Az ő reménye az enyém is, az ő akarata Istené, Isten pedig mindenkié. Ez egy olyan ördögi kör, amiből esélyem sincsen kikeveredni, de őszintén nem is akarok. Minden rezdülését magamba iszom, csüggök ajkán szavait fogyasztva, s közben úgy érzem, hogy belső békém tökéletesen a helyén van, ott leleddz, ahol lennie kell. Nem vagyok kincs, nem vagyok semmi ahhoz fogható. Ő az ékszer, a drágakő, a gazdagság a földön, Isten földi helytartója, a megtévedett, aki hazatalálhat végre, s ehhez ha kellek neki, hát segíteni fogok. Semmi görcsösség nincs a szándékomban, olyan tiszta, mint a friss vizű hegyi patak, melyet még nem mocskolt be az urbanizáció fertője. Megrázom a fejemet, s bár ezzel jelezni szándékozom, hogy nincs bennem riadalom, mégis olyan hevesre sikerül a mozdulat, mely önmagában hordozza a frászkapást. Képzeletben belesimulok a hangjába, érzem, ahogyan megérinti az arcomat és hozzá törleszkedem, mint egy macska a simító kézhez. A fejrázást bólintás követi, megyek én, megyek ahová akarja, mert nem én lennék az, aki nem teszi. Szeretem őt, szeretem az Urat és szeretek mindent, ami kettejüket összeköti. Csendben várok, amíg a rajzokat szemléli. Nem tudhatom, hogy mi játszódik le a fejében, de amit lát, az színeiben is ugyanaz, amit megélt. Ott térdek a hinta előtt, valahol mellettük elfogyasztott pizza pecsétnyomaival telt papír hever, s én vagyok vele szemben. Én, de mégsem én. Az előre meredő tekintet, a tétova kéztartás mind jelzi szavak nélkül, hogy a rajzon szereplő személy vak erre a világra. Szegény. Szörnyű lehet neki. Csak tudom – ez lenne a válaszom. Csak megjelennek a képek a fejemben és emésztő vágyat érzek arra, hogy lerajzoljam őket. Olyan ez, mint a másik, az álmokban támadó látomás, aki szintén énemet ülteti elmémbe, éppen csak siketet. Nevetséges lenne beszélnem ezekről a gondolatokról, nem gyónnám meg, ha nem kényszerítene rá. Mert aminek nincs értelme, annak minek kerítsünk nagy feneket? Ez lehet a művészet.. az élénk fantáziám. Ugye, Simon? Henriktől örökölhettem az együtt töltött évek alatt. Dicsérete zene füleimnek. Olyan hévvel dobban meg mellkasomban a szívem, ahogyan nagyon rég nem dobogott. Szeretem, hogyha lenyűgözhetek valakit, de hogy ez a valaki éppen ő.. mennyei érzés. Kicsit olyan, mintha ott ülnék a mindenható Atyaisten jobbján, s mellőle szemlélném a világot. A mozdulatba beleborzongok, glédába állnak a pihék a hátamon, s karjaimon. Csodálatos.. visszhangom azt, amit elmondott ez imént, éppen csak egy egészen más könyvből olvasom ezen szót. Nem az elfogódottság könyvéből, nem a rajzhoz kötődőn, hanem annak az érzésnek a regényéből, mely érintésekből született. Amikor visszaadja, egy pillanatra magamhoz ölelem a füzetet. Szentimentálisan simítom mellkasomhoz a lapokat, s majdnem egy csókot is nyomok rájuk ott, ahol kezével érintette. Leküzdöm ugyan a késztetést, de a gondolat megszületett fejemben, hát mosolyra fakadok az elképzeléstől. Lehajolok a lábaimnál hagyott táskához, kicsatolom a fedelét és kihúzom a zipzárt rajta. Óvatos, dédelgető mozdulatokkal süllyesztem bele a füzetemet, hogy aztán kérdés nélkül fonjam ujjaimat az atyáéiba, miután felegyenesedtem s a hátizsák is a hátamra került. Ő azt mondta, hogy vezetni fog. Én meg majd követem őt. Megyek, amerre irányít. S mindezt el sem tudom képzelni anélkül, hogy hozzá ne érnék, hogy törékeny, vékony kis kezemet az ő erőt tenyerébe ne helyezném. El sem tudom képzelni róla, hogy ellökne. Nem, ő egyszerűen nem olyan!
Ujjaink, akár a fonál, úgy gabalyodnak egymásba - s mondhatnánk, hogy bűnös az érintés, most mégis érzem, szüksége van rá. Talán nekem sem árt, hogy nem csak adok, hanem el is veszek tőle egy falatnyi életet. A karomon egészen a nyakamig szalad fel a hűs nyugtalanság, hogy aztán a gerincembe oltsa magát és ott zizegjen, hajtson előre a célom felé. Hozzá hasonulok, némán vagyok jelen mellette az út hátralévő részében, de mégis olyan elevenen pislákol lelkemben az akarat, hogyha a Vak lenne itt, érezne, tudom. Sejtelmes a lét, megkaptam tálcán őt, mindkettőt, de hogy pontosan miért, azt még nem bogoztam ki, még nem állt össze egy egésszé mondaz, amit tennem kell, amit tenni akarok. És azt sem tudom, hogy ennek a két halmaznak akad-e egyáltalán valamiféle metszete, s ha igen, akkor abban lesz-e olyasmi, ami igazán ínyemre való.
A motelhez érve nehéz eleresszem, de meg kell tennem. Törékeny vállán simít végig öt hosszú ujjam - várj itt -, suttogom mézédesen, míg a recepcióssal váltok néhány szót. Hitelkártya, számok és egy név, igen, erről vonja le a menedék bérét, s ha megtudom, hogy visszaél bármivel, hát megfeszítem a háztetőn, s bár ezt nem kötöttem zsíros krumpliorrára, mégis tudom, hogy látja, tudom, hogy érzi: jobb, ha nem tekint holmi átutazó játékszernek. Kulcs csörren, 113-as szoba, első és egyetlen emelet, leghátul. Hosszú szabadtéri folyosón terelem Jó Pásztorként a lányt, nyitom ki előtte a mennyek kapuját, s eresztem be a minősíthetetlenül puritán szobába. De legalább meleg van, fedél ível védelmet a feje fölé. - Mit gondolsz, jó lesz? Kérdezem szelíd törődéssel, ahogy megállok előtte, végigmérem a halogénizzók fényében még egyszer, és próbálom magamban elfogadni a gondolatot, hogy az a jó érzés, ami a mellkasomat feszíti, pusztán az ördögi sakkjátszmában való nyerésre állásból fakad, nem pedig szeretetből, és törődésből fakadó jótettből. Az nem lehet, az nem én vagyok. Hanyag mozdulattal dobom le a kabátot egy üres székre, leülök az ágy szélére, semmivel sem törődve veszem kezembe a mobiltelefonomat. Ráérős és elegáns mozdulatokkal lapozom végig a névjegyzéket, alig akad még benne valami itt, ebben a városban. Megtorpanok, nehezebb lesz, mint hittem. Érzem, hogy némi türelmetlenség költözik a gyomromba, de hamar elhessegetem. - Vacsorázzunk, gyere. - mutatok magam mellé az ágyra - Pizza? - ha bólint, folytatom - Sonka, kukorica... Hjaj, kedves Laura. Sóhajtok fel mosolyogva, emelem a szabad kezem, hogy végigsimítsak az arcán. Mennyivel egyszerűbb volna, ha egy szót hallanék a fogaid közül... - Írd le nekem, mit szeretnél. A kezem lecsúszik az orcájáról, újra fogom az övét, meleg a szorítás, amivel biztatóan fogom meg az apró kézfejet, majd útjára engedem. Megrendelem a vacsoráját, kettőt kérek - egyet számára, egyet pedig saját... éhségem elnyomására. Palacsinta lesz a desszert. A telefon befejeztével mély lélegzetvételt követően elnyúlok az ágyon, félig ülve, nyújtott, egymást keresztező lábakkal. - Maradj itt, amíg nem találunk valami jobbat számodra. Ahogy tudlak, meglátogatlak, jó lesz? - hagyok némi szünetet - Menj, fürödj meg, kedvesem. Tiszteljük meg a vacsorát ennyivel. És ezt az új kezdetet is.
Igazán jót tett, hogy kissé higgadtabbra vettem a figurát a mexikóival kapcsolatban. Persze mondanom sem kell, hogy voltaképpen a hirtelen felindulásból elkövetett példastatuálásaim is igen hatásosra szoktak sikeredni, azonban nem vagyok senki szórakozásának eszköze - egyelőre -, tehát nem célom senkit boldoggá tenni azzal, ahogyan ezt az ügyet kezelem. Danténak meghagytam, hogy a hotelben várakozzék, felügyelve a többieket. Mivel időm volt, mint a tenger, néhány dolgot egészen filmszerűen találtam ki a saját szórakoztatásom céljából, de erről majd később. Dominicnek meghagytam, hogy szerezzen be a vénasszony kosztümje mellé egy igazán elegáns sofőri felszerelést, külön kérésem volt, hogy a tányérsapka se maradjon el, anélkül hiteltelennek éreztem volna az egészet. Arról nem is beszélve, hogy az én autómat fogja vezetni, és ha már ez a nemes és megtisztelő lehetőség az ölébe hullott, akkor dolgozzon meg érte. A Hotelnél helyet foglaltam a hátsó ülésen, elegáns, szürke öltönyben, cseppet sem vittem túlzásba, csak a szokásos formámat hozva. Este nyolc felé járhat az idő, úgy hiszem. Borzasztóan kényelmetlenül érzem magam hátul. - Ez legyen nálad. De ne legyen szem előtt addig, amíg nem szólok. Nyújtok előre egy nagyjából cipősdoboz méretű fa ládát, ami magasságra jóval alacsonyabb, mint a cipőnek való, inkább széles, mint lapos. A tömör anyag borotyán selyemkendővel van letakarva, egészen sajátos atmoszférával díszítve fel a tartalmát. Egyéb iránt olaszul beszélek, szeretek a földijeimmel a közös anyanyelven kommunikálni. Az úticélt már előre egyeztettük úgy, ahogy az ügy sablonos részleteit is. Van ez a mexikói, aki valakinek a feje ügyében lábatlankodik a városomban, ám jobban izgatta az, hogy... finoman fogalmazva inzultálja a falkám tagjait. Az ilyesmit nem fejeltjük el megköszönni, ugyebár. Részleteket az Emmára való tekintettel nem mondtam. ~ Ha megtennéd, hogy érte mész... De tudod, csak lovagiasan.~ Elképzelésem sincs, hogy milyen karaktert talált ki ma estére, de biztos vagyok benne, hogy le fog nyűgözni. Még mindig olaszul folyik a társalgás, a pajzsom nem húzom fel teljességében, hiszen először is meg kell győződnöm arról, hogy egyáltalán itt találom-e a hímet vagy mehetünk, és kevésbé elegánsan feltúrhatjuk valamelyik kocsmában. Én minden esetre a hátsó ülésen várok, teljes nyugalomban pihentetve a combomon mindkét kezemet.
In nomine Patris et Fili et Spiritus Sancti. Amen. Avagy, ha amico mio azt mondja, hogy feladat van, akkor nincs tréfa, a maximumom maximumát kell nyújtanom, ez esetemben annyit tesz, hogy nem csupán pontosan, minden részletre kiterjedő figyelemmel helyezem magam készenlétbe, de még gyorsan is. Vadászat lesz! A tudat kéjesen vonagló selyem módjára simít végig gerincem mentén, föl egészen koponyámig, hogy beegye magát rendíthetetlen nyugalmam alkotta védfalaim mögé. Csábító. A kért öltözék minden kiegészítőjével szerzem be, hogy a megadott időpontra már a hotel előtt parkolva várjam az Alfát, a viccekből jól ismert, s majdnem olyan komikusra alakított Jean szerepében. Friss maszk, jellememtől azonban nem oly' távoli, így aligha lehetett vele probléma. Átvettem a ládát, s egyelőre magam mellé fektettem az anyósülésen, nem kérdeztem, mi célja, vagy mi lapulhat benne, tudásszomjam majd a megfelelő pillanatban kerül csillapításra, ebben biztos voltam. - Ahogy kívánod - bólintottam lassan, szemem sarkából vetve hátra rá egy pillantást. A szolga nem nézhet ura szemébe, én viszont nem szolga vagyok... csupán a külvilág felé, erre az alkalomra. Olaszul feleltem természetesen, nem sértettem azzal, hogy eltagadom tőle anyanyelvünket, amit úgyis szívfájdítóan ritkán van alkalmunk használni. Elindultunk a célállomás felé, az Audi halkan dorombolt, s ha valaki is úgy hitte, ez puha, zökkenőmentes vezetés ennél az autónál azt a hatást érte, mintha egy ragadozó járta volna a város utcáit... Nos az jobb, hogy nem sejtette, kik ültek benne. Se egy hirtelen rántás, durva fékezés, vagy heves gázfröccs, jó ütemben, de elegánsan érkeztünk meg az én ízlésemnek meglehetősen pórias motelhez. Önszántamból, munka nélkül aligha tenném be ide valaha is a lábam. Az Árnyak leple elfedett, beburkoltam farkas mivoltomat, háromszáztíz évesen, azon éveit taposva is még kényelmesen embernek érzékelhetett mindenki, fölötte pedig szárnyát éppcsak bontogató farkasnak. A láda egyelőre a járműben maradt. Kiszálltam, megigazítottam öltönyömet, ami inkább zubbonyra emlékeztetett - már értem, jó anyám miért nem szánt sose kocsisnak -, majd könnyű, nesztelen léptekkel elindultam. ~ Ez csak természetes! Saját sejtelmes ködömön át kémlelve kutattam fel a hímet, s álltam meg a megfelelő ajtó előtt. Megigazítottam kesztyűimet - egy kis rántás egyiken, egy kis rántás másikon -, majd kopogtattam, s vártam. Amennyiben ajtót nyitott a signore, barátságos ám udvariasan kimért mosolyt kerítettem arcomra, remélve, hogy valamely rejtés oknál fogva nem kezd azonnal menekülésbe. A legkevésbé se voltam fogócskázós hangulatban, a rohanás fárasztó, nem beszélve izzadásos eredményéről, ami kellemetlen testszagot vonz maga után. Egy szóval: taszít. - Jó estét, uram! Kérem bocsásson meg a zavarásért, de megtenné, hogy velem fárad? Mr. de Luca szeretne váltani önnel pár szót. Odalent várja. Biztosan bizalomgerjesztő lehetett a szituáció számára, ám mertem remélni, hogy ha ahhoz elég karakán hím, hogy Emmával konfrontálódjon, úgy Castorral is mer... tárgyalni. Valójában azt bátorkodtam remélni, hogy nem szorulok fizikai erőszak alkalmazására, mélyen bántana, ha első alkalommal tönkre lenne téve legújabb maskarám.
Jóval korábban keltem ma, mint amennyire az elmúlt este mozgalmai azt megkövetelték, de talán pont ez az eseménysor vezetett hozzá. Tény és való, talán kissé elragadtattam magam tegnap éjjel és lett volna egyszerűbb mód erre a kis találkozóra. Ami történt megtörtént, kár rajta merengeni. Nem azt mondom, hogy megbántam mert nincs így. A nőstény helyben hagyása szükségszerű volt, mert ugye megtehettem volna akár azt is, hogy „Hé cicuka kapsz még egy felest ha összehozol egy találkozót az Alfáddal.” de ebben az esetben most nem lenne enyém Emma farkasának alakja, ami lássuk be trófeának sem utolsó. És persze van a szentimentális oldal mellett egy jóval materiálisabb oldal is, mégpedig az, hogy nem tudhatom mikor lesz szükség egy helyi nőstény alakjára. Kellhet olyankor, amikor csak ez húzhat ki a slamasztikából, megesett már hasonló. Egy gyors pofamosás... és persze a nyelvem helyén éktelenkedő csonkot is megcsodálom. Emma nem is sejtheti, hogy mennyire hálás vagyok neki ezért. Hirtelen voltam és óvatlan. Két olyan hiba, mely egy ismeretlen terepen végzetes lehet. Szóval jó lecke volt. Sok a tennivalóm még és nem tökölhetem el az időd, hiszen nem tudom mikor fut be egy verőlegény, vagy az Alfa maga. Felnyitom a hordozható számítógép fedelét, jók ezek a modern kütyük. Kész szerencse, hogy Masura megtanította a kezelését. Van rajta vagy fél óra munkám, hiszen tettem idefelé jövet két ígéretet is egy csinos doktornőnek. Könnyen lehet, hogy a kettőből az egyiket, mi szerint nem fekszem majd a boncasztalán nem tudom teljesíteni, de ha így lenne ez magában foglalja a másik, az ajándék teljesítését. Az adatokat egy amolyan telefonba való kis kártyára másolom, a kártyát pedig egy műanyag kapszulába helyezem. ~Ó basszus, ezt le kell nyelnem most~ hogy a kapszulának gyomrom adjon ideiglenes otthont, hogy életben maradásom esetén természetes úton, halálom eljövetelével viszont a doktornőm keze által távozzon. Még egy dolgom van, vagyis kettő. Mert ugye milyen tárgyalás egy tárgyalás ajándék és megfelelő ajánlat nélkül? Papírt és tollat ragadok és betűket és számokat firkálgatok, majd négybe hajtom a lapot. Az ajánlat megvolna, jöhet az ajándék. A táskám aljáról elő is kerül hamar a tőr, melyet Manuel adott nekem. Nem nagy, de pont egy farkasnak való. Pengéje szín ezüst, nyele pedig a Pinta árbócának fájából való. Becsomagolom az imént összehajtott papírba, majd zakóm zsebébe süllyesztem. A következő pár óra várakozással telt, olyannal ahol megállni látszik az idő. A másodpercek napoknak, heteknek tűntek. Félelem? Nem ez a pontos meghatározása érzéseimnek. Az említett érzés meghalt akkor, amikor emberi mivoltomnak annyi lett, inkább aggodalomnak mondanám. A halál, az elmúlás gondolata aggasztott, de nem azért amiért kellett volna. Inkább az volt az ok, mert holtomban aligha teljesíthetem ígéretem és nem tűzhetem karóra Guzmán fejét. Tartoztam ezzel magamnak, és nem szeretek adós maradni. Kopogtatnak...... Magamra kapom a zakóm és ajtót nyitok. Reménykedem benne, hogy egy ismerős arcot látok viszont. Benitoban reménykedtem. Ha így lenne rövid úton zárhatnám ezt az egészet és mehetnék is haza. Végeznék vele, hiszen enyém a meglepetés... de nem így lett. Az ajtóban egy sofőr maskarába bújtatott farkas, nem lehet sokkal idősebb nálam. ~Buenos noches senor! Csak ön után!~ Várom, hogy mutassa az utat bár kétlem hogy hagyná azt, hogy mögötte masírozzak. Eszem ágában nincs tiltakozni, hiszen én akartam ezt a találkozást. Pajzsom most elfelejthetem. Egyrészt nincs titkolni valóm és a nyelvemet ért amputáció nem tesz lehetővé más közlési formát.
Elgondolkodom rajta, hogy talán rádiót kellene kapcsolnom, mert hiszen ki tudja, mennyire nyúlik el a várakozás. Vagy hogy hány darabban érkezik meg a mexikói, bár ha valami rejtélyes oknál fogva Dom eszébe jutna a véres cafatokat betenni a kocsiba, kénytelen lennék valami radikális és tisztátalan lépéssel reprezentálni számára, mennyire nem volt jó ötlet a megmozdulása. Nem, nem kapcsolok rádiót. Az nem volna udvarias, még a végén azt éreztetném a mexikóival, hogy untat vagy hogy annyira sem becsülöm, hogy ne osszam meg a figyelmemet közte és egy Sinatra sláger közt. Elmélyedek hát a belső csendben, amit megtámogat a kocsiban uralkodó tompaság, az est feketéjébe olvad a bennem élő Bestia bundája, és nem látszódik benne semmi más, csupán egy vörösbe hajló, parázsló szempár. Csak a szemem sarkából érzékelem a mozgást kintről, egészen hamar sikerült eljutnunk idáig és ahogy látom, a mexikói is egészben van. Megvárom, hogy Dominic gálánsan ajtót nyisson az úrnak, becsukja mögötte aztán elfoglalja kirendelt helyét a kormánynál. Ahogy orromba kúszik az Emmára tapadt hímszag, a gyomrom egészen összerándul, félelem helyett ideges undort köpnék fel, ha nem lenne kellő önuralmam ahhoz, hogy fapofával tekintsek a visszapillantótükörbe, így véve fel a szemkontaktust a mexikóival. A magam részéről hosszú másodpercek kínos csendjével igyekezem megajándékozni a hímet, megtagadva tőle azt a szívességet, hogy bármit közöljek vele, hogy akár egyetlen szeletet is kaphasson a húsomban lakozó hatalomból. Lusta mozdulattal várom meg, hogy az esetleges félrenézése esetén elvehessem a szemem a tükörről, hogy lassú és finom mozdulattal megütögessem Dom ülésének hátát: indulhatunk. Csak szépen és nyugodtan, ahogyan idefele is jöttünk, én nem sietek sehova.
Ahogy sikerül kijutnunk a motel parkolójából valamiféle egyenesebbnek nevezhető főútra, újfent elcsípem a tükröt, talán alkalmanként a fekete szempárt is, amihez az idegen test többi része tartozik. Az már csak rajta áll, hogy mikor és mennyire kitartóan viszonozza ezt a gesztust, de azt akarom, hogy érezze: bármit is tesz ebben a városban, semmit sem tehet úgy, hogy ne lássam, ne halljam, szemem és fülem van mindenhol. Egy jó érzésű embert talán feszélyezne egy hasonló szituáció, bár én tőle nem igazán remélek semmit. Ha szólna is valamit, nem veszek tudomást róla, még úgy sem, hogy a pajzsom éppen annyira zár, hogy az esetleges gondolatait még engedjem bejutni a sajátjaim közé.
- Jean, legyen szíves kérdezze meg a vendégünktől, hogy hogy utazik, zavarja-e esetleg a légkondícionáló berendezés, esetleg óhajt-e zenét hallgatni. Hallatom a hangom most először, egészen baráti és kellemes a mély basszus, bár sok éves szivarozásról és megszámlalhatatlan gallon whisky elfogyasztásáról árulkodik.
Nem igazán értettem, miből feltételezte, hogy farkas volnék, mikor Eska áldásának hála az ő korosztálya számára még tökéletesen el tudtam adni magamat embernek, s ezt az esetek többségében el is követtem. Nem maradt hát más számomra, mint amico miora fogni bukásomat. Arcátlan feltételezés, tisztában vagyok vele, ám semmi sem tapos jobban viráglelkembe, mintha belerondítanak szépen felépített előadásomba. Gazie Dio, hogy Jean csupán egyszeri szerepe, kiforrottabb alteregó esetében kénytelen volnék kardomba dőlni. Előre megyek, mert nincs okom mitől tartani, amennyiben újdonsült barátunk hátba támadna, úgy a halálos ítéletét írná alá. Castor a közeli Audiban várakozott, a maxikóinak esélye se volna megmenekülni.
Az autóhoz érve kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, majd a vendég beszálltakor becsuktam azt, megkerültem a járművet és én is beültem. A dobozra gondosan ügyeltem. Az előre megbeszélt hely felé indultunk, ugyanolyan elegáns tempóban, mint ahogy ideérkeztünk. Semmitől sem zavartatva magam vezettem, a legkisebb zavar se érződött felőlem. A mexikói számára emberként festhettem továbbra is, energiáim tekintetében, amico mio pedig ismert már annyira, hogy tudja, aligha akad bármi is, széles e világon, ami ki tudna zökkenteni végtelenül egyhangú nyugalmamból. - Ahogy kívánja, uram - biccentettem aprót Castor utasítására, majd ugyanolyan kellemes tónusban szóltam a vendégünkhöz is. - Jól utazik, monsieur? Esetleg zavarja a légkondicionáló, vagy óhajt zenét? Elképzelhetőnek tartottam, hogy jelen helyzetben színtelen, körülményesen udvarias megszólalásaink cseppet sem nyugtatták meg a signort, épp ellenkezőleg. Bár abból ítélve, milyen nyugalommal fogadott... nem tűnt ideges, félős fajtának. Nos, a bátorság dicséretes dolog, kiderül, hogy eme csodás éjszakán mire megy majd vele...
Ez a fickó... oly emberinek hat. Szinte már megtévesztően emberinek. Viszont a kutya sem ismer a városban és annak is kevés esélye van, hogy a kocsiba beszállva pár ledéren öltözött nő fogad és átad egy „Ön a tízezredik vendége a motelnek” lapocskát. Szóval egyetlen egy valaki látogatása volt bizonyos számomra és az a tény, hogy kellően felbőszítettem. Ha a helyében lennék biztosan nem egy közönséges embert küldenék magamért, tehát a mi jóravaló sofőrünk kiléte és mibenléte már akkor bizonyosság volt számomra, mikor meghallottam a kopogást. Emberinek hat, némileg meglep de mi más lehet, mint egy hozzám hasonló? Mutatja az utat egészen az autóik. A követésén kívül eszem ágában nincs tenni semmi mást, ha már ennyit belefektettem, hogy elintézzem ezt a kis audienciát nem fogom az utolsó pillanatban elcseszni az egészet. Nincs ez másként az autónál és a beszállást követően sem. ~Buenos noches senor!~ Nem látom szükségesnek egyebet mondanom és ő jött hozzám. Az illendőség úgy diktálja, hogy ő kezdjen bele a mondandójába. Tekintetét azonban elkapom a visszapillantó jóvoltából. Szándékosan úgy is foglaltam el ültöm, hogy legyen lehetőségem a kommunikáció ezen formájának felvételére. Kitartóan néz de gondolatai nem jutnak el hozzám. Viszonzom a farkasszemet ám ideje korán pillantok félre. Had sugallja azt, hogy nem bírom oly sokáig tekintetét. Legyen egy üzenet, hogy elismerem hatalmát a környék felett. Elindulunk, de nem tudom hová. A ténynek, hogy még életben vagyok két üzenete lehet. Az egyik, hogy mindvégig téves nyomon jártam és Benito nincs és talán soha nem is volt a városban. A másik eshetőség, hogy itt van de még nem tett szert akkora befolyásra, hogy rövid úton elintézze hamari eltűnésem. Summa summarum vagy fölöslegesen érkeztem, vagy a legjobb időben. Hamarosan fény derül erre is. ~Kifogástalanul utazom, köszönöm.~ válaszolom meg a kérdést a légkondira és a zene iránti igényemre. Talán jobb is a csend most ezen pillanatban. Nem mintha hangomat kellene hallatnom és Emma jóvoltából még pár napig a képességnek sem vagyok birtokában. Újfent elkapom az Alfa tekintetét. Viszonzom persze, de most nem a pókerasztalnál ülök, hogy kifejezéstelen képpel bámuljak vissza... és játszani is szeretek. Emma talán tudtán kívül, de hatalmas ajándékot adott nekem ezt a találkozót leszámítva is. Talán más alkalmam nem lesz rá, de ez a mostani egy remek lehetőség. Tehát mikor Castor újra lelkemnek tükreibe pillant lehunyom a szemem, hogy mikor újra felnyitom Emma bestiájának smaragdszín írisze köszönjön vissza rá. Nem sokáig, csak egy pillanatra tartom fenn az illúziót. Kellően felcukkoltam már így is, de ez a helyzet most olyan.... kihagyhatatlan.
Apró bólintással nyugtázom, hogy minden a lehető legnagyobb rendben és kényelemben zajlik. Ha nem lenne a helyzetnek szinte tapintható súlya, talán nehezemre esne nem elmosolyogni Dominic újabb alakítását. Azonban - hála a körülményeknek - rezzenéstelen arccal viselem el, ahogyan szerepet játszik. Megesküdni ugyan nem mernék rá, de szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy tökéletesen be tudom azonosítani, pontosan milyen kaliberű is ez a Carlos néven futó mexikói kóbor. Az a fajta elegáns gyilkos, akit nem lehet holmi felületes ismeretség alapján bármivel is megfenyegetni vagy megtörni. Aki gúnyosan mosolyog, miközben felmetszik a hasfalát és csak azt kérdezi: ennyit tudsz? Valaki, aki élvezi a feszültséggel átitatott helyzeteket, szereti és állja a próbát és ez a fajta magatartás talán még imponálna is, ha nem velem szemben alkalmazná és ha nem az én tányéromba piszkított volna bele Emma kapcsán. Nem tagadom, én is viselkedtem hasonlóképpen az elmúlt évszázadokban, de talán az öregség vagy a sziklaszilárd hatalom teszi: az én türelmem véges. És ha valamihez nincs türelmem, nem szeretem a körülményeskedést, gyorsan és kíméletlenül fejezem be a kényes ügyletet, mert a probléma megszüntetése sokkal előrevalóbb számomra, mint az, hogy milyen Oscar-díjas alakítással teljesítem be édes bosszúmat. Amit a szemeivel művel, jelen helyzetben jóval több, mint provokáció. Számomra túlmegy minden írott és íratlan határon, és az izgalmas feszültségkeltésben lelt élvezetem tökéletesen másodlagosnak tűnik ahhoz képest, amilyen - egyelőre leplezett - indulat hasít bele a gyomromba. Néhány pillanat néma csendet adok magamnak, hogy meggondoljam magam. Letelt. Nem gondoltam meg magam. - Igazán irigylésre méltó képessége van, Carlos. - nyomom meg a keresztnevet, amellyel a sajátomat merészelte bemocskolni, ám a hangom még mindig nyugalmat tükröz - Ha megengedi, én is mutatnék Önnek valami egészen elképesztőt. Kérek szinte engedélyt, és bízom abban, hogy Dominic eléggé kiismert már ahhoz, hogy leállítsa az autót. Ha nem úgy, illedelmesen megkérem Jeant: legyen szíves félrehúzódni. A vérvonalam sajátos képességével három és fél évszázadnyi villámtempót diktálva egyetlen szempillantás alatt szállok ki a kocsiból, tépem fel az anyósülés ajtaját, s rángatom ki onnan a mexikóit. Torkát tépve kísérlem meg hasonló sebességgel az autó hátuljához reptetni, majd cseppet sem kímélve sem a flasztert, sem pedig a testi épségét, a csomagtartóval egy vonalban építem bele a hímet a betonba. Ha sikerül, úgy fényesre tisztított bőrcipőm utcamocskos talpával lépek a fejére, felpillantva intek Domnak: nem tetszik, ahogy parkol. Legyen kedves kissé tolatni. - Maga lassan tanul, senor. - közlöm vele egyszerűen és bízom benne, hogy már engedelmesen nyeli a hozzá egyre közelebő kipufogóból áradó gázokat - De akkor elmondom, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló. Nem szeretem, ha baszakodnak velem, mi capisce? Nem sürgetem, végső soron az egyelőre továbbra is biztatóan intő kezem Dom felé továbbra is azt jelezheti, hogy tolathat nyugodtan, és majd csak akkor fékezzen le, ha én azt mondom. Ami leghamarabb akkor lesz, amikor az Audi gumija már intim közelséget igyekszik ápolni a mexikói koponyájával.
Oldalvást se kell pillantanom, hogy tudjam, kedves vendégünk mikor szakította el amico mio türelmének kurta szálát. Több éves tapasztalat, valamint magasan fejlett empátiám segített ebben... no meg persze a szavai. Az eddigi tempó szerint parkoltam le, se túl gyorsan, se túl lassan, egy oktató zokogott volna gyönyörűségében. A motort nem állítottam le, mindazonáltal halk sóhaj kíséretében süppedtem a kényelmes ülésbe, mit sem zavartatva magam a mellettem zajló eseményektől. A mexikói hirtelen eltűnt mellőlem. Leellenőriztem a kesztyűim, kicsit megigazgattam őket. Hallottam a betonba csapódást. Leporoltam egy alig észrevehető, ám zavaróan jelen lévő porszemet sötét felöltőmről. Tekintetem a visszapillantó tükörre siklott - Castor nem volt megelégedve az általam választott hellyel - szinte sajnálom a vendégünket -, így hát kénytelen voltam tolatásba kezdeni. - Következő alkalommal javaslom, hozzunk magunkkal egy kölyköt is, uram - mondtam alázatos nyugalommal, mintha csupán annak adtam volna hangot, hogy legközelebb kevesebb borravalót kap a pincér, mert kevés a porcukor a francia krémesen. A mocsok feltakarításának rémes képe jelent meg lelki szemeim előtt. rendkívül megfontoltan tolattam, semmi esetre sem szerettem volna, ha önhibámból küldjük e pórul járt lelket a másvilágra, hogy hátra maradt cafatjait végül én helyezzem végső nyughelyre. Könnyedén megálltam, amint azt intette. Agyvelő, csontok, vér, arról nem is beszélve, hogy a hátsó kerék is alapos pucolásra szorulna később. Túl sok munka, amiktől előre fáj a fejem.
Más körülmények között talán élmény számba menne ez az utazás, hiszen a kocsi egy igen impozáns darab és a kényelemnek sem vagyunk hiányában. A sofőr meg csak hab a tortán, még akkor is ha csak szerepet játszik, de melyikünk nem teszi ezt? Jómagam a gaz betolakodó köntösében, mint minden gonosznak forrása és táptalaja. Aki belemocskolt a másik tányérkájába. Az elöl ülő hím pedig.... a hidegvérű angol lord szerepében remekül alakít, hiszen nem engedi felém érzelmeinek villámait de csak aki bolond, az hihetné el, hogy ebben a pillanatban valóban olyan nyugodt, mint amilyennek mutatja magát. A halvérű ángiust remekül adja, már szinte várom azt a jelenetet amidőn hátra fordul és fapofával, minden érzelem nélkül közli „Attól tartok muszáj lesz megbüntetnem kedves barátom!” Érezni valóban nem érzem, mégis tudom mi játszódhat le benne. Minden egyes porcikája egyben és külön külön is nekem akar rontani, hogy aztán darabokra szaggasson, összerakjon és újra elpusztítson. Újra és újra. Mert ember és farkas egyesülése és egy személyiséggé válása teljen el akár több évszázad is, az emberi részből egyetlen dolog az, amelyet utam során nem tapasztaltam, hogy eltűnne valaha is. Ez az egyetlen dolog pedig a vérmérséklet... és ezek itt ketten bizony olaszok. Több ízben volt már dolgom a néppel, emberrel és farkassal egyaránt és az a fajta náció, aki előbb cselekszik indulatból, mintsem végiggondolná tetteinek súlyát és esetleges hatásait. De az olasz zászló és a mexikói lobogó nem véletlenül vonultatja fel ugyan azon színeket, hiszen mi is, én is ilyen vagyok. Magam is csak akkor merengtem el az ominózus etén, mikor már mögöttem volt. Lett volna egyszerűbb módja is eme kis találkozónak és nem lett volna feltétlen szükséges otthagynom kézjegyem a nőstényen, de megtörtént. Mint ahogyan azon sem agyaltam előtte milyen reakciókat válthat ki az Alfából a védencének szemeinek látása a visszapillantóban. Ennek végiggondolására is csak akkor szánok időt, mikor méltatja képességem és kilátásba helyezi sajátjának bemutatását. Lehet most is elvetettem a sulykot? Minden bizonnyal így van, hiszen amikor a jármű megáll jócskán a lakott területet elhagyva arra sem marad időm, hogy megigazítsam a nyakkendőm. Oly gyorsan pattan ki saját ültéből és terem hirtelen az én oldalamon, hogy mozdulatait követni sem tudom. És a következő negyed pillanat eseményeit sem, ahogy kényelmet nem nélkülöző helyemről a hűs alaszkai aszfalton találom magam és képem egyik felét a cipőtalp tartja ott ahová Castor szánta, a másik feléhez pedig vészt jóslóan közeledik egy majd negyed méternyi széles négy évszakos mintázat. ~Nos senor! Azt hiszem ismeretségünk előzöngéi és a jelenlegi helyzet fényében.... itt lenne az ideje egy kis diskurzusnak.~ Gondolataim nyugalmat árasztanak ami a jelen helyzetemben némileg hiteltelennek tűnhet, de én is elég jól tudom adni a halvérűt. Mindazon által nem is kell játszanom. A fizikai fájdalmat eltompítja a bosszú édes íze és negyven éve most vagyok legközelebb Benitohoz. Legalábbis remélem, hogy nem járok tévúton. Ha igen... hát, akkor bizony életem két évszázadának talán legnagyobb slamasztikájába csöppentem.
Más körülmények között talán még mókásnak is találnám Dominic megnyilvánulását, azonban ez a helyzet jócskán távol esik attól a bizonyos helyzettől, hiszen egyetlen aspektusában sem felel meg a könnyed humor melegágyának. Csak erre az egy pillanatra tekintek fel Dominic felé, át a hátsó ablakon, mert ebből a szögből máshogyan nem megy. - Nekem te ne javasolgass semmit, ha mocsok lesz, te fogod felkaparni, ha pedig derogál, mehetsz utána te is. Hörren oda a farkasom, ebben a helyzetben maximális engedelmességet várunk el mindketten, nem holmi ribancos kényeskedést. És bár tudom, hogy Norina mennyire megszállottja az emberi test maradványainak, inkább őt nem jutalmaznám, helyette büntetve ezzel Dominicet. A dühödt morranás csak egy keményebb odataposást vált ki belőlem, aztán amikor meghallom a fejemben a mexikói hangját, feltartott kézmozdulattal jelzem Dominic felé, hogy álljon meg. A korábbihoz hasonló gyorsasággal lépek le róla, ragadom meg újfent a hímet, és más körlmények közt egészen romantikusnak is betudható mozdulatsorral préselem neki a csomagtartónak, bízva abban, hogy nem horpasztotta be a gerince, mert akkor még morcosabb leszek. - Megmondom én, minek van itt az ideje, senor... - rántok egyet a gallérján - Jól figyeljen ide, mert csak egyszer mondom el. Minden testrészét, amivel bármelyik falkatagomat próbálja majmolni, le fogom tépni és megetetem magával. A dobozt! Még ma. Kiabálok előre, bár erre semmi szükség nincs, hiszen csend van, és remek hallással bírunk mindahányan. Ha előttem van, könnyedén csapom fel a tetejét, és veszem ki belőle az egyik tartalmát. Ugyanis több is akad. De ez a legnagyobb, fából készült, vékonyabb fajta késmarok vastagságú, a végén ezüstözött pecséttel, dombornyomott C-betűvel a végén. Jelen körülmények közt teljességgel mindegy lenne, hogy melyik után nyúlok, de ez van legfelül, és egy pillanattal később, ha minden jól megy, már a mexikói bal szemgödrébe süpped, mint forró kés az olvadt vajba, megfosztva ezzel fél szeme világától, égetve, gyomorforgatóvá sütve minden felületet, amihez csak hozzáér. - Kíméljen meg a diskurzusaitól még tíz percig. Gondolkozzon el azon, hogy kivel mit csinált, lesz rá lehetősége. Ha sikerül, arrébb rántom őt az útból, felnyitom a csomagtartót, és nemes egyszerűséggel megkísérlem bevágni a hímet, rácsapva a fedelet is. Oh, még egy gondolat... - Nem ajánlom, hogy bármit összemocskoljon odabent, az emberem nem szereti szemgolyódarabkákat. Ezzel hagyom magára, hogy bevetődjek az anyósülésre és jelezzem Domnak, hogy húzzunk a célállomásra, amilyen gyorsan csak lehet.
//Majd ugorhatunk, és ott már lesz lehetőség trécselni //
Leghőbb vágyam finnyásan felhúzni az orrom, elvégre Testőr vagyok, nem pedig bejárónő, takarító még kevésbé. Bőségesen elég alantas munkát végeztem még emberként, uram irgalmazz, hogy a kétszázon túl is eféle megalázó szolgamunkával keressek akár egy percnyi betevőt is. Álcáim egyikében ideig-óráig szórakozás reményében természetesen teljesen más, ám falkakörökben... Rettenetesen sokat romlana a renomém. Jeanként teljesítvén szolgálatom: - Bocsásson meg, uram, úgy lesz, ahogy óhajtja - mondom érzelemtől és gúnytól mentes hangon, lenyelve minden esetlegesen kikívánkozó, további megjegyzést zilált idegzetére. A legalávalóbb módja volna halálomnak, ha az Alfám mancsa által végezném a saját ostobaságomból kifolyólag - e kétes megtiszteltetést inkább másoknak hagyom. Következő utasításai közül a dobozra vonatkozónál fonta körém a kísértés édes-hosszú ujjait, ám továbbra is megálltam mindennemű feleselést, vagy szándékolt lassúságot. Amico mio tyúkszemére tapostak, nem óhajtottam aranyér-érzetet is kiváltani nála, sejtésem szerint arra még érzékenyebben reagált volna, hím lelkek ápolásában pedig nem rendelkeztem olyan sok tapasztalattal, hogy az megállja a helyét egy maximálisan felbőszült de Lucával szemben. Fürge, hibátlan mozdulatokkal veszem magamhoz a dobozt és szállok ki a járműből, hogy annak farához sietve Castor elé nyújtsam. Rezzenéstelen arccal szemléltem, ahogy bélyeg sütés címén megfosztotta egy időre a fél szemétől a kóbort. A - nagy valószínűséggel üvöltő - hím végül a csomagtartóban köt ki, amit egy semmitmondó sóhajjal nyugtázok. Legalább többet nem kell megállni. Beültünk ismét, Castor ezúttal az anyósülésre, hogy nagyjából negyed órányi kocsiút után a lehető legközelebb parkoljak le a Naturalak-völgyhöz.
//Értékeljétek, hogy türtőztettem magam a jelenlegi avatarképeitek mellett! Nagyon nehéz volt!!!!! >___< //
Még ott, egyik fülemmel a hűs aszfalton, másikkal pedig a közeledő abroncs zümmögő morajlását hallva kell szembesülnöm kettejük enyhe konfrontációjával. Talán az Alfa idegesebb a megszokottnál, vagy a jótét lélek testőrnek büdös kissé a kétkezi munka, vagy mindkettő egyszerre. Igazából teljesen mindegy tekintve a helyzetem. Nem is tulajdonítok nagy szerepet a dolognak. Egy esélyt ugyan ad a leléceléshez, talán egy pici szikra elég lenne most tüzet csiholni. Egyetlen jól irányzott mondat valamelyikük felé és már egymással törődnek. Persze eszem ágában nincs pont most megpattanni. Eddig úgy alakul a nap, amire számítottam. Nem várhattam baráti csevejt, valamiféle hiltonban megtartott villásreggeli utáni „Nézze uram, kellemetlen ezt felhoznom, de tulajdonképpen mi is volt az a tegnap esti mutatvány....” jellegű félelmetesen diplomatikus köntösbe bújtatott és műmosollyal fűszerezett megbeszélést. Naiv vagyok, de azért ennyire nem. Pontosan tudtam már akkor, amikor ama J-betű felkarcoltatott, hogy egy valamire való Alfától sokszorosát kapom vissza, de még mindig bízom döntésem helyességében. Persze néma gyereknek az anyja valagát, szóval idejét érzem Castor elé tárni a miérteket. A mozdulat azonban, amivel oly gyorsan váltat velem testhelyzetet és persze mondanivalója, aminek hangot ad. Tiszta sor, hogy nem ért velem egyet. Hát legyen, akkor eme kinyilatkoztatásom várat még magára. Mit jelent pár emberöltő mellett még ez a pár perc. Semmit. Doboz? Pillantok körbe, persze csak szemem mozgásával, meglehetősen mozdulatlanságra kárhoztatnak és csomagtartónak feszítenek a marasztaló karok. Csakhamar látószögembe kerül kíváncsiságom tárgya és az eszköz, melyben formája miatt szemmel láthatólag egy nőstény nagyobb örömét lelné, mint jómagam. A nagy C vészt jóslóan csillan meg a nyél végén és ez a villanás az, amelyet utoljára láthatok bal szememmel nagyon nagyon hosszú ideig. A gonosz fém csak töri magának az utat. Szemhéjam, mely két évszázadon át óvta világom mintha ott se lenne, nem jelent a tárgynak akadályt. Szemgolyóm nedvét egy lélegzetvétel alatt forralja fel és teremt belőle párát. Mintha minden élő farkas húsz körmét egyszerre vájná belém. Egy szó mint száz, voltam már kellemesebben is. Minden hozzám hasonló jól tűri a fájdalmat, jómagam kiváltképpen tulajdonában vagyok eme erénynek, de most, ebben a pillanatban már csak két választásom van. Üvöltésemnek engedek utat, vagy vizelési ingerenciámnak. Inkább az előbbi mellett döntök és ugyan nem harsogom fel az egész északi féltekét, de a környék madaraiban kiváltok egy nagyfokú halálfélelmet. A fájdalom hamar csökken tizedére, mikor kihúzza szememből azt az izét, de még így is túl megy mindenen, amit kétszáz évem alatt volt szerencsétlenségem megtapasztalni. A csomagtartó fedele nyílik és a karok befelé invitálnak. Jól nevelt hírében állok, így hát segítem a mozdulatot. ~Ön van itthon Senor!~ adok hangot véleményemnek beleegyezőn és amennyire lehet kényelembe helyezem magam a pótkerék szomszédságában. Nem is kell sokat várnom, elindultunk. Szép autó, német modell. Hírhedt arról, hogy távol képes tartani a tolvajokat. Persze arra tervezték, hogy kívülről legyen nehézkes a bejutás. A csomagtartó belsejéből játszi könnyedséggel lehetne felpattintani a fedelet. Még mit nem. Váljon feleslegessé nyelvem és bal szemem elvesztése? Legyen semmivé negyven esztendő kutatása a célegyenesben? Természetesen maradok és az intelmeknek megfelelően nem mocskolok össze semmit. Bár az első alkalom is eljött, amikor megkérdőjelezem saját döntésem helyességét. Ha Benito nem tagja a falkának... akkor nem lesz gond, de ha igen? Ebben az esetben nagy szarban vagyok.
Fogalmam sincs, hogy miért, mire föl ez a csodálat és szeretet feléjük, hogy miért szeretek ilyen tekintetben játszani a tűzzel, hiszen... a legelső emlékem, ami hozzájuk köthető az, hogy Casimir széttépi a nővéremet. Yu-nál az utolsó, hogy megölöm. És most úgy érek Lynxhez, mintha soha nem ért volna rossz tapasztalat, ráhagyatkoztam, ami talán még mindig vakmerőség volt, ezt pedig foghattam volna jelenleg az elfogyasztott alkoholra, de ez esetben távolról sem volt olyan meghatározó. Nem féltem, tudtam, hogy vigyázni fog rám. - Ó, ki fogom, ebben biztos lehetsz - nevettem röviden, ahogy felültem rá. Óvatosan indult, figyelt, és nem sürgettem, nem voltam telhetetlenül türelmetlen, hiszen ahogy nekem meg kellett kapaszkodnom, úgy neki is szoknia kellett a helyzetet. Ő se napi szinten csinált ilyesmit, ha csinált ugyan valaha is, innen nézve pedig tökéletesen illett ránk a Kölyök-Tanonc felállás. De a méterek egyre gyorsabban tűntek el, a tél fagyos levegője az arcomat csípte, utcalámpák fénye villant, kertek tűntek el majd vesztek a semmibe, ahogy könnyedén magunk mögött hagytuk őket. Kuncogok, amikor esetlegesen fényfolton iszkolunk át. Nem szoktam szabályt szegni, inkább voltam eminens és stréber, főleg Tanoncként, ez a felelőtlenség viszont amennyire kockázatos volt, annyira felszabadító is. Kit érdekel? Lássanak meg! Miért kéne bujkálni, titkolózni? Persze tudom én... ismerem a szabályokat, a saját magunk állította korlátokat. Csak most egy kis időre hadd feledkezzek meg róluk. Mancsa alatt egyenletes ritmusban roppan a hó, ahogy üget - mint egy zakatoló szív... Lassult a mozgása, ahogy kiértünk a város szélére, lehelete nehéz páraként száll az éjszakában, mialatt a híd alá irányítja lépteit. A motel felé pillantottam, bólintottam, de rájöttem, hogy ezt nem láthatta. - Nekem megfelel - feleltem, miközben lefeküdt, hogy lemászhassak róla. Ahogy az átváltozását, úgy a visszaalakulását is nyomon követtem, ám míg ő talán nem is sejtette, mi cikázhatott bennem őrült elevenséggel, addig én alig vártam, hogy befejeződjön, hogy ismét emberként álljon előttem. Annak ellenére, hogy a fenevadat is kedvtelve nézem, hogy a folyamat alatt réveteg mosolyra húzódott a szám. Kikívánkozott a tett és a szó, együtt, kéz a kézben, a késztetés pedig sokkal nagyobb volt annál, semmint hogy dacoljak vele. Nem törődtem azzal, mi lesz, ha meglátnak minket, amikor keresztül rohant velem a városon, most nem törődtem azzal, hogy ennek a gesztusnak mi lesz a következménye. Csak megtettem. Ilyen egyszerűen.
Szorítása erősebb lett, de nem fájó, közelebb bújt, én pedig engedtem, hagytam, akartam. Tartson még egy kicsit, legyünk még így. Talán kéne még valamit mondanom, ám semmi nem jut eszembe, átadom magam a pillanatnak, elveszek benne és csak ölelem őt, nem is sejtve, mi minden kavarog benne. Tudja - valamiért megkönnyebbülök ettől, halk, apró nevetés, illékony semmiség, mégis ott rezgett pár másodpercig. Talán nem így tettem volna, ha a benne tobzódó kérdéseket felteszi, a kérdéseket, amikre talán nemhogy válaszaim de sejtéseim se voltak, csak csendes, megfoghatatlan érzések, de abból kismillió. Lehunytam a szemem, mikor orromat érintette - röpke mosoly, kissé összébb húztam magam, majd figyeltem, ahogy felöltözött és én is felvettem a ruháival együtt ledobott cipőmet. Ha az arcom hideg volt, akkor a lábfejem talán már le is fagyott, jelenleg viszont az sem foglalkoztatott akkora mértékben, mint esetleg kellett volna. Csak mentem vele nyugodtan jókedvvel, boldogan, nem értve, hogy mi okozhatta a beállt változást energiáiban.
Kivettünk egy szobát, s mire beértünk, már határozottan éreztem, hogy valami egyáltalán nincs rendben, amit nem tudtam hova tenni. Az Upperben jól érezte magát, futás közben szintén nem volt gond, így csak arra tudtam gondolni, hogy valamit nagyon elszúrtam. Valamibe beletapostam, amibe nem kellett volna, erre a félelmemre pedig csak ráerősített az arckifejezése és az, ahogy az ajtónak dőlt. Nem ültem le, nem vettem le se a kabátomat, se a cipőmet, ki tudja, lehet hamarosan úgyis mehetek, amerre látok. Bár nem tudom, hogy ahhoz, hogy megmondja, mit néztem be nagyon csúnyán, miért kellett egy szobát kivenni, megmondhatta volna a híd alatt is. Csakhogy valami egészen mást mondott, amire egyáltalán nem készültem. Szinte pofon üt a mondat, olyan hirtelen ér a semmiből, minden előjel vagy figyelmeztetés nélkül, így semmi mást nem tudok reagálni az első döbbenet hatása alatt, mint hogy állok és merőn a szemébe nézek. Azt hiszem, arra vártam, hogy elnevesse magát és közölje, csak hülyéskedett. Paraszt vicc, de nem ment még ki belőle teljesen az alkoholmámor. Semmi ilyen nem történik, helyette újabb mondat érkezik. Egyik értetlen döbbenetemből a másikba esek, kinyitom a szám, hogy mondjak valamit, de egy hang nem kipréselődni belőlem. Széttárom a karjaim és tehetetlenül ejtem őket vissza oldalamhoz. Szórakozol velem? Ez mi? Mi a fenét akarsz ezzel? Mintha egy árnyalatnyival nehezebben menne a lélegzés, feszít a mellkasom, mialatt úgy nézek rá, mintha épp az előbb árult volna el. Pedig nem. Csupán szilánkjaira törte a frissen felépült üvegváram. Kényszeredetten húzom el a szám és ülök le az ágy szélére, majd túrok a hajamba, mintha pusztán szőke tincseimet igazgatnám, holott valójában teljesen tanácstalan vagyok. A padlót bámulom, majd rá nézek, de hirtelen pöffeszkedőnek tűnik a testtartása, így inkább más kapaszkodót keresek a szerény berendezésű helyiségben. Fájt. Ezért sem tudtam vagy két percig megszólalni, mert féltem, hogy megremegne a hangom, elcsuklik és most semmi másra sem vágytam kevésbé, minthogy gyengének lásson. Így is elég nyilvánvaló volt a reakcióm, aminek nem örültem. - Szerinted? - néztem fel rá, amikor már képes voltam rá. Lehet, hogy öt percig is várattam, nem figyeltem az időt, ebben a helyzetben ráadásul kicsit sem zavart a késlekedésem. - Nem tartozol nekem elszámolással. Igazából semmivel sem... De ez kegyetlen volt. - Felemelt, kirángott a saját magam által kreált reménytelen sötétségből, megadott szinte mindent, amit elvettek tőlem, amiről lemondtam, amit megtagadtam magamtól az elmúlt években... és most csak úgy fog és összetör megint. - Tudnod kell, mit gondolok erről? Azt gondolom, hogy ha ugyanezt csináltad másokkal is, nem csodálom, hogy még mindig nem találtál Rá - nézek rá merőn, majd ismét megrázom a fejem, némileg lemondóan. - Jézusom, Lynx... Velem is így dobálóztál másnak? Én is valaki más voltam egy lánynak, akivel rajta kívül lefeküdtél? - hitetlenkedve néztem rá, mert még a lehetőség is egyszerre volt abszurd és kiábrándító. De én nem akartam benne csalódni!
Cause I'm not thinking straight My head spinning around I can't see clear no more What are you waiting for?
Megfürdöm a döbbenetében, és talán szégyentől mocskos a gondolat, hogy valahol, legbelül... Minden nevelés és tradíció ellenére aprón pislákol bennem egyfajta elégedettség a reakciója láttán, érezve azt. Érdeklődve mozdítom a fejem kissé oldalra, közelebb felé, mintegy ezzel is "sürgetve" a válaszát. Holott pont a csend és a hallgatás üvölt a leghangosabban a fülembe. És talán éppen emiatt nem tudom magam teljességgel rosszul érezni, pedig minden emelett szól. Nem, valóban nem tartozom neki elszámolással, hiszen "papíron" senkim sem, azonban... Én elszámolással akarok tartozni. Tudni akarom, hogy fáj, éget és mar a tény, amit a fejéhez vágtam, olyan könnyedén és egyszerűen, mint ahogyan korábban vágtáztunk a városon át. A Vadmacska szeret játszani az áldozatával, és most cseppet sem tudom tisztelni azért, hogy ilyen módszerekkel akarja megszerezni a másik titkait. Hiszen mi alkottuk ezt, mi segítettük elérni a boldogságát, amit szemmel láthatóan össze is romboltunk. De meg fog bocsájtani. Meg kell, hogy tegye. Nincs más választása - vagy nem akarok neki más választást adni, egyre megy. Éppen ezért nem is vagyok képes dühöngő és sértett hímként jelenetet rendezni, egészen békéssé simul az arcom, és a szoba kulcsát megforgatva az ujjamon, leülök a jobbja felé eső sarokba. Felhúzott térdeimre támasztott karokkal tőlem sem kap mást, csak csendet és magányt. Időt. Szeretném, ha most rám figyelnél, mert ezt csak egyszer fogom elmondani. - kérem, nem parancsolom, azonban egy sárgásan villanó pillantás kellőképp nyomatékosíthatja, hogy nem örülnék annak, ha úgy gondolná felpattan és rám csapja az ajtót - Nem vagyok biztos benne, hogy lehetne még ugyanolyan az életem, ha nem lennél a része többé. Akár így, akár úgy. Ezt eddig egyetlen személy érte el nálam rajtad kívül. Tudod mit fizettem érte? Elvesztettem az egész családom, Savannah. - csóválom meg a fejem lassan - Te elvetted volna a gyermekemet. - nézek rá komolyan - Randizom, igen. Van, hogy lefekszem másokkal. Mert annyira szerencsétlen vagyok, hogy mindent megteszek azért, hogy egyszer valaki észrevegye a szánalmas kapálózásomat, megvakarja az államat, én meg majd tapsikolhatok örömömben. Mit vársz tőlem? Tűrjek el mindent, viseljem el, hogy csak azért ismerhetlek így, mert eleinte valaki mást láttál bennem, várjak rád, mert félsz attól, amit én mindennél jobban szeretnék? Nem, ezt nem fogom megtenni. Egyszerűen nem tehetem. A megszokottnál is nagyobb hülyét csinálnék magamból, még akkor is, ha alapvetően az intuíció azt súgja, hogy nagyon jól kijönnénk egymással, és talán érdemes lenne rá. De ezt én tudom, ahogy azt is, hogy nem azért nyomom le a torkán a szavaimat, mert bántani akarom. Ennél én sokkal boldogabb végkifejletet látok, csak ő ennek még nincs tudatában. - Nem érdekelnek a szavaid, Savannah. Sem pedig a sértések, amiket a fejemhez vágtál. Érezlek, tudod? - mosolyodom el alig észrevehetően - Ha nem akarnál a magadénak, nem lennék képes fájdalmat okozni neked. Akkor elintéznéd egy vállárándítással és megkérdeznéd, hogy akarok-e kefélni. Megmondtam, csak akarnod kell, és... - a tiéd leszek és csak a tiéd - Na jó, várj. Felkelek a földről, és ha még az ágyon van, megpróbálom arra ösztönözni, hogy álljon fel, finom jelző mozdulatokkal nyúlnék a kabátja után, hogy lesegítsem, bár ha nagyon ellenállna, úgy maradhat. Remélem, hogy nem kell túlságosan nagy erőt belevinnem a mozdulatba ahhoz, hogy megfoghassam a kezét és a mellkasomra tehessem, pontosan a mancs fölé. - Adj nekem egy évet magadból. Minden bizonnyal nem lehet a legjobb szembesülni azzal, mi vagyok valójában. Semmit sem tudsz rólam, és én sem rólad. De most... Most mindennél jobban veled akarok lenni, és ha ezzel nem kezdek valamit, meg fogok őrülni. Csak egy év, ami alatt eldöntheted, akarsz-e engem. Végleg. - kiszáradt a szám, és borzasztóan félek a választól, de... vagy érek neki ennyit vagy tényleg jobb, ha minden szeretete ellenére kisétálok most innen, és az életemből is kibannolom. Végleg.
Kissé összehúzom a szemem, ahogy néma mozdulatait figyelem. Talán késő bánat, de már van bennem óvatosság, ami nevetségesen megmérgezi a vele szembeni hozzáállásomat. Nála a kulcs, remek, ami igazán bosszant viszont, az a mérhetetlen nyugalom és kiegyensúlyozottság, ami a megroppanásom után belé mintegy természetes módon tért vissza. Igazságtalannak tartottam, ráadásul némileg megerősítve éreztem magam abban, hogy csak szórakozik velem, ez pedig cseppet se tett boldoggá. Követem a tekintetemmel a sarokba, a testem megfeszül, az ajtó szabad, de csak az ágyneműt markolom azzal a kezemmel, amit nem láthat, és nem mozdulok. Éberen lesem, kissé talán távolságtartó bizalmatlansággal - hajdani Mentorom erre mondaná, hogy eső után köpönyeg. - Csupa fül vagyok - mondom egyelőre minden lelkesedés nélkül, sehol nincs ebben az a lendület, amivel rábólintottam a vágtára. Hallgatom és képzeletben látom magam, amint egy feneketlen pince mélye felé haladok szépen egymás után szedve a lépcsőfokokat, teljes monotonitásban. Szeretnék közbevágni és némi daccal kijelenteni, hogy igen, várjon, de a korábbiakra már nem tudtam volna mit mondani. A családja és az esetleges gyerek elvesztésére. Nem fogja megtenni... Várok. Várom, hogy felkeljen, a kezembe nyomja a kulcsot és szélnek eresszen, mert ennyi voltam, nem több egy kósza fuvallatnál, ami rövid ideig hűtötte a lázát, de így is édes keveset ért. Folytatja, én pedig mintha egyetlen, tompa zsibbadássá válnék, mintha a szavaival ellenkezni akarnék ezáltal: ő érez, de én zsibbadtan nem. Ráadásul kezdem komolyan azt hinni, hogy túlontúl találó volt az a Vadász-Préda párhuzam, mert jelenleg egyre inkább úgy érzem magam, mint akit a következő pillanatok bármelyikében elejthetnek. Én meg semmi másra nem vagyok képes, csak feszülten figyelni, hogy ha más nem, legalább láthassam, amikor elrugaszkodik, mert az szép lesz. Az a mozzanat kecses lesz és erős, fenséges, még akkor is, ha a halálommal fizetek érte. Csak akarnom kell... Bennem van, hogy odavessem neki, hogy azt mondjam, hogy akarom és az enyém, de kicsinyes és aljas bosszú lenne, megsérteném azt, ami neki szent, ezt pedig túl soknak éreztem volna. Haragudtam, amiért ezt csinálta, ám ebbe nem volt szívem belegyalogolni, valószínűleg soha nem is lesz. Megadóan felállok, csak az elején ellenkezek egy kicsit, inkább kelletlenül, mint erőnek erejével, így némi ráhatást követően lekerül rólam a kabát. Egyelőre nem nézek a szemébe, az állát figyelem, az van szemmagasságban most nekem, jó ez így. Valahol még mindig azt várom, hogy mikor küld el. Ellenkezés nélkül hagyom, hogy megfogja a kezem és a mellkasára tegye. Megrebben a szemem, majd lassan feljebb vezetem a tekintetem, hogy végül a gyér lámpafényt tükröző barna szempárnál állapodjak meg. Egy darabig csak nézem, szinte rácsodálkozva, mint egy gyerek, aki most jött rá, hogy egész eddig volt más is a szobában rajta kívül. Adjak egy évet, eldöntöm, hogy akarom-e végleg... - Szörnyű vagy - rázom meg a fejem némileg kelletlenül szusszanva, majd a mellkasán pihenő kezemre pillantok és lassan eltolom magamtól. Nem lököm és nem veszem el a kezem akkor sem, amikor már teljesen ki van nyújtva a karom. - De akkor nem fekszel le mással és igényt tartok a randiidődre - kinyílt a csipám! Bár ezt sem diktatórikus módon adtam elő sokkal inkább finom örömmel és némi félsszel. - Kivéve, ha mindegyiket ilyen hullámokkal tűzdeled meg, akkor néhányról, azt hiszem, hajlandó lennék lemondani - mosolyodtam el halványan, békülékenyen, majd rámarkoltam tenyerem alatt lévő felsőjére és visszahúztam magamhoz. - És most szeretném, ha kiengesztelnél az előbbi hangulatgyilkolásért - szegtem fel állam és néztem kihívón a szemébe.
- Tudom. Rándul meg kissé a szám, nem mosolyra, beletörődésre, és ahogy kissé eltaszít, lépek egyet hátra, és rajtam a sor, hogy elbizonytalanodjak. Én tényleg megpróbáltam. Talán nem lett volna szabad átlépni ezt a határt, hiszen így én próbálom meg őt az enyémmé tenni, ezzel az olcsó trükkel kijátsszva a legszentebb szabályomat. Mit is várhattam volna? Hogy majd minden elmúlik, a nyakamba ugrik, és közli, hogy csak erre várt? Naiv vagy Abooksigun, tűnj bármilyen férfiasnak alkalomadtán. Éppen ezért meglepetten pillantok fel, kissé értetlenkedve és kérdőn, amikor folytatja. Lehetséges volna? - Tessék? - kérdezek vissza, mint aki rosszul hallott, aztán bátortalan sóhajnevetéssel folytatom egy apró fejrázás után - Szóval ez most igen? Tényleg a kedvesem leszel? - valami egészen hatalmas öröm készül frontálisan ütközni a lelkemmel, de egyelőre csak a fényszórók közelednek egyre nagyobb sebességgel - Csak... Mert ha igen, akkor elnézem ezt a parancsot. De csak azért, mert más kultúrából jövünk, és én elfogadom, hogy a tiedben tisztázni kell ezeket a magától értetődő dolgokat. - hogy is képzelheti, hogy ilyesmire vetemednék? Hogy nem a saját fegyveremmel vetnék véget az életem ezen szakaszának akkor, ha csak másra is néznék rajta kívül? - Tudod, hogy ezt nem ígérhetem meg. - mosolyodom el sután, hiszen ki tudja, hogy a múltam melyik szegmense fogja éppen... hullámvasútra ültetni? - De nagyon fogok igyekezni, Savannah. Szeretem a teljes nevét használni. Ez is kiemeli a "többi" közül, más nekem, nem holmi baráti becenév, amivel mindenki illeti. - Rendeljek neked pizzát? - már egész széles a mosolyom, ahogy a kihívó tekintetébe fúrom a saját, hálás barnáimat, aztán azt hiszem, hogy a fényszórók ezer felé törtek az éjszakában. Az ütközés megtörtént, és a kirobbanó lámpákból kellemesen vakító fény született, és ezzel a fénnyel toppanok mellette a fajtám gyors léptével, és annak erejével kapom fel, hogy a derekam köré kulcsolhassa a lábait, és úgy veszem el tőle a csókot, amit... Amit néhány percre azt hittem, hogy örökké el kell engednem. Csak levegő kell, mert nem tudom, hogy nevessek vagy csókoljam vagy beszéljek, mert mindet akarom, egyiket sem jobban, mint a másikat. - Nem fogsz csalódni bennem. Ígérem. Ígérem! Minden Szellemekre, a Vadmacskára, Abooksigunra, Sheshre, a Teremtőanyámra, magára a nagy Annakpokra is megesküszöm, hogy soha-soha nem fogok csalódást okozni neked! Darálom lelkesen a meg-megszakított csókok között, és már nem is figyeltem oda arra, hogy miként kerültünk az ágyra: ő hanyatt, én pedig felette, de egyszerűen... Létezik, hogy képtelen vagyok a szexre és a kielégülésre gondolni, amikor egyszerűen... Csak csókolnám és kényeztetném a végtelenen át, és közben mindenre tovább esküdöznék még órákon keresztül, hogy nem fog csalódni bennem. Fogalma sincs, mennyit jelent ez nekem. Egy apró megvalósulása annak, amit keresek. Bele sem gondolok abba, hogy mi lesz ha... ...nem leszek képes elengedni? ...nem akar majd engem... ...ennek ellenére mégsem marad más választásom, mint végignézni, ahogy még utoljára beszáll egy autóba, és örökké elnyeli majd a farkasok Svájca. Félnem kellene. Rettegni. De nem tudok.
Én távolról sem ismerem úgy a követet hagyományait, mint ő, sőt! Éppen ezért ha csal is, ha csalna, nem tűnne fel, ám jelenleg ha találnék is bármi kivetnivalót a "szabályferdítésben", akkor sem tenném szóvá. Nem az érdekelt most, felőlem kicsavarhatta az egészet, addig, amíg maga számára nem szégyellte, nekem jó így. Ő is és a helyzet is. Némi viszonzást azonban megérdemelt az előbbiért és most én élveztem ki, hogy amíg őt kétségek és bizonytalanságok marták, addig én már pontosan tudtam, mit fogok mondani, hogy mit fogok felelni. Arcom az övével szinte párhuzamosan derült fel egyre jobban, bár kérdéseinél éreztem az enyhe forróságot az arcomra szökni, ennek pedig semmi köze nem volt sem italhoz, sem szobahőmérséklethez. Beharapom kissé alsó ajkam és úgy bólintok, de képtelen vagyok megállni, hogy szavakkal is meg ne erősítsem. - Igen, tényleg a kedvesed leszek. - Úr Isten, vagy szénné égek, amiért megint játszok a tűzzel, vagy eltűnik a összes heg. Egy év... most még sok időnek tűnt, most még az elején voltunk, és örömmel adtam át magam az újdonság bizsergető varázsának. - Tudom. Csak úgy ne csináld, mint az előbb. - Úgy is mondhatnám, hogy az nem volt vicces, de ő sem viccnek szánta. Úgy érzem magam, mint egy vadalma: vigyorgok, mintha muszáj lenne, ám ha valaki kényszerítene, hogy hagyjam abba, most nem menne. Ahogy az ő energiái egyre élénkebben, szikrázóbban hullámzanak, úgy nyerem vissza én is fokozatosan a híd alatt hagyott eufóriát. Bár még kicsit óvatosan, kicsit tartva tőle, hogy hirtelen ezen is fordít majd egyet valamivel. De hiszen megígérte, hogy igyekezni fog, hogy ne így legyen. Hihetek neked, igaz? Minden csalfa, macskás játékod ellenére is. - Képes lennél egy pizzá... - kezdem a művi felháborodást, de nem érek a végére, mert már mellettem terem, hogy minden erőlködés nélkül kapjon fel. Dereka köré kulcsolom a lábam, karjaimat nyaka köré fűzöm kuncogva, halkan nevetve a váratlan "támadáson". Elveszem, kapom és adom a csókokat, mohón, hiányoltan, mintha sose akarnék vele betelni, miközben agyam hátsó zugában még mindig visszhangzik a "tényleg a kedvesem leszel" kérdés. Igen, ez most egy igen. Beszél és csókol egyszerre, szinte a számba hadarva a szavakat, amibe fel-feltörő nevetésem vegyül, hogy aztán egy halk sikkantással jelezzem, már sehol a függőleges, minden vízszintesbe került. Nevek, eskü, ami alatt a szívem kétszeres iramban veri a tam-tamot, én pedig úgy érzem, hogy a következő napokban ezt a vigyort más nem tudja majd eltüntetni. A felsője alá nyúlok, felgyűröm, a csókok közben nevetve kérlelem tettel, hogy szabaduljon meg ettől a ruhadarabtól, mert látnom kell, látni akarom a tetoválást. A csupasz bőrét akarom ott érinteni, ahol az előbb csak ruhán keresztül tettem meg és az sem érdekelt, ha ennél tovább ma este már egyikünk sem csupaszodik. - Neked adok egy évet - kezdtem úgy, hogy valószínűleg mindeközben kisebb-nagyobb szüneteket kellett tartanom, de egyáltalán nem bántam. - A tiéd. És a leteltéig meg fogom mondani, hogy akarlak-e végleg, és bárhogy is alakuljon, őszinte leszek veled, esküszöm. - Kipirultam, a szemem élénken csillogott, ebben a percben pedig nem gondoltam arra, hogy mindez rosszul is elsülhet. Most itt vagyok vele és emellett minden más jelentéktelen apróságnak tűnt. - Jó voltam? - faggatom játékosan, de tényleg érdekel, hogy ez így számára is megfelel-e. Az egy dolog, hogy ő nem fog nekem csalódást okozni, ám ugyanezt fordítva is el akarom kerülni, s amíg erreféle kódorognak a gondolataim, már azon tűnődök, hogyan tudnánk a legtöbbet találkozni. - Vadmacska, Abooksigun, Shesh... köztük van a te neved? - kérdezem, kezemet a tarkójára víve és habár választ is szeretnék kapni, attól, még annak megadását nehezítem az összelopkodott csókokkal. Úgy túrok sötét hajába, mint nem sokkal korábban a fekete bundába. Egyek, ők ketten, és mindkettő tetszik, mindkettőt szeretem. - Elárulod?
A Vörös Hold óta itt baszom a rezet, mint valami nyugdíjas vénasszony. Kurvára nem arról van szó, hogy annyira rajonganék a gondolatért, rühellem ezt a poros koszfészket, de ha már voltam olyan barom, hogy megpróbáltam combsérüléssel kiverekedni magamat a kocsmából, és még motorra is ültem, hogy aztán romantikus ölelkezésbe kezdjek az első útba eső fával, akkor megérdemlem. Még összeszedtem egy takaros kis agyrázkódást is pluszba, és csak azért nem hívta ki rám a mentőket a motel recepciósa, mert közöltem, hogyha megteszi, a mentők utána egy lendülettel pakolhatják hullazsákba is. Azt hiszem, meggyőző voltam, kaptam kulcsot, és még nem is hívta ki rám a zsarukat sem, szóval amint lábra tudtam állni, vettem neki egy rekesz sört, meg egy jó pornó dvd-t, mert szerintem ingerszegény a csávó, aztán szó nélkül az orra alá toltam. Ez már három hete volt, azóta a motoromra vártam, de a kis hernyó, aki ígérgette, hogy kész lesz vele sebesen, nem siette el a dolgokat. Ma végre megkaptam, bár bevallom, nagy volt a kísértés, hogy agyonverjem a faszit, mert már megint el akarta tolni a dolgot, de végül közöltem, hogy bármi is van még hátra, azt majd én megcsinálom magamnak. Az ár felét voltam hajlandó csak kifizetni neki, és tekintettel arra, hogy volt pofája panaszkodni miatta, bevertem az orrát. Az a kurva Vörös Hold, azóta se érem fel épp ésszel, hogy szétlőttem valakit, és gőzöm sincs róla, ki halt meg, mert hogy belőlem nincs kettő, az fix. A szokásosnál is idegbetegebb vagyok azóta, éppen ezért igyekeztem meghúzni magam a motelben, mert én nem fogok lepacsizni a falkával, az száz. Sikerült is elkerülnöm őket, ezt legalább értékelem, nem baszott ki velem még jobban a sors. Épp elég nekem, hogy zavar a tény, olyat öltem meg, akit amúgy lehet nem maceráltam volna. Remélem, nem valami csini szőke, értük tényleg kár lenne. Agyaltam a témán, hogy meglátogatom Piroskát, de végül nem merészkedtem addig a városban, hogy elérjem az Egyetemet, szóval élje csak a világát, nem sokkolom többet a kis szendét. Aki már nem is olyan szende, de ezt párszor még jó lett volna az arcába tolni. Összepakoltam a motyómat, nincsen belőlük sok, aztán riasztottam Buddhát odaát, hogy végre visszatolom a seggem, szóval készítse a máját, meg a szokásos póker partynkat, mert már kicseszettül hiányzik. Innom kéne egyet a Danny gyerekkel is, kár, hogy Marlene drága már megpattant, de még mindig ott van a szexi szőke őrző néni, akivel olyan romantikusan tudunk hullákat takarítani sikátorokból. Mellesleg, a rusnya szerb haverommal se tudom, mi van, nem ártana koccannom vele is, más nem megint agyonverjük egymást, az jól megy. Most viszont nincs más hátra, mint előre, szóval a motel előtt fel is vágódom a motoromra, aztán durr bele, irány haza.
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
A Vörös Hold sokakat érintett meg testileg, vagy lelkileg. Engem speciel semmilyen téren, mivel az Alfát és a Bétát idén békén hagyta Alignak, és engem is. Végeztem a dolgomat, ahogy elvárták tőlem. A sírásás idén kimaradt a repertoárból, ezért jobb híján a történtek utáni „takarításba” segítek be. Továbbra se vagyok azért oda, hogy az őrzőkkel együttműködünk, de azt el kell ismernem, hogy a munka így hatékonyabb, és hamarabb helyre lehet hozni a kisiklott dolgokat. Míg az őrzők az emléktörlésekkel vannak elfoglalva, addig én utána járok a besúgóink jelentéseinek. Besúgóból ugyanis van mindenhol a városban. Ilyen-olyan eszközökkel, de elérjük azt, hogy semmi ne maradhasson eltitkolva előlünk. A moteles fazon elég jól le van fizetve ahhoz, hogy minden vendégről leadja az infót, aki hosszabban letáborozik náluk. Így érkezett be hozzám csipogón Flynn üzenete is, hogy nézzek ki a motelhez, mert van egy idegen, „nem túl barátságos pofa” –ahogy a moteles fogalmazott az üzenetében. Az utasításnak eleget téve mentem ki napokkal ezelőtt először a motelhez, hogy körbeszaglásszak. Leültem a motel közelében, és Eska árnyékába burkolózva figyeltem. Amikor biztossá vált, hogy a látogató vérfarkas, jelentettem Flynnek, hogy egy újabb kóborral van dolgunk, de nem mentem vissza a hotelbe, helyette inkább kivettem egy szobát én is a motelben, és miközben áztattam magam, hallgatóztam. Egy kurvát is iderendeltem magamhoz előző estére, hogy ne teljen unalmasan az éjszakám. Módfelett szórakoztató volt, hogy tényleg elhitte a bókjaimat, amiket a fülébe duruzsoltam. Kicsit tartottam is tőle, hogy majd nem akar lelépni, de szerencsére nem kellett kidobnom, tudta magától, hogy merre van az ajtó. Ebben a néhány napban elég sok dolgot sikerült megtudnom a hímről. Azzal egy időben, hogy ő leadta a szobakulcsát, én a motel előtt egy pohár kávéval a kezemben szépen helyet foglaltam a motor nyergén, és ráérősen kortyoltam a gőzölgő feketébe. Amikor feltűnt, akkor se szálltam fel a vasmasináról, csak semmitmondó tekintettel nyugtáztam a közeledését. - Nem túl udvarias tett búcsú nélkül távozni, ha vendégségben vagy valakinél. Ahogy nem túl udvarias gesztus az se, ha köszönés nélkül lépsz be valahová. A pajzsom továbbra is fenn, farkasom elrejt minden információt, amiből kikövetkeztethető lehet a korunk, vagy a vérvonalunk.
Kezdőlap
//
//
