- Ennyi. Miért, mit vársz tőlem? Ismertessem a teljes kémiai folyamatot? -kérdezek vissza az újabb kifakadására, amikor pedig dacosan hozzám vágja, hogy nem szándékozik befejezni a hisztit, csak fáradtan sóhajtok. A sértését inkább elengedem a fülem mellett, egyrészt, mert kettőnk közül egyértelmű, hogy ki járna rosszabbul, ha rendre tanítanám érte, másrészt… életem során illettek engem már cifrább szitkokkal is, ráadásul nem is kell messzire menni az egyik ilyen mintapéldányért… Ugye, Heine? Nem szándékozom eltörni a bokáját, sem semmilyen kárt tenni benne, egyetlen célom csupán, hogy ne tudja megmozdítani a lábait. Hogy a saját ficergésével, próbálkozásával mekkora kárt okoz magában, csak azért, hogy hiába való próbálkozást folytasson a szabadulásért… ezt csak ő tudhatja ez a határ. Vérzik a szívem, hogy ezt kell tennem, de akármennyire is érint rosszul a sírása, tudnom kell, hol van nála a határ. És úgy tűnik, meg is érkeztünk. Ahogy érzékelem az energiáiban beálló változást, szinte még a kérlelése végére sem ért, ahogy egyik pillanatról a másikra engedem el, mint ha csak elvágták volna a jelenetet, ezzel együtt pedig azt is érzékelheti, hogy valami megváltozott, az eddig kíméletlenül fagyos energiáim kissé megenyhülnek körülöttünk, ahogy egy leheletnyit lentebb engedem a pajzsom. Feloldozva a mozdulatlanság béklyói alól, majd guggolásról térdeplő ülésre váltok mellette. - Vége van, Connor. -mondom teljesen más hangszínben, mint amiben az előbbi kis intermezzo elhangzott. Ha ezek után még mindig felszínre akarna törni a farkasa, úgy segítek neki visszafogni magát, az energiáimmal körülölelve megnyugtatni. Egyelőre… kétlem, hogy a megnyugtatás bármelyik fizikai módját elviselné most tőlem. Várok egy kicsit, hogy lássam, képes-e lecsillapodni annyira, hogy tovább folytathassuk a kommunikációt, s csak ha úgy látom, lehiggadt egy kissé, akkor szólalok meg újra. Ellenben, ha szökni próbálna… remélem, tisztában van vele, hogy mennyi esélye lenne velem szemben, és nem ragadtatja magát ilyen ostobaságra. - Megtennéd, hogy legalább még egy kicsit rám figyelsz? Már vége a tesztnek… Viszont lenne még egy fontos dolog, amit ezek után mindenképp meg kellene beszélnünk. -szólalok meg valamivel később, még mindig a hóban ücsörögve.
Nem akarom tudni a teljes kémiai folyamatot. Azt akarom tudni, hogy miért hazudott nekem, hogy miért hitette el velem, hogy szeretetre méltnak talál, amikor ő sem képes mást csinálni, csak bántani. Sem a hiányt, sem a küzdeni akarást, semmi mást nem fogott a kémiára, pedig gondolom megtehette volna. Nem tudom, mit kellene tennem azon kívül, hogy szépen lassan maga alá temet a pánik. Fel sem tűnne, hogy alapvetően nem is bánt, csak én teszem a saját helyzetemet egyre elviselhetetlenebbé, ahogy ide-oda tekeregve próbálnék kikecmeregni a szorításából. Hirtelen ereszt el, aminek hatására méginkább elzakózom, hiszen az eddigi erőkifejtés most már nem ütközik ellenállásba: hanyatt esem a hóban, néhány mozdulat még reflexből bennem marad, mintha láthatatlan bogarakat próbálnék lerugdosni magamról. Aztán hirtelen minden megváltozik, az eddigi feszült fagyból békés harmónia lesz, ez pedig olyan a farkas számára, mint valami édes altatódal. Ámbár az ő nyugalmával nem jár együtt az enyém is. - V-vége? Minek van vége? Kérdezem, ide-oda kapkodva a fejemet, aztán mégis csak Jyotsana szemeibe nézve várom a folytatást. Felülök, gyorsan kitörlöm a könnyeket a szememből a pulcsim ujjával, de én már semmit sem értek és ebben az összevisszaságban nem is nagyon akarok. - Tesztnek? Ismétlem el a szót suttogva, mint aki képtelen összerakni ezt az egészet. Mert tényleg nem értem. Most... mi van? - Mi ez az egész? Próbálok,próbálnék figyelni, ha nem lennék olyan riadt, mint egy nyúl, ezzel együtt pedig türelmetlen is, mert nem tudom hova tenni ezt a hirtelen beállt változást. Amíg a válaszra várok, csak sikerül felkelnem normálisan és a bokáimat dörzsölgetve visszarángatni magam a valóságba. Vehetnénk úgy, hogy ez az egész meg sem történt?
A hóban ücsörögve megvárom, hogy Connor kissé magára találjon, érzékelje a bekövetkezett változást… Épp ezért nem is reagálok a kérdésére, csupán a „teszt”-re bólintok egyet. Amíg lassacskán lábra áll, és a bokáit próbálgatja, mekkora kárt tettünk – tett – magában, én is felkelek, ráérős mozdulattal seperve le a havat a nadrágomról. - Ahogy hallottad, egy teszt. -felelem a lehető legnagyobb természetességgel, majd ha látom, hogy sikerült összekapnia magát annyira, hogy rám figyeljen, tovább folytatom - Ha minden jól megy, akkor nemsokára te sem csak unatkozó otthon ücsörgéssel fogod tölteni a napjaidat, ám ehhez meg akartam bizonyosodni róla a gyakorlatban is, hogy mennyire vagy ura a farkasodnak. Tudom, számodra sokkal kellemetlenebb, mint hogy szépen leültetlek, és „jól van fiam, akkor ma azt akarom megtudni, hogy…” -hagytam félbe a mondatot, hümmentve egyet-kettőt, képzeljen oda bármit, amit tudni akarhatok a képességeiről - …de az életben sem fog senki előre szólni. Az életszerű példákat pedig mindig is jobban szerettem, mint az „iskolapad-szagúakat”… -magyarázok tovább, beavatva az imént történtekbe, mielőtt még szívrohamot kap nekem itt szerencsétlen. - Másfelől, arra is kíváncsi voltam, hogy mennyire követnéd a Teremtőd utasítását akkor, ha számodra egyáltalán nem vonzó dolgot kell teljesítened. -szűkültek össze a szemeim kissé - Míg az önkontrollból egész jól „vizsgáztál”, addig azt hiszem, ezen még bőven van mit csiszolnunk… Te nem így gondolod? -kérdeztem vissza, mintegy „rákényszerítve”, hogy akármennyire is nem tetszett neki az előző viselkedésem, az övé sem volt éppenséggel iskolapélda értékű, jobb, ha elgondolkozik rajta. Lehet, hogy most teljesen tét nélkül zajlott az egész, de egy élesebb helyzetben akár az életébe is kerülhet, ha nem hallgat rám. - Ami Naomit illeti… -tértem lassan arra a témára, ami talán jelen pillanatban a leginkább foglalkoztathatja - Mondanám, hogy vedd úgy, hogy az előbbiek el sem hangzottak, de mégis túlzás lenne ilyet kérni, hisz a nagy része igaz. Ahogy az is, amit a vacsorán mondtam. Találkozhatsz vele, nem tiltalak el tőle. És szeretnék bocsánatot kérni, amiért pont őt hoztam fel arra, hogy az önkontrollodat teszteljem vele, de… ettől függetlenül van néhány dolog, amit szeretném, ha észben tartanál. -hagytam némi hatásszünetet, hogy kicsit emésztgesse a szavaimat, helyrebillenjen valamennyire a lelki békéje, mielőtt a tárgyra térnék - Beszéltem a Protektorral rólatok, hogy mi az ő véleményük a kapcsolatotokról. -jegyeztem meg, hisz gondolom, előbb vagy utóbb úgy is eljutott volna hozzá a hír, akkor meg inkább tőlem tudja meg, mint hogy azt higgye, a háta mögött szervezkedek. Mondjuk… így is szervezkedek a háta mögött eleget, szóval… előbb ezen rágjuk át magunkat, aztán jöhet a másik "meglepetésem", amit remélhetően már sokkal lelkesebben fog fogadni.
A világ lassan újra a helyére billenni látszik, én mégsem találom benne a helyem. Zöldike energiái végre nyugodtan pulzálnak, hála Jyotsana közreműködésének, ennek ellenére én mégis úgy érzem magam, mintha egy hatalmas lufi zárna el a tisztástól, az erdőtől, Anyámtól... A hozzám intézett szavai messziről érik el a hallójárataimat, a tudatomat: a végére már minden lényegtelenné válik, hiszen újra és újra csak az van a fejemben, hogy miért? Miért kellett ezt ilyen durván? Miért nem lehetett csak úgy, finoman, mint ahogyan azt elmondta, hogy "jól van fiam, ma azt akarom, hogy..."? Egy részem megérti és igazat ad neki, míg a másik sértett, megbántott és végtelenül szomorú. És még el is szégyenlem magam, mélységesen szarul vagyok azért, mert a két tesztből az egyiken úgy tűnik, hogy sikerült elbuknom. Legalább is az ő szemében, abban a tekintetben, hogy nem voltam bólogatós kiskutya és nem adtam meg magam a parancsának gondolkodás nélkül. Tényleg ezt várta volna tőlem? Hogy adjam fel önmagam? - De... de én nem akarok neked csalódást okozni, csak... - igen, egyrészt szeretném megvédeni magam, másrészt tudatni vele, hogy én azt hittem, hogy mi "egy csapat" vagyunk, közös célokkal és nem csupán egy kötelék, ami kényszeredetten született - Ez nem volt fair, jó? - nagyon igyekszem úgy mondani, hogy ne tűnjön szemrehányásnak - Én nagyon megijedtem, hogy te is átvertél engem. Arra gondoltam, hogy ez az egész időszak csak egy műsor volt, pedig én hittem neked. Elhittem, hogy szeretsz és hogy fontos vagyok neked és hogy számít, hogy én mit szeretnék... Na szép, éppen csak sikerült összekaparnom magam, és máris megint ott tartok, hogy nehéz megállni, hogy ne pityeredjek el újra. Ránézni képtelen vagyok, úgyhogy jobbára csak a havat kémlelem a lábaim alatt, amit olyan szépen felkavartam a vergődésem alatt. - Tudom, hogy tartozom neked. Sokkal. És úgysem lenne sok választásom, ha te mondasz valamit, de ez az egész marhára túlmutat a "nem túl vonzó" kategórián. Mert mit tehettem volna? Elszökdösöm Naomihoz. Úgyis elszökdöstem volna. Aztán talán Jyotsana egy darabig úgy tett volna, mintha nem tudna róla, aztán tényleg darabokra szedett volna vagy... Nem tudom, bármit megtett volna, nem ismerem még az eszköztárát. Hatalmas kő esik le a szívemről, amikor végül is kiderül, hogy nem tilt el Tőle. De mégsem tudok a tőlem jól megszokott lelkesedéssel rajongani, sőt, helyette inkább fülem-farkam behúzva, a farkasommal együtt laposkúszásba kapcsolva puncsolok Anyánknál, kifejezve a köszönetet, a hálát és a bocsánatkérést. Eképpen az ő bocsánatkérését meg sem hallom: tudom, hogy ez luxus, hogy neki ez nem lenne kötelessége, mégis megteszi. Ezt "értékelem", viszont az erőfölényeket figyelembe véve ez akkor is olyan, mintha egy orvos kérne bocsánatot az életmentő műtét során levágott végtagok miatt. Nevetséges. - Amíg használjuk az eszünket, addig nincs baj. Én legalább is ezt tudom. - kotyogok közbe halkan - Még puszit adni is alig merek neki, ha valaha szakítunk, akkor tutifix, hogya túlzott óvatosság lesz az oka... Tudod, miért. Próbálok itt az ilyen "szerelmes" dolgokra utalgatni, de azért elég gáz lenne nyíltan kimondani, hogy hát, szexelni úgysem tudunk, aztán ki tudja, hogy mikor unja meg ezt az életvitelt.
- Tudom. -felelem szelíden, amikor hangot ad a csalódottságának, amikor pedig azzal jön, hogy nem volt fair… mit tehetnék? Magam is tudom, azt hiszem, a bocsánatkérésem kellően kifejezte. - Connor… -szólítom meg, s már mondanám, hogy nem szokásom átverni, de tekintve az előbbi kis műsort, azt hiszem, kissé röhejesen jönne ki, hisz jó eséllyel nem úgy értelmezné, ahogy én szeretném. - Nem volt műsor, valóban fontos vagy számomra. Még ha esetleg nem is tűnik úgy. -felelem, majd hagyom, ha már lassan sikerül összekapnia magát, meg a bátorságát, had mondja el, amit szeretne. - És igenis érdekel, amit gondolsz. A mostani után akármennyire is tűnhet úgy, de nem szeretném, ha te csak tehernek, kényszernek, kötelességnek éreznéd ezt az egészet. Van választásod, még ha nem is feltétlenül minden esetben, ettől függetlenül azonban kíváncsi voltam, hogy állsz ehhez az egész Teremtő-Kölyök engedelmesség témához. -magyaráztam, aztán miután lezuhanhatott az a hatalmas szikla csöpp szívéről. Szóval Naomi… Igen, ezt már hallottam, a Protektor is hasonlóról tájékoztatott, csak kicsit bőszavúbban. - Igen, valami ilyesmi… -bólintok a szavaira, amikor pedig virágnyelven körülírja, hogy mennyire óvatosak… valahol büszke vagyok rá, hogy mennyi felelősségtudat szorult belé annak ellenére, hogy ilyen fiatal, másfelől meg egész megsajnálom… ennek ellenére odáig biztos nem fogok süllyedni, hogy én „asszisztáljak” nekik, nehogy valami probléma legyen. - Örülök, hogy ennyire felnőttként tudod kezelni a helyzetet. -mosolyodok el halványan, ha már az előbb a földbe döngöltem a szavaimmal, legalább valamit próbáljak meg javítani a káron - Szeretnék kérni tőled valamit. Gondolom, már eleget beszélgettetek arról, tisztában legyél vele, mennyire más mindkettőtök esetében ez az első, tanulási „fázis”. Naomi felnőtt, önálló nő, így nem igazán akarják megszabni neki, hogy mit csináljon, ennek ellenére hálás lennék érte, ha valaki lenne a közeletekben, ha találkoztok. Nem várom el, hogy bébiszitter módjára ott üljön mellettetek, de ha valami mégis történne, legalább az őrzők, vagy valamelyik falkatársad a segítségetekre siethessen. Ennyi. Semmi különben, azonban, de… azt hiszem, ez nem olyan teljesíthetetlen egy kérés részemről, másfelől, Connor is beláthatja, hogy így mindannyiuk érdekében jobb. Gondolom, annyi esze meg van, hogy ne kettesben induljanak túrázni a vadonba. - Tisztában vagyok vele, hogy úgy sem lehetne távol tartani titeket egymástól, ezért nem is akarlak elszakítani tőled. Gondolom, ismerősen csend Rómeó és Júlia neve… Nos, a pszichológiában egy szindrómát neveztek el róla, ami esetetekben nagyjából annyi, hogy minél inkább igyekeznénk távol tartani benneteket egymástól, csak annál jobban nőne a ragaszkodás. -jegyzem meg érdekességként, azt meg csak gondolatban teszem hozzá, hogy ha nem lenne semmi külső kényszer, ezeknek a bizonyos kapcsolatoknak nagy része amúgy sem lenne tartós. -Na gyere ide, fiam… -lépek közelebb hozzá, s ha engedi, vagy nem látom rajta, hogy ellenére lenne, akkor óvatosan magamhoz ölelem – érzékelem ám, hogy attól, hogy a farkasa egész hamar megbékélt a történtekkel, őt, mint embert, sokkal inkább megviselte ez az egész. Nem akarom, hogy azt higgye, csupán kihasználom, vagy azért haraptam át, hogy játékszer módjára rángassam a kényem-kedvem-szórakozásom szerint. - Van ám egy jó hírem is számodra, megdolgoztál érte. -felelem csendesen, majd miután anyáskodva megsimogatom a fejét, kicsit eltávolodok tőle, hogy megoszthassam vele - Kerítsd elő az iskolatáskádat, meg amire szükséged lehet még. Februárban kezdesz az egyetemen. Én biológiára gondoltam, de… ha már az előbb a választási lehetőségről meg arról volt szó, hogy te mit szeretnél… Ha mást szeretnél, szerintem még megoldható. Van némi ismeretségem…
Egy hosszú pillanatra képtelen vagyok hinni neki, még akkor is, ha a zöldike ettől a gondolattól megugrik kissé. De mégis tisztában vagyok azzal, hogy mennyire veszélyes lehetne, ha akarna. Annyival idősebb és erősebb, mint én, és ha kellően jó színész, akkor úgy vezet az orromnál fogva, ahogy csak akar, és indezt eladja szeretetnek, törődésnek, én meg persze majd elhiszem, hogy fontos vagyok neki. Aztán persze rögest jön is az ellenkező-hadjárat, hiszen miért fogadott volna kölykévé, ha hazudik? Miért érné meg neki Faye és Naomi szimpátiáját elnyerni? Hiszen ha sokat pattogna, akkor az Alfa biztos megbüntetné vagy tudom is én, tehát még mindig nyerhetnének ellene, hiába öreg. Gondolom én. Úgyhogy néhány tétova szemforgatással később már megadóan fújom ki a levegőt, és hagyom, hogy teljességgel elöntsön a megbocsátás és a belé vetett bizalmam tengere. - Hát úgy, hogy az van, amit te mondasz. Én meg majd néha rendetlenkedek, mert megköveteli a protokoll, de a végén mindig kibékülünk. - apró szünet - Hát ez nagyon idiótán hangzott, de lényegében... ez az igazság. Mosolyodom el egészen aprón, már ez is megy, és csak az töri le megint, amikor Nonó és a felelősség kérdése kerül szóba. A dicséret persze nagyon jól esik, ha épp lenne, akkor csóválnám is a farkam, de a szomorúság és a tehetetlenség ettől függetlenül ott lapul a szívemben, még akkor is, ha ennek éppen semmi köze nincs Mamushoz. Amikor újabb kéréssel áll elő, félve pillantok rá, hogy na, most vajon megint mi lesz, de hamar megnyugszom, mert végső soron azt hiszem, hogy ezt a kérést tudom teljesíteni. - Okés. - bólogatok kétszer-háromszor - De amúgy is az egyetemhez szoktam belógni, ha találkozunk. - hoppá, lehet, hogy ezt nem kellett volna kikotyogni? - Ő meg ott szokott találkozni a mentorával. Bár arról továbbra sincs fogalmam, hogy ott van a Roxfort, csak azt tudom, hogy sűrűn jár arra, múltkor még sütiztünk is, és tök jól bírtam. Meg amúgy is, annyira megszoktam Roninként még, hogy emberek közt mászkálok, hogy ha csak nincs valami oltári para helyzet, akkor tökre jól elvagyok a társaságukban. - Túl jól ismersz. - nevetem el magam fáradtam, amikor kifejti ezt az R&J szindrómát vagy mifenét, és azért ez elég durva, mármint hogy időben nagyon keveset töltöttünk még együtt, és mégis úgy érzem, hogy ismer - Hova? Kérdezem, de látom, hogy felesleges. Egy pillanatra se habozom, amikor feltűnik az ölelő mozdulat, és úgy bújok bele a mozdulatba, mint egy rohadt kis utcamacska. Nagyon nyálas ez az egész egyébként, néha szoktam gondolkodni rajta, de amikor éppen folyamatban van a dolog, akkor nem érdekel. Akkor csak az számít, hogy szeretve érzem magam és úgy tűnik, hogy a világon éppen minden a helyére került. És mintha ez az érzés automatikusan új és jó dolgokat szülne. Érdeklődve emelem fel a tekintetem, nem zavar a simítása, szeretem, bár ennél jobban csak azt szeretném tudni, hogy ezek után mégis milyen jutalomfalatot érdemelhetek. - Hogy mi?????? - szemem-szám elkerekedik a döbbenettől, és ennél többet, értelmesebbet nem tudok hirtelen kinyögni - Hogy én??? Egyetemre?! Februárban? - kérdezem röviden, félig nevetve és jó hangosan, mintha bármelyikünk süket lenne, de nem tudatos, ráadásul zöldike is ficereg, meg van elégedve az anyukája buksisimogatásával - Lehetne inkább kémia? Vagyis nem, jó a biosz, bármi jó, tényleg! - oké, eltávolodott tőlem, de én meg azonnali hatállyal rávetem magam, bár jobb szeretnék inkább lerohanni úgy kétszáz mérföldet nagy hirtelen. Fájdalmasan könnyű kiengesztelni. - Azaz, izé... Várj. Te fogod fizetni? - távolodom el most én és kicsit aggódva teszem fel a kérdést, mert hát egy egyetem cseppet sem olcsó mulatság, nekem nincs pénzem rá, és kicsit azért kényelmetlen ennyire szó szerint gyereknek lenni. Más szülők tizensok évet spórolnak a gyereküknek, akit jó esetben születése óta erre terveztek, én meg még csak pár hete vagyok a világon - Mert akkor nem tudom, hogy szeretném-e. Már nem azért, mert nem szeretném, csak tudod, ez olyan izé, hogy ennyi pénzt, csak úgy és.... na. Sütöm le a tekintetem, malmozom egy kört, de végül csak megemberelem magam és nyomatékot adva a hebegésemnek, igyekszem sziklaszilárd tekintettel állni anyu pillantását. Csak hogy lásson belőlem valami felnőtteset is.
- Néha, mi? Kíváncsi vagyok én arra. -csóváltam meg a fejem a szavai hallatán, bár az legyen a legnagyobb gondom vele, hogy csak néha rendetlenkedik… őszintén szólva, már az is nagy előrelépés lenne sok korábbi kölykömhöz képest. Inkább fel sem idézem, például Diego mennyire volt problémás ebben a korban, akármennyire is emlékeztet rá. - Az úgy rendben van. -bólintok a megjegyzésére, már párszor jártam a Protektorátuson, így annyira nem lep meg a hír, hogy az egyetem környékén sok őrző megfordul… inkább az lenne a fura, ha nem így lenne, bár nem tudom, Connor tisztában van-e vele, hogy lényegében ott van a központjuk. - Mást nem, ha úgy érzed, akár gyakorolhatjuk ezt is. Teszünk néhány kört a városban, aztán meglátjuk, hogy viseled a társaságukat. Elég kiborítóak tudnak lenni néha, az tény. -ajánlom fel a lehetőséget, bár egyelőre még nincs semmi konkrét elképzelésem ennek az egész önkontroll gyakorlásnak a kivitelezésére. Lehet, hogy nem is igényel ilyesmit, szóval… addig minek strapáljam magam feleslegesen? Arra, hogy túl jól ismerem, csak egy halvány mosollyal reagálok. Szép is lenne, és tervbe is van véve, hogy szeretném minél jobban megismerni, azonban az előbbi feltételezést inkább a pszichológus múltamnak köszönhetem, mintsem annak, hogy annyira ismerném… Szerintem Faye, vagy akár Naomi is lekörözne ilyen téren jelen állapotban, de végül is szó sincs versenyről és időnk mint a tenger, szóval biztosra veszem, hogy idővel majd sikerül ezen a dolgon is javítanunk. Azt hiszem, egy kisebb világ omlott volna össze bennem, ha az ölelésemre elutasításra reagált volna, így azonban úgy tűnik, még van remény… nem rontottam el mindent a korábbi kis tesztelésemmel. Azt meg, ahogy a hírre reagál, csak elégedett mosollyal nyugtázom. - Te bizony, jól hallottad. -erősítem meg, minden szót jól hallott. Ő, egyetem, február. Igaz, ahogy hirtelen választani sem tud, ezúttal rajtam a sor, hogy csendben elnevessem magam. - Tudod mit? Aludj rá egyet, elég, ha pár napon belül döntesz. Csak azért a biológiát gondoltam, mert nem tudom, van-e más ami jobban foglalkoztat, ez pedig végül is az az „élet tudománya”, aminek a későbbiekben is hasznát veheted. –vallottam be végül, miért erre esett a választásom. Nem, nem azért, mert én is biológiával foglalkoztam, hanem mert ezt találtam a legpraktikusabbnak. Most tanuljon történelmet? Az csupán a „győztesek meséje”, és egyébként is… először nem ártana, ha a mi, vérfarkasok, vagy a saját vérvonalának történetével tisztában van… Zene? Művészetek? Nem olyannak ismertem meg, mint akinek lenne türelme a hosszas egy helyben ücsörgéshez és alkotáshoz… Matematika? Végül is, az sem rossz, ahogy a kémia sem, igaz, túl sokat nem szoktak szeretni… - Connor… -kezdek bele, ahogy az anyagiak miatt kezd aggodalmaskodni - Igen, én fogom. De emiatt igazán nem kell aggódnod. Azt nem mondom, hogy milliomos lennék, de nem is kell számolnom a centeket, hogy mikor árverezik el a lakást a fejem felől. Egyedül élek, sokat dolgozok… arról nem is beszélve, hogy vérfarkas vagyok, volt időm takarékoskodni az évszázadok során. -próbáltam megnyugtatni, nehogy már miatt érezze rosszul magát, vagy menjen el a kedve az egésztől, bár ha továbbra is akadékoskodna, akadt egy ötletem - Tudod mit? Fogadhatod kissé elkésett karácsonyi ajándékként is részemről… vagy akár születésnapiként is. Erről jut eszembe, még nem is kérdeztem soha, mikor ünnepled? -fordultam felé kérdő tekintettel, hisz valahol tényleg vicces, hogy ilyen alapvető dolgot nem tudok róla - De ha mindenképp ragaszkodsz hozzá, akkor… hm… ha jól tanulsz, akkor biztosan vannak ösztöndíjak, amiket megpályázhatsz, másfelől, ha az enyémmel rokon szakot választasz, akkor akár lehetsz a kis segédem, vagy akár kutatótársam is a jövőben. -mosolyodtam el, hisz ha mindenképpen törleszteni szeretne, amit egyáltalán nem várok el tőle, és tényleg marad a biológiánál vagy a kémiánál, simán el tudom képzelni, hogy együtt dolgozzunk a jövőben. Pláne, hogy egyébként is megfordult már a fejembenkorábban, még az egyetemi tanulmányos ötlet előtt is, hogy legalább egyszer magammal viszem, miközben dolgozok. – Nos? Mit szólsz hozzá?
Azért kicsit elnevetem magam, jól esik, hogy Jyotsana is "poénra" veszi ezt a dolgot. Tetszik a hanghordozása, megnyugtat, és a percekkel ezelőtti események tán szükségem is van arra, hogy ilyen hatások érjenek felőle. De inkább nem válaszolok, mert a végén még azt hinné, hogy megígérem, hogy jó leszek, de a világért sem tennék ilyen felelőtlen kijelentést. Csendben is lehet igyekezni, ha meg nem jön össze, akkor legalább senki sem hibáztathat érte. - Jó! - pislantok fel az ajánlatára - Elkísérhetsz mondjuk ruhát vásárolni. Meg ismerek egy cukrászdát is. Jó, kívülről láttam csak, de az illatok tetszettek. Meg mehetnénk könyvesboltba is. Mondjuk nem tudom, mennyire érsz rá, de Faye néha olyan fáradt a kórházi munka után, hogy nincs pofám ilyenekkel nyaggatni. Ez persze nem jelenti azt, hogy Jyotsanát adott esetben lenne, de ha már így felajánlotta, igazán összeköthetnénk a szórakozásomat a hasznossal.
Az ölelése, és a közben kapott jó hír együttese tényleg sokkol, ráadásul az az elégedett mosoly is, ami az arcán van csak arra ösztönöz, hogy még inkább kételkedjek a dologban. Persze tudom, hogy igazat mond, mert nem érné meg ebben hazudni neki - szerintem -, de akkor is olyan hihetetlenül földöntúlinak tűnik az, hogy egyetemre fogok járni, hogy tényleg csak sipítozni tudok. - Úristen... - suttogom el, amikor kifejti, hogy még akár választhatok is, csak aludjak rá egyet - Úristenúristenúristen!!! Azt hiszem, hogy a csajok ilyesmit érezhetnek olyankor, amikor valaki megkéri a kezüket. Persze nem tudom eldönteni, hogy a hiperventillálásomnak épp aggasztania kellene-e vagy sem, de a "repkedő" kézmozdulatok picsasága egyébként is túlságosan eltereli a figyelmem. Persze ez csupán a nagy füstje egy elég kicsi lángnak, amikor az agyamba férkőzik az anyagiak okozta kellemetlenségérzet. És ezen igazából Mamus megnyugtatása sem sokat segít, de mire a szavai végére ér, legalább már el tudom hinni, hogy túl fogom tenni magam a dolgon, ha eléggé belemerülök majd a dolog folyamatába. - December huszonkettő. - motyogom - Így legalább közel esik a karácsonyhoz, és úgy tényleg rendben van az utólagos ajándék is. - mosolyodom el - Vaaaagy... Majd ha híres tudós leszek, és felfedezek valamit, akkor majd én is befizetlek téged valami képzésre! Vagy egy luxusnyaralásra! - kacagok fel, és bár ez roppant elérhetetlen ábrándnak tűnik, azért jól esik elképzelni, hogy egyszer majd tényleg meg fog valósulni. - Azt, hogy benne vagyok! - még mancsot is nyújtok felé, kihúzva magam, és nagyon "tudományosankomoly fejet is vágok - De ha valamit tönkreteszek, a diplomámig nem az én hibám! Sőt, utána sem, mert milyen tanár az, aki nekem diplomát ad. Minden más esetben zseni vagyok. Viccnek szánom, persze, hogy annak. Mondjuk a tönkretevést annyira nem, főleg, ha végül mégis a kémia mellett döntök, és random felrobbantok majd valamit pusztán azért, mert kísérletezni támadt kedvem.
//Megkésve bár, de törve nem <333 Imádtam, és legközelebb már kémikushallgatóként alszom bele a reggelimbe, mert még mindig nem mondtam le arról, hogy nálad alszom egyszer xD <3//
[justify]Connor lelkesedése akaratlanul is megmosolyogtat, aranyos, amilyen pörgősen szórja az újabbnál újabb ötleteket a közös „városban csavargás” kapcsán. - Csak akkor, ha nem órákig fog húzódni az a ruhavásárlás… tudod, nem vagyok az a nagy divatmániás. Valahogy a könyvesboltokban sokkal jobban rohan számomra az idő. -teszem hozzá némi magyarázatképpen, hisz eszem ágában sincs lebeszélni róla, csak tájékoztatom, hogy ne érje meglepetésként – szerintem nincs olyan nő ismerőse, aki tőlem hamarabb letudna egy ruhavásárlást. - Mert Faye mindennap emberek között mozog. Beteg emberek között, ami hosszú távon rendkívül fárasztó és megterhelő tud lenni, még akkor is, ha valaki annyira szereti a munkáját, mint ő. Ilyen szempontból az én munkám sokkal rugalmasabb, elvégre a növények nem szoktak türelmetlenkedni. -mosolyodtam el végül. Persze ez sem teljesen igaz, az én munkámban is vannak olyan pillanatok, amikor fontos az időzítés és minden perc számít, de a jelenlegi kutatásom szempontjából nemigen voltak ilyen kötöttségek.
Connor sorozatos úristenezésére csak halkan felnevetek, bár remélem, nem „akadt meg a lemez” véglegesen nála, és kell még órák hosszat ezt hallgatnom. Még ha – gondolom, nem is a fene nagy vallásossága miatt ismételgeti – akkor sem szeretnék a katolikus egyház ajnározásának hosszas fültanúja lenni. - Rendben, most már ezt is tudom. -és az is biztos, hogy nem fogom elfelejteni a későbbiekben sem, amikor pedig az anyagiak miatt aggodalmaskodik, és azon kezd hangosan töprengeni, hogy később hogyan térítsen nekem… csak megcsóválom a fejem. - Az is szép lenne, ha te választanál nekem szakot, hogy mit végezzek el! Mondjuk ha maradsz a természettudományoknál, akkor azt hiszem, azzal még megbirkózok valahogy. -mondjuk az orvostudományokkal is, de hogy őszinte legyek, a vérvonal-képességemmel, ahogy telnek-múlnak az évek, egyre elkényelmesedek… Hisz minek törjem magam a tudományos magyarázatokkal és eljárásokkal, amikor ezerszer könnyebben és egyszerűbben – no meg hatásosabban – meggyógyíthatok bárkit, szinte bármilyen betegségből, sérülésből? - Ne aggódj, ha az egyetemen randalírozol, akkor az annyira nem vészes. Gondolom, van annyi eszük, hogy biztosítást kössenek a felszerelésekre, berendezésekre. Ha meg magadban teszel kárt… azzal meg csak a képességedet fejleszted. Ha pedig a diplomád kézbe vétele előtt ellustálkodod a tanulást, vagy felmerül benned, hogy inkább abbahagyod az egyetemet, akkor én foglak nyakon csapni, ezt előre elkönyvelheted magadnak! -feddtem meg játékosan, ellenben remélem, hogy erre sosem fog sor kerülni. Legalábbis, hogy ilyen okból kapjon nyaklevest…
// Én is imádtam, köszönöm! ^^ És bocsánat így utólag is a lelki terrorért… <333 Várlak szeretettel az „ottalvós bulira”, de előre szólok, ha akkor jut eszetekbe Nonóval Skype-olni… Irgum-burgum lesz! //
Az elmúlt időszakban mondhatni békés csendben húzódtam meg a falkában betöltött posztom árnyékában, szabadidőmet pedig ahelyett, hogy a saját szinten tartásom, ne adj isten fejlődésem, előrelépésem érdekében mozgósítottam volna, Anne-nek szenteltem. Hogy örömére vagy éppen bánatára, azt nem az én tisztem megítélni. Véleményem szerint minden egyes törés és seb a fejlődését, erősödését szolgálja idővel... A sajátos módú nevelést sajnos kénytelen voltam racionális mederben folytatni, sosem kísérletezve a tenyeremet égető kérdéssel: vajon mennyit bír ténylegesen az aprócska, törékenynek tűnő test? Hol vannak a határai fizikálisan és mentálisan? Mikor éri el a pontot, amikor nem úri szeszélyből, az első erősebben elméjébe nyilalló fájdalom esetén sikoltja, hogy elég... - Ahhoz, hogy egy bizonyos határt átlépjek bizonyosságra lenne szükségem. Ez a bizonyosság pedig az áprilissal együtt érkezett el és a ténnyel: Duncan a falka közelébe sem szagolt, nemhogy a kislány után érdeklődjön. Tettem egy ígéretet. Itt az idő eleget tenni neki...
Feketébe hajló, cirkalmas bundám jótékonyan olvad az erdő fáinak sötétjébe az éjszakai félhomályban. Fogy a hold már, miként a távolság is a két vadász között rohamosan... Egyre erőteljesebben érzem a hím szagának lenyomatát, energiáinak ismerős-idegen kavargását. Koncentrál. - Talán már kiszúrt, talán más préda az, ki figyelmét leköti. Akárhogy is, szinte a semmiből robbanok elő, megállíthatatlanul rontva felé és sodorva magammal a tisztás holdfény-fürdette 'pázsitjára' lendületemmel. Attól függően, hogy mennyire számít rám, igyekszem több-kevesebb sikerrel nőstény létemre robusztus alkatommal magam alá parancsolni a fekete bundás dögöt.
Vadászni indultam. Rohadt nagy távokat tettem meg az utóbbi időben ennek kedvéért, egyfelől mert itt nem kötött az, hogy lehetőleg a falka territóriumán belül maradjak, másfelől pedig mert mindenkinek megvolt a kedvenc rekettyése, amibe a farkát verte. Bármennyire is tűnjön néha ellenkezőképp, azért nem szeretném más prédáját elhajtani, hogy utána én legyek a préda, fölösleges faszságokért még én se kockáztatom az életem. Úgyhogy inkább loholtam messzebbre a kényelmesnél. Biztosra mentem mindig, mert ahogy szarul jött volna ki, ha elhajtom más vacsoráját, úgy az se hiányzott, hogy egy dögevő fajzat az én nassolnivalómat happolja el. Én dolgoztam meg érte, baszki, enyém! Csakhogy ma eset nem lesz vacsora, legalábbis nem rögtön és azonnal. Éreztem az energiákat, és amennyire örültem nekik a lelkem mélyén, annyira bosszantott is. Mit akar? Miért jött? Nem tudja, hogy itt neki nem biztonságos? És különben is, egyáltalán nem itt lenne a helye! Nekem esik, ledönt a lábamról, erőben versenyre kel velem - sajátos üdvözlési forma, az kurvaélet. A maga alá gyűrést viszont nem eszik olyan forrón, és amint azt érzem, hogy nekem itt szerinte alatta lenne a helyem, egyből kapok agyaraimmal a torka felé. Nem gyilkos a szándék, viszont eszembe sincs hagyni magam, ennyire ismerhet. Vérvonalának hála fizikai erőben egy szinten álltunk, ám amint nyílt gyorsabb odakapásra lehetőségem, megtettem. Addig viszont élvezze karmaimat, magamról való lelökésem szándékát. Nem kétlem, hogy közben én is kaptam, de ez már csak így megy. Nem szóltam, nem üdvözöltem verbálisan, egyszerűen se szükségét, se helyét nem éreztem. De ha elkaptam a torkát, megadtam a kellő nyomatékot a tettnek - tudja, hogy mire vagyok képes, hogy mit tudok szemrebbenés nélkül megtenni, nagyon reméltem, hogy nem olyan bolond, hogy tesztelni akarjon. Energiáim éjfekete folyamként hömpölyögnek körülöttem, figyelmeztető fenyegetéssel. Hagyjon, eresszen, mert baromi dühös leszek, ha később bármit is meg kell bánnom.
A meglepetés ereje még úgy is velem van úgy fest, hogy esetleg érzékel a másik farkas. Jövök, látok, kirobbanok a fák közül és magammal rántom a fekete bundást, le a földre. Nem bírok vele, miként ő sem képes maga alá gyűrni oly könnyedén, mint azt megtehette volna egykoron. Az így kibontakozó küzdelem idősebb farkasok számára gyerekes huzakodásnak tűnhet - nekünk vérre menő harc. Én nem hódolok és ő sem adja fel. Torkom után kap, de fogaival húst nem ér, csupán szőrömet tépi meg kissé, melyek könnyedén szaladnak ki a ragadozó fogásából. Mancsom lendül válaszul menten, karmaimmal képét szántom végig a szeme alatt, egészen szája szegletéig víve végig a mozdulatot.
Ellök magától vagy én rugaszkodom el, már nem tudom, de ezzel együtt a legjobb esélyeim is tovaszálltak, hogy torka után kapjak. Most vele szemközt állok, morogva, sárga tekintetemben sértő vádakkal, melyeket fejéhez vágnék ennek az idiótának. ~ Halott vagy. ~ Üzenném felé, ha beenged - lássuk be, én se biztos, hogy engednék a helyében - miközben tekintetem, érzékeim és energiáim minden apró mozdulására odafigyelnek. ~ Nem számomra, hanem neki. ~ Ha balra moccan, én jobbra, ha jobbra... balra tartom a távolságot, mintegy vészterhes keringőt járva. Vérének illata épp csak elér. - Nem, nem elég... Botor módon rontok hát újra neki, torkát tűzve ki célul, de ha marját érem el és rántom újra földre, az se kár.
Joker-mosolyt rittyent nekem, de csak féloldalasat - remek, az jobban illik hozzám. Ő zömök és masszív, én már karcsúbb, egyértelműen jelzi a testalkatom is, hogy már nem az erő a meghatározó adottságunk, ettől viszont nem lettem annyival törékenyebb. Csak puszta fizikai erővel már nem tudom úgy elcsapni, mint egykor. Onnantól érkezik el az én időm, hogy lekerül rólam, mint a villám, mozdulok egyből, hogy felvegyek egy kényelmes távolságot, hogy ezt követően nekikezdünk annak a kurva keringőzésnek. Olykor be-beijesztem, de tartok tőle, hogy túl jól ismer már, egyből leveheti így, hogy mit gondolok komolyan és mi üres fenyegetés. Egy láthatatlan kör pere mentén mozgunk, mindig megtartva a felvett távolságot. Hát eljött ez is - ellenségesen vicsorogva állunk egymással szemben, mint akik élet-halál harcot akarnak vívni. De hiszen így is van, nem? Ha nem, akkor is van tét, efelől biztosítanak elmémbe hasító szavai. Nincs teljesen leengedve a pajzsom, így hallom őt, ezzel együtt pedig meg is állok. Abbahagyom a sompolygó körözést, hogy a vérvörös szempár zavartalanul találkozhasson a borostyánsárgával. Szóval ezért jöttél. Érte. Nem a miénk... pontosabban nem a feketéé, de az ember magának követelné. Összeszűkül a szeme, felborzolódik a szőr a hátamon, pofám vicsorra húzódik, torkomat morgás karmolássza, füleim támadt ígéretéről tanúskodva merednek előre. Ez nem puszta ijesztés, nem csak fenyegetés. Kitérek a támadása elől és nem fogom vissza magam, ahogy kitérve mellém kerül, egyből kapok az oldalához, hogy kiharapjak belőle egy darabot. Gyors vagyok, amint ez megtörtént, már ugrok is arrébb, hogy vérvonal nyújtotta előnyömet kihasználva másik irányból is neki rontsak, újból belé tépjek. Nem leteperésre megyek egyelőre, minél több sebet akarok ejteni rajta, minél több pontból fakasztani vérét. Amennyire csak lehet, szét akarom tépni - mintha sose ismertem volna, mintha nem egymás mellett nőttünk volna fel.
Gyorsaságával nem kelhetek birokra, hiszen már nem az a frissen átharapott szerencsétlen, farkasával ismerkedő, aki egykoron volt. Akkor... akkor talán még lett volna esélyem, most azonban minden elszállt, csak a "körtánc" marad egy képzeletbeli pont körül haladva. Két acsarkodó kölyök. Két komoly harcot vívó fiatal farkas. Hova vezet még majd mindez...? Reakciójára én magam is megtorpanok, farkasmosolyra húzódik képem, éles fogakat villantva. Fenyegető morgására morgás a válasz - én sem szoktam viccelni ilyesmivel. Támadásom nem ér célt, ellenben húsom szakad oldalamból, elégedetlenkedő, fájdalmas morranás közepette. Talán tovább bőszíti majd a "Csak ennyit tudsz?"-szerű gesztus, de engem - minket - így neveltek. Ezzé neveltek: a jégmosolyú nővé, aki sosem ejt könnycseppet. A farkassá, aki a legnagyobb kínok között sem nyüszít a testébe maró fájdalomtól. Újabb támadás, szinte már gyanús, ahogy hagyom, célt érjen fogaival, ezzel a lehetetlennél is közelebb kerülve hozzám. Mint mondtam, az erőm az egyetlen esélyem ellene. Sem gyorsaságban nem érek fel hozzá, sem a harci tapasztalataim nincsenek egy szinten az övéivel. A Cosa Nostrával folytatott tevékenységem puszta kivégzés volt... Ahogy húsomba tép, úgy én is felé kapok, mellső lábszárának felső harmadába vájva fogaim élét erőteljes mozdulattal. Inak szakadnak, csont roppan szinte állkapcsom szorításában. Morgásom fenyegető: most álljon le, mert ha kiszakítja, ellöki magát, esküszöm, a lába tőből marad itt nálam.
Támadok, találok, támadok, találok... Nem bízom el magam, az harc közben a legnagyobb hiba, amit el lehet követni, ráadásul őt ismerem is, tudom, mennyire szívós, így ez a "csipkelődés" egyáltalán nem fogja meghatni. A harmadiknál aztán viszonozza az eddigi sok kicsit egy nagyban, és ezzel megadta nekem a tökéletes lehetőséget. Amint érzem agyarait a húsomba mélyedni, amint érzem csontom törésér, már fogást is váltok. Dehogy akarok elugorni, ugyan! Stabilan a helyemen maradva tátom nagyra a pofámat és marok a nyakába gerincénél, csigolyáinál. Ha valamivel jobban szorítanám, eltörném, egyelőre viszont csak nyomom le a földre, hogy valahogy kushadó, hasaló testhelyzetbe kényszerüljön. Fáj és lüktet a mellső lábam, vérem áztatja a talajt és a nőstény pofáját, de most nem foglalkozhatok ezzel. Ha engedek neki, akkor szinte borítékolhatom is a vereségemet, mert egy sánta villám nem épp a harcképességéről híres. ~ Eressz! ~ mordulok gondolatban. ~ Engedj el, vagy esküszöm, árva és halott lesz. Ismerem a falkát, a törvényeit, hogy mennyire van szükség egy apró és éhes szájra, egy koloncra. Emily érte jött, hát vigye, ha tényleg ő kell és nem a rajtam kiélt sértettség. Belül mardos az árnyalatnyi félelem, hogy olyan lesz, mint Evelyn, hogy a büszkesége túl nagy és képtelen meglátni, betartani a határt. Ne kelljen megtennem, legyen esze - némán szuggeráltam, de a korábbiaknál többet nem mondtam. Sose voltam pofázós fajta, különben se a szónoklataim miatt dacoljon vagy engedjen, e nélkül mutassa meg, hogy miért jött és érdemes-e rá. Igen, nekem állt feljebb, mert a felét sem ismeri az egésznek.
Izmaim a lehetetlennél is jobban feszülnek - pattanásig - ahogy nyakamnál ragad meg, mint engedetlen kölyökkel teszi a teremtője, vagy mint... esélytelen. Nekem ő nem alfám egyelőre még. Egyszer talán - adja Isten - eljön az ideje annak is, önként nyújtanám nyakam megadóan neki talán... De ez most nem rólam szól, az ígéretet, hogy megkeresem áprilisban, nem magam végett tettem. És ez az, amitől büszkeségemen nem esik csorba azzal, hogy véres sebeket hagyva magam után engedem el lábszárát, s hasalok el a fűben megadóan. Ez nem behódolás, nem megadás - és ezzel talán ő is tisztában van. Ha van egy kis esze, nem ereszt még el egyhamar, hisz semmi garancia nincs rá, hogy ne rontanék neki újfent, torkának esve, húsát tépve, ahol csak érem. ~ Utóbbira még így sincs semmiféle garancia. Vagy azt hiszed, Castor a két szép szemed emlékéért majd csak úgy életben hagyja? ~ Morranok felé, izmaim szorítása alatt ugrásra készek. Haragszom rá, hisz azt mondta, visszajön érte! Ehelyett ottmaradt a nyakamon a kis kolonc... Én kedvelem, komolyan, de nem vagyok senki dajkája. Azzal, hogy elment, hogy az ígéretét nem tartotta, szememben minden jogát elvesztette a kölyökkel kapcsolatosan a nevén és a papírokon túl. Nem a kölyke. Talán rá se ismerne már, sőt, abban sem vagyok biztos, Anne szívesen látná maga mellett, mindazok után, amit Duncanről a fejéhez vágtam az elmúlt hónapokban. - Akár elhitte a dolgokat, akár nem.
Helyes. Feküdj csak és ne is moccanj! Energiáim hivalkodó harciasság, nyughatatlanságtól fűtötten áramlanak körülöttem tajtékos vihar módjára, torkomat figyelmeztető-fenyegető morgás rezegteti. Egyelőre nem eresztem, ő se engedett el engem, hülye lennék a megszerzett ütőkártyát idő előtt bedobni. Gondolatban küldött szavaitól nevethetnékem támadt, milyen kár, hogy ebben az alakban ez nem volt megoldható. Sebaj, így legalább még véletlenül se lazítottam a szorításon. ~ Ha ilyen baromságot feltételezel rólam, akkor kurvára nem ismersz. Mishának és Danielnek is megmondtam: pontosan tudom, hogyan működik az a falka, hogy Castor mit tűr még és mi megy túl egy határon. Nem vagyok olyan naiv, vagy hülye, hogy azt feltételezzem, szentimentális baromságokból adódóan majd megkímélik. De ha Emily itt van és érte jött, akkor még él, még van keresnivalója a falkában, viszont ha Emsnek itt most vége lenne, azzal biztosan halálra ítélnénk a kicsi lányt. Szeretem a Tökmagot, sok mindent köszönhetek neki, de... de. Ha kaphat egy jobbat, kapjon, mert ha elhoztam volna, nem lenne jobb neki, sőt! Én se tudnék rá érdemben figyelni, elég szart vettem így is megint a nyakamba, nekem nem kell, hogy még rá is vigyáznom kelljen, neki pedig arra nincs szüksége, hogy az én jóvoltamból még belekeveredjen valamibe. Nem. Így jobb - neki és nekem is. Egy leheletnyit növelem harapásom erejét. ~ Engedj. Ereszd el a lábam és engedj el engem is, mert ahogy nem mentem vissza áprilisban, úgy arra sincs garancia, hogy valaha még újra abban a falkában leszek valahogy. Vagy hogy egyáltalán a környéken maradok huzamosabb ideig. Eressz, mert amikor kell, én is meg tudom ezt tenni - nem örömmel, nem könnyen, de megteszem.
~ Ezek csak puszta tények. ~ Eszem ágában sincs feltételezni semmit Duncan tudása kapcsán a falkát illetően. Mindkettőnket Chicago nevelt farkassá, ha úgy tetszik - tisztában van hát a dolgokkal, jobban, mint errefelé bárki más. ~ Gondoltam, nem árt feleleveníteni, hátha agyadra ment az itteni levegő. ~ Morranok, de a játékosság távol áll hangomtól, üzenetemnek súlyától. Szorítása kezd kényelmetlenné válni, kiváltképp akkor, mikor még inkább belém vájja agyarait. Halkan rezignáló, kelletlen morgás az, amivel fogadom a dolgot. Fáj, hogy a francba ne fájna, mikor a gerincét "markolásszák" az ember lányának, de mint minden fájdalom érzete, ez is az agyban dől el. - Nyüszíteni és kérlelni nem fogok, nem erre képeztek ki. Akkor inkább öljön meg, ha ilyesféle megadást vár. Szavaira nekem kellene felnevetnem, gondolatban érződik is a cinizmus éle hangomon. ~ Olyat kérj, amit még nem tettem meg! ~ Nem én küldtem Mishát a nyakába, ne szórakozzon hát ilyen baromságokkal itt nekem. Én látogatás nélkül is nyakamat tettem volna rá Castorral szemben, hogy nem fog visszajönni ez az idióta. Anne már más tészta, ő ragaszkodna még. Még... ~ Nem az engedélyedért jöttem, nagyon jól tudod. ~
Elég szar véleménnyel vannak odafönt a memóriámról, hogy folyton emlékeztetgetni akarna. Még egy ilyen és esküszöm, debilnek fogom tettetni magam, hadd élvezzék ki. Megrántom kicsit, csak úgy szeretetből és hálából - kezdek türelmetlenné válni. Nem nyüszít, hát hogyne, az nem rá vallani és csalódott is lennék valahol, de nem vagyok abban a hangulatban, hogy dicsérgessem ezért. Nincs is rászorulva. ~ Tűnj el innen. Menj vissza Fairbanksbe, harapd át a lányom és még egyszer ne ugorj így nekem. Nem folytatom, hogy mert akkor ez meg az meg amaz lesz, lófaszt! Szerintem úgyis érzi a hangomból. ~ A következő emlékezetfrissítés pedig jó lesz telefonon is, ezért ne fáradj le. Úgyis eleget fogok én még ott fönt kajtatni, látom előre, mert a zakkant öcsém képtelen megülni a valagán és egy kicsit előre gondolkodni ahelyett, hogy fejjel rongyol a falba. Együtt csináljuk, mi? Hülyegyerek. Nyakon vágom őt is. ~ Végeztünk?
Felhorkanok szavaira. Mióta jön ő ahhoz, hogy megmondja, mit csináljak? Meg úgy egyáltalán, milyen jogon... De ráhagyom, higgye csak azt, hogy van választása, hogy dönthet. Még azért se szólom meg, hogy a lányának nevezi Annet. Az volt. Ízig-vérig az volt, aztán most mi lett az egészből? Nem ezt a hozzáállást érdemelné tőled. Meg kellett volna ölnöd őt is, akárcsak a szüleit. - vágnám a fejéhez, de minek? Makacs, konok, szavaim falra hányt borsók lennének látszólag. Hisz ismerem! ~ Nem lesz következő, Duncan... Egy halottat nem szokás keresztelőre hívni. ~ Ráznám le magamról, de csak azt érem el, hogy fogai még inkább húsomat sértik, én meg reflexből lapulok a hideg földre, - mintha arra lenne menekülőút az éles agyarak elől. ~ Ezzel itt? Igen. ~ El kellett volna törnöm a lábát. Minimum kettőbe.
Fújtatva engedem ki a levegőt, morgásom némileg hangosabbá válik. Halottat? Nagyszerű, a többieknek is átadhatná ezt a szemléletmódját, Anne-nel biztosan megteszi, ha ugyan még nem tette volna. Hogy ez zavar-e. Kicsit talán. De túl sok mindenen mentem keresztül ezalatt a bő másfél évszázad alatt is ahhoz, hogy ilyenek miatt a megengedettnél rosszabbul érezzem magam. Velem volt, neveltem, elengedtem - ennyi a történet és mindegy, hogyan fog innentől rám tekinteni, még egy undorodó pillantás a testvéremé mellett már jó szerével nem oszt, nem szoroz. Félig én választottam ezt az életet, félig kérés-kérdés nélkül a nyakamba sózták és vagy elviselem, vagy felkötöm magam. Gyáva dolog az öngyilkosság. Szorítom és tartom a nőstényt, megrágatom, falkán belül ez lenne a "tudd, hol a helyed" gesztus, azon kívül csak emlékeztető, hogy rám az azon belül szabályok már nem érvényesek. Csakhogy azzal is tisztában vagyok, hogy ha neki itt komolyabb bántódása esik, vagy netalántán megölném, azzal a saját fejemre hoznám tulajdonképpen az egész falkát. És Castor haragja - meg csalódása - elől nem lenne menekülés. Még egyszer utoljára rántok rajta egyet, hogy érezze a törődést, és ha hajlandó volt a megszerzett csontot - a lábamat, basszus! - elereszteni, akkor azzal párhuzamosan az én szorításom is enyhült, majd elhalt. Elléptem tőle, menet közben pedig felöltöttem emberi alakomat. Kurva gáz lett volna sántikálva botladozni, inkább szemügyre vettem, hogy mit művelt a karommal. Bő fél évvel ezelőtt még vele rakathattam volna rendbe. Most kerítenem kell egy másik szakit - mindig csak a gond... - Ég veled, Hart - búcsúztam színtelen, érzelemmentes hangon és elindultam a cuccaim irányába.
Nem logikázik rosszul a másik, ami Anne-t illeti, csak az nem sikerült úgy fest kellően nyomatékosítanom benne, hogy köze hozzá nem sok már. Felesleges hát rosszul éreznie magát bármi végett is. Talán nem az én tisztem lett volna a kislány fejéhez vágni, miért is került Duncanhez, miért ragaszkodott olyannyira a pasas hozzá, hogy még az őrzőkhöz is képest volt "megőrzésre" adni, de... az élet már csak ilyen kegyetlen. Nem mindig azt dobja, amit szeretnénk, van ez így. Elenged, én pedig utána tekintek, de nem mozdulok azonnal. Még érzem fogainak hűvös élét tarkómnál, miként leheletének harag-gőzös melegét is. Csak nézem, ahogy ellépdel a ruháiért, s közben ostobábbnál ostobább gondolatok kavarognak elmémben. Futhatnék esztelen, bele a vadonba, várva, hogy az idegen táj vadjai rám rontsanak, vérző oldalamon végzetes sebeket ejtve. Vajon utánam hajtaná-e még a bajtársi hűség? Ugrana-e segélykiáltásként az estébe hajló vidéket uraló vonyításomra? Akár neki is ronthatnék újra. Oly egyszerű lenne a robusztus farkasalakhoz képest gyengének tetsző emberit a földre kényszeríteni és nyakát törni... Vége lenne, úgy igazán vége. De hiába jöttem Anne nevében, attól én még én maradok. Aki tisztában van vele, hogy miként cselekedne a hím, hiszen ő maga sem tenne másként fordított helyzetben, így hát nem kell tesztelgetnünk egymást. Aki tisztában van vele, hogy a halál sok esetben megváltás és létezik nála ezerszer rosszabb opció. Kérdezhetném a miértekről, a hogyanokról, de... nem érdekelnek az igazat megvallva. A saját útját járja és én is letértem már egy ideje arról az ösvényről, ami az övé mellett haladt. Csendesen távozok, mire visszapillantani lenne lehetősége, talán már ott sem vagyok. - Ég veled... Duncan.
Habár tudom, hogy minden villámom jól van az egy hónapja történtek után, de attól még igyekszem sorra venni őket és mindet a saját szemeimmel is látni. Eddig kettejükkel találkoztam, mindkettő egészségnek örvend, én pedig megkönnyebbültem valamelyest, mert ha nem is vagyok a leggondosabb vérvonal alapítók egyike, attól még igenis érdekelnek a leszármazottaim. Különösen amióta rendre részt veszek az életükben, pontosabban felbukkanok. A többieket azonban még nem volt érkezésem felkeresni, de ami késik, nem múlik, idővel mindegyikhez eljutok. Duncanről viszont mondhatni semmit sem tudok, csupán egyszer futottam vele össze hónapokkal ezelőtt, azóta viszont egyáltalán nem láttam és legutóbbi értesüléseim szerint nem a falka tagja, így érzésem szerint róla nem szólt a fáma, amikor az utódok hogyléte felől érdeklődtem a Vörös Holdat követően. Azonban ettől még egyáltalán nem biztos, hogy Castor nem tud róla valamit. Terveim szerint a mai alkalommal rákérdezek és majd meglátjuk, hogy mit tudok meg róla is. Ma egyébként is utód-leltár napot tartok abban a tekintetben, hogy egy másik leszármazottam élete avagy inkább halála kapcsán is érdeklődjem. Hónapokkal ezelőtt esett szó arról, hogy tulajdonképpen józan eszét vesztette, így nem maradhat az élők sorában, veszélyeztetve ezzel farkasok és emberek életét egyaránt. Érdekel, hogy hol létének kutatása hol is áll. A legutóbb esedékes, szokásos találkozónkat az alfával elhalasztottam, úgy ítéltem, lehet épp elég a dolga és gondja a feltámadások után, így Alignak ámokfutását követő első személyes találkozónkhoz készülődöm, ami nagyjából abból áll, hogy berázom a műhelyt, előtte magamhoz vettem a telefonom és a kulcsaimat, felkapom a bőrdzsekimet és indulásra készen is vagyok. Egyébként is úgy ítélem, hogy a viszonylag sűrűn esedékes randevúinkat ideje ritkítani, nem érdektelenségből fakadóan, hanem, mert ennyi idő alatt véleményem szerint haladtunk annyit, hogy ez legyen a következő lépés. Ráadásként én magam sem értem rá az ominózus esemény után, ha nem is lelkes gyógyítónak felcsapva, de azért Sura munkáját segítve szereztem be mindent, ami a többiek felépüléséhez kellett. Mostanra a legtöbben már viszonylag jól vannak, fizikailag legalábbis. A lelki fájdalmak gyógyulásában meg nem sok segítséget vagyok képes nyújtani - eleve kétlem, hogy bárkinek kellenék ilyen téren -, elvégre egyáltalán nem az a testvér vagyok, akivel hosszasan és mélyre hatóan lehetne lelkizni. Köszönöm, ezt meghagyom másnak, eleve a gond ott kezdődik, hogy olyan nagyon nem szeretek agyalni és egy-egy dolgot alaposan megrágni. A minél előbb túl tenni magamat elv híve vagyok, avagy, ha nem foglalkozom a nem fizikai gondokkal, akkor minden ilyesmit megúszok. Eddig egész jól működik ez a módszer. És ráadásnak nem voltam az elhalálozottak és feltámadtak között, így nekem nincs is mit ilyen szempontból feldolgozni. Motorral hajtok ki a városból, ezúttal másik helyszín felé tartva, mint ami a megszokott és erről korábban egy smsben tájékoztattam Castort. Előbb érkezem a tisztásra, még van is idő a megbeszélt találkozóig, de egyébként meg a villámok fejénél gyorsabban, korábban egyébként se akarjon más megérkezni. Pajzsom, mint lenni szokott, most is annyira van a helyén, hogy bárki, aki képes megállapítani egy másik farkas korát, négy évszázadosnak hihet, a vérvonalam pedig egészen egyértelmű. Energiáim hidegen és lustán lengnek körbe, nem adnak semmilyen árulkodó jelet arról, hogy jó vagy rossz kedvemben vagyok-e. Valójában egyik vagy másik lelkiállapothoz sem érzem magamat közel, valahol a kettő között állok, viszont szinte állandó jellegű mogorva arckifejezésem most is a képemen ül. Egy fatörzsnek támaszkodom lazán és a telefonommal babrálok egészen addig, míg meg nem érzem és nem mellesleg hallom az érkezőket. Nem mondom, hogy nem vagyok meglepve, elvileg meglepetés vendégre nem számítottam, pláne nem egy új kölyökre a vérvonalamból, aki egészen biztosan teljesen ismeretlen számomra. Kíváncsi vagyok kire jöhetett rá a szaporodhatnék és arra is, hogy milyen kölyök gyarapítja ivadékaim sorát, bár előbbire van egy jó tippem. Utóbbira pedig ezek szerint úgyis hamarosan választ fogok kapni. Zsebre vágom a telefonomat és leplezetlen érdeklődéssel nyúlnak energiáim az érkezők felé, mindkettőt egyformán körülölelve, már az előtt, hogy valóban megpillantanám őket. - Micsoda meglepetés. - jegyzem meg, amikor már hallótávolságon belülre érnek, bár hangom kevéssé árulkodik meglepettségről. - Ki a kölyök? - a kérdés Castornak szól, hangomból érdeklődés és kíváncsiság csendül ki, harag pedig nincs bennem, hogy az általában - mindig - szigorúan négyszemközt történő találkánkra hozott plusz egy főt. Sötét íriszeim a hímről a nőstényre vándorolnak. Foglalkoztat, hogy mivel érdemelte ki a vérvonalam ajándékát és részesült ekkora megtiszteltetésben. És valamelyest az is érdekel, hogy vajon Castor mit mondott, ki vagyok és miért hozza elém? Mondjuk csupán azt tiltottam meg, hogy az alapítókról beszéljen bárkinek, azt sosem mondtam, hogy titokban kell tartania, a felmenői sorát gyarapítom.
Kezdőlap
Irgum-burgum lesz! //
