ezt soha senki nem veheti el tőle. Az emlékeket igen, melyekből túl sok nem adatott most, ám annál tartalmasabbak és gyönyörűek, de az érzéseket soha nem ölhetik ki belőle, mert történjék bármi, előbb-utóbb akkor is utat tör magának.
Érdekes volt a pár nappal ezelőtti este, érdekes volt az a megjegyzés, amit Payne tett, így randira hívtam, azaz kirándulni, pedig nincs már túl meleg, neki. Megint azzal szórakoztam egész nap, hogy üzeneteket küldtem, vicces képeket, na nem tolakodó üzemmódban, csak annyit, ami még nem túl zavaró. Közben kiderítettem néhány dolgot, na nem nyomoztam én, nem vagyok Sherlock, de ami nekem kellett, azt megtudtam, és úgy, hogy nem is voltam mócsing, csak figyeltem. Előre jövök, és még egy labdát is dobálgatok a kezemben, mert az kell, az szükséges, vagy nem, de majd kiderül. Még egy utolsó üzenetet dobok Paynenek, aztán kikapcsolom a telefont, mert hát na, farkas alakban maximum belevonyítani tudok, már ha sikerül úgy rálépnem a telóra, hogy nem töröm nyomban ripityára. Utolsó sóhaj, aztán nyomás az egyik búvóhely, ahol ledobom a táskámat és a ruhákat beleteszem, aztán máris alakot váltok. Labdával a pofámban rongyolok el a helyszínről, be a fák közé, ott hasalok le, köpöm ki a golyót. Hozhattam volna nagyobbat is, majdnem lenyeltem, az meg igen hülyén vette volna ki magát, ha a nőstényhez azért megyek oda, hogy bányássza már ki a torkomból azt a szart, mert megfulladok. Inkább addig csak ráteszem a mancsomat és figyelek, a füleim mint a radar, tiszta mázli, hogy nem tudom körbeforgatni, mert én lennék az élő lokátor állomás. Békaként terülök el, úgy várok, és izgatottabb vagyok, mint valaha. Még jó, hogy nem hallja más, ahogy a szívverésemet, mert az olyan, mintha épp egy hatalmas mozdony vágna keresztül, bele lehetne süketülni. Várok és várok, a labdámmal gurigázok, az is jó elfoglaltság végül is, csak ara figyelek, ki ne guruljon már a fák közül, pedig buli lenne orron egyensúlyozni, dobálgatni, na de nem most, hanem kicsit később. Ki kell bírnom, addig pedig hasalok, mert így jó.
Fogalmam sincsen, miért pont az erdőben kell találkoznunk, de oké. Ryan ide hívott, én ide jövök, hiába áll keresztbe mindkét szemem. Nagyon kíváncsi vagyok mindemellett, miféle őrültségre készül, mert abban biztos vagyok, hogy most is valami ilyesmi áll a hátérben. Vagyishogy sejtem, mert Ryan és a komolyság.. eddig nem igazán tapasztaltam. Alapjában véve nagyon jó a hangulatom, azt leszámítva, hogy szarrá fagyok! Eszméletlen hideg van errefelé télen, az erdőben meg pláne! Szóval nem véletlen, hogy jól felöltöztem, dupla harisnya, nadrág, bélelt bakancs és felül is vagy hat réteg van rajtam, no és persze a sál, sapka, kesztyű trió sem maradhat el. Persze még így is fázom, hiába vagyok mozgásban. Na nem baj, most már hamarosan úgyis elérem a kijelölt helyszínt, elvégre még térképet is kaptam. Na ezt kapjátok ki, így már tutira nem tévedek el, akkor szerencsétlen még én sem lehetnék. Hátamon a táska, persze még termoszban teát is csomagoltam magamnak, nem árt olyankor, amikor szarrá fagy az ember. Kesztyűs kezemben a térkép, nem kell sokat bogarásznom, hogy rájöjjek, ha jó úton haladtam, akkor bizony úgy néz ki, hogy megérkeztem. El is pakolom a papírt a táskámba, arra már nem lesz szükségem, legalábbis remélem, hogy Ryan nem valami akadályversenyre invitált, vagy valami kalandtúrára, mert ahhoz jelen pillanatban, ilyen átfagyott állapotban még kedvem sem igazán lenne. Bár ha Ryan is jön velem, akkor már megint más a helyzet, na de nem gondolkodom előre, perceken belül úgy is kiderül a dolog. Egy kisebb tisztásra hozott az utam, jó bent az erdőben, szóval remélem nem tévedtem el, mert ha igen, akkor az cink és innen aligha jutok ki egyhamar. A táskámat leveszem a vállamról és a kezembe fogom, sőt, még a telefonomat is megnézem, nem-e jött valami Ryantől, de sajna nem. Bár itt amúgy sincsen térerő, de akkor is, reménykedni lehet és ma úgyis annyi mindent kaptam tőle, boldogított rendesen, aminek baromira örültem. Hát, mondanom sem kell, ilyenkor csak lesem a telefont, mikor rezzen már végre meg, jelezve, hogy sms érkezett. Most viszont körbekémlelek, semmi, nem látok sehol senkit. Kiszabadítom a számat a sál mögül, a leheletem fehér pamacsként száll fel a levegőben. - Ryan?! Kicsit hangosabban szólok neki, hátha itt bújik meg valahol és csak süket, nem hallotta az érkezésem. Bár kétlem, mert eléggé ropog az avar, meg a mindenség a talpam alatt, de biztos, ami biztos még kiáltok is neki és forgatom jobbra is, meg balra is a fejemet, vajon hol bukkan fel és iszonyatosan kíváncsian várom, mivel rukkol elő, miért is itt kellett egyáltalán találkoznunk.
Izgatottan fészkelődök, még jó, hogy nem egy bokrot választottam, mert ha erre téved valaki, még a végén nem érti, miért mozog az a bokor. Én érteném, Victor is egy ilyenbe bújt be, amikor onnan pofázott, mit tegyünk Eddel, csak az még büdös is volt ráadásul. Azóta utálom az orgona illatát, és az orgonát is. Már messziről hallom, hogy Payne jön, és hirtelen nem tudom eldönteni, mit csináljak. Ki nem rohanhatok, hogy üdvözöljem, annyira nem őrültem még meg, pedig megtenném, nagyon is megtenném, mert már alig várom, hogy a karjaimban tarthassam ismét. Hallom ahogy szólít, és zsigerből ugranék, de nem lehet, mert mégis ki látott olyan farkast, aki Ryan névre hallgat? Már rajtam és a falkákon kívül, mert halandó ember tutira nem, tehát várok, még mindig várok, és megijeszteni sem akarom. Jó pár perc telik el, és még mindig nem mozdulok, gondolkodom. Szoktam. Néha. Számításba veszek minden lehetőséget, azt már tudom, miért jó ez a nőstény a falkába, azt is tudom, hogy szívesen kipróbálná, vagyis nagy lelkiismeret furdalásom már nem lesz, maximum akkor, ha kitalálja, ő mégsem így gondolta. Végül is azt sem tudja mi vagyok, azt sem, hogy szerelemből nem tennék ilyet, ahogy szinte semmit sem rólam, hiszen ami a legfontosabb nekem, azt most fedem fel előtte. Nehéz döntés, de nem foglalkozom a mi lett volna ha, és egyéb nyalánkságokkal, nagy sóhaj után szépen lassan labdával a pofámban, ezerrel csóválva békában kikúszok a fák közül, egyenesen felé. Nem akarom bántani, minden rezdülésem ezt jelzi, csak egy labdát köpök elé, majd kezdem el az orrommal felé tuszkolni, és addig kúszom, amíg meg nem közelítem. Ha nem rémül meg tőlem, akkor ismét megbököm a labdát, és elnézek a fák közé, igen, azt szeretném, hogy dobja el, játsszunk kicsit. Az Északi Pantehon istenei ugyan látnak, de ha Ed itt lenne, azt hiszem hangosan röhögne. Ryan labdázik, csúcs. Victornak meg be nem állna a szája, hogy már megint hogy lehetek ilyen idióta. Így, mert így jó, és nem rémült, sikítozó embert szeretnék látni, hanem olyat, aki élvezi is az egészet. Vagy mellélövök, vagy nem, nem tudom, egyelőre izgatottan csóválok, és várom, hogy eldobja nekem azt a labdát.
Kezdőlap
//
//
