Várom, mégis mire megy ki a játék, mit akar valójában, azon kívül, hogy éppen verekedni. Méregetem, ahogyan ő is engem, mire hogyan reagál, vagy mit lép. Egyáltalán nem tölt el túlzott önbizalommal, hogy az előbb sikerült megütnöm, az semmit nem jelent, puhatolózunk mindketten, ezért is lépek vissza, és nem rohamozok. Az felelőtlenség lenne, ész, gondolkodás nélküli harc, ami ugyan veszélyes fegyver lehet, de lehetőséget hagy egy végzetes hibára is. Ettől azért már sokkal komolyabb vagyok, vívtam jó pár küzdelmet, és nem azért vagyok életben, mert őrült kamikaze módjára mentem. A türelem néha kifizetődőbb, akkor is, ha sérülések borítanak, és akkor is, ha mindig benne van a pakliban, hogy esetleg ez a harc lesz az utolsó. Mivel a hím magas, eszem ágában sincs bevonulni a karjai közé, előbb tudni szeretném, milyen taktikát követ. Türelmetlennek tűnik, siettetne, hibázásra akar késztetni, ezt sugallja a "komolytalan" ijesztgetés, és lehet, ezt kölyökként meg is enném. Nem erővel szurkál, vagy ha éppen igen, akkor pedig távol marad, ez pedig elárulja, hogy nem akar igazán megcsapni, csak kizökkenteni. Így még védem az ütéseit, már ha elérnek hozzám, amire felfigyelek, az a hirtelen gyorsuló mozgása, amit a körülöttem való cikázásban mutat be, illetve a visszafogott ütések, ami már az elsőnél is szemet szúrt. Mintha lefojtaná a karja erejét, vagy nem is tudom, valami zavar benne, még mindig zavar, és jó lenne tudni, mi az, bár most jobb, ha nem ezzel foglalkozom, hanem a "bimbózó" harccal. Magas és gyors is, vagyis akkor növelhetem az esélyeimet, ha hibázik, illetve ha elhajolok, lehajolok, és leszarom a fejét, a nyakát, térdre megyek, illetve gyomorra. Észrevétlenül bólintok, magamnak, eddig oké, vágom, mi a pálya, de ez még mindig kevés. Hirtelen mozdul, olyan sebességgel, ami ugyan nem szokatlan, és talán segítséget jelent, hogy lefelé mozdul, hogy felfogjam, mire készül. A bokámat így is eléri, és én nem akarom megtartani az egyensúlyomat, lehet, esélyem sem lenne rá, de azonnal hátragurulni és talpra ugrani igen. Amennyiben ezt összehoztam, és esetleg még éppen a gyomromba taposni akaró lábán nem áll stabilan -és elég közel van-, azonnal a támaszkodó lábára mozdulok, most én akarom földre vinni. Ez lehet az esélyem, ott tartani, és földharcba bocsátkozni, ahol nem érdekes, hogy mennyivel tornyosul fölém.
Nem ugrott be hazug ijesztgetéseimnek, amit elégedetten konstatáltam, kiábrándító lett volna olyan utódokkal "büszkélkedni", akiknek csupán testi erő jutott osztályrészül. Sok harcot megélhetett már, nem kapkodott, képes volt kivárni, gondolkodni, ami majdnem mosolyt csalt arcomra. Fanyar elégedettség: ő képes arra, amire én az ő korában nem. Gyorsabb voltam nála megjátszottságom szerint is, így sikerült kigáncsolnom, hogy aztán sarkammal tiszteljem meg gyomrát. Nem erősebben, mint amire elvileg Villámként, kiadott korom alapján képes volnék. Az erő az enyém, tökéletesen tudtam kontrollálni, árnyalni a finomságait. Amint bevittem a találatot, már pattantam is fel, hogy pillanatnyi diadalomat kiélvezve hátrébb táncoljak kicsit tőle. - Lassú vagy - jelentettem ki kaján örömmel, mint akinek élete élménye, hogy egy nála "idősebbel" szemben mindezt meg tudta lépni. Nekem ez játék volt, ám nem abban az értelemben, hogy kiélveztem tudatlanságát, titkolt fölényemet, sokkal inkább az a fajta játék, amit régebben megvetettem és kerültem, mondván nem ez szolgál igazán épülésére egy kölyöknek. Játékos harciszellem volt ez, kutakodó, szemtelenül piszkálódó, a ki-nem-éltben tobzódó. Élveztem ezt a heves zubogást, már csak azért is, mert az egész hihetetlenül élővé vált számomra. Ez már nem puszta figyelése az örökségnek, nem halk suttogás vagyok többé, erre pedig most ébredtem rá igazán. Ugráltam kicsit, mint a boxolók bemelegítéskor, roham előtt, majd amint felkelt, újból támadtam, hevesen, gyorsan, megőrizve korom látszatát, kitértem, támadtam, s amikor sikerült leakaszatnia egy-egy ütést, hagytam, hogy szám vigyorra húzódjon. Csupán egy-két komolyabbnak nevezhető sérüléssel ha gazdagítottam, nem a megnyomorítás volt a célom. Arra vártam, hogy elengedje magát, hogy megértse, miről szólt ez itt most nekem, hogy akár csak egy pillanatra is, de hagyja a taktikázás, az ész helyett az ösztönt érvényesülni. Előbbiből kaptam már, utóbbit is szerettem volna előcsalni, kiváltképp azért, mert ha rajta "túljutottam", már a munka fog következni, ahol se játékos, se könnyed kétszázas nem lehetek. - Csak ennyit tudsz? - piszkáltam kicsit ki tudja, hányadik pofon után, némileg zihálva, helyenként véresen. Valóban gyorsan le kell rendeznem, ha nem akarom, hogy feltűnjön neki: hamarosan veszedelmes sebességgel fog gyógyulni minden szerzett sérülésem.
A gáncsolása és a talpalása betalál, talán a rutinomnak köszönetem, hogy valamennyire sikerül ráfeszítenem a hasfalra, és nem kell percekig levegő után kapkodnom. Azért az a sarok a gyomromban ennek ellenére sem mondanám, hogy kellemes, sőt, és mégsem fetrengek összegörnyedve, arra majd ráérek később, bármennyire is zavar, felpattanok, és egy vigyor jelenik meg a szám sarkában. Őrült vagyok, sosem voltam normális, különben nem élnék. -Megesik. Egyre gyanúsabb az egész, nem tudom, hogy hol van a stikli, de nem értem. Túlságosan tapasztalt harcos, mondom ezt én, aki végigharcolta az életét, míg ide nem ért. Röpke 300 évről beszélünk, és ő kb. 200 évesen az egy dolog, hogy gyors, de furcsa, amit tud, ahogyan tudja, és ezt számomra a vérvonala sem magyarázza meg. Láttam már Villámokat, küzdöttem is velük, de ez a srác harci felkészültségben mintha igencsak korosabb lenne náluk, az én generációmnál is. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ezt ennyi idősen így tudja, ilyen egyszerűen nincs, elég csak Roryhoz hasonlítanom, aki aztán az első perctől kezdve a vérfürdőben nőtt fel. Bohóckodással leplezi a tudását, erre már rég rájöttem, a viselkedése és a mutatott támadások egy vén, öreg rókára emlékeztetnek. Hagyom, hogy táncolgasson, ez a része nem érdekel, de amit eddig szurkálásnak terveztem, az már immáron átfordul másba, az erő használatába. Még mindig nem engedek a farkas hívásának, még mindig nem teljes erőbedobással ütök, csak éppen annyira, hogy megsebezzem. Én is kaptam, ő is kapott, és továbbra sem tetszik nekem ez az egész, de majd kiásom azt a kutyát, vagy nem. -Lehet. Ennek már a fele sem tréfa, felmértem, mire hogyan reagál, azt is tudom, hogy gyors, és azt is, melyik mozdulata a komoly, amiből támadni akar. Az egyetlen esélyem most a saját erőm, amit eddig hagytam "szunnyadni". A bestiám felmordul, hasonló véleményen vagyunk, ideje, hogy használjuk amink van. Ugyan gyors, meglepően és szinte valószínűtlenül gyors a saját korosztályához képest, de a rutinomnak segítenie kell. Sok harcot megéltem, túléltem, engedek a vérvonalamnak, karom helyén már karmos mancs van, és megpróbálva kijátszani a lendületét irtózatos erővel csapok oda. Már nem ismerkedek, nem szórakozom, nem játszok, a derekára célzok, és húzom végig rajta a karmokat. Mit tépek és mit nem, mellékes, de ha betaláltam, akkor már adom is a második felét.
Szűk négyszáz évig élvezhettem vérfarkaslétem előnyeit, állati oldalam nyújtotta hatalmamat, utána pedig több mint ennyi időt töltöttem a Szellemek világában. Valójában a harcművészeti tudásom meglehetősen kopott és szerény volt, különösképp a hosszú kihagyás miatt. Mióta új életre keltem, egyetlen komolyabb konfliktusom akadt, az is Kilaunnal, így mi tagadás, érzem magamon a berozsdásodottság ízét. Ő ellenben olajozottan működő szerkezet, minden lépés és csapás pontosan kimért. Ha nem az lennék, aki, könnyű szerrel küldhetne vissza a Szellemekhez, s ez... ez nem nyugtatott meg. Éreztem, amikor elengedte magát, mire szám vigyorra rándult, lelkem éhesen vetette magát a megváltozott hangulatra. Mint amikor a Saaristo ikrek voltak fiatalabbak és restek más farkasoknak, hasonló érzés járt át engem is. Átváltoztatott karja akkora erővel sújtott le derekamra, hogy komolyan megéreztem, fájdalmas ordítást hallattam, elvégre aligha lehetett egy ilyet másképp fogadni, főleg nála gyengébbként. Karmai feltépték a bőröm, húsomba vájtak, vérem serkent bő patakokban, ordításom pedig morgásba fordult. A következő csapása elől igyekeztem kitérne, de már lassabban, a szerezett sérülésnek megfelelően, miközben igyekeztem megőrizni szemem sötét árnyalatát. Nem szándékoztam felfedni előtte másik alakomat, esetemben a megtermett, medveméretű, karmazsinszemű farkas túl árulkodó volna - kis utánaolvasás, s már össze is rakhatná a képet. Ziháltam, s immár inkább a védekezésre rendezkedtem be, ami minden talált ütésénél egyre gyatrábban ment, így sebesüléseim száma drámai mértékben kezdett megnövekedni, ha nem állt le. Volt valami ép észt meghaladó élvezet és büszkeség abban, hogy a leszármazottam nem rest feltörölni velem a padlót, ha minden jel arra utal, hogy megteheti. Erőből és harci tudásból nem volt hiánya, azt láttam, képe volt használni az erő ajándékát, vele pedig a fejét is. Már csupán egyetlen dolgot kellett megtudnom így első találkozásunk alkalmával... Ehhez viszont még kellett sérülés, reméltem, hogy nem fukarkodott velük, én se voltam rest kihasználni egy-egy alkalmat, ami esetlég még kínálkozott és bírhattam még gyorsasággal, erővel.
Érdekes következtetést vonok le ellenfelem eddig mutatott repertoárjából, lehet, tévesen. A hatalmas magabiztossága, és mozdulatai arra utalnak, hogy tud küzdeni, de talán a rövidebb etapokhoz van szokva. A kora alapján pillanatok alatt le kellett volna gyűrnöm, ám nem tettem, és ennek nem csak a puhatolózás volt az oka. Van benne valami, ami azt mutatja, hogy valamit rejteget előttem, és amit most látok, az egy hatalmas színjáték. A gyomrosa nem esett jól, és bár nem akartam, de elővettem a képességemet, hogy ha sikerül, irtózatos erővel találjam el, érezze, hogy befejeztem a játékot. Alkalmam adódott, hogy megcsapjam komolyabban, és én nem is fukarkodom vele, adom is párját rögtön. Anélkül támadok folyamatosan, hogy elbíznám magam, figyelem minden egyes rezdülését, nehogy elnézzek valamit. Az erőmet immáron nem rejtegetem, nincs miért, ez már nem csak játszadozás, kezdi magát komoly harccá kinőni. Hideg fej, és a rutinból adódó harcmodor, mely nem szűkölködik a durvaságban, nem fejezi be időnek előtte, ha nem egyértelmű valami, hanem folyamatosan őröli fel az ellenfelét, egyre több sérülést okozva neki. Mintha megtorpanna, vagy veszítene a lendületéből, eldönteni sem tudom, és ez nem is a megfelelő alkalom arra, hogy eldöntsem, de egyre többször találok, és még itt sem mutatom jelét annak, hogy megelégeltem volna a dolgot. A sebesüléseim nem érdekelnek, figyelem a mozgását, már két karmos manccsal áll szemben, és nem félek használni. Jelenleg is ezen vagyok, mindenféle nagyképűség nélkül osztom a pofonokat, tépéseket, és ha bekapom a válaszokat, sem állok meg. Nem számítok rövid küzdelemre, de ha esélyem nyílik rá, hogy földre vigyem, megteszem, hogy a karmos mancs a torka előtt álljon meg, jelezve, az beljebb csúszik, ha nem marad veszteg. Az erő velem van, elméletileg ott tudom tartani, gyakorlatilag pedig még mindig ott tartok, hogy ezzel a fickóval nem stimmel valami. Bárhogyan is történik, teljesen nem váltok, nem kell tudnia, milyen az alakom, ha éppen a bestiám van előtérben, még ha ő törne is kifelé, jönne, hogy bevégezze a munkát. Persze ha nem tudom eldönteni a viadalt, és az előbbi kísérletem dugába dől, akkor is folytatom a harcot, próbálom védeni a támadásait a komolyabb sérülések ellen, és viszont válaszolni, vagy sorozni, amíg csak lehet.
Ő se fedte fel a teljes farkas alakját, amin magamban mosolyogtam, de nem tettem az előcsalására komolyabb lépéseket, mert az aligha ment volna anélkül, hogy még gyanúsabbá ne váljak - egyelőre. Az újjászületés nagy előnye, hogy kevéssel is beértem, mi több, az a kevés is rengetegnek tűnt. Folyamatosan támadt és fárasztott, vehemensebben, egyre nagyobb helyzeti előnyben, ám így sem bízta el magát. Az első földre viteli kísérletével dacoltam, még ki tudtam térni, a leteperő csapás csupán súrolt, a második nekifutást viszont még alaposabban előkészítette: több seb, nagyobb erő, a helyzetet figyelembe véve nem volt esélyem a támadás ellen. Nagykönyvbe illően vitt le, gyűrt maga alá, míg én zihálva, verejtékezve és több, azért komolyabbnak nevezhető sebesüléssel terültem ki. Az igazat megvallva jól esett, bár kétlem, hogy sok Testvérem elmondhatta magáról, hogy már a második utódja adott neki egy tisztességeset. Bár a többiek nem is az erőre építettek, így különös is lett volna, ha teszem azt Biisa ilyen jellegű "próbával" akarta volna felmérni az örökségét. Nem hódoltam be vagy adtam meg magam, egyszerűen... nyilvánvalóvá tettem, hogy harcképtelenné váltam, legalábbis öngyilkosság volna elvileg a részemről, ha ilyen széttépetten még megpróbálnék nekiesni. Karmos mancsa a torkomnak feszült, éreztem a benne lappangó erőt, ami képes volna kitépni a torkomat, így pedig másodjára is halhatnék egy Naturalakom által. Nem akartam, így az ettől való ódzkodás legalább teljesen őszintévé tette szívem zakatolását. Tekintetemet az övébe fúrtam. Lényem legmélyén remegtem a lehetőségtől, ám egy harcos soha nem mutatja ki, hogy létezik olyan dolog a világon, ami megrémítheti. Vártam, sötét szememben a sürgető kérdés: megteszed, vagy leszállsz végre rólam? Nem moccantam, az életem a kezében volt, a megítélésére hagytam magam, csak a pánikszerű élniakarás rebegtette a felszínen képességem bevetésének lehetőségét. Tudtam, hogy bármi lesz, nem fogom most használni. Ha a Szellemek szerint további vezeklés a jussom, hát meghalok ismét, ha úgy ítélek, hogy még nem álltam készen a visszatérésre, arra, hogy a vérem élére álljak és a Testvéreim körében éljek, akkor azt hiszem... képes lennék elfogadni. Legalábbis rövidebb ideig tartana túlvilági dühöngésem.
Nem lennék edzésben, vagy nem szoktam volna a harcot, valószínűleg azért lógna a nyelvem, bár azért az hülyén venné ki magát, ha félrelógó szájalkatrésszel küzdenék. Bírom a strapát, kérdés, az ellenfelem meddig? Vérzünk mindketten, talán ő már kicsit jobban, és az első kísérletem még félremegy, kifordul előle, talán összeszedi rá minden energiáját, hogy gyorsabb legyen, és ezen nem is csodálkozom. Tovább megyek előre, a második rohamomat alaposabban tervezem és igyekszem is kivitelezni. Minél több a sérülése, annál inkább azzal lesz elfoglalva, mert bizony az zavaró tud lenni, ha nem tudja teljes mértékben kizárni magából. Újból a földre akarom gyűrni, és azt kellene mondanom, hogy meglep, máris sikerem van, márpedig meglep, de nem annyira, mint egy kezdő harcost, aki a döbbenete hevében elszalasztja azt az alkalmat, amivel eldöntheti a küzdelmet. A karmok a nyakánál, neki is nyomom, jelezve, nem viccelek, ha kell tovább megyek, és még mindig nem szállok le róla. Állom a tekintetét, csak egy apró mozdulat lenne, megölhetném, itt és most, de valami azt súgja, hogy nem kellene. Látom a kérdést a szemében, szinte provokál, de megér nekem ennyit az egész? A faszt. Felugrok róla, mire talpra állok, már nincsenek mancsok, csak karok, így tekintek le rá. -Nem érsz annyit, hogy elvegyem az életedet. Azért jó harc volt. Hátrébb lépek, normális esetben a karomat nyújtanám felé, hogy felsegítsem a földről. Fiatalabb koromban gondolkodás nélkül öltem, gyilkoltam, ma már nem teszem, elvégre valahogy példát kell mutatnom a kölykeimnek is, hogy ha nem az életük van veszélyben, akkor ne rendezzünk vérfürdőt, mint anno, kedvtelésből. Most valami miatt azt érzem, nem tanácsos kezet nyújtani a fickónak, ugyanaz az érzés, ami már az elején is azt súgta, hogy valami itt nem kerek. A végére akarok járni, és nem követem el azt a hibát, hogy hátat fordítok, vagy úgy veszem, ez teljes mértékben lefutott ügy. Továbbra is figyelem, és próbálok rájönni, mi bűzlik nekem annyira. Ki ez a tag? Ahelyett, hogy megkérdezném, csak a tekintetemen látja, hogy ez foglalkoztat, no meg az, mit tesz a következő pillanatban.
Elereszt, ez eddig rendben volt, tekintetemet nem vettem le róla, s elégedetten konstatáltam, hogy ennyi nem elég neki az öléshez. Csalódtam volna, ha puszta erőfitogtatásból, vagy a helyzeti fölényétől ittasultan véget vetett volna az életemnek, az mindkettőnkhöz méltatlan lett volna. Tovább nőhetett volna a szememben, ha segítő jobbot nyújt, ám nem tette, így maradtam is volna tovább a hátamon heverve, mint akinek épp nem akadt jobb időtöltése, csakhogy... "Nem érsz annyit, hogy elvegyem az életedet." Egy másodpercig még fékeztem magam, addig, míg a második mondatot hozzá nem tette az előzőhöz, ám mivel az nem azt volt, hogy "csak vicceltem", így én nyugalmam is eddig tartott. Magamhoz képest meg kell hagyni, egész sokáig, s ha ismert volna fiatalabb koromból, a következőre is úgy emlékezne vissza, hogy milyen finoman bántam vele, szinte óvó szeretettel. Egyetlen lélegzetvételnyi időre olyasféle dermesztő nyugalom söpört végig rajtam, ami mindig a robbanás előtti pillanatot volt hivatott jelezni. Mélységesen megsértett, a szó pedig tettekkel való megtorlást követelt. Energiáim megugrottak, ám még így sem fedtem fel teljesen magamat, a kétszázas álcától viszont búcsút mondtam. Erőm felbőszülten hullámzott körülöttem, amikor felpattantam és sérüléseim ellenére, hozzá képest villámgyorsan, kivédhetetlenül termettem mögötte. Ha ez gyors volt számára, várja csak meg, míg esetleg Tipvigut útjába kerül! Ám az is biztos, hogy drága fivérem nem képes akkorát ütni, mint én. - Arrogáns - mordultam farkast idéző hangon, szavamból semminemű könyörület nem sugárzott, s amint ez az egy szó elhangzott, hatalmas ütést mértem hátulról a fejére. Nem volt esélye, nem hagytam neki, mert a megjegyzését követően ő ezt nem érdemelte ki. Pontosan akkora erőt vittem bele az ütésbe, hogy eszméletét vessze, be is tört a feje, kis szerencsével az előbbi pár pillanat képe is kiesett emlékezetéből, meg azonban én sem öltem, ám más okból, mint amiért ő meghagyta az én életemet. - Akárcsak én... - mormoltam magam elé, a kiterült, mozdulatlan testet szemlélve. Nem mostanában fog felkelni, ebben biztos voltam, így további foglalatosságomnak kényelmesen láthattam neki. Először átkutattam a holmijait, előkerestem az iratait és a mobiltelefonját, hogy megtudjam a nevét - ha nem voltak nála, úgyis megoldottam, amit akartam, ám mindez lényegesen megkönnyíthette a dolgomat. Egyelőre viszont nem ezek élveztek prioritást, pár percre félre is tettem a szerzeményeimet - ha voltak. Leguggoltam Dante eléggé vérző feje mellé, minden aggodalom nélkül. Vérfarkas, az én vérem, ennyibe biztosan nem múl ki, szégyen is volna. - Tudod, a te korodban én is így beszéltem, s lám mire vittem... De ne hidd, hogy ezért elnézőbb leszek veled. Megsértettél egy Alapítót, megsértettél engem, s ha a legkisebb fogalmad is volna rólam, nyilván nem csodálnád, ami most jön. Talán őrültség volt egy eszméletlen farkashoz beszélni, ám így legalább anélkül beszélhettem vele, hogy elkezdhetett volna következtetgetni. Kényelmesebb volt, hogy nem kellett megválogatnom a szavaimat. A meseestet azonban ennyiben is tudtam, felálltam majd fejben gyorsan megszámoltam, hány, nekem nem tetsző szó hagyta el a száját, s ehhez mérten törtem el hét csontját. Pontosabban zúztam szilánkosra minkét térdkalácsát, könyökhajlatát, roppantottam össze alsó állkapcsát, tettem tönkre mindkét bokáját. A művelet közben az én sebeim szépen gyógyultak, míg ezzel párhuzamosan neki egyre több lett, nos, az élet körforgása már csak ilyen. Borzalmasan nézett ki a végére, szerencséje is, hogy pár óráig sejtelme sem lesz a világról. További figyelmet nem szenteltem neki, helyette a mobiltelefonját vettem elő, hogy a nekem kellő számát kikeressem, csakhogy ahhoz előtte fel kellett volna oldanom a billentyű vagy kijelzőzárat, ami nem volt olyan egyszerű! Ha eszembe jutott volna valami modern káromkodás, biztosan elátkozom vele az erdőt is, ennek híján viszont zsörtölődve szedtem elő saját készülékemet és hívtam Sakarit. - Tedd meg nekem, hogy felhívod az Atanerket és közlöd vele, hogy visszautasíthatatlan meghívásom van számára. Az erdő közepén várom Dante LaRusso alélt társaságában. Nem kell aggódni, él. És egyedül járuljon a színem elé, elég, ha annyit mondasz neki, hogy én is hasonló vagyok, mint azok az erős kóborok, akikhez eddig szerencséje volt. Oh, és fogytán a kakaóm! Bokros teendőid közepette töltsd fel a készletet. Hálás köszönetem - azzal le is tettem. A hívás végeztével lesepregettem kezemmel egy kidőlt fa vaskos törzsét, megszabadítva a hótól és nem épp teljes kényelemben, de várakoztam. Figyeltem körülöttünk az erdőt, olykor a lélegző hímre pillantottam, ellenőrizve, hogy valóban "aludt", majd tovább őriztem az "álmát". Mintaapa vagyok, nemde?
//Nem tudom, hogy voltak-e nálad papírok, ha nem, akkor körülírtalak Shane-nek, tuti leesett neki, hogy te vagy. XD Az emlékezetedre pedig dobok egyet, kíváncsi vagyok.
Miért tartom rajta a szemem? Megszokás, a hetedik érzék, a tapasztalat, mert tudom, hogy elméletileg ezekből nem ugrál, ám mégis zavar az, amit az első perctől fogva érzek, miszerint valamit titkol, valamit nem enged a felszínre. A kezemet sem nyújtom, de még mindig érdekel, ki ő valójában, mit rejteget, így a beszólásom nem véletlen. Az életét meghagytam, holott elvehettem volna, de nem lett volna méltó hozzám, ám a provokáló kijelentés... talán minden kiderül. Bizony ki is derül, mert az az energialöket, ami elér hozzám, ahogy lehull az álarc, és nyoma sincs a 200 éves farkasnak, ahogy felugrik... tudtam, hogy valamiért vigyáznom kell, tudtam, hogy ez nem sétagalopp lesz, és az ösztönöm ismét bebizonyította, annyira nem vagyok hülye, mint hiszik. Öreg róka áll velem szemben, meg sem kottyant neki a sérülés, amit okoztam, az a jó pár, azonnal leesik, szar van a palacsintában. Azonban mozdulni sincs időm, túl gyors, már csak egy óriási erejű ütést érzek, aztán ki tudja. Filmszakadás. Egy biztos, nem tudom, mikor térek magamhoz, és lehet amnéziás leszek kissé, viszont soha, de soha nem ütöttek még ki egyetlen ütéssel. Mialatt "dédpapi" magyaráz és ropit játszik velem, jó kérdés, merre járok, talán nem is lényeges. Papírok nincsenek nálam, telefon -ám legyen xD- a zsebemben, bár vadászathoz sosem szoktam magamnál hordani, most valamiért mégis ott van, bár trükkös, mert nem lehet csak úgy kioldani, ha nem avatott kézben van. Jobb híján élvezem az erdő és a tisztás vendégszeretetét, ki tudja, meddig, de hogy mi történik a környezetemben, az nem jut el hozzám, azaz mintha foszlányokban valaki pofázna, nem tudom. Megdöglöttem, ez az örök vadászmező, és valami alapító, az ő korában, vagy a jó ég tudja, de lehet, kihajít, mert dühösnek tűnik. Akkor megrekedek, majd bolyongok két világ között, szar halál lesz ez, ez biztos, még akkor is, ha mindig azt mondtam, harcban pusztuljak, ne másként. A kölykeim is bevillannak, a családom, bratyesz, a mieink... mint valami hologramos képregény. Már csak egy dolog zavar, nem tudom elmondani Castornak röhögve, hogy kicsináltak, pedig ismer, a saját halálomon is röhögnék, de nem, ez nem lehet a halál, mert azért érzem, hogy valami reccsen, és az a valami bennem reccsen, tehát akkor élnem kell. Akkor viszont az sem stimmel, hogy erre én nem reagálok. Akkor mégis beledöglöttem. Nagy valószínűséggel ezeken őrlődök, valahol mélyen, csak nem tudja senki, a végén én magam sem, mert a fájdalom egyre nő, és ami eddig eljutott hozzám, már az is szakadozik. Teendő: Felhívni Edent, hogy szar az internet. Végül minden kimarad, ajvé, megérdemelt pihenés, amit nem egészen így terveztem 321,5 évvel ezelőtt, de ha halni kell, hát halni kell. Megtalálni megtalálnak majd, elvégre a csipogóm bejelzett, ez biztos.
//Azok nem, elméletben telefon sem, hiszen vadászni indultam, de úgy vettem, hogy van.xDDDD
Mivel a továbbiakban nem hiszem, hogy vigyorgós életjelet adok, köszönöm a játékot. Élmény volt, imádom a dédaput! ^^//
A kurva életbe! A rohadt, büdös, tetves kurva élet nemzene neki fogyatékos torzszülöttet! A Grandmore pasas behízelgő és roppantul unott hangvétele már önmagában kétszáz fölé pumpálta a vérnyomásomat, mert az egy dolog, hogy ötszáz környékén senkit nem tud meghatni semmi, de hogy úgy beszél a Bétáról és annak állapotáról, mint valami széljegyzetről a Daily Newsban... Volt egy telefonom, vetetnem kell Norával egy másikat. De úgy vagyok vele, hogy ha ma bárki más keresne ezen a szaron, annak a saját készülékét dugnám fel a seggébe, szóval nem is nagy probléma. Ha meg azért kellene hívni, mert nem jutok haza, akkor meg már nem teljesen mindegy? Egy ponton túl, kétszázhúsz felett száguldva az Audi volánja mögött már nem érdekel, hogy ki mit látott és hallott abból az eszelős csinnadrattából, ami az indulásomat színezte komikusan félelmetessé. Mert már nem maradt más fegyverem, csak az önkéntelen röhögés. Nesze neked Jégvihar, meditálunk, nyusziülünk a fűben, és közben már ott tartunk, hogy nem elég engem darabjaimra szedni, de már a Bétám sem maradhat ki ebből? Hogy a telibekúrt életben fogom magamról lemosni Dante előtt - ha még él -, hogy egész egyszeren őt is és mindenki mást folyamatosan át kell(ett) csesznem azért, mert ezek itt tespednek és az idióta feltételeiket diktálják? Még hogy járuljak a színe elé... Hát a kurva anyádat. Nem nagyon kell megerőltessem magam, hogy tudjam, ki elé kell mégis veszett kutya módjára ügetenem - igaz két lábon. Ismerem a Bétámat, ismerem a legjobb barátom vérvonalát, a szemem előtt vált kölyökké, együtt senyvedtük el a keleti parti terrort. És az elmúlt időszak fejtágításainak hála azt is pontosan tudom, hogy "állítólag" ez a nyomorult akart Alignak után kiskirállyá válni ebben a városban, ennek a városnak az alapjain, de csúnyán mellélőtt. Nem is várnék mást: persze, hogy szála vagyok a szemében, az ő helyében én is hasonlóan köcsög lennék ez tény, de a Bétám?! Persze, miért is ne romboljuk porig a komplett vezetőséget? Apropó, nem is értem, miért nem hoztam el engesztelő aándékul az egész Vezető Testőrségemet, hátha akkor kevésbé lenne morcos. Nem állok meg a látóteret kitakaró fa mögött, hogy esetleg elém küldessen egy komornyikot, aki odavezet a tisztásra. Nem kell bejelenteni, tudhatja, hogy itt vagyok. Pajzs? Haha, jó vicc. Még csak meg sem próbálom felmérni a másik hímet, a Bestiával közösen, habzó pofával csupán Dante életjeleit kutatjuk, valami elcseszett síkon próbálva lekommunikálni, hogy szarban van a haza barátom, de itt vagyunk. De hogy ettől mennyivel jobb a helyzet? Semennyivel sem. - Mi ez itt? - kérdezem még egészen halkan, egészen messziről, ahogy átszelem a havas füvet, ám még így is remeg a hangom az idegességtől - Mi a jó kurva élet ez itt?! Rivallok rá a hímre, mert hisztis vagyok. Mert ha velem van gondja, ha velem van üzletelni valója, akkor ne küldje a Bétámat a halál szélére, mert ha én megdöglöm, legalább Ő itt maradhatna és tudom, hogy ő lenne az egyetlen, aki száz százalékig az én örökségemet képes lenne tovább vinni. De nélküle... Nélküle nincs semmi. Vége van. - Ezt nem hiszem el... - járom körbe az élettelenül fekvő, vérző Bétát, már ha erre még van lehetőségem - Ti pofáztok nekem állandóan a felelősségről, erre kicsinálod a Bétámat, hogy aztán engem is kibelezz, mert pontosan tudod, hogy kurvára el fog durranni az agyam? Ez valami elbaszott vicc? És ha egyáltalán végigmondhatom, még egy újabb eszelős röhögést is eleresztek, mert már tényleg csak ez hiányzik ebből az egész helyzetből ide, a két méteres feka mellé, aki a legbikább bika ezen az egész seggberakott sárgolyón.
Hiányoltam némi madárcsicsergést, még így a tél közepén is, a dallamuk segített volna elütni a várakozással töltött időt, bár ez a rezzenetlen némaság is idilli, csupán Dante alig hallható lélegzetvételei törik meg. Ha elérzékenyülő típus volnék, mondhatnám, hogy édesdeden aludt, ám ez kiváltképp a körülmények miatt nem volna épp helytálló helyzetlefestés. És amíg én itt a nagy idillben untam a visszakapott életet, addig az Atanerk kétszázhússzal többszörösen körülvéve száguldozott felém. Kár, hogy nem láthattam sietségét, az is lehet, hogy honoráltam volna: elejtem Tipvigut előtt, hogy nem lajhárból készült az utódja. A pajzsomat visszazártam a korábban mutatott kétszáz(húsz) körüli korra, nyújtóztam egyet ültömben, megropogtattam karjaim, hátam, a múlton merengtem... Ideje volna befutnia. Én rendeltem magamhoz, mégis ha soká váratna, itt hagynám egy szó nélkül - bár ez aligha vetne jó fényt Sakarira, elég büntetés számára az öregedés, és a kakaókészletem feltöltése, nem teszem ki ennek is. Barkochbázni támadt kedvem. - Már bánom, hogy kiütöttelek, most mondhatnám, hogy gondolj valamire, de jelen "gondolataidat" túl könnyű megfejteni - sóhajtottam az unatkozók teljes drámai beleélésével, ahogy a kiterült hímre siklott unott tekintetem. Szinte megváltás volt érezni a felém nyomuló kis energiákat és a melléjük párosuló, jelenleg dühből meglehetősen sokat merítő életerőt. Ó, hát csak nem mérges valaki! Dehogynem, haragja és indulata mint láthatatlan óriás ölelték körül, csemege lett volna mindezt az adrenalint egyszerűen elnyelni, megfosztani tőle, mintha sose lett volna, ám messze nem ezért hívattam. - Pontosan az, aminek látszik - feleltem könnyedén -, összeismerkedtünk! - húztam nagy valószínűséggel további indulatra okot adó mosolyra a számat. Számonkérése, válaszkövetelése meglehetősen gyermetegnek hatott, ámbár mindazok után, amit hallottam, nem lepett meg, hogy ilyetén felbukkanásomat némileg... nehezményezte. Mindazonáltal hagytam, hadd beszéljen, nehogy nekem valami benne rekedjen és belülről eméssze fel, az sehová nem vezetne, ha agyvérzést kapna. Bár fennállt a veszélye az őrületnek, ahogy elnéztem. Ahogy kikacarászta magát, egy szempillantás alatt felpattantam, mellette termettem és baráti tockossal illettem - vagyis kapott egy olyan kokit, amitől biztosan elhasalt, de el nem ájult, két eszméletlen farkassal mi a fenét kezdtem volna? Miután földre került, egyből nyúltam is után, elkaptam a tarkójánál és annál fogva szegeztem a földhöz minden különösebb indulat nélkül. - Csihadj, mielőtt megfájdul a siránkozásodtól a fejem. Olyankor elég morcos tudok lenni, hidd el, nem akarod a saját bőrödön is megtapasztalni - mondtam oly természetességgel, mintha épp a hiányolt madárcsicsergésről csevegtünk volna. - Menjünk szép sorjában. Gondolom már rájöttél, de a rend kedvéért: én vagyok Sangilak, a Legerősebb. - Szinte súgtam a szavakat, hangomba a farkas csalt érces rezgést, ahogy ősi időket és erőket rejtő energiáim lassan megnövekedtek, valamelyest túlnőttek a hímén és szorosan körbevették azt. Nem fojtón, nem kihívón, csupán jelzésszerűen. - A továbbiakban pedig örvendenék, ha kevesebbet járna a szád és többet használnád a megfigyelő készségedet, menni fog? - kérdeztem már-már kedvesen, ami nem sokkal volt bizalomgerjesztőbb, mintha üvöltöttem volna sértett dúvad módjára. Ha jelezte, hogy kristálytisztán megértett, akkor elengedtem, amennyiben tovább kívánt kakaskodni, úgy maradt a testközeli élmény, én mindkét helyzetben el kívántam mondani, amiért hívattam. - A Bétád - nohát, szép eredmény, és én még nem is gratuláltam hozzá, inkább állkapcsát törtem... mondjuk kiérdemelte - megsértett, gondolom te sem néznél el tiszteletlenséget a kölykeidtől. Nem fog belehalni - zártam rövidre életben maradásának kérdéskörét. - Egyébként nem értem, mire fel ez az asszonyi jajveszékelés, vagy a halálosztás feltételezése - mintha ugyan nem ismerném a hírem... -, de ha még egyszer felhozod, a Szellemekre mondom neked, adok okot a királydrámára. Elcsépelt frázist használva: ezt halálosan komolyan gondoltam. - Megnyugodtál? - érdeklődtem, akár egy szakavatott pszichológus, akinek minden célja a páciens lelki békéje. Egyelőre kivártam, hogy képesek leszünk-e értelmesen végrehajtani ezt az impozáns találkozót, vagy hűnek kell-e lennem mindahhoz, amit vélhetőleg utánanézés útján megtudott rólam.
Nem csinál semmit, csak vigyorog. Néz, vigyorog, és ehhez már nem is kellene halljam a szavait, hogy kedvem támadjon tíz körömmel levakarni az arcát a helyéről. Ezt utálom. Ezt a pökhendi, feljebbvaló nyugalmat, amit ezek mind tanúsítani tudnak. Én itt mindjárt idegösszeomlást kapok, ezek meg csak mosolyognak! Hát hol élnek ezek? Vagy mi a szart szívnak? Mert ha eladó, akkor megveszem, tényleg. - A mi fajtánk általában verbálisan is képes megejteni az eféle gesztust... Nézek végig rajta becsmérelve. Nem vagyok rasszista, de ebben a helyzetben minden ilyen megjegyzés ezt hivatott sugallni, hát rém boldog vagyok. Minden esetre amíg ő bájosan mosolyog, én a képébe röhögök, lángolva a dühtől. Ahogy mozdul, mozdulnék én is, de egyszerűen ez valami vicc, hogy nem érem fel még így sem a sebességét. Akkora tockost ad, hogy három és fél évszázad állóképességét úgy húzza ki a talpam alól, mint Aladdin az atkás szőnyeget a hercegnő segge alól, én pedig a földön találom magam tőle. Hogy fájt-e? A legkevésbé sem. A tenyereimre érkezem, reflexből kifordítom a törzsemet, eltorzult, Bestiális pofával hörrenve rá a másikra. Nem vagyok a játékszered! Sem a tiéd, sem a többi haverodé. Ezt velük úgy-ahogy sikerült megértetnem, hát esküszöm az Égre, veled is meg fogom. - Igen, tudom, hogy kinek kellett volna lenned. Lököm fel magam, és nevetségesen kicsinek érzem magam - még úgy is, hogy kihúzom magam, és úgyégetik a saját hatalmam a bőröm, aár az ezüst. Fáj belegondolni, hogy ez a másokat összeroppantó erő számára csupán annyira zavaró, mint a dohányfüst. Az ő energiái lassan, dagályként feszülnek nekem, nem túlságosan, ám a fekete dögnek már ez is épp elég ahhoz, hogy le akarja rázni magáról minden cseppjét, akár a vizet. De nem megy, képtelen rá, és ez még mindig elkeserít. Még mindig nem tanultam eleget. - Tökéletesen meg tudom érteni. - jegyzem meg, ámbár azt már az ő megítélésére bízom, hogy Dante sértegetését vagy a megrendszabályozást támogatom ilyen nagy egyetértéssel - Most te sértegetsz engem. Talán nekem sem kellene tűrnöm ezt a hangnemet a saját városomban. És nem, nem nyugodtam meg, Sangilak. - ha már kérdezte - Nézzük csak... - húzom össze az eltorzult pofa szemöldökeit, ha lehet ég ilyesiben gondolkodni - Jogot formálsz az utódaidra: stimm. Jogot formálsz a szemmel tartásomra: stimm, bár ez esetben javaslom, hogy fuss egy kört a Jégviharnál a kérdéskörben. Mi van még... Ja! Igen. Nem célod ártani sem nekem, sem a falkának, amíg mindent úgy csinálok, ahogy te akarod. Vagyis ahogy te is akarod. Másegyéb, vagy esetleg hazavihetem a bajtársamat?
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést. Egyelőre. Más dolgok élveztek prioritást, így azok szerint cselekedtem, bár ha összeziláltam volna a sorrendet, annak se örült volna jobban, ehhez nem fért kétség. Leterítem, bár hanyatt fordult, hát ha a torkát szívesebben adta, mint a tarkóját, ám legyen, így légcsövét részesítettem nem túl finomkodó kezelésben. Miután lekocogtuk az első köröket, eleresztettem és visszatelepedtem eredeti helyemre, ahonnan reméltem, hogy a továbbiakban nem kell majd szöcske módjára mindig felpattannom és lekevernem egyet-egyet. Kinek kellett volna lennem... megvakartam az állam. - Az lettem, akinek lennem kellett - mondtam végül mintegy beletörődő nyugalommal. - A Szellemek így rendelkeztek velem, veled pedig úgy, hogy most az ősi föld Atanerkje vagy. Ettől függetlenül... - a következő pillanatban ismét a földön kötött ki, mivel pár másodperce fizikai erejének jelentős részét elragadtam tőle. Tekinthette elismerésem jelének is, hogy demonstráltam rajta a képességemet, nem sok élő mondhatta el ezt magáról. - Nem tűröm, hogy az ifjak az orrom alá dörgöljék. Hagytam felkelni, elég egy földön fetrengő a közelben, hogy utána a kétértelmű megjegyzésért újból ugyanott köthessen ki. Nagyot sóhajtottam, és örültem, hogy a nevelése se most se máskor nem volt a feladatom. Borzasztóan nyakas és büszke, nem is tudom, ezek a ketten kikre ütöttek... - Tessék, akkor torold meg a sértést, Atanerk! - mordultam rá. - Torold meg ha tudod, vagy hallgass! Karmazsin szemem rávillant egy pillanatra. Ha utánam járt, tudhatta, hogy azt fogadom el, aki legyőz, bármilyen formában: versengés, erő, dominancia önmagunkért és másokért. Törjön meg és onnantól folytathatja ezt a szájalást, szavam nem lesz ellene, addig azonban elvártam, hogy az ilyen megjegyzéseit lenyelje, vagy mással ossza meg. Elkezdte sorolgatni a Testvéreim igényeit, amit unottan hallgattam, a térdemre könyökölve, úgy figyeltem a szónoklatot. Magamhoz képest kifejezetten sok türelmet tanúsítottam a mai napon, nutellát is kérhettem volna a kakaó mellé. Amikor elhallgatott kissé felvontam a szemöldökömet, mintegy néma kérdés gyanánt, hogy befejezte-e, vagy akadt esetleg valami. További hallgatás esetében újfent én jártattam a számat, sorba véve a pontokat. - Nekem nem kell jogot formálnom, adva van, értelmetlen tovább formálgatnom. Elismerem, nem vagy nyeszlett, de akad nálad jobb nézegetni valóm és őszintén megvallva teljesen feleslegesnek érzem, hogy még én is utánad loholjak, mikor rajtam kívül még legalább öten ugyanezt teszik. - De, majd minden Első az Atanerk hátsó feléből fog kikandikálni. - A versenyfutásokkal amúgy felhagytunk még pár száz éves korunkban. - Leheletnyi nosztalgia... - Célom ártani mindazon utódaimnak, akik nem méltók a farkas ajándékára, ha a falkádban sejtésed szerint van ilyen, az sajnálatos módon meg fogja sínyleni a jelenlétem. Akikkel találkozom, azokat fel fogom mérni, de gondolom tudod, hogy egyszer sem nyertem el az Év Apája díjat, nem szándékozom rájuk telepedni. Arról pedig, hogy mit csinálsz, vagy mit nem... Ha más nem is, Tipvigut biztosan támasztott veled szemben elvárásokat, a többiek felől is akad tippem, információm, emellett tökéletesen tisztában vagyok azzal, milyen dróton rángatott bábnak lenni egy hatalmasabb mancsa által. Semmi érdekem nem fűződik ahhoz, hogy roncs váljon belőled a ki tudja hányadik óhajom miatt. - Egyébként is akadt, akit az óhajaimmal elhalmozzak. - Tudom, hogyan lett ez a föld a tiéd, és nekem ennyi elég. - Igaz, hogy eleinte nem repestem a tudattól, ám ahogy mondtam: akit aminek szánnak a Szellemek, azzá lesz. Sok időmbe telt, de sikerült elfogadnom. - Ismerem a mérget, amit szép sorban mindenki lenyelet veled, a hatását, amikor a téboly közelébe jutsz és pont azzal zilálsz szét mindent magad körül, hogy egyben akarod tartani... - Hangom monoton, tekintetem pár másodpercre a semmibe révedt, messze ettől az időtől, bár térben nem zarándokoltam képzeletem segítségével távoli vidékre. - Nem a mérget ajánlom, amit már úgy nyelsz, hogy talán fel sem tűnik, hanem együttműködést.
Azt hiszem, hogy félreértette a helyzetet. De persze megteheti, hogy gunyorosan azt hiszi, hogy szeretném, ha inkább a torkomnak zuhanna neki. Ám erre rácseszett, mivel ő hiába kapaszkodik a torkomba, én sem maradok tétlen. Szerencsétlen ölyökkutyaként vergődve ugyan, de mégis ficergek a szorításában, a szívem heves pulzálásai egyik pillanatában már minkét kézfejem sötét bundás, karmos mancs, ami úgy tépné, szaggatná a hím ruháját, húsát és izmait, mintha papírvékony selyemből volnának. Voltaképpen ennek, és dühödt kaffogásomnak csak az vethet véget, hogy ismét a földön találom magam. Annyira sem méltat, hogy szembe nézzen velem, egész egyszerűen visszasétál a kényelmes kis ülőhelyére. Ha nem tudnám, hogy az esélytelenek nyughatatlanságával indulnék ellene, úgy egészen biztosan utána vetném magam, de így nem marad más, mint egy négyézlábas, cseppet sem méltóságteljes testhelyzet felvétele. Rohadj meg. Az lett, akinek a Szellemek rendelték. Aha. Én azért nem veszem be ezt a dajkamesét, mert nekem nem kellett senki támogatása ahhoz, hogy az ősi földjét uralhassam. Nekem megvolt hozzá az erőm. A természetfeletti a gyengék bukásának takarója, remélem, hogy ezzel ő is tisztában van, vagy ha nincs is, hát legalább kapizsgálja a vörös tekintetek fényéből. Ó, hogy a kurva anyádat! Remélem csuklik abban a kibaszott Szellemvilágodban, ha már ennyit emlegetem! Éppen csak felállnék, amikor a tagjaim egyszeriben megszűnnek funkcionálni és összezuhanok az erőtlenségtől. Megint félek. Bassza meg, újra félek, mert megint képtelen vagyok uralni a testemet, pontosan úgy, mint akkor, amikor a Jégvihar dobása által zuhantam a szakadék felé. De ez nem tűnik olyan végtelenül hosszúnak. Ebben nincs merengés. Ebben tömény gyűlölet lakozik, amiért mindegyik más módon, más trükkökkel képes áthatolni testem és lelkem védőbástyáin. Amint lehetőségem lesz rá, én bizony talpra ugrom. Nem fogok többet feküdni a földön előtte. Én felállok, felette állok - valamilyen értelemben igen, akkor is, ha ezt nem bírja feldolgozni. Úgy látszik, hogy nehezen megy neki ez a feldolgozás: újra eljátsza velem ugyanazt. De minden trükk csak egyszer szép: bármennyire ijesztő, bármennyire borzasztó és fájdalmas a fizikai sorvadás érzete, ezúttal már nem félek. Csendben adom át magam neki, a hatalmának és egész egyszerűen hagyom, hogy véget érjen. Aztán felkelek: újra. És ha kell, akkor még ezerszer megteszem, amíg van hozzá lábam. - A Szellemek mindenkit a helyükre tettek, ezt mondtad. - idézem fel pökhendi módon a szavait, amikor arra utasít, hogy toroljam meg a sértést - Nos, Sangilak... Lehet, hogy képes vagy bizgerálni a micsodáddal - értsd: elszívni az erőm a képességeddel - , de az erődtől és a hatalmadtól bukott vezetőként nem lesz több hitele a szavaidnak előttem, mint bármelyik más kóborló Infamiának a világon.
HA már felvetette az ötletet... Én ugyan nem fogok hallgatni. Engedélyt adott a beszédre, a megtorlásra. Éltem vele, és többekkel ellentétben egy fikarcnyi megbánás vagy félelem sincs bennem, mert igaznak érzem a szavaimat. Ő egy hazugság a szememben, ha azt vesszük. Nem a Legerősebbek, hanem az Infamiák vezetője, és ezt világ életemben gylöltem. Aki elbukott vezetőként, az ne is éljen. Kifakadok, elhallgatok, befejeztem. Minden, amit utána hallok tőle, sajnálatra ad okot. Sajnálom, hogy együtt tud velem érezni. Bánt és sért, hogy azt hiszi, hogy osztozhat a problémáimban. Gyötör a beismerés, hogy ez a valaki talán hasonlatosabb lehet hozzám, mint bármelyik másik, hiszen... Szóról szóra írja le a problémáim, az érzéseim, utálom, hogy nyitott könyvnek kell érezzem magam előtte és észre sem veszem, hogy befejezi, amikor elhallgat. A farkasommal valami fekete-vörös posztóba csavart ál-valóság tetején himbálózunk, én pedig úgy bámulom Sangilak cipőjét, mintha valami csoda volna. Kicsit arrébb telepszem. Rossz, hogy már nem beszél. Dante mellé érek és én is leülök a földre, sőt, inkább lerogyok. Az egyik kezem a Béta vállán pihentetem és megnyugszom, hogy lélegzik. - Te is hazudtál? - teszem fel a kérdést rekedten, még akár gondolatban is - Te is ostoba szabályokat hoztál a hazugságaid miatt? Te is átverted napról napra azokat, akiket szerettél? - hiszen azt mutatja ismer engem, ismeri a lényem azon részét, amelyik keserves kínban fetreng lassan egy éve - Milyen volt a Vörös Hold? Milyen volt megélni, hogy úgy élsz, hogy azt hiszed, nincs nálad erősebb és hatalmasabb a világon, aztán a semmiből felbukkan az Ősöd és elvárásokat támaszt? Bosszút áll? Nekem te... Ti... Minden egyes nap elhozzátok a Vörös Holdat. Tizenháromszor.
A vergődése és a karmolászása nem hatott meg, szereztem már sebet, nem egyet, nem kettőt, ezzel a reménytelen kapálózásával inkább saját magát teszi nevetségessé azáltal, hogy képtelennek tűnik felmérni, mikor bölcsebb nyugton maradni. Visszakézről kapott még azért egy pofont, pusztán azért, hogy tudja, nem tartottam okosnak az előbbiért, s ezért kapta a kölyköknek kijáró gesztust. Láttam és éreztem rajta a gúnyt, a hitetlenséget, összehúzott szemmel figyeltem minden erre utaló rezdülését, de nem avattam be többe. Ő nem járta meg azt, amit én, neki fogalma sem volt róla, s ha elkezdenénk feszegetni a saját életének húrjait, megakadhatnánk azon részleteken, mint a farkas elbírása, vagy akárcsak az ide kerülése. Aligha vágyott önszántából a fagyos Alaszka keblére Chicago után. Mindenki az lett, aminek lennie kellett. Fellobbant félelmének íze már nem töltött el azzal az elégedettséggel, amivel Ohanzee-é és a törzséé, a félelem nem cél volt már, hanem eszköz, pillanatnyi felvillantás, olcsó trükk, semmi több. Második földre kerülése néma. Helyes. Örültem, hogy saját szemmel is meggyőződhettem arról, amiről eddig csak hallhattam. Az viszont sajnálatos, hogy továbbra sem sikerült megtanulnia, mikor ildomos hallgatni. Egész testemben megfeszültem, vörösbe váltott szememre súlyos árnyék telepedett a hanghordozásától, a szavaitól, a jelentésüktől. Felemelkedtem. Már megint, ismét miatta és ez jelenleg bosszantott. Tekintetemet az övébe fúrtam, ezalatt pedig lehetőségek hada cikázott bennem: megnyomoríthatnám a bétáját, valóban elvehetném tőle, megszégyeníthetném őt, elmorzsolhatnám egész fizikai valóját, azzá téve, ami igazából - porszem, semmi. Akárcsak annyi kódorgó élet ezen a világon. Egyiket se tettem. Nem ezekért jöttem, nem azért, hogy tönkre tegyek egy falkát, lefejezzem és oktalanul tönkretegyem, megöljem örökségem egy tagját. Elméjébe furakodtam, ha pajzzsal próbált félrelökni, hát összezúztam mentális védelmét, mint egy olcsó kártyavárat, hogy nyers valójában lökjem tudatába a Felfoghatatlant. A semmi és a minden összeért azon a helyen, zsibongott tejfehéren ködlő üresség, mégis néma volt minden, üvöltés szándéka, ami a torokra forrt, de nincs is torok. Nincs semmi, te sem vagy, csak egy emlék, miközben körülötted őrjítő táncot jár megannyi nyughatatlan, téged meghaladó erő, amikhez örök élet se lenne elég, hogy megértsd. Nem szabadulhatsz, nincs akaratod, belesüppedsz a fullasztó ürességbe, ami ugyanúgy ölel körbe, mint ahogy belülről marcangol és te nem tudod, mikor szabadulhatsz ebből. Büntetnek, vétkeztél, de nem tudod, mikor bűnhődsz számukra elehet, mikor ér véget, mikor szabadulsz, létezik-e vég ebben a puszta semmiben? Rázúdítottam az egészet, azt, amiben nem hitt, azt, ami engem feloldozott, hogy a kábulat utolsó pillanataiban érte nyúljak, szétfeszítsem száját és kitépjem nyelvét, majd félrehajítottam, mint egy koncot. Semmit sem mondtam, semmit sem bizonygattam, ha nem értett, ha nem sejtett, akkor a szavak is hasztalanok.
Beszélni kezdtem. Alapjaimat tekintve ugyanaz voltam, mint hajdanán, s mégis, a hosszú évszázadok óta nyúló leckék sora megérett bennem, a heves Harcos pedig engedte a túl sokat is megélt élőholtat előtérbe jutni. Voltak hibáim, vannak és biztosan lesznek is, ám ez nem jelentette azt, hogy ahogy az ellenséggel, vagy bárkivel szemben kiálltam, ha kellett, hogy ne tudnék saját magammal, a körülöttem alattomosan sompolygó démonokkal is szembenézni, láncot vetni rájuk. Négy évszázadon át pusztítottam, leromboltam mindent magam körül, felégette az összes vidéket magam után, ahol csak megfordultam. Most pedig, hogy holtomban törlesztettem, ideje volt életemben is hasonló lépést tennem. Sejtelme sem volt, mekkora feladat ez, mekkora teher, főleg úgy, hogy itt élnek körülöttem azok is, akik velem együtt élték át a bukásomat. Nekem pedig emelt fővel kell közöttük járni. Mert ha én nem teszem, a Legerősebb, akkor ki? Elhallgattam, egy darabig ő sem szólt semmit, habár ezek után legfeljebb gondolatban tudott elérni. Hagytam elegendő rést a pajzsomon, hogy ne okozzon problémát, és egyenletesen lélegezve, szívem erőteljes, nyugodt ritmusára figyelve türelemmel vártam. - Hazudtak és hazudtam, eltaszítottam és eltaszítottak - feleltem ma már belenyugvással. Szavaira kissé megereszkedtek a vállaim, mert nevetségesen pontosan emlékeztem nem pusztán a Vörös Holdra, hanem létem hajnalára is. - Atyám tébolyultan óvta és szerette hatalmát, átgázolt rajtunk, a gyermekein, a falkáján és ezért ellen fordultunk. A falka kitaszította az Atanerkjét, még a széthullás árán is. A falkád a tiéd, te az övék. Amíg ők elismernek, addig vagy Atanerk, addig vagy számunkra is hasznos, hogy a praktikusság nyelvére fordítsam azt, amit nem ennek kéne uralnia. Alignak és Tupilek életet adott nekünk, így habár elárultam őt, amíg élek a Teremtőm marad, s ezért tisztelem az emlékét. A Vörös Holdnak intő jelnek kell lennie mindnyájunk számára: mindig van nagyobb, mindig van erősebb, és aki ezt elfelejti, aki önnön hatalmától megrészegülve basáskodik mások felett, az az ő sorsára jut. Ez a Szellemek üzenete, Atanerk. Nekünk és neked. Pár másodpercig eltűnődve szemléltem őt, majd lassan féloldalas mosolyra húztam a számat. Nem volt benne igazi vidámság, sokkal több keserűség színezte, mint kellett volna. - Ez a te próbád, mi Tizenhárman. Ez a te lehetőséged, amit a Szellemektől kaptál, és lehetsz továbbra is hitetlen, ám lásd be, elég sok véletlen és egybeesés kellett ahhoz, hogy pont ezekben az években és itt lyukadj ki. - Nem volt irigylésre méltó a helyzete, s nem kívántam úgy a krónikákba vonulni, mint az Alapító, aki hozzásegítette a csodával határos módon egyesült falka Atanerkjét az őrüethez.
Csupán egyetlen pillanatom marad arra, hogy felmérjem, pontosan mi fog következni. Még visszhangot vert fejemben a saját gondolatom utolsó taktusa, amikor az energiák lázas felháborodással hasítottak léket ép eszem falai közé. Mindennel, ami élő bennem, úgy tiltakozom a kéretlen élmény ellen, ám mielőtt elmerülhetnék ebben a dacos ellenállásban, már nem vagyok. Nincs én, nincs mi, nincs Bestia. Csak egy soha el nem kiáltható segélykérés marad a ködben, a lét céltalansága, a végső üresség, kérdések százai nyomják testetlen koponyám, de a válaszokat elnyomja a csend erőteljes jelenléte. Semerre sincs semmi, csak az elérhetetlennek tűnő megváltás hazugsága, ezt akarom hinni, mert olyan nincs, hogy ne legyen semmi választásunk. Semmi esélyünk. De nem mozdulok, nem mozdulhatok, és ez jobban fáj, mint minden sebesülés, amit valaha szereztem. Mit számít a veszteség, mint számít a lélektépő viták hada a szeretteimmel? Hiszen ami vár, az sokkal rosszabb lesz. Ha ilyen a Halál, akkor nekem is az kell, ami nekik van. Örök élet. Tíz körömmel kapaszkodom a kemény hóba, alatta a sárba, szabadulnék, biztonságot adna a rideg valóság, és még hálás is vagyok azért, hogy a nyelvem kitépésekor olyan nüansznyi dolgokat juttat eszembe, mint például Duncan és Patrisha. És hogy egyúttal valós, tapintható fájdalom kiváltotta üvöltés zengi be az erdő békéjét, vér bugyog, én előre bukok, hogy ne fullasszon halálra, fesse feketére a havat a fémes nedű.
Nem fáj már, ez csak egy nyelv. Érzem a szagát, felém fújja a szél. Dante mellett üldögélve és a vállát simogava nem akarok ránézni. Elég bajt hozott már az életben. És bár a kérdéseimet csak gondolatban vagyok képes feltenni, nem vagyokrest próálkozni és úgy tűnik, hogy célt értem. Fel-felköhögöm a vért néha, csak ez zavar, más nem. Szórakozottan nézegetem Dante testét, aztán egy mozdulat közepette tekintetem kérdőn Sangilakra vándorol. Ha nem fejezi ki a nem tetszését, úgy lassú mozdulattokal Dante sebeihez nyúlok, amelyik tagján kell, azon igazítok. mindezt az esélytelenek komótos nyugalmával teszem, mert azt hiszem, hogy a lelki fáradtságom a fizikai gyorsaságomra is ólmos hálót vetett. Vagy talán a hirtelen vérveszteségtől kábultam el, de az is lehet, hogy csupán az a baj, hogy túlságosan lefoglal minden, amit Sangilak mesél. Alkalomadtán el-eltöröm Dante csontjait, a kisebbeket főként. Végezetül a fejsérülését veszem szemügyre, megtisztítom a csontszilánkoktól ha kell, és bár szánalmas, de a levetett öltönyömmel kötök a fejére átmeneti turbánt. A fejét pedig a combomra fektetem, és ami jelenléte akad még a Bestiának, az mind őt öleli körbe. Gondoskodom az enyéimről. Akkor is, ha ez itt egy érzketlen gyilkológép vadállat. De az enyém, és nem mondok le róla soha. ~ Akkor ti mit kerestek itt? És miért csináljátok ezt velem sorra? ~ - emelem rá a tekintetem kétségbeesve, ahogy egy fiú faggathatja az apját, és talán ő sem tudja mindezekre a választ, mégis remélem, hogy képes megnyugtatni - ~ Az Új Élet, a Jégvihar, tele ultimátummal, pedig nem tudtok rólam semmit. Én építettem fel, én értem el a békét, én vigyázok mindenkire! Miért nem jó ez így nektek? Miért kell megölnöm a lányomat és miért kell az elődöm Szellemével vívnom? ~ - még mindig nem vádolom, de ezeket a kérdéseket eddig senkinek sem tettem fel - ~ Mikor mentek el innen... ~ - még gondolatban is halk, elkeseredett sóhaj csupán az elhaló kérdés, de válaszra sem igyekszem időt adni, mert szinte azonnal, kissé elszorult torokkal (válaszokkal vagy azok nélkül) terelem a témát - ~ Csak hadd vigyem haza... Tudod, hol találsz, látod... Ha hívsz, jövök. De hadd legyünk otthon. A családunkkal... Szeretnék még talákozni veled. ~ Nem itt, nem így, sőt, talán holnap reggel meg is bánom ezt az elanyátlanodott megjegyzést, de ki ő nekem? Senkim. Egy példa, aki azért van, hogy ne övessem. Taln tudhatja a válaszokat, nem csak ennyit: még többet. Nem vagyok a vére, nem támaszt elvárásokat. És amennyire meg akarok felelni az én Jégviharomnak, annyira szeretném elhinni, hogy talán találok egy olyan közeget, aki a világon mindenkinél jobban ismerheti azt, amin keresztülmegyek.
Felkiáltott, üvöltött, visszatért az életbe. Látod? Ilyen a születés... - Kiszakítottak minket a természet körforgásából ezzel az élettel. Számunkra nem létezik megbékélés, kivetettek vagyunk különlegességünkben közületek és a világból is - mondtam halkan, miközben visszasétáltam, ő pedig vérét köhögte a hóra, sötétvörösre festve ezzel. Hálás voltam ennek az átkos létnek, mert így visszatérhettem, így kaphattam esélyt a jóvátételre. Figyeltem, miképp tett-vett sután a fiam körül, törte újra csontját, hogy az némileg jobban forrjon össze, az első néhány után azonban rászóltam. - Hagyd. Ez az ő harca. - A szemébe néztem, s habár tekintetem halkan sugallta, hogy nem szeretnék ellenállást, mégis emellett... az előbbi után valahol bíztam benne, hogy megértett. Szükségem volt bizonyosságra, arra, hogy a saját szememmel lássam, rég volt felelőtlen beharapásaimnak születtek értékes gyümölcsei is, nem csupán rothadás és szégyen ülte meg minden ágam. Kegyetlennek tűnhettem, ám véletlen mondtam azt, amit. Tudtam, hogy számára fontos volt, fontosabb is, mint nekem, mert számára egyetlen Béta volt, nekem azonban több száz utódom, csakhogy ez most ilyen módon vált hármunk ügyévé. Láttam az erejét, a tudását, most már azt is, hogy jó kezekben van, de a felépülést egyelőre magának kell megvívnia. Éreztem a ragaszkodást, hozzájuk képest vén fejemmel már-már gyermekinek tűnt, s ha most az én szememen át láthatták volna magukat, talán első éveik ötlöttek volna fel. Mi is így óvtuk egymást. Hangja csendült a fejemben, nem ért váratlanul, számítottam rá a kérdéseire, a kétségekre. - Hívtak minket, nem magunktól érkeztünk - feleltem, hogy egy szikráját megadjam oly annyira áhított válaszainak. Nem láttam értelmét megtagadni a választ, kiváltképp azt követően, ahogy rám tekintett. Ezt az arcot soha nem láthatja a falkája, ha pedig e kevés felelet ebben segítséget nyújthat, megadom neki, mert csupán önös érdekem is ha nézzük: jobb szeretném egy egységes falka és egy rátermett vezető kezében tudni az örökségemet, mint egy instabil Atanerk imbolygó nyomában. - Mert te vagy az Atanerk - mondtam nemes egyszerűséggel. - Ők ugyanúgy biztonságban akarják tudni az utódaikat, mint én, a Jégviharnak pedig ugyanolyan joga van ultimátumot adni neked, mint nekem eltörni Dante csontjait és a harcmodorán keresztül megismernem. Kérdések, kétségek, amiket talán soha ezelőtt nem fogalmazott meg, nem mondott ki, de talán gondolatban is félve tette őket össze. Lejjebb engedtem a pajzsomat, majdnem teljesen felfedtem magam, ám energiáim féktelen vadságuk helyett ezúttal a megingathatatlan szilárdságot hirdették, hordozták magukban, kinyúltam a kölyköm felé, hogy így, míg még eszméletlen volt, véremként köszönthessem. Kíváncsian jártam körbe velük az Atanerket is, felmértem, majd elhúzódtam, mint a tenger ár-apálykor, semmi mást nem hagyva hátra, mint az erő érzetét, azt az erőt, ami nem izmokat és szétzúzott tárgyakat jelentett. Szellemként hűvös érintés volt, halk sugallat, ami többre, tovább és előre sarkallt, most szinte kézzel tapintható, de nem törtető, nem farkast kitépő. Tisztán éreztem, hogy melyikük tartozott hozzám, hogy kinek halk szűkölése csengett erőteljesebben, vert vibráló visszhangot. A másik idegen volt, csak a küzdelme fogadott ismerősként. - Ha a feladatunk véget ért, nem kell tovább kísértenünk. - Ennyit ígérhettem csupán, s ez is kevesebb volt valószínűleg, mint amennyit remélt, vagy amennyi megnyugtatta volna. Kérlelése várható volt, nyilván szerette volna minél előbb gyógyító kezek közé adni Dantét, s ezért kész volt bármit megígérni. Kívánsága volt az, ami pillanatnyi meglepettséggel töltött el, enyhén fel is vontam a szemöldökömet. - Vidd haza, de ne fedj fel se neki, se másnak. - Azt már úgyis tudhatta, hogy Sakari is ismeri létem titkát, így nem tettem említést a kivételekről. Felálltam, pár másodpercig csak csendben szemléltem őket. - Ha szükséged lesz rám, keresd teliholdkor a medve méretű farkas lábnyomait, azok elvezetnek hozzám. - Halvány mosolyra húztam a szám. - De ha a Szellemek szerint máskor kell megtörténnie a viszontlátásnak, akkor más időben fog megejtődni, méghozzá okkal. - Felvettem félretett dzsekimet a fatönkről, amire a harc előtt helyeztem, kissé leporoltam, majd magamra kanyarítottam. Felszínesnek ható, sablonos jó tanáccsal tudtam volna legfeljebb még ellátni, búcsúzni pedig nem állt szándékomban, mivel az csak akkor szokás, ha valaki a Szellemek útjára lép. Biztosan volt még kérdése, ám ha nem intézte felém egyiket se, akkor vettem rájuk még egy utolsó pillantást és magukra hagytam őket, különös békével a saját lelkemben, egy sziklaszilár erő lenyomatával az övékben.
Egészen furcsa belegondolni abba, hogy nekik is megvannak a maguk problémái, hogy talán nem csak azért rohadék az összes, mert élvezik. Hanem mert egyszerűen szar nekik. De ez nem jelenti azt, hogy bármiféle együttérzést képes lennék kicsikarni magamból velük kapcsolatban. Talán erőt és hatalmat ad későbbre a tudat, hogy ha máshogy nem, ezzel a végtelen élettel lelkileg ők is sebezhetővé válnak. Nem viselem túl jól, ahogy rám szól. Szeretnék ellenkezni, a Bestia is szeretne, mondván: semmi köze hozzá, hogy mit miért teszek, és ha én segíteni akarok rajta, akkor fogok is. De az ellenérzés hamvába holtan süpped vissza a mellkasomba. Eszembe jut, amikor azt mondta, hogy Dante túl fogja élni. Jelenleg most ez számít, és azt is tudom, hogy ő bármilyen fájdalmon képes túllendülni. De most, ebben a helyzetben nem akarom, hogy egyedül küzdjön meg ezzel az egésszel. Most nem csak Béta, nem csak barát: most a falka sérült tagja is, bármennyire legyen utánam ő a következő a sorban, akkor is felette állok és enyémnek érzem a felelősséget. Hívták őket. Gondolom - ezek után nyilvánvaló - a Szellemek nyomták meg náluk a csengőt. Felsóhajtok, hiszen minden hitetlenségem ellenére az évek alatt már másodjára működnek az ilyen erők a házam táján. Chicago csak egy apró falat volt ehhez képest, és egy gyors pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán megint el kell majd mennünk. Mint akkor. És ha nem akarok? Nem, tényleg nem akarok. Ha kell, akkor vigyenek el hordágyon, de nem fogom újra menekülve feladni a területemet, hogy egy új megszerzésébe haljak vagy éppen őrüljek bele. Biztonságban tudni? Amit eddig láttam, az mind pusztító volt és kéretlen. Attól kezdve, amit Jyotasna prezentált nekem és Emmának, hitetlenségem miatt kínozva mindkettőnk farkasát. Miss Belfort hívatlan vendégként harapta át Annabelle-t, a Jégvihar pedig... Ő már csak a Jégvihar. És duzzogjak bármennyire, majdhogynem ugyan azt tette, amit adott esetben én tettem volna Duncannel. Már ott van a gondolataim peremén, hogy visszakérdezzek, hogy jó, de akkor mi a feladatotok? A szemem felcsillan, de a kérdés odabent marad. Talán ő sem tudja. Nem tudják, de ha tudnák is, biztos nem osztanák meg velem. Talán a Jégvihar már rég beavatott volna, hiszen ő... Azt mondta, hogy elismer. A maga módján, a maga értékei szerint. Bólintok, jelezve, hogy értettem mindent, amit mondott. A kutakodó energiáknak nem állok ellen, nem akarok és nem is tudnék. Úgysem én érdeklem első sorban, és azt hiszem, hogy nem igazán találhatna már olyasmit, amit ne tudna egyébként is. Az elhatározás azonban gyökeret ver a szívemben: hazaviszem és minden rendben lesz. Nem tudom a mikéntjét, de úgy lesz, és talán nem is kell most mással foglalkoznom. Újabb hazugság, újabb parttalan vita. Mégis mit kellene mondanom, ha magához tér? Ő már nem az a fajta, akit csak úgy helyben tudna hagyni holmi jött-ment. Nem hülye. Csak néha szeret úgy csinlni, de nem az. Már most utálom az egészet, de nem tehetek mást, tovább hallgatok. Emma lehet csak a támaszom, senki más és ő sem teljesen, csupán annyira hogy elmondjam majd neki, találkoztam még egy alapítóval. ~ A Telihold a családomé. ~ Csak ennyi felelek, jelezve, hogy elég méretes társasággal szoktam olyankor közlekedni - a legutóbbi alkalommal is elég rizikós volt a hazatérésem és az arra adott magyarázatom, hogy miért kóboroltam el a falkától. De ha szerinte így vagy úgy kell lennie.... Akkor majd lesz valahogy. ~ Minden helyrejön, megígérem. Hallod? ~ Üzenem ezt már Danténak, ha nem is hallja, talán a farkasát képes lehetek elérni, buzdítva arra, hogy cselekedjen: építse fel a tudatát és gyógyuljon gyorsan.
Az ölembe kapom a meggyötört testet és úgy döntök, hogy a saját autómmal megyünk haza. Nem sokkal az övé mellett parkoltam le, de majd visszajövök érte vagy küldetek valakit, nem tudom. A hátsó ülésre fektetem, és amilyen gyorsan csak lehet, úgy hajtok vissza a hotelhez. Ha akad érdeklődő tekintet vagy szó az utolsó métereken, úgy csak gondolatban felelek. Régen edzettünk már. Sok a magányos kóbor a városban, kíváncsi voltam, hogy mit tudok kezdeni velük. Dante hagyta magát, mert azzal csesztetett, hogyha véletlenül megölne, az gáz. És eyébként is szar napom van, hagyjanak lógva, nem vagyok hajlandó szót fecsérelni senkire és semmire, holott az egész szám belseje úgy ég a fájdalomtól, akár a pokol bugyrai. A lakosztályába viszem, az sokkal kényelmesebb, mint az az apró betegszoba. Lefejtem róla a mocskos ruhákat, és egy lepedővel takarom le, engedem pihenni. Már most vérfoltos az ágynemű, és ez a tudat kicsinál. Csak meredek magam elé, fel sem tűnik, hogy miként szállnak el az órák a fejünk felett, és hogy mikor tér magához, de itt leszek, és úgy érzem, hogy nem is esne jól máshol lenni.
//Köszönöm szépen <333333 Dante, akkor téged árlak majd a szobádban tovább //
Igaz, magam különösebben nem izgattam magam a karácsony miatt – eddig se ünnepeltem különösebben, és nem is fogott meg annyira, hogy épp most kezdjem el – ennek függetlenül tiszteletben tartom, hogy mások igen. Connor, Naomi, és jó eséllyel Faye is, legalábbis a hálaadási vacsorából következtetve. Bónuszként még a szilveszter estét is meghagytam a fiataloknak, had töltsék együtt az év utolsó napjait. Új év, új kezdet, új lendület. Nem tudom, Connor tervezett-e bármit is az év első napjaira, mindenesetre unatkozni nem fog – én gondoltam rá. Egyik reggel telefont ragadtam, hogy közöljem, látni szeretném, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy ismeri azt az erdő mélyén húzódó, nagyobb tisztást, közöltem vele, hogy délután 2-re várom, majd el is búcsúztam. Elvégre lassan indulnom kell, hogy időben odaérjek… Ahogy a tisztáson várakozva megérzem az ismerős energiákat, már indulok is felé, hogy meggyőződhessek róla, hogy minden rendben van vele. -Szervusz, fiam! -köszöntöm, s ha elég közel érünk hozzá, akkor egy öleléssel is kifejezem, mennyire hiányzott az elmúlt pár napban, mint ha a finoman vibráló energiáim nem lennének elég árulkodóak számára, a farkasom is mennyire örül, hogy maga mellett tudhatja. -Remélem, kellemesen töltötted az év utolsó napjait. Mondd csak, sikerült megszokni a farkasodat? -távolodok el tőle, hogy egy kisebb sétára invitáljam a hófödte tisztáson. -Faye-jel és Naomival minden rendben? Az elmúlt pár napot a városon kívül töltöttem, volt némi elintézni valóm. -részben, részben pedig szánt szándékkal menekültem el abból a giccses, mézeskalács illatú rémálomból, majd világháborúra emlékeztető tüzijáték-parádéból, amit az emberek a két ünnep között a városban rendeztek. Csend, béke, nyugalom, a természet lágy ölén… hát nem sokkal kellemesebb, mint az a förtelmes ricsaj? Ha elmesélte, hogy mi hogy teltek a napjai, akkor végighallgatom, mielőtt némi hatásszünetet követően áttérnék egy némileg komolyabb témára. Nem könnyű… -Tudod, hogy beszélni szerettem volna veled… Van néhány dolog, amit nem ártana megbeszélnünk, mielőtt még végeláthatatlan következményei lennének.-kezdek bele lassan, újabb néhány pillanatnyi hallgatásba merülve, mire erőt veszek magamon, hogy közöljem a rossz hírt - Azt szeretném, ha a jövőben nem találkoznál többet Naomival. -jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Gondolom, nem fog rajongani a kérésért, épp ezért, ahogy tovább ballagtunk a friss havat taposva, felé fordítottam a tekintetem, várva, hogyan fogadja a hírt.
Még sosem volt ilyen jó évvégém. Meg év elejém sem, ugyebár: de ez adott. A mancsom is teljesen visszanőtt, bár még azért be kell járatni, de az nem baj. És az ebből fakadó örömöm siettet Mamushoz a tisztásra. Úgy örültem, amikor megláttam, hogy ő keres! Feltétlenül el kell meséljem neki, hogy Danny milyen jó arc, bár erre már biztosan magától is rájött. Nem nagyon szeretnék olyan romantikusan átszaladni a réten felé, de az utolsó pár méteren azért meg-megszökkenek a zöldikével együtt a viszontlátás örömére. - Szia!!! Úgy veszek el az energiáiban és az ölelésében, mintha egy pokróc lenne, vagy egy köntös. Az ő finom vibrálásába szinte szemtelenül csahol bele a zsibbasztó lelkesedés, mint valami elektromos kisülés, nem tudom. - Igen, nagyon! Képzeld el, Danny visszaírt nekem Spkype-on, és mondta, hogy majd feljön ide és összefutunk! Úgyhogy minden szuper, Zöldike is szuper. Nem is tudom, mikor volt ennyire szuper minden. - nevetem el magam - Te is jól vagy, ugye? Hiányoztál. - vallom be őszintén, bár szerintem ezt szavak nélkül is tudja - Ó. És sikerült minden? - érdeklődöm felőle, miközen az általa diktált iramban battyogok mellette - Persze, megvannak! Faye sokat dolgozik, Naomi pedig sokat tanul. Tökre lustának érzem magam mellettük, pedig minden nap vadászom szinte. Amikor nem, akkor meg azért nem, mert nem találok magamnak felügyeletet. Előfordul, hogy senki sem ér éppen rám, de azért én próbálkozom. - Képzeld, meghívtak egy ilyen... kölyök-buliba, lesz jelmez, meg minden. Már alig várom, biztos király lesz. Ugye szabad mennem? Na nem mintha kételkednék abban, hogy megtiltja, hiszen már annyit hangsúlyozta, hogy örül annak, hogy falkával élek, még ha nem is olyanban, aminek ő is a tagja. Nem lenne sok értelme annak, hogyha esetleg pont a közösségi izékből kellene kimaradnom. Végeláthatatlan következmények? Eleinte játékosan húzom ráncba a homlokomat. Gyorsan lefuttatom magamban a gondolatokat. Ki tudja, lehet, hogy létezik egy ilyen farkas-Biblia vagy mi a túr, amien vannak a Farkasistennek Angyalszárnyú farkasai, akik feltörik a hét pecsétet és elhozzák az Apokalipszist? Jézusom, tökre hülye vagyok. - Öööö... oké. Vaargatom meg a bajszomat, és azért kicsit persze félek is: legalább is felgyorsul a szívverésem, mert talán túl szép és túl jó volt az elmúlt pár hónap ahhoz, hogy ne szarjon bele valaki, szóval lélegzetvisszafojtva várom hát a folytatást. Az első pillanatokban csak a cipőm orrát bámulom, simán rávágnám, hogy oké, mintha nem is tudatosult volna bennem, hogy mit kért. Legyen csak oké, megteszem, de aztán legyen mindenki megint boldog. Aztán néhány, a "sokkot" követő pillanattal később... - Te most szopatsz. Még csak végig se gondolom, hogy milyen csúnyán beszélek, sőt, még fel is nevetek, mielőtt megtorpannék, és olyan arccal néznék rá, mint az ötévesek szoktak azokra akik közlik velük, hogy a Mikulás egy marketing-átbaszás. - Má-mármint milyen végeláthatalan k-következmények? Ez...ezt én nem értem, ez... nem, ez ki van zárva. A légzésem sebessége felvehetné a versenyt egy zaklatott hörcsögével, és ez bizony a zöldikének sem tesz túlságosan jót. Egyelőre azt sem tudom, hol áll a fejem azon kívül, hogy kissé bele is szédültem az információba. Ne nevettessen már! Biztosan tesztelni akar vagy nem tudom. Lehet, hogy az a lényeg, hogy megtudja, mennyire igazak az érzéseim? Hogy elbizonytalanodom-e? Bármi legyen könyörgöm, csak ez ne...
Connor irántam érzett lelkesedését látva és érezve, már előre elönt némi bűntudat azért, amire készülök ellene, de a Teremtés felelősséggel jár, akár tetszik, akár nem – vannak dolgok, amiket meg kell tennünk, essen akármilyen nehezen is. - Ó, ez nagyszerű hír. Majd szólnál, hogy mikorra tervezi a látogatását? Ami azt illeti, elég régóta nem találkoztunk ahhoz képest, hogy a „keresztanyja” vagyok. -csóválom a fejem Daniel érkezése hallatán, amikor pedig a farkasáról kezd lelkendezni, önkéntelenül is elmosolyodok. - Örülök, ha ilyen hamar sikerült megtalálni a közös hangot. -pláne, hogy egy átharapás igencsak megterhelő tud lenni idősebb korban is, hát még egy ilyen fiatal kölyök esetében. Úgy, hogy már nem az első eset volt. - Még nem teljesen, de már a nehezén túl vagyok. Még pár elsimítandó apróság, semmi vészes. -legyintettem a kérdésére, majd amikor közli, hogy lustának érzi magát, kérdő tekintettel vonom fel a szemöldököm. - Ha így érzel, miért nem teszel ellene? Ahogy látom, már a kezed is rendbe jött. -pillantok az említett testrésze felé, amikor pedig szóba kerül a kölyök-buli, még halkan fel is nevetek a kérdése hallatán - Egyébként, ha nincs, aki elkísérjen a vadászatodra, nyugodtan szólhatsz nekem is. Úgy is szeretném megnézni, hogy haladsz vele. -jegyzem meg vidáman. - Persze, hogy szabad, tudod, hogy szeretem, ha erősíted a kapcsolataidat a falkatársaiddal… feltéve, ha nem valami ostobaságon töritek a fejetek. Nem akarok olyasmit hallani utána, hogy felgyújtottátok a Farkaslakot, vagy bármi olyat csináltok, amiért később komoly büntetés jár. -fordulok felé aggódó tekintettel. Igaz, eddig nem adott okot a csalódásra, szeretném, ha a későbbiekben is megtartaná ezt a jó szokását. Úgy tűnik, kell némi idő, amíg nem csak a füléig, de a tudatáig is eljutnak a szavaim, így aztán szótlanul, türelmesen várok. És ahogy meghallom a káromkodását, tudom, hogy végre felfogta a szavak súlyát is… ami nagyszerű, ellenben a káromkodását olyan tekintettel jutalmazom, amitől még azt is megbánja, hogy kinyitotta a száját. -Olyannak ismersz, mint akinek nincs jobb szórakozása? -kérdezek vissza komoly tekintettel, amikor pedig hangot ad a bizonytalanságának, csak bólintok a szavaira. Majd újból várok… hátha magától is rájön, miről van szó, de úgy tűnik, hiába… Kénytelen leszek rávezetni az okokra, joga van hozzá, hogy tudja. - Ha leülnél, és nyugodt, higgadt fejjel végiggondolnád a történteket, magad is rájöttél volna. Reméltem, hogy a két ünnep között időt szakítasz ilyesmire, ha már annyi szabadidőd volt, hogy unatkoztál – de úgy tűnik, erre nem került sor. -feddem meg finoman, remélve, hogy tanul a hibájából, majd sorolni is kezdem a dolgokat. - Először is, a lány őrző, te pedig vérfarkas. Ami nem is lenne gond, hisz tudod, hogy szeretem, ha a két oldal félretéve az ellenségeskedést, képes együttműködni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ennyire nagy összhang kell, hogy legyen. Ha érted, mire gondolok… -hisz más összefogni, segíteni, erősíteni a másikat, és más, ha ez odáig „fajul”, hogy egymásba szeretnek. - Azt meg már nem is említem, hogy milyen tapasztalatlanok vagytok még mindketten. Ha legalább idősebb lenne annyival, hogy képes legyen kordában tartani a mágiájával… -csóválom a fejem - Mondd csak, Connor, mégis, hogy gondoltátok ezt az egészet? Mihez kezdetek akkor, ha valami történik és elveszíted az önkontrollt? Ha valami, hát az végképp nem hiányzik, hogy miattad legyen baja a lánynak. Sem az őrzőknek, sem neked, sem pedig nekem, a Teremtődnek, azok után, amit kapnánk. Itt az idő, hogy végre az edzéseidre is koncentráljuk, hisz most az a legfontosabb számodra. A szerelem… az meg ráér, bőven lesz rá időd ha már megtanultad, amit tudnod kell. Elég érthető voltam, vagy van még bármi hozzáfűzni valód? -álltam meg a sétában, amíg nem tisztázzuk ezt az egészet.
- Perszehogy! - lelkesedek, és már látom magam előtt a képet, hogy esetleg hármasban is talizunk, bár arról még lilám sincs, hogy pontosan hogy is néz ki Daniel, de a fantáziámban nagy, erős és piszkosul jóképű. Mert egy bátyó legyen ilyen. - Nem tudom, hogy miért. Valahogy sokkal nyugisabb, és normális, és erős is persze, nehezebb lefárasztani. - osztom meg vele az eddigi hetek tapasztalatainak összegzését, azt pedig egy mosollyal nyugtázom, hogy vele is úgy tűnik, hogy minden rendben van - Jóóó, de... - vágok vissza kamaszos durcával - néha azért pihenni is kell, nem? A testépítők is heti egy pihenőnapot beiktatnak. De ettől függetlenül akár ma is vadászhatunk, ha akarod. Ha már ennyire szeretne látni. Bár a leszúrt-dupla-struccbergert még nem gyakoroltam be, de majd fetrengek a hban, talán azzal leveszem a lábáról, ha mással nem is. Nem tehetek róla, muszáj vagyok felröhögni, ahogy elképzelem ezt a Farkaslak-felgyújtást. Mondanám, hogy nem ígérhetek semmit, de... - Tudod Anyu, a közösségi húzóerő sokat nyom a latba. - öltk nyelvet, mert még ha nem is én találok ki éppen valamit, szívesen részt veszek bármiféle idétlenségben - De igyekszem majd megülni a popómon és nem hozni szégyent Rád. Ezt mondjuk garantálhatom. Mert az igyekezet pontos mértékében és formájában csak nem kell megállapodnunk. Vagy mégis?
Ahogy az információk jelentéssé állnak össze a fejemben és kiszalad a számon a káromkodás, nincs erőm azzal foglalkozni, hogy hogyan néz rám. Most olyan, mint a nevelőnők. Megszoktam már az ilyet, és most nem érzem úgy magam, mint akinek az lenne az első dolga, hogy bocsánatot kérjen bármiért is, sőt. - Nem, de olyannak sem, aki olyanokat mond, hogy hagyjam el Naomit. Reszket meg a szám széle, mert ezt nem csak hallani és megérteni, de elismételni is szörnyű volt. A szívembe éles, szúró fájdalom költözik, az a fajta érzés, amit akkor érez az ember, amikor elhagyják. Régi ismerős, mégis új, mert ez más, Naomit nem úgy szeretem, mint Colint szerettem régen. - Mégis mi a fenéért kellett volna ezen gondolkodnom?! - fakad ki belőlem a kérdés, a mellkasomat szorítva hátrálok el tőle néhány lépést, mintha a szavai löknének, taszítanának el tőle - De én nem... mi nem is... - egyikünket sem érdekli, hogy mik vagyunk. Szeretjük egymást a magunk "kezdő" módján, de nagyon, és ez talán már akkor is így volt, amikor még ember volt. És hogy örültünk végül, hogy Őrző lett! Mert így nem kellett titkolóznom előtte többet - De ő sokkal gyorsabban fejlődik, mint én! Pár hónap és... - már képes lehet megvédeni magát, ha kellene és különben is - A farkasom sem... - akarja bántani, de Jyotsana még mindig erélyesen beszél én pedig kicsinek és jelentéktelennek érzem magam. Megint. - De már nincs olyan! És nekik nem baj! Azt mondta, hogy megengedik, hogy találkozzunk és nem zavarja őket... - hüppögöm kétségbeesve azokat a gondolatokat, amik az eszembe jutnak ebből az összevisszaságból. A mellkasom most már tényleg szó szerint fel akar hasadni, és érzem a zöldike mocorgásának intenzitását, de vérciki lenne pont akkor alakot váltani, amikor épp arról beszélek, hogy ilyesmi már nincs - De én MOST vagyok szerelmes! - kiabálom el magam, mert ezzel nem lehet mit kezdeni, ez csak úgy van, egyszerűen hülyeség lenne azt mondani, hogy "jöjjön vissza később", mert ezt még én is tudom, hogy ez nem így működik. - Edzél! - ez a hozzáfűznivalóm, könnyes szemekkel, mert nem csak az fáj, amit parancsolt, hanem az is, hogy benne is csalódnom kell, és hogy ő sem jobb Colinnál - Verjél meg, mert feleselek, így is lehet, ez a lényeg, nem? Regenerálódom akkor, nem érdekel, akkor tépd le a lábam és akkor majd fekve leszek Naomival, hogy ne ártsak neki és fejlődjek is! - még mindig hátrálok, és most jutottam el odáig, hogy elfeledkezve mindenről, egy hóbuckába akadva elveszítsem az egyensúlyomat és kikössek a földön - Hogy lehetsz ennyire szívtelen? - bőgöm el magam végül, lendületesen belevágva a hóba magam alatt. Kérlek, ne tedd ezt! A zöldben forgó kék szemek esdekelve keresik Anyjuk szeretetét a szigor vaspáncélja alatt, reménykedve abban, hogy ott van valahol és életre lehet hívni őt.
A beszámolóra a farkasáról elégedetten bólintok, ám amikor szóba kerül a mai vadászat, csak az ég felé emelem a tekintetemet. - Majd meglátjuk, Connor, hogy alakul a délután. -felelek a felvetésére,amikor pedig a pihenőnappal jön nekem, csak halkan felnevetek - Miért, talán testépítőnek készülsz, fiam? Mert ez esetben Sangilak vérvonalával jobban jártál volna. -csóválom a fejem, amikor pedig annak a leendő kölyökbulinak a kapcsán nyelvet ölt rám, csak fáradtan sóhajtok. Néha úgy érzem, túlságosan is öreg vagyok az ilyesmihez. - Köszönöm. -teszem még hozzá az ígérete hallatán, hisz a semminél azért ez is több, nem igaz?
- Mert még nem ismersz igazán. Majd megfogsz. -közlöm nemes egyszerűséggel az erőtlen próbálkozása hallatán. Aztán jöhet a magyarázatom, s akármennyire is látom rajta, hogy szeretne közbeszólni, vagyok annyira kegyetlen, hogy nem adom meg neki a lehetőséget. Tudni akarta, hogy miért, akkor most legyen benne annyi tartás, hogy végig is hallgat, s csak akkor szólal fel, amikor kérdezem. Már azért is hálát lehet, hogy egyáltalán szót kap, hogy képviselje magát az „ügyben”… - Pár hónap, ami valójában inkább jó pár év… -seprem el az újabb erőtlen próbálkozását, amikor pedig már azt bizonyítgatná, hogy nem lesz gond a farkasával, csak felvont tekintettel nézek rá. - Persze. Az energiáid is erről árulkodnak. –jegyzem meg diplomatikusan. Megpróbálhat átverni, hazudni, megtéveszteni, de a keserű valóság, hogy semmit sem fog érni az egésszel. Mint ha nem lennék tisztában a legapróbb hangulatváltozásaival is… - Amíg nincs baj, addig nem. Ha átváltozol és rátámadsz a lányra, netalántán megsebesül, vagy meghal, szerinted akkor is így fognak hozzáállni? Akkor sem lesz számukra baj? -kérdeztem vissza, hisz ő sem gondolhatta komolyan, amit mondott. A kiabálását rezzenéstelen arccal fogadom, ám magamban hálát adok magamnak azért, hogy itt, az erdő közepén találkoztunk, nem pedig valahol a belvárosban. Itt aztán világgá kürtölheti minden bosszúságát, fájdalmát, bántalmát, kettőnkön kívül csak az erdő és a környező hegyek lesznek fültanúi. - Kémia. Majd elmúlik. -jegyzem meg tényszerűen, majd amikor előadja azt a kis monológját a lábletépésről, csak hitetlenkedve csóválom meg a fejem. Már épp szólnék hozzá, amikor hátrálásba kezd, majd végül a hóba rogy, erőtlenül. - Befejezted végre a hisztit és a sírást? -szólalok meg végre, miután a szívtelenségemnél kötünk ki, mozdulatlanul állva… Most komolyan, mihez kezdjek egy bőgő, fiatal férfival? Végül megunom a műsort, így ha akarja, ha nem, közelebb sétálok hozzá, közvetlenül mellette állva meg, hogy letekintsek a hóban gubbasztó alakjára. - Azt hiszed, hogy ez az egész csak a regenerációról szól? A vérfarkas lét? A gyakorlások? Mert akkor igencsak nagy tévedésben vagy. -jegyzem meg színtelen hangon, majd, ha ez még nem lenne elég, le is guggolok mellé a hóban, majd fél kézzel ragadom meg egyszerre mindkét bokáját, satuként fogva őket. – Vigyázz, mit kívánsz, fiam. Mert a végén még valóra válik, és annak nem hiszem, hogy kicsit is képes lennél örülni. -tartom még mindig ugyanott a lábait, mozdulatlanul, próbáljon akármennyire kapálózni, szabadulni, hatástalan. Azt akarom, hogy érezze a szavai, a saját kimondott hülyeségei súlyát, de ha ez nem lenne elég, tovább folytatom. - Mellesleg… azt hiszed, nem rémítenéd halálra szerencsétlen lányt egy ilyen súlyos sérüléssel? A vacsora alatt a gyógyulófélben lévő kezed látványától, érintésétől is igyekezted megóvni. -szúrtam oda apró, kegyetlen megjegyzésként a véleményemet.
Hozzá akarom vágni, hogy nem akarom megismerni. Így már nem. Sérteni, hogy ja persze, eddig minden jó volt, beetetett azzal, hogy cuki meg minden, erre az első adandó alkalommal a lelkembe tapos. A bizalmamba fogadtam, és ő is visszaél vele. Nem jó pár év. Nem tudom miért, de nem annyi. Sokkal gyorsabb, mert Naomi tehetséges. És gyorsan tanul. És vannak látomsai, amiket ha megtanul értelmezni, akkor felkészülhet a veszélyre. Amikor az energiáimat hozza fel, embertelen erővel próbálkozom felonniazt a nyamvadt pajzsot, csitítani a farkast, bármit, csak meg tudjam cáfolni. De nem tudom. Legfeljebb azzal, hogy jó, de Nonó nem ad nekem okot arra, hogy ilyen legyek, vele ellentétben. Kikívánkozna, de sántít, tudom. - De megengedték!!!! - ellenkezek, meg sem hallom azt a brutális badarságot, hogy átváltozom és megölöm Naomit. Zöldike nem akarja megenni, mint ahogy az előző. A kémiás megjegyzésére először elakad a szavam, csak hápogok, mert egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ezt ennyivel el tudja intézni. Vagy hogy ennyivel el akarja intézni. - Ennyi?! Ezzel akarod kiszúrni a szemem?! Rivallok rá, még mielőtt elzakóznék, utána pedig már olyan mindegy, mert leugat. Megint. Gyűlölöm, és Zöldike ezért meg engem utál, szóval kölcsönösen bekaphatjuk egymásnak, úgy érzem. - Nem. Dünnyögöm vissza. Hát ha hülyeségeket kérdez, azzal nem tudok mit kezdeni, mégis hogy fejezném már be? Annyit harcoltunk egymásért... Erre pont ő akar minket szétszakítani, aki Új Életet adott nekem. - Akkor miről? Hogy nagy legyek, szép és erős és én is köcsögösködhessek a kicsikkel?! Leguggol, és úgy szorít rá a lábamra, hogy bár (még) nem törik csont, mégis felerősödik a sírásom, felkiáltok, reflexből próbálnám magam kivergődni az ujjai közül, de képtelen vagyok rá. A fájdalmas bőgésből pillanatok alatt szűkölés lesz, ahogy egyre több teret nyer magának a farkas, aki szintén menekülne a fájdalom fogságából. Minden szava csak olaj a tűzre, ki tudja, talán közben már valóban eltörte, megrepesztette a bokáimat, mert képtelen vagyok csak úgy abbahagyni a vergődést. Képek villannak fel a vacsoráról, arról, hogy azt tárgyalja, mennyire büszke rám és ahogy Naomi kapcsán és hálát hazudott a családiház falai közé. Elárulva érzem magam, félek, Anyám ereje sakkban tart és ha csak nem segít vagy ad éppenséggel egérutat, úgy egészen biztosan megkezdődik az átváltozásom. - Engedj el! Eressz el, kérlek, kérlek Anya engedj el! Nem akarok átváltozni, ember akarok lenni! Ember... Vagy csak valaki, aki képes kontrollálni magát.
Kezdőlap
//
//
