Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, nem sok, talán, farkas még nem ért el hozzám, amit kissé bántam, jól esett volna a közelségük, hiányoztak. Összeszedtem idefelé egyet néhány száz kilométerrel arrébb, de még nem volt olyan markáns a kötősédünk, hogy ne baktasson vissza inkább a falkája területére. Engem most az itteniek érdekeltek inkább, ha már elméletileg maradni szándékozom, hisz ide vezettek a nyomok. Egyébként, elég egyértelműen érzem különböző farkasok szagát, szóval nem hiszem, hogy olyan kevés esély lenne arra, hogy belefussak egy falkatagba. Még talán kapóra is jönne, noha egyelőre fogalmam sincs, hogy miként óhajtanék viszonyulni bárkihez is. Lépteket hallok, rögtön felegyenesedem, ülve várni bármiféle hang hordozóját ostoba dolog, bár nem vagyok előbb ütök, aztán kérdezek típus, de ha más igen, hát meg fogom védeni magam, ez viszont teljesen biztos. Hagyom, hogy farkasom érzékei vegyüljenek az enyémekkel, még élesebbé téve látásomat, és kapom arra a fejem, ahonnan érkezik az illető. Vérfarkas ő maga is, és mintha ízlelnék némi ismerőset az energia fergetegben, de egyelőre még nem tudom megmondani, ki az, talán túl régen láttam. Mikor aztán előbukkan, nemes egyszerűséggel elkerekednek szembogaraim a döbbenettől, és hosszú pillanatokig szóhoz sem jutok. Aztán valami felszakad bennem, ahogy sebesen előtte teremvén fogom tenyereim biztonságába bájos, örökkön agyamba égett arcát, és döntöm homlokomat homlokának. Ezernyi emlék rohanja meg az elmém, markánsan mar belém a hiánya, holott sokáig ennek tudatában sem voltam igazán. - Dotty... Suttogom, és nem is hiszem el, hogy pont ő az első, akivel itt találkozom. Sorsszerű volna? Fogalmam sincs, az biztos, hogy nem bánom. Rég volt már, tán igaz sem volt, a mi történetünk véget ért, mikor ő a falkát, én pedig a szabadságot választottam. Az illata ismeretlenül ismerős, van benne idegen, de a máz, mások hatása nélkül valóságot jól ismerem, évtizedekig volt a társam jóban-rosszban. Igaz, azok az idők már elmúltak, de aligha zavartatnám magam miatta, hiszen van, ami nem múlik, az alapvető szimpátiát nem mossák el évek, évtizedek, nem mindenki hazudja őket, s hiteti el annak dacára, hogy jól tudjuk, megérezzük a hazugságot. Dotty nem olyan, mint az, aki miatt most ezt a földet taposom. - Egyébként, most már Elijah. Nem csókolom ajkait, nem közeledek úgy, mint régen tettem, miként bennem megváltoztak a dolgok, úgy könnyen lehet, hogy benne is. Majd három évtized sok idő, nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk, én legalábbis már semmiképpen sem tudnám, és ahogy egyre inkább körvonalazódik bennem illatának szövevényes milyensége, már azt is tudni vélem, hogy ő is ugyanígy van vele.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Mintha hirtelen egy kereszteződésben állnék és fogalmam nem lenne arról, hogy most jobbra vagy balra kellene-e mennem. Azt se tudom, hogy ilyen érzésekkel miként fogom ellátni a feladataimat, hiszen ingerlékenyebb vagyok, mint kellene, ha pedig szeretné, hogy edzek vele, ahhoz meg inkább türelem kell. Tarkként meg főként épségben akarom szétválasztani az egymásnak esett idiótákat, s így menni fog? Mintha hirtelen magamban kezdenék el kételkedni, de akkor se akartam senkit se nyaggatni ezzel. Eddig is megoldottam egyedül, majd ha úgy érzem, hogy nem menne, akkor egyszerűen lemondok erről a tisztségről és átadom a stafétát másnak, de reménykedtem abban, hogy ez csak átmeneti idő és inkább a sokk hatása a történtek miatt, hiszen azért szavakkal is rendesen telibe talált Alignak. Szellő játékos és bóhokás, mintha csak a gondolataimból akarna szakítani és elcsalogatni az erdő másik szegletébe. Ismerős az illat, ahogyan az energiák is. Minél közelebb érek, annál inkább biztosabb vagyok. Talán óvatosabbnak kellett volna lennem, előbb megfigyelni azt, hogy ki lehet ott, de még se tettem így. Valahogyan eme energiák kellemesen öleltek körbe, mintha csak a háborgó tengerre valami féle megnyugvást akart volna csempészni és talán olyan formában elhozni egy kisebb választ a ki nem mondott szavaimra, amikre még én se számítottam. Pillanatok alatt fedem fel magam, de akivel szemben találom maga… Hirtelen megáll minden, a szellő simogatását szinte nem érzem. Figyelem az ismerős arcot, miközben egyetlen egy név hagyja el az ajkaimat. Tökéletesen emlékszem minden apró vonására a hímnek, arra, hogy milyen volt, amikor mosoly ült arcán, vagy amikor a zavaros tengeren volt, mert éppen egymásnak estünk, de mielőtt még bármit is reagálhatnék előttem terem. Keze gyengéden siklik arcomra és hamarosan homlokunk egymáshoz simul, mintha nem is ezer éve váltunk volna el. Oly ismerős és oly megnyugtató volt ez az érzés. Nevem hallatára egy apró mosoly kúszik arcomra, a kezemet pedig köré fonom és úgy vonom közelebb magamhoz, mondhatni az ölelésébe fúrom magam, mintha csak biztosra akarnék menni abban, hogy tényleg itt van és nem csak illúzió. Amikor pedig meghallom a nevét, akkor mosolyogva pillantok fel. - Elijah, szép nevet választottál vénségedre. Egyébként Symara, legalábbis itt szinte mindenki így ismer… - mutatkozom be én is, de ő is tudja azt, hogy valószínűleg még mindig viselem a Dotty nevet, ahogyan régebben is, csak oly kevesen ismerik a „D.” jelentését. Nem bánom, ha ő Dottynak fog hívni, hiszen okkal árultam el egykoron neki ezt. - El se hiszem, hogy itt vagy. Mi szél fújt erre? – szólalok meg még mindig döbbentem, majd egy apró puszit nyomok arcára. A múlt hirtelen megelevenedik előttem, de mind a ketten változtunk valószínűleg ilyen téren. Nem tudtam, hogy nála mi a helyzet, de nem lett volna helyes másképpen köszönteni.
Abban világ életemben biztos voltam, hogy sosem leszek képes úgy fogadni, vagy köszönteni, mint egy idegent, ahhoz egyszerűen túl sokáig volt közünk egymáshoz. Ám ez nem jelenti azt, hogy úgy üdvözölném, miképpen elváltunk. Azóta szintúgy nem kevés időt hagytunk magunk mögött. Ettől még a közelségére épp úgy szükségem van, mint akkor volt, hiszen fontos számomra, ez sosem fog megváltozni, hacsak nem akar ő is hátba szúrni. Arra mostanság igencsak érzékennyé váltam, és eszemben sincs még egyszer szó nélkül viselni. Átölelem én magam is, eleresztve arcának selymességét, és szorítom magamhoz. Szinte eltűnik a karjaimban, lévén én magam közel sem vagyok kis darab a magasságomat, s testfelépítésemet tekintve sem, noha arról szó sincs, hogy elengedtem volna magam az utóbbi évtizedekben. - Vénségemre? Tudd, hol a helyed, némber. Dörmögöm nevetősen a hajába, eszemben sincs haragudni, ó dehogy, legalábbis nem ilyen apró-cseprő dolog miatt. Tényleg megéltem már egyet, s mást, de nem gondolnám, hogy nem most vagyok erőm teljében, pontosan ott vagyok, még van időm, mire elkezdenék elsatnyulni. Nem mintha lennének annyira hosszú távot felölelő terveim, mert abszolút nincsenek, egyszerűen csak még nem engedhetem meg magamnak az öregkori leépülést. Addig nem, míg a bosszúm ki nem teljesedett. - Symara? Meg kell hagyni, hogy nem vagy az egyszerű nevek híve. Megpróbállak nem mindenki más előtt Dottyzni. Már hogyha látni fogom egyáltalán más társaságában, mert ez közel sem biztos. Egyelőre nem tervezem, hogy bevegyem a várost, de kiderül majd, szükségessé válik-e, avagy sem. Az viszont meglehetősen valószínű, hogy kettőnk közt nekem már csak Dotty marad. Régen sem utálta, most miért is tenné? - Viharos, bosszúálló szelek, azt hiszem, minél kevesebbet tudsz róla, annál jobb. Húzom el a számat, és végre el is eresztem, közvetlenül a puszi után. Fogalmam sincs, tartozik-e valahová, így nem érdemes különösképpen firtatni, mert baja lehet miatta, ha nem közvetít. Áldott tudatlanság. - És te? Mióta élsz itt? Már, hogyha jól gondolom, hogy így van. Talán a mezítlábas megjelenése, vagy az otthonukon tartózkodóak nyugodt hozzáállása okán, nem is tudom. A magányosokon látszik, hogy nem tartoznak sehová, jobban mondva, lehet érezni… egyszerűen bizonyos szempontból mind elveszettek vagyunk.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Hazugság lenne azt állítanom, hogy mindennap eszembe jutott, de gyakran gondoltam rá és egyre inkább úgy éreztem, hogy ha kiveszek egy kis szabit, akkor megpróbálom megtalálni és beköszönök neki. Lehet, hogy egykoron eléggé közel álltunk egymáshoz és nem csak barátok voltunk, de sok fajta szeretet létezik, s idővel a köztünk lévő nem múlt el, hanem inkább csak átalakult kicsit másabbá, hiszen a boldogságot én is megtaláltam jelenleg valakinek az oldalán. De ennek ellenére sose fordítanék hátat Ericnek. Ő is fontos személy az életemben. Nem érdekelt az se, ha valaki esetleg a Törpilla és Óriás ölelésében pillant meg minket, hiszen semmi rosszat se tettem, csak egy régi nagyon jó ismerőst üdvözöltem. - Talán már időközben elfelejtettem, mert kissé szenilis lettem. – kuncogtam el a dolgot, hiszen régen is szerettem néha szívni a vérét, ahogyan ő is megtette ezt velem. Ő is megtapasztalta már azt, hogy milyen illúzióba keveredni, hiszen ahogyan Channek egykoron megmutattam és elvarázsoltam, másik helyre röpítettem úgy előfordult, hogy vele is. Fura dolog volt, hogy pont most botlottunk egymásba, de úgy éreztem, hogy okkal történt és talán kicsit megint ő lesz az én segítségemre, még ha erről neki fogalma sincs, meg nekem sincs, hogy miként, de már a közelsége képes volt kicsit elcsitítani a bennem zajló viharos tengert. - Sose szerettem a hétköznapi egyszerű neveket, legalább így nem tévesztenek össze senkivel se, de ha meghallanád a családnevemet, akkor tuti még inkább ezt gondolnád. – pillantok fel rá mosolyogva, majd egy kósza tincset a fülem mögé simítok. – Maximum sokan nem fogják tudni, hogy kit keresel, vagy kinek szólsz, de engem nem zavar. Itt se ismeri szinte senki se, hogy mi D. a nevemben, most maximum megtudják. – billentettem oldalra a fejemet még mindig jókedvűen, majd egy arasznyit picit hátráltam, hogy ne másszak bele teljesen az privátszférájába, ha kibontakozott az ölelésünkből. - Vagy annál tovább foglak nyaggatni és a körmödre járni. Ha azt hiszed, hogy hagyom meghalj, akkor tévedsz! Nem változtam ilyen téren semmit se, másrészt meg jelentenem kell majd rólad... – mondtam neki egy kisebb szisszenés közepette, mert nem szívesen tettem meg. És a kezemet is tűzbe tenném érte és egy picit még abba se vagyok biztos, hogy hagynám azt, ha bajt kever, hogy bántsák őt… - De ezt inkább majd később megbeszéljük. Jó pár évtizede itt élek, talán három is van már. Nem sokkal az után, hogy elmentél, én is otthagytam őket… Nem volt már maradásom. Rövid ideig bolyongtam, majd végül itt kötöttem ki és azóta meg itt ragadtam az őslakosokkal együtt. – válaszoltam könnyedén, de továbbra is őt fürkésztem. Aggódtam érte, főleg a történtek után, hiszen tudtam jól, hogy ez a hely már nem lesz békésebb. Nem csak a személyes bosszúk és csaták miatt, hanem ki tudja, hogy mikor csap le újra Alignak… Reméljük továbbra is csak áprilist akarja majd… S erre a gondolatra picit még a hideg is kirázott.
- Hahh. Ciccenek fel vigyorogva, és megcsóválom a fejem, gond nélkül koppintva a fitos kis nózijára. Amilyen kellemes látvány az övé, épp olyan batár lehet az én számtalanszor betört orrom látványa, de így vagy úgy, legalább jellegzetes. - Igaz, igaz, korral jár, mi? Kapja vissza, hát hogyne kapná, tudja jól, hogy ilyesmi miatt nekem aztán nem kell a szomszédba mennem, gond nélkül szívom mások vérét, ha úgy adódik. Nincs ebben semmi rossz, hisz aligha kellemetlenkedő szándékkal tenném, az ő esetében legalábbis biztosan nem. - Édes, hát miért tévesztenének össze bárkivel is? Ennyire ne gondolj keveset magadról, nem egy névtől leszünk marandóak vagy épp felejthetőek valaki számára, ezt már igazán tudhatnád. Csóválom meg a fejem kissé tán rosszallóan, hisz nekem nem Symara, hanem Dotty, miként én is inkább Eric vagyok neki, mint bárki más. Különösképp igaz ez a mi világunkban, ahol évszázadok reppennek el a fejünk fölött. - Veled ellentétben, angyalom, én nem vagyok szenilis, megjegyeztem a Symarát. Röviden nevettem fel csupán, nyilván nem Dottyként fogom emlegetni, ha most nem így hívják, semmi értelme nem lenne. Privátban nyilván mindegy, de ha keresném eztán, már biztosan nem ilyen formán tenném. Frásznak kell az, hogy találgassanak, kiről beszélek, és komplett személyleírást kelljen adnom. Nem, ez nem az én stílusom. - Ki a bánat mondta, hogy meghalni tervezek? Ne viccelj. Nem, eszemben sincs, másról van szó, de nem tartottam volna okos stratégiai lépésnek bárkivel is megosztani. Ez az én magánügyem, amihez történetesen tényleg senkinek a világon nincs köze. - Á-á. Erről nem beszélünk, Dotty. Veled nem. Jelenthetsz rólam, itt vagyok, egyelőre nem megyek sehová, és hajlandó vagyok beszélni bármelyik másik falkatársaddal, de veled nem játszom faggatózóst. Rögvest meg is csóválom a fejem, mert erről részemről valóban szó sem lehetett. Ennek a viszontlátásnak örülni szeretnék, és eszemben sincs elrontani ilyesmivel, akár tetszik neki, akár nem. - Te most szórakozol velem? Azért mentem el, mert a falkát választottad, erre nem sokkal később eljöttél? Hát ez a nap híre. Oké, ez egy cseppet most kiakasztott, de igyekszem elnyomni magamban a dolgot, bár azért szükségeltetik némi feldühödött járkálás hozzá. Tudom, hogy így kellett lennie, különben sosem ismerem meg Calát, sosem lesz három gyerekem, és sosem élném meg a poklok poklát mindennap, amikor nem lehetek velük, s halottnak hisznek.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Egy pillanatra alig hallhatóan egy apró morgás hagyja el az ajkaimat, amikor az picuri orromra koppint, de ez még csak játékos volt. De a mosoly továbbra is ott bujkál ajakim szélén, ahogyan a jókedv ott csillogott az íriszeimben, hiszen örültem annak, hogy látom őt. - Talán, de hidd el, hogy még mindig eléggé erős és fürge vagyok. – kacsintok rá játékosan, hiszen a régen, Görögországban is volt olyan, amikor a farkasok kicsit egymásnak estek. Engem se kellett félteni, meg amikor vadászni mentünk akkor se kellett. A bundásom hozzám képes eléggé nagy és csöppet se bizalomgerjesztő. Mondhatni nálam a látszat eléggé csal. - Tudom jól, de amikor egy helyen túl sok Elena van, akkor azért jobb másabb nevet viselni, mert ha valaki szól hozzád, akkor tudod, hogy rád gondold. És neked miről is maradtam meg? – kérdeztem tőle egy hamiskás mosoly keretében, miközben őt fürkésztem, majd kicsit távolabb feltűnt a táskája is. Nem értettem, hogy mit keres az erdő mélyében. Talán már járt a városban és most csak kirándul? Kinézem belőle, de majd idővel megtudom azt, amit szeretnék. Szavaira gyerek módjára nyújtom ki rá a nyelvemet, hiszen én se vagyok az. – Én is tudom, hogy Elijah most a neved, de számomra te mindig is Eric fogsz maradni. – szólalok meg végül, miután kiduzzogtam magam, de persze csöppet se volt igaz a duzzogásom se. Inkább csak amolyan gyermeki csíny volt és semmi több. - Nem mondtam, hogy tervezel, de ez a város csöppet se békés, s mindegy, hogy milyen értelemben mondjuk ezt. – s egy pillanatra még a szemeimet is lesütöm. – Ne kérd azt, hogy végig nézzem azt, ahogyan esetleg a saját vesztedbe rohansz, mert azt nem fogom hagyni. – ahogyan régebben se hagytam, hogy baja essen, de ezt ő nem sejtheti, hogy nem teljesen önszántamból maradtam az az eset után. - Ohh, már az én személyem nem jó? Esetleg nekem nem mondanál el bizonyos dolgokat, Eric? – vontam fel a szemöldökömet, majd inkább háromig elszámoltam magamban. Nem értettem, hogy most ez miért bosszant ennyire, hiszen máskor könnyedén elsiklottam volna felette. – S mégis hol? Itt az erdőben? – tettem hozzá sietve, hiszen én is szeretném tudni, hogy hol találhatom meg, mert reménykedtem abban, hogy nem most látom utoljára. Másrészt meg nekem is vannak kötelességeim, de miért is hittem azt, hogy ez könnyű menet lesz? Pár percig figyelem, ahogyan le- följárkál, végül kissé feszülten szólalok meg. – Abbahagynád végre?! – s láthatta a szemeimben, hogy valami tényleg nem oké. – Kerestelek utána, de eltűntél. Azt hitted, hogy nekem olyan jó volt maradni nélküled ott?! – kérdeztem tőle dühösen, majd a hajamba túrtam. – Szerinted a tettem után sok választásom volt abban a pillanatban? Örülhettem annak, hogy nem torolták meg a tettemet és elengedtek téged élve. – s a hangom egy pillanatra megbicsaklik, majd az égre pillantok fel. Miért most kell találkoznunk? Mi a franc történik velem? Miért jövök ki mostanában ennyire könnyedén a sodromból? Éreztem, ahogyan a farkasom is egyre inkább szabadulna, de nem engedhettem meg.
- Ezt nem is vitattam. Eszemben sem volt, miért is tenném? Nem áll szándékomban összerúgni a port, vele semmiképpen, mással, akit nem ismerek ennyire, talán megtenném, az annyira nem számítana, viszont őt bántani sosem akartam. Más kérdés, hogy lelkileg azért sikerült időnként rendesen megtépáznunk egymást, de azok az idők elmúltak. Az én szívemben ilyen téren már csak Cala van, és ez már soha nem is fog megváltozni. Ugyanakkor az is tény, hogy jó eséllyel sosem látom többet, ami valljuk be, egészen elkeserítő tény, de tizenhat év alatt lassan, már volt időm megszokni és elfogadni. Ettől még a bosszúmat be fogom teljesíteni, még akkor is, ha utána sem keresem meg őket. Ennyi év távlatából mi értelme borítani mindent? Csak kínoznám őket. - Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád. A nagy szádról, arról… mégis miről. Kacsintok ezúttal én. Szerettelek, te butus, de tudod ezt jól, mindketten tudjuk, kimondani azonban már nem kell, ilyen téren semmi értelme összezavarnunk magunkat. - Jól van durcáska, felőlem hé te ott is lehetek, arra a legtöbben úgyis felkapják a fejüket. Nyilvánvalóan értem az indokait, az én szememben is Dotty marad örökre, de más az, ahogy nyilvánosan hívom. S nem fogom emlegetni, hogy kérdéseket szüljön mások fejében az a név. Ilyen egyszerű. Igaz, a mi világunkban nem meglepő, ha valakinek számos neve akad élete során. - Komolyan? Annak tűnik, bár kétszáz éve békésebb volt. Mitől nem az, úgy mégis? A szemlesütést észrevettem, ezek szerint történt vele valami, amit azért jó lenne tudni, de egyelőre talán nem kész arra, hogy válaszoljon, én meg aztán tudok várni, türelmes lélek vagyok. - Ne beszélj zöldségeket, nem rohanok a vesztembe, semmi hasonlót nem kell végignézned. Ha falkatag, akkor sem, és szerintem egyébként is van annyira tökös csávó, hogy ne a falka mögé bújva intézze a dolgokat. Ha mégis, meglehet, már gyáva nyúl mivolta is elégtétel lenne, bár tök hülyének érezném magam, amiért elhittem, hogy bántaná a családomat. Nem… nem gyáva, aljas féreg, de gyáva az biztosan nem. - Annyira tipikus nő vagy, Dotty. A személyeddel semmi baj, de ne kelljen a viszontlátásunkat arra pazarolnunk, hogy hülye kérdéseket teszel fel. Csak a fejem csóválom, épp ez a bajom, hogy neki több dolgot mondanék el. Így annak sem örülök, hogy a falka tagja, mert nem bízhatok benne annyira, mint régen, félő, hogy a falkahűség okán elárulna. Ez meglehetősen lelomboz, de sok mindent nem tehetek ellene, úgy is mondhatjuk, hogy ez van. - Pontosan. Mi bajod az erdővel? A farkasok természetes élőhelye. Egyelőre túlzottan is rühellem azt, ami a helyből lett, amit anno megismertem és szerettem, szóval nincs sok kedvem a városban járni. Idővel ezen talán változtatok, de egyelőre eszemben sincs, ráérek még, úgy vélem, meg aztán, ha elküldenek, akkor eleve semmi értelme nem lenne belaknom magam. Ami azt illeti, van más is, ami miatt úgy érzem, maradnom kell, de nem tudnám megmagyarázni, és még magam előtt sem firtatom. Csak egy benyomás… hogy valamiért van értelme itt lennem. Túlságosan ködös. - Nem. Felelem kurtán és határozottan, bár éreztem, hogy kezd felmenni benne a pumpa, személyes véleményem szerint meglehetősen korán, no de, meglehet, az utóbb évtizedek rámentek az idegeire. Tényleg nem lehet nyugis város. - Most amúgy NEKED, mi bajod van? Elmentek otthonról? Vontam fel a szemöldököm, régen nem tűnt ennyire hisztisnek, és határozottan állítanám, hogy nem az idő szépítette meg az emlékemet róla. - Ja, mivel nem jöttél velem, pontosan azt hittem, de tök felesleges már ezen marakodni, megtörtént, és kész. Sóhajtok végül, feldörzsölve kurta hajamat a tarkómon, némileg tanácstalanul állva a haragja előtt, s még azt is kiszúrom, hogy a farkasa mocorog. - Állítsd le, nem akarlak bántani. Morranok fel, olyan, mint egy kölyökcipőt kinőtt farkas, aki még bizonyos helyzetekben könnyedén megborítható, meglehetősen érthetetlen számomra ez az egész.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Nem reagáltam arra, amit mondott, hiszen felesleges lenne. Sok idő eltelt és mind a ketten változtunk, s csak remélni tudtam, hogy valaki mellett azért megtalálta a boldogságot és képes volt újra, illetve újra, minden egyes nap megtapasztalni a szeretet erejét. Ahogyan azt is sokszor kívántam, hogy békésebb úton lelje meg, mint ami nekünk kijutott, hiszen régebben azért voltak eléggé háborús időszakok közöttünk, de annyira vészesen sose, hogy külön menjünk. - Ohh, persze el is felejtettem, hogy mekkora van. – adtam játékosan a hülyét, de közben azért egy apró nevetés elhagyta az ajkaimat. Jól tudtam, hogy mi áll valójában a háttérben, hiszen egykoron szerettük egymást és egy ilyet nem lehet csak úgy kitörölni, de nem is szeretnék. Sok jó emlék fűz hozzá és egyetlen egy percét se bántam, de azóta sok idő eltelt, én pedig más mellé sodródtam és boldog voltam az illető mellett. - Kacc-kacc mókamester. – pillantok rá úgy, mintha még mindig durcás lennék, de a mosolyom elég hamar elárul, hiszen nehéz megállnom, hogy ne mosolyogjam el a dolgot. Várható, hogy nyilvánosan Elijah-nak fogom hívni, de ha nincsenek nagyon fültanúk, akkor mindig is Eric lesz. - Azért kétszáz év alatt elég sok minden megváltozhat, még mi is. Hmm, mondjuk azt, hogy a modern éhezők viadalának ez az arénája? Egyik ősünk előszeretettel jön el értünk. – pillantottam rá komolyan és szinte suttogtam a szavakat. Nem azért, mert féltem, hogy bárki meghallhatja. Inkább még mindig a rövid, de annál inkább pocsékabb találkozás emléke túl eleven volt bennem. – Csak légy óvatos. Főleg most, mert talán nem a legjobbkor érkeztél meg. – most mindenki feszültebb, vagy esetleg éppen gyászol, így érthető a tanácsom, hogy a kóborokra még inkább figyelni fog mindenki. Szavaira csak felvontam picit a szemöldökömet, de nem feleltem. Tudom, hogy milyen az, ha esetleg valaki prédát szemelt ki magának és akkor az ember eléggé vak tud lenni, de bíztam benne, így végül csak bólintottam. - Pasi nem lehetek, az már milyen lenne? – kérdeztem vissza mosolyogva, majd újra a hajammal babráltam, hiszen a szellő könnyedén fújta arcomba. – Félsz attól, hogy túl sok mindent árulnék el a falkának? Hidd el, hogy az vagyok, aki egykoron voltam. – s eme szavak neki többet árulhattak el, mint esetleg bárki másnak. Máskor is voltam falkatag, de hiába védeném meg őket, mert a számomra fontos személyeket még inkább megvédeném, ha úgy hozná a sors. Elméletileg hátrahagyjuk és a falka létezik csak, de ez már nem igazi falka. Az egyesülés eléggé megtépázott sok farkas lelket… - Úgy nézek ki, mint akinek baja lenne? – s ekkor kicsit megmozgatom a most már eléggé átfagyott lábujjaimat. Szemmel láthatja, hogy nincs bajom vele. – Kérdeztem, hogy merre lellek meg, de amíg esetleg nem lesz fedél a fejed felett megszállhatsz nálam is. Az erdő és a város találkozásánál van, vagyis inkább már az erdős részen. Persze nem kötelező. – ismerős, barát és nem fogom pont előtte becsukni az ajtómat. Nicho meg szerintem ebből nem csinálna gondot, ha meg igen, akkor azt majd én lerendezem velem. Szavai nem éppen nyugtatnak meg. Sőt a farkasom egyre inkább szabadulna, mintha hirtelen többé már nem bírnám úgy lenyelni a dolgokat, ahogyan eddig. Mintha végre szabadulni akarna és elege lenne abból, hogy mindent lenyelettem vele a békesség kedvéért. Mielőtt pedig végig gondolhatnám a szavaira a reakciómat felmorranok eléggé erőteljesen. Érezheti, hogy eléggé nagy a gáz, de legalább nem mondtam ki hangosan, hogy „Kapd be, Eric!”. Most már tényleg kezdtem aggódni, majd az újabb kijelentésére keserűen nevettem el. - Szerinted téged vagy engem öltek volna meg hamarabb, amiért neki mentem majdnem az alfának és utána elutasítottam volna a felém nyújtott mancsát? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd megráztam a fejemet, hogy tényleg inkább hagyjuk és mielőtt még rászólhattam volna, újra a farkasom ellen beszélt, aminek köszönhetően még inkább ki akart törni. Tény, hogy jó ideje nem engedtem szabadjára, de a következő pillanatban már a földre roskadtam. A kezem megremeget és jobb mancsom mart a földre. ~Nem juthatsz ki! Nem engedem! Nem ő bántott téged! Fejezd már be a rohadt életbe! ~ mondtam a saját farkasomnak, mintha hirtelen nem tudnám uralni teljesen a bennem lakozó szörnyet, s ő nem fogja tudni visszafogni, hiszen idősebb vagyok nála.Küzdöttem, amíg hirtelen minden újra el nem csendesedett. A körmeim vájtak a talajba, mire ijedten rántottam vissza a kezemet, majd éreztem, ahogyan egy könnycsepp végig gördül az arcomon, a lábaimat felhúztam, majd átöleltem a karommal. – Nem, azt hiszem nem… Amióta magamhoz tértem a kóma után… azóta valami megváltozott és nem jó értelemben... – suttogom a szavakat, de nem tudok ránézni. A farkasom dühös, le- följárkál, de látja, hogy nem fogom kiengedni, így végül inkább csak leheveredik, miközben a dühét próbálom kizárni elmémből. Kicsit talán még remegek is. Régóta nem történt ilyen velem, régóta nem veszítettem el ennyire a fejemet…
- Hallottam róla, hogy Alignak elmeroggyant módjára szadizza az ittenieket, de konkrétat nem tudok. Nem is érdekel egyelőre, engem kerüljön el nagy ívben az öreg, bármennyire is az ősöm, aki meghalt, maradjon halott minden értelemben, és kész. Én a családom számára meghaltam, nem is fogok visszamenni hozzájuk, hogy azzal esetlegesen megkeserítsem az életüket, s egyúttal veszélyeztessem is. - Ismersz, az óvatosság nem az erősségem, de ne aggódj, még mindig elég nagyfiú vagyok. Nem bírok nem vigyorogni. Hát mit tehetek én róla, hogy olyan vagyok, amilyen? Szeretem a veszélyt, és ha valaki agybajában nekem akarna ugrani, hát csak tessék, nem fogom összebrunyálni magam a félelemtől. Egyébként tudhatná, szándékosan kötekedni nem stílusom, bár ha rögtön hasonlót kapok a pofámba, nyilván a válaszom is olyan lesz. - Tény, hogy nőnek vagy kellemes. Csak megcsóválom a fejem, nem arról van szó, hogy nem bízom benne, egyszerűen én is éltem falkában, történetesen pont az itteniben, igaz rettenetesen régen, de nagyon is jól tudom, milyen ez. - Elhiszem, de azt is tudom, hogy ez nem rajtad múlik, megbüntethetnek azért, mert nem beszélsz, ezt pedig nem akarom. Jobb hát, ha nem tudsz semmi konkrétat. Nem bizalomkérdés, egyértelműen nem, higgyen bármit is. Arról, hogy miért jöttem ide, nem is biztos, hogy bárki másnak beszélnék, bár akkor illene kitalálnom egy hihető mesét. Azt sem tudom, hogy az áthelyezési papírjaim mikor érkeznek meg. Egy ideje már Amerikában vagyok, volt pár fölös évem üresjárat tekintetében, amíg kitanultam ezt-azt, és egész hozzám illő foglalkozás birtokosa lettem, de kértem, tegyenek át ide, úgyis egész tetemes a fura ügy… de azt mondták, hetekbe kerülhet, én meg közöltem, hogy addig fizetés nélküli szabadságot kérek. Nem akartam tovább maradni, a friss nyomok után nem. - Úgy. Ismerem, kamuzhat, de ismerem, és alapvetően a személyiségünk akkorát nem fordul majd harminc év alatt, ne mondja nekem, hogy igen, mert hülyeség. Valami történt. - Én meg válaszoltam, hogy pontosan az erdőben. Egyébként, köszönöm a felajánlást, azt ugyan nem mondom, hogy meg is fogok szállni, de néha lehet benézek. Nem miatta nem, inkább azért, mert ha egy falka része lennék, abszolút nem értékelném, hogy valamely falkatagnál egy magányos lakik. Baja lehet belőle, és ezt tényleg nem kívánom neki. Felvont szemöldökkel figyeltem a farkas parádézását, és meglehetősen értetlenül pislogtam mellé, mert Dotty sosem volt ilyen idegbajos, nem egyszerű a farkasa, de mindig tudta uralni. A kérdésére felsóhajtottam, mert őszintén, ez már valóban nem számított semmit. Nem tudhatjuk. Feltételezhetünk, de azzal sosem lehetünk tisztában, miként alakulnak a dolgok, ha másként cselekszik. Ugyan nem tudom, pár évre rá miként jött el, de korábban is megtehette volna valószínűleg ugyanúgy, mert ha szökésben lenne, közel sem lehetne ilyen nyugodt. Mármint… nem az jelen pillanatban, inkább a történtekre értem. Amikor látom, hogy kezd elszaladni vele a ló, felrántom a helyére a pajzsomat, elzárva magamat, az energiáimat a farkasától, hátha akkor visszakúszik szépen a helyére. Sosem volt bajunk egymással, ne kezdje el nekem most sem. Végül leülök mellé, és magamhoz húzom, dőljön csak oda, nem tagadom, pocsék érzés így látni, s egyértelmű az is, hogy valami nagyon nem kerek. - Ez így nagyon nem pálya, Dotty. Mi a búbánat van? Alsó hangon is háromszáz éve uralod. Nem értem.. Kóma? Mi az isten történt? Kérdezem értetlen riadtsággal, s némi féltés is megbújik a hangomban, hisz akármennyire is rég volt, sosem lesz számomra semleges, persze, hogy aggódom érte.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Addig örülj. – szólaltam meg eléggé tömören és röviden. Nem jó dolog szemben találkozni vele, hiszen ő mindent tud és mindenkinél jobban ismer minket. Pontosan tudja, hogy miket hagyunk magunk mögött és mik a démonaink. Mondhatni ő tényleg mindent lát és csöppet se szívbajos felhasználni ellenünk. Kis híján még én is ott hagytam a fogamat. Hát nem volt szép találkozás, de legalább rövidebb volt, mint a legtöbbeké. - Mertem remélni, hogy így van, mert mégis miként festene egy Törpilla védelmezőként? – kérdeztem tőle nevetve és kicsit jobb kedvűen, mint előtte azt a pár szót. Mindig is helyén volt az esze és mindig képes volt megállni a saját lábán is, reménykedtem abban, hogy most is a józan esze hamarabbra lesz, mint az, ami idehozta őt. Mert se végignézni nem akarnám, ahogyan baja esik, illetve nem is hagynám. S az rám nézve se lenne a legjobb. Kicsit elnevetem magam, hiszen még kész szerencse, hogy ezt mondja. Ha másképpen felelt volna, akkor azért lettek volna kételyeim mindennel kapcsolatban. - Csak nem félted a popómat? – pillantottam rá játékos mosollyal az arcomon. –Akkor így jártam. Nem fogok neked ártani, ezt jobb, ha észben tartod és az se érdekel, ha ezzel megütöm a bokámat. – komolyan gondoltam. Szólni fogok, hogy van egy kóbor, ahogyan azt is elmondom, hogy régi ismerős és nem kell tőle félni. De többet nem is mondanék, még ha tudnék is. Nem vagyok olyan, aki csak úgy a barátainak fordítana hátat, a betolakodókat meg láthatólag elfogadtam, de a szívem legeslegmélyén nem túlzottan örültem annak, hogy itt vannak, ahogyan még sokan a vénségek közül. Próbálom kizárni azt, hogy szerinte is valami nagy gáz lehet, mert akkor tényleg nem csak képzelődöm. Ő jól ismer, talán az itteniek közül egyik legjobban. Még azt is megmerném kockáztatni, hogy még Ry-nál is jobban, hiszen mégis csak szorosabb volt a mi kapcsolatunk évtizedekkel korábban, mint nekem azzal a hímmel, akivel egy lánykát felneveltünk. - Ennyire azért ne félts engem. – mondom neki egy kisebb grimasz keretében, de végül bólintok, hogy rendben van. Biztosan meg fog találni, ha még se jönne, akkor valószínűleg én fogom meglátogatni, mert örülök annak, hogy itt van, még ha nem is teljesen ezt mutatom felé. A farkasom meg egyre inkább arra vágyik, hogy kiszabaduljon és kicsit talán tombolhasson, de tudom jól, hogy ezt nem engedhetem meg. Itt nem, talán messzebb innét kicsit kiengedhetem vele a fáradt gőzt, de csakis akkor, ha senki nem lesz a közelemben. Nem akarok ártani, de egy részem azt súgja, hogy semmilyen értelemben nem lenne jó, mintha attól félnék, ha kiengedem őt, akkor soha többé nem tudom visszazárni. Pedig most mindenkire szükség van, s nem harminc év után akarok célkeresztet rakni a hátamra a falka szemében. A csontom azonnal törne, ha engedném, de csak a karomat kaparintja meg. Érzem, ahogyan Eric is hirtelen elzárja magát előlem, a pajzsa felszökik és már semmit se érezhetek. Ez még pocsékabb érzés, de még sincs időm ezzel foglalkoznom, mert csak az számít, hogy visszatartsam a nőstényt, a pokol kutyáját. Megtanultam irányítani őt, de mintha szép lassan kicsúszna a kezemből az irányítás. Még utána is kicsit remegek, hiszen nem akarom elhinni, hogy ez történik. Amikor magához von, akkor habozás nélkül bújok hozzá, mintha ott biztonságban lennék. – Fogalmam sincs Eric… - szólalok meg alig hallhatóan. Talán percek telnek el csöndben. – Volt egy álmom, választani kellett, majd Alignakkal találtam szemben magam nem olyan régen, majd egyszerűen összeestem, ahogyan sokan mások. Egy hétig nem voltam magamnál és amikor felébredtem, akkor úgy éreztem, hogy kezdek olyan lenni, mint egykoron. Én nem tudom mi történik… félek. Nem tudom feledni Alignakot se, ahogyan a szavait is. Szerencsém volt, hogy a sérülésem nem volt mélyebb és nem okozott halált… - mondom szinte alig hallhatóan, majd lesütöm a szemeimet. Talán nem kellett volna neki elmondanom, de bízom benne és úgy éreztem, hogy nem bírom többé magamba fojtani.
- Édes tőled, de már rég nem szorulok védelemre. Akkor sem volt ez másként, mikor együtt voltunk, lévén már akkoriban is háromszáz felett jártunk, ez mostanra csak hatványozódott. Különösképpen nem félek, bármi is várjon itt, ha mégis lenne okom, hát őszintén, cél nélküli élettel, amit csak a bosszú vezérel, egyébként sincs sok értelme huzamosabb ideig létezni. Az, hogy mennyire összetört a családom elhagyása, nem tartozik senkire. Ez az én fájdalmam, nem akarom, hogy tudjanak róla. - Kicsit igen, szép kerek, kár lenne érte. Most mit tagadjam az egyértelműt? Eddig is jól nézett ki, nyilván farkasként relatíve nehéz elérni, hogy ez másként legyen. A szavaira azért némi aggodalom fog el, mert tényleg nem akarnám, hogy miattam legyen baja, de tudom, milyen makacs képes lenni ő is, és úgyis hiába magyaráznám. Annyit tehetek, hogy nem beszélek, ha nem tud semmit, nem lehet mit kiverni belőle. - Szerintem majd én eldöntöm, kit féltek, és kit nem. Leginkább a grimasza miatt válaszolok úgy, ahogy. Tudom, ő is nagylány már, de attól még az érzést nehéz kivetnem magamból, és nem is akarom. Kevesen vannak, akiket féltettem életem során, de ő közéjük tartozik. Ez nem fog változni már soha, nem is akarom, hogy változzon. Különösképpen akkor csúcsosodik ki bennem ez az érzés, amikor látom, mit kell küzdenie a farkasával, hogy odabenn tartsa. Negyven év alatt egyszer sem láttam tőle még csak hasonlót sem, semmilyen felfokozott érzelmi állapotban. Sosem okozott neki ez problémát. Mi az isten történhetett vele? - Kicsit bővebben, jó? Mit kellett választani? Vagy mik közül? Többen is elájultak közületek? Azt hallani, hogy szembekerült Alignakkal, istenemre mondom, még aggasztóbb, mint az eddigiek, meg is nézem kicsit alaposabban, van-e valami baja. - Miért, mit mondott neked, amit nem tudsz feledni? Azért azt hagy említsem meg, hogy vélhetőleg oda ütött, ahol a legjobban fáj, de nehogy már bedőlj egy bosszúálló szörnyetegnek? Nála rosszabb aligha akad, már ha tényleg igazak a mendemondák az itten áprilisokról… Simogatom közben a vállát, igyekszem megnyugtatni, bármiféle zűrzavar is legyen körülötte, reményeim szerint azt is le lehet csitítani, csak jól kell hozzá közelíteni. Így hát próbálok én is nyugodtabban hozzáállni a helyzethez, mert nem akarom, hogy önmagával kelljen küzdenie.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Mindig mindenki ezt mondja, hogy nem szorul védelemre, de aztán mégis történnek olyan dolgok, amikor kellenek a segítőkezek. Viszont már magam sem tudtam, hogy miként kérhetnék bárkitől tanácsot, ha magam sem tudom, hogy mi a franc történik velem. Vajon mások is érzékelnek változásokat, vagy inkább nekem ment már agyamra ez a hely, meg az események és kicsit kellene lazítanom? Lehet, nem tudom, de azt tudom, hogy dolgozni még nem akartam visszamenni és jelenleg másnak a gondjára bíztam. Teljesen megbíztam abban a lányban, s amennyire ő felkeltette az érdeklődésemet kölyök szempontjából, most pontosan annyira lett hulla ez a dolog. Inkább távol tartanám magam tőlük, az mindenkinek jobb lesz, amíg nem jövök rá, hogy most miként tartsam magam kordában. - Vigyázz még a végén elpirulok. – válaszolok játékosan, hiszen sose voltam hiú, de azt azért tudtam, hogy nem vagyok egy csúnyaság, vagyis a többség szerint, de sose találtam magam annyira különlegesnek se. Vékony, alacsony termetű voltam és semmi több. Talán inkább a sugárzó mosolyom, szemeimmel fogtam meg másokat, vagy a néha csöppet se ártatlan szavaimmal, tetteimmel. Magam sem tudom, de ahogy mondani szokták a lélek megpillantható a másik fél íriszeiben. S az én lelkem eléggé összetett volt… - Rendben van, bocs! – emeltem fel a kezemet megadóan, hiszen nem akarok vele vitatkozni ezen. Nem vagyok annyira könnyedén bántható, s eddig túléltem minden fajta kínzást, akkor nem most fogok megijedni. Nem vagyok mindent túlélő, de azért könnyedén se szólnám el magam semmiről, ami olyan dolog. De azért jól esett, hogy félt engem, még ha csak most is érkezett meg. Talán ilyen téren egyikünk se fog sose változni. Aztán pedig jöhet az ádáz harc, mintha valaki egyszerűen ki akarná szakítani belőlem, de még se hagyom. Nem fogom hagyni, hogy győzzön, ahogyan egykoron tette, amikor gyilkosára tanította őt a Teremtőm. Többé nem engedek ennek. Valamit ki fogok rá találni, hogy ne legyen ennyire könnyedén előbukkanó, s haragos, hiszen szemmel láthatóan a régi módszerek kudarcot vallottak. - Fura volt, sötétség volt, kőből készült oltár, amelyen egy toll és egy tőr pihent. S addig nem engedett volna el, amíg nem választasz. Láttam a múltamat, a jelenemet és mire észbe kaphattam volna, addigra… - elcsuklik a hangom, hiszen kevesen ismerik azt, hogy milyen életet éltem, de ő pontosan tudja, hogy a Teremtőm milyen útmutatást adott, így azt hiszem nem kérdés, hogy én is mit választottam. – Talán amiatt van, nem tudom… - majd lassan bólintottam az újabb kérdésére, hiszen talán neki is vannak itt régről ismerősei, de többet nem akartam mondani. Nem akarom bajba se sodorni se őt, se magamat, hogy túl sokat tudna arról, ami a falkával történt, vagy éppen őrzőkkel. - Tudom, de talán ő még inkább látja a lelkünket, mint mi magunk. Pontosan a múltamat hozta fel, azt ami elől mindig is menekültem, de most már nem tudok menekülni. Talán igaza volt, hogy gyenge voltam és csak parancsokat tudtam teljesíteni. – tisztán emlékeztem minden szóra, de még se bírtam volna most szó szerint felidézni. Nem, még a hideg is kirázott volna tőle. – Jól vagyok, nem sérültem meg, vagyis már beforrtak a sebeim, ne aggódj! - hiszen a bordáim szépen helyre jöttek már, egyedül a karomon volt még egy halovány csík, de semmi több és a többi között eleve elfért.
- Nem lenne újszerű látvány, szóval ne aggódj, nem fogom elszégyellni magam tőle. Azért még tudok mit kezdeni a nőkkel. Más kérdés, hogy az esetek nagy részében nem feltétlenül akarok, bár mivel férfiből vagyok, időnként kénytelen vagyok gondoskodni magamról ilyen téren, mert azért a szerelem még nem vette el a testi szükségletem iránti igényeimet. Kiváltképp akkor, ha már nincs kihez hűnek lennem, mert nem az életem része. Szar ez így, mocskosul, ami azt illeti, de nem tudok mit tenni. Ez a vonat úgymond már elúszott, s tovább talán csak akkor tudok majd lépni, ha a húgom a halálhírét közvetíti. Az még, ha minden jól megy, legalább negyven év, és nagyon-nagyon remélem, hogy megleli a boldogságot valaki más oldalán. Könnyebb úgy, hogy nem elhagytam, hanem „meghaltam”. - Meg van bocsájtva. Állapítom meg egy könnyed bólintás kíséretében. Tudom, tudom, annyira nagyon nem kedveli ő sem, ha kioktatják, de hát ismerem, ismer, régen sem viselkedtem másként, bár azon rövid időszakban, míg három kiscsibe útját egyengettem, sokkalta könnyebb személyiség voltam, nem hiába azt tartom életem legszebb időszakának, de sajnos az az időszak ahogy jött, úgy el is ment. Soha többet nem vagyok hajlandó gyerekek közelébe menni. Kölyköm lesz még, az más, nem ugyanaz, nem vér a véremből, nem fogtam az anyaméhből távozván az anyjuk kezét, és nem én tarthattam őket az orvos után először. A farkasos incidens szerencsére olyan gyorsan megy, amilyen gyorsan jött. Talán segített valamicskét, hogy elzártam a saját ordasomat, nem tudhatom, nem is vagyok benne igazán biztos, mindenesetre nyugodtabb vagyok úgy, hogy megtettem. Nem szívesen rúgnám össze a port vele, kiváltképp úgy, hogy falkatag. Gázos lenne így startolni a területen, valószínűleg süthetném a lehetőséget, hogy taposhatom ezt a földet, márpedig ezt nem engedhettem meg magamnak. - Tőr, mi? Alapvetően szerintem az erőszakot képviseli, nem lennék meglepve, hogyha amiatt lenne. Beszélj azokkal, akik átéltek hasonlót, és szintén a tőrt választották. Ide a rozsdás bökőt, hogy van összefüggés. Főleg, ha köze van a várost terrorizálóhoz. Ahogy eddig nekem tűnt, Alignak előszeretettel szadizza az ittenieket, ami igencsak köcsög dolog tőle, és mivel immár Dotty is közéjük tartozik, zavar a dolog. Eddig nem érdekelt kifejezetten. - Amúgy mit érdekel egy ilyen seggfej véleménye? Tudom, tudom, tőle ered a fajtánk egy része, meg minden gyökérség, de az ég szerelmére, egy ártó, bosszúálló szellem. Ne hagyd már, hogy kikészítsen, te ennél sokkal okosabb vagy. Csóváltam meg a fejem, kissé nehezményezve, hogy így maga alá zuhant, noha tudhatta, abszolút építő jelleggel teszem, noha a mostani állapotát tekintve nem voltam biztos benne, hogy ez lesz az, amit szem előtt tart. - Oké, ennek örülök. De mondd, hogy nem csak pocsék dolgok történnek errefelé, mert ha itt minden ennyire sötét, akkor inkább megyek oda, ahonnan jöttem. Nem, nem fogok lelépni, addig nem, amíg nem kóstoltattam meg Darioval a saját levesét, és az még valószínűleg túlságosan is messze van.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Persze, hiszen ahogyan a bor nem válik vízzé, úgy ezek a dolgok sose fognak változni. – pillantottam rá mosolyogva, hiszen lehet, hogy néha kikötünk egy-egy személy mellett, de ha eleve nem farkas az életünk párja, vagy nem őrző, akkor kevés idő juthat a monogámiára. S farkasként azért nem rövid idő alatt dobjuk fel a lábainkat. Én pedig nem éreztem különösebben rajta nőstény illatot, vagy női illatot, így érthető volt, hogy azt gondoltam, hogy még mindig nem veti meg a női társaságot. Viszont azt is pontosan tudtam, hogy ez nem jelent semmit se, hiszen a szíve attól még lehet foglalt. Szavaira csak egy mosollyal felelek, hiszen ismer elég jól, ahogyan én is. Természetesen azóta mind a ketten változhattunk, de annyira csak nem, hogy egyáltalán ne ismerjem már. Legalábbis reménykedtem, de az eddigi percek a javamra szolgáltak, mert az események szerint azért még megvoltak azon tulajdonságai, amiket én is ismertem egykoron. Nem értem, hogy mi történik velem, ahogyan a farkasomat se értem, Aife-t, hogy mi lelte őt. Tudom, hogy sokszor nem tetszett neki az, hogy ennyire békés teremtésben kellett élnie, de idővel azért ő is higgadtabb lett, de most már nem volt így. Mintha Alignakkal való találkozás vagy éppen az álmom tehet róla. Ez is megfordult már a fejemben, de akkor se akartam ezzel zaklatni senkit se. Mindenkinek megvannak a saját bajai jelenleg. Majd jobb lesz idővel, legalábbis reménykedek abban. Az ölelése viszont jól esik és segít még inkább lenyugodni. Szavaira eleinte csak bólintok. - Bingó, nem tudtam volna mást választani. Tudod jól, hogy mi voltam egykoron, másrészt meg újra harcolnék olyan módon is, ha úgy megvédhetem a számomra fontos embereket. – válaszolok suttogva, majd egy apró sóhaj szökik ki az ajkaim között. – Hirtelen álomfejtő is lettél, Eric? – kérdezem tőle játékosan, hogy kicsit élét vegyem ennek a komor hangulatnak. – Majd meglátom… Talán elmúlik hamarosan. – legalábbis szerettem volna ebben hinni. - Köszönöm, hogy szerinted az vagyok, de talán te se tudnád figyelmen kívül hagyni, ha pont a legérzékenyebb dologgal találna be. – pillantottam rá, majd pedig az erdőt fürkésztem továbbra is. Végül szembe fordultam vele és törökülésbe tornáztam magam. - Ohh, nem hiszem, hogy megtennéd, mert te nem olyan vagy, aki emiatt nyúlcipőt húzna, vagy ha igen, akkor visszarángatnálak ide. – ennyire már ismerem, majd egy pillanatra elgondolkozom a dolgokon. – Itt is zajlik az élet, történnek jó és rossz dolgok is. Az április viszont mindenki számára nem éppen vidám hónap. – tettem hozzá, hogy miért van inkább most ennyire pocsék hangulat erre felé.
- Nem, valóban nem. Már nem. A gondolatra el is sötétedik a tekintetem, mert ahogy miatta is képes voltam megtagadni magamtól a női nem iránti hódolatomat, úgy Cala is kiérdemelte ezt tőlem, sőt, sokkal több lett számomra, mint valaha reméltem, de erről kár szót ejteni, miként nem is szeretném ezt vele megbeszélni, mégiscsak volt közünk egymáshoz, és akár van valakije, akár nincs, nem hiszem, hogy nagyon szeretne erről hallani. Engem sem érintene annyira jól, ha az érzelmi életéről kellene szót váltanunk. Pillanatok alatt ül bennem a vihar, ahogy a jelek szerint sokkal inkább támogatásra van szüksége, mint bármi egyébre. Azt meg tudom neki adni, hisz az évtizedek nem söpörték el azt a tényt, hogy fontos számomra, mindig az lesz, ez olyasmi, amit nem koptatnak el az évek. Szerencsére lenyugszik, hisz mégiscsak évszázadok óta farkas, ha valami be is üt, idővel rájön, miként orvosolja. Azért bevallom, egy kicsit tartottam attól, hogy kénytelen leszek védekezni, nem lett volna ínyemre, az biztos… Ettől még nyilván nem hagynám, hogy csak úgy ütlegeljen, valamiképp megpróbálnám elkerülni. Ezt azonban megússzuk, hála a magasságosnak. Majdnem bárkit, de őt nem… - Nem lettem, de igazából logikus. A tőr nem a béke szimbóluma, a toll az lehet, elvégre, galamb, meg hasonlók. Szóval egy erőszakos tárgyból kinéznék ilyen hatást. Eleve mikor hallottál olyan álomról, amit többen álmodtak? Nem arra gondolok ám, hogy mindenkinek vannak gyerekkorában olyan álmai, amikor leesik valahonnan, vagy épp üldözik. Sokkal inkább arra, hogy ennyire specifikus álmokról nem nagyon hallani. Persze, lehet, hogy tévedek, egész könnyen, szoktam olyat. Kacsintok egyet rá, nem szokásom semmit magától értetődőnek venni, így a saját igazamat sem, jobban mondva, inkább azt, hogy mások elfogadják. Ha nem, nem, ennyi a lényeg, nem egyéb. - Remélem, ennyire sosem voltál vérmes némber… Elég hamar kiugrott a mutatód, mit ne mondjak, kissé ijesztő a dolog. Vigyorgok rá, nem akarom megint túlfeszíteni a húrt, de attól még kétségkívül gázos a dolog, és nehéz vele mit kezdenem. Sebaj, lesz ez még így se, talán tényleg csak valami átmeneti elmezavar a káoszos időszak után. Nem lehet leányálom errefelé éldegélni, mit ne mondjak. - Na, hát azt tényleg nem tudnám, de én egyébként is forrófejűbb vagyok. Rántok hanyagul vállat, ez van, azért sosem voltam egy mindent alaposan megfontoló alak, jobb szeretek ösztönből cselekedni. Néha megbánom, de többnyire nem ez a helyzet. - Miért rángatnál vissza, drága? Ennyire élvezitek itt a magányos társaságot? Meglepne a dolog. Egyébként, tényleg nem állna jól nekem a nyúlcipő. Nem is mondtam én komolyan, van még elintéznivalóm errefelé, és eszemben sincs addig elmenni, míg véghez nem vittem. Akár tetszik a világnak, akár nem. - Kész szerencse, hogy már vége, nem igaz? Úgyhogy elő a díjnyertes mosollyal és a pozitív világszemlélettel. Dőlök neki ismét, kicsit meg is lökve. - Komolyan, tiszta siralomház. Állapítom meg, elvégre nagyjából olyan ez az április emlegetés, mintha legalábbis tömegmészárlás történt volna. Nyilván könnyen beszélek, hisz nem tapasztaltam meg, de ki tudja, talán nem most volt az utolsó.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Örültem annak, hogy a baj ellenére se fordított hátat nekem, sokkal inkább ott volt mellettem és támogatott. Fura érzés volt azt érezni, hogy mennyire lázongó lett újra Aife, a farkasom. Ketten kaptuk ezt a nevet, de amit a mitológiában tartanak erről a névről az még a mai napig remekül igaz volt a farkasomra. Nem is értem, hogy miként történhetett ez meg. Talán tényleg az álomnak volt köszönhető. Magam sem tudom, csak azt, hogy valami megoldást kell találnom rá, mert nem akarok veszélyt jelenteni senkire se. Addig pedig egy kis pihenőt én is kivehetek. Hálás voltam azért a sorsnak, hogy sikerült végül visszafognom őt, mert nem tagadom, hogy lennének olyan szereplői az életemnek, akik megérdemelnék esetleg azt, hogy nekik menjek, de Eric nem ilyen volt. Neki sose akarnék ártani és éppen ezért is aggódok amiatt, amiért itt lehet, de nekem nem árulja el. Nagyon remélem, hogy semmi komolyabb dologról nincs szó, mert különben tényleg fenékbe rugdosom őt. - Nem, nem túl gyakran, de itt megesik. – nem ez lenne az első alkalom már, hogy álmokat látnak az itt élők. Eddig elkerültek engem, de most nem. Fura érzés volt valakinek a testében látni Alignakot, hiszen a szeme olyan volt, mint egy bosszúszomjas ősié, ahogyan a szavai is. – Pedig néha visszasírom ama gyerekkori rémálmokat, még azok is jobbak voltak, mint ezek, amik tényleg valóssággá válnak. De majd utána járok, hátha valamire jutok. Bár inkább megoldást kellene ellene találni, nem pedig a forrást annyira kinyomozni. – gondolkozom hangosan, de az is tény, hogy néha tudni kell azt is, hogy honnét ered valami, hogy utána meg tudjuk akadályozni a tovább terjedését. Majd eldől, hogy mi lesz. Most az a lényeg, hogy sikerült valamennyire elcsitítanom a farkasomat, még ha érzem is, hogy legbelül csöppet se annyira nyugodt. - Másképpen voltam vérmes, az egykori Teremtőm bérgyilkosnak és orvgyilkosnak nevelt. Gondolhatod, hogy mennyiszer lehettem én mások rémálma. – mondom neki egy kisebb vállrándítás keretében. Úgy rémlett, hogy meséltem neki, de ha nem, akkor most megtudhatta ezt. Előtte nem sok titkom volt, hiszen bíztam benne. - Igen, ezt jól tudom, de akkor az évek alatt se csillapodtál semmit se. Csak ne lépj senki tyúkszemére, lehetőség szerint. Kérlek. – pillantottam fel rá egy kisebb mosoly keretében, majd egy kisebb nyomtam arcára, amolyan köszönömképpen, amiért itt maradt velem abban a viharos percekben is. - Hmm, talán csak bizonyos magányosok társaságát a vénség jobban csípi. – szólaltam meg játékosan és egy aprót még kacsintottam is hozzá. Szerettem vele beszélgetni, elütni az időt. Jó érzés volt kicsit kikapcsolódni. S hálás lehetek a sorsnak, amiért egy ismerősbe botlottam és nem egy idegenbe, mert lehet nem járt volna túl szépen az-az illető. - Értettem őrmester! – szalutáltam is hozzá, már amennyire lehetséges volt törökülésben, míg végül egy apró nevetésben törtem ki. Fura, hogy mennyire könnyedén volt képes elillanni a viharfelhő. - Nem lehet mindig minden móka és kacagás. Merre felé jártál az elmúlt évtizedekben? Mi történt veled? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen tényleg jó ideje távol voltunk már egymástól és nagyon is érdekelt, hogy merre bóklászott vagy éppen mibe keverte magát.
- Ha nem tudod a forrást, a megoldáshoz sem juthatsz el, egyszerű ok-okozat. Tudod, anélkül nehéz bármit is megfejtenünk, hogy tudjuk, honnan indult, és hol vannak az esetleges kapcsolódási pontok. Nem kell egyetértenünk, de aligha találhatnánk meg a megoldást, ha egyszerűen nincs min elindulnunk. Mármint ők. Engem aztán kifejezetten nem érdekel az egész, csak annyiban vagyok érintett benne, hogy Dotty is a részese volt. A falkától sokkal inkább tartanám távol magam, és reményeim szerint mindez nem is fog változni, mert nem terveztem belekeveredni a falka dolgaiba. Még az is nagyon esélyes, hogy városhatáron kívül fogok mozogni többnyire, majd olykor beesz a városba a fene, vagy ha megérkeznek a papírjaim, mehetek majd dolgozni, ez azonban egyelőre még várat magára, de nem is nézem minden nap a kibérelt postafiókot. - Az más, amikor hideg fejjel irányítod a farkasod, és más, amikor ilyen idős létedre megszenvedsz vele. Tisztában vagyok a történetével, de az, hogy valakinek van egy foglalkozása, számomra különválasztandó a farkasától. Farkas nélkül is ölhet valaki parancsra, vagy épp szép summáért. - Ezt nem ígérhetem, de hogy a falkától igyekszem majd távol tartani magam, az teljesen biztos. Azt őszintén kétlem, hogy az általam leggyűlöltebb tag bármelyik falka láncait tűrné, így nem is esek abba a feltételezésbe, hogy esetleg közéjük tartozna. Kérdezni nem fogok azonban Dottytól ez ügyben, mert sajnos azzal máris túl sokat árulnék el a terveimről, és bajba sodorni abszolút nem szándékom. - Tudtad, hogy eddig a találkozásunk alkalmát kivéve ne volt olyan, hogy ne csókkal köszöntöttük volna egymást? Nosztalgia, hagyom, hogy valamelyest befúrja magát a bőröm alá, a pusziról jutott eszembe, és tényleg… meglehetősen viharos volt időnként a kapcsolatunk, de ez sosem maradt el, hol hűvösebb, hol szenvedélyesebb, hol egyszerűen csak tisztán szerelmes. Most pedig… egyikünk sem akarta, nyilván azért, mert mindkettőnkben van visszatartó erő. Azaz, bennem már nincs, de Dottyval más volt a kapcsolatom, mint a többi nővel, és arra megint úgysem lennék kész, Cala után nem, az ő nyomába senki sem léphet már a szívemben, s ez így is van jól. - Nem lehet, de azért jobb, ha nem a béka segge alól szemléljük az életet. Nem vagyok az optimizmus szobra, de mivel a családomat elmarták tőlem, eszemben sincs semmin kattogni, annál nagyon baj az életben nem érhet úgysem. - Mindenfelé. Úgy 10 évig éltem Ausztráliában miután elhagytam Görögországot, megnősültem, lett három lurkóm, de ők már élik világukat. Meg én is. Az utóbbi években pedig csak vándorlok. Valóban élik világukat, azt azonban kihagyom, hogy halottnak hisznek már lassan tizenhat éve, és esélyem sincs rá, hogy ez valaha másként legyen. Ha eddig nem voltam az életük része, most már nem is leszek, csak felzaklatnám őket, és olyan kérdéseket kellene megválaszolnom, amiket nem lehet fajunk titkának megtartása érdekében. - Te megtaláltad itt a számításaidat?
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Talán okkal kell megszenvedni vele. Lehet, hogy az egyik ősinek kedve támadt megmutatni azt, hogy akiket mi kezes báránnyá akarunk formálni azok sose lesznek azok. - jegyzem meg alig hallhatóan, hiszen fogalmam sincs. Túl sok minden történt mostanában, de majd utána járók annak, hogy más észlelte e azt, hogy sokkal inkább izgágább és talán kicsit nehézkesen kezelhetővé vált a farkasa. Még magam sem tudom, hogy kit fogok megkérdezni, de most nem is akarok erre gondolni. Most inkább élvezni akarom a természetet, s Eric társasságát, hiszen annyira rég találkoztunk már és nem fogom hagyni, hogy valami ősi, aki nem tud leszállni rólunk – mintha valami megunhatatlan sütemény lennénk, vagy éppen csokoládé, amiről nem lehet lekattanni - beárnyékolja a találkozásunkat, ahhoz hamarabb kellene a vénségnek is felkelnie és a bosszúját kiötleteznie. - Rendben van, akkor csak vigyázz magadra. – hagytam ennyiben a dolgot, mert lehet, hogy már nem fiatal ő se, s nem kell annyira védeni, mint esetleg egy kölyköt, de attól még tudom, hogy falkának a tyúkszemére csöppet se jó dolog lépni. S nem is akarom azt, hogy baja essen, még akkor se, ha már nem olyan kapcsolat van közöttünk, mint egykoron. Attól még fontos számomra, s ez sose fog változni és senki kedvéért se. Szavaira elmosolyodom és egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat, majd egy bólintással felelek először. - Igen, azt hiszem az első. Talán csak túlzottan vénülünk és megszelídültünk a távoltöltött idő alatt. – mosoly ott ült az arcomon, hiszen tényleg ez volt az első alkalom és a megszelídülés alatt azt értettem, hogy mind a ketten talán találtunk olyan személyt, aki mellett a boldogságot megleltük és emiatt változott meg a köszönési szokásunk. De a múlt előttem is megelevenedik. – Tudod egyetlen egy percét se bántam meg annak az időszaknak, még ha eléggé viharos is volt. – mosolyodom el, majd ha hagyja, akkor az első találkozásunk elevenedik meg előttünk, hiszen ehhez egész jól értek, végül pedig pillanatok alatt vált át egy békésebb, elhagyatott tájra a kép, ahol két személy elevenedik meg, hiszen azért mi is néha megtaláltuk az elhagyatott vidékeket. Pár perc ez az egész, hiszen már ez is eléggé meg tud viselni minket, s képes lennék többre is, mivel eléggé idős vagyok már hozzá és volt szerencsém gyakorolni, elsajátítani, de nem akarom kísérteni azt se, hogy túlzottan gyenge legyek és bundásom mégis előbukkanjon. – Volt kedvenc helyed, vagy pillanatod? – kérdeztem tőle kíváncsian, s ha elmondta, hogy melyik, akkor az emlékeim közül megpróbáltam előcsalni és rövid időre azt is elhozni, de persze csak akkor, ha olyan dologra utalt, aminek én is részese voltam. Szavaira egy pillanatra meglepődök, majd bólintok. – Volt családod? Biztosan gyönyörűek lehetnek a gyermekeid és igazán szerencsés volt a feleséged. – ezt az egy dolgot mindig is irigyeltem, hogy nekik lehet, míg nekünk nem. – Biztosan büszke vagy rájuk. Régóta nem láttad őket? – kérdezem meg óvatosan, de érezheti, hogy nem kötelező válaszolnia rá. - Mondhatjuk azt, hogy igen. Nem minden olyan, mint régen és nem is lesz sose, de boldog vagyok jelenleg, vagyis fogjuk rá. Volt családom, vagyis valami olyasmi, hiszen az egyik falkatagnak a gyermekét együtt neveltük, mert nem volt, aki segítsen neki. Azóta meg el is váltunk. – mondom neki könnyedén, hiszen nem titok ez a dolog. – A lányom is itt van. Farkas lett belőle, de fogalma sincs arról, hogy akit édesanyjának hisz, az valójában a nagynénje. Talán így van helyén, ahogyan az egykori jegyesem is felbukkant, akitől a lányomat vártam.... Kezdem úgy érezni, hogy lassan mindenkiről kiderül, hogy él és farkas… – kicsit keserű nevetés hagyta el az ajkaimat, mert ez a hely tényleg szereti megkuszálni a dolgokat. – Most meg boldog vagyok valaki mellett, de az se egyszerű. Régóta nem beszéltünk egymással. – hiszen én is kerülöm, meg bonyolult ez az egész. Szeretem Nicholast, de akkor is túl sok minden történt mostanában. – Bocsánat, nem akartam csak úgy rád zúdítani ezeket. – kérek végül sietve elnézést tőle, hiszen egyszerűen csak kicsúszott a számon, mert vele mindig is könnyű volt megosztani azt, ami legbelül zajlik...
- Ez elég nagy marhaság lenne a részükről, lévén közel sem kezes bárány mindenki farkasa. Az enyém példának okáért azért nyugodtabb nála, ami valljuk be, pont a másik véglet, mint ami a megszokott lenne, én azonban sosem bántam, hisz miért is tettem volna, csak könnyített a helyzetemen mindig is. - Azon leszek. Nem mondom, hogy mindenáron, mert nem, mert most már, akár bevallom, akár nem, nincs, ami igazán számítana a számomra. Ezt azonban Dottynak nem kell tudnia, talán megpróbálna kivakarni a szarból, nekem viszont eszemben sincs hagyni, hogy belekeveredjen, többé nem fog hátrányba kerülni miattam sehol. - Nem, biztos nem szelídültünk meg. Azon nyomban megcsóválom a fejemet, noha vélhetőleg nem ugyanazt értjük jelenleg a szó alatt. Szelídebb nem lettem attól, hogy megtaláltam a páromat, nyugodtabb is csak mellette és a gyermekeink mellett voltam, következésképpen összességében semmit sem változtam, ugyanakkor ennyi év épp elég ahhoz, hogy ne úgy köszöntsem, ahogy elváltunk, mert miként én sem vártam már csodára, neki sem kellett megtenni. Nem mondom, hogy nem váj belém némi édes nosztalgia, de az az idő már elmúlt. - Még jó, a végén még meg találnék sértődni. Egyébként én sem. Noha jelét sem mutattam soha, hogy így lenne, szóval fölösleges is mondanom talán, igaz, nekem a részéről sem merült fel soha ilyesmi. Ugyan hagyom, hogy belenyúljon a fejembe, ugyanakkor emlékszem én mindenre, hisz fontos része volt az életemnek, ugyanakkor az is tény, hogy magamat még nem figyeltem külső szemmel. - Lám, már akkor is milyen jól néztem ki. Ütöm el egy poénnal a nosztalgikus hangulatot, mert bár jóleső, de hosszútávon nem használ a múlt felemlegetése, ezt első kézből tapasztalom, hisz olyan farkas tette miatt szenvedek, ki már rég halott, de rajtam azért még le lehet verni a port. - Nem is tudom… azt hiszem, az az elrejtett kis lugas a folyóparttól nem messze Görögországban. Kellemes kis hely volt. Pillanatot nem tudnék kiemelni, sokat szerettem. Neked? Úgy tűnik, mégsem szabadulunk olyan könnyen a nosztalgiázásból, na de üsse kavics, nagyobb bajom se essen, míg itt vagyok. Nem emlegetnék mással kapcsolatos emléket most, lévén eleve úgy vettem, hogy még mindig a mi kettőnk közös útjáról van szó. Így hát el is mosolyodom, amikor meglátom magam előtt felsejleni a jelenetsort. Bólintok csupán, hogy igen, erre a helyre gondoltam. - Tizenhat éve lassan. Többet nem mondok róla, mert ha valamiről, hát róluk nem szívesen mesélek senkinek, csak tompán mar belém a hiányuk, és a farkasom is felszűköl odabenn. Nem csak az én családom voltak, hanem az övé is. Rohadj meg Dario. - Hú, ez bonyolult sztorinak hangzik. Legalább azért házasodtatok össze, mert szerettétek egymást, vagy azért, mert kellett a gyerkőc miatt? Ez azért valljuk be, furán hat, de ennél cifrább dolgokkal is találkoztam már, úgyhogy annyira nem csodálkozom rajta. - A fogjuk rá nem túl bíztató. Ezt már azért komorabban teszem hozzá, mert… nem is tudom, néha jó lenne hallani, hogy valakinek sikerült, és nem tökéletesen elcseszett az élete, mint nekem. - Én néha hálát adnék a sorsnak, ha nem derülne ki… Igaz, a húgaim farkasok voltak, de velük nem itt találkoztam újra, hanem szerencsére sokkal régebben. Egyébként, miből gondolod azt, hogy jobb, ha nem tudja meg? Én szeretném tudni, ki az igazi anyám, mindegy, mennyi ideig nem volt mellettem, vagy miért nem. Mármint a helyében, mert nagyon is tudom, ki volt az anyám. Meg az apám. Nos, ő volt az első utánam hulló halott, aligha feledhetném el. - Nem gond, zúdítsd csak, én csak örülök, hogy megbízok bennem. Egyébként meg, a távolsággal az igazán erős szerelmek nem múlnak el, szóval, hogyha átvészelitek, biztosan nem lesz később gond. Legalábbis ezt kívánom neki, azt a sors majd úgyis dönt helyettünk. - Mutatnál pár szép helyet a környéken? Jó volna kicsit megismerni… Vetem fel, s ha benne van, akkor már indulhatunk is, úgysincs a világon semmi dolgom egyelőre, és ha őt sem sürgette semmi, akkor nem hinném, hogy nemet mondana. Ha mégis… hát van lábam, és szemem, menni fog egyedül is.
//Köszönöm szépen a játékot drága! <333//
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Kijelentésén elnevetem magam, hiszen kötve hiszem, hogy bármi miatt is megsértődne rám, amúgy se célom magamra haragítani, ahhoz túlzottan fontos volt egykoron számomra és még mindig fontos, csak már kicsit másképpen. De aki sokáig él, annál nem meglepő, ha ezek a dolgok változnak idővel, hiszen szemmel láthatóan ő is boldog valakinek az oldalán. S én ennek nagyon is örültem, hogy meglelte, még ha nem is tarthatott örökké, mert szerintem az életben semmi se tart addig, van ami hosszabb ideig, míg valaminek túl rövid idő alatt lesz vége… Hamarosan pedig rövid időre a múlt jelenik meg, majd amikor meghallom a szavait, akkor egy apró csilingelő nevetés hagyja el az ajkaimat. – Ohh, milyen szerény vagy. – lököm meg őt játékosan, s a mosoly szélesebb lesz az arcomon. Néha nem kell a múltat bolygatni, de most valami miatt mégis megtettem. Magam sem tudom, hogy miért. Talán amiatt, mert sok szép emlék köt oda és eme borús napokban kell valamilyen módon fényt, vidámságot csempészni. Magam sem tudom, egyszerűen csak megtettem, ha zavarta volna, akkor tudta volna, hogy miként állítson meg. Ha szerette volna, akkor az emlegetett lugas is megjelent, de nem voltunk ott. Csak a táj jelent meg és egyre élethűbb lett, mintha inkább ott ülnénk, mintsem a fagyos Alaszka egyik tisztásán. A kérdését hallva egy pillanatra elgondolkoztam, majd megráztam a fejemet. – Nem tudnék egyet se kiemelni, mindegyik helynek és momentumnak meg volt a maga szépsége. Túl sokat szerettem és fontos számomra másabb okok miatt, meg amúgy se vagyok mindenható, hogy annyi helyet megjelenítsek ilyen rövididőn belül. – pillantottam rá mosolyogva, hiszen igaz volt, amit mondtam. Én se voltam fáradhatatlan ilyen módon és én pedig nem szerettem volna elgyengülni annyira, hogy esetleg abból baj lehessen a farkasom miatt. Most nem lett volna célszerű. - Sajnálom. – ennyit mondtam csak a családjával kapcsolatban, hiszen magam sem tudtam, hogy mégis mit mondhatnék. Vélhetően nem szívesen beszél róluk, én pedig tiszteletben tartom ezt a dolgot. Sose voltam az az erőszakoskodó típus, vagy legalábbis régóta nem. S remélhetőleg nem is leszek olyan már többé, mint egykoron voltam, még akkor se, ha a múlt árnyai újra szép lassan a szárnyaik bontogatják és a bukásomra várnak… - Az első két-három évben megvolt a szerelem is, vagy valami olyasmi, utána már a gyerkőc miatt maradtunk együtt. Ismersz, hogy túl nagy a szívem. – pillantottam rá mosolyogva. – De nem bántam meg. Mai napig barátok vagyunk a hímmel és úgymond van egy lányom, vagyis még egy. – tettem hozzá, hiszen Kristint a lányomnak tartom, még ha nem is én adtam neki életet. - Majd lesz jobb is, hiszen ha minden borús, akkor előbb vagy utóbb jön a napfény is. – kacsintottam rá, mert lehet, hogy most nem volt minden túlbiztató, de reménykedtem abban, hogy előbb vagy utóbb újra visszakanyarodik minden oda, ahol pár hónapja kezdődött és minden lehet újra olyan remek és magával ragadó. - Mégis melyik gyermek bocsájtana meg egy anyának, amiért lemondott róla? S éveken át hazudott neki a valóságról? Szerintem egyik se, így legalább nem kell elveszítenem őt újra, ahogyan egykoron kellett a nővérem miatt. Erős nő lett belőle és csodálatos is. Ezért gondolom azt, hogy jobb, ha nem fecsegem ki, nem akarom megkavarni az életét még jobban. – szólalok meg egy kisebb habozás után, hiszen nekem is nehéz, de amikor látom őt, akkor hálát adok azért az égieknek, vagy éppen a szellemeknek, amiért vigyáztak rá és erőssé tették a nővérem kegyetlensége ellenére, hiszen szörnyű az, amikor egy gyermeket elszakítanak egy anyától… Én mondtam le, de ha nem teszem meg, akkor egyik reggel már csak az fogadott volna, hogy nincs mellettem többé. Vajon a levelet valaha megkapta, amit neki írtam? Nem, nem hiszem… - Benned mindig is bíztam és ez ennyi idő után se fog változni. Köszönöm! – s egy apró puszi landolt az arcán, majd én is felálltam és bólintottam. - Persze, mehetünk. Van mit megnézni. – amúgy se siettem sehova se, s minél kevesebbet vagyok otthon, vagy a városban, annál a kisebb az esélye annak is, hogy Nicho-val találkozzak. Nem álltam még rá készen, főleg azok után nem, hogy majdnem még Elijah-nak is neki mentem…
Igazi közös halmaz, ha mindketten szeretünk gyógykenőcsöket összedobni. Én ezt mellékesen végzem, inkább az idegorvoslás a fő profilom, de ettől még ugyanúgy szeretem, ha nem jobban, mint az a fiatal lány, akivel néha szoktam beszélni e témában. Mélyebben nem ismerjük egymást, de szimpatikus és nemrég megváltoztak az energiái, ami csak egyet jelenthet. Már nem kell előtte mindent eltitkolni. Ettől még nem másztunk bele olyan témákba, ami a természetfelettit jelenti. Nyílt titokként kezeltük. Mindkettőnknek megvan a saját élete, az enyém egyre édesebb kerékvágásban halad, amióta Maeve-vel átléptük a határokat és viháncolunk odaát. Naominak van egy gyereke, aranyos, göndör kislány, láttam már, úgyhogy ő se időmilliomos. Nem bántam, hogy szívességet kért. Inkább örültem neki. Ezek szerint pozitív benyomást keltettem, meg tud bízni bennem. Mondtam, hogy nyugodton hozzon egy társat, kísérőt, ha úgy érzi, hogy szükséges. Láttunk már durva dolgokat a városban. Én nem készülök ilyenre, de lehet, hogy a lány nagyobb biztonságban érzi magát úgy. A kocsit leparkoltam az erdő szélénél, még az út mellett. Onnan egy hosszabb sétát kellett tenni, át az erdőn, a szaladgáló mókusok, káráló madarak és nyüzsgő rovarvilág között. Néhányszor megálltam megnézni egy-egy különleges alakú fát vagy figyelni egy kisállatot. Egy nyúl pedig végig követett! A farkasom szemmel tartotta, sőt lett volna kedve vadászni, de nem ezért jöttem. Megmondtam neki, hogy maradjon. Utána majd lesz rá lehetőség, de nem késünk el egy találkozóról, nem játszunk a másik idejével. Laza öltözetben jöttem egyébként, piros póló, rá világoskék farmermellény, napszemüveg és egy sárga sportcipő. Olyan rikítósárga, hogy nincs az erdőben élőlény, ami ne szúrná ki. Kezemben pedig az orvosi táska, szürke színű bőrönd, ami megint csodákat rejt. Készültem, hátha Naomi még nem ismer gyógyító varázslatot és van itt még valami más is, mert a hasznost összekötöm a kellemessel és egy kis kísérletbe vonom be a lányt. Az adományt cserébe kérhetek valamit, na, ez lesz az. Lassan elérek a bokrokig és pár bogyó bekapására vetemedem. Nem baj, hogy mosatlanok, hamar átmennek rajtam. Ejj, elég keserű az ízük. Még húzom a számat, mikor kilépek a tisztásra, ahol Naominak is meg kell jelennie a megbeszéltek szerint. Fuhh, én sokféle ízt kedvelek, de ez azért nem volt jó választás. - Bleee! - nyújtom ki a nyelvemet csak úgy és legyezek a szám körül, mintha az segítene elmulasztani a citromba harapás érzetét.
Nem hoztam senkit, lehet, hogy ostobaság, a múltkor is nagyon beletenyereltem egy kellemetlen esetbe, bár azt már nem bántam, hogy cserébe az ölembe pottyant egy csinos adag esszencia. Szerintem még a mostanira is bőven elég lett volna, de nem vagyok telhetetlen, megszerzem én magamnak, ami kell, legalábbis az elhatározás ez volt. Ez a Balthazar pedig egész korrekt tagnak tűnt, bár még így sem várom ingyen, igaz, fiatal vagyok még, nem túlságosan régen őrző, de egy jövőbeli szívesség szerintem mindenkinek sokat ér. Ő még így is sokkal tovább fog élni optimális esetben, mint én. Nekem ezzel semmi bajom, a családom, a barátaim nagy része mind ember, vagy őrző. Régen volt egy farkasokkal foglalkozó barátnőm, de felszívódott már vagy két éve, mindenesetre, ameddig itt volt, sokat jártam vele az itteni erdőségeket, így tudtam, hová kell menni. A magas sarkú ezúttal otthon maradt, edzőcipőben mégis kellemesebb a terep. Laza farmer, póló, és egy vékony kardigán, bár már szerencsére mondhatjuk, hogy meleg van, ám a fák takarásában nem olyan kellemes az idő. Jacksonnak egyébként szóltam, hová jövök, ha netán valami balul sülne el, és nem jutnék haza. Tekintettel arra, hogy ő is egyedül szerezte az esszenciáját, egy szava sem lehetett, hogy nem kérek segítséget hozzá, szerintem az egyébként is család lenne, az ilyesmit pedig nem szeretem. Egy kisebb hátizsák van még bennem pár motyómmal, köztük egy fiolával, amiben terveim szerint a vérét szállítom majd. Megfelel bármi az emberi alakjából, de a húsát inkább nem kérném, mint ahogy a csontját sem, sokkal egyszerűbb a vére. Igaz, még bele se ment, noha úgy tűnt, hajlik rá és egész segítőkész, de mint ahogy mondani szoktam, nyugtával dicsérem a napot. Ami azt illeti, egyébként majd kicsattanok, dalolászni csak azért nem kezdek, mert az egyértelműen pocsék hangom mellett azért nem szeretném felhívni magamra más farkasok figyelmét. A lényeg, a lényeg, boldog vagyok, és úgy tűnik, hogy Jacksonnal nagyon is jól alakulnak a dolgok, legalábbis kiléptünk a tojásokon lépkedős korszakból, és nem vagyunk olyan óvatosak, legalábbis én biztos nem, sokkal inkább önmagunk, és bízom benne, hogy ez csak jóra vezethet. Alig érkeztem meg három perce – mindig mindenhol előbb vagyok ott kicsivel -, mikor meghallom a közeledő nem épp kellemesnek ható gesztusát és ahogy arra fordulok, már a fintorba rándult vonásait is látom. Elvigyorodom rajta, ezek szerint lelt valamit, amire finoman szólva sem mondhatjuk, hogy ízletes. - Azt hinné az ember, hogy jobban ismered a növényeket. Szia! Köszi, hogy eljöttél. – Pillantok rá mosolyogva, és bár nem vagyunk oly szoros ismeretségben, de azért bátorkodom két puszival köszönteni, remélem, nem fog sokkot kapni, mint ahogy Roxan az első alkalommal, mikor erre vetemedtem.
A nagy fintorgás közben meghallom, hogy közeledik valaki. Hát persze, hogy Naomi az és szépen bemutatkoztam előtte. Nyelvet nyújtogatok az erdőben, egyedül. Az idegorvoslás és a biokémia nagymestere, aki nem tudja, mit érdemes az erdőben megenni és mit nem. Gratulálok, Balthazar, hozod a formádat! - Hát én is azt hittem... - bólogatok neki ideges mosollyal. - Helló, Naomi! Szívesen, szeretek segíteni. A puszikon meglepődöm, még a szemeim is kikerekednek. Nem mintha zavarna, csak nem tudtam, hogy ilyen jóban vagyunk. Mindenesetre örülök neki és az elsőt még nem, de a másodikat már viszonzom. Aranyos kis csaj, azt eddig is tudtam, látszik rajta. - Na, szóval - kezdem és leteszem az orvosi táskámat a lábam mellé, a fűre fektetve, mivel két kéz kell ahhoz, ami most jön. Azt a két bizonyos kezet pedig elkezdem összedörzsölgetni és lelkesen vigyorgok. Megborzolom a hajamat, amíg már úgy áll, mint egy szénaboglya és bólogatós mosollyal teszem fel a nagy kérdést: - Pontosan mire lenne szükséged? Hajszál, hús, hemoglobin? Emberi vagy állati eredetű? Csontvelővel is szolgálhatok, ha nagyon kell, csak beszéljük meg! És cserébe annyit kérek, hogy segíts nekem egy kísérletnél. Nem kell sehova menni, most, itt megcsinálom mindjárt, csak kéne még 1-2 kéz. Mármint úgy, hogy a csuklódon marad, nem bezacskózva vagy hűtőtáskában, nem kell megijedni. Ezt így egy levegőre elhadarom és lelkesen, talán Naominál is lelkesebben várom a választ. Látom rajta, hogy mennyire jó a kedve. Nekem is az, az erdőben még jobb. Alig várom, hogy ledobáljam a ruháimat és elhemperegjek a fűben, érezve magamon a növényeket, a talajt, azt a kevés harmatot, ami még megvan. Magamba szívnám a természet közelségét. Majd később, mert most első az egyezség, aztán jön a kísérlet. Egyébként szeretném jobban megismerni a lányt, ha már így alakult, de nem tehetek róla, felvillanyoz, amire készülök. - Egyébként hogy vagy? A gyerekkel minden oké? Hogy is hívják...Maya, ugye? Nem titkolják, láttam már őket, a párjával is, ha az a sportoló annak számít. Szerintem igen, úgy tűnt.
- Sebaj, még ti is tanulhattok halálotok napjáig a jelek szerint. – Mosolyodom el, ami azt illeti, tényleg úgy gondolom, hogy amit akarnak, azt elsajátítják, de ettől függetlenül bőven akadhat olyan dolog, ami nem érinti őket, bár, az esetében ez a növényismeret pont nem ez a kategória, de mindig kicsit elvarázsolt alaknak tűnt nekem, szóval nem csodálkozom rajta kifejezetten. S lám, ő is totálisan meglepődik a puszimon, fel is sóhajtok sietve, és ideje elkönyvelnem, hogy ne puszilgassak senkit csak úgy, mert sokkolom vele a környezetem. Mindegy, vannak, akik nem szaladnak ki tőle a világból, szóval nem fogom mások esetében erőltetni, igaz, azóta már Roxan is így köszön, szóval gondolom emészthető jelenség a részemről. - Látom készültél. – Pillantok az orvosi táska felé, de különösképpen nem aggódom, nekem ő mindig kifejezetten jó szándékúnak tűnt, szóval biztos nem settenkedik semmiben, ami kellemetlen meglepetésekkel szolgálna. - Ohh, egész pontosan némi köpetre lenne szükségem az emberi alakodból. – Semmi megterhelő, ellenben én is beletúrok a táskámba, hogy kivegyek belőle egy kis fiolát, ami kényelmesen visszazárható, és bejuttathatom az egyetemre. - Jól van, segítek persze, csak mondd, mit csináljak. – Oké, a kísérlet szó egy kissé megakaszt, de nem nagy kérés annak szellemében, hogy cserébe lesz esszenciám a vizsgámra. Ugyebár semmit sem adnak ingyen, szóval, gondolom ez a legkevesebb, akkor meg pláne, hogyha egyben maradok. - Szóval, milyen témában kísérletezel? – Nem árt megtudnom kicsit pontosabban, mibe is megyek bele, még akkor is, ha tulajdonképpen már rábólintottam. - Igen, Maya, minden rendben, tűkön ül, tudod, mindjárt nyári szünet, imádják a gyerekek. Én pedig köszönöm, határozottan remekül, végre úgy néz ki, minden a lehető legcsodásabb. – Azt talán egy szintén gyomorban pillangók repkedésétől lebegő egyénnek nem kell magyaráznom, hogy mit is érzek, és ennyiből, illetőleg a szakadatlan mosolyból, és ragyogó tekintetből is leszűrheti, miről van szó. Részemről is sejtem, hogy ebben a tekintetben egy követ fújunk. - Te? Gyerekről ugyan nem hallottam, de az a videó elég sok számítógépet bejárt. – Vigyorgok, bár ugratni nem áll szándékomban vele, egyébként sincs szerintem olyan, aki nem látta a köreinkben, kivéve persze azokat, akik mereven elzárkóznak mindenféle pletyka elől.
Kezdőlap
