So why do we keep up this charade? N' how do we tell apart the time to leave from the time to wait...?
What does tomorrow want from me? What does it matter what I see? If it can't be my design, Tell me where do we draw the line, Tell me where do we draw the line...
The dance of flames and shadows in the street, Make poetry nobody's ever heard, The weight of loneliness stands on your feet, The cage already there around the bird...
Csak hitetlenkedő tekintettel és fejcsóválással háláltam meg a szavait, mert most komolyan? Kétballábasnak tart? Könyörgöm, a munkaidőm nagy részét a jégen töltöm, szerintem egész jó arány, hogy csak néhány évente esek olyat, hogy abból valami komolyabb sérülés is legyen. Montjuk tény, hogy most pont sikerült kifognia az egyik ilyen időszakomat. - Ühüm, valami olyasmi... - bólintok a szavaira, a múlt után sóvárogni tényleg nem old meg semmit, és nem is vezet sehová, csak mi érezzük magunkat pocsékabbul, az meg kinek hiányzik? - Könnyedén, mi? - nevetek fel csendesen, mert lehet, hogy másokhoz viszonyítva tényleg igaza van, de ha azt nézzük, hogy a számtalan titok miatt soha, egyikünk sem volt képes igazán közel engedni a szívéhez a másikat, vagy fordítva nézve, közel férkőzni a másikhoz, az is biztos, mint kiderült nem is olyan régen... - Nem, még azt sem... - adom meg magam, hisz igaza van, a szavaival kellően jól célzott, hogy elvegye a kedvem az egész kutakodás-témától. Ami azért nem kis teljesítmény, azt hiszem. Aztán egy szempillantás alatt minden megváltozik, mint ha egyszerűen megfagyna a hangulat, annak ellenére, hogy egyébként kellemes, napos őszi délutánunk van. Ahogy Prim szemmel láthatóan elszontyolodik, mellé pedig még hallgatásba is temetkezik, már végképp sikerül elbizonytalanítania, hogy akkor most mégis, mihez kezdjünk... ezzel az egész helyzettel, találkozóval, vagy bármivel. Nem is szólok semmit, csak várok, hogy szólaljon meg végre, segítsen, hogy most mi is van, amikor pedig már távozóra fognám, úgy tűnik, mégis megtörik a jég. Azon nyomban meg is állok, visszafordulva felé, néhány lépés távolságból hallgatom, ahogy lavina módjára indulnak meg a szavai, és csak mondja, és mondja, és mondja, és egyre inkább maguk alá temetnek és letaglóznak a hallottak. Ahogy hadart, ha akartam se tudtam volna közbevágni, de nem is akartam... és nem is tudtam, lévén, ahogy felfogom a szavak súlyát, teljességgel lefagyok, és csak állok előtte, mint valami szobor, mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal, hosszú pillanatokon keresztül, csupán a tekintetét fürkészve. - Prim... Szeretnéd újra megpróbálni...? Ezt... eddig miért nem mondtad? - szólaltam meg csendesen valamivel később, csak hogy mondjak valamit, mielőtt még azt hiszi, hogy megnémultam, vagy épp lábon hordtam ki egy kisebb szívinfarktust - Szóval... ennek az egész találkának ez volt a miértje? - kérdeztem rá, mert... igenis érdekelt, hogy miért pont most... Vagy egyáltalán miért? - Én... nem tudom, mit mondjak. Vagy mit mondhatnék erre... - vakargattam meg a tarkómat töprengve, kínomban, mert azt hiszem, tekintve, hogy nem nyakba borulós-összeölelkezős-szerelmi vallomással viszonoztam az előbbieket, már csak kínosan sülhetett el az egész... már csak az a kérdés, hogy mennyire is lesz az. - Prim... - veszek végül erőt magamon, hogy megpróbáljam elsimítani, vagy legalább elrendezni ezt az egészet - Eddig is voltak hasonló pillanataink, régen is, ezt te is tudod... - emlékeztetem, hisz ellenkező esetben sosem lépett volna túl ez az egész egy szimpla egyéjszakás ismeretségen - De te is tudod, hogy ez még kevés ahhoz, hogy hosszú távon működjön egy kapcsolat. Amikor először találkoztunk, akkor egy pár hétig, egy-két hónapig, ha kitartott, amikor másodszor futottunk neki, még addig se... Mi az esély rá, hogy ezúttal nem futnánk ugyanúgy zátonyra? - kérdeztem némi szomorú lemondással a hangomban. Persze, nyilván, azóta sok minden kiderült, de akkor is... - Inkább váljunk el kellemesebb emlékekkel, mint hogy a mi kapcsolatunk is olyan szintre süllyedjen, mint Naomival... - feleltem csendesen, mert így, hogy a szemtanúja volt, ő is tudhatja, attól függetlenül, hogy régen mi lehetett köztünk, ma már csak a romjain taposunk. - Bár ahogy a szavaidból kivettem, már te sem bízol ebben az egészben... mint ha eleve hamvában holt ötlet lenne. Téged most Anchorage-ba szólított az élet, engem minden ide köt Fairbanksbe... Még ha mindketten igazán akarnánk, akkor sem tudom, mennyire működne így. - magyarázok tovább, ha már az érzelmeimről nem szeretek beszélni, akkor az észérvek mellett maradva próbálom meggyőzni őt... meg magamat is. Úgy könnyebb, kevésbé fájdalmas. Ismét elhallgatok, és akaratlanul is újra eszembe jutnak a kérdései, amiket nem sokkal ezelőtt hadart el zavarában, és... ezúttal már teljesen más fényben világítanak. Szóval ezért érdekelte annyira, hogy megismertem-e valakit? Ami azt illeti, azóta nem, hisz Briát már jóval régebb óta ismerem, az más téma, hogy mostanában kezd végre alakulni valamerre a kapcsolatunk. Miért nem jutott előbb eszedbe, Prim? Lehet, hogy a véletlen kis összefutásunk után a viharban még inkább hajlottam volna arra, hogy adjunk egy harmadik esélyt is magunknak, de így...? Nem éreztem volna tisztességesnek vele szemben, és Briával szemben sem lett volna fair, ha ilyesmibe keverjük bele... vagy épp felültetem a háta mögött... - Lehet, hogy jobb, ha most tényleg megyek... Sajnálom, és... ég veled, Prim. - szólalok meg egy újabb, röpke szünet után, nem is tudom, mi mást mondhatnék még. Lehet, hogy semmit sem kéne... így aztán, hacsak nem állít meg, akkor valóban távozóra fogom.
Megváltoztunk, nincs vissza út, hát ennyi volt, Felébredtél, te is tudod, nem rólunk szólt, És vége, vagy inkább végre kimondom én, ha te nem tudod: Viszlát!
//...és ha nincs más, akkor azt hiszem, hogy ez részemről záró volt... Köszönöm, és... bocsi //
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Every time I try to get a little closer You shut down and the conversation's over I'm right here, but you leave me in the dark Show me your private parts. Give it up baby, what are you afraid of Love sucks when you don't know what it's made of We get naked but I can't undress your heart Show me your private parts, show me your private parts
Ahogyan a hurrikán hirtelen lecsap, ahogyan az első hópelyhek szállingózni kezdenek, oly váratlanul fagyott meg minden, változott meg minden. Elrontottam mindent, egyszerűen csak csendben kellett volna maradnom, s ahogyan korábban annyira megöltem, eltemetettem érzéseket, úgy kellett volna ezeket is eltemetnem, de most ez másabb volt. Nem bírtam tovább hazudni magamnak, se neki, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ha nem mondom ki, akkor esélyt se kapok arra, ami fura módon a hatalmába kerített. Nem tudtam, hogy mire számítok, nem tudtam, hogy mit fognak okozni a szavaim. Majd mielőtt tényleg elsétálhatna, egyszerűen megtörik a jég, s vízözön módjára kebeleznek be minket a szavaim. Nincs megállás, egyszerűen csak hadarom a dolgokat, mintha még levegőt se kellene vennem… Az özönvíz pusztít, kárt okoz, de vajon mekkora kárt? Figyelem őt, s szinte már a szemeimmel könyörgök, hogy mondjon valamit. Vágja hozzám, hogy mekkora egy idióta vagyok, vagy azt, hogy többé nem akar látni, mert a némaságánál talán még azt is könnyebben viselném. Ajkaim megremegnek, fogaim mélyen vájódnak az ajkamba, hogy a könnyeimet vissza tudjam tartani, de aztán megszólal, mégis olyan, mintha nem is itt lenne, hanem túl távol… - Mert nem tudtam, hogyan mondhatnám el? Főleg azok után nem… - harapom el a dolgot, hiszen mégis mit kellett volna mondanom? Talán csak reménykedtem abban, hogy benne is feltámadt valami hasonló érzés és talán csak arra vártam, hogy megpillantsam benne, de tévedtem és ostoba voltam.. Ostoba voltam, hogy az életet pumpáló kis ízére hallgattam, hogy utána újra milliónyi darabra törjön… Bólintok arra, amit mond és nem eresztem el őt a pillantással. Tudom, hogy igaza van, ahogyan azt is tudom, hogy az eszére hallgat és meg se hallja a szívét, ha egyáltalán az súg neki valamit. Ismertem már annyira, hogy tudjam, mikor melyiket használja… - Ha nem próbálsz meg valamit, akkor sose derül ki, hogy mi lett volna, ha…. – kezdek bele, majd lassan összefonom a karomat magam előtt, mintha csak attól tartanék, hogy hamarosan a mellkasomból kiszakad a szívem. Mintha ezzel képes lennék erős maradni, még ha gyengének, ostobának és … Végtelen lenne a sora annak, hogy minek gondoltam magamat abban a pillanatban… A szavai még inkább fájnak, fáj az, hogy meg se próbálna hinni ebben. Minden egyes szava olyan, mintha egy kést forgatnának szívemben, de én teremtettem meg azt a helyzetet, én idéztem meg. Én rontottam el mindent. Szép emlékeket? Ezek után? Egyáltalán van még esély rá? Nem tudom…. S ez az, ami igazán megrémiszt. - Én hittem, hiszek benne, de te nem… Tudod két ember sok mindenre képes, de talán neked van igazad, hogy ez már régen hamuba fulladt… - s ekkor fordítom el először a pillantásomat róla. Nem bírom tovább. A testem szinte remegne, de nem engedem, ajkaimba vájódnak újra a fogaim, érzem, ahogyan a vérem kiserken, de még ez se érdekel. Nem fogok sírni, nem fogom még inkább megalázni magamat előtte. Nem…. egyszerűen nem, hiszen már most is ostoba és naiv voltam…. Lehet, hogy két különböző városban élünk, más felé sodort az élet, de akkor se a világ két különböző pontjáról volt szó, de már mindegy. Mi értelme harcolni, ha a másik fél egyből lemondott mindenről, ha másik meg se próbál hinni?! Az utolsó szavai okozták talán a legnagyobb sérülést. Ott visszhangzott a fülemben „ég veled, Prim” – S éreztem, ahogyan a könnyeim utat törnek maguknak. Figyeltem, ahogyan egyre inkább távolodik, miközben aprónak, törékenynek és jelentéktelenek éreztem magamat. Megállíthattam volna, de mi értelme lett volna? A legféltettebb érzéseimet mondtam el, s mintha kifacsartak volna belül, mintha földre löktek volna és talán tényleg így volt… - Sajnálom… én nem akartam… ég veled Jackson… - hagyták el ajkaimat ezek a szavak, szinte suttogva és a szél repítette magával. Talán meg se hallotta már, talán túl távol volt már… ki tudja, hiszen hamarosan a könnyfátyol takarta el előlem a világot, s pillanatokkal később már egyszerűen összeroskadtam, mint valami idióta. Nem érdekelt már semmi se, nem érdekelt az, hogy milyen csúfot űz még belőlem a világ. Remegő kezekkel halásztam percekkel később elő a telefonomat. Felkellene hívnom Rhyd-ot, de nem ment. Egyszerűen kicsúszott a kezemből a telefonom, a sírásnak köszönhetően pedig remegett a testem. Nem bírtam tovább, nem akartam ezt érezni, nem akartam újra ezt érezni… Darabokra hullottam, úgy éreztem, hogy ennél nagyobb hibát nem is követhettem volna el, mint hogy hagyni, hogy kimutassam a bennem kavargó érzéseket. Percek szinte elmémben tomboltak, miközben a könnycseppek egymást után gördültek végig orcámon, majd pedig egyszerűen a mélységbe zuhantak, mintha a lelkemet akarták volna megszabadítani a szenvedéstől, de hiába… Elbuktak, ahogyan én is... Végül sietve kaptam fel a telefont, majd vágtam zsebre, s egyszerűen elindultam a várostól minél messzebbre, minél mélyebbre az erdő felé és szinte majdnem minden lépésnél egy-egy ruhadarab zuhant a földre. Menekülni akartam, elfutni gyávamódon, nem érezni ezt… Szinte fel se fogtam, hogy mit csinálok, mit teszek, az ösztönök irányítottak és a fájdalom kergetett, loholt a sarkamban. A ruha volt az apró kenyérmorzsa, ami mutatta az utat felém, de amint minden lekerült rólam egyszerűen hagytam, hogy a csontjaim ropogása töltse be a fájdalom csendjét és hamarosan már egy tarka farkas futott az erdő felé. Merre? Nem tudom, egyszerűen csak futottam, menekültem. Nem érdekelt, hogy mennyi gally reccsen, nem számított már semmi se, hogy mi sérti fel a bundámat. Legszívesebben vonyítottam volna, teret adtam volna a bennem tomboló érzéseknek, de még se tettem. Nem akartam felhívni magamra a teremtőm, se társaim figyelmét, helyette, inkább valami vízhez keveredtem. Megtörten telepedtem le a partjára és figyeltem a tükörképemet a víz partján, majd újra futottam, menekültem, amikor úgy éreztem, hogy nem bírom, hogy nem megy….
**********
Talán csak hosszú percek teltek el így, de az se kizárt, hogy órák, mire visszataláltam a magamnak hagyott ösvényhez. Figyeltem a földön heverő ruháimat, majd az erdőre tévedt a pillantásom, ahonnét nem olyan régen kerültem elő. Mintha csak az járna a fejemben, hogy örökre eltűnök, de még egy embernek nem tudtam volna fájdalmat okozni, így a lehető leglassabban változtam vissza, szép lassan felöltöztem és egy utolsó pillantást vetettem a tájra, mintha csak szavak nélkül köszönnék el, mert ezek után nem hiszem, hogy valaha ide vissza fogok térni, vagy Fairbanks közelébe. Majd pedig írtam Rhyd-nak, hogy felvehet, addig meg szinte eltüntettem minden árulkodó nyomot, ami esetleg megsúghatta volna neki, hogy itt kevésbé jó dolgok történtek…
Menni fog, mennie kell, hiszen az idő minden sebet begyógyít, még a túl mélyeket….
Hello, hello Anybody out there? Cause I don't hear a sound Alone, alone I don't really know where the world is but I miss it now
I'm out on the edge and I'm screaming my name Like a fool at the top of my lungs Sometimes when I close my eyes I pretend I'm alright But it's never enough
Cause my echo, echo Is the only voice coming back Shadow, shadow Is the only friend that I have
Listen, listen I would take a whisper if that's all you had to give But it isn't, is it? You could come and save me and try to chase the crazy right out of my head
- Hát hogyan, hogyan... Mondjuk kinyitod a szád és elkezded...? - tárom szét a kezeim hitetlenkedve, mert mégis... mit várt? Könyörgöm... Persze értem én, hogy nem könnyű ilyesmiről beszélnie, valahol csodálom is érte, hogy végül összeszedte hozzá a bátorságát, de azt sem mondanám, hogy a helyében nekem is ilyen nehezen ment volna... Vagy csak hiszem, szeretném ezzel áltatni magam...? Elvégre annak idején egyszer sem próbáltam Naomit keresni, annak ellenére, hogy ő megpróbált, csak hibáztattam érte, hogy nem próbálkozott eléggé... És most, amikor más fordul hozzám, úgy lököm el magamtól, hogy az fájdalmasabb talán nem is lehetne... nem is értem, ezek után miért akarta volna Prim pont velem újrakezdeni... Akármennyire is nehéz, de állom a pillantását, miközben beszélek, a szívemet háttérbe szorítva, csupán az észérvekre hivatkozva, mert... mondanám, hogy nem akarom, hogy ismét összetörjék, de igazából még az első nagy szerelem és csalódás óta is darabokban hever, akármennyire is próbálná bárki foltozgatni-javítgatni-gyógyítani, úgy sem lenne olyan, mint egykoron volt. - Lehetséges. De újabb csalódás sem lesz belőle. - reagálok csendesen a szavaira, hisz az elzárkózás az egyik legjobb védekezés a csalódás ellen, azt hiszem, tudjuk mint a ketten... hisz ezelőtt épp emiatt nem kerültünk soha elég közel egymáshoz. Ahogy meglátom azt a kicsorduló könnycseppet, már tudom, hogy mennyire sikerült megbántanom, azok után, hogy végre összeszedte a bátorságát a vallomásához, én szélvészként sepertem le magamról a szavait... Fáj így látnom, fáj a tudat, hogy Naomi után neki is sikerült olyan mélyen a védtelen lelkébe gázolnom, hogy könnyekben törjön ki... csak míg Mimi mindig is sokkal érzelgősebb volt, mondhatni, már-már megszokott nála... Ellenben Primet még sosem láttam ezelőtt így... Bocsánatot kérnék tőle ismét, még százszor, letörölném a könnyét, hogy aztán magamhoz öleljem, vigasztalva, csak hogy ne kelljen pityeregni látnom, de azt hiszem, ezt az esélyemet örökre sikerült eljátszanom. Így csak állok tétován, a vádját hallva pedig csak még jobban összeszorul a szívem, és már épp tagadnám, de... azzal csak tovább rontanék a helyzeten, bonyolítva az amúgy sem egyszerű szotuációt. - Megismertem valakit. - mondom ki végül, utolsó késszúrásként odavetve a szavakat, amiktől meg akartam kímélni, de úgy tűnik, nem hagyott más választást. Ha már másképp nem megy, akkor ezzel a fájdalmas fordulattal töröm össze a szívét, hogy ne dobogjon értem, várakozva, talán hiába, biztos jövő és ígéretek hiányában. Inkább gyorsan ellököm magamtól, minthogy később elbizonytalanítson a szavaival, mert így is sokkal több a bizonytalanság az életemben, mint amit szeretnék, hát még a komplikáció... Ezek után azonban már végképp nem marad más hátra, mint a búcsúzásom annak a reményében, hogy nem most követtem el életem második legnagyobb hibáját. Csak rámarkolok a hátizsákom pántjára, ahogy elszántan sietek vissza az erdő irányába, a túraösvény felé, ami ideig hozott, hogy mielőtt magam mögött hagyjam a tisztást... És vissza sem nézek, mert félek, a végén még elgyengülnék és meggondolnám magam. Csak el innen, minél hamarabb, mielőtt visszafordulnék és a nyomába erednék...
// //
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Mintha az olyan egyszerű lenneeeeee!!! – mondom most már kissé hangosabban és úgy, mint akit már az se érdekel, ha a világ megtudja, hogy összetörték, a földbe döngölték. Mit számít, hiszen egyedül már csak a szél ölel körbe, az segít egyben tartani a darabokra hulló lényemet, a szívem milliónyi apró darabra törik, ahogyan egy földre hulló porcelán figura. Nem marad más, mint a darabkák, amiket már többé nem lehet összeilleszteni, pontosan nem. Hittem, de mit ér a hit, ha csak egy apró szellő is erősebb annál, ha egy véletlenül elejtett mag is hamarabb talál termőtalajra, mint eme érzések másban, abban, aki felé a te érzéseid vezérelnek… - De boldog pillanat se….- jegyzem meg még mindig a könnyeimmel küszködve. Egy-két könnycsepp átjut még ennek ellenére is a gáton és végig gördül az arcomon. Régebben hibáztuk, de hinni akartam abban, hogy nem ez a vég, hogy van még esély, de minden egyes szóval, minden egyes szellő fuvallattal távolabb került, ahogyan az őszi faleveleket felkapja a szellő és messzire repíti. Úgy tépték ki a reményt a szívemből, hogy utána elvigyék és talán másnak adják. Olyannak, aki megérdemli a reményt és azt, hogy valaki képes legyen szeretni őt. Talán mást nem fosztanak meg tőle, ahogyan engem… Nem szoktam sírni, mindig is elég erős voltam, de most nem ment. Nem érdekelt már semmi se, hiszen az egyik fontos személy az életemnek egyszerűen kicsúszott az ujjaim közül… Minden egyes szó, minden egyes másodperccel nehezebb és nehezebb lesz ez az egész… De ha eddig nem bántottak a tettei, vagy éppen az, hogy semmit se tett, akkor ott voltak a szavai, hogy újra a szívembe marjanak és lelkemet tépázzák. Lángra lobbantsák, hogy utána egyszerű pernyeként megsemmisüljön minden… minden, ami még a reményt és a boldogságot táplálta… Eddig talán nem mart eléggé, nem törte darabokra a szívemet, akkor most elérte a szavával. Ajkam megremegett, a könnyek ott gyűltek a szememben, de nem engedtem szabadjára őket. A porcelánbábut lelökheted, s hagyhatsz neki reményt, hogy egyszer talán még összefoltozható, de ha még meg is taposod a milliónyi darabjait, hogy még inkább összezúzd, akkor már ne várj csodát… - Remél.....reméle....remélem mellette boldog leszel és megtalálod azt, amire vágysz…- mondom elbicsakló hangon és remegő testtel, ajkakkal. Mint akinek szinte már a beszéd is a legnagyobb kínt jelenti, vagy egyáltalán a lélegzetvétel. Neki rohanhatnék, ordíthatnék, de mit érne? A fájdalom így is és úgyis felemészt belülről. Sose voltam olyan, aki másnak rosszat kíván… Legalább ő megtalálhatja a boldogságot valaki mellett, ő még lehet boldog… Az alakja pedig szép lassan elveszik a messzeségbe, s nem marad más utána, mint fájdalom és megtörtség, a mindent elsöprő sötétség.
********
Ágak reccsennek, szívek törne össze. Ágak sértik fel a bundámat, szív vérzik. De mit számít? Hiszen semmi más nem marad, mint a menekülés, az elveszettség és magány… Senki nem hallja, senki nincs itt, hogy elvegye tőlem ezeket az érzéseket, azokat, amik még sokáig fognak fogvatartani, hiszen senkit se lehet csak úgy kitörölni az elménkből, akkor a szívünkből miként lehetne? Nehezen, s lassan. Mégis farkasként úgy érzem, hogy otthon vagyok, az erdő menedéket adhat sebzett lelkemnek, megtört szívemnek. Nem akarok semmire és senkire gondolni, el akarok veszni és hagyni, hogy magához öleljen, ahogyan egykoron befogadott az erdő. Az orrom lassan zavarja meg az állóvizet, ahogyan közelebb hajolok a vízfelszínéhez. Mintha csak a tükörképeket akarnám eltűntetni, hogy utána újra rohanhassak, futhassak és menekülhessek, mintha képes lennék lehagyni a sötétség démonait….
********
De nem futhatok többé, nem menekülhetek örökké, mert még számítanak rám páram, nem hagyhatom őket is cserben. Erősnek kell lennem. Menni kell és sikerülni is fog, ha hónapokig fog tartani, akkor addig, de küzdenem kell bármennyire is fáj most, bármennyire is hullottam apró darabokra… Csendesen ülök a fűben, várva rá, várva arra, hogy elmehessek innét és szép lassan magam mögött hagyhassak mindent, még ha a szívemet is ki kell tépnem hozzá…
Stone cold, stone cold You see me standing, but I'm dying on the floor Stone cold, stone cold Maybe if I don't cry, I won't feel anymore
Stone cold, baby God knows I tried to feel Happy for you Know that I am, even if I Can't understand, I'll take the pain Give me the truth, me and my heart We'll make it through If happy is her, I'm happy for you
Hmmmm
Stone cold, stone cold You're dancing with her, while I'm staring at my phone Stone cold, stone cold I was your amber, but now she's your shade of gold
Fogalmam sincs, hova mehetnék, hova rohanhatnék. Fájdalom tépázza minden tagom és még ha csak a fizikai kín lenne, kacagva szaladnék a világ végéig is. Nem akartam azon gondolkodni, hogy mit tettem, hogy miket mondtam, hogy miképp reagált, el akartam felejteni az arcát, a tekintetét, mindent, ami vele kapcsolatos volt. "Undorodom tőled." Zihálva-lihegve álltam meg, a vállam már elviselhetetlenül fájt ott, ahol alig két napja megrángatott és ripityára tört, hogy aztán ma megint adjon neki egy keveset. Remegett az egész lábam, bundámat helyenként a felszakadt sebeknek köszönhetően vér színezte, bár ez tényleg nem volt vészes. Le akartam pihenni, mégsem álldogáltam tovább. Ha más nem, majd végkimerülésemben összeesek, nem érdekel, de mielőbb és minél messzebb akartam kerülni Tőle. Soha korábban nem féltem tőle, akkor sem, amikor még ember voltam és felfedte előttem a Farkast, de most... éreztem a haragját, a keserűségét, a csalódottságát, intenzívebben, mint valaha, az energiái pedig szinte megfojtottak. Mindig odafigyeltem arra, hogy legalább valami ruha legyen nálam, meghagyva a visszaváltozás és az emberek közé menés esélyét. Most ez sem volt. Elcsigázottan sántikáltam a keserű bánatot pedig lassan a mogorvaság színezte meg. Azt hiszi, nekem nem fájt? Nem volt rossz és nehéz? Hogy olyan egyszerű volt azzal a tudattal tovább élnem, hogy én okoztam a lányunk halálát, hogy hibás vagyok? Nyugodtan ültem vele szembe, igen, mert tökéletesen tanácstalan voltam, hogy mégis hogyan mondjam el mindezt, és volt pofám a segítségét kérni, igen, mert ennyire szerencsétlen vagyok! Csak nehogy meggondolja magát és utánam jöjjön megölni... Most tényleg kinéztem belőle ezt is, első felindulásból, vagy másodikból, teljesen mindegy. Félek tőled, Aiden. És fáj, mert tényleg nem hittem, hogy valaha eljön a nap, amikor rettegve gondolok a karmazsin szempárra a fekete bunda ölelésében. Nem nagyon figyeltem, merre mentem, azt se tudtam, hogy dél felé tartok-e egyáltalán. Segítségre volt szükségem - meglepő, mi? -, ugyanakkor tartottam belefutni bárkibe is. Egyébként sem voltam egy buldózer, most viszont a legártalmatlanabb fuvallat is könnyedén elintézhetett volna. Aludni akarok. Hosszan, sokáig, amíg el nem felejtem ezt a félelmet, amíg Aiden megbocsát - ha ez sose következik be, akkor ítéletnapig, nem érdekel. Csak hadd ne kelljen törődnöm senkivel és semmivel... Megrezdül a fülem, lépéseket hallok, s ahogy kicsit jobban odafigyelek, energiákat érzek. Nincs fent a pajzsom, felesleges lenne igazából, fejemet pedig a közeledő nőstény felé fordítom. Várok, a magam kimerültségében is feszült éberséggel, mert fogalmam sincs, ki ő és mire számíthatok tőle. Sebzett vad vagyok a szó minden értelmében.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Egy újabb titok, amit előbb vagy utóbb be kell vallanom, ahogyan azt is, hogy mi a manó nyomja a szívemet, de még nem álltam arra készen, hogy Rhydian-t beavassa abba, hogy miként ástam el magamat, vagy miként csináltam magamból hülyét és milyen könnyedén hagytam, hogy valaki összetörje és megtiporja a szívem darabkáit. Úgy éreztem, hogy most muszáj elmennem oda, egyszerűen csak muszáj… Mintha azzal képes lennék lezárni azt, ami történt, esetleg otthagyni a szívem apró darabkáit vagy egyszerűen csak szembe nézni a dolgokkal. Szerencsére Wendy kölcsön adta az autóját, s nem is haboztam reggel útra indulni. Minél előbb túl leszek rajta, annál hamarabb térhetek haza és utána majd magyarázkodhatom, hogy újra a másik város közelébe mentem, de nem léptem át a határt, így nem szegtem meg semmit se. Annyit kért, hogy egyedül ne menjek a városba, hát nem fogok. Már csak az kellene. Tuti, ha betenném a lábamat, akkor az első utcasarkon pont belé ütköznék, vagy csak meg pillantanám mással. Eme gondolatra még a hideg is kirázott és az ujjaim kicsit erősebben fonódtak a kormánykerékre, de aztán lassan kifújtam a levegőt, mert nem kellene kárt tennem másnak a kocsijában. Viszont az tény, hogy nem kegyelmeztem a gázpedálnak, mert tényleg szerettem volna minél hamarabb túl lenni rajta. Amikor egész közel kerültem ahhoz a tisztáshoz, amit szerintem a következő évtizedekben messzire el akarok majd kerülni, akkor sietve álltam félre, de azért tisztes távolságban maradtam. Egy kis séta senkinek se ártott, de még jó pár percig inkább a kocsiban maradtam, majd végül, mintha hatcsillós tonna lett volna a lábaimon elindultam ahhoz a bizonyos helyhez. Újra és újra magam előtt láttam az eseményeket és szerettem volna semmisé tenni és még előtte kitépni a szívemet, de erre már esélyem sincs. Jelenleg a jelenben kellene kitépnem minden érzést és örökre elfelejteni, de ezek után már soha többé nem akarok senkit se szeretni. Köszönöm, de nekem ennyi elég volt. Nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy megtalálja az örökké tartó szerelmet, mint a Teremtőm és Victoria… Azt se tudom, hogy azt miként éltem túl, hiszen akkor még inkább romokban hevertem. Talán tényleg igaz a mondás, hogy sok mindent kibírunk, de a nőstény amúgy eléggé kedves teremtés, legalábbis akkor az volt… De aztán vér illata csapja meg az orromat és egy pillanatra megtorpanok. Figyelni kezdek és hamarosan rájövök arra is, hogy nem vagyok egyedül és megérzéseim szerint a másik farkas se lehet rózsás kedvében, de ennek ellenére elindulok felé. Ha a „szökésem” miatt nem öl meg Apám, akkor ezért már tuti, hogy csak úgy egy idegen farkas felé rohanok, mintha a fájdalmát én magam is érezném, de lehet már képzelődöm. Mindegy. Amikor pedig meglátom a „Szívem darabokra törésének a helyszínén”, akkor lefagyok egy pillanatra, de sokkal inkább amiatt, mert tényleg szörnyen néz ki. Lassan teszek felé egy lépést, de még mindig inkább tisztes távolságban maradok. - Prim vagyok, nem akarlak bántani. – szólalok meg sietve, de magam sem értem, hogy mit keresek itt és miért akarok segíteni neki, ha még magamon se tudok. – Segíteni szeretnék. Jól vagy? – bár azt hiszem ennél ostobább kérdést nem tehettem volna fel. – Mi történt? - kérdeztem sietve, miközben próbáltam az érzékeimre támaszkodva mind tőle, illetve mind a környezetből minél több dolgot megtudni. Nem szerettem volna, ha esetleg az, aki őt így megtépázta újra megjelenne...
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 114
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Voltak fenntartásaim, hogyne lettek volna? Ahogy simán belefutottam Horatióba, úgy ez a nőstény is lehetett valakije, bár nem éreztem rajta a férjem szagát semmilyen módon, mégsem bíztam abban, hogy ez valóban ismeretlenséget feltételez. Óvatosan közelített, lassan és nem éreztem felőle támadó szándékot, mégis lestem minden mozdulatát, hátamon kissé felborzolódott a szőr, de nem morogtam. Egy részem azt hiszem komolyan képes lett volna feladni most az életet, a másik, amiben az ösztön erősebben dominált és ragaszkodott a léthez, nem így gondolta, hát maradt ez a köztes, feszült figyelem. ~ Dakota ~ mutatkoztam be én is kurtán, szinte még gondolatban is elgyötört hangon. Ha tudnék, nevetnék egyet röviden, a kérdés hallatán. ~ Úgy nézek ki? ~ Nincs gúny bennem, csak keserű kín és minden óvatoskodásom ellenére is érzem, hogy ennek a segítségnek minden gond nélkül oda tudnám dobni magam. Úgysincs más lehetőségem, választásom, veszíteni valóm és ha az egész környéken ő az egyetlen, aki ilyesmit képes felajánlani nekem, bolond leszek hajdan volt nagy büszkeségre hivatkozva elutasítani. ~ Összeakadtam egy másik kóborral ~ feleltem és nem is volt hazugság, épp csak azt hagytam ki, hogy az a másik kóbor történetesen a férjem. Bár azt hiszem mindezek után teljesen feleslegesen hívnám annak, vagy Horatiót apósnak. ~ Meg korábban is volt egy hasonló eset... ~ A szemébe néztem és örültem, hogy nem éreztem rajta sem a falka, sem Aiden szagát, valamint több évszázadot sem. Valahogy egy időre elegem lett a háromszáz felettiekből. Korábban öt éve menekültem hasonlóképp, ám akkor a lányommal együtt. Most viszont magamon kívül senkit sem kellett szöktetnem, senki sem hal meg helyettem, legalább ennyi pozitívum akadt. ~ El kéne tűnnöm a környékről ~ kezdtem a tekintetét fürkészve, némán kérdve: bízhatok benned ennyiben? Tényleg segítesz, tényleg tudsz segíteni? ~ De semmim sincs, ezt pedig szó szerint értsd, amit itt látsz, ennyim van, ennyi vagyok. ~ Nem akarom, hogy később még ő is rám hozzon esetleg valakit, mert zsákba macskát árultam. Elfutottam már egy falka elől, most a második területét kell kerülnöm és annak környékén se érzem magam teljes biztonságban, mert ha csak egy villanás is felmerül bennem a korábban történtekből, zsigeri félelem mar belém, amit a Farkas váltott ki. Megtépett már korábban is, haragudott és csalódott máskor is, de ez... ez merőben más volt, összehasonlíthatatlanul erősebb az eddigieknél. ~ Így is segíteni akarsz? Egyáltalán nem voltam olyan állapotban, hogy csak úgy boldoguljak egymagam, vadászni se lettem volna képes így. Egy dolog volt stoppolni meg másoktól kicsalni ezt-azt és teljesen más egy vadidegenre bízni az életed, mert egyszerűen nincs más választásod. Féltem és ez már kezdett idegesíteni, nem voltam egy beszari csaj, ennek ellenére mégis úgy éreztem magam. Teljesen szétestem, kapkodva akartam összeszedni magam, de mégsem ment, mert ügyetlenül ejtettem ki minden darabot a kezemből. Remegtem. Azt hiszem, enyhe - ha enyhe - sokkot kaptam.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Nem mondom azt, hogy egyből a keblemre öleltem volna az idegen nőstényt, hiszen ha közeli barátok, ismerősök képesek ekkora sebet ejteni rajtunk, akkor egy idegen mire lehet képes? Szerintem bármire, hiszen neki semmit se jelentünk. Ezért is voltam óvatos, illetve a sebeit látva abba sem voltam biztos, hogy miként reagál bárkinek a közelségére. De majd kiderül, hogy miként fog alakulni ez a találkozás. Miközben közelebb sétálok hozzá figyelem őt, próbálok megtudni minél több dolgot. S idővel sikerül azt is megállapítanom, hogy nem egy több száz éves farkashoz van szerencsém, hanem csak pár évvel idősebb nálam, ez dolog picit megnyugtat, hiszen így legalább nem vagyok olyan nagy veszélyben… - Örülök a találkozásnak. – bár ez nem volt teljesen igaz, hiszen egyedül akartam itt lenni, s megpróbálni helyre tenni magamat, de ehelyett egy sebzett nősténybe botlok. Tényleg szerethetnek az égiek… Viszont nem vagyok képes magára hagyni. Talán amiatt, mert magamat láttam benne, olyan sebzett volt, mint én a lelkem legmélyén. A kérdésére inkább nem mondok semmit se, mert tudom, hogy nem kellett volna ilyet kérdeznem tőle… Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd néha bólintok is egyet. Nem szeretnék a szavába vágni, vagyis a gondolataiba. - Akkor te is vonzod a bajt. Legalább ebben hasonlítunk, de ha jól gondolom, akkor nem csak testileg sérültél meg, ugye? – kérdezem tőle óvatosan. Nem szeretném felhozni azt, ami történt és nem is akarom faggatni, de azért tudnom kell, hogy mit is veszek a nyakamba, hiszen nem elég a saját bajom, de még másé is kell. Legalább addig se a saját nyűgjeimre fogok koncentrálni és ez kicsit önzőség, de ez van. Nem állt szándékomban magára hagyni, hiszen az élet szemmel láthatóan már eléggé kegyetlen volt velem. Lehet, hogy ő úgy gondolta semmije sincsen, de nem ez volt a teljes igazság. Lehet, hogy anyagilag semmije se volt, de ott volt a szíve és az, ami mélyen legbelül lappang. S a belső értékek szerintem a legfontosabb dolgok az életben. Még ha ezt sokan be se ismerik. - Miért ne akarnék? – kérdezem kíváncsian, hiszen nem ártott nekem semmit se. Meg amúgy se olyannak néz ki, mint aki ki akarna zsebelni. Végül elindulok lassan felé, kibújok a dzsekimből, majd a felsőmből is. Szerencsére egy hosszabb pólót vettem fel. Majd a dzsekit újra felveszem, majd felé nyújtom a felsőmet. - Gondolom szeretnél inkább emberi alakban lenni és úgy könnyebben mehetünk innét el. – nézek rá komolyan, s nem mozdulok. Egy felsőbe nem fogok belehalni. - Esetleg van konkrét célod, vagy csak az számít, hogy ettől a várostól messze legyél? – faggatózom tovább, de még mindig barátságosan cseng a hangom, s egy biztató mosolyt kis küldök felé.
Hangulat zene
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 114
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Tényleg tippem sincs, miért állhatott meg és akar segíteni, már csak azért sem, mert eddig mindenki csak valamiért cserébe volt ilyesmire hajlandó. Senkit sem hibáztattam érte, én se tennék ingyen semmit, ám jelen helyzetben... tényleg passz. ~ Csak azt vonzom ~ húztam volna el a szám emberi alakban, így viszont csak a fáradt hangra futotta. A kérdésre viszont megint csak hosszas hallgatás volt az első reakcióm. ~ Túl jól látod ~ mondtam végül, energiáim pedig tovább árulkodtak rólam: nem akarom elmesélni, nem akarok róla bővebben beszélni, mert ha elmondom, valósággá válik, igaz lesz, beismerem, hogy úgy és az történt, ahogy és ami. Hogy a férfi, akit szerettem, elérte, hogy rettegjek tőle. Tőle és a Farkastól, ami benne él, amit annyira csodáltam és szerettem szintén. A csalást és a beharapást követően az egész életem tökéletes bizonytalanság és mában élés volt, így hozzá szoktam, mégis Aiden valahogy egy biztosabb pont maradt akkor is, ha nem hiányzott. Most viszont csak az előbbivel tökéletesen elbizonytalanított mindenben. Főleg saját magamban... Az pedig tény, hogy mindezzel valóban sikerült elérnie: ne akarjak véletlenül se visszamenni, vagy felkeresni őt. Nem csak most, hanem egyáltalán bármikor a jövőben. Szükségtelen aggódnia emiatt, és ez fájt, holott nem akartam, nem kéne. ~ Nem tudom... ~ feleltem rá emelve a pillantásom és elhallgattam, ami valójában kikívánkozott: mert nem érdemlem meg. Figyeltem, ahogy levette a felsőjét, majd vissza a dzsekijét, hogy aztán rajtam legyen a cselekvés sora. Előre belesajdult minden porcikám a közelgő alakváltásba, de igazat kellett adnom neki, ezúttal tényleg könnyebb lesz két lábon. Könnyebb... pf, semmi sem könnyebb. vettem pár mélyebb levegőt, majd nekiláttam. Jól sejtettem, majdnem olyan kín volt ez most, mint kölyökként. Reméltem, hogy ezzel a testi fájdalommal a lelki legalább távozik belőlem, megelégszik ennyivel és elhagy, de még a gondolat végére sem értem, amikor rájöttem, milyen buta és naiv elképzelés ez. - Messze... - ziháltam a testemet tépő láthatatlan karmoktól, amik a sebeimet húzták, a vállam marcangolták, valamint a kimerültségtől. - Minél messzebb... el innen... Volt... valami délebbi, nagyobb város... azt hiszem... - reszkettem a hidegtől, a fáradságtól, ahogy négykézláb kucorogtam egyelőre a földön, majd szinte fel se nézve nyújtottam a kezem a hosszú pólóért. Nyomorultul éreztem magam. - Mindegy, hova viszel - találtam meg ismét tekintetét, majd kissé nehézkesen magamra vettem a felkínált ruhadarabot. - Már nem számít... Nincs helyem, sem itt, sem az Ő életében, ez már teljesen biztos. Elvesztettem. Valami fontosat, valami becseset, most tényleg veszteség volt, mert nem én hagytam el, Őt, így, ilyen formában, vagy úgy egyáltalán, nem voltam képes egész életemben. És most... egyszerűen csak nincs többé. Nem létezhet számomra, sem én számára. Már fel se tűnt, hogy megint sírok, bele se rezdült az arcom, csak hagytam.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Talán tényleg genetikailag furán voltam összerakva. Szerettem kísérteni a sorsomat, játszadozni a halállal, egyszerűen eltűnni a szívemhez nőtt emberek életéből, néha önző voltam, míg máskor körülbelül olyan voltam, mint aki képes minden magára hagyott és megtépázott "kiskutyát" befogadni. S az se mellékes, hogy állandóan olyanokba szeretem bele, akikbe inkább nem kellett volna, de az élet már csak ilyen, viszont én nem mindig tanultam a múltban elkövetett hibáimból. -Talán, ha beszélsz róla egyszerűbb lesz, viszont azt is tudom, hogy nem olyan könnyű. - szólalok meg habozás nélkül és kicsit zavarosan. Meg most lehetne azt mondani, hogy bagoly mondja a verébnek, de mi értelme lenne? Tisztában voltam azzal, hogy én se tudok beszélni arról, amit érzek és arról, ami jó pár napja, vagy akár hete is történt itt. Vissza kellett jönnöm és talán nem is magam miatt. Lehet a sors akarta azt, hogy rátaláljak és magammal vigyem. Azt akarta a sors, hogy őt is részben valaki megmentse, ahogyan engem is valaki megmentett. Csendesen figyeltem őt, nem sürgettem, mi értelme lett volna? A külső sebek begyógyulnak, de a lelki sebek örökre velünk maradnak. Sose gyógyulunk meg igazán... Időre van mindenkinek szüksége, s ha neki idő kell, akkor legyen. Legfeljebb Rhydian hamarabb hazaér és kiderül az, hogy merre is jártam, de amúgy is ki fog, mert haza szeretném vinni őt és nem pedig csak a városba. Otthonra van szüksége. Amikor meghallom az újabb szavait, akkor egy pillanatra lesütöm a szemeimet és a pajzsomat is egyre inkább leengedem. Én láthatom, érezhetem azt, amit ő érez, s úgy gondoltam, hogy úgy fair, illetve úgy nyerhetem el a bizalmát, ha ő is "belém" lát. - Mert nem érdemled meg? Tudod, régebben én is azt hittem, hogy nem érdemlek meg egy új esélyt, hogy okkal történt az velem kölyökként. Évtizedeken keresztül küzdöttem és menekültem, de aztán egy napom valaki rám talált és segített. Látott bennem valamit, amit mások nem. Attól még, hogy valaki bántott, az élet megy tovább és néha a családot ott leljük meg, ahol nem számítunk rá. - válaszolok neki könnyedén, vagy talán még se olyan könnyen, hiszen akár azt is mondhattam volna, hogy nem olyan régen ez a tisztás kevésbé boldog pillanatoknak volt szemtanúja, egy sebzett farkast fogadott be az erdő rövid időre, s most visszahozta ide, hogy egy másik sebzett farkasra találjon... Okkal voltam itt, még ha a hátam közepére is kívántam mások társaságát. Valami miatt részben magamat láttam benne... Nem sokkal később már a pólómat nyújtottam felé és türelmesen vártam arra, hogy átváltozzon. Kényszeríteni nem fogom, de eléggé türelmes vagyok és ha kell, akkor itt várjuk meg a napnyugtát vagy a napfelkeltét, de szerencsére nem így történt. Hamarosan visszaváltozott és igazán magával ragadó nő állt előttem... csak ne lett volna az mélyről jövő bánat és fájdalom a szemeiben. Lassan közelebb léptem hozzá, miközben hallgattam őt. - Anchorage-ra gondolhatsz. Ott biztonságban lehet. Falka nélküliek lakják és egész jó hely. Mondhatni remek menedék azoknak, akik Fairbankstől akarnak távol lenni. - néztem rá egy biztató mosoly keretében, de valószínűleg valami keserűség is megjelent a szemeimben, mert pontosan én is ettől akartam távol lenni, ettől a helytől és ettől a várostól. - De számít, minden számít és hidd el egy nap minden jobb lesz. - s ha nem húzódott el, akkor közelebb léptem hozzá és óvatosan megöleltem őt. Majd pedig megfogtam a kezét és elindultam, mintha csak attól tartottam volna, hogy esetleg elfut, pedig tudtam, hogy nem fog. Könnyű volt másnak mondani eme szavakat, de elhinnem, saját magamra nézve... az már más kérdés volt. - Arra van a kocsi, úgy egyszerűbb lesz odamenni. S szemmel láthatóan majd a ruháim között találunk neked valót. A sebeidet meg majd ellátjuk. Kezdetnek megteszi. - próbáltam kicsit elterelni a gondolatait, pedig tudtam, hogy milyen nehéz is ilyenkor kizökkenni abból a fájdalomból, de nem szabad feladni.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 114
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
~ Majd... később inkább. Talán ~ mondtam még gondolatban is csendesen. Túl fájó volt még ez az egész, túl friss és személyes ahhoz, hogy most kiteregessek mindent. ~ Majd egyszer egy jóféle pia mellett ~ mosolyodtam volna el halványan, ha tudok ~, de akkor te is elmondod, hogy mi történt veled. Magam alatt voltam, de nem vak, éreztem, hogy valami nála sem stimmelt, azonban nem volt erőm ezt firtatni, ugyanakkor el sem zárkóztam tőle. Kissé megrémiszt, hogy ennyire belém lát, annál is sebezhetőbbnek érzem magam, mint amilyen valójában vagyok és szívem szerint szűkölve sompolyognék arrébb. Egyedül az állít meg mindebben, hogy érzem, miképp csúszik lejjebb a pajzsa. Szeretnék egy kicsit bízni benne, egy kicsit belé kapaszkodni, a segítségével húzni ki magam ebből a tekintélyes gödörből, akkor is, ha ő is épp kátyúba ragadt. Ki tudja, talán hálából képes lennék hasonlóképp viszonozni. Nem reagáltam egyből szavaira, inkább némileg nehézkesen ugyan, de visszaváltoztam. Minden, amit mondhattam volna azzal járna, hogy mesélek, nem csak felszínesen, immel-ámmal, ha mindenről, belemászva a velejébe. Némán ráztam meg a fejem. - Igazából... én kevesebbet kaptam ahhoz képest, amit adtam - mondtam kitérően. - Én bántottam Őt jobban. Mégis ugyanúgy fáj - húztam keserű, bánatos mosolyra a szám, majd hálásan átvettem a pólót és felöltöttem. Nem mondom, hogy ki az az Ő. Túl nagy, túl fontos még mindig, miközben teljes szívemből azt kívánom, hogy bár ne lenne, bár soha ne lett volna. Inkább a város után érdeklődtem, s ahogy a nevét mondta, fel is rémlett előttem a tábla, ami azt hirdette, merre kéne kanyarodnom, ha oda akarok jutni. Helyette én Fairbanksbe jöttem. Szép vége lett ennek az északi kalandnak. - Jól hangzik! - értettem mélységesen egyet, s azt hiszem, nem kellett magyaráznom, milyen szívesen kerülnék minél messzebb ettől a várostól. Az együttérzése és az ölelése jóleső melegséggel töltött el, nevetséges gyámoltalanságomban pedig hagytam, hogy kézen fogva vezessen, mint egy kisgyereket. Hasonlóképp szipogtam, mint ahogy azok szoktak és ugyanolyan kicsinek, jelentéktelennek, elveszettnek éreztem magam. Ha nem félnék annyira, ha nem tartanék már Tőle, valószínűleg ezen a ponton rohantam volna vissza, senkivel és semmivel sem törődve. Bocsánatért esdekelni vagy egy kis meghallgatásért, nem tudom. Ehelyett viszont csak az arcom törölgetése maradt kézfejemmel. - Köszönöm - motyogtam halkan, ezzel párhuzamosan pedig megszorítottam kicsit a kezét és közelebb húzódtam. Nem pillantottam fel, szemem lesütve tartottam, a földet bámultam magam előtt lépteim közben. Lassan megnyugodtam. Örültem, hogy vele futottam össze, egy idősebbel, vagy hímmel nem tudom, mit kezdtem volna. Jobb így, jó így. - Van arrafelé motel, vagy valami olcsó szállás lehetőség? - kérdeztem halkan, bár tényleg fogalmam sem volt, mégis mit és miből tudnék fizetni. Mindig volt valahogy, mint lesz valahogy, ez a bizonytalanság viszont most először érte el, hogy gyomrom öklömnyire zsugorodjon. Tökéletesen gyámoltalannak éreztem magam, ami egyáltalán nem volt ínyemre, mégsem tudtam mit tenni sem ezzel, sem az érzéssel jelenleg. - Szoktak oda lejárni itteni farkasok? - kérdeztem némi félsszel a hangomban.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Rendben, akkor majd egy pia mellett és áll az alku, én is elmesélem. – pillantok rá egy barátságos mosollyal az arcomon, vagyis valami olyasmi szeretne lenni, de valószínűleg nem túlzottan sikerül, hiszen ha már csak arra gondolok, hogy beszéljek arról, hogy milyen ostoba és naiv voltam, akkor a gyomrom szinte görcsbe rándul a fájdalomtól és a szívem még inkább összetörik. Általában jó emberismerő voltam, vagyis eddig ezt gondoltam, de most már egyáltalán nem vagyok biztos benne. Viszont szemmel láthatóan belé egész jól láttam. Hagyatkoztam a farkasom általi ösztönökre, de azt hiszem most nagyobb hangsúlyt kaptak az emberi ösztöneim is. Az se kizárt, hogy vele azért volt egyszerű dolgom, mert úgy éreztem, hogy hasonló cipőben járunk, hasonló dolog miatt lehetünk magunk alatt, s ahogyan nekem is szükségem lett volna egy megmentőre,- de még se tudtam rávenni magamat arra, hogy valakihez odamenjek-, úgy neki is szüksége volt valakire. Egyszerűen csak képtelen lettem volna hátat fordítani neki és úgy tenni, mintha nem láttam volna a szemeiben a fájdalmat. - Néha nem az számít, hogy mástól mennyit kapunk, hiszen a tetteinkkel sokszor saját magunknak is fájdalmat okozunk. – a hangom komolyan csengett. Tudtam, hogy miről beszéltem, hiszen ha nem mondom azokat a szavakat, akkor nem okoztam volna saját magamnak fájdalmat, vagy legalábbis ilyen mértékben nem. S talán Jacksonnak se fájt annyira az egész, mint nekem fájt. Szinte égetett belülről. – De ha valakinek fontosak vagyunk, akkor képes megbocsájtani, ottmaradni mellettünk és együtt két ember sok mindenen átjuthat. Csak néha időre van szükségünk ahhoz, hogy ezt felismerjük. – tettem hozzá kicsit halkabban, mert egy pillanatra úgy éreztem, mintha bort innék, s közben vizet prédikálnék. Én elbuktam, földre küldtek, most mégis is próbálok szavakkal segíteni valakin. Olyan szavakkal, amikben már én se tudok hinni, vagy talán csak túl mélyen van eltemetve, már csak a sok rom alatt lelhető meg az e fajta hit vagy remény… Csak bólintottam a kijelentésére, miközben egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy Anchorage részben azoknak nyújt menedéket, akik itt akarnak maradni északon, de még se tudják betenni a lábukat Fairbanks területére és nem a falka miatt, hanem sokkal inkább személyes ügyek miatt. Mintha az összetört emberek menedéke lenne addig, amíg szükséges. Védelmezi őket és otthon add a fejük felé, az összetört szíveket, lelkeket pedig az idő múlásával meggyógyítja, ha nem is teljesen, de valamennyire biztosan… Lassan haladtunk, hiszen szemmel látható volt, hogy nincs jól. Szerettem volna többet segíteni neki, megnyugtatni, de ahogyan magamat se tudtam, úgy most se találtam mindig a szavakat. Nem voltam biztos abban, hogy mit tehetnék azért, hogy neki kicsit legalább jobb legyen. Végül előhalásztam egy zsepit is és odanyújtottam neki, ha nem vette el, akkor csak zsebre vágtam újra és folytattuk az utunkat. - Nincs mit köszönöd…- pillantottam rá, majd egy apró mosoly kúszott az arcomra eme szomorú pillanatban is, amikor megszorította a kezemet és közelebb jött hozzám. Egy pillanatra elengedtem a kezét és magamhoz húztam, ahogyan egy nővér tenné a kisebb testvérrel. Egy apró puszit nyomtam a homlokára, majd suttogva szólaltam meg. – Minden rendben lesz. Lehet, hogy nem holnap, de idővel hidd el minden jobb lesz. – egyszerűen csak éreztem, hogy egyszer helyre fog jönni és nem lesz minden olyan borús, mint most látja. Vagy legalábbis szerettem volna ebben hinni, hogy ő még képes lesz újra mosolyogni és esetleg megbeszélni a dolgokat az illetővel, miközben valószínűleg az én dolgaim remekül kicsúsztak az ujjaim közül. - Van, de miért kérdezed? – fordulok felé, majd sietve hozzáteszem, mielőtt még válaszolni tudna. – Otthonra fogsz ott lelni, hazajössz velem és ott maradsz, amíg nem leszel jobban! – mondtam határozottan. Persze még Rhydiannal is beszélnem kell, de nem hiszem, hogy túlzottan ellenezné. Egyszer már befogadott egy „sérült” farkast, aki azóta újra „megsérült”, s még se rakta ki, akkor nem hiszem, hogy Dakotát kirakná. Lehet, hogy nem fog egyből repesni örömében, de meg fogja érteni a miértjét… - Nem túl gyakran. Falkatagok meg pláne nem, de ha valaki kóbor, akkor bármikor beteheti ide a lábát. Viszont én nem sok ingázót ismerek, miért? Félsz esetleg, hogy megjelenik ott? – pillantottam le rá aggódva, majd megálltam, szembe fordultam vele és felemeltem a fejét. – Nem engedem, hogy újra bántson! – komolyan gondoltam ezt. Nem érdekel, hogy több száz éves farkasról van-e szó vagy nem, de nem fogom hagyni, hogy fizikailag vagy testileg bántsa őt... újra. Hamarosan pedig meg is érkeztünk a kocsihoz. Sietve nyitottam ki neki az ajtót, utána sietve indultam el csomagtartóhoz, hogy kivegyek onnét egy plédet. Visszasétáltam hozzá és odanyújtottam neki. - Csak hogy meg ne fázz! – majd ha elvette, akkor becsuktam az ajtót és elindultam a vezetőüléshez. Beültem a kocsiba, elfordítottam a kulcsot, a motorzúgása törte meg a csendet. - Indulhatunk? – ha készen állt a távozásra és arra, hogy esélyt kapjon arra, hogy kicsit jobban legyen, akkor elindultam vele, miközben előhalásztam a telefonomat.
Semmi sincs ingyen. Mindennek oka van, minden csak annyit ér, mint az ár, amit fizetünk érte. Egy elrendezett házasság, egy eleve elrendeltetett élet, egy apa, egy férj, egy engedelmes gyermek; mind felkerültek a képzeletbeli mérleg serpenyőjébe. És mi került a másik oldalra? Megannyi összezúzott csont, felszakadt bőr, megtépázott lélek, véraláfutásokkal tarkított bőrfelületek. Aki gépen száll föléje, annak térkép a táj - aki rám néz, annak térkép a testem. A fizetség felszívódó vérömlenyeivel jelzett domborzati képkincs. Minden és semmi. Én vagyok. De ki is? Valaha tudtam erre a kérdésre a választ. Akkor még gyermek voltam, olyan, aki csüggött atyja minden szaván, magába itta anyatej helyett a meséket, s farkasokkal hált, közöttük élt, hitte létezésüket, mert olyan elevenen villódzott előtte átváltozásuk, mint bármi, amit szem felfoghat. Ésszel nem gondoltam át. Soha nem találtam semmi félelmeteset ebben a létformában, hogy is találhattam volna? Hiszen minden kislány bízik az édesapjában, minden gyermek példaképet lát szülejében, hát teljesen természetes volt, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Olyan, mint ő. Erős, dicső, hatalmas dög, világító jáde szemekkel. Vágytam rá, rajzoltam róla, kölyke voltam gondolatban, s a képeimmel telítődött szobánk fala. Mert apa szeretett. És ugyanazt szerette volna, amit én. Aztán a sors máshogy keverte a paklit, lettem, aki vagyok, s évekre kiűzettem saját álomvilágomból. De meglett, újra felépítettem, kőről kőre rakva ki a mozaikot, s tudtam örülni a magam törvénye szerint. Apám az apám maradt, alfám, vezetőm, s az eltelő évek során újra és újra elmémbe marták az igazságot a tettek, mint fémbe a savak: a vér nem válik vízzé. Sohasem. Mindegy kinek a vére az. Én voltam. De ki vagyok? Hideget érzek, kívül-belül átjár, mintha a csontjaim akarnának jégcsappá dermedni, merevedni. Már nem fűt a sebekből szivárgó vér, megalvadt, s csak a lüktetés maradt. A fájdalom köde is oszladozik, mert így kell lennie, mert az Új Élet gyümölcse vagyok, sose tanult, de létező képességhasználattal. Tökéletesen együtt élve a szürkével. Aki kicsi, savószín szemű, vaskos, nem úri, nem vezető. És már nincs senkije. Se apja - mert meggyűlöltem, óh, hogy meggyűlöltem! - se teremtője - mert nekem adott ajándéka miatt kellett eltakarodnia, ha már békében megdögleni nem tudott - se alfája - omega lettem, falka nélküli menekülő, ki nem jött, hanem hozták, s kinek szállítójának tetemét a dögevők zabálják fél várossal arrébb, s ki erről mit se tud - se célja. Fáradt vagyok. Megmozdítom jobb kezem, egy adag havat húzok közelebb magamhoz vele. A sebek már varosodnak az összezúzott, egy percben se maradt ujjakon. Egyetlen épen hagyott ujjam épp úgy üzenet magam számára, mint üzenet neki. A házasságunk szerződés volt, alku, akaratkifejezés. S mivel ő megszökött, s én nem voltam hajlandó utána a fogdmeget játszani, hát küldtek mást. Tőlem pedig minden eltelő napon elvettek valamit. A méltóságomat, jobb kezem - gyűrűsön kívül - ujjait, az apámba vetett gyermeki hitem, a régi életem. Mert ostobán hitték, hogy csak ékszer vagyok a Veszett koronáján, olyan, akinek senki nem jelent. Aki senkinek nem fontos. Hiszen egyke voltam, az vagyok. Épp csak testvérnek lenni nem csak vér és születés által lehet. Megforgatnám a gyűrűt ujjamon, de undorodom a saját kezemtől. Kesztyű kellene, a zsebemben van, nyúlhatnék utána, de nem teszem. Fáradt vagyok. Kellemesen hűs a hó. Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám.. lehunyt pilláim alól jó éjszakát csak magamnak mondhatok. S teszem is. Nem számít ki lesz az, ki rám talál.
Vannak dolgok. Furcsa, és megmagyarázhatatlan együtthatók; olyanok, amikhez vagy fel kell nőnöd, vagy esélytelen, hogy megértsd. Egy gondolat, egy érzés, ami olyan intenzíven szaggatja át a mellkasodat, hogy a pillanat megállásra kényszerít. Tétován toporogsz, körbenézel hátha lesz majd valami, amibe kapaszkodhatsz. De semmi. Nincs semmi. Csak a szobád fakó fala, ami már olyan régóta a retinádba ivódott, hogy magad se tudod eldönteni valójában milyen is a színe. Boldognak kéne lennem, és persze az is vagyok. Végre itthon vagyok, ott ahova igazából tartozom. Mégis, számos alkalom tanúsíthatja érzelmi kuszaságom végtelen árját; ahogy a Lak folyosóit szelem. Ismerem a folyosókat, a falakat, a hangokat, amik a fülembe kúsznak, a szagokat, amik megülnek az orromba. Mégis messziről jönnek, lelkem zárt kamrái mögé még nem jutottak el. Nincs okom panaszra; jó helyen vagyok. Zsigereimbe maró ujjak jelzik, nincs mehetnékem, nincs semmi, ami innen még egyszer eltéphet.
Puhán húztam végig az ujjaimat a fából tákolt fal vonulatán, ahogy a Lak előszobáját jártam. Tekintetem homályos volt, üveges; az öblös, markánsra kovácsolt ajtót bámultam. Sétálnom kell. Muszáj...
Percekkel később már odakinn találtam magam, érdes talpam alatt recsegett a fagyos dér. Hűvös volt. Kabátom száját összefűztem mellkasom előtt, ahogy a sálamat is a nyakamra tekertem. Ujjaim a zsebeimben vacogtak, arcomra piros pírt mart a jeges szél. Nem érdekelt. Néma dalt dúdoltam, ütemére diktáltam lépteim nyomát. Nem számított hova jutok, vagy hova nem. Csak menni akartam, szellőztetni - főként a fejemet. Talán egy órája mászkáltam odakint, a sötét már jótékonyan a nyakamba borult. Sűrű köd lapult a távolban; akaratlanul is lefékeztem néhány szívdobbanásra. Acélos íriszeim mereven pásztázták a horizontot a fák fölött, a lejtő felett, ami völgyként terebélyesedett el. Csend volt, végtelen némaság. Mélyen tüdőztem le a havas táj levegőjét. Csípett, jegesre kaparta a tüdőmet. Mégis... a szél illatot is hozott magával. Ismerős; méz és virág illata - a parfüm - kellemes. Mégis vér szennyezi, alvadt, dohos vér. Úgy tágultak ki pupilláim, mintha csak a retinámig toltak volna egy reflektort. - Jas... - villant, cikázott, emésztett. Még a hideg is kirázott. - Nem, az... nem lehet. - ráztam is a fejem, kényszeredetten kacagva fel, mintha volna kinek mutogatni a kételyem. Pedig egyedül voltam. Vagy mégsem.
Néhány métert sétáltam, tompa, lapos léptekkel a nőstényhez fűzött illat irányába. Ott volt. Csessze meg! Ott van. Ádámcsutkám gurgulázott a torkomban, ahogy egyre nagyobbakat igyekeztem nyelni. Esetlen, megtört. Mintha fázna... Sarkon fordultam volna, mégis az emberiségem nyert. Újabbakat araszoltam felé; már láthatott - engedtem. Pajzsom épp csak félig volt feltekerve; nincs mitől félnem. Vagy mégis? Talán csapda... Ösztönösen torpantam meg. Farkas szemet néztem vele; vagy ki tudja. Mindenesetre lélegzetek haltak el, ahogy a farkasomat előreküldve tapogattam le a környezetét. Egyedül. Tökéletesen egyedül. De mit keres itt? És hogy talált meg? Engem keres egyáltalán? Millió kérdés bukfencezett egymáson a fejemben, ahogy végül rászánva magam a lendületre, megközelítettem őt. - Jas? - baljára, majd jobbjára siklott a tekintetem, míg meg nem állapodtam íriszein. - Mi... mit csinálsz te itt? - leguggoltam, vele szemben. Arcommal az övébe fordultam, akárhogy is lógatta épp, ujjaim pedig a szemébe szökő tincseket söpörték el. - Haho. - böktem volna meg, életet keresve benne; érintésem sosem volt nyomokat ejtett rajta. - Mi a szar történt veled?! - ráncoltam meg a homlokom, miként sikerült felfedeznem sebeit, hegeit, ujjai megmaradt részeit. - A Veszett. - szavaim akár kérdésként is hathattak; mégis kijelentő módot használtam. Egyik térdemet a fagyott avarba ejtettem, miközben tenyerem a megroncsolt kéz felé indult. Talán elhúzza... talán nem.
Nem gondoltam volna, hogy még emlékeztet bennem bármi régi önmagamra. Én már nem tudom, hogy hol a múlt és hol a jelen, hogy ki voltam és ki vagyok, s pláne azt nem, ki akarok lenni. A bennem élő farkas sebzetten, de sebesen kapja fel fejét, én viszont nem mozdulok a hangra, csak arra vesztegetem az időmet és a fáradtságomat, hogy felrángassam a pajzsomat, magamra húzva, mint valami kilyuggatott takarót. A hangja épp annyira ismerős, mint az energiái. És szeretnék eltűnni a szeme elől, kicsi lenni és láthatatlan. Vagy nem is, inkább erős. Felkönyökölök, vigyázva, hogy ne tegyem le a hóba sérült, csonka kézfejem. Amennyi erőm van, azzal mind ülésbe tornászom magam, vagyis próbélom, de a harmadik sikertelenségemtől felbosszantva inkább moccanatlan, megsemmisült maradok. Fáradt vagyok. - Pihenek. Hangzik a válaszom, meglepően erőteljes hangon ahhoz képest, hogy milyen állapotban van a testem. Ha humorról van szó, vagy arról, hogy megjegyzéseket tegyek rá, illetve neki, azért nem kell a szomszédba mennem. - Te történtél, de ne is törődj vele. Veselkedek neki annak, hogy mégis fel tudjak ülni, mert meglehetősen kínos így heverni előtte. Fél kézzel iszonyatosan sutának érzem magam, s a beszéd sem a legkönnyebb zúzott állkapoccsal, de világért nem vonnám át a kommunikációnkat elmesíkra. Elég volt abból, hogy a fejemben kotorásszanak, amíg lehet, elkerülöm. - Segíts. Kérem, s ahogy az előbb az ő kérdése kijelentésként kúszott elő, úgy most az én kérésem parancsként. Méltóságomat keresem, nem akarok itt heverni előtte, mint valami szárnyatört madár. Már jobb, különben is. Legalább nem eleven minden sérülésem, hanem gyógyulófélben vagyok. Úgy-ahogy. - Ne! Hangzik az újabb parancs, mert erőm nincs elrángatni élő, eleven fájdalomtól sikoltó, csonkolt kezemet, de mégsem szeretném, ha pillantást vetne rá. Ettől függetlenül megteheti, de én akkor is elfordítom a fejem. Elég, ha én undorodom magamtól. És amúgy sem akarom, hogy lássa rajtam: a kelleténél jobban örülök annak ezen a fagyos északon, hogy látom őt.
Értetlenül fogadtam a reakcióját. Erre lassan felfelé ívelő szemöldököm a tanúsítvány. Szóval pihen. Ez az, amit merőben kétlek. Oldalra vontam ajkaim, tekintetem pedig pásztázón futott végig rajta. Mennyivel egyszerűbb lenne azt mondani, hogy menjen el, nem is értem mit keres itt! De nem visz rá sem a lélek, sem Tupilek - távolról - bennem fortyogó vére. Leejtettem egyik térdemet, elé. A másikat még mindig támasztékként nyomtam el súlyom alatt. - Én történtem? - hangomba értetlen szín szaladt; mégis megkerült az a foszlányos érzés, hogy miért is mondhatja ezt. Nem tetszett. Őszintén, nem. Fel is nyögtem volna, fintorogva, egy oltári baszd meg kíséretében. Jól esett volna, igazán; mégis kényszerrel nyeltem vissza "önmagam". Nem voltam boldog, sem a látványától - kivételesen nem a személye végett -, sem attól, hogy már megszületni készült bennem a valóság, és a válaszok glédája. Éreztem a felkorbácsolt adrenalin löketet az ereimben. Kicsit bele is kábultam abba az indulatos élbe, ami éledezni kezdett bennem. Megkésve hát, de időközben fel is fogom, hogy parancsra hajló szavait - természetesen - nekem szánja. Hümmögtem, tartásom félegyenesbe kúszott, ahogy tenyerem alkarjára siklott. Felhúztam - az Ősökre mondom: egész finoman. Nyugodtságom leplező, torz képe mindannak, ami a pajzsom mögött hever. A kezéért nyúltam, ő meg - meg se lep - rám pirít: ne tegyem. Jó hogy! Pedig, megteszem. Gyöngéden simult megcsonkolt kézfeje a tenyerembe. Aztán már a tekintetét kerestem volna, de elsőre csak dús tincsivel nézhettem farkas szemet. Ujjbegyem lassan simított végig a fáradt hegeken, miközben másik kezem állára fogva - ha kell, hát erővel - fordította arcát felém. Kutattam a vonásokat, jól ismerem őket. - Apád volt, ugye? - reszelősen érkezett a kérdés, ahogy a fénytelen íriszekbe kapaszkodtam. - Mi történt? - mert addig, nyilvánvalóan világos, hogy a kiinduló ok: a távozásom. Az mégsem egyértelmű, hogy ebbe ő miként is keveredett bele. Pláne nem egyértelmű, hogy miért alakult így a végkimenetel... A kezét elengedtem, mellé dobtam le magam; mintha csak régi barát lenne, akivel jól esik az egyedül lét. - És tedd meg, hogy most egyszer nem a HP énedet veszed elő, hanem egyszerűen csak elkezdesz beavatni. Ha már... - villantak át rá szürke íriszeim - én történtem.
- Te. Ismétlem meg tagoltan, amennyire tagolni lehet ezt az egy szót, pár röpke betűt. Meglehetősen bonyolult lett volna ezt ennél jobban elmagyarázni, magam sem értettem, vagy amit mégis, annak irányába fűtött a kéretlen lojalitás. Mert bár gyűlöltem, de szerettem, akit szeretve gyűlöltem ekképp. Bonyodalmas helyzetemben csak egy volt biztos: a fájdalom, a menekülés és a "te". Talán akkor se morognék, hogyha erélyesebben rántana fel. Nem, mintha annyira hagynám magam nagy általánosságban ledominálni, nyilván nem ehhez szokott hozzá tőlem. De ahogy mindenkinek, nekem is voltak "együttlétünk" alatt jobb és rosszabb periódusaim, hát különlétünkben is lehetnek. Most ez egy a rosszak közül. Fel se szisszenek, pedig sikoltanak sérült porcikáim a helyváltoztatástól. Sosem votlam viszont az, aki a fájdalmát ilyen módon kiadja. Pedig én magam vagyok a "könnyeket nem szégyellő", hogyha filmekről, könyvekről vagy mások megható, szívfacsaró élményeiről van szó. Viszont a magam életét máshogyan élem meg, erre ha csak egy kis időt is töltött velem valaki, emlékezni fog. Mert markáns eltérés van egyik és másik hozzáállásom között. Megmozdul a kezem, hogy elrántsam, de végül mégis csak beletörődötten szusszanok egyet, s hagyom, hadd ismerkedjen undorító, csonkolt, összezúzott kézfejemmel. A fejemet sem fordítom el, dacosan, szinte metszőn nézek szemeibe, ahogy az államra mar, hogy maga felé forgassa figyelmemet. - Felesleges erőszakoskodnod, nem tudsz újat mutatni. Marok oda szavakkal, megrázva a fejemet, így próbálva kikeveredni tartásából. Nem fogok elfordulni, nem kell tartania tőle, szemezek én vele akár a végtelenségig, nem vagyok - előle nem - menekülő. - Nekem nincsen apám. Hagyják el ajkaimat az igen súlyos szavak. Elhagytam az otthonomat, a családomat, amit valaha annak hittem és könnyebb úgy, hogyha kategorikusan kiállok a nem egészen saját magam által hozott döntés mellett. - A Teremtőd volt, igen. Tolom ezt is Derek arcába, az ő nyakába varrva az egészet ekképp. Mert hozzá kötök mindent, ami történt, nem hagyom ki egyetlen szálból se. Miatta vagyok itt, miatta vagyok így, s miatta nem fogom sose részletezni, hogy pontosan mi is forog most a fejemben. Épp csak egy futó pillantás az, amit ajkaira vetek, de aztán máris kapaszkodom vissza szemeibe, tekintetét rántva magamra, gúzsba kötve ezen figyelésben. Az apró, máskor oly harcias nőstény épp olyan megtört, mint amilyennek én látszom. Nem fürdőzik a hím energiáiban, nem szaggatja azokat, hanem inkább makacsul kushad pajzsa mögött. Bár mondják, alamuszi nyuszi nagyot ugrik, most nem kell tőle semmilyen szinten tartani. Az ő büszkesége nem kerül előtérbe, neki jobban fáj az otthon hiánya, mint az "apáé", aki számára vérségileg nem jelentett semmit, soha. De az Alfája hiányzik neki, majd' belepusztul, annyira. - Hápé a te jó édes anyád. Morgok előbb, s csak aztán engedek teret a mesének. Egyszer volt, hol nem volt.. épp csak ez hiányzik az elejéről. - Röviden és tömören óhajtod megismerni a történetet, vagy fejtsek ki minden mocskos részletet? Kérdezek előbb, mert tőle várom a segítséget. Megint. És ezt utálom, de ahogy belekezdtem volna, akkor esett le: fájdalmasan nem tudom elkapni a saját fonalam. Gordiuszi csomóvá vált az egész eltelt hónapcsokor, s ezt kibogozni nem is olyan egyszerű.
Semmit se változott. Mondjuk nem tudom mit várok pár hónap alatt. Javíthatatlan. Halk sóhajjal fogadtam érdes szavait, közönyös képemet tolva az övébe. - Ha gondolod, itt is hagyhatlak a picsába. - löktem el magam tőle, nem foglalkozva a tekintetemet mardosó íriszekkel. Ő sem tud újat mutatni, már az összes arcát betéve ismerem. Volt rá két komolytalan évem, hogy magamba szívjam minden rezdülését, minden hangszínét, amit csak hajlandó volt megütni. Olyan, mint valami istenverte szélvihar... egyik pillanatról a másikra képes néha váltani, ezzel pedig jószerével az őrületbe kergetett eddig is. Persze, most nem vált, sőt... egyre ércesebb a hangja. Hallom. - Nevetséges vagy, hogy még félholtan is nyomatod ezt a hülye stílust. Ezerszer mondtam már, hogy nem csak, hogy nem hat meg, de gáz is. De, ahogy érzed. - vontam meg a vállam, miközben mellé telepedve engedtem a fa hűsének, hogy áthűtse gerincem vonalát. Közömbösségem csupán aggodalmam lepelként takaró árnya, mert kár volna tagadnom, hogy megérintett a dolog. Sosem kívántam őt ebbe a helyzetbe, pedig hát jó néhányszor meg tudtam volna fojtani. De az, hogy ténylegesen is így lássam... ezt nem. Két tenyérrel, tíz ujjal túrtam a hajamba, homlokon át, egészen a tarkómig engedve a mozdulatot. - Szarok a mocskos részletekre, Jas! - szinte némából induló baritonom a végére felerősödött. Noha, nem kiabáltam, mégis nyomatékot adtam a hangomnak. Nyakból fordultam csak felé, lapos, kósza pillantással övezve arcának keretét. - Csak mondjad, baszki. Ami jön. Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy hogyan sikerült elérned, hogy kis híján kicsinált az az állat?! - mert a "Te" még mindig édes kevésnek bizonyult számomra. Pláne úgy, hogy ez így csak egy fél. Egy rohadt fél, azt pedig végképp nem tudom értelmezni, hogy ő... Ő... hogy került ebbe a helyzetbe. Miattam. Engem védett? Na ne vicceljünk már! Vagy csak rajta vezette le az a barom? Nem volt kedvem tippelni, sem voksolni. Arra vártam, hogy végre hagyja abba a körítést, meg a picsogást, és mondja. Elfordultam tőle, karomat átvezetve - felhúzott térdeimen kulcsoltam össze ujjaimat. A távolt fürkésztem, azt a sötét, meddő leplet, amit magába ölelt az éjszaka. - Mondjuk az is marhára érdekelne, hogy honnan tudtad, hogy itt vagyok... - szavaim morgásként hatottak, mintha csak magamban beszélnék. Kettősség... furcsa önhasadás, amit Jasmine mellett érzek. Igazából, mindig is így volt. Egyszerre tudom őt gyűlölni és szeretni... megvetni és imádni, rajongani érte. Sosem akartam ezt. Sosem akartam őt... mégsem bánom egyetlen percét se az időnek, amit - kényszerből ugyan - vele kellett töltenem. - Mert a véletlenekben... őszintén sajnálom, de nem hiszek. - néma fújtatással érkeztek a szavak a végére, mielőtt még beszélni kezdett volna.
A káromkodása végigdübörög a zsigereimen, nyelvemre keltve a ki nem mondott válaszomat. Csak egy torokból feltörő morgás az, amit közlök vele rá, ha ezt ugyan közlésnek lehet nevezni. Elküldeném, megannyiszor megtettem volna már, s tettem is, de most valahogy nem akaródzik itt maradni egyedül. Az, hogy bosszant csak elvonja a figyelmemet a megtépázott helyzetemről, s ezzel többet segít annál, mint azt sejthetné. - Legalább nem panaszkodhatsz, hogy unalmas a feleséged. Célzok rá, hogy még mindig mik vagyunk. Pedig nem kellene, el kéne feledjük, ez itt nem az otthon, nem az, ahova sose tesszük többé a lábunkat. Sose volt szerelem, akár meg is szabadulhatnánk egymástól. De ahogy nem marasztaltam, de nem is küldtem a picsába, ahová egyedül is ment volna, úgy arra se célzok rá, hogy elválnék. Mert nem. Az okát pedig ne firtassuk inkább, nem ide tartozik. - Jobb lenne, hogyha rinyálnék, mint valami fürdős bérhajadon? Teszek fel egy meglehetősen költői színezetű kérdést. Szerinte gáz, hogy ilyen vagyok, szerintem meg azért tesz rá megjegyzést, mert azért valahl tetszik neki. Ezen bármikor képes lennék összeveszni vele, épp csak nem most. Elgyötört vagyok és a pofám az egyetlen, amit úgy tudok jártatni, mint régen. Ha már a testem cserben hagyott, ha már semmim nincs a múltból, csak a Derekkel való civódásom, hadd tespedjek már bele! - Akkor minek kérdezed? Vetem oda sértődötten. Ennek a témának nincsenek nem mocskos részletei, csak azok vannak, s bár nem tudhatja, de ezzel körülbelül azt is mondhatta volna az én olvasatomban, hogy nem kíváncsi a történetre. Amihez szíve joga lenne egyébként, de ez mellékes. A farkas három lábon sántikál pajzsom mögött, ketrecbe zárt fenevadként korzózik, ki-kivillantva fogsorát, ám nem a támadás jeleként, csak a sajgás kivetüléseként. Kicsi, vaskos, s most gyenge. De ettől még nem tud megülni a seggén, pláne nem a hím energiáinak közelében. - Nem nyomtalak fel. Úgy. Ha eddigre eleresztette a kezemet, akkor most én leszek az, aki a képébe emeli csonkolt jobbomat, melyen a gyűrűsujj, s a jegygyűrű maradt csak ép. Ezzel óhajtok nyomatékot adni szavaimnak, s adom át egyben az üzenetet, amit a zúzódásaim is hordoznak. Nem akaródzik mozdulni, de ahogy elfordul, s stabil pozíciót vesz fel, bennem is megindul a fészkelődhetnék. Fintorogva, de moccanok, pofátlanul kihasználva azt, hogy a férjem és ezáltal feljogosítva érzem magam arra, hogy a vállát-oldalát használjam háttámlaként. Nekidőlök hát, mert szükségem van rá, de ezt be nem vallanám. Magyarázat nincs, csak mozdulat. Sok mindent nézek ki belőle, de olyan paraszt nem lehet, hogy ellökjön. Régen se volt. (nem, mintha nekünk annyi régenünk lenne, két év nem a világ.) - Amikor leléptél, mindenki számára egyértelmű volt, hogy engem küldenek utánad. Beintettem rá, mert úgy voltam vele, hogyha szó nélkül távozni tudtál, akkor a hóhér kíváncsi rád, nem fogok utánad koslatni, mint valami pincsi. Azt gondosan kihagyom a történetből, hogy nem a sértett duzzogásom volt az oka annak, hogy elhárítottam a feladatot. - Mikát küldték utánad, pechjükre. Mikával mindig úgy voltunk, mint a borsó meg a héja, szinte testvérekként szerettük egymást, hát elmérte a Veszett a számításait. Dereknek is tudnia kell, hogy mennyire volt az a viszony jó, ezért ebbe nem is akarok belemenni. - Mika jelentett. Így kerültem ide. A sérülések meg.. nos, túl soká voltál távol. Minden egyes nap több ideig tartott a büntetés, aztán a végén már szűk lett a huszonnégy óra is. Akkor engedett el. Évek óta nem szeretett már, te voltál bennem fontos neki, nem én magam. Nélküled megszűntem értéknek lenni. Hát nem szórakoztató?
A feleségem. Kicsit meg is inogtam, és talán úgy tűnhetett épp a szavai miatt tettem mindezt... De nem. Fogalma sincs mit érzek ennek az egyetlen szónak a súlya alatt. Sosem voltam rossz fiú, mindig parancsra léptem, parancsra öltem, parancsra hajtottam fejet, mint egy kibaszott katona. Így neveltek, így tanítottak az életre. Ebből adódik, hogy minden rám rótt, vagy magam által kreált felelősséget komolyan - mélységesen komolyan veszek. Tehát, Őt is. Hiszen elvettem, bár nem szabad akaratomból, vágyból, szerelemből. De megtettem. Nem, nem félelemből, dacból, vagy tartásból. Tettem, ahogy tennem kellett, és amit valahol, mélyen a szívem is diktált. Tudom, hogy sosem volt szerelem, tudom, hogy még csak szeretetnek is karcsú volna neveznem azt, ami köztünk van. Valami mégis volt, még ha nem is akartuk. Bosszant; nem csak ő, hanem a tény, amivel jókora tockos adott képletesen. Hiszen leléptem, őt meg ott hagytam abban a kráternyi mocsokban, amit az apja épített maga köré. Gondolnám: nem tartozok semmiféle felelősséggel a nőstény iránt, miért is tartoznék? Én nem akartam őt, ő nem akartam engem. Minek verjem a falat, ha nem is akarom?! De akarom. Furcsa közhely, önmarcangoló érzés. Fáradt sóhajjal hajtottam le a fejem, eltekerve figyelmemet arrébb, Jasmine-től távolabb. - Miért? Nem azt csinálod, Jas? - kérdeztem vissza kissé arrogánsan, lekezelőn, nem törődve azzal, hogy mennyire érinti ez - megint csak - kényesen. Szarok rá, még akkor is, ha tulajdonképpen nem. Aztán megint képen törölt azzal, hogy szinte a retinámig fúrta jegygyűrűjét, ezzel együtt csonkolt, fájdalmasan lemészárolt kezét. Fújtattam, elnéztem róla, majd egy laza mozdulattal löktem arrébb a kezét - érzéssel - az arcomból. Mégis, ahogy a fának dőltem, önkénytelen pótcselekvésként pörgettem körbe saját házasságom ékes jelképét. Miért kell ez? Minek kellett idejönnie?! Éreztem a gerincemnek hanyatló hátat, mellyel egyúttal bőrének sajátságos illata is az orromba szökött. Hagytam, hagy helyezkedjen, a közelsége már rég nem okoz semmiféle zavart bennem. Sem jót, sem rosszat. Mintha csak a kedvenc plédemet terítenék a vállamra. Aztán csak hallgattam őt, távolba révedő tekintetemre homályos köd borult, ahogy szavai nyomán képek, furcsa látképek vetültek szemem elé. - Remek... - nyögtem fel két mondata között, noha a megjegyzés inkább szólt magamnak, mint sem neki. Miként befejezte, féloldalasan, csak nyakból - félig vállból - fordultam felé. Méregettem őt, mintha egy kicseszett vad lenne, akire a fogamat hegyezem, pedig csak azt próbáltam felmérni, mennyire sérült ebben az egészben. - Nem az. Arról pedig lövése sincs, hogy voltaképpen te voltál csak igazán érték. - nem bókoltam, nem is szoktam, pláne nem neki. Talán meg is leptem, de válaszára időt nem engedtem. - Én trófea voltam, amit balfasz módon úgy hitt, veled láncolhat le. Jobb lett volna, ha inkább a láncot őrzi vas konvojokkal. Nem a trófeát. Nélküled kevés ő. Mégis, mit kezd anélkül, akit kénye-kedve szerint használt? - nem kecsegtetett sok jóval a pofázásom, ezt magam is tudtam. Mert ettől még Jas nem lett kincs, vagy drágakő. Csupán egy jól bevált "fegyver", amit annyiszor vethetett be, amennyiszer szükségét érezte. - Mindegy, mert szarul nézel ki. Haza kéne vigyelek. Vagy valahova, ahol biztonságban vagy. - ebben fele annyira se voltam biztos, mint amennyire kötelességnek éreztem. - Ehhez viszont nem árt többet tudnom. Mondjuk, hogy mennyire bízhatok meg benned? És legfőképp, hogy mi a konkrét ok, amiért a füles után úgy gondoltad, utánam jössz? Minek jöttél ide, Jas? Mit akarsz? - lehet, hogy a feleségem, de hamarabb hiszem el a télapónak, hogy létezik, mint neki, hogy nincs semmi hátsó szándéka. Azt nem hinném, hogy az apjának verné a nyálát, annál jobban utálja. Az viszont rohadtul nem világos, hogy mit akar tőlem?
Nem akartuk egymást, ez így igaz. Mégis ezt dobta a Veszett nevű gép és ha tetszik neki, ha nem, ez a mi szituációnk, ebben kell ragadjunk. Mert én megfogadtam egyszer régen, hogy soha többé nem menekülök el a nehézségek elől, s hát mi lenne annál nehezebb, mint ez a nyomorult érdekházasság, mely már az érdekeit is elvesztette, hiszen sem ő, se én nem vagyunk más otthon. - Nem. Adok választ anélkül, hogy jelenleg különösebben felfújnám az arcomat. A kis feketének eszében nincs hisztériázni, és így mostg bennem sincs meg semmi abból a felpattanok és leüvöltöm a fejedet hangulatból, amibe sokszor kerültem már Derek mellett. Mert mi nem vagyunk egyszerűek, ám mégis, egyszerűen vagyunk bonyolultak, ami azt illeti. Felszisszenek még akkor is, hogyha a maga nemében egész finoman teremti odébb a kezemet. Nem is annyira az fáj, ahogy hozzám ér, hanem mindaz, amit a mozdulata jelent, de ezt persze zsák aranyért se vallanám be. - Elég eltérő az értékítéletetek, ez már kiderült. Röhögök fel ebben a pillanatban. Nem veszem kedvességnem a szavait, bóknak sem, mert a fehér hollók nem itt laknak, s a szájából még azoknál is ritkább lenne az ilyesmi felém. Talán ha egyszer hallottam őszintén szép szóval illetni engem, s az annyira meglepett, hogy el is felejtettem megjegyezni. - Nem tudom, hogy mihez kezd, de jobban jársz, ha nem felejted el azt, hogy nem vagyok szenilis és szívbajos sem. - célzok ezzel arra, hogy volt már olyan precedens közöttünk, amikor megsértett valamivel, de én nem azonnal toroltam meg rajta, hanem napokkal később. Így ébredhetett egy alkalommal arra, hogy a mellkasán állok, négy mancsommal szegezve őt az ágyhoz, s pofájába morgom mérgemet. Nem bántottam, de nem magam miatt. S mind a mai napig mérges vagyok azért a kis feketére, hogy ott nem állt mellém, vagyis elhallgattatott. - Te aztán tudod, hogyan kell beszélni egy nővel. Húzom fel az orromat. Nem moccanok, kényelmes így nekidőlve, s egyébként is nagyon jólesik a testi közelség. Akkor is jólesne, ha nem farkasok lennénk, de így pláne kellemes a kidolgozott izmainak közelségét élvezni. - Egyébként mondj olyat, amit nem tudok. Fintorogtam bele a pillanatba. - Nem tudom mennyire örülnének a te nagy otthonodban egy kóbor omegának, de gondoltam itt az ideje, hogy szóljak arról mi vagyok. Nem, mintha ne lenne egyértelmű. Ha otthon maradtam volna, akkor a saját falkám omegája leszek. Mert a Veszett így akarta volna. Nem különb hát ez az elszökés sem, de nem bánom egy őillanatát sem. Kevesebb fájdalmat okozott, mint a pincelét. - Mi az, hogy mit akarok? Semmit nem akarok. Nem kell tőled semmi! Csattanok fel, megszülve végre az indulatot. Nem számít, hogy mennyire sajognak a tagjaim, megpróbálok felpattanni, ám a lendületem elvisz, s bár félig álló helyzetbe tornászom magam, mégis visszarogyok a földre, keserű tapasztalással véve tudomásul, hogy nem, nem vagyok elég erős. - Mika meghalt. Apámat megtagadtam. Dohogom a földön fekve, féloldalasan próbálva megint, sérült kezemet nem terhelve ülésbe tornásznom magam. ~ Nincs másom, csak te. Súgom szégyenkezve elméjébe. Ez az, amit hangosan akkor se fogok kimondani, ha letörik a nyelvem. Mert túlzottan szükségem van rád színezete van.
Olyan más volt így. Olyan Jas-telen. Mintha a fényét vesztette volna el, mintha letépték volna róla saját önvalóját. Szavai súlya alatt újat majd újabbat sóhajtottam, jelentőséget nem tanúsítva felé. Pedig érdekelt, még ha nehezemre is esne bevallanom. Ernyedten vágtam hátra a fejemet, ügyelve arra, hogy lehetőleg mindezen mozdulat közepette ne fejeljem le. - Semennyire Jas. Egyáltalán nem fognak örülni, hogy itt vagy. A titulusod végett meg pláne nem. Cincogó, háromlábú kisegér vagy a macskák között...- nem lepett meg, hogy Omega. Farkasom nősténye köré csavarodva mérte már fel jó pár perccel ezelőtt. Ő örült neki, rajongásig imádta - azt hiszem, vagy csak úgy tűnt -, én meg... nem tudom. Az érzéseim nem egyértelműek az irányába, nem kiforrottak. Mégis, mélyen... örülök, hogy mind ezek után rám van szüksége. Talán. - Vagy benyalizod magad, vagy meghúzódsz. Vagy... - fordítottam félig felé az arcomat, úgy sandítva át vonási élére. - Kezességet vállalok érted. Ez utóbbin még örlődöm. - nem kerteltem, nem nyaliztam körbe az egoját, sosem tettem. Most sem változott semmi. - De be kell lásd, az... hogy nincs másod, csak én... nem elég indok arra, hogy azt mondjam, tartom érted a hátam. Nekem ez az otthonom, itt nőttem fel. Te mit tudsz adni magadból? Hogy higgyek neked? - komor voltam, rezzentelen, mégis legbelül szétvetett valami felemésztő tűz. Nem akartam; igazából nem is tudtam őt itt hagyni. A feleségem, hozzám tartozik - akár ínyemre van, akár nem. Ellöktem magam, akár borult, akár nem. Végeredményként - akárhogy is - de az arcába fordultam, mélyen kapaszkodva íriszeibe. - Még egyszer megkérdezem: Mit akarsz tőlem? Miért jöttél ide? - reszelős voltam, hideg - Nem akarsz tőlem semmit, Jas! De csak én vagyok neked... Nyögd már ki mit akarsz! A védelmem kell? A segítségem? - nem akartam dühös lenni, de nagyon jól ismert. Ép ésszel, fejjel a falnak... Nem kiabáltam rá, csupán hangom fátyolos zöngéje erősödött fel haloványan. A homlokomra úszó redők már csak grátiszként sorakoztak fel. Ellöktem magam végül, lassú, kemény járásba kezdve. Mondhatni: körbe-körbe. - Ha semmi nem kell tőlem, akkor... - háttal áltamból pördültem felé, egyik szemöldököm kétkedőn futott feljebb. - Gondolom az se jelent gondot, ha itt hagylak. Nagy lány vagy, nem? Megoldod... - sziszegtem még, ahogy apránként hátrálni kezdtem. Vártam a reakcióját, minden lépésemmel nagyobb kövek nehezedtek a hátamra...
Vállat vonok, de csak gondolatban. Dacosságom megmutatkozik abban, ahogy felrántom a pajzsomat, majd leckét adok döntésképtelenségből azzal, hogy megint ledobom, hadd lásson mögé. Hiszen ismer. Már a maga módján, de ismer. És egyébként is, megint ismételni tudnám magam. Mondjon olyat a három lábú egérről, amit nem tudok. Odahaza sem lett volna a helyzet különb. Eleresztem a farkast, hadd sántítson közelebb a hímhez, előtte dobva le magát, meg merve mutatni azt, hogy mennyire nem érzi jól magát. Nem szégyelli, hogy nem csak a bundája cakkozott, hanem elárvult a lelke egy darabja is. Én bezzeg annél jobban utálom, hogy ilyen nyitott a másik felé, hét lakat alá zárnám legszívesebben, de valamiért mégsem teszem. Számomra a legszomorúbb ebben pedig az, hogy nagyon is jól tudom miért nem teszem. - Vagy? Kérdeztem vissza az első két opció elhangzása után. Egyik sem kenyerem. Nyalizni sosem szerettem, a meghúzódás meg valahogy zsigerileg nem menne, pedig volt idő, amikor remek voltam ebben. De azóta megváltoztunk, s már nem is vágyom arra, hogy megint előtörjön énem szubmisszív fele. - Nem tudom megígérni, hogy nem ütöd meg miattam a bokád. Mindazonáltal.. kösz. Már csak az ötletet is. Húzom el a számat, hogy aztán egy pillanatra megnyugodjak a vihar előtti csendben. A méreg és felháborodás viszont végigdübörög a gerincoszlopom mentén, glédába állítja a pihéket a hátamon. - Ezt tudom adni! Mutatok végig magamon ép kezemmel, bármennyire sutának is tűnik ez a kapkodó, ideges mozdulat. Teátrális vagyok, sértett, mert a lelkemet vallottam meg neki, elméjébe súgtam egy kérést - a magam fogalmai szerint - és a reakciója több, mint felháborító számomra. És ezt a sérüléseim miatti nyughass állapotom sem tudja eloltani. Ahogy elkapja tekintetem, pillantásom tüzét övébe okádom, sárkányként küldve át belé hullámzó energiáimat. Mondanék valamit, visszavágnék - bár egy részem könyörögne neki - de mégis addig húzom az időt, amíg fel nem kel, s el nem indul, hátrálva távolodva tőlem. Komolyan, mit vár tőlem? Én nem könyörgöm, soha nem. Pláne nem neki. A felesége vagyok, ez nem elég? Miatta lettem Omega, őt védtem, s ezért szenvedtem nap nap után. Persze, nem meséltem, de hagyom, hogy belém lásson, hogy mindent kikanalazhasson energiáim közül, hogyha nem vak rám. - Megoldom. A világért se fáraszd magad. Szegem fel dacosan fejemet. Maradék méltóságomat összeszedve tápászkodnék fel, de rájövök, hogy jobban járok, ha inkább váltok. Farkasként könnyebben húzódhatok be valami rohadék barlangba, amíg felépülök. Vagy éhen nem döglök, ha már itt tartunk. Mert könyöradomány nem kell. Ha nem értette jövetelem okát, hát húzzon csak innen el a fenébe. Földmérő vagyok, ismerem a területek határait. Megleszek. Rohadj meg, Derek! Miért kellett elérned, hogy ennyire függjek tőled? Nem csak a farkasé, ami a farkasé.. Bennem nem az. Bármennyire is fájjon, elindítom magamban az alakváltás folyamatát, hogy nem sokkal később már a kis fekete alakjában álljak három mancsra, nem kívánva terhelni legsérültebb mellsőmet. Torokhangú morgással festek alá a távozónak, ha ugyan még menni akar. Ha valaki vak is meg süket is, azon legalább annyira nem segíthetek, mint azon, hogy én mennyire büszke vagyok.