Aprót biccentek és ezzel úgy vélem letudtuk a kölyök bemutatása körüli első ceremóniát, már ami az ajándék mivoltát illeti - szerencsére nem az - és a gratuláció nyilvánítást és fogadást.
Érzékelem a másik hím idegességét és féltését, amikor a nőstényt mustrálom, ennek ellenére nem hagyom abba a dolgot, egészen egyszerűen azért, mert érdekel a kölyök és őszintén kíváncsi vagyok rá.
- Hálás vagyok, hogy engeded. És, ha már itt tartunk, volna még valaki, akivel alkalom adtán találkozni szeretnék. Kölyök, szóval gardedám nélkül, ha nem bánod, a neve pedig Payne Holmes. - ő nem olyan értelemben tartozik hozzám, ahogyan Castor, Sienna vagy a többi villám és pontosan ennek okán hozom szóba. Ugyanis, akik a vérvonalam tagjai, azokkal nem csak jogom, de kötelességem is törődni, ha tetszik ez az alfának, ha nem. Payne viszont ilyen téren nem az én "hatásköröm". Elöljáróban nem közlöm a kérésem okát, de ha a hím rákérdez, nem fogok belőle titkot csinálni előtte. Megvárom a válaszát - esetleges kérdését vagy kérdéseit - utána ismételten Sienna felé fordulok.
- Remélem nem bánod, hogy olykor némi időt töltünk együtt. Fontos számomra a család és annak minden tagját megismerni. - bár nyilvánvalóan a Teremtője ellátta némi információval azt illetően, hogy most kihez is hozza a lányát, így reményeim szerint rám már nem vár ez a feladat.
- Értem. - nem puffogtatok olyan frázisokat, minthogy mind így vagy ehhez hasonlóan kezdtük, nyilvánvalóan nem volna ez újdonság számára, már csak azért sem, mert a józan paraszti ész is ezt logikázza ki.
Figyelmesen hallgatom, amit még hozzáfűz az iménti válaszához, de ezzel együtt az időközben távolabb sétáló hímet is ugyanannyira követi energiáim, mint amennyire a kis nősténnyel vagyok elfoglalva.
- Ez most még egyáltalán nem baj, bár gondolom erről már beszéltek neked. - nem fogom egyiküket sem olyasmivel untatni, ami feltételezhetően már elhangzott közöttük. Tiszteletben tartom, hogy a nőstény Castor kölyke és ennek megfelelően egészen biztosan elmondott neki már mindent, amit tudnia kell jelen helyzetében.
Nem tudok és őszintén szólva nem is akarok elmenni azon tény mellett, hogy a lány neve Corvin és mint ilyen, joggal feltételezem, hogy köze van Duncanhez, amelyre minden szívbaj nélkül kérdezek rá. Amit pedig látok mindkettejükön az érdeklődéssel szemlélem. Már csupán a testtartásuk és arcvonásaik változása is igen beszédes.
- Úgy tűnik zajlik az élet nálatok. - nem mintha nem volna ez egyértelmű, csak rájuk kell nézni ugyebár és akkor még ugye jön mellé a hallott történet. Szabadeső villámokról - pontosabban csupán egyről -, aki mint kiderült, roppant szívósnak bizonyult.
- A fiad lett az omega. - mondom ki hangosan és közben vonásaim komorrá válnak. Állam megfeszül és tekintetem is megkeményedik. Hogy egy leszármazottam egy falka legalján legyen önmagában sértő szégyen, de az, hogy a saját Atyja szemében és keze által zuhant ekkorát, még nagyobb. Természetesen nem Castorral nézve.
A falka belügyeibe nincs szándékom beleszólni, semmi közöm hozzá. Az viszont egyértelműen nincs ínyemre, hogy az ivadékaim közül ez elintézte magának, hogy az utolsó legyen. Egy villámnak többre kellene tartania magát, vagy legalább legyen benne némi büszkeség és akarat, hogy ne akarjon oda kerülni, ahol a vérem tagjainak egyébként nem volna helye.
Amíg a hím rágyújt, magam is hasonlóan cselekszem, figyelmemet persze nem kerüli el a nőstény orrhúzása.
- Feltételezem te nem élsz ennek a szenvedélynek. Mivel foglalkozol, vagy foglalkoztál mielőtt a családba kerültél? - fordulok ismételten Sienna felé, hogy ő is szót kapjon, ráadásul, ha már elhozta az Atyja, bemutatni, akkor meg is ismerjek belőle valamennyit.
Amíg a nőstény válaszol, figyelmemet rá irányítom és érdeklődéssel hallgatom, amit elmond.

Örültem annak, hogy újra visszatérhettem ebbe a városba. Nem annyira a város nyűgözött le, mert ha arról lett volna szó, akkor szerintem egyik város se tudott volna itt tartani. A két városnak teljesen más oka volt annak, hogy fontossá vált az életembe. Mind a két helyhez teljesen más okok kötöttek, de nem gondoltam volna azt, hogy ennyire hamar vissza fogok térni ide, de nem bántam. Újra láthattam régi árnyakat és esetleg új ismeretségeket, barátokat. Bár nem tudtam azt még, hogy Naomi belemegy-e egy találkozóba, de azt tudtam, hogy a két delikvenssel nem egyszerre akarok találkozni. Elég volt egyszer, s amúgy se vagyok öngyilkos jelölt, aki annak akarná ki tenni magát újra…
Megfogadtam Rhydiannak, hogy szó nélkül nem fogom betenni a lábamat a városba, de igyekeztem a tudtára adni, hogy Emma szavai alapján nincs mitől félteni, mert ha nem esek neki valakinek, akkor nem lehet bajom. De elfogadtam, hogy a városhatáron kívül szeretne tudni és oda is szerveztem meg a találkozott. Fogalmam nem volt arról, hogy mi lesz, mert emlékeztem arra is, hogy Jacksonnal régebben simán meg is ölhettük volna a másikat, s az utolsó találkozásunk se békésen sikeredett, de aztán ő lépett és igazán telibe találtak az ajándékai, a békülési dolgai, viszont ez még nem jelent semmit se, mert ha ő hozta volna el, akkor nem biztos, hogy annyira jól sült volna el a terve. Amikor megérkeztünk a kocsival, akkor megköszöntem Rhyd-nak, hogy elhozott, majd elköszöntem tőle és sietve indultam el a tisztás felé, de még egy pillanatra megálltam és hátra pillantottam. Figyeltem, ahogyan elindult és elhajt. Ezek után pedig a táskám kíséretében indultam el az erdőn keresztül a megbeszélt tisztáshoz. Nem sok időt töltöttem el a városban, de a körülölelő erdőt valamennyire sikerült felderítenem, mert mindig is szerettem túrázni.
Kíváncsian pillantottam körbe és néha még a levegőbe is mélyeket szippantottam, de még nem éreztem őt és kicsit talán ideges is voltam, mert ki tudja, hogy mi fog ebből kisülni.  Próbáltam megnyugodni és a telefonomra is néha rápillantottam, hogy esetleg nem írt-e amiatt, hogy még se jó neki, de nem, illetve én voltam korai. Ledobtam a táskámat a fűre, majd helyet foglaltam mellette és a telefonommal babráltam, miközben vártam és a szél a hajammal szórakozott. Amikor pedig ismerős illatot sodort felém sietve pattantam fel és abba az irányba fordultam. Figyeltem őt, azt, ahogyan a fák takarásából előbukkant.  
Szia! – szólaltam meg barátságosan és egy mosoly keretében. Végül pedig elindultam felé, miután felkaptam a táskámat, s ha engedte, akkor megöleltem őt, vagyis a karjai közé fúrtam magamat, mintha ezer éve nem láttam volna, de aztán egyszerűen csak hátra léptem párat és úgy fürkésztem őt.

Letudtuk a meccset és igaz, csak döntetlen lett, de tekintve, hogy milyen szoros mérkőzés volt, azt hiszem, ezzel is kellően elégedettek lehetünk. Ma viszont pihenőnap volt, ráadásul találkozót is beszéltünk meg Primmel, így összekaptam a cuccaimat, majd motorra pattantam. Naomi még javában dolgozott, Maya is iskolában volt, így még csak nem is tudta senki, hogy merre indulok. Nagyjából az erdő széléig mentem a motorral, ott aztán leszállva gyalog vágtam neki az erdőnek a megbeszélt irányba, közben pedig megállíthatatlanul kavarogtak a gondolatok a fejemben.
Az már biztos, hogy Prim megkapta a csomagomat, ahogy az is, hogy egészen jól sikerült kijönni ebből az egészből - legalábbis nekem úgy tűnt a telefonban, aztán lehet, hogy nagyon mellélövök ezzel az egésszel, mert most fog elküldeni a bús fenébe, személyesen... Mondjuk tekintve, hogy elköltözött, akkor csak nem fáradt volna ilyesmivel. Bár alapvetően pozitív hozzáállással és reményekkel vágtam neki az erdőnek, azért némi félsz akaratlanul ott munkálkodott bennem, mert legyünk őszinték, amit Naomi lakásán levágtunk Prim előtt... még mindig kedvem támadna nagyon mélyre süllyedni, ha eszembe jut. De amíg élünk, remélünk, ugyebár...
Igaz, időben elindultam otthonról, de nem tudtam pontosan, hogy mennyi időmbe fog telni, hogy átvágjak az erdőn a tisztásig, így lehetséges, hogy késtem... Annyira nem foglalkoztam vele, igaz, azt reméltem, hogy ha már megbeszéltük, hogy találkozunk, Prim nem fog szó nélkül felszívódni. És nem is, ahogy ritkultak a fák, már a távolból sikerült kivenni egy alakot a tisztás közepén ücsörögve, mire pedig kiléptem a fák takarásából, már biztos voltam benne, hogy ő az.
Sietősebbre is vettem a lépteim, hogy leküzdjem a köztünk lévő távolságot, amikor ő is felkelt és megindult felém. Az ölelést pedig hogy ne engedtem volna! Ahogy megláttam, mire készül, már én is nyúltam, hogy viszonozzam a gesztust, ahogy pedig a karjaim a válla köré fonódtak, ha tudtam volna, sem tagadtam volna, hogy mekkora kő esett le a szívemről - hogy ilyen köszöntéssel fogadott, és nem úgy, hogy egy isteneset lekevert. Már jól indul a napom.
- Szia neked is. -feleltem halvány mosollyal a képemen, miután elhátrált tőlem, s már épp szóba öntöttem volna valami elvárt, szokásos udvarias érdeklődést arról, hogy hogy van mostanság, meg minden rendben van-e, amikor feltűnt, hogy valami megváltozott, és a felismerés ténye az arcomról is könnyen leolvashatóvá vált. Számára mindenképp, hisz egész jó érzéke volt hozzá.
- Más vagy, mint amikor a legutóbb láttalak... Az energiáid, a farkasod kisugárzása...-jegyeztem meg óvatosan, és remélem, hogy érti, mire is gondolok, mert... az oké, hogy nem mágiaérzékeny, de attól valamennyire farkasként még nekik is van radarjuk az ilyesmire.
- Ezek szerint ezért költöztél el? -kérdezgettem tovább, és már tolult is a többi kérdés a tudatomba, hogy ki? Mikor? Miért? Ő is akarta? Vagy kényszerítették? De aztán amíg a válaszára vártam és végiggondoltam kissé higgadtabb fejjel a dolgokat, azt hiszem, egy részére magamtól is választ kaptam. Valószínűleg tudatos lehetett, és ő is akarta, ha tényleg összefügg a költözéssel, és nem csupán véletlen egybeesés.

Kár lenne tagadni, hogy nem izgultam. Nagyon is izgultam, hiszen az ajándékai tényleg elérték a célt, amiért kaptam őket, de ennek ellenére is megfordult a fejemben, hogy megérdemelne egy pofont, de igyekeztem inkább a békésebb énemet előtérbe helyezni. Azt, aki úgy örült a macinak, mintha csak egy kisgyerek lett volna és még a virágoknak is nagyon örültem, még akkor is, ha egy kisebb szívinfarktust kaptam először. Megijedtem, hogy a virágokat esetleg olyan személy küldte, akit legszívesebben megölnék, de aztán a levél képes volt megnyugtatni. S elüldözni a múltam ama részét. Nem akartam az első beharapómra gondolni. Főleg, ha már az új farkasommal eddig minden a legnagyobb rendben volt és igazán jól kijöttünk egymással. Örültem annak, hogy elfogadtam ezt a lehetőséget, amivel Rhyd lepett meg jó pár héttel korábban. Vagyis már inkább lehetne hónapot mondani.
Idegesen vártam rá, s annyi meg annyi lehetőség átsuhant a fejemen, miközben vártam rá. S a legrosszabb az egészben az volt, hogy fogalmam nem volt arról, hogy miként fogok reagálni rá, ha meglátom. Tényleg nem sejtettem azt, hogy meg fogom őt ölelni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mert nem volt. Az egész túl zavaros volt és a legrosszabb az volt, hogy tényleg fogalmam nem volt arról, hogy esetleg mi lesz ennek a találkozásnak a vége, miként fog alakulni a mi szeszélyes „kapcsolatunk”.
Jó volt újra látni, de a szívem szinte a torkomban dobogott a káosz miatt, de amikor elég közel értem hozzá, akkor habozás nélkül öleltem meg, amit szerencsére nem utasított el. Pár pillanat erejéig ott maradtam az ölelésében, miközben egy picit a fejemet is a mellkasára, a vállára hajtottam, mintha az ölelése képes lenne válaszokat adni, pedig nem. Egyszerűen csak segített kicsit megnyugodni. Végül pedig tettem egy-két lépést hátra felé, hogy ne érezze úgy, hogy túl tolakodó lennék, vagy bármi hasonló.
Láttam rajta, hogy valami „nem tetszik” neki. Mintha valami furát érzékelt volna, de ez nem is csoda, hiszen új farkast kaptam. S a legutóbbi találkozásunkkor eléggé hanyagul és rejtésen, na meg kiadás közepette dobtam rá utalást. Már éppen kérdezni akartam, hogy minden rendben van-e, hiszen én egészen könnyedén olvastam a szemeiben, arcának a rezdüléseiben, amikor is ő megelőzött a szavaival.
Igen, másabb vagyok. – majd lassan bólintottam arra, hogy valóban a bundásom is másabb. Nem kételkedtem abban, hogy ő meg fogja érezni. Ő láthatta a régi bundásomat is, így kár lett volna tagadni ezt az egészet. Meg úgy éreztem, hogy jobb tisztalapokkal játszani, mint hazugságok tengerében elmerülni.  Először csak bólintani bírtam az újabb kérdésére is, de végül megköszörültem a torkomat…
Igen, emiatt költöztem el. Te is jól tudod, hogy én és a korábbi farkasom nem voltunk tökéletes összhangban. Megszoktuk egymást, de nem több. Aztán valaki felajánlott egy lehetőséget, egy új kezdetett és én elfogadtam. Ehhez viszont az kellett, hogy elköltözzek innét. Nem bántam meg a döntésemet, mert úgy érzem, hogy megtaláltam a bundásomat. – hadarom el a dolgot, hiszen ez volt az ok, majd lassan tettem felé egy lépés, de óvatosan. Nem tudtam, hogy miként fog reagálni erre az egészre. – Szinte tökéletes az összhang az új farkasommal és mindig is hálás leszek „Apámnak”, amiért megtette ezt. – teszem hozzá komolyan, mert ez az igazság. Örülök annak, hogy Rhyd kölyke lehetek, mert segít és vigyázz rám.
El akartam mondani, de nem úgy alakultak a dolgok az utolsó napomon, ahogyan elterveztem. Kissé bonyolult lett volna a tudtodra adni… - a végére szinte elhal a hangom és egy pillanatra oldalra is fordítom a fejemet, mert szerintem hármunk közül egyikünk se akar emlékezni arra a bizonyos napra, vagy legalábbis arra, ami Naomi házában történt. Nyelek egy nagyot, majd lassan újra felé fordítom a fejemet.
Sajnálom, hogy csak úgy eltűntem. – a hangom őszintén cseng, de eddig valószínűleg nem sejthette azt, hogy mi volt a valódi ok. Talán még megfordult az is a fejében, hogy amiatt léptem le. De valószínűleg így jobban is jött ki a dolog, mert nem kevertem le neki egy nagyot, legalábbis eddig nem.
Hogy ment a meccs? Nyertetek? Veled mizus? – próbáltam inkább ráterelni a dolgokat, mert valószínűleg már így is sokkoltam őt. De legalább megtudhatja azt is, hogy nem főként miatta, vagy az az eset miatt, vagy éppen egy pasi miatt léptem le, hanem jóval nagyobb okom volt rá.

Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy a legutóbbi elválásunk után öleléssel fog köszönteni, de ezek szerint jól sikerült ajándékot választanom. Gondolom, az is közrejátszott, hogy egyáltalán hajlandó volt találkozni velem, és nem azért, hogy valami félig korhadt farönkkel csapjon agyon hálából.
Azt érzékeltem, hogy megváltoztak az energiái, és úgy tűnik, ő is megerősít benne, hogy nem tévedek. Hallgatom, ahogy az előző farkasáról mesél, és nem szólok közbe, csak egy bólintással erősítem meg, hogy igen, tudok róla.
- Ezt örömmel hallom. - mosolyodtam el végül, mert már épp kérdezni akartam, hogy hogy érzi? Megérte? Sajnálattal hallottam volna, ha úgy mond le a farkasáról, akivel ennyi idő alatt sem igazán sikerült megtalálni a közös hangot, hogy egy olyat kap helyette, akivel még annyira sem jön ki. Ha már ilyen drasztikus lépésre szánja el magát, legalább jöjjön ki jól belőle, mert bár nem vagyok vérfarkas, arról már én is hallottam történeteket, hogy milyen "nehéz" és megterhelő is tud lenni egy farkas számára, amikor átharapják.
- Ó... értem. - felelek csendesen, félre kapva a tekintetem, amikor visszautal a Naomi lakásában történtekre. Legszívesebben menten a föld alá süllyednék szégyenemben, hogy szemtanúja volt annak, amit ott műveltünk, pláne úgy, hogy nyár végén, a menedékházban egész jól alakult végül a találkozásunk. Tipikus, azért nem mi lennénk, hogy amint kezd pozitívabb irányba haladni a kapcsolatunk, egyből szétzúzzuk valamivel.
- Semmi baj. Azért örülök, hogy végeredményben jól alakultak a dolgaid. - feleltem őszintén, hisz igaza volt abban, hogy csak a költözéséről tudtam, de hogy miért is szánta el magát arra, hogy eltűnjön a városból. Egy pillanatra akkor még az is megfordult a fejemben, hogy a jelenetrendezésünk okán menekül, de aztán mégis elhessegettem a gondolatot, mert nem úgy tűnt, mint aki akkor hozta meg a döntést - sokkal inkább, mint aki már fontolgatja egy ideje, csak eddig nem volt alkalma elmondani.
- Nem, csak döntetlen lett, de az is jobb, mint a vereség. A héten több meccsünk is volt, nem csoda, ha kissé fáradtak a fiúk. - magyaráztam meg egyből a dolgot, mint ha azt is elvárta volna Prim, miért nem győztünk?!
- Hát... unatkozni nem unatkozok. - feleltem, mert bár történni sok minden történt, nem tudom, mennyire tépne fel sebeket az, ha nekiállnék beszámolni róla, hogy ezek többsége vagy Mayával, vagy Naomival kapcsolatos.
- Én is elköltöztem, igaz, csak városon belül, ki az egyetemről. Már ideje volt, annyira nem voltam odáig azokért a szobákért, akármennyire is imádtam annak idején kolis lenni... és... végre Maya is a városban van. Meg javában tart a hokiszezon, szóval munka munka hátán... - próbáltam végül valami arany középutat találni válasz gyanánt, hogy miután ő is ilyen részletesen beszámolt, én se csak annyival szúrjam ki a szemét, hogy sok minden.
- És milyen az új farkasod? Mi lett az új vérvonalad? - kérdeztem inkább felőle, mert sokkal semlegesebb témának éreztem, és egyébként is érdekelt, pláne azok után, hogy a régi farkasát is volt szerencsém látni. Szívem szerint most is megkérném, hogy mutassa meg, csak nem tudom, jogomban áll-e jelenleg ilyesmit kérni tőle...
- No meg hány taggal bővült azóta a plüssgyűjteményed? - kapott még egy bónusz kérdést is tőlem így a végére.

Csak bólintok a válaszára, hiszen jó érzés, hogy nem kezd el kételkedni a szavaimban és annak is örülök, hogy nem támad be még több kérdéssel, ezzel kapcsolatban. Vagyis legalább add időt, hogy levegőhöz is jussak. Szemmel láthatóan viszont egészen könnyedén fogadta a dolgot. S tényleg nem bántam meg azt, hogy elfogadta ezt a segítséget. Még akkor se, ha ez esetleg másokat sokkolt. Az volt a fontos, hogy én végre jól éreztem magamat a bundásom bőrében is.
Figyelem a reakcióját, amikor csak utalással érintem azt a bizonyos estét. Szeretnék közelebb lépni hozzá, de nem megy. A menedékházban minden annyira jó volt,- még ha az elején nem is lehetett ilyen befejezést sejteni-, de talán pont ezért volt várható, hogy valami történni fog.  Mintha akkor egy kisebb fura és megfoghatatlan remény költözött volna belém, de az a nap még inkább összekavart bennem mindent. Fogalmam sem volt már arról, hogy mi éppen most milyen „úton” is haladunk vagy éppen mi zajlik velünk, közöttünk… Ha az erdőben történtek nem kavarták volna meg eléggé a dolgokat, akkor a Nonó-nál történtek tuti, hogy megtették. Az élet mindig gondoskodik arról, hogy miként bonyolítsa meg még inkább az emberek életét.
Köszönöm.  – szólalok meg egy kisebb habozás után és közben őt fürkészem a válaszok után, olyan válaszok után, amiket nehéz lenne szavakba önteni. Mintha a bennem lakozó káoszra, vagy bizonytalanságra keresnék valami „gyógyírt”. Szerettem volna előre elmondani neki is, de nem jött össze, így maradt a kisebb sokk okozás, de ez már szerintem nálunk megszokott. Végül lassan összefonom a karomat magam előtt és csendesen hallgatom azt, amit mond. Néha bólintok egy  aprót,  hogy  tudtára adjam figyelek rá.  
- Nem régóta tart még csak a szezon, biztosan arattok még sikereket. Én drukkolok nektek és kezdetnek szerintem ez is jó. új edző, új csapat. Légy büszke rájuk. – a hangom kicsit halkan csendül, de komolyan. Bár nem kételkedek abban, hogy ne lenne büszke a „fiaira” és biztos vagyok abban, hogy ők is így gondolna rá, az edzőjükre. Hálásak azért, hogy egy jó mestert kaphattak mellé.
- Sose voltál olyan, aki szeret unatkozni. Látom a kezed meggyógyult, ennek örülök. – akkor legszívesebben lehet, hogy még több kárt tettem volna benne, amiért egy akkora tapló volt, de talán csak én volta rosszkor rossz helyen. De tényleg örülte annak, hogy nem volt komolyabb baja és pár hét alatt rendbe jött a karja.
Amikor arról kezd el beszélni, hogy ő is elkötözött, akkor csodálkozva pillantok rá. Bár sejtem, hogy miért és kivel költözött össze. Nem szakítom félbe, de egy pillanatra most én fordítom el a fejemet.  Fura ez az egész helyzet, hiszen azóta Nonó-val is beszélgettem és tudtam, hogy valószínűleg összeköltöztek, de így kimondva mégis teljesen másabb.
- Akkor sikerült házat találnotok és nem megölnötök egymást.  Ennek örülök. Igen, tudom, hogy Maya már itt van. Biztosan örülsz annak, hogy megismerheted végre és vele lehetsz. – hangom őszintén cseng és még egy kisebb mosoly is az arcomra kúszik. Még számomra is hihetetlen, hogy Jackson apa, de az élet kifürkészhetetlen és tele van meglepetésekkel.   – Akkor tényleg nem sok időt jut a pihenésre. Kitartást neked.
- Kicsit tarkább, bolondosabb és imádnivalóbb, mint az előző. Illetve szelídebb is. A vérvonalamat meg még azt hiszem szoknom kell. Látók közé tartozom. – válaszolok neki habozás nélkül. Nem olyan dologról van szó, amit előle túlzottan el akarok rejteni, majd a szellő is kicsit feltámad. A hajamat a fülem mögé tűröm és egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat.
- Egyelőre még csak egy nagy medvém van. Nem kaptam többet, s én se voltam még vadászaton. De ez érthető, nem sokan tudnak róla, ha csak világgá nem kürtölted. Köszönöm. – majd egy aprót ajkamba harapok zavaromban. Fogalmam nem volt arról, hogy most minden ennyire fura és szokatlan lesz. Mondhatni ennyire sok ismeretlen tényező lesz benne.
- Jártál azóta ott? – kérdezem meg egy kisebb habozás után, hiszen fogalmam sincs arról, hogy miként fog reagálni annak a felidézésére, de mégis csak kifosztottuk a piát és előbb vagy utóbb pótolnunk is kellene.
- S esetleg azóta találkoztál valakivel, megismertél valakit? – hülye szellő, hülye farkas érzékek. Komolyan miért nem bírtam csak hozzáadni a káoszomhoz és rágódni rajta, hogy vajon kinek az illata lehet ez. Valószínűleg a lányáé, de tényleg érdekelt, hogy miért? Könnyebb és egyszerűbb kérdést kérek.
- Amúgy megszoktad már a várost? Az ittenieket? – hadarok el inkább sietve egy ártatlan kérdést. Talán még sikerül azelőtt, mielőtt a másikat jobban értelmezni tudná. Ohh, remek ez a dolog még az új farkasommal se változott. Néha még mindig hamarabb mondok ki dolgokat, mint kellene…

Csak egy halvány mosollyal reagálok a köszönetére, amikor pedig szóba kerül a csapat és a játékaink, csak bólintok.
- Persze, hogy az vagyok, hogy ne lennék? Eddig sem volt rossz a csapat, szégyen is lenne, ha most indulna hanyatlásnak, hogy átveszem... Lesz ez még jobb is, szerintem is, csak elég sűrű volt a hét. - feleltem, ha pedig tudnám, hogy milyen gondolatok járnak a fejében... szerintem a hátuk közepére sem kívánnak a játékosaim, úgy kihajtom őket, igaz, ez is csak az ő javukat szolgálja, később majd belátják.
- Nem is. Ahhoz túl rövid az élet. És... igen, meg, hála az égnek. - bólintok mellé, majd a kicsit kinyújtom magam elé a nemrégiben még sérült karom, ökölbe szorítva a kezem, majd ellazítva egy párszor. Aztán csak megrázom egy kissé, és hagyom visszahullani a törzsem mellé. Már egyáltalán nem fáj.
Igaz, nem mondja ki, hogy tud róla, de a reakciói alapján úgy tűnik, hogy esélyesen így van... ezek szerint akkor azóta már Naomival is beszélt volna? Nem említette, igaz, nem is tartozunk már egymásnak beszámolni valóval ilyenek kapcsán. Mondjuk ott volt amikor a prospektusokat vittem Naominak, igaz, az még nem jelentette azt, hogy a költözésig is eljutottunk.
- Igen, végül csak sikerült olyat találni, ami elnyerte mindenki tetszését. És szintén igen... bár nem tagadom, elég fura megszokni. - vakargattam meg a tarkóm eltöprengve. Mondjuk annyira még a kisasszonynak sem sikerült, tekintve, hogy még hányszor hív bácsinak azóta is, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy már akkor is mondtam neki, hogy a sulin kívül nyugodtan hagyja el és hívjon simán Jacksonnak, amikor még a tanára voltam. A jókívánságára csak hálásan bólintok, amikor pedig az új farkasáról kezd mesélni, csak érdeklődve hallgatom.
- Látók... amennyire tudom, azokból a többi vérvonalhoz képest egész kevés van. Nem is tudom, találkoztam-e mással korábban, aki ehhez tartozott volna. Sok sikert hozzá, biztosan hamar sikerül megszoknod, ha ilyen jó az összhang. - feleltem biztatóan, amikor pedig átváltunk a nem-létező-plüssgyűjteményére, nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el.
- Megígértem, nem? Pont kapóra jött az alkalom... ami pedig a menedékházban történt, az ott is marad, nem, nem kürtöltem világgá. De ha gondolod, írhatok egy jelentést róla, hogy aki valami infót szeretne megszerezni tőled, egy plüssfigurát vigyen cserébe, ha be akar vágódni. - jegyzem meg komolytalanul, mert amúgy eszem ágában sincs hasonlókkal boldogítani a Krónikásunkat. Bár ha szeretné, isten a tanúm, én aztán beleírom, had segítsek be itt a plüssgyűjtésbe neki.
- Hol ott? - kérdezek vissza, ám amint kimondom, már le is esik, hogy mire értette - Jaaa, hogy ott. Igen, épp onnan jövök. Gondoltam, teszek egy kitérőt és újratöltöm a készleteket, ha már megcsapoltuk. - jegyzem meg derűsen, hisz egyszerűbb most összekötni a kellemeset a hasznossal, mint megint kicaplatni ide a világ végére az erdő közepébe, arról nem is beszélve, hogy innentől kezdve már csak rosszabb lesz az idő.
- Prim... én vagyok a hokicsapat edzője, naponta találkozok meg ismerek meg új embereket, néha többet is, mint szeretnék... - felelek a kérdésére, és nem értem, ez most egyáltalán hogy jutott eszébe, vagy mégis, hogy kapcsolódik eszébe? Az meg persze eszembe sem jut, hogy valaki illata ragadhatott meg rajtam...
- Én... azt hiszem. Egész jó fejek az itteni őrzők is. - válaszolok kissé gyanakodva, hisz míg eddig egész könnyed volt a társalgás hangneme, úgy most valami belezavart a törékeny idillbe, és inkább kezd valami zavart kihallgatásba átmenni a dolog. Csak figyelem Primet, az arcvonásait, hátha elárulnak valamit, hogy mi lehet az oka, még közelebb is lépek hozzá - igen, feltűnt a távolságtartó magatartása is, ahogy összefonta maga előtt a karjait, és nem a hideg miatt. Vérfarkas, nem fázhat jobban, mint én...
- Prim, minden rendben? Mint ha kissé zavarban lennél. Mármint sokkal inkább, mint eddig. - felelem mindenféle vádaskodástól mentesen, egyszerű tényközlésként - Esetleg szeretnél mondani valamit? ...vagy kérdezni? Mert akkor ki vele, hallgatlak. - vártam türelmesen, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű menet. És gondolom, a menedékházban történtekhez is köze lehet, ha már szóba hozta...

Csak lassan bólintok arra, amit mond a csapatáról. Biztos vagyok abban, hogy nem hagyná őket cserben és mindig ott lesz mellettük.
- Akkor sok sikert kívánok és minél több győzelmet! – szólaltam meg egy kisebb mosoly keretében. Tényleg drukkoltam nekik, azért hogy minél jobb eredményeket érjenek el. Nem csak az drukkolhat, aki ott van. Neten is meg lehet nézni, hogy mikor van meccs, illetve sokszor tévében is szokták adni.
Csak bólintok arra, amit mond és figyelem a reakcióját. Mintha csak ő is meg akarna győződni arról, hogy tényleg minden rendben van a kezével. Biztos vagyok abban, hogy remek orvosok élnek abban a városban is, hiszen farkasok által lakott területről van szó és köztük is van orvos. Több tíz vagy több száz év tapasztalatával maguk mögött.
Abból amit mondott, abból is tudtam arra következtetni arra, hogy valószínűleg összeköltöztek. Nem hiszem, hogy máskülönben költözött volna ki az egyetemről. Figyelem őt és próbálom megfejteni, hogy mi járhat a fejében. Az is tény, hogy beszélgettem Naomi-val, ami igazából még furábbá tette ezt az egész helyzetet, de most jobb inkább mindent csak visszatemetni a káoszba, mint szép lassan előszedni és felfedni a dolgokat…
- S milyen ő? Hasonlít rád? Jól kijöttök? – tényleg érdekelt részletesebben, hogy a furán kívül milyen. Várható volt, hogy idő fog kelleni, hogy megismerjék, megszokják ezt az új helyzetet, de akkor is érdekelt, hogy milyennek gondolja a lányát. Naomi is írt róla egy nagyon picit és talán emiatt még inkább érdekelt, hogy milyen lehet, vagyis Jackson milyennek gondolja az „apró” teremtést.
- Ha máskor nem is, akkor most igen és köszönöm. Igyekszem, de eddig egész jól megy, legalábbis remélem. - mosolyodom el. Rhyd nem utalt arra, hogy túl ügyetlen lennék vagy valami hasonló. Rendben, nem megy még tökéletesen, de nem akarok sietni. Idővel meg fogom tanulni azt is, hogy miként hagyatkozzak még inkább a megérzéseimre… Ha már emberként nem mindig teszem jól,hogy arra hagyatkozom,de az már más tészta…
- De, megígérted és tényleg pont kapóra jött…- de inkább elharapom a mondat végét, mert nem akarok arra a napra gondolni. Szerintem arra három ember nem akar gondolni… - Dehogy, nem így értettem. És igen, ami ott történt az ott is marad.  – jegyzem meg sietve, bár hogy mi marad ott és milyen mértékben az teljesen más kérdés volt. Talán minden, talán az csak arra a napra, éjszakára szólt és most nem az információkra értem, amik kiderültek, hanem mindenre…
Kérdésére csak oldalra pillantok, talán hülyeség volt rákérdezni és mikor már mondanám, hogy mindegy, vagyis sehol, addigra leesik neki. Majd bólintok arra, amit mond, hiszen így legalább nekem nem kell odamennem már, hogy feltöltsem a készletet, amit megdézsmáltunk. Hülyeség volt kérdezni, de ezek után szinte már csak olyan kérdéseket tettem fel, amiket nem kellett volna, de még se bírtam időben elharapni a nyelvemet, nem ment egyszerűen, de a lényeget még se bírtam kimondani. Mondhatni magam alatt vágtam a fát, de szép lassan, mintha magamat is kínozni akarnám az egésszel.
- Jó, bocsánat a kérdés miatt… - emelem fel még a kezeimet is megadóan, hiszen szerencsére nem esett le neki, hogy milyen okból kérdezhettem. Így legalább maximum csak furának, esetleg hülyének gondolhat egy ilyen értelmetlen kérdés miatt…
- Csak azt hiszed? Nem barátkoztál még velük? Ennyire elfoglalt vagy? – kérdezek vissza ártalmatlanul és úgy, mint aki tényleg kíváncsi,de igazából csak el akarom terelni a beszélgetés témáját. Muszáj visszaterelni a megfelelő mederbe, ez így nem mehet tovább. Nem lehetek az, aki mindig mindent elront, mert képtelen néha a káoszból kilépni és úgy tenni, mintha nem is létezne… Figyelem őt, magamon érzem a pillantását, a fürkésző szemeit, de igyekszem semmit se elárulni, amikor közelebb lép, legszívesebben hátralépnék, de még se teszem. Egyszerű csak ott maradok, majd a kijelentésére a lehető leghihetőbb meglepett fejet vágom, mintha nem tudnám, hogy miről beszél.
- Zavarban? Talán csak az új farkasom miatt, nincs semmi baj… - nézek rá komolyan, majd egy pillanatra elfordítom végül a tekintetemet és a messzeségbe révedek, majd az újabb kérdéseket, dolgokat hallva, egy alig hallható nevetés hagyja az ajkaimat, talán, remélhetőleg még ő se hallotta, majd megrázom a fejemet és újra visszafordulok felé. – Mit kérdezhetnék? Miből gondolod, hogy mondani szeretnék valamit? – kérdezek vissza még mindig úgy, mint akinek fogalma sincs semmiről, majd a kezeimet is leengedem. – Nincs semmi baj, nem értem, hogy miért gondolod ezt. – s közben kíváncsian fürkészem őt. Nem számítottam erre, ahogyan arra se, hogy ilyen irányba fog terelődni ez az egész beszélgetés. Komolyan kész szerencsecsomag vagyok ilyen értelemben, tökéletesen értek ahhoz, hogy miként vágjam magam alatt a fát és semmi se volt rendben. Talán ostobaság volt találkozni, leszervezni ezt a találkozást. Nem akarok veszekedni... Se senkit bántani, de fogalmam nincs, hogy mi fog történni, vagy talán sejtem, de ha tényleg jók a megérzéseim, akkor inkább megnémulok, mint hogy a bennem tomboló káosz és vihar elrontson mindent…

- Köszönöm, a csapat nevében is. - mosolyodtam el hálásan, majd arról is megnyugtatom Primet, hogy a kezem rendben jött - képzelem, mennyire meg lehet hatva. Egyébként meg rendbe jött... vállficam, teljesen sosem fog rendbe jönni, ha már egyszer megtörtént a baj, onnantól gyakorlatilag bármikor újra előjöhet egy újabb rossz esés során. Nem hiába, nem vagyok vérfarkas, sosem lesz olyan, mint volt...
- Hát... mire vagy kíváncsi pontosan? - kérdeztem vissza némi bizonytalansággal, mert mesélni azt éppenséggel tudnék róla, úgy is, hogy már velünk lakik, meg úgy is, hogy előtte egy évig tanítottam... Aztán eszembe jut, hogy van nálam fénykép is, és sietve előkapom a tárcám a farzsebemből, gyorsan átnézve, de úgy tűnik, kicsúszhatott belőle a fénykép... pedig már Naomitól is elkunyeráltam azt a másolatot, amit korábban nekem szánt. Lehet, hogy az irataim közé raktam? Már nem emlékszem biztosan. Így viszont marad a telefonom, ahonnan némi gombnyomkodás után elő is kerítem azt az év eleji képet, amit még egy volt csapattársam készített rólunk, amikor épp a Central Parkban korcsolyáztunk Mayával, úgy, hogy a nyakamban ült a kisasszony.
- Tessék, itt egy fénykép róla. Ő az. - nyújtom át a készüléket neki, egyúttal azt is megválaszolva, hogy kire hasonlít inkább a lurkó. Azt hiszem, a vak is látja, hogy az anyjára, nem kis csalódottságomra. Már nem azért, mert Naominak oka lehetne panaszra, sokkal inkább azért, mert rám alig hasonlít...
- Amúgy aranyos... kétballábas, pletykafészek, örökmozgó, közvetlen, könnyen barátkozó, nagyszájú vagány kiscsaj. - felelem büszkeséggel a hangomban, majd ha Prim kigyönyörködte magát a képben, el is teszem a telefonom, mielőtt elkallódna valahol.
- Egyébként jól kijövünk, bár már azelőtt is így volt, hogy tudtam volna, hogy a lányom. - pontosítottam némileg a történeten, bár lehet, hogy ezt már említettem neki korábban a menedékházban, nem emlékszem pontosan.
Csak egy bólintással nyugtázom, hogy jól boldogul az új bundásával, ahogy a plüss kapcsán sem húzom-vonom sokáig a témát, mert... jah. Kapóra jött, mondhatni, hogy aljas mód pont békülési szándékkal küldtem az ajándékot, és nem csak azért, mert megígértem.
- Miért? Szeretnél visszamenni oda...? - kérdezek vissza a menedékház kapcsán, miután nem nagyon reagál rá semmit, a vállam mögött hátrafelé mutatva abba az irányba, amerre a ház található egy pár kilométeres távolságra.
- Nincs semmi baj, csak... - csak még a mondandóm végére sem érek, és már megint elhadar valami újabb kérdést, én meg csak kapkodom a fejem a nagy forgatagban, hogy most mi van?! Kezdek gyanakodni benne, hogy tényleg annyira rendben lenne minden a házuk táján... lehet, hogy ezzel a Teremtőjével sem tökéletes minden?
- De, van akivel összebarátkoztam, csak van olyan is, akinek éjfél után jut eszébe, hogy elfelejtett porszívózni, és nem annyira kellemes erre kelni nem sokkal azután, hogy végre sikerült elaludnom... - magyarázok, mert már megint kiforgatja a szavaimat, olyasmiket magyarázva bele, amikről szó sem volt.
- Hokiszezon van... eléggé megcsappant a szabadidőm, ami azt illeti, de ennyire azért mégsem. - felelem kurtán, mert ha eddig csak gyanús volt ez a nagy vallatósdi, akkor most már kezd egyenesen idegesítő mértékeket ölteni, úgyhogy mielőtt Prim újabb kérdést vághatna hozzám, egész közel lépek hozzá, hogy még egy karnyújtásnyi hely sem marad kettőnk között, úgy nézek le rá olyan vizslató tekintettel, amilyennel a tanárok vadásznak a puskázókra egy-egy írásbeli vizsga alatt.
- Valami nagyon nem stimmel veled. Kibököd végre, hogy mi, vagy harapófogóval húzzam ki belőled?  Vagy mágiával...? - kérdeztem tőle, ahogy a kezem is felemeltem mellé, mint ha épp varázsolni készülnék. Igaz, gondolatokat olvasni nem lehetett velük, legalábbis ilyen szinten, ahol én álltam, biztosan nem - igaz, erről Primnek sem feltétlenül kell tudnia, "ráijesztésnek" meg vagy összejön és megered a nyelve magától, vagy nem - de számos egyéb, múltban megtörtént dologra választ lehetett kapni a segítségével. És ha azon múlik, szúrópróba-szerűen felbukkanok valamelyik hétvégén mondjuk a házuknál, hogy megkíséreljem kideríteni, mi is folyik itt.

Egyszerűen csak bólintok arra, amit mond, hiszen erre már nem nagyon lehet mit reagálni. A válla megtudom, hogy sose lesz már olyan, mint régen, de legalább most jól van. S van annyi esze, hogy majd ezek után megpróbál magára vigyázni, vagy legalább a vállára, hogy ne legyen nagyobb baja belőle. Ha farkas lenne, akkor könnyebb lenne ez az egész, de nem az…
Mielőtt pedig a kérdésére válaszolni tudnék, elkezd kutakodni. Kíváncsian fürkészem őt, hiszen nem tudom, hogy mit keres annyira. Mert nem hiszem, hogy a válaszokhoz papírra lenne szüksége, de nem szólalok meg, hanem sokkal inkább kíváncsian fürkészem őt, mintha abban reménykednék, hogy hamarabb sikerül kiderítenem azt, amire készül, mint ő hozná ténylegesen tudtomra. De minél több idő telik el, minél több cselekedetet látok tőle, annál inkább kezdek gyanakodni, hogy fényképet szeretne mutatni, s amikor felém nyújtja a telefont, akkor elveszem tőle és elmosolyodom, amint meglátom a leányzót.
- Kinézetre édesanyára ütött, de igazán tündéri leányzónak tűnik és gyönyörű. – szólalok meg egy őszinte mosollyal az arcomon. Többször is hallottam már azt, hogy van egy lánya, így az első sokkokon már túl vagyok. Biztos vagyok abban, hogy még tud meglepetést okozni Jackson, de majd eldől, hogy igazam van-e vagy tévedtem…
- Aww woow, akkor nem egyszerű teremtés, de legalább örökölt tőled is valamit. – cukkolom őt játékosan, hiszen ekkor még a hangulat egész jó volt, nem kezdtem el megölni és kihajítani a dolgokat az ablakon. Itt még nem „kattantam meg”.
- Szóval ti már korábbról is ismertétek egymást? – bár a kép eléggé egyértelmű volt, ezt bizonyította, de nem rémlik, hogy említette volna. De az se kizárt, hogy a sokk és a sok információ miatt elsiklottam efölött. Közben pedig vissza is adom neki a telefont.
- Miért akarnék visszamenni? – s egy újabb fura dolog hagyja el az ajkaimat, mint aki egyből védekezni, hárítani és a válaszok elől akarnék menekülni. – Csak kíváncsi voltam, hogy jártál-e ott, meg a pia készlet miatt is. – teszem végül hozzá egy mosoly keretében, amikor sikerül végre valami értelmes magyarázatott is adnom neki. Legalább mentsük még azt, ami menthető a süllyedő hajóról. Eddig bevált, de most egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy meddig fog ez működni, mert ismertük egymást, tudtuk olvasni a másik apró rezdüléseiből. Én talán jobban, mint ő, de őt se kellett félteni ilyen téren.
Amikor pedig a mondata félbe marad, akkor rájövök arra, hogy megint bakiztam és elrontottam a dolgot, mert túl hamar és túl gyorsan kérdeztem, de ártatlanul pillantok rá és próbálom elhitetni vele, hogy csak a kíváncsiság miatt van, de kötve hiszem, hogy megenné ezt a fajta hazugságot tőlem.
- Akkor ez olyan, mint a kolesz, de szerencsére már nem kell átélned, mert már kiköltöztél onnét. Egyébként örülök annak, hogy már találtál barátokat. – nézek rá sok idő után újra egy őszinte mosollyal az arcomon, de közben azon kattog az agyam, hogy mit kellene még mondanom, mit kellene tennem ahhoz, hogy eltereljem a gyanút, de úgy néz ki berozsdásodtam, mert mire észbe kaphatnék addigra már közvetlen előttem áll és úgy fürkész engem, mintha ő lenne az élő hazugságvizsgáló… Egyre jobb, egyre jobb. De magam alatt ástam a gödröt, így ne lepődjek meg, ha el is temetnek benne… Pedig még az utolsó kérdésére se volt időm reagálni… Vénülők… Vénülők…
- Miért ne stimmelne minden? – pillantok rá érthetetlenül, de bár csak ne néznék fel rá. Akkor kevesebb esélye lenne arra, hogy a szemeimbe meglássa a füllentésemet. Ő tudja, hogy nincs minden rendben, én pedig nem vallom be. Ergo, ez nem hazugság csak füllentést, ugye? – Azt mondtad, hogy sose használnád ellenem a varázslatot. – jegyzem meg egy kisebb sóhaj keretében, mert ismerem már annyira, hogy tudjam nem fog tágítani. Bárcsak ne fürkészne úgy, bárcsak ne lenne ennyire közel hozzám. Így még nehezebb az egész, de ha hátrálni kezdek, akkor még gyanúsabb leszek. Az már olyan lenne, mintha félig bevallanám a bűneimet. – Én… én…- kezdek bele, de végül inkább az egész nyöszörgés csak egy sóhajba végződik és még a fejemet is elfordítom. Inkább a tájat, vagyis inkább a cipőmet szemlélem, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga.

- Eléggé... - válaszolok arra, hogy mennyire Naomira hasonlít, a többire meg egy hálás mosollyal reagálok.
- Úgy gondolod? - kérdezek vissza aztán, ahogy megemlíti, hogy tőlem is örökölt valamit, igaz, kíváncsi lennék, hogy pontosan melyik részére is értette a dolgot.
- Igen. Mielőtt ide jöttem, New Yorkban egy suliban tanítottam, és ő is a diákom volt... mellesleg korábban rátámadt egy vérfarkas, emiatt törölni kellett az emlékeit, utána pedig az egyik őrző házaspár vette magához, arról a Protektorátusról, ahol én is voltam. És miután egész jóban voltam a nevelőapjával, egész sokszor átugrottam hozzájuk, vagy épp ők kértek meg, hogy vigyázzak Mayára, ha valami közbejött nekik. - magyaráztam, és egészen különös belegondolni, milyen furcsa játékot űzött velünk a sors, hogy már azelőtt újra egymás mellé sodort minket, hogy megtudhattuk volna, vér szerinti kötelék is van kettőnk között.
- Nem tudom, te hoztad fel a témát... Azt hittem, ott hagytál valamit, vagy hasonló... - vontam vállat a visszakérdezésére, ám amikor megnyugtat, hogy miért, csak egy bólintással veszem tudomásul a dolgot, elaltatva az aggodalmaskodásomat, legalább ezzel kapcsolatban. Nem kell minden szava mögött valami hátsó szándék után szimatolni, ugye...?
- Jah, olyasmi... csak itt nem feltétlen működik a - vagy kikapcsolod, vagy szétverem - elv, pláne, ha harcos a szomszédod, és legalább háromszor annyi idős, mint te... - húztam el a számat, mert így belegondolva, tényleg az egyik legfiatalabb ott élő voltam... Valahogy nyugodtabb a lelkem, hogy most én vagyok a rangidős a házban.
- És te? Sikerült már megszoknod Anchorage-ot? Vagy új barátokat, ismerősöket szerezni? - kérdeztem vissza, ne már csak én pofázzak itt magamról, amikor engem is érdekelt, hogy vele mi újság, ha már elköltözött és jó ideje semmi életjelet nem kaptam felőle.
- Nem tudom, te viselkedsz furcsán, nem én. Attól, hogy kikerülsz minden kérdést, még nem lesz jobb a helyzet. - feleltem komolyan, amikor pedig a varázslatok kapcsán szólal fel, csak komisz, féloldalas mosolyra húzódik a szám.
- Ellened nem is. De tudnak mesélni a füvek, fák, madarak, sőt, az a nagy plüssmackó vagy még akár a kispárnád is, ha úgy van. - magyaráztam, a szellemekről már nem is beszélve, szóval ha ő nem akarja elmondani, hogy mi a gond, van más módja is, hogy kiderítsük. Csak a megfelelő eszközt vagy tárgyat kell megtalálni hozzá.
Egyelőre azonban marad a várázslás, remélve, hogy az azzal való ijesztgetés is elegendő lesz, hogy megeredjen Prim nyelve... nos, ha azt nem is, de talán mondhatjuk, hogy megrepedt a jég. Ahogy meghallom azt az elhaló, nyöszörgő sóhajt, egy szempillantás alatt hagyom az egész szigorúságot meg faggatózást a fenébe, csak aggódó tekintettel várok türelmesen, hátha végre megtudom, mi bántja annyira.
- Hééé, hé... Semmi baj. - szólalok meg csendesen, sietve, majd mielőtt még elpityeredne itt nekem, kezemet az arcára simítva próbálom úgy fordítani a fejét, hogy rám figyeljen, és ne a cipője orrával nézzen farkasszemet, se pedig a szomszéd fenyőfákon számolja a tűleveleket zavarában.
- Nem tudom, hogy mi az ami bánt, de ha nem mondasz semmit, úgy segíteni sem tudok, akármennyire is szeretnék. - próbálom megnyugtatni, ha mást nem, legalább szavakkal...

Igen, hiszen te is örökmozgó vagy, könnyen barátkozol, találod meg az emberekkel a hangot és talán néha kicsit két ballábas is vagy. – nézek rá mosolyogva, hiszen biztos voltam abban, hogy érdekli miért gondolom azt, hogy azért tőle is örökölt egy-két dolgot.
Majd pedig kíváncsian és kicsit döbbenten hallgatom azt, amit mond. De legalább az élet újra bebizonyította azt, hogy képes tréfát és csúfot űzni az emberekből.
- Sajnálom, hogy annyi időn keresztül fogalmad se volt róla, hogy ő a lányod, de másrészt meg szerintem igazán szerencsés vagy, hogy anélkül lehettél mellette, hogy tudtad volna mellette a helyed és óvnod kell őt. – nézek rá egy kisebb mosoly keretében. Szerintem sokkal rosszabb lett volna a helyzet, ha esetleg tényleg most találkoznak először. Ennyi évet nehéz lehet bepótolni és szerintem most se lehet könnyű. Viszont örülök annak, hogy szemmel láthatóan sikerült megbarátkoznia a helyzettel és még örül is a lányának.
Csak megrázom a fejemet, amikor azt kezdi el ecsetelni, hogy esetleg otthagytam valamit. Nem akarok többet beszélni róla, nem akarok arra gondolni, ami az ott történteknek köszönhetően még inkább felkavarta az állóvizet, és ami miatt részben elkezdtem megásni a saját „síromat”, legalábbis előtte. Igazán nagyszerű vagyok, s én azt hittem, hogy ez a találkozás egyszerű dolog lesz. Tévedtem, ostoba módon tévedtem.
- Nem is vagy olyan, aki olyat tenne. De a lényeg az, hogy a kolis rémálomnak már vége. – nézek rá bíztatóan. Elhiszem, hogy borzalmas lehet, s én tuti nem bírtam volna elviselni. Néha igazán heves tudok lenni, de talán az új farkasommal ez is változott. Sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb is vagyok, vagy legalábbis, ha nem éppen teszek, vagy mondok őrültséget, akkor az utolsó dolog tuti igazabb rám, mint a korábbi farkasomnak köszönhetően volt.
- Igen, valamennyire már sikerült, de még sok az újdonság és még sok mindent meg kell szoknom. – válaszolok neki automatikusan, hiszen eleinte nem nagyon tettem ki a lábamat otthonról és most se szoktam túl gyakran, majd a következő kérdésére sietve rázom meg a fejemet. – Barátokat meg nem igazán találtam. Nem vagyok olyan, aki könnyedén barátkozik, de nem vagyok egyedül. Van egy-két múltbéli személy, akik ott vannak nekem. – s halovány mosoly ott bujkál az arcomon. Wendy, Rhydian és egy eladó. Ők az én barátaim, akikre bármikor számíthatok, legalábbis abban a városban. A legtöbb embert ebben a városban hagytam és lehet, hogy még jó sokáig vissza se kellett volna jönnöm…
- Nem is kerülök ki minden kérdést. – vágok egy durcás kislány fejet, pedig tudom, hogy igaza van, de nem akarom bevallani a dolgot, akkor minden még rosszabb lesz. A mosolyát látva, csak megrázom a fejemet és a válaszát hallva meg elkerekednek a szemeim, végül pedig szúrósan pillantok végül rá.
- Nem mernéd megtenni. Nem mernéd megkockáztatni, hogy kivívd ezzel a haragomat. – legalábbis reménykedek ebben. Nem akarom, hogy cselhez folyamodjon, de én meg nem tudok beszélni róla. Sose voltam jó abban, hogy az érzéseimről beszéljek és ez mára se változott. Eleve ostobaság volt megszólalnom, miért nem tudtam inkább csak magamban kimondani, s hangosan meg tök más hagyhatta volna el az ajkaimat, de most tessék. Itt vagyok a modernkori vallatáson, mert elszóltam magamat és egyre inkább arra vágyok, hogy megnyíljon alattam a föld és elnyeljen, mert még az is jobb lenne, mint ez a nyöszörgés. Szerintem életemben nem viselkedtem még így, de farkasként tuti nem.
Amikor pedig megérzem az érintését, akkor egyszerűen csak összerezdülök. Nem számítottam arra, hogy a keze arcomra fog siklani és bármennyire is nem akarok ránézni tesz azért, hogy a szemeink újra egymásra találjanak. Egymást fürkésszük, pedig legszívesebben ellökném, s mindennek hátat fordítva elmennék, elrohannék, ahogy régebben tettem oly sokszor, de még se teszem. Valami maradásra kényszerít…
- Talán csak nem fontos, talán jobb lenne, ha elfelejtenénk ezt az egészet…- szólalok meg úgy, mint akinek szinte még a beszéd is fáj. Sírni már nem fogok, annyira szerencsétlen nem lehetek, vagy mégis? Komolyan mi a franc történt velem? Végül egy pillanatra lesütöm a szemeimet, majd röpke pár másodperccel később újra megtalálom az íriszeimmel az övét…
- Sajnálom…- hogy mit? Elég sok mindent, de már ez is több annál, mintha semmit se mondanék, majd pedig idegesen az ajkamba harapok. Mintha csak azzal küzdenék, hogy mondjam, vagy ne mondjam. Ajkaim szinte megremegnek, de tartom még magamat. Ez nem lehet valóság, nem lehetek ennyire szerencsétlen, vagy mégis?

- Kétballábas? Ééén? - kérdezek vissza meglepetten, mert könyörgöm, ha én kétballábas vagyok... pedig Prim már Naomival is találkozott! Ha én az vagyok, ő mi? Szerintem torony magasan, csont nélkül nyerné az olimpiai aranyat, ha lenne ilyen versenyszám.
- Hát, sok mindent így utólag már nem lehetne úgy se kezdeni... - jegyzem meg, bár így utólag már én is kezdem belátni, talán így egy fokkal könnyebben emészthető is volt a tudat, hogy apa vagyok, mint ha valami totál ismeretlen gyerek zuhan a nyakamba egyik napról a másikra. Pláne, ha mondjuk olyan, akinek az anyjával is csak futó kapcsolatom volt, na, az lett volna még a szép... Gondolni sem akarok rá inkább!
- Jah, annak vége... egy jó időre, azt hiszem. Nem mint ha az egyetem alatt ne bírtam volna a kolit, sokkal jobb buli volt, mint egyedül lakni valami albérletben, de ahogy a szépségei, úgy a hátrányai is megvannak. - magyarázok, ahogy pedig lassan kinőttem az egyetemből, már nehezebben is viseltem a kolis körülményeket. Valahogy az állandó bulizás helyett mostanság jobban esett otthon ledőlni a kanapéra olvasni valamit, vagy csak szimplán meghallgatni a híreket a tv-ben.
- Érthető, az ilyesmihez mindig idő kell. - felelek arra, hogy sok mindent kell még megszoknia. Még bennem is frissen él az emlék, Fairbanksbe költözésemmel mennyi mindent kellett szoknom...
- Ne butáskodj már. Pedig nem rémlik, hogy olyan hú-de-nagyon-zárkózott típus lennél. Idővel biztos alakul majd az is. És örülök, hogy legalább ott is akadnak ismerőseid. - rossz érzés úgy elköltözni, hogy mindenkit magunk mögött kell hagynunk, bár tény, van az a helyzet, amikor pont erre vágyik az ember. Meg gondolom, egyéntől is függ, ki mennyire magának való.
- Nem kerülsz ki minden kérdést, de amit kikerülsz, arra csak valami semmitmondó kifogással próbálsz visszavágni. - pontosítottam, csak hogy ne érje szó a ház elejét. A durcás arckifejezésével meg csak egy elnéző mosollyal reagálok, mielőtt még beijeszteném itt a varázslatokkal.
- Nem-e...? - kérdezek vissza incselkedve, mondjon még ilyet nekem, olaj a tűzre... és már idézném is meg a varázslatot, ha nem fojtatná, mert akkor aztán csak kelletlenül fújom ki a levegőmeg.
- Na jó, meggyőztél... - vágom zsebre a kezem, mert igaza van... A múltkor jelenetünk után ha valamit, hát akkor azt végképp nem akarom, hogy még pluszban is haragudjon, így aztán nem is erőltetem tovább a dolgot. Mást nem majd titokban, úgy, hogy ne szerezzen tudomást róla, mert amiről nem tud, az nem fáj...
A reakciója egy kissé meglep, de legalább már kezdem sejteni, hogy honnan fúj a szél... Így miután újra rám néz és nem csak a cipőjét fixírozza, sietve el is engedem, és a másik kezem is a zsebemben landol.
- Mármint hogy ezt az egészet? Mint témát, vagy hogy most találkoztunk, vagy... hogy újra találkoztunk, vagy hogy egyáltalán az életben találkoztunk...? - kérdeztem csendesen, némi pontosításra várni, mert gondolatolvasó még mindig nem voltam, így azt sem tudtam, hogy hogy érti ezt az egészet, vagy milyen gondolatok cikázhatnak a fejében. Így érthető, hogy a sajnálata kifejezését sem igazán tudom hová tenni, hisz... mit is sajnál pontosan? Csak értetlenül állok az egész szituáció előtt, várva, hogy felvilágosítson, most akkor mi is van.
- ...arra utaltál, hogy szeretnéd, ha most távoznék...? - szólalok meg végül, mert...tekintve, hogy milyen rövid időn belül hogy megfagyott a hangulat kettőnk között, nemigen tudok másra gondolni.

- Picit igen, de annyira nem… - nézek rá mosolyogva és tündéri pillantással. Ohh, nem akartam megbántani, bár szerintem nem is sértettem meg ezzel, de azért ő is össze tudja magát törni, így kicsit az.
- Nem is kell, a jelenben kell élni és megragadni az alkalmat arra, hogy boldogok lehessünk. – komolyan gondolom minden egyes szavamat. Tényleg nem szabad keseregnie azon, ami történt. Sokkal inkább meg kell ragadnia alkalmat a jelenben, mert a múltunkon tényleg nem tudunk változtatni.
Csak bólintok az egyetemes megjegyzésére, hiszen én nem igazán éltem meg azt a dolgot, amit a mai „fiatalok”. Én is tanultam, de nem voltam koleszos, én jártam a világot és közben szippantottam magamba a világdolgait, a sok-sok éve rejtőző tudásokat a világ különböző pontján. De nem bánom, hogy így alakult, mert nem biztos, hogy képes lettem volna korábban huzamosabb ideig egyhelyben maradni, vagyis jó pár évtizeddel korábban. Meg így sokkal több volt a kaland…
Majd ismét bólintok, amikor azt mondja, hogy az ilyesmihez idő kell. Nekem több minden miatt is időre van szükségem, de az megint más téma. Viszont a várost kezdem eléggé megszeretni. S remélem ez így is fog maradni, hiszen Rhyd-dal is nagyon jól kijövünk.
- Talán régebben nem voltam, de mindenki változik. Amúgy régebben is nehezen bíztam meg másokban… Viszont te könnyedén túl jutottál a várfalakon és a hasonló szépségeken… - jegyzem meg picit halkan, mert tényleg fura belegondolni abba, hogy nem könnyedén bízok meg másokban, ezért is lepett meg, hogy Apámban ilyen könnyedén megbíztam. S visszagondolva Jacksonban is nagyon hamar és viszonylag elég közel engedtem magamhoz. Persze a múltunk jó pár darabkájára itt derült fény, de akkor is közel engedtem, talán túl közel is… De majd eldől, hogy miként is fog alakulni az életem, ott és minden értelemben… Az idő majd megmutatja.
A válaszával már nem tudtam „vitába” szállni, így csak megadóan bólintottam, hogy igaza van.
- S még az őzike szempárt se kellett bevetnem. – s egy apró játékosság csendült a hangomban. Fura volt ebben a helyzetben, hogy képes voltam erre, de az élet tele van meglepetésekkel. Örültem annak, hogy sikerült meggyőznöm, legalább most, ha későbbre való tekintettel nem is sikerült eltántorítanom a varázslástól. Bár az se biztos, hogy lesz még később, ha már ilyen szépen elindítottam a lavinát…
Nem az volt a baj, hogy zavart volna az érintése, mert nem. Egyszerűen csak váratlanul ért, másrészt meg még nehezebbé tette ezt az egészet. De persze még ezt is elrontom, mert hamarosan az arcomon pihenő keze is a zsebében landol. Kár, hogy nem lehet semmisé tenni dolgokat….
A szavai fájnak, s ha akarnék, se tudnék választ adni rá. Bárcsak visszakerülhetnék abba a pillanatba, amikor még minden jó volt. Amikor még nem rontottam el semmit se. De késő bánat, mert már zuhanó repülés elkezdődött, már csak tényleg a földnek kellene megnyílnia alattam. Egyszerűen csak nem bírok megszólalni, őt figyelem, mint valami rakásszerencsétlenség, pedig azt hinné az ember, hogy ennyi évtizeddel már mögöttem képes vagyok ilyen helyzeteket is jó irányba fordítani, de legalább a szavakat megtalálni, pedig nem…
Sietve rázom meg a fejemet az újabb kérdésére. Nem akarom, hogy elmenjen, még ha egyik pillanatban arra is vágyom, hogy elrohanjak innét.
- Nem akarom, hogy elmenj és nem is akartam arra célozni. – találom meg végül a hangomat, mert valószínűleg, ha még sokáig némasági fogadalomnak élek, akkor kikergetem őt a világból, de mielőtt bármit is mondhatna elkezdtem hadarni a dolgokat… - Egyszerűen csak ott valami másabb volt, valami történt. Tudom, hogy furán, hülyén és zavarosan fog hangozni, de ez az igazság. Talán a remény apró szikrája kelt életre bennem, hogy van esély, van esély arra, hogy amit a múltban elrontottuk, azt helyre hozzuk…. – a szavak gyorsan hagyták el ajkaimat, mert fogalmam sem volt arról, hogy meddig bírom végig mondani, vagy meddig bírom a könnyeimet magamban tartani. – Nem tudom elmondani, hogy itt mit éreztem, érzek ott legbelül. – s azzal a szívemre bökök, mint valami idióta. – Egyszerűen csak túl jó volt, s ostoba módon talán hittem abban, hogy nem az volt az utolsó olyan pillanatunk- s a többes számot szinte alig hallhatóan biggyesztem oda, majd oldalra pillantok, hiszen az se kizárt, hogy hamarosan el fog rohanni. -  De aztán történt az és még inkább összezavarodtam – biztos vagyok abban, hogy érti mire gondolok. – Utána meg küldted azokat, tudom, hogy békülési ajándéknak szántad, mármint azért, hogy az ott történtek miatt bocsánat kérj. Célba értek, de most amikor láttalak, egyszerűen nem tudom… - rázom meg a fejemet, s egy aprót az ajkamba harapok, hogy a könnyeimet visszatartsam, de nem adok időt arra, hogy bármit is mondjon, még mindig nem. -  Nem tudok semmit se, egyszerűen úgy érzem, hogy idióta és ostoba voltam, hogy helyet adtam a reménynek, ott legbelül. – s ekkor érzem, amint végig gördül egy apró könnycsepp az arcomon, de a többinek nem engedek utat, ha kell, akkor foggal körömmel küzdök, hogy ne bőgjem el magamat előtte. Én nem akartam ezt, nem akartam, de többé nem menekülhettem. Ha most láthatom őt utoljára, akkor így kellett lennie, de már egyszerűen nem bírtam volna tovább hazudni. – Sajnálom,én…. – tárom szét megadóan a karomat, hogy utána egyszerűen visszazuhanjon mellém. – nem akartam ezt… - s végül lesütöm a szemeimet, hiszen ha eddig nem, akkor most már igazán megnyílhatna alattam a föld és elnyelhetne. Fogalmam sincs, hogy mit fog tenni és ez még rosszabb, ez az egész helyzet miattam alakult ki, mert… mert ostoba és hülye vagyok… Mondhatni már reszketve várok a „ítéletre”, mert ebből már nehéz lenne jól kijönni. Legalábbis most már ő is rájöhet arra, hogy mennyire egy elcseszett farkas vagyok. – Ami a menedékházban történt, az ott is marad... – motyogom eme pár szót, azt a pár szót, ami már többször elhangzott a találkozás óta. Mert talán jobb lett volna minden fura érzést elnyomni, s kitépni magamból, mint megteremteni ezt a helyzetet. Tényleg ügyes vagyok, nagyon….


|| Bocsi * elmegy, elássa magát. *

Csak hitetlenkedő tekintettel és fejcsóválással háláltam meg a szavait, mert most komolyan? Kétballábasnak tart? Könyörgöm, a munkaidőm nagy részét a jégen töltöm, szerintem egész jó arány, hogy csak néhány évente esek olyat, hogy abból valami komolyabb sérülés is legyen. Montjuk tény, hogy most pont sikerült kifognia az egyik ilyen időszakomat.
- Ühüm, valami olyasmi... - bólintok a szavaira, a múlt után sóvárogni tényleg nem old meg semmit, és nem is vezet sehová, csak mi érezzük magunkat pocsékabbul, az meg kinek hiányzik?
- Könnyedén, mi? - nevetek fel csendesen, mert lehet, hogy másokhoz viszonyítva tényleg igaza van, de ha azt nézzük, hogy a számtalan titok miatt soha, egyikünk sem volt képes igazán közel engedni a szívéhez a másikat, vagy fordítva nézve, közel férkőzni a másikhoz, az is biztos, mint kiderült nem is olyan régen...
- Nem, még azt sem... - adom meg magam, hisz igaza van, a szavaival kellően jól célzott, hogy elvegye a kedvem az egész kutakodás-témától. Ami azért nem kis teljesítmény, azt hiszem.
Aztán egy szempillantás alatt minden megváltozik, mint ha egyszerűen megfagyna a hangulat, annak ellenére, hogy egyébként kellemes, napos őszi délutánunk van. Ahogy Prim szemmel láthatóan elszontyolodik, mellé pedig még hallgatásba is temetkezik, már végképp sikerül elbizonytalanítania, hogy akkor most mégis, mihez kezdjünk... ezzel az egész helyzettel, találkozóval, vagy bármivel. Nem is szólok semmit, csak várok, hogy szólaljon meg végre, segítsen, hogy most mi is van, amikor pedig már távozóra fognám, úgy tűnik, mégis megtörik a jég. Azon nyomban meg is állok, visszafordulva felé, néhány lépés távolságból hallgatom, ahogy lavina módjára indulnak meg a szavai, és csak mondja, és mondja, és mondja, és egyre inkább maguk alá temetnek és letaglóznak a hallottak.
Ahogy hadart, ha akartam se tudtam volna közbevágni, de nem is akartam... és nem is tudtam, lévén, ahogy felfogom a szavak súlyát, teljességgel lefagyok, és csak állok előtte, mint valami szobor, mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal, hosszú pillanatokon keresztül, csupán a tekintetét fürkészve.
- Prim... Szeretnéd újra megpróbálni...? Ezt... eddig miért nem mondtad? - szólaltam meg csendesen valamivel később, csak hogy mondjak valamit, mielőtt még azt hiszi, hogy megnémultam, vagy épp lábon hordtam ki egy kisebb szívinfarktust - Szóval... ennek az egész találkának ez volt a miértje? - kérdeztem rá, mert... igenis érdekelt, hogy miért pont most... Vagy egyáltalán miért?
- Én... nem tudom, mit mondjak. Vagy mit mondhatnék erre... - vakargattam meg a tarkómat töprengve, kínomban, mert azt hiszem, tekintve, hogy nem nyakba borulós-összeölelkezős-szerelmi vallomással viszonoztam az előbbieket, már csak kínosan sülhetett el az egész... már csak az a kérdés, hogy mennyire is lesz az.
- Prim... - veszek végül erőt magamon, hogy megpróbáljam elsimítani, vagy legalább elrendezni ezt az egészet - Eddig is voltak hasonló pillanataink, régen is, ezt te is tudod... - emlékeztetem, hisz ellenkező esetben sosem lépett volna túl ez az egész egy szimpla egyéjszakás ismeretségen - De te is tudod, hogy ez még kevés ahhoz, hogy hosszú távon működjön egy kapcsolat. Amikor először találkoztunk, akkor egy pár hétig, egy-két hónapig, ha kitartott, amikor másodszor futottunk neki, még addig se... Mi az esély rá, hogy ezúttal nem futnánk ugyanúgy zátonyra? - kérdeztem némi szomorú lemondással a hangomban. Persze, nyilván, azóta sok minden kiderült, de akkor is...
- Inkább váljunk el kellemesebb emlékekkel, mint hogy a mi kapcsolatunk is olyan szintre süllyedjen, mint Naomival... - feleltem csendesen, mert így, hogy a szemtanúja volt, ő is tudhatja, attól függetlenül, hogy régen mi lehetett köztünk, ma már csak a romjain  taposunk.
- Bár ahogy a szavaidból kivettem, már te sem bízol ebben az egészben... mint ha eleve hamvában holt ötlet lenne. Téged most Anchorage-ba szólított az élet, engem minden ide köt Fairbanksbe... Még ha mindketten igazán akarnánk, akkor sem tudom, mennyire működne így. - magyarázok tovább, ha már az érzelmeimről nem szeretek beszélni, akkor az észérvek mellett maradva próbálom meggyőzni őt... meg magamat is. Úgy könnyebb, kevésbé fájdalmas.
Ismét elhallgatok, és akaratlanul is újra eszembe jutnak a kérdései, amiket nem sokkal ezelőtt hadart el zavarában, és... ezúttal már teljesen más fényben világítanak. Szóval ezért érdekelte annyira, hogy megismertem-e valakit? Ami azt illeti, azóta nem, hisz Briát már jóval régebb óta ismerem, az más téma, hogy mostanában kezd végre alakulni valamerre a kapcsolatunk. Miért nem jutott előbb eszedbe, Prim? Lehet, hogy a véletlen kis összefutásunk után a viharban még inkább hajlottam volna arra, hogy adjunk egy harmadik esélyt is magunknak, de így...? Nem éreztem volna tisztességesnek vele szemben, és Briával szemben sem lett volna fair, ha ilyesmibe keverjük bele... vagy épp felültetem a háta mögött...
- Lehet, hogy jobb, ha most tényleg megyek... Sajnálom, és... ég veled, Prim. - szólalok meg egy újabb, röpke szünet után, nem is tudom, mi mást mondhatnék még. Lehet, hogy semmit sem kéne... így aztán, hacsak nem állít meg, akkor valóban távozóra fogom.

Ahogyan a hurrikán hirtelen lecsap, ahogyan az első hópelyhek szállingózni kezdenek, oly váratlanul fagyott meg minden, változott meg minden. Elrontottam mindent, egyszerűen csak csendben kellett volna maradnom, s ahogyan korábban annyira megöltem, eltemetettem érzéseket, úgy kellett volna ezeket is eltemetnem, de most ez másabb volt. Nem bírtam tovább hazudni magamnak, se neki, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ha nem mondom ki, akkor esélyt se kapok arra, ami fura módon a hatalmába kerített. Nem tudtam, hogy mire számítok, nem tudtam, hogy mit fognak okozni a szavaim. Majd mielőtt tényleg elsétálhatna, egyszerűen megtörik a jég, s vízözön módjára kebeleznek be minket a szavaim. Nincs megállás, egyszerűen csak hadarom a dolgokat, mintha még levegőt se kellene vennem…
Az özönvíz pusztít, kárt okoz, de vajon mekkora kárt? Figyelem őt, s szinte már a szemeimmel könyörgök, hogy mondjon valamit. Vágja hozzám, hogy mekkora egy idióta vagyok, vagy azt, hogy többé nem akar látni, mert a némaságánál talán még azt is könnyebben viselném. Ajkaim megremegnek, fogaim mélyen vájódnak az ajkamba, hogy a könnyeimet vissza tudjam tartani, de aztán megszólal, mégis olyan, mintha nem is itt lenne, hanem túl távol…
- Mert nem tudtam, hogyan mondhatnám el? Főleg azok után nem… - harapom el a dolgot, hiszen mégis mit kellett volna mondanom? Talán csak reménykedtem abban, hogy benne is feltámadt valami hasonló érzés és talán csak arra vártam, hogy megpillantsam benne, de tévedtem és ostoba voltam.. Ostoba voltam, hogy az életet pumpáló kis ízére hallgattam, hogy utána újra milliónyi darabra törjön…
Bólintok arra, amit mond és nem eresztem el őt a pillantással. Tudom, hogy igaza van, ahogyan azt is tudom, hogy az eszére hallgat és meg se hallja a szívét, ha egyáltalán az súg neki valamit. Ismertem már annyira, hogy tudjam, mikor melyiket használja… - Ha nem próbálsz meg valamit, akkor sose derül ki, hogy mi lett volna, ha…. – kezdek bele, majd lassan összefonom a karomat magam előtt, mintha csak attól tartanék, hogy hamarosan a mellkasomból kiszakad a szívem. Mintha ezzel képes lennék erős maradni, még ha gyengének, ostobának és … Végtelen lenne a sora annak, hogy minek gondoltam magamat abban a pillanatban…  
A szavai még inkább fájnak, fáj az, hogy meg se próbálna hinni ebben. Minden egyes szava olyan, mintha egy kést forgatnának szívemben, de én teremtettem meg azt a helyzetet, én idéztem meg. Én rontottam el mindent. Szép emlékeket? Ezek után? Egyáltalán van még esély rá? Nem tudom…. S ez az, ami igazán megrémiszt.
- Én hittem, hiszek benne, de te nem… Tudod két ember sok mindenre képes, de talán neked van igazad, hogy ez már régen hamuba fulladt… - s ekkor fordítom el először a pillantásomat róla. Nem bírom tovább. A testem szinte remegne, de nem engedem, ajkaimba vájódnak újra a fogaim, érzem, ahogyan a vérem kiserken, de még ez se érdekel. Nem fogok sírni, nem fogom még inkább megalázni magamat előtte. Nem…. egyszerűen nem, hiszen már most is ostoba és naiv voltam…. Lehet, hogy két különböző városban élünk, más felé sodort az élet, de akkor se a világ két különböző pontjáról volt szó, de már mindegy. Mi értelme harcolni, ha a másik fél egyből lemondott mindenről, ha másik meg se próbál hinni?!
Az utolsó szavai okozták talán a legnagyobb sérülést. Ott visszhangzott a fülemben „ég veled, Prim” – S éreztem, ahogyan a könnyeim utat törnek maguknak. Figyeltem, ahogyan egyre inkább távolodik, miközben aprónak, törékenynek és jelentéktelenek éreztem magamat. Megállíthattam volna, de mi értelme lett volna? A legféltettebb érzéseimet mondtam el, s mintha kifacsartak volna belül, mintha földre löktek volna és talán tényleg így volt…
- Sajnálom… én nem akartam… ég veled Jackson… - hagyták el ajkaimat ezek a szavak, szinte suttogva és a szél repítette magával. Talán meg se hallotta már, talán túl távol volt már… ki tudja, hiszen hamarosan a könnyfátyol takarta el előlem a világot, s pillanatokkal később már egyszerűen összeroskadtam, mint valami idióta. Nem érdekelt már semmi se, nem érdekelt az, hogy milyen csúfot űz még belőlem a világ. Remegő kezekkel halásztam percekkel később elő a telefonomat. Felkellene hívnom Rhyd-ot, de nem ment. Egyszerűen kicsúszott a kezemből a telefonom, a sírásnak köszönhetően pedig remegett a testem. Nem bírtam tovább, nem akartam ezt érezni, nem akartam újra ezt érezni… Darabokra hullottam, úgy éreztem, hogy ennél nagyobb hibát nem is követhettem volna el, mint hogy hagyni, hogy kimutassam a bennem kavargó érzéseket. Percek szinte elmémben tomboltak, miközben a könnycseppek egymást után gördültek végig orcámon, majd pedig egyszerűen a mélységbe zuhantak, mintha a lelkemet akarták volna megszabadítani a szenvedéstől, de hiába… Elbuktak, ahogyan én is...
Végül sietve kaptam fel a telefont, majd vágtam zsebre, s egyszerűen elindultam a várostól minél messzebbre, minél mélyebbre az erdő felé és szinte majdnem minden lépésnél egy-egy ruhadarab zuhant a földre. Menekülni akartam, elfutni gyávamódon, nem érezni ezt… Szinte fel se fogtam, hogy mit csinálok, mit teszek, az ösztönök irányítottak és a fájdalom kergetett, loholt a sarkamban. A ruha volt az apró kenyérmorzsa, ami mutatta az utat felém, de amint minden lekerült rólam egyszerűen hagytam, hogy a csontjaim ropogása töltse be a fájdalom csendjét és hamarosan már egy tarka farkas futott az erdő felé. Merre? Nem tudom, egyszerűen csak futottam, menekültem. Nem érdekelt, hogy mennyi gally reccsen, nem számított már semmi se, hogy mi sérti fel a bundámat. Legszívesebben vonyítottam volna, teret adtam volna a bennem tomboló érzéseknek, de még se tettem. Nem akartam felhívni magamra a teremtőm, se társaim figyelmét, helyette, inkább valami vízhez keveredtem. Megtörten telepedtem le a partjára és figyeltem a tükörképemet a víz partján, majd újra futottam, menekültem, amikor úgy éreztem, hogy nem bírom, hogy nem megy….


Talán csak hosszú percek teltek el így, de az se kizárt, hogy órák, mire visszataláltam a magamnak hagyott ösvényhez. Figyeltem a földön heverő ruháimat, majd az erdőre tévedt a pillantásom, ahonnét nem olyan régen kerültem elő. Mintha csak az járna a fejemben, hogy örökre eltűnök, de még egy embernek nem tudtam volna fájdalmat okozni, így a lehető leglassabban változtam vissza, szép lassan felöltöztem és egy utolsó pillantást vetettem a tájra, mintha csak szavak nélkül köszönnék el, mert ezek után nem hiszem, hogy valaha ide vissza fogok térni, vagy Fairbanks közelébe. Majd pedig írtam Rhyd-nak, hogy felvehet, addig meg szinte eltüntettem minden árulkodó nyomot, ami esetleg megsúghatta volna neki, hogy itt kevésbé jó dolgok történtek…

Menni fog, mennie kell, hiszen az idő minden sebet begyógyít, még a túl mélyeket….




|| Én is köszönöm a játékot! Én is sajnálom....

It's hard to say goodbye

- Hát hogyan, hogyan... Mondjuk kinyitod a szád és elkezded...? - tárom szét a kezeim hitetlenkedve, mert mégis... mit várt? Könyörgöm... Persze értem én, hogy nem könnyű ilyesmiről beszélnie, valahol csodálom is érte, hogy végül összeszedte hozzá a bátorságát, de azt sem mondanám, hogy a helyében nekem is ilyen nehezen ment volna... Vagy csak hiszem, szeretném ezzel áltatni magam...? Elvégre annak idején egyszer sem próbáltam Naomit keresni, annak ellenére, hogy ő megpróbált, csak hibáztattam érte, hogy nem próbálkozott eléggé... És most, amikor más fordul hozzám, úgy lököm el magamtól, hogy az fájdalmasabb talán nem is lehetne... nem is értem, ezek után miért akarta volna Prim pont velem újrakezdeni...
Akármennyire is nehéz, de állom a pillantását, miközben beszélek, a szívemet háttérbe szorítva, csupán az észérvekre hivatkozva, mert... mondanám, hogy nem akarom, hogy ismét összetörjék, de igazából még az első nagy szerelem és csalódás óta is darabokban hever, akármennyire is próbálná bárki foltozgatni-javítgatni-gyógyítani, úgy sem lenne olyan, mint egykoron volt.
- Lehetséges. De újabb csalódás sem lesz belőle. - reagálok csendesen a szavaira, hisz az elzárkózás az egyik legjobb védekezés a csalódás ellen, azt hiszem, tudjuk mint a ketten... hisz ezelőtt épp emiatt nem kerültünk soha elég közel egymáshoz.
Ahogy meglátom azt a kicsorduló könnycseppet, már tudom, hogy mennyire sikerült megbántanom, azok után, hogy végre összeszedte a bátorságát a vallomásához, én szélvészként sepertem le magamról a szavait... Fáj így látnom, fáj a tudat, hogy Naomi után neki is sikerült olyan mélyen a védtelen lelkébe gázolnom, hogy könnyekben törjön ki... csak míg Mimi mindig is sokkal érzelgősebb volt, mondhatni, már-már megszokott nála... Ellenben Primet még sosem láttam ezelőtt így...
Bocsánatot kérnék tőle ismét, még százszor, letörölném a könnyét, hogy aztán magamhoz öleljem, vigasztalva, csak hogy ne kelljen pityeregni látnom, de azt hiszem, ezt az esélyemet örökre sikerült eljátszanom. Így csak állok tétován, a vádját hallva pedig csak még jobban összeszorul a szívem, és már épp tagadnám, de... azzal csak tovább rontanék a helyzeten, bonyolítva az amúgy sem egyszerű szotuációt.
- Megismertem valakit. - mondom ki végül, utolsó késszúrásként odavetve a szavakat, amiktől meg akartam kímélni, de úgy tűnik, nem hagyott más választást. Ha már másképp nem megy, akkor ezzel a fájdalmas fordulattal töröm össze a szívét, hogy ne dobogjon értem, várakozva, talán hiába, biztos jövő és ígéretek hiányában. Inkább gyorsan ellököm magamtól, minthogy később elbizonytalanítson a szavaival, mert így is sokkal több a bizonytalanság az életemben, mint amit szeretnék, hát még a komplikáció...
Ezek után azonban már végképp nem marad más hátra, mint a búcsúzásom annak a reményében, hogy nem most követtem el életem második legnagyobb hibáját. Csak rámarkolok a hátizsákom pántjára, ahogy elszántan sietek vissza az erdő irányába, a túraösvény felé, ami ideig hozott, hogy mielőtt magam mögött hagyjam a tisztást... És vissza sem nézek, mert félek, a végén még elgyengülnék és meggondolnám magam. Csak el innen, minél hamarabb, mielőtt visszafordulnék és a nyomába erednék...

- Mintha az olyan egyszerű lenneeeeee!!! – mondom most már kissé hangosabban és úgy, mint akit már az se érdekel, ha a világ megtudja, hogy összetörték, a földbe döngölték. Mit számít, hiszen egyedül már csak a szél ölel körbe, az segít egyben tartani a darabokra hulló lényemet, a szívem milliónyi apró darabra törik, ahogyan egy földre hulló porcelán figura. Nem marad más, mint a darabkák, amiket már többé nem lehet összeilleszteni, pontosan nem. Hittem, de mit ér a hit, ha csak egy apró szellő is erősebb annál, ha egy véletlenül elejtett mag is hamarabb talál termőtalajra, mint eme érzések másban, abban, aki felé a te érzéseid vezérelnek…
- De boldog pillanat se….- jegyzem meg még mindig a könnyeimmel küszködve. Egy-két könnycsepp átjut még ennek ellenére is a gáton és végig gördül az arcomon. Régebben hibáztuk, de hinni akartam abban, hogy nem ez a vég, hogy van még esély, de minden egyes szóval, minden egyes szellő fuvallattal távolabb került, ahogyan az őszi faleveleket felkapja a szellő és messzire repíti. Úgy tépték ki a reményt a szívemből, hogy utána elvigyék és talán másnak adják. Olyannak, aki megérdemli a reményt és azt, hogy valaki képes legyen szeretni őt. Talán mást nem fosztanak meg tőle, ahogyan engem… Nem szoktam sírni, mindig is elég erős voltam, de most nem ment. Nem érdekelt már semmi se, hiszen az egyik fontos személy az életemnek egyszerűen kicsúszott az ujjaim közül…
Minden egyes szó, minden egyes másodperccel nehezebb és nehezebb lesz ez az egész… De ha eddig nem bántottak a tettei, vagy éppen az, hogy semmit se tett, akkor ott voltak a szavai, hogy újra a szívembe marjanak és lelkemet tépázzák. Lángra lobbantsák, hogy utána egyszerű pernyeként megsemmisüljön minden… minden, ami még a reményt és a boldogságot táplálta… Eddig talán nem mart eléggé, nem törte darabokra a szívemet, akkor most elérte a szavával. Ajkam megremegett, a könnyek ott gyűltek a szememben, de nem engedtem szabadjára őket. A porcelánbábut lelökheted, s hagyhatsz neki reményt, hogy egyszer talán még összefoltozható, de ha még meg is taposod a milliónyi darabjait, hogy még inkább összezúzd, akkor már ne várj csodát…
- Remél.....reméle....remélem mellette boldog leszel és megtalálod azt, amire vágysz…- mondom elbicsakló hangon és remegő testtel, ajkakkal. Mint akinek szinte már a beszéd is a legnagyobb kínt jelenti, vagy egyáltalán a lélegzetvétel. Neki rohanhatnék, ordíthatnék, de mit érne? A fájdalom így is és úgyis felemészt belülről. Sose voltam olyan, aki másnak rosszat kíván… Legalább ő megtalálhatja a boldogságot valaki mellett, ő még lehet boldog…
Az alakja pedig szép lassan elveszik a messzeségbe, s nem marad más utána, mint fájdalom és megtörtség, a mindent elsöprő sötétség.


Ágak reccsennek, szívek törne össze. Ágak sértik fel a bundámat, szív vérzik. De mit számít? Hiszen semmi más nem marad, mint a menekülés, az elveszettség és magány… Senki nem hallja, senki nincs itt, hogy elvegye tőlem ezeket az érzéseket, azokat, amik még sokáig fognak fogvatartani, hiszen senkit se lehet csak úgy kitörölni az elménkből, akkor a szívünkből miként lehetne? Nehezen, s lassan. Mégis farkasként úgy érzem, hogy otthon vagyok, az erdő menedéket adhat sebzett lelkemnek, megtört szívemnek. Nem akarok semmire és senkire gondolni, el akarok veszni és hagyni, hogy magához öleljen, ahogyan egykoron befogadott az erdő. Az orrom lassan zavarja meg az állóvizet, ahogyan közelebb hajolok a vízfelszínéhez. Mintha csak a tükörképeket akarnám eltűntetni, hogy utána újra rohanhassak, futhassak és menekülhessek, mintha képes lennék lehagyni a sötétség démonait….



De nem futhatok többé, nem menekülhetek örökké, mert még számítanak rám páram, nem hagyhatom őket is cserben. Erősnek kell lennem. Menni kell és sikerülni is fog, ha hónapokig fog tartani, akkor addig, de küzdenem kell bármennyire is fáj most, bármennyire is hullottam apró darabokra… Csendesen ülök a fűben, várva rá, várva arra, hogy elmehessek innét és szép lassan magam mögött hagyhassak mindent, még ha a szívemet is ki kell tépnem hozzá…

Fogalmam sincs, hova mehetnék, hova rohanhatnék. Fájdalom tépázza minden tagom és még ha csak a fizikai kín lenne, kacagva szaladnék a világ végéig is. Nem akartam azon gondolkodni, hogy mit tettem, hogy miket mondtam, hogy miképp reagált, el akartam felejteni az arcát, a tekintetét, mindent, ami vele kapcsolatos volt.
"Undorodom tőled."
Zihálva-lihegve álltam meg, a vállam már elviselhetetlenül fájt ott, ahol alig két napja megrángatott és ripityára tört, hogy aztán ma megint adjon neki egy keveset. Remegett az egész lábam, bundámat helyenként a felszakadt sebeknek köszönhetően vér színezte, bár ez tényleg nem volt vészes. Le akartam pihenni, mégsem álldogáltam tovább. Ha más nem, majd végkimerülésemben összeesek, nem érdekel, de mielőbb és minél messzebb akartam kerülni Tőle. Soha korábban nem féltem tőle, akkor sem, amikor még ember voltam és felfedte előttem a Farkast, de most... éreztem a haragját, a keserűségét, a csalódottságát, intenzívebben, mint valaha, az energiái pedig szinte megfojtottak.
Mindig odafigyeltem arra, hogy legalább valami ruha legyen nálam, meghagyva a visszaváltozás és az emberek közé menés esélyét. Most ez sem volt. Elcsigázottan sántikáltam a keserű bánatot pedig lassan a mogorvaság színezte meg. Azt hiszi, nekem nem fájt? Nem volt rossz és nehéz? Hogy olyan egyszerű volt azzal a tudattal tovább élnem, hogy én okoztam a lányunk halálát, hogy hibás vagyok? Nyugodtan ültem vele szembe, igen, mert tökéletesen tanácstalan voltam, hogy mégis hogyan mondjam el mindezt, és volt pofám a segítségét kérni, igen, mert ennyire szerencsétlen vagyok!
Csak nehogy meggondolja magát és utánam jöjjön megölni... Most tényleg kinéztem belőle ezt is, első felindulásból, vagy másodikból, teljesen mindegy. Félek tőled, Aiden. És fáj, mert tényleg nem hittem, hogy valaha eljön a nap, amikor rettegve gondolok a karmazsin szempárra a fekete bunda ölelésében.
Nem nagyon figyeltem, merre mentem, azt se tudtam, hogy dél felé tartok-e egyáltalán. Segítségre volt szükségem - meglepő, mi? -, ugyanakkor tartottam belefutni bárkibe is. Egyébként sem voltam egy buldózer, most viszont a legártalmatlanabb fuvallat is könnyedén elintézhetett volna.
Aludni akarok. Hosszan, sokáig, amíg el nem felejtem ezt a félelmet, amíg Aiden megbocsát - ha ez sose következik be, akkor ítéletnapig, nem érdekel. Csak hadd ne kelljen törődnöm senkivel és semmivel...
Megrezdül a fülem, lépéseket hallok, s ahogy kicsit jobban odafigyelek, energiákat érzek. Nincs fent a pajzsom, felesleges lenne igazából, fejemet pedig a közeledő nőstény felé fordítom. Várok, a magam kimerültségében is feszült éberséggel, mert fogalmam sincs, ki ő és mire számíthatok tőle. Sebzett vad vagyok a szó minden értelmében.

Egy újabb titok, amit előbb vagy utóbb be kell vallanom, ahogyan azt is, hogy mi a manó nyomja a szívemet, de még nem álltam arra készen, hogy Rhydian-t beavassa abba, hogy miként ástam el magamat, vagy miként csináltam magamból hülyét és milyen könnyedén hagytam, hogy valaki összetörje és megtiporja a szívem darabkáit. Úgy éreztem, hogy most muszáj elmennem oda, egyszerűen csak muszáj… Mintha azzal képes lennék lezárni azt, ami történt, esetleg otthagyni a szívem apró darabkáit vagy egyszerűen csak szembe nézni a dolgokkal.
Szerencsére Wendy kölcsön adta az autóját, s nem is haboztam reggel útra indulni. Minél előbb túl leszek rajta, annál hamarabb térhetek haza és utána majd magyarázkodhatom, hogy újra a másik város közelébe mentem, de nem léptem át a határt, így nem szegtem meg semmit se. Annyit kért, hogy egyedül ne menjek a városba, hát nem fogok. Már csak az kellene. Tuti, ha betenném a lábamat, akkor az első utcasarkon pont belé ütköznék, vagy csak meg pillantanám mással. Eme gondolatra még a hideg is kirázott és az ujjaim kicsit erősebben fonódtak a kormánykerékre, de aztán lassan kifújtam a levegőt, mert nem kellene kárt tennem másnak a kocsijában. Viszont az tény, hogy nem kegyelmeztem a gázpedálnak, mert tényleg szerettem volna minél hamarabb túl lenni rajta. Amikor egész  közel kerültem ahhoz a tisztáshoz, amit szerintem a következő évtizedekben messzire el akarok majd kerülni, akkor sietve álltam félre, de azért tisztes távolságban maradtam. Egy kis séta senkinek se ártott, de még jó pár percig inkább a kocsiban maradtam, majd végül, mintha hatcsillós tonna lett volna a lábaimon elindultam ahhoz a bizonyos helyhez. Újra és újra magam előtt láttam az eseményeket és szerettem volna semmisé tenni és még előtte kitépni a szívemet, de erre már esélyem sincs. Jelenleg a jelenben kellene kitépnem minden érzést és örökre elfelejteni, de ezek után már soha többé nem akarok senkit se szeretni. Köszönöm, de nekem ennyi elég volt. Nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy megtalálja az örökké tartó szerelmet, mint a Teremtőm és Victoria… Azt se tudom, hogy azt miként éltem túl, hiszen akkor még inkább romokban hevertem. Talán tényleg igaz a mondás, hogy sok mindent kibírunk, de a nőstény amúgy eléggé kedves teremtés, legalábbis akkor az volt…
De aztán vér illata csapja meg az orromat és egy pillanatra megtorpanok. Figyelni kezdek és hamarosan rájövök arra is, hogy nem vagyok egyedül és megérzéseim szerint a másik farkas se lehet rózsás kedvében, de ennek ellenére elindulok felé. Ha a „szökésem” miatt nem öl meg Apám, akkor ezért már tuti, hogy csak úgy egy idegen farkas felé rohanok, mintha a fájdalmát én magam is érezném, de lehet már képzelődöm. Mindegy. Amikor pedig meglátom a „Szívem darabokra törésének a helyszínén”, akkor lefagyok egy pillanatra, de sokkal inkább amiatt, mert tényleg szörnyen néz ki. Lassan teszek felé egy lépést, de még mindig inkább tisztes távolságban maradok.
- Prim vagyok, nem akarlak bántani. – szólalok meg sietve, de magam sem értem, hogy mit keresek itt és miért akarok segíteni neki, ha még magamon se tudok. – Segíteni szeretnék. Jól vagy? – bár azt hiszem ennél ostobább kérdést nem tehettem volna fel. – Mi történt? - kérdeztem sietve, miközben próbáltam az érzékeimre támaszkodva mind tőle, illetve mind a környezetből minél több dolgot megtudni. Nem szerettem volna, ha esetleg az, aki őt így megtépázta újra megjelenne...

Voltak fenntartásaim, hogyne lettek volna? Ahogy simán belefutottam Horatióba, úgy ez a nőstény is lehetett valakije, bár nem éreztem rajta a férjem szagát semmilyen módon, mégsem bíztam abban, hogy ez valóban ismeretlenséget feltételez.
Óvatosan közelített, lassan és nem éreztem felőle támadó szándékot, mégis lestem minden mozdulatát, hátamon kissé felborzolódott a szőr, de nem morogtam. Egy részem azt hiszem komolyan képes lett volna feladni most az életet, a másik, amiben az ösztön erősebben dominált és ragaszkodott a léthez, nem így gondolta, hát maradt ez a köztes, feszült figyelem.
~ Dakota ~ mutatkoztam be én is kurtán, szinte még gondolatban is elgyötört hangon. Ha tudnék, nevetnék egyet röviden, a kérdés hallatán. ~ Úgy nézek ki? ~ Nincs gúny bennem, csak keserű kín és minden óvatoskodásom ellenére is érzem, hogy ennek a segítségnek minden gond nélkül oda tudnám dobni magam. Úgysincs más lehetőségem, választásom, veszíteni valóm és ha az egész környéken ő az egyetlen, aki ilyesmit képes felajánlani nekem, bolond leszek hajdan volt nagy büszkeségre hivatkozva elutasítani.
~ Összeakadtam egy másik kóborral ~ feleltem és nem is volt hazugság, épp csak azt hagytam ki, hogy az a másik kóbor történetesen a férjem. Bár azt hiszem mindezek után teljesen feleslegesen hívnám annak, vagy Horatiót apósnak. ~ Meg korábban is volt egy hasonló eset... ~ A szemébe néztem és örültem, hogy nem éreztem rajta sem a falka, sem Aiden szagát, valamint több évszázadot sem. Valahogy egy időre elegem lett a háromszáz felettiekből.
Korábban öt éve menekültem hasonlóképp, ám akkor a lányommal együtt. Most viszont magamon kívül senkit sem kellett szöktetnem, senki sem hal meg helyettem, legalább ennyi pozitívum akadt.
~ El kéne tűnnöm a környékről ~ kezdtem a tekintetét fürkészve, némán kérdve: bízhatok benned ennyiben? Tényleg segítesz, tényleg tudsz segíteni? ~ De semmim sincs, ezt pedig szó szerint értsd, amit itt látsz, ennyim van, ennyi vagyok. ~ Nem akarom, hogy később még ő is rám hozzon esetleg valakit, mert zsákba macskát árultam. Elfutottam már egy falka elől, most a második területét kell kerülnöm és annak környékén se érzem magam teljes biztonságban, mert ha csak egy villanás is felmerül bennem a korábban történtekből, zsigeri félelem mar belém, amit a Farkas váltott ki. Megtépett már korábban is, haragudott és csalódott máskor is, de ez... ez merőben más volt, összehasonlíthatatlanul erősebb az eddigieknél.
~ Így is segíteni akarsz?
Egyáltalán nem voltam olyan állapotban, hogy csak úgy boldoguljak egymagam, vadászni se lettem volna képes így. Egy dolog volt stoppolni meg másoktól kicsalni ezt-azt és teljesen más egy vadidegenre bízni az életed, mert egyszerűen nincs más választásod. Féltem és ez már kezdett idegesíteni, nem voltam egy beszari csaj, ennek ellenére mégis úgy éreztem magam. Teljesen szétestem, kapkodva akartam összeszedni magam, de mégsem ment, mert ügyetlenül ejtettem ki minden darabot a kezemből. Remegtem. Azt hiszem, enyhe - ha enyhe - sokkot kaptam.

Nem mondom azt, hogy egyből a keblemre öleltem volna az idegen nőstényt, hiszen ha közeli barátok, ismerősök képesek ekkora sebet ejteni rajtunk, akkor egy idegen mire lehet képes? Szerintem bármire, hiszen neki semmit se jelentünk. Ezért is voltam óvatos, illetve a sebeit látva abba sem voltam biztos, hogy miként reagál bárkinek a közelségére. De majd kiderül, hogy miként fog alakulni ez a találkozás.
Miközben közelebb sétálok hozzá figyelem őt, próbálok megtudni minél több dolgot. S idővel sikerül azt is megállapítanom, hogy nem egy több száz éves farkashoz van szerencsém, hanem csak pár évvel idősebb nálam, ez dolog picit megnyugtat, hiszen így legalább nem vagyok olyan nagy veszélyben…
- Örülök a találkozásnak. – bár ez nem volt teljesen igaz, hiszen egyedül akartam itt lenni, s megpróbálni helyre tenni magamat, de ehelyett egy sebzett nősténybe botlok. Tényleg szerethetnek az égiek… Viszont nem vagyok képes magára hagyni. Talán amiatt, mert magamat láttam benne, olyan sebzett volt, mint én a lelkem legmélyén. A kérdésére inkább nem mondok semmit se, mert tudom, hogy nem kellett volna ilyet kérdeznem tőle…
Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd néha bólintok is egyet. Nem szeretnék a szavába vágni, vagyis a gondolataiba.
- Akkor te is vonzod a bajt. Legalább ebben hasonlítunk, de ha jól gondolom, akkor nem csak testileg sérültél meg, ugye? – kérdezem tőle óvatosan. Nem szeretném felhozni azt, ami történt és nem is akarom faggatni, de azért tudnom kell, hogy mit is veszek a nyakamba, hiszen nem elég a saját bajom, de még másé is kell. Legalább addig se a saját nyűgjeimre fogok koncentrálni és ez kicsit önzőség, de ez van. Nem állt szándékomban magára hagyni, hiszen az élet szemmel láthatóan már eléggé kegyetlen volt velem.
Lehet, hogy ő úgy gondolta semmije sincsen, de nem ez volt a teljes igazság. Lehet, hogy anyagilag semmije se volt, de ott volt a szíve és az, ami mélyen legbelül lappang. S a belső értékek szerintem a legfontosabb dolgok az életben. Még ha ezt sokan be se ismerik.
- Miért ne akarnék? – kérdezem kíváncsian, hiszen nem ártott nekem semmit se. Meg amúgy se olyannak néz ki, mint aki ki akarna zsebelni. Végül elindulok lassan felé, kibújok a dzsekimből, majd a felsőmből is. Szerencsére egy hosszabb pólót vettem fel. Majd a dzsekit újra felveszem, majd felé nyújtom a felsőmet.
- Gondolom szeretnél inkább emberi alakban lenni és úgy könnyebben mehetünk innét el. – nézek rá komolyan, s nem mozdulok. Egy felsőbe nem fogok belehalni.
- Esetleg van konkrét célod, vagy csak az számít, hogy ettől a várostól messze legyél? – faggatózom tovább, de még mindig barátságosan cseng a hangom, s egy biztató mosolyt kis küldök felé.

Hangulat zene

Tényleg tippem sincs, miért állhatott meg és akar segíteni, már csak azért sem, mert eddig mindenki csak valamiért cserébe volt ilyesmire hajlandó. Senkit sem hibáztattam érte, én se tennék ingyen semmit, ám jelen helyzetben... tényleg passz.
~ Csak azt vonzom ~ húztam volna el a szám emberi alakban, így viszont csak a fáradt hangra futotta. A kérdésre viszont megint csak hosszas hallgatás volt az első reakcióm. ~ Túl jól látod ~ mondtam végül, energiáim pedig tovább árulkodtak rólam: nem akarom elmesélni, nem akarok róla bővebben beszélni, mert ha elmondom, valósággá válik, igaz lesz, beismerem, hogy úgy és az történt, ahogy és ami. Hogy a férfi, akit szerettem, elérte, hogy rettegjek tőle. Tőle és a Farkastól, ami benne él, amit annyira csodáltam és szerettem szintén.
A csalást és a beharapást követően az egész életem tökéletes bizonytalanság és mában élés volt, így hozzá szoktam, mégis Aiden valahogy egy biztosabb pont maradt akkor is, ha nem hiányzott. Most viszont csak az előbbivel tökéletesen elbizonytalanított mindenben. Főleg saját magamban... Az pedig tény, hogy mindezzel valóban sikerült elérnie: ne akarjak véletlenül se visszamenni, vagy felkeresni őt. Nem csak most, hanem egyáltalán bármikor a jövőben. Szükségtelen aggódnia emiatt, és ez fájt, holott nem akartam, nem kéne.
~ Nem tudom... ~ feleltem rá emelve a pillantásom és elhallgattam, ami valójában kikívánkozott: mert nem érdemlem meg.
Figyeltem, ahogy levette a felsőjét, majd vissza a dzsekijét, hogy aztán rajtam legyen a cselekvés sora. Előre belesajdult minden porcikám a közelgő alakváltásba, de igazat kellett adnom neki, ezúttal tényleg könnyebb lesz két lábon. Könnyebb... pf, semmi sem könnyebb. vettem pár mélyebb levegőt, majd nekiláttam. Jól sejtettem, majdnem olyan kín volt ez most, mint kölyökként. Reméltem, hogy ezzel a testi fájdalommal a lelki legalább távozik belőlem, megelégszik ennyivel és elhagy, de még a gondolat végére sem értem, amikor rájöttem, milyen buta és naiv elképzelés ez.
- Messze... - ziháltam a testemet tépő láthatatlan karmoktól, amik a sebeimet húzták, a vállam marcangolták, valamint a kimerültségtől. - Minél messzebb... el innen... Volt... valami délebbi, nagyobb város... azt hiszem... - reszkettem a hidegtől, a fáradságtól, ahogy négykézláb kucorogtam egyelőre a földön, majd szinte fel se nézve nyújtottam a kezem a hosszú pólóért. Nyomorultul éreztem magam. - Mindegy, hova viszel - találtam meg ismét tekintetét, majd kissé nehézkesen magamra vettem a felkínált ruhadarabot. - Már nem számít...
Nincs helyem, sem itt, sem az Ő életében, ez már teljesen biztos. Elvesztettem. Valami fontosat, valami becseset, most tényleg veszteség volt, mert nem én hagytam el, Őt, így, ilyen formában, vagy úgy egyáltalán, nem voltam képes egész életemben. És most... egyszerűen csak nincs többé. Nem létezhet számomra, sem én számára.
Már fel se tűnt, hogy megint sírok, bele se rezdült az arcom, csak hagytam.