A bárpulttal szemközt a helyiség túloldalán található kényelmes bőr fotelekből és asztalokból kialakított boxok között négy, hat, de akár tíz fős társaság számára is akad kényelmesen férőhely.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 02, 2023 12:49 pm-kor.
- Egy másik este...? Szalad ki a kérdés fehér fogaim között, a csodálkozásom teljesen őszinte, hiszen... Talán nem szabadna találkoznunk többet. Talán nem is tudunk találkozni többet. Csak a ma este, a Vadász és a királyi préda. Összezavar, némileg megijeszt, de nem hagyom, hogy ez kiütközzön rajtam. - Rendben van. Fogadom el "kihívást", de talán hiba volt. Ha valamit megígérek, azt be is tartom. Harcosként másom sincs, csak az erőm és az adott szavam, nem véletlenül esküdtem fel, az ígéreteimben hordom minden becsületemet. Másnak sem hagyom, hogy ezen csorbát ejtsen, és bolond lennék, ha én magam piszkítanám be makulátlan fényét. És talán valami ilyesmi járhatott az ő fejében is, mielőtt megszólalt volna, hiszen még az arcunkba csapó menetszélben is éreztem megakadt lélegzetét. De nem kérdezek. Nem tisztem. Az már sokkal inkább, hogy megadjam és fenntartsam az alaphangulatot. Nem nehéz feladat, azt hiszem, hogy ezt a paripát elég volt egyszer felnyergelni, aztán hagyni, hogy fusson, amerre lát. Nincs szüksége irányításra. A dolgok történnek, az apróságok adják magukat, nem fáj a kínos csend és nem sért lelket a zavartság jelenléte. - Nem hiszem, hogy megértenéd. Nem azt mondom, hogy nem tetszene, amit hallanál, de... A végén még visszaélnél vele, azt pedig nem hagyhatom. Egyelőre. Elnevetem magam. Lelki szemeim előtt megjelenik a jelenet, amiben kéréseket intéz felém, és csupán a neveltetésemre hivatkozva, primadonna módjára elvárja, hogy pálmalevelekkel legyezgessem és szőlővel etessem. Na, azt már nem! Még a gondolatra is nevetnem kell. - Elképzelésed sincs róla, mennyire. Húzom félmosolyra a számat, egy kicsit hiányzik. Fel is nyúlok a balommal, futtában megérinteni, megtapogatni a fülem felső porcát. Egy pillanatra hálát adok. Azért, mert megtörténhetett. A motorzajjal egybecseng a morranás, amivel torkomat kényeztetem. Csodálatosak, igen. Azok vagyunk. Annakpok és az Ezüst Fiai. Mi mások lehetnénk, mint a Szellemek kegyeltjei? A gyenge, az érdemtelen elbukik. Miért is érdemelne hosszú életet az, aki nem büszke saját magára? Ő hozzám bújik, én csak a farkasommal ölelem magamhoz, és a helyzet pontosan így tökéletes. Nem a filmek csepegős romantikáját visszaidézően tökéletes. Egyszerűen... szép. Ahogy szép volt Honiakaha és Napgyermek felesége násza, és megannyi más nász is, ahol egész egyszerűen... Valahogy minden a helyére került az univerzumban. Lopva pillantok felé, elgondolkozva... Nem. Farolok, megfordulok, nevet. Szeretem, ha meg tudom nevettetni. Nem csak őt, bárki mást. De ma este őt különösképpen. - Csak nem félsz? Szerintem eddig nem tűnt úgy, hogy nem tudok veze... Ó. - és én csak az utat figyelem - Szóval... balra. Kényszeresen szeretnék dobolni a lábammal, rágni a számat, felszívni a tüdőm levegővel, de nem teszem. Megállom, fékezem magam, az ösztönöknek azonban nem tudok parancsolni. Így jár, aki rossz helyen tapicskol. - Jobb? Hoppá, jobb. Igen, határozottan ez jobb. - nevetek fel, miután elkanyarodtam jobbra, és hát, ő is. Csak percek voltak, én úgy tapostam a gázpedált, ahogyan éppen nem szégyelltem, de mire végül megérkeztünk a háztömbhöz és leállítottam a motort, fújtató zihálásom és széltől összekócolt hajam olyan képet festhet rólam, mintha... Igen, pontosan olyat, mintha most azonnal és ellentmondást nem tűrően el akarnám csábítani, mert ez így is van. Sárga szemem azt hiszem ma már csak egy napszemüveggel tudnám elrejteni a világ elől. Egy levegő, kettő, három. - Szállj ki. A csuklója után nyúlok, hogy elvegyem magamról, aztán a gombhoz, ami a tető visszazáródásáról gondoskodik. - Kapu. Adom ki a rövid, tömör, ám annál határozottabb és érthetőbb "parancsot, és biztos vagyok benne, hogy még soha nem csukódott vissza ennyire csigalassan ez a szerencsétlenség. - Lift. Lépek mögé, ha már a házban vagyunk, de a válla felett átnyúlva nála sokkal gyorsabban és erősebben tenyerelek a hívógombra. És ha a földszinten lakik? Kit érdekel? És amíg várunk, a lift hűvös fémjéhez préselem, háta, feneke hasamnak, mellkasomnak, ágyékomnak nyomódik. Ajkam már a nyakát követeli, bal kezem pedig a ruharétegek zavaró sokaságát gyűri, tűri fel kérlelhetetlen könyörülettel, és vággyal. Megadom, amire vágysz, a lépcsőház visszhangja csak felerősíti a szűnni nem akaró morgásaimat. Fogalmam sincs, hogyan ér(t)ünk fel a lakásba, de hatalmas szerencse, ha nem tokostól lököm be a bejárati ajtót, mert... Mert szívesebben tennék így, minthogy udvariasan megvárjam, amíg a kulccsal ügyeskedik. Ügyeskedjen mással.
Valójában én egy "valamikor majd a távoli jövőben ha esetleg összefutunk, akkor szeretném látni a farkasod"-ra gondoltam, de azt hiszem, ez nem épp így ment át. Ennek ellenére nem kezdtem el magyarázkodni, majd lesz, ahogy jön. A visszaélés feltételezésére értetlenkedő kíváncsisággal ráncoltam a homlokom, nem azért, mert sért, hogy ilyet feltételez, hanem mert ettől csak még jobban érdekel, hogy mi lehet az, amiről úgy gondolja, hogy kihasználható. Igaza volt, valóban nem tudtam elképzelni, mennyire hiányolhatta a családját, mert én az enyémet, a vér szerintit, aki ezt jelentette még, a bátyámat, a legkevésbé sem. Akiket viszont hiányoltam, azokat soha többé nem láthatom, így a hiány is céltalan, önpusztító, értelmetlen. Nem örültem, hogy ilyesmiket idézett fel benne, ám ez részben az én hibám is, tudhatnám, hogy hasonló téma esetén mindez visszaüt. Csak valahol buta módon azt remélem, hogy egyszer már nem fog fájni. Felpillantottam a profiljára, naiv-ábrándos kísértő gondolattal: vajon el tudná érni egyszer, hogy már ne szaggasson mindez belülről? Véget tudna ennek vetni? Elfordítottam a tekintetem, mielőtt rám pillantott volna. Elvakult álmokat kergetek, úgyse kapom már meg mindazt, amit elvettek tőlem - közben pedig olyan valóságosan éreztem az energiáit, hogy ha én kínoztam pár másodperccel később a simogatásommal, akkor ő szinte megölt ezzel. Felnevettem a reakciójára, és naná, hogy nem féltem, inkább alsó ajkamat harapva-tépve figyeltem az arcán átsuhanó kis rezdüléseket, reakciókat, azokat, amik nem voltak annyira egyértelműek, mint a tenyerem alatt dudorodó nadrág. - Ügyes vagy! - dicsértem dorombolva, pimasz mosollyal arcomon, nyaka és állkapcsa találkozására lehelve csókot, majd elhúzódtam, amikor megérkeztünk. A szeme semmi kétséget nem hagyott, habár csodálkoztam is volna, ha most azt mondja, hogy hello, jó éjt, nem volt épp olyan... állapotban. Zihált, haja a széltől volt rendezetlen, de ma este lesz még mástól is - nagyon gyorsan fel akartam érni a lakásba! Rövid, sürgető parancsok, amiknek habozás nélkül eleget tettem, sietősen, legalább olyan türelmetlenül, mint ő, mialatt arcom állandósultnak tűnő mosoly ült, hol szélesebbre húzódva, hol szolidabban, nehogy azt higgye, rajta szórakozok. Izgatott voltam, kívántam, ezt pedig eszembe se volt titkolni. Kapun be, lifthez oda, s már nyomnám a hívót, de megelőzött, villámgyors mozdulattal csap le a gombra, hogy aztán ugyanilyen vehemensen szorítson a hideg fémhez. Jó néven vettem volna, ha egy hajszálnyit lecsillapít legalább engem a hűs érintés, de semmi hatása nem volt, csak még élesebbé tette a kontrasztot a rideg felület és a hím egész lényéből áradó forróság között. Elfúló kuncogás, vágytól terhes sóhaj, élveteg, fülemet csiklandozó morgás, mindezek izgató elegye és a melléjük társuló érintések, csókok... Hátranyúltam, a hajába túrtam, fejemet hátraszegtem, hogy jobban a nyakamhoz férjen, testem belesimult mozdulataiba. Természetesen nem találta meg egyből a kulcs a zárat, az erre feltörő türelmetlen mordulásra viszont csak nevettem - így még nagyobb siker lett a bejutás. Volt számára egy rossz hírem: be is zárkódtam magunk után, mert véletlenül se akartam hívatlanul benyitó vendéget. Nero így is megindult, hogy szokásos dörgölőzésével köszöntsön, de az önuralma határán táncoló hím megtorpanásra késztette, nem úgy engem. Ledobtam a kabátom és már téptem le is le róla az övét, miközben mohón csókot követeltem tőle. - Túlöltözött vagy! - panaszoltam fel neki és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ez másképp legyen. A pólója alja nagy sietségemben hangosan reccsent egyet, de nem hasadt szét az anya, annyira nem voltam erős. - A bugyimat a fogaddal kéretik levenni - adtam elő egyetlen igényem az üzenetváltásunkra utalva, buja kis mosollyal a szám sarkában, mialatt megtaláltam a nadrágján a gombot. Fogalmam sincs, merre terelt minket közben, az is lehet, hogy csak egyhelyben álltunk, nem számított. Meg akartam kapni, amit ígért, meg akadtam adni, amit ígértem.
Minden hasonló alkalommal úgy érzem magam kicsit, mintha először csinálnám. Persze az esetek többségében semmi sem megy ennyire gördülékenyen, mint ahogyan ma, főként halandók ráadásul, akikre vigyáznom kell. Akik nem tudják féken tartani a farkasszellemet. De most, amikor ez az ösztönök által táplált érdeklődés és vehemencia még meleg fogadtatásra is lel, teljesen elvesztem a fejem már a kiteljesedés gondolatától is. És mégis, vétkezem. Sokszor gondoltam már arra, hogy az ilyesfajta magatartás alkalomról alkalomra távolabb lök majd Tőle, mert feladtam a hűségemet. Már ott, akkor a kocsmában elindultam a lejtőn, Teremtőanyám segedelmével pedig azóta is egyre lejjebb csúszom. De ez most nem érdekel. Ez az ébren megvárt napfelkelték közben szorongatott kávésbögrékbe elsuttogott titok. Most csak a vágy van, a szabályszegéssel járó adrenalinlöket, a farkas, a szagok és az érzelmek, a Napgyermek, Savannah mágiájának otthonosan csábító rezgése. Hideg fém a tenyerem alatt. Szűnni nem akaró, hörgéssel itatott sóhajok, ujjak, körmök a hajam rendezetlen szálai közt. Zár, kilincs, zár újra. Macska. Fekete pajtás, tudd, hol a helyed. Tiszteletemet teszem majd előtted is meglásd, de a Napgyermek most fontosabb. Ennek nem lenne szabad így lennie tudom, ahogy azt is, hogy ez egy újabb törvény, amit áthágok, de nem telik többre, főleg nem úgy, hogy vetkőzik, majd engem próbálna megfosztani a ruházatomtól. Felkapom a földről, könnyed, súlytalan, talán még szabadabban repülhet, mint ahogy az autómban tette, hogy odafigyeléssel, de mégis határozottan dobhassam őt hanyatt arra a bizonyos kanapéra, amit a levelezésünkben megemlített. A következő pillanatban már nincs rajtam póló sem. Szívem felett ott feketéllik a hiúz tenyérnyi lábnyoma: nem vér már, csak tinta. Mint ahogy tinta a jobb karom bicepsze körüli vastag, fekete karperecminta is. A többit nem fogja látni. Legalább is nem valószínű, hogy tüzetesebben vizsgálhatná a hátamat az elkövetkezőkben. Mellétérdelek a földre, sárga szemem világa ragyog fényt a szobába, miközben kitátom kissé a számat, metszőfogaim lassan növesztve éles, halálos tépésű agyarrá, oldala bőrét karcolom, amíg el nem érem a fehérneműt, a fekete csipketangát, hogy gyötrelmes,pulzáló lassúsággal agyaramba akasszam a pántot, és egy reccsenéssel megöljem a nevetségesen vékony anyagot. Felkelek. De mielőtt egy hangyányival is közelebb kerülnék hozzá, kioldom az övem, engedem, hogy a nadrágom, és minden feleslegesnek ítélt ruha bokám köré hulljon alá. És csak állok. Ajkaim alá rejtem bestiális fogazatom, egyenes tartásom meggörbül kissé a nyakam tájékán, és ahogy végignézek a nőn tetőtől talpig, egészen megváltoznak a gondolataim. Mert az enyém. Meghódítottam, és most elveszem,és azt akarom, hogy lásson, és érezzen. Féljen, egy kicsit. Érezze a helyzetben rejlő veszélyt, ahogy én érzem a gyötrelmes éhséget, amit vagy így, vagy úgy, de ma ki kell elégítenem. Hunyja le a szemeit, fürödjön meg még egyszer érintetlen simogatásomban. Tudja, hogy nem választott rosszul. Legyen biztos abban, hogy a megfelelő hímet eresztette be az otthonába. - Hát... akkor uralj. Lihegem, mielőtt felkapaszkodnék a kanapéra, készen arra, hogy elvegyem, amiért jöttem. Ne szólj, kérlek ne szólj, mert nem akarom abbahagyni... Még csak most kezdődött, de nem akarom. Nem gondolkodom a módon, az erőn, az intenzitáson. Ösztönből markolok feneke alá, combja húsába: ha jónak kell lennie, jó lesz. Nincs mit megbeszélnünk. Beszéljen az energia, beszéljen a kiontott levegő. Perceknek tűnik, talán kevesebb, nem tudom. A szívverésem gyorsulásában nem csak Savannah teste lüktet, hanem az Ezüst Fiának fémes vére, tartom magam, mégis, elszakad a cérna: nem árthatok neki, tudom. Húsát tartó kezeimben éles nyomás fokozza a fájdalmat, ahogy körmeimből karom kívánnak fejlődni, kézfejem, csuklóm csontjai robbanó morajjal törnek, lassan omlik, kúszik elő a fekete bunda, de nem hiszem, hogy látja, takarja a saját lába, mindazonáltal érezheti a változást... Ha valóban tudja a dolgát.
Könnyedén, minden erőlködés nélkül kap ölbe, halkan kuncogok, arcomat a nyakába fúrom, bújok hozzá, hogy még többet érezzek, még többet szerezzek. Karjaimat erre a rövid időre is a nyaka köré fonom, belé kapaszkodok, mohón túrok hajába és számmal ajkai után kapok. Olyan régen volt, annyira szomjaztam már, s eddig ez fel se tűnt, most azonban mintha követeltem volna, amit annyi ideig megtagadtam magamtól. Pech vagy szerencse neki, nem tudom, de a helyzet úgy hozta, hogy rajta akarom mindezt kiélni - cseppet se bánom, mert ért hozzám. Hamarosan a kanapén találom magam, tekintetem már tagadhatatlan éhséggel méri őt végig, ahogy egy nyújtózó mozdulat kíséretében megválik a pólójától. Finom, szálkás izmok, amiken végigfuttatom a kezem, miközben letérdel mellém, a mellkasát díszítő tetoválásnál elidőzök egy pillanatra, szeretném hallani a történetét, de most nincs itt a mesélés ideje. Körmeimmel halványan vöröslő nyomot hagyok a tetoválásnál. Vonz... Légzésem szapora, ziháló, figyelem, ahogy szemfogai megnyúlnak, még többet láttatva a benne lakó fenevadból, a bestiális vonások ellenére viszont érzéki finomsággal hajol fölém, ér hozzám, borzolja idegeimet, vezet az őrület felé. Szinte tépve markolok tincseibe, ám elengedem, amikor feláll, pedig nem akarom, hogy így tegyen, ne távolodjon, inkább jöjjön még, a lehetetlennél is kerüljön közelebb! Borostyánszín szemével végigpásztáz, akár a Vadász a zsákmányát - halvány pír fut arcomra, de nem takargatom magam, csupán megszemlélem azt, amit eddig egyedül kezemmel volt szerencsém felfedezni. Egy vadállat állt előttem, aki az én fizikai erőm sokszorosával rendelkezik, veszélyes, mert széttéphet, tudom, mégis félelem nélkül nézek fel ismét a szemébe. Kezem simítón fut végig hasán, oldalán, ahogy fölém mászik. Ölem várakozással telin remeg meg, fogaimmal ajkába marok, megfeszülök, ahol hozzám ér, hogy aztán könnyű megadással simuljak kezébe. Nem kéne, nem véletlenül tértem ki eddig ez elől, mégis... Elég érzékelnem energiái kavargó örvényét - ami olyan pezsdítőn vibrál mágiámtól terhes aurámmal -, belélegeznem illatát, éreznem erejét, hogy minden aggályoskodásom egy vaskos, jól elzárt ajtó mögött végezze. Magamhoz ölelem mindkét részét, mert így teljes, így egész, és nekem erre van szükségem Változik, a nehezen uralható fenevad kíváncsiskodik, hallom a kísérteties roppanásban, a nehéz-morgós zihálásban. Mindkét kezemet felvezetem oldala mentén a hátára, lapockáihoz, és mialatt csípőm hozzá igazítva ritmusát hullámzik, elsuttogom a középső nevét, de nem csupán mámoromban. Mágiám életre kel, ujjaim végénél összpontosul, hogy segítségével ezüstkarmokat hívjak magamnak és azokkal fakasszam vérét, miközben testem enyhén ívbe feszül. Szereted az ezüstöt... miért? Miért kell neked is? Tarkójánál a haját borzolom, de figyelek a karmokra, nem akarom jobban megsebezni, akkor hagyok csak apró nyomot, amikor mindkét kezem a mellkasára teszem, hogy kicsit eltoljam, de csak azért, hogy megfordulhassak és fenekemet nyomhassam ágyékának. Kettős a cél: a póz és az, hogy hadd lássam, amivel nehezen bír, roppanó csuklóját, kezét. Lejött erre az estére, miattam, nekem, hát kihasználom és ha tovább nem is, napfelkeltéig az enyém, egyedül az enyém. Kapjon meg, hogy én is megkaphassam őt, ebben az energiáktól és vágytól terhes, moccanatlan levegőben, ami olyan forró, hogy szinte égeti a tüdőmet minden lélegzetvételkor. Amiből sok van, mert már csak zihálni vagyok képes.
Talán az egyik legemberibb sóhaj szakad fel recés torkom mélyéről, ahogy érzem őt, érzem mindkettőnket, és közben a nevem suttogja a fülembe. Igen, Ezüstkarom, én vagyok, és úgy használom, ahogy nemrég még te magad tépted a húsom a szívem felett. Megérintetted a macskát, és én hagytam, hogy megtedd. Talán többször nem fogom. Valami történik, érzem és hallom, miközben ajkába és nyakába lehelem ágyékom vágyait, és a következő pillanatban úgy érzem, mintha ketté akarnék szakadni. Mar, sistereg, reszkető mámorba taszítja testem a fájdalom, ijesztő lehet, ahogy fejem hátrabicsaklik, belefeszülve mágikus karmai tépésébe. Üvöltenék, szétmarcangolnám a saját lelkem, a farkas büszke, kihívó: ennyit tudsz? Azt hiszed, hogy ez árthat nekünk? Gyerekjáték, adj még, nézzük meg, meddig bírjuk még, mélyebbre... És ahogy az ezüstkarmokat vágyom mélyebbre, úgy cselekszem saját igényeim szerint mozgásomban: mélyebbre, többet, gyorsabban. Olaj a tűzre. Furcsa dolog ez a vágy: halálból születik, vagy halálba hajt. Nem tudom, hogy ebben a helyzetben melyik lehet az igaz részemről, részéről, bárki máséról. De azt tudom, hogy valamit itt fogok hagyni magamból, legyen az akárcsak egy hajszál, amit kitép. De az már az övé marad. Halottá válik, hogy vele maradhasson, elrejtve, valahol a kárpitba ágyazódva, vagy a szőnyeg rojtjai közé csomósodva. Gyógyulnunk kell: súgja az ősi reflex, saját vérem szaga szánalmasan ösztökél arra, hogy az övére is szomjazzak. Hátam ívbe feszül, görcsösen rángat, ostromol a farkas, egyre feljebb és feljebb kúszva tagjaimon. Nem változhatok át. Nem akarhatok átváltozni. Sérteném, bántanám a testét úgy is, hogy karmom, agyaram el sem éri őt. Azt mondtad, uralsz majd. Hát tedd meg Savannah, mert ha nem, úgy talán olyan dolgokat fogsz látni, amik megrémisztenek. Amik a képzeletben csábítóak, a valóság ridegsége azonban fájdalmasan életszerű. Eltaszítana: eleinte ellenállásba ütközik, erős, feszes mellkasba és vállakba, azonban míg újra lendületet vesz, én tolom el magam tőle, kifordítva a helyzet pszichológiáját. Állatias sóhajok, s míg várnom kell helyezkedésére, még szűkölök is, amiért vége van: egy világnak tűnik az idő, míg megfordul, hogy immár az alkarom közepéig átváltozott mancsokkal végre újra a helyemen találhassam magam. A vér csurog a hátamról, kellemesen csiklandozza a bőrömet. Legyen vége, érezni akarom a beteljesedést, csak etessen meg, ha mást nem, az energiáit fel akarom falni, mielőtt őt magát emészteném fel.
Dacol, szinte kihív, mire mélyebbre vájom a mágikus karmokat a hátában. Alsó ajkam beharapva figyelem, mit vált ki belőle mindez, mennyire élvezi, mennyire sok, mennyi kell még... Érzem a szörnyeteg zúgolódását, ahogy a felszín alatt lappang, egyre több teret követelve magának, s vele párhuzamosan leszek mohóbb, kínzom önuralmát, feszítem a húrt veszélyesen hosszan, kihívón. Küzdj ellene, küzdj értem, most ezen az estén - talán kegyetlen is vagyok, túlzásba esek, de még egy kicsit húzom, hagyom, hogy karmos félig mancs félig kéz tagokkal cirógasson, hátam ívbe feszül, kidomborítom mellem, mindkét kezemmel hátranyúlok, hogy hajába túrhassak, hogy fejét közelebb vonjam a nyakamhoz. Egy eszelős pillanatig akarom, hogy megtegye, vágyom rá, hogy ne csak kéjtől fűtve, képletesen tépjen szét, hanem igazán, fizikai valóban. Romantikus, heves képzet, ami a valóságban jóval fájdalmasabb, ocsmányabb lenne, én pedig nem azért hívtam, hogy önként adjam át magam a halálnak. Nem vele, nem az ő mancsa által. Mégis, ha csak arra gondoltam, hogy annak a varázslatnak az árnyékát használjam, amivel az Ezüst egy másik Fiát megöltem, hideg futott végig a hátamon, a nyakamban lógó ezüst gyűrű, vagy karika pedig mázsás súlyúnak tűnt. De te nem ő vagy. Te idősebb és erősebb vagy, mint ő lenne most, téged ez nem öl meg, neked ezzel nem tudok ártani, ugye? Nem akarlak bántani... Oldalra fordítom a fejem, arcomat az övéhez érintem, majd óvatosan, puhán csókolom egy másodpercig, arcát simogatom, karmaim finoman karcolják sima bőrét, tincseit kárhoztatom kuszaságra, aztán félénken elsuttogom a vágyam: - Maradj emberi alakban... maradj velem... - Kényszerítő, csitító, elnyomó de nem ellenállhatatlan, csupán csillapító, szelíd határozottsággal kérlelő a mágia, ami még nem elég ahhoz, hogy bármely irányba is átváltoztassa, csupán segít. Neki az önuralomban, nekem abban, hogy elvesszek a fenevad örvényében. Sötét van, sötét a bunda, ami visszahúzódik, de nem realizálom, úgyis a gyér fény játéka az egész. Azé, ugye? Hozzátapadtam, szinte minden porcikámmal csak őt éreztem, a Vadászt, ahogy elvette a zsákmánytól, ami neki járt. Légzésem kapkodó, mohó mozdulataim türelmetlenek, testem forró, apró verejtékcseppektől gyöngyöző, ahogy egyre közelebb és közelebb érek a beteljesüléshez. Ha egyik keze sincs ott, ahol jelenleg szeretném, úgy megragadom az egyiket, hogy ölemhez, ágyékomhoz vezessem. Nem kell sok, hátrahajtom a fejem a vállára, félig lehunyom szemem, hogy ne maradjon más, csak az érintések, a pulzáló hullámzás és az ősi ritmus, amire mindketten mozdulunk. Kezem belé kapaszkodik, pezsgő mágiám a farkasába, csodáló szeretettel. Az ember és a farkas is az enyém most.
Nem kell tudnom, talán nem is tudnám felfogni azokat a gondolatokat, amik a fejében pörögnek. És mégis érzem őket, meglovagolva nem csak a kéjt és a vágyat, de a hullámzó ellentmondást, csipetnyi kétséget, kívánságot valami más, valami több felé. De én most képtelen vagyok gondolkozni. Az értelem megszűnik, nem marad más helyette, csak a csupasz és nyers valóság ösztönbe írt kódsora. Vér. Hús. Fájdalom. Kielégülés. Éhség... Arckifejezésem, a farkaséval osztozva egyszerre sugároz eltökéltséget, és valamiféle bamba, se-látok, se-hallok ürességet. Mert nem is látok, nem is hallok mást, csak az aktust, és annak minden alkotóelemét. Egytől egyig fel akarom falni, be akarom kebelezni, és ha éveim száma nem haladná meg azt a bizonyos határt, úgy minden bizonnyal megtenném. Túlságosan sok volt. Idegen nyál, édeskés alkohol, fogak puha nyoma a fülemen, elodázott kényeztetés vezetés közben. És a mindezt magához ölelő szabadság íze, ami végső soron idáig vezetett. Maradj velem... Maradjak? Maradok. Ha a szörnyetegnek szíve van, és miért ne lenne, az válaszul nem tesz egyebet, csupán eltökélten dobolja kétséges beleegyezését, ahogy újra és újra mozdul a testem, teret ad a ködön át emberi valómnak. Maradjak? Veled? Nem úgy érted, tudom. De én maradni akarok. De ezt már megbeszéltük, ma estére az enyém vagy, hogy is mehetnék máshová? Hát persze, hogy maradok... De ennek ellenére képtelen vagyok száműzni szemem sötétjéből a ragyogó sárgát, ő most az autóm lámpája, megvilágítja előttem a sötét szobát, láthatóvá téve a szagokat, az energiák összetett masszáját. Megfordul, éhesen és követelőzve tapad hozzám, végigsimítok a hátán, felgyűröm a feszes, tetovált bőrt, elmerengve a mintán, számat nyalva kalandozva el a dereka ívén. Túl sok. Eddig legalább csak az arcát láttam, de most rám kényszeríti teljes valóját. És még a kezem is birtokba veszi, és én nem tehetek mást, mint megadóan hagyom, és a kedvére próbálok tenni, miközben saját korlátaim mögé kuporodva próbálkozom először a neki járó gyönyöröket megadni, mielőtt fájdalmas elengedéssel behódolok neki én magam is.
Mintha sírtam, zokogtam volna, úgy törnek fel torkomból a hangok, holott ha okom volna bárminemű elérzékenyülésre, az csupán a napok óta gyűlő, és az utóbbi órában megsokasodó feszültség elengedése volna. Leizzadtam. De nem eresztem el, hasa alá csúsztatom a kezem és felhúzom magamhoz, nyakába-vállába csókolva bele elégedettségem és köszönetem. Szívem szerint lefeküdnék, de lassan nyugvó szívem értelme azt súgja, nem volna szép összevérezni a berendezési tárgyakat. Lassan minden kitisztul, lecsitul, és a nap folyamán először teljességgel higgadtan pulzál bőröm alatt a fenevad, és engedi, hogy kábultan, minden tehertől mentesen ússzak az endorfinfelhőben. - Elégedett vagy? Faggatom így először, halkan nevetve bele a bőrébe. Nyilván volt alkalmam érezni, hogy ez így volt-e vagy sem, azonban máshogy nem fejezhetem ki a törődésemet, mintha felteszem a kérdést. És egyúttal ez magában hordozza azt is, hogyha reklamálna, úgy készséggel állok elébe annak, hogy a legkisebb oka se lehessen a panaszra. És ebben még a hátamon csípve feszülő hegek sem akadályoznak meg.
Kielégülten, tagjaimban kellemes fáradsággal hagytam, hogy magához húzzon. Hozzá simultam, lehunytam a szemem, figyeltem csillapodó légzését, a sajátomat, a ránk telepedő csendet, ahogy energiái békésen hullámoztak. Nyakamba csókolt, hajába túrtam lágyan, továbbra is lecsukva tartva szemem, kérdésére pedig elmosolyodtam. - Nagyon - feleltem kissé elnyújtva a szót. - Már hiányzott. - Kinyitottam a szemem, hogy közvetlen közelről nézzek az övébe. - Köszönöm, Lynx - suttogtam, fejemet pedig pár másodpercre az övének döntöttem. Nem is sejtette, mennyire szükségem volt már erre, hogy mióta nem érezhettem és élvezhettem ki ilyesfajta együttlét minden gyönyörét. Bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen, az emberek akkor kevesek, többre volt szükségem, mellettük nem kaphattam meg a teljes kielégülést, mellettük... én magam sem lehettem teljes. - Zuhany, fürdés? - pillantottam rá, és ha bólintott, vagy ő is szükségét érezte, megfogtam a kezét, amelyikkel aktus közben kényeztetett, és magam után húzva tereltem a fürdőszobába. Attól függően, hogy melyik szimpatikus neki, engedtem vizet a kádba, vagy lépek be vele a zuhanykabinba, akárhogy is, amennyiben a mosdás nem volt ellenére, a hátával kezdtem, óvatosan letöröltem róla a vért. Ha csiklandó volt, nem állhattam meg, hogy ne cirógassam ingerlőn az oldalát, kiderítve, hol a legérzékenyebb, ha nem sikerült, akkor panaszosan dünnyögtem egy kicsit, minden komolyságot mellőzve. Elég volt a komolyság a mozdulataimban, a félénk törődésben. Naiv kislány - ezt mondták, amikor "kiszabadítottak" Casimir fogságából, amiért azt mondtam, hogy a hím nevelt és lányaként szeretett. Benne nem lehet bízni. Egy vérfarkasban sem lehet - mondták Hong Kongban Yu Longra, amivel rávettek, hogy meginogjak és elhallgassak előle mindent. Nem akartam, hogy naiv kislánynak tartson, nem akartam, hogy később ezt az egészet megbánjam, hogy erre esetleg okot adjon. A valóság és a józan ész kezdett visszatolakodni a gondolataim közé, pedig annyira örültem volna, ha várat még magára. Begyógyítottam a hátán ejtett karmolásnyomokat, de csak annyira, hogy egy-egy hirtelenebb mozdulatra vagy hajolásra, hajlításra ne szakadjanak fel, ne vérezzen újból. Egyelőre nem akartam, hogy nyom nélkül eltűnjön róla ez az este, reggelre talán már nem fog érdekelni, most még igen. Viszonoztam azt a törődést, amit ő éreztetett velem a nappaliban. Szerintem fogalma sincs, hogy mit adott nekem, ettől függetlenül, ha nem is tudtam az egészet viszonozni, legalább egy részét szerettem volna. Miközben orvul kihasználtam még a közelségét, telhetetlenül, hiszen ki tudja, mikor lesz újból bátorságom engedni a kísértésnek. Nem akartam ebből rendszert csinálni, most viszont jól esett azzal áltatnom magam, hogy ez csak egy kis kilengés, szentimentális nosztalgia, kölcsönös kihasználás, gyönyörszerzés.
Where's the "good" in "goodbye"? Where's the "nice" in "nice try"? Where's the "us" in "trust gone"? Where's the "soul" in "soldier on"?
- Magadnak köszönd. Nem tagadom, elégtétellel töltenek el a szavai. De melyik valamire való hím ne érezne így? Csak úgy falta az erőmet, megragadta a hatalmam, és tudta, miként bánjon vele, velem, velünk. Nem olyan egyszerű ez. Cseppet sem könnyű könnyedén lavírozni a vágyak és az érzelmek között úgy, hogy nincs meg az a valami, az az apró kis kapocs, ami az egészet magától értetődővé teszi. Én megmondtam, hogy mellette maradok akkor is, ha mindezt nem vehetem el tőle ma este. És megtettem volna. A többi pedig már csak tőle függött. - A zuhany most praktikusabb lenne. A világért sem áztatnálak a véremben. Nevetek fel, aztán hagyom, hogy felpattanjon, és vezessen, amerre csak akar. Nem mintha segítség nélkül ne tudnék felkelni, vagy eltalálni a fürdőszobába, de attól még, hogy ez csupán egy éjszaknyi kaland... Az éjszaka még nem ért véget. És nincs is kedvem úgy tenni, mintha ezzel véget akarnék vetni bárminek. Mert talán megkaptam, amiért hat órát vezettem, de ha jár mellé némi desszert is, bolond lennék idő előtt távozni.
Hagyom, hogy körülvegyen a gondoskodásával, ahogy hagytam korábban, hogy vad, független nő legyen, követeljen, irányítson, uralkodjon rajtam. És nem vonz kevésbé ez a gyengédebb, játékos oldala sem. Szisszenés nélkül ér a vízsugár, látom a lábaink alatt összegyűlő vöröses, barnás vizet, elmosolyodom, bár úgysem látja. Kikapom a kezéből a zuhanyrózsát. Arcon fröcskölöm. Nevetek. Ha el akarnánk csúszni, megfogom, megkapaszkodom, és nem hagyom, hogy bármelyikünknek baja essen. Megfordul a fejemben, hogy ellenkezek a sebgyógyítással kapcsolatban, de végül ezt is ráhagyom. Ha úgy érzi, hogy meg kell tennie, akkor ki vagyok én, hogy az útjába álljak? Megtanultam már: mások akaratával és sorsával dacolni a legnevetségesebb és legfeleslegesebb dolog a világon. Igaz, Akuti? Kezembe fogom mágiától vibráló kezeit, hosszú csókot nyomok mindkettőre és a telefonos órára pillantok. - Nézd csak! Még ma van... - tolom elé a készüléket, és ha csak nem akarja, hogy az ajtaja előtt strázsáljak hajnalig vagy legalább éjfélig, akkor engedi, hogy sóhajtva terüljek el a kanapén. Persze mehetnénk a hálószobába is, de azt gondolom, hogy az már túl lépne egyfajta morális határt, valamit, amit talán nem lenne bölcs dolog átszakítani. Otthon érzem magam, de nem ennyire.
Szemmel láthatóan előbb ébredek fel, bár nem is nagyon aludtam. Félálomban tengődtem, nem tudom, hogy miért. Talán azért, mert idegen helyen erősebben működik a védelmezőösztönöm, talán mert nem akartam egy hatalmas, fekete ugrással átrobbanni a búcsú pillanatába. Hangtalanul kelek fel, a konyhában sikerül összebarátkoznom a fekete macskával. - Szervusz, testvér! - guggolok le hozzá, halkan, suttogva szólítom - Remélem nem haragszol, amiért ilyen hívatlanul beállítottam. A kezem nyújtom felé, és ha a szaglászás után engedi, hogy megsimogassam, úgy nem vagyok rest kényeztetni kissé. Aztán felállok, és csak úgy... Vagyok. Amíg meg nem akad a szemem egy naptáron, mellette pedig toll pihen. Halkan nevetek, nem olvasom el, mi áll rajta. Alsó ajkam harapva mozog agyamban a gondolat...
Nem igazán tudom, hogy mit kellene mondanom. Nem akaródzik menni, de várnak rám. Vissza kell érnem a családomhoz, és a munkát is el kell intézzem, amiért "igazából" ide utaztam. - Ne fáradj, majd út közben eszem valamit. - mondok valamit, hogy megszólaljak, és hogy ne kelljen még a reggelivel is elnyújtanom a pillanatot. Nem érintenek meg a búcsúk, nem úgy, mint régen. Már nem fáj, már tudom, hogyan intézzem gyorsan és egyszerűen. És mégis. Bizakodva, némileg szomorkásan nézek végig rajta tetőtől talpig, és azt hiszem, hogy illene mondanom valamit, ha már így alakult. - Bízom benne, hogy megtalálod a Vadászodat. Egy napon. Megérdemled. - nem ezt akarom mondani, azt akarom mondani, hogy a Szellemeknek mindennel céljuk van, és ha a mi történetünk itt véget ért, akkor sem fogok bánkódni, mert boldog lehettem és szabad - Senki sem tűnik el örökre. Élet-halál, veszteség és nyereség, sok és kevés... Csupán tükrei egymásnak, egyik sem létezik a másik nélkül, az örök körforgásban pedig végső soron... Egyenlőek. Azt nem tudom, hogy csupán csalódás volt-e, szakítás, halál, gyilkosság... De valami volt. A hiúz elmesélte nekem. És persze az a tapasztalás is, amivel engem érintett és a határaimat feszegette. Homlokon csókolom, és ha nem tart vissza, akkor zsebre dugott kezekkel távozom a lakásból, a házból, az utcából... És amíg én az ügyeimet intézem, majd a rám váró autóút előtt feltankolok kávéval, addig Savannah megtalálhatja a telefonszámomat a naptár sarkába írva. Már ha majd egyszer észreveszi.
Nem ismerem, nem is kell, hogy ismerjem, se a gondolatait, se őt magát, mert attól minden csak rosszabb lenne, érzem, szinte tudom, és szentül hiszem, hogy egyszer bőven elég volt megégetnem magam. Lefröcsköl, játszik, nevet, vele szórakozok, élvezem a felszabadultságát, vidámságát, ami könnyedén átragad rám is minden pillanatban. Szeretném, ha ez az este egy kicsit tovább tartana, elodázódna a vége, de úgyse fog. Kár, mégis ettől szép, mert így jobban tudom értékelni még ezt a pár percet, hogy nem tolakszik a fürdőből kilépve sem, nem követeli az ágyam felét, megelégszik a kanapéval. Viszek neki plédet, párnát, hogy amennyire lehet, kényelmes legyen számára a szűk fekhely, jó éjszakát kívánok neki és magára hagyom a város éjszakai fényeit készségesen beengedő nappaliban. Jobb, hogy ott alszik, jobb, hogy én továbbra is egyedül. Nem tudok aludni, ülök az ágyon, felhúzott térdeimet a mellkasomhoz ölelem, üres tekintettel meredek ki az ablakon. Nem sokkal korábban kaptam valamit, ami után sokáig sóvárogni se mertem, most pedig, hogy eltelített pár percre, a világ nélküle még kietlenebbnek tűnt, értelmetlen, kavargó káosznak, amiben nem lehet mást tenni, mint túlélni - egyik napot a másik után. Kívánságokat suttogok némán a sötétbe, lehetetleneket, gyerekeseket, tiltottakat, mert sehová nem visznek, sőt, inkább visszatartanak. Szeretném... szeretném látni még egyszer mindazt, amit elvesztettem, visszaforgatni az idő kerekét, hogy megváltoztassam, amit nem lehet. Csak még egyszer beszélni vele.
Hajnaltájt aludtam el pár órára, ébredésnél pedig szinte ijedten ültem fel. Elaludtam? De szabadságon vagyok. Eszembe jutott az este és az álom egyből kiment a szememből. Magamra kaptam egy melegítőt, sietős copfba fogtam a hajam és kimentem a nappaliba - kíváncsian, hogy vajon elment-e, vagy még itt találom. Egyikben sem bíztam, egyikben sem reménykedtem, így nem is gondolkodtam azon, hogy melyikre mit reagálnék, hogyan érezném magam tőle. Elmosolyodtam, amikor megpillantottam és odaléptem hozzá. Nem vártam semmit, elég volt, hogy nem lépett le szó nélkül, hanem megvárta, amíg felébredtem, vette a fáradságot a búcsúhoz. Nem kell reggeli, nem kínálom kávéval, viszont: - Két sarokkal lejjebb van egy kávézó, isteni a kávéjuk és reggelit is adnak - adtam némi segítséget a reggeli-vadászat ügyében, kívánságára pedig újfent elmosolyodtam. Mintha kihasított volna belőlem egy darabot, amiről nem szerezhetett tudomást, így én csak mosolyogtam tovább és már egyáltalán nem bántam, hogy rövidre akarta fogni a búcsút. - Én pedig remélem, ráakadsz a Prédádra. Továbbra se add fel - mondtam nehezebben, mint szerettem volna, s meg akartam simítani az arcát, mintegy biztatás gyanánt, de már a szavakkal is alig bírtam el, még egy mozdulat, még egy gesztus és széttörik az üvegvár. Összeszorítottam az állkapcsom, torkomban lassan gyűjt a gombóc, már csak bólintásra futotta és egy kicsit sűrűbben kellett pislognom. Menj már! Ne kínozz tovább, csak hagyd, hogy pár órára a lakásom magányába zuhanva összeroskadjak... könyörgöm! Csókot nyomott a homlokomra. Hirtelen jött a tett, nem gondolkodtam, csak megöleltem. A te hibád. Csakis te tehetsz róla és ha őszintén tudnálak hibáztatni az akaratodon kívül feltépett sebekért, gyűlölnélek. Milyen egyszerű lenne - kitölteni rajtad minden keserűségem. Milyen méltatlan lenne... Elengedtem, kinyitottam neki az ajtót, miközben mintha a poklot éltem volna át újra. Nem azért, mert elmegy, hanem azért, amiket felidézett, amilyen ajtókat olyan vakbuzgó tudatlansággal tépett fel bennem. Még bírtam mosolyogni, ám minden más elárult, nekem nem megy ennek az elrejtése, semmiképp sem olyan jól, mint kéne, vagy mint mondjuk Kate-nek. A tökös és sziklakemény nők.
Vártam, amíg elhalt a lift zúgó hangja, aztán zártam vissza az ajtót, hogy kísértet módjára tébláboljak beljebb pár lépést. "Bízom benne, hogy megtalálod a Vadászodat." Megtaláltam már, az enyém volt, furcsa világomat összetartó Fakír, Ezüst Fia, akárhogy nevezzük is, és elvették tőlem! A fia pedig nélküle nem kért a világból, annak mocskából, belőlem. Sírás fojtogatott, de a könnyek, amik talán némi megkönnyebbülést hoztak volna, elmaradtak. Monoton mozdulatokkal kezdtem neki a kávéfőzésnek, automatikus, rutinban elhaló tettek, érdektelenség. "Senki sem tűnik el örökre." De igen, mert nincsenek velem, magamra hagytak, és nélkülük a áporodott a legfrissebb tavaszi fuvallat is. Nem láthatom a mosolyukat, nem hallhatom a hangjukat, nem érinthetem őket, nem nevethetek velük. Pillantásom a naptárra tévedt, s amilyen hirtelenséggel öleltem meg a hímet, olyan heves mozdulattal söpörtem le a földre a hetem beosztását taglaló papírköteget. Tűnjön el ő is örökre, a felejtés homályába, hadd legyenek öregek és hegesek a sebek, ne olyanok, mintha csak tegnap szereztem volna őket. Volt Vadászom, de eltűnt örökre.
Mire kiástam azt a kicseszett motort a több méternyi hótenger alól, kiszedtem a kerék mögé szorult ágdarabokat és megpróbáltam életet lehelni (később pedig verni) belé, rám is esteledett. Ezt neked fagyálló, szerintem sokkal jobban járnék, ha mostantól vegytiszta szesszel működtetném ezt a szart. Szóval nem sok választásom maradt, mint gyalog letúrázni a hegyekből, és mivel mindenképp vissza kell másznom elpakolni, legalább lesz lehetőségem beszerezni pár szerszámot meg cuccot a kétkerekűhöz. Minél közelebb érek a városhoz, annál intenzívebben váj a létezésembe a környéken grasszáló farkasok orrcsavaró jelenléte. Egyikükkel még az erdőben találkoztam, vadászott, a szarvas beleinek a bűze az én gyomromban is megrázta a vészcsengőt. Ölre ment volna a jogos zsákmányért, azonban minden próbálkozása teljességgel felesleges volt. Pedig én közöltem, hogy csak egy harit kérek, nem többet, nekem esett, aztán repült is tovább, nem lehet több szerintem nyolcvannál: egy pehelysúlyú világbajnoka annak, hogy miként csessze fel az én fenevadamat. És mit mondottam volt, csak egy harit kértem, egy marék húst leszakítva az állat bordájáról sétáltam tovább a város felé, közben pedig úgy majszoltam a húst, ahogy más teszi az almával. Bezárkóztam, a pajzsom tökéletesen zárva ad menedéket a bennem hömpölygő undorodó indulatnak. Kicseszett karácsonyi díszek világítanak mindenhol, de a farkasok energiáinak vibrálása még ezeken is túltesz. És én pont oda készülök besétálni, ahol egy origóként csúcsosodik ki ez az egész szarság. Mert hol máshol kellene keresnem Gorant, mint abban a proli kocsmában, ami csak azért nem esik össze, mert csupán a rosszmájúságom színezi tákolmánnyá. Az elmémben már vagy ezerszer összeromboltam. Valami faszi ül a pultnál, érdekel is engem, hogy ember vagy farkas tolta ki magából, de van nála újság. Én pedig kérdés nélkül nyúlok az ólombűzös papírért, hüvelyk- és mutatóujjaim közé fogva a lapokat. Hoppá, de modortalan vagyok. Egy rekedtes és kimért elnézést kíséretében maszatolom a sárfoltos farmernadrágba a menet közben kezemre fagyott szarvasvért. Nem nagyon jön le, inkább fog és pereg, mint a festék. De így legalább az újság miatt sem kell aggódnom, szóval kiveszem a faszi kezéből. December huszonnyolc. Nem tudom, hogy örülök-e annak, hogy még idén van, vagy csalódással tölt el, hogy ilyen kicseszett lassan telik az élet még így, háromszázharminc leélt év után is. Remélem, hogy sikerül még azelőtt kipécéznem Gorant, hogy bármi esélye lenne észrevenni, szerencsémre szóljon, az este már életben van annyira, hogy megnövelje a tömeget körülöttem, így ha van időm gyorsan cselekedni, hát nem is vagyok rest a lehető legundorítóbb gyilkosi surranással közvetlen a háta mögé kerülni és a fegyverem semmivel össze nem téveszthető csövét nekinyomni a gerincének, valahol a segge fölött. - Ne sikíts, akkor nem fog fájni. Annyira. Recsegem ércesen a hallójáratába, ami bár vagy egy fejjel magasabban van, mint a pofám, de kétlem, hogy ne hallaná meg. Meghagyom azt a néhány, feszülten gyilkos pillanatot, amiben akár komolyan kételkedhet abban, hogy viccelek-e vagy sem, persze könnyen lehet, hogy idő közben nem is akarja végiggondolni, csak megpróbál csípőből pofánvágni, de akkor sajnos nem fogja megtudni, hogy csak szopatom, és hajlandó vagyok elröhögni magam, tekintettel arra, hogy nem azért jöttem, hogy megint szarráverjük egymást. - Na mi van, már meg se ölelsz? Teszem fel a kérdést vagy vért köpve vagy csak simán kacarászva, és egész egyszerűen levágódom a boxok egyikébe.
A karácsony kurvára nem az én műfajom, ha nem akarnám átvenni a Pitet attól az agyhalott beteg fasztól, akkor biztos, hogy nem emeltem volna meg a seggem, hogy elhagyjam a kecómat, és hányni legyen kedvem a csiricsáré borzalmaktól. Van a környékemen egy kattant vén nyannyer, aki minden évben olyan dekorációt csinál, hogy megvakulok tőle. Csodálom, hogy bírja a villanyszámlát. Na, ő meg legalább egy kilométernyi égősorral lett szegényebb, és tutira riasztotta már a szernyákokat, hogy megkárosították. Szegény feje, de főleg az enyém. Vannak vagy ezren, utálom, mármint alapból nem, de ma igen, nem nagyon jártatom a pofám senki felé, csak iszogatok hátul, az a fasz nincs benn, potyára jöttem, kezdem azt hinni, hogy egyszerűbb lenne bekopogtatni a lakása ajtaján, és élből feltépni a torkát. Tetszene. Azt hiszem, túlságosan régóta fojtom el magamban a beteg állatot. Már-már egészen jókisfiúsra vettem a figurát, a végén még mindenki elhiszi, hogy az is vagyok. Nem szúrom ki azt a rusnya sutyerákot, a fegyvert a hátamba nyomódni már annál inkább, de már a második szavára elröhögöm magam. - Jó seggem van baszki, de nem annyira, hogy nőnek nézzen bárki. Sosem voltam szívbajos, Vaskovicékon edződtem, süket meg pláne nem, úgyhogy a múltkori bájos randevúnk után már nem kunszt beazonosítani a szívbéli jóbarátomat. - Mi a faszomért sutyorogsz a fülembe? Nem veszem komolyan, noha ismerem annyira, hogy tudjam, ellőné a gerincemet, ha épp olyan agylágyulása van, de szerinte ez engem érdekel? Nem hinném, hogy ebbe a tévhitbe ringatta magát. - Nem. Úgyis csak szopat, és a nagy romantikus egymásnak borulásból elég úgy száz évente egy, amit már a múltkor megejtettük, most inkább igyunk. Rendelek is egy kört, nem is, rögtön inkább hármat, mert az olyan szép szám. - Na mi van? Mit akarsz? Ismerem, nem a semmiért rángatta ide a valagát, és nem is az én két szép szememért. Meg sem várom, hogy felvegye a szeszespoharat, mikor kihozzák, csak hozzákoccintom az enyémet, és fel is húzom a tartalmát. Ma még el sem kezdtem a vedelést, ideje behozni a lemaradást, még a végén szomjan halnék.
- Jókor szólsz. Hagyom annyiban a dolgot és kissé megkésve én is becsatlakozom a röhögésbe. Mondanám, hogy nem én mondtam, hogy nőnek nézné bárki is, de semmi kedvem sincs felesleges köröket futni az az igazság. A kérdésére már elveszem a fegyvert és visszacsúsztatom a bőrágyikójába, ahol már eléggé unja magát mindkét stukker, de ha minden jól megy, akkor ez így is marad ma este. Sokba van az ezüst, és ha nem muszáj, akkor nem pazarolnám sem Goranra, sem másra ebben a városban. - Mé' ne? - forgatom meg a nem létező bagót a számban - Azt hinné az ember, hogy háromszáz év után azt sugdosok a füledbe, amit akarok. Diszkréten meglapogatom a vállát, ne gondolja már, hogy azért vagyok itt, mert más faszba épp nem tudtam volna belekötni. Persze a kérdésemre adott karakteres elutasítása valahol bassza az agyam, mert az ölelésem sem jár ám mindenkinek és valahol mélyen tovább piszkálja bennem azt a bizonyos, közénk feszülő ellentétet, de kussolok. Már csak azért is, mert élből három kört is rendel, velem pedig lehet beszélni, és ez is az egyik nagyon jó módja a diplomatikus kommunikációnak. Feldobom a kezeimet az asztalra, blazírt arccal végignézem, ahogy a poharát az enyémhez koccintja (amit még csak nem is fogtam meg) és meg-megfeszítem az állkapcsomat. Mit akarsz, hát bazdmeg. A balkán dög is elégedetlenül fújtat, de ő csak kussoljon. Mintha én nem tudnám, hogy miért vagyunk itt, fasznak se kell erőltesse ezt a Főnixes ragaszkodást. Én is tisztában vagyok vele. - Adjál már egy blázt. Biccentek aprót a fejemmel, ha már ilyen kedvesen kérdezte, hogy mit akarok. Aztán akár kapok, akár nem: masszív szemezéssel ostromolom. Nincs benne semmi fenyegető vagy éppenséggel stírölő, de pont elég idegesítően töprengő és vesébe látó benyomást kelthet ahhoz, hogy ne viselje el túl sokáig. - Hazamegyek. - jelentem ki végül is, és rajtam a sor, hogy kihajtsam az első felest - De vissza fogok jönni. - második feles, a pohár vastag alja koppan - Érted. - harmadik pohár kivégezve - Vagy miattad. Az attól függ, hogy most mire jutunk. - ha gyakori jelenség lenne a pofámon a mosoly, akkor most biztosan megengednék magamnak egyet, de így csak a szokásos egyszerűség tapad rám, mielőtt esetleg a reakciójára elöntene a szar. - Ha már mindenképpen égsz a vágytól, hogy valaki más csicskája legyél, mér' ne lehetnél a saját fajtádé, he? - játszadozom el a gondolattal, és bár sértőnek hangozhatnak a szavak, számomra ez pusztán a jelen helyzet legcsupaszabb boncolgatása - Sok idő telt el, azt vágom. De én nem változtam. Mi nem változtunk. És ha megjönne az eszed, hajlandó lennék úgy tenni, mintha ez az... egész meg sem történt volna, brat. Még hármat. - bökök a poharak felé - Légy szíves. - nehogy már azt érezze, hogy ugráltatom, és ha valaki miatt felveszem a jó modort, akkor az legyen már a saját vérem, nem? Különben is, mindjárt itt az év vége, kell a minimális jó cselekedet.
Meg sem fordul a fejemben, hogy pusztán szórakozásának céltáblája vagyok, legalábbis ennyi év után elég nagy pöcsnek kell ahhoz lenni, hogy így legyen. Nem mintha nem nézném ki belőle, de szerintem kifejezetten az én csodás pofámat vágyta látni ma este, hogy mi célból, az ki fog derülni hamarosan, ehhez semmi kétség sem férhet. - Akkor már értem a suttogást. Én alapvetően ritkán szívom a bűz rudat, de ha valaki kurvára felbassza az agyam, szoktam, úgyhogy a biztonság kedvéért hordok magammal, szóval jó arc leszek, és felé nyújtom, szívja csak, még meg is gyújtom neki nagy romantikusan. Felvont szemöldökkel figyelem a műsort, amolyan bökd már ki jelleggel, a jövő karácsonyt unalmas lenne megvárni. - Nyugtass meg, hogy nem az a nyomortanyát illeted ezzel a szóval. Ki tudja, mi történt vele az utóbbi időben, nem véletlenül hagytuk el az otthonunkat, már nem is biztos, hogy van hely, amit ezt a szóval lehetne illetni. A hazánk kétségkívül Szerbia, de elég nagy majom, ha elmászik addig, hogy aztán visszajöjjön, hogy megöljön, vagy a vállára csapva ellovagoljon velem a naplementébe. - Nincs is jobb egy kis ultimátumnál így kora este. Röhögök fel, nem mintha nem venném komolyan, de mivel összeszarni nem vagyok hajlandó magam, marad ez. - Senki csicskája nem vagyok. Szögezem le, mert bármit is hisz, vagy lát, sosem tudhatja, mi van mögötte. Én másként működöm, mint ők, én a céljaim elérése érdekében hajlamos vagyok olykor engedni a huszonegyből, és közösségi magatartást mutatni. Most is ez a helyzet. - És mi lenne otthon? Énekeljük a kumbayát a tűz körül, és örülünk, hogy lyuk van a seggünkön? Nem mondom azt, hogy megyek, de azt sem, hogy nem. Jó itt nekem, nyugi van, pia, nők, már rég nincsenek égbekiáltóan nagy terveim. Nem is hiszem, hogy valaha lesznek még. Egyszerűen minek? Egy idő után úgyis mehet a kukába az összes. Attól még érdekel, mit akar ő otthon. - Soha többé nem megyek falka közelébe. Szögezem le a lehető legfontosabbat, mert biztos lehet benne, hogy én nem fogok többé senkihez sem idomulni, bármennyire is Solomon itt a ki nem mondott háziúr, neki is megmondom a magamét, ha olyanom van. Mellesleg sosem parancsol, kérni szokott, vagy belemegyek, vagy nem. Egyszerű, mint az egyszer egy. - Azt hittem, neked is van szád. Ettől még hanyagul megrántom a vállam, és intek a pultosnak, nekem általában ugranak, főleg azóta, hogy elterjedt, át akarom venni a helyet. Ebbe mondjuk csúnyán beleköphet ez a felállás, de egyelőre nem temetem. Hamar megkapjuk a következő hármast, közben én is legurítottam a maradék kettőt.
Ahogy közelebb lép – azt nem nehéz látnom, hogy nagyon-nagyon közel szándékozik, ezért – én úgy egyet hátra, ezzel érve el a saját motoromat. Hirtelen levegőt sem veszek, főleg annak okán, hogy elfogyott a tér közöttünk és nem sokszor érzem magam sarokba szorítva – nagyjából sosem –, most azonban igen. Azonban csak addig a pillanatig, míg meg nem szólal. Pontosabban, így lenne, ha nem súgná a megjegyzését. A mondat első felétől kellemes és egyben minden szándékom szerint titkolandó bizsergés születik meg a hasamban, már csak attól, ahogyan előadja és mert pontosan tudom, hogy rám céloz, majd a folytatással eléri, hogy összeszorítsa a gyomromat. Hirtelen nem tudom, hogy mennyire van – lehet – tisztában azzal, mennyire is fején találta a szöget, ami következésképpen a reakcióidőmön csökkent és az egyébként máskor csípőből érkező válasz, valahogy pár pillanattal később érkezik meg. - Szemtelen disznó vagy Zachariah Danvers. – sóhajtom és megrázom a fejem lassan, bízva abban, hogy mentettem magam, amennyire tudtam. Más esetben – ha nem róla volna szó – nem fújnék visszavonulót, hanem válaszolnék a keringőre felhívásra, de mivel pontosan tudom, hogy alapjaimban rengetne meg, ha ezt meg merném lépni, így inkább visszatérek oda, ahol mindig is voltunk. Egymás húzásának küszöbére, amin sosem léptünk át. És míg játéknak tűnik az egész, közben valahol mélyen egy egészen hangyányit belehalok a pillanatba és gyűlölöm ezt az érzést. - Akkor szerezd vissza. – öltök rá nyelvet, ezzel is elűzve minden meg-nem-született pillanat nyomát. - Asszonysors meg a fejed lágya. – csapom meg a vállát finoman, a legkisebb fájdalmat sem okozva ezzel és el is nevetem magam. Hát az eszem megáll mi eszébe nem jut! A pólót elveszi és egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki hangtalanul a tüdőmből, amikor ellép tőlem. Energiáim is változnak egészen keveset, de észrevehetően, kevésbé vibrálóvá válnak. - Ezt azért jó tudni, kösz az infót. – vigyorodok el és közben felülök a motoromra, amíg öltözködik és pólószegélyt igazít. - Nem én vagyok, aki a készülődéssel babrál. – szemtelenkedek minden szégyenérzet nélkül, szélesen és pimaszul mosolyogva Rá. - Benne vagyok! – ohó, ha gyorsaságról és versenyzésről van, akkor kétségtelenül benne vagyok, nem kell győzködni. Kifejezetten bosszantó, hogy úgy játszik, mint macska az egérrel, ahogy nem hagy le, de nem is enged előzni. Pedig nem kímélem a kétkereműet én sem, mégis neki sikerül egy paraszthajszálnyival előbb a Pit elé érnie. - Ezek szerint az első kör az enyém. – lendítem át a lábam a járgányom felett, kitámasztom a motort és már indulok is befelé. Ő ért ide előbb, én meg nem vagyok rest megfizetni ennek fényében az első üveg söröket. Szándékosan a hátsó helyiség felé veszem az irányt, de mielőtt letenném a hátsóm akárhová is, a pultnál beszerzem a zsákmányt és azzal vonulok tovább. - Parancsolj. – adom át a sört, leveszem a bőrdzsekim, ami alatt csak egy passzos topot viselek és leteszem magam. - Képzeld, tetováltattam. – jó, nem nagy újság, én is aláírom, viszont hirtelen ez jut eszembe, mint az elmúlt időszak egyik eseménye.
Nem vagyok vak. Sem hülye, hiába tűnik olykor úgy és szeretnek egyesek valami felelőtlen, ámokfutó nagykamasznak beállítani, aki tökéletesen beleillik az egykori hegyi falka képébe. Persze, van egy ilyen oldalam is, de ettől sokkal több vagyok. Legalábbis többnek gondolom magam, visszajelzéseket pedig sosem kérek, mert, hogy nézne már az ki? Az egészséges önbizalom hiányába fulladnak bele az emberek előbb-utóbb. Szóval se vak, se hülye nem vagyok, ekképp a látszattal ellentétben nekem sincs egyszerű helyzetem, ahogy a motor és Cress hátsója közelebbi ismeretségbe kerül egymással. Mégis adom a pofátlan lazát, még rá is dobok a tűzre közelebb hajoló suttogásommal, melynek – véleményem szerint – sosem szabadna lángba borulnia. De ez nem jelenti azt, hogy ne tarthatnánk életben. Genyó vagyok? Meglehet, de hé, épp az előbb mondtam, hogy nekem sincs könnyű dolgom! Hát nézzetek csak a csajra…! Válaszán felkaccanok, s a nem egészen átgondolt felelet gondolati üzenetben érkezik a nősténynek, miközben ellépek tőle. Mert annyit azért ösztönből is felfogok, hogy „eddig és ne tovább” a tűzfészek piszkálgatásával. ~ De te pontosan így kedvelsz. ~ Tekintek arcára, szemeibe egy pillanat törtrészéig, majd mintha csak a mozdulatsor folytatása lenne, fordulok el, kezemben immáron a pólóval, hogy felvegyem azt. Remélem ez a „majdnem meghaltam” történet nem késztet majd meggondolatlan tettekre, mert basszus, ezt-azt leszámítva azért elég jó helyen van a hátsóm jelenleg és még a következő Örökítés árnyai is messze a fejem felől, hogy sorsom végett panaszkodjak. Motorra pattanunk, tartom a tempót, s nem előzöm be. Nem azért, mert ne lennék rá képes, egészen egyszerűen vagyok annyira úriember, hogy én fizessem az első kört. Mással is megtenném… de a más nem Cressie, basszameg! – Hirtelen gondolat, az utolsó métereken húzok még a gázon és beelőzöm, ezzel nem törve meg a status quot kettőnk kapcsolatában, ami az állandó versengést, egymás húzását illeti.
Nevetve tárom szét karjaimat felé, szinte már bocsánatkérő(en komolytalan) tekintettel, amikor beér. - Asszonysors, babám… asszonysors! – Fejcsóválok szórakozottan nevetve, s követem befelé, odabent köszönve a hozzám tartozóknak, s lekezelve az épp szolgálatot teljesítő hím alkalmazottal is egyúttal. Még megérdeklődöm Cresstől, hol szeretne tanyát verni, aztán megadom neki szemtelen vigyorgás keretében a lehetőséget, hogy asztalhoz szállítsa a söröket. Mégiscsak győzelmem díja vagy mi, hagy ne cipelgessem a pulttól idáig azon a veszett nagy távolságon! - Áh… imádlak! Tényleg kösz. – Szusszanok, s mivel nem vagyok magyar hírből se, miután levetkezte a dzsekijét, koccintásra emelem az üveget. Tósztot nem mondok, túl sok mindenre ihatnánk most, ami azt illeti. Az első korty jogát meg elveszítem azzal, hogy elemelem a számtól az üveget kijelentése hallatán. - Komolyan? És újra is fogod üttetni vagy ez csak ilyen egyszeri, marad, amíg marad? – Firtatom érdeklődve, pofátlan vigyorral téve hozzá: - Meg se kell szerintem kérdeznem ezt, de megmutatod? - Nem kérdés talán, hogy nem az alkarja jelenik meg elmémben, mint a tetoválás lehetséges helye.
A pillanat törtrészéig, míg arcomra, szemeimbe néz és válaszol megjegyzésemre, hagyom, hogy foglyul ejtse tekintetem. A pillanat azonban gyorsan elszáll. Jobb így. - Megfogtál. – teszem fel a kezeimet védekezőn magam elé, ahogy a póló visszakerül jogos tulajdonosának birtokába a gondolataim közé ejtett szavai után. Így és még ezer más módon is több, mint kedves nekem. Megkönnyebbült, hangtalan sóhaj távozik mellkasomból, amikor elfordulva folytatja az öltözködést és visszatérhetünk oda, ahol mindig is voltunk. Évtizedek óta tartó adok-kapok játszmánk biztonságos keretei közé…
A pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy megdobjam a motorom kulcsával, csakúgy barátian, vigyorogva az emlegetett asszonysorsért, de félek nem adná vissza könnyen – jobb mindenre felkészülni – és így inkább nem teszem. - Lemaradtam. Emlékeztess kérlek, pontosan mikor is lettem a babád? – a legkevésbé sem zavar a megszólítás és ez benne is van nevetős élű hanglejtésemben. Sőt, feltételezem, csak amolyan szófordulatként mondta, de nem is én volnék, ha nem sikerülne a „lényeget” kiemelnem azonnal. Csak a törődő piszkálódás kedvéért. Kis kacsómmal bökök hátrafelé azt illetően, hogy hová is tegyük le hátsónkat, miközben kikérem azt a két sört. - Nagyon helyes. – kap egy széles és pimasz mosolyt is. Hát na, van bennem annyi hiúság, hogy örömmel vegyem, ha bárki imádatát fejezi ki egy vallomásban. - Nincs mit köszönnöd. Örülök, hogy eljöttél. – ezt már viszont valamivel komolyabb felütéssel sikerül prezentálnom. Én hívtam, persze, hogy odavagyok, amiért nincs ellenére a társaságom. Odakoccintom sörösüvegemet az övéhez és mesélek. Na jó, annyira nem mese, mert éppen csak egy apró tényközlés. - Aha, a lehető legkomolyabban. – bólintok is, aztán belekortyolok a sörbe mielőtt még a másik kérdést is megválaszolnám. - Szerintem újra varratom, amikor kopni kezd. Azt hiszem. – billentem kissé oldalra a fejemet. Ezen még annyira nem gondolkoztam, de mivel nem csak egy random ábrát varrattam, hanem számomra jelentése is van, úgy vélem, igen, majd ismét tetováltatok a meglévő vonalakat megerősítve, amikor eljön az ideje. - Öhm persze. De akkor ülj arrébb. – azt egyelőre nem magyarázom meg, hogy miért – hamarosan úgyis megtudja –, csak felállok – eddig vele szemben ültem – és átteszem magam mellé úgy, hogy azon az oldalamon legyen ő, amelyiken a tetoválást is viselem, egészen a közelében helyezkedve el. - Hát ez lenne. – bal kezemmel húzom feljebb jobb oldalamon a toppot. Az ég világon semmi extrát nem villantok, ráadásul pont azért csüccsentem át mellé, hogy ő lássa és ne az egész kocsma. Igaz, a teteje így a felső alatt marad azért, de azért látszik az a tetkó így is egész jól. Ha megnézte, akkor visszaengedem a top alját a derekamra és a söröm után nyúlva dőlök hátra. - Csak akkor kérek véleményt róla, ha tetszik. – mosolygok szélesen és nem gondolom komolyan a dolgot, azt is megmondhatja, ha az ő ízlésének nem bejövős.
Nevetve, kicsit még a versengés hevétől „fűtve” lépünk be a helyiségbe, s habár nem merném kijelenteni nyíltan, hogy fényt és életet hozunk a helyre, lévén elég jól megy a biznisz, de kétségtelenül dob az alapvető hangulaton kettősünk jó kedélyű adok-kapokja. - Mióta ide keveredtünk mindketten és apám olykor téged küld, ha azt hiszi, gázos a helyzet felém? – Oké, olykor tényleg gázos, cipelt már haza Cressie félholtra verve egy-egy kikényszerített bunyó után, de… - Ne mond, hogy nincs igazam! Gyanús nekem az öreg ilyen téren… - Nevettem fejemet csóválva némi rosszallással, a helyválasztás kapcsán pedig biccentve engedtem útjára, míg én befoglaltam eme félreesőbb helyet, ahol immáron a söreink társaságában időzünk. Nincs ellenemre társasága, hogy is lenne! Hanem azért ez a tetkó téma új tőle, érdeklődésem leolvasható a képemről, oly nyílt és őszinte, energiáimat sem kell ismernie hozzá senkinek. Mindez pedig kérdésbe torkollik, mikor közli, állandósítja a mintát nagy eséllyel. Ez az a pont, ahol az amúgy is evidensnek tetsző kérdés elmaradhatatlanul hangzik el tőlem, s felkacagok válaszát hallva. - Hova a retekbe varrattál? – Persze arrébb húzódom ezzel együtt, helyet adva magam mellett neki, tekintetemmel gyermeki érdeklődéssel követve végig mozdulatai, vajh mi fog ebből kisülni. Aztán ahogy felhúzza a felsője szélét, szemtelen módon fogok bal karjának csuklójára, s húzom feljebb kicsit még a ruhadarabot általa, mert: - Nem látszik rendesen… - Vigyorgom felé, de aztán persze, ha kinézelődtem magamat – nem, nem úgy! Pedig lenne mit. – hagyom, hogy eltakarja a művet nem csupán a nagyközönség elől, de tőlem is. - Hát elég csajos. – Felelek megjegyzésére egy csuklóból jövő válasszal, s ha tasli jár megjegyzésemért, akkor azért figyelek, hogy behúzhassam nyakamat egy időben a válaszreakcióval. - De szép munka különben, abszolút támogatom a tartósítását! – Kortyolok végre a sörösüvegbe előttem somolyogva, hogy miután koppan az üveg alja a faasztal lapján, folytassam: - Megkérdezném, mit jelent, de egyszer valaki nagyon okosan azt mondta, az ilyesmit kár erőltetni. Ha valakinek tényleg valós jelentéssel bír, úgysem mondja el akárki fiának… de azért van jelentése, igaz? – Nem olyannak ismertem meg eddig Cressiet, aki puszta hóbortból őrizgetne magán egy tetoválást az első kopásnál tovább, így kétlem, hogy téves volna tippem.
Megállok és némi pillanatnyi megrökönyödés és adatfeldolgozás után nevetem el magam minden szégyenlősség nélkül, őszintén. - Azt ne mondd, hogy apád... – nem fejezem be a mondatot. Utalok csak, ahogy ő is tette – aztán ki tudja, reméljük, hogy egyre utalgatunk és nem két halál különböző dologra... –, és azon túl, hogy egyszerre döbbenek meg – amit baromira igyekszek leplezni – valahol azért szórakoztat is dolog, na mg persze halálra rémiszt. Lehet, hogy az Issumatar észrevett valamit, amit nagyon nem szerettem volna, hogy bárki is kiszúrjon?! - Amúgy meg persze, hogy engem küld, vénebb vagyok és nem egy elveszett királylány. – öltök rá nyelvet, hogy elüssem valaminek az élét, aminek talán nem is volt. Persze, nem komolyan jártatom a lepénylesőm, mármint oké, tényleg idősebb vagyok, de ez nem újdonság senkinek sem, amúgy meg, hogy miért küld olykor Solomon… szeretem azt gondolni, hogy azért, mert hasznosnak és alkalmasnak talál és nem pedig más okból kifolyólag. Az meg az én magánügyem, hogy Zackért bármikor szívesen megyek, tök mindegy, hogy miért. - Úgyis mindjárt megtudod. – szemforgatással egybekötve csüccsenek le mellé. Oké, nem mellékeltem, hogy miért is a helyváltoztatás, de tényleg mindjárt kiderül ez is, ezért pedig feleslegesnek ítélem, hogy körbeírjam vagy pontos helymeghatározást csatoljak szóban. - Persze, csak nyugodtan, a peepshowért pedig este kérem a részem az extra jattból. – nevetem el magam egy fejcsóválás keretében. Nyilván nem halálosan komolyan gondolva a szavaimat, főleg, hogy eleve én kezdeményeztem a felsőm feljebb tornázását, az pedig, hogy rásegített… csak a minta miatt, igaz?! A megjegyzését hallva törzsből fordulok felé, amolyan nem mondod komolyan, de kösz, hogy szóltál fejet vágva, na meg persze az orrom alatt somolyogva bőszen. - Nem tudom feltűnt-e Zach, de csaj vagyok. Tudod a cicik, meg smink... – pimasz kis mosollyal az ajkaim szegletében pillantok rá mielőtt belekortyolnék a sörömbe. Váltottunk már együtt, szóval annyira azért nem újdonság, hogy mit is rejtegetek a ruha alatt, meg amúgy is, asszem bőven egyértelmű, hogy melyik nem képviselőit is erősítjük. Nem mintha eddig ez valaha is kérdés lett volna. - Köszi. – bólintok egyet nyelés után és hozzá hasonlóan tegyem le a sört a kérdése hallatán. Ujjaim még az üvegre fonódnak, amikor megszólalok. - Van. És kilenc ilyen, meg úgy hat-hét tequilát követően lesz is elég merszem, hogy eláruljam mit is jelent pontosan. – bökök fejemmel az üveg felé és félig komolytalanul, félig pedig komolyan gondolom a szavaimat. A tetoválásom jelentése nem olyasmi, amiről csakúgy bárkinek fecserésznék, neki azt hiszem igen. Kevésbé józanul vagy kontroll alatt, de ez persze megint egy más kérdés. Amúgy is, csak egy sörről volt szó eddig. A folytatás pedig… hát nem rajtam múlik. És ki tudja miféle vallomás csúszna még ki közben a számon. - Oké, most te jössz, az újjá növesztett testrészeden kívül mi újság veled? – megint megemelem az üveget és belekortyolok. Nem csak az érdekel, hogy életben maradt április után, hanem nagyjából bármi, amit esetleg hajlandó megosztani velem.
Ahogy felnevet, akképp szélesedik az én képemen is vigyor, s megadóan emelem fel tenyereimet egyúttal. - Nem mondok én semmit, Tupilek óvjon tőle! – Hangom nevetős, el is engedem a dolog kifejtését, lévén apám sose szólt bele, éppen kivel/kikkel és miként kavarok, de az kétségtelen, hogy a legjobbat akarja számomra mindig mindenben, így nem elképzelhetetlen, hogy titkon megvannak azoka nőstények, akiket szívesen látna mellettem, míg másokat kevésbé. Ki tudja, milyen dilikre tesz szert az idő múlásával, ahogy egyre csak vénül…! Mondjuk, ahogy felmerül a „miért Cressie-t küldi rám folyton” téma, úgy kúszik be elmémbe az iménti érvek szöges ellentéte is, mégpedig az, hogy egyike azon kevés nőstényeknek, akikről ismeretségünk (nem kevés) évei alatt nem dumáltam le a bugyit. – Kivéve, ha vadászni invitáltam a rengetegbe, de gondolom mindenki levágta, ez esetben nem ilyesféle ledumálásra gondoltam. Nyelvöltésére fejcsóválva kortyolok sörömbe, majd kapva kapok a tetoválás témán, ő meg már mellém is penderül, hogy szemügyre vehessem az oldalát-derekát díszítő művet. - Áh… az úgy már nem buli, ha az egész kocsmának kijár a bemutatóból! – Horkanok szavai hallatán, miközben szórakozottan szalad végig a mintán érintésem, s a felsője is visszakerül alapállásba. Önző megjegyzésem a farkasom, s ez által emberi természetem sajátja is, melyet világgá kürtölni ugyan nem szeretek, mégsem vagyok rest – sokszor vakon, fejjel rohanva a falnak – kimutatni. - Smink, meg cicik, aha… Ebben a félhomályban elég rosszul látok – egy frászt! – közelebb jöhetnél kicsit, tudod… csak hogy biztosra menjek! – Széles farkasvigyorral képemen dobom vissza felé a képzeletbeli labdát, tenyerem a derekára siklik és mintegy ráadásként az őt húzó szavakra, finom határozottsággal közelebb is rántom magamhoz a mellettem ülő nőstényt szórakozottan. Azon se lennék meglepve, ha lesből kapnék ezért az akcióért egy fülest. De csak nem! Ugye? Akárhogy is „éljem túl” esetleges megtorlását, visszakanyarítom beszélgetésünket a tetoválása irányába, hisz onnét indultunk és van abban a témában még kraft, gondolom, hisz különben miért is hozakodott volna elő vele? Kérdésemre kapott válaszát hallva aprót szusszantva húzom le az üveg alján árválkodó kortyot, akár úgy is hathat eme megmozdulás, mintha kapnék az általa felsorolt itallistán, s a következő pillanatban már mozdulnék is, hogy leszállítsam asztalunkhoz a csacsogósra-itatós mennyiséget, de a valóság az, hogy amikor koppan a sörösüveg alja az asztallapon, nem mozdulok, csupán Cressida felé fordított képpel keresi tekintetem kékje az ő pillantását. - Tudod, én jobb szeretném a józan énedtől kiérdemelni, hogy elmeséld. És még mielőtt felhoznád, igen, tudom, hogy ez baromira rossz módszer, hogy gyorsan információhoz jussunk valakiről és nem is sűrűn alkalmazza bárki ebben a városban, de… ha magadtól árulsz el valami bizalmasat a saját életeddel kapcsolatosan, az sokkal többet ér szerintem. – Húzódik suta mosoly képemre, s még mielőtt a naivság bélyegét sütné bárki homlokomra, hozzá kell tennem, nem mindenki felé vagyok ily türelmes én sem, de vannak személyek, akiknél úgy érzem, megéri. A gyors információszerzés ideiglenes sikerre viszi az embert, a bizalmasok viszont hosszú távon kitartanak mellette. Én pedig már egy ideje igencsak hosszú távban gondolkozom eme várossal kapcsolatosan. Engem illető kérdésére felnevetek némi kényszeredett-keserűen. - Tudod, azt hiszem, szükségünk lesz egy üveg tequilára mégiscsak. – Meg sóra és citromra, legyen meg a feeling, ahogy mondani szokták. Fel is emelkedek ültemből, hogy egy „Mindjárt jövök!” keretében lépjek le, s míg a pultnál soromra várok, addig is van időm összekaparni, mégis mi az, amit megoszthatok vele, s mi az, ami már nem igazán tartozik másra. Persze, ott lenne apám, ha nagyon beszélni akarnék egyik másik ilyesmiről, esetleg maga a Vérvonalfő, már amennyiben nem tartaná nettó pofátlanságnak, ha újfent becsengetnék hozzá… de utóbbit csak mesékből ismerem, apám meg mégiscsak az öregem! Ha mindent megdumálhatnék vele, mire valók a barátok? Az üvegnyi tequilával, sótartóval és fejenkénti egy-egy felszelt citrommal és pohárkával felfegyverkezve térek vissza asztalunkhoz, mire már Cressie is esélyesen üvege fenekére nézett a sör kapcsán. - Voilá! Ami pedig engem illet… voltam már lentebb is, csak hasonló szituban nem. – Pakolom elé az italt és a kiegészítőket, majd ledobom magam, vissza az előző helyre, a nőstény mellé. – Gondolom, már téged is elért annak a híre, hogy idén nem szarozott Alignak és mindenki emlékszik a megszállás alatt történtekre. Nem tudom, másnak is felajánlották-e az őrzők, hogy törlik az emlékeit, minden esetre nemet mondtam. – Vállvonás közepette bontom meg az italt előttünk és töltök kettőnknek. - Szóval most ezzel kell együtt élnem, de nem gáz, én választottam, majd túl leszek rajta. Csak kell még egy kis idő, ez minden, érted? Az nem segít, ha az öregeim úgy néznek rám, mint egy két lábon járó bombára, arra várva, vajon most mikor pattanok meg innét, a kölyök meg… - Legyintek lemondóan, mielőtt olyasmi szaladna ki Pascal kapcsán, amit később magam bánnék meg. – Az sem segít, ha mindenki állandóan nyaggat… hogy vagy Zack? Minden rendben? Beszéltél már azzal a nősténnyel azóta, akivel majdnem kinyírtátok egymást? Bahh…! – Húztam le üresen az első poharamat és töltöttem újra a tequilát. Szussz. - Bocs, hogy rád zúdítottam. Beszélgessünk másról. A héten hány hímet döntöttél nyomorba?
- A-a, most már muszáj lesz. – rázom meg a fejem vigyorogva. Ha van, aki jól ismeri az öreget Issumatart, akkor az ő, és hát noh, a sok célozgatás közepette már elvesztettem a fonalat, amit nagyon szeretnék megtalálni. Persze nyilván, ha nem akar a továbbiakban semmit sem hozzáfűzni, akkor természetesen nem fogom erőltetni a dolgot a legkevésbé sem. Nem szoktam és ezt ő is nagyon jól tudja. - Mi az, hogy az egész kocsmának?! – na pfff… méltatlankodás van a hangomban és a szeretet jeleként még finoman – fájdalmat nem okozva – meg is csapom a vállát. Elmegy ám a sunyiba, azért ültem ide mellé, hogy ne az egész kocsma lássa, arról meg tehetek, hogy mohóságában feltűri a felsőmet annyira, hogy akár le is vehetném. Dinka. De azért szeretem. Az érintése pedig nem hagy hidegen, de a dolgok elhülyülése és szándékoltan komolytalanná tétele segít abban, hogy elterelje a figyelmem. De még mennyire, hogy segít…! Arról pedig igyekszem nem tudomást venni, hogy mennyire simogatja a lelkem, csak magának szerette volna azt a bizonyos bemutatót… Mindegy, a felsőm visszakerül a helyére, ezzel is takarva az oldalamra varrt mintát, hogy aztán rögtön fejest ugorjuk a következő könnyed és hétköznapi témába, miszerint nő volnék, ha esetleg eddig nem vette volna észre. Miért is nem?! - Ennél közelebb? Mégis hová? – szalad feljebb az egyik szemöldököm, amolyan ne szívass kifejezéssel. Oké, emeljük a tétet, te akartad Zach… főleg, hogy a keze a derekamon landol sikeresen keltve életre egy halom rohadt pillangót a hasamban és közelebb is húz magához… pontsítok, pillangóhadat.... Felállok és minden szívbaj nélkül – höhh, jó vicc – ülök át az ölébe és tenyerem az arcélére illesztem. - Így gondoltad? – a játékosság mellett egy egészen hangyányi, alig érzékelhető komolyság is csúszik a hangomba, energiáimat azonban még azelőtt elzárom előle, hogy bármit felfedezhessen bennünk a „viccelődésen” túl. Gratulálok Cressi, így kell saját magad alaposan megszívatni… Legyen akárhogyan is a megmozdulásom kimenetele, ahogy visszakanyarodunk komolyabb – és rám nézve kevésbé veszélyes – témák felé, elveszem a kezem arcáról, de egyelőre ott maradok az ölében – hacsak ki nem paterolt közben – és így válaszolok és hallgatom végig az övét is. Már éppen felhoznám, hogy ezt bizony nem így kell csinálni, információt kihúzni valakiből, aki még ráadásul el is árulta ehhez a receptet, amikor máris elejét veszi az egész megjegyzésnek. Halvány, de annál őszintébb és hálásabb mosoly a jussa egyébként azért, amit mond. - Egyszer elmesélem. – szeretném. Az egész sztorit – feltéve, ha tényleg hallani akarja –, mindent úgy, ahogyan volt, ahogyan azóta is magammal cipelem, amiért annak mementóját varrattam fel magamra. Kap egy csókot az arcélére, mielőtt kiköltöznék az öléből – ha hagyja – és visszacsüccsennék mellé. - Hozzam vagy hozod? – utalok a tequilára és eszemben sincs lebeszélni róla. Én itt vagyok, akkor is, ha csak egy ivócimbora kell, aki meghallgat. Legalábbis szeretném, ha tudná, számíthat rám és számolhat velem. Ő különösképpen... Ahogy megemelkedik, egyértelmű lesz a számomra, hogy maradjak a hátsómon, majd ő intézi. Benyelem a sör maradékát, így mire visszaér Zach az égetett szesszel, a sóval, na meg a citrom szeletekkel, jöhet a következő, ez alkalommal töményebb kör. Figyelmem a hímé lesz, amint beszélni kezd, tekintetem pedig teljesen ráfüggesztem. Egy bólintással erősítem meg azt, hogy mi történt idén – is – a szomszédvárosban, de szavakkal nem szakítom félbe. Bár kétségtelenül nehéz csendben maradni, mikor az őrzőket és az emléktörlést említi. Elkerekednek a szemeim a hallottak kapcsán és muszáj vagyok a nyelvemre harapni, hogy tényleg hallgatásban tudjak figyelni mindarra, amit még mondani szándékozik, egészen addig, míg a téma tereléshez nem érünk. Höhö, ilyen egyszerűen nem szabadulsz kisapám… főleg nem ezek után. - Azt előre mondom, amit már tudsz, lélekápolásban szar vagyok. – nem tagadom, nem megy nekem az ilyesmi, sose ment valójában. Azt hiszem ehhez olyan érzék kell, ami belőlem valahogy hiányzik. Mármint nekem annyira nem hiányzik, de nah, a lényeg asszem érthető. - De akkor innentől vigyázok arra, meg se kérdezzem, hogy vagy? vagy pedig, hogy minden rendben? És nem tudom megmondani miért, de örülök, hogy passzoltad az emléktörlést. – talán azért, hogy támogassam a döntésében, talán azért, mert a fene se tudja milyen mellékhatásai lehetnek egy ilyen mágikus agyturkászásnak. - Amúgy nem hiszem, hogy két lábon járó bomba lennél, már, ha ez számít valamit. – felkapom a kitöltött tequilát és minden egyéb kiegészítés nélkül – mint a só vagy a citrom –, húzom le. - Tudom, hogy túl leszel rajta. – vonom meg a vállam. Ismerem. Ha nem is a velejéig és úgy, mint a tenyeremet, azért jó néhány évtized van a hátunk mögött, hogy ne üres frázist puffogtassak, hanem komolyan is gondoljam a szavaimat, annak ellenére is, hogy leginkább halvány lila gőzöm sincs, mi is az, amit konkrétan fel kell dolgoznia. Jobb is, azt hiszem. - Ééés nem is nyaggatlak vele tovább, szóval, hogy válaszoljak a kérdésedre… – felmutatom a mutatóujjam, hogy egy pillanat, csak előbb kell a második tequila is. -… először is, nem döntöm a hímeket nyomorba, maximum le a lábukról, de az közös akarat kérdése, szóval... – megvonom a vállam. Nincs ezen mit ragozni.
*~ A falka érdeklődik a helyiek után. ~ gondolatban kapja meg a beszámoló végét, miközben újratöltök. Magamnak tutira, de ha az ő pohara is kiürült, akkor neki is.
//az utolsó – gondolati/csillagozott – megszólalás akkor érvényes, ha nem bánod, hogy kicsit aktualizáltam a játékot, ha igen, akkor nem történt meg //
Elengedem a dolgot. Nem gyávaságból, hanem mert egészen egyszerűen vannak, amik jobb, ha kimondatlanul, firtatás nélkül maradnak. - Nekem és neki egyaránt, elvére minek feszegessük annak a határait, ami tökéletesen jól működött eddig és működik jelenleg is. Kétlem, hogy ő ezt akarná! Én meg egészen biztosan nem rondítanék bele barátságunkba bármivel. Szó követ tettet és tett követi szavaink láncolatának nyomát, végül mégis sikerül kívülálló szemmel igencsak félreérthető helyzetbe keverednünk, ahogy velem szemközt foglal helyet ölemben. Nem mintha bánnám, de én sem vagyok fából, akaratlanul is nagyot nyelek, miközben helyezkedik. - Valahogy így. - Szusszantam, s fejemet kissé a kocsmafalnak döntve tekintettem csibészesen csillogó kékjeimmel, képemen pedig elégedetten félsódéros mosollyal fel rá. Mindeközben tenyerem combján pihen meg, jól nevelt kisfarkasként - haha - nem kalandozom el vélük semerre. S bár érzékelem pajzsának számomra hirtelen felkerülését, nem teszem szóvá, csupán mintha kissé oldalt billenne fejem - kérdőn, kiskutyás értetlenséggel. Aztán persze elütjük ennek is az élét a pofázással, ebben piszkosul jók vagyunk mind a ketten. - Én pedig kíváncsian várom azt az egyszert. - Biccentek csendes szavak közepette, egyúttal finoman paskolom meg combját, most már aztán, hogy ezt így tisztázzuk, távozzék, mert neki sem hiányzik, hogy szájára vegyen minket a város. Én mondjuk pont leszarom, ki és mit gondol - legalábbis igyekszem ezt mutatni kifelé - de ő mégiscsak apám egyik embere. A könnyed csókra, mit maga után hagy, egy pillanat erejéig bennem szorul a levegő. Majd nem marad más utána, csupán parfümével keveredő illatának sajátos, máséval össze nem téveszthető elegye. De az ott ül elmémben, nem eresztve még akkor is, mikor kibuknak belőlem az elmúlt, vérgőzös holdtól terhelt szavak. Felnevetek nyitányára, mivel az elhangzottakra reagálni kíván. - Tudom, nem is azért mondtam! Csak te kérdezted, mi van... - Vonok vállat, inkább töltök az időközben kihozott, elébünk került italból mindkettőnknek, s közelebb húzom a sótartót is magamhoz. - Ne, Cress, ezt ne csináld. Tudod jól, hogy nem így értettem. Egyszerűen csak van... ez a hangsúly bizonyos embereknél, ami valahol a szánalom és az között van, mintha legalább agymosáson estem volna át Fairbanksben! Ez az, ami bosszant. - Szusszantam lemondóan hagyva fel a sótartó markolászásával és komollyá váló arckifejezéssel tekintettem oldalt a nőstényre. - Én is örülök valahol mélyen neki. És nem lettem tőle más ember. Legalábbis... nem szeretnék más lenni. Ha mégis úgy látnád, ilyen irányba tartok, képelj fel. Komolyan! Megígéred nekem? - Viccen kívül, még ha nem is sikerül futó mosoly nélkül elejtenem a szavakat, komolyan szeretném, ha figyelmeztetne, amennyiben kifordulnék önmagamból mindazok hatására, amik tudomásomra jutottak. Miután szavát vettem, nevetve csóváltam meg fejemet némi rosszalló, fanyar mosoly keretében, ami pontosítását illeti a hímek kapcsán, s javasoltam... válasszon inkább citromszeletet, azt igyunk. Addig se beszél itt olyasmiről, amire igazán nem volnék kíváncsi részleteiben.
[napjainkban]
Ugyanaz a kocsma, ugyan az a félreeső zug, csak az ital más előttünk. No meg a hangulat! Hát azon kiakadna a feszültségmérő, ha bedobnák közénk. Pechjük van azonban haragosainknak, nem egymás végett ül meg feszkó a vállainkon, hanem a beszámolója az, minek következtében szinte már gépies mozdulattal tolom felé megüresedett poharamat - töltsön csak nekem is. ~ Azt tudjuk, hogy mi céljuk van ezzel? ~ Firtatom mindeközben, tekintetem a nőstény italt töltő mozdulatsorán pihentetve. Mintha csak egy békés hétköznapi iszogatás lenne mindez, nem több.
// Engedelmeddel nem aktualizáltam, hanem ugrottam időben, mert abban tényleg igazad van, hogy régi volt már a szál. :3 Próbáltam is zárni, rövidre fogni a régit, de... xD <3 //
Roppant elégedetten sikerül telibe vigyorognom, ahogy az ölébe ülök és vissza is kérdezek. Az persze más dolog, hogy belülről vagy százszor haltam meg közben, hiszen nagyon nem vagyok fából, ha róla van szó és ez a közelség… egy kicsit sem könnyű nekem. Pláne, ahogyan a tenyerét a combomra illeszti és nem marad más választásom, mint feljebb rántani a pajzsom – inkább ez, semmint, hogy csúfosan lebukjak előtte a nevetséges érzéseimmel –, bár látom az értetlenséget a tekintetében, könnyebb nem tudomást venni róla, így, hogy nem kérdez rá. - Erre igyunk. – veszem a mancsomba a sörömet és koccintom össze az övével, bízva abban, hogy lógva hagyja az iménti kis dolgot a pajzzsal és minden egyébbel. Egyébként pedig tényleg látok esélyt arra, hogy beavassam életem azon részébe, amibe eddig alig valakit, ha eljön annak az ideje és alkalom is lesz rá megfelelő. Józan alkalom, ha már ez volt a kívánsága az egészhez. A pakolást követően már megyek is – nem kell kétszer jeleznie, vettem az adást –, de nem tudok felállni egy arcélt illető röpke csók nélkül. Természetesen és magától értetődőn jön és röppen is tova, velem együtt, ahogy visszaülök a mellette lévő helyre. - Tudom-tudom. – legyintek és vonok vállat magam is. Tényleg én kérdeztem, hogy mi is a helyzet vele kapcsolatban, és baromi szerencsésnek érzem magam, amiért megosztotta velem egy részét. - Hééé, semmi gáz! Tudom és értem és azt is, hogy nem azért mondtad, de ettől függetlenül tartom magam ahhoz, hogy ne hozzam fel. – mert tisztellek és szeretlek ennyire. - Nem hiszem, hogy agymosáson estél volna át, már, ha ez számít valamit. És tojd le a többieket, nem lényeg mit gondolnak. Te tudod, hogy mi a helyzet és az a lényeg. – van egy olyan érzésem, hogy én is csak egy halvány szeletét kaptam meg annak, hogy mi is történt odaát pontosan, de nem érdekel. Amennyit elárult, azt is tiszteletben tartom, mert érdemesnek talált arra, hogy megossza velem és ez a lényeg. Nekem legalábbis ez. - Meg. Igen. – a lehető legkomolyabban értem a szavaimat, és, hogy vele is éreztessem, lejjebb eresztem a pajzsomat, hogy egyértelmű legyen a szavaim mögött mit gondolok. Amennyire neki fontos ez, annyira fontos nekem is és igenis hátsón billentem, ha arra van szüksége, ha megváltoztatják az odaát tapasztaltak. Miatta, érte. Mert erre kért. És nekem nagyon is számít ő…
[napjainkban]
A találkozót én kértem, mert okom volt rá. Tudom, az apjával is kezdhettem volna a sort – és talán úgy is kellett volna –, de egyszerűen Zachel akartam beszélni. Hiányzott a társasága és, ha úgy ítéli Solomonnak is tudnia kell erről, akkor vagy abban maradunk, hogy keressem meg, vagy ő fogja megtenni. A lényeg ugyanaz, a hírvivő szerepe meg nem annyira fontos szerintem. A helyszín a Pit, csupán az összeröffenés oka más. Na meg persze az utolsóhoz képest a hangulat is. Töltök neki és magamnak is az előttünk lévő üvegnyi alkoholból és a pohár után nyúlok, mielőtt azonban lehúzhatnám, rápillantok és válasszal illetem a kérdését. ~ Nem különösebben aggatták az orromra, de több, mint kell nekik az információ. Dominic – a chicagoiak egyik tagja, még akkorból ismerem, amikor közéjük tartoztam – felajánlott egy felderítői vagy testőri posztot az infókért cserébe, Mike – szintén a chicagoiak tagja – pedig csak Mattről akart minden infót, amit át tudok adni. Mindketten elég magas rangban kell legyenek ahhoz, hogy alkudozhassanak, ha jól tippelem. Mindenesetre nem tetszik hogy ennyire szaglásznak utánunk. Mindenki után, aki itt él. ~ oké, kettőjük közül Dom volt, akit mindenki érdekelt volna, de ez mindegy is. A lényeg, hogy a városban élők után szimatolnának és ez valahogy nyugtalansággal tölt el, talán azért, mert mindkét falkát megjártam és tudom mivel jár előbb-utóbb a túlzott kíváncsiságuk. - Gondolom beszéljek apáddal. – szusszanok és bár félig kérdésnek tűnhet a kijelentésem, sokkal inkább megjegyzés. Szerintem illene tudnia róla, de ne, látok abban kivetni valót, hogy előbb Zachel vitassam meg a dolgot. - Mikeot visszautasítottam… Dominicot... – ingatom meg a fejem a neve kiejtése közben… -… Meghívtam egy italra magamhoz, ha kitalálta mennyire akarja ezeket az infókat. Ha felbukkan, egyértelmű a kérdésre a válasz. – vonom meg a vállam. Ugyanis – szerintem – van különbség aközött, hogy a falka mennyire akar valamit vagy egy-egy tagja mennyire kíváncsi…
Kezdőlap
//
