Mégiscsak beindul a váltás rásegítés nélkül. Végig itt maradok Bastien mellett, hagyom, hogy szorítsa a kezem. Tudom, hogy mennyire fájdalmas, amin átmegy, én is átéltem. Mi több, nem is voltam végig eszméletemnél, akkora volt a fájdalom és a sokk. Amikor épp nem rázza a testét az első váltás kínja, előhalászom a telefonom és egy gyors sms-t küldök Darimnak.
Szia! Ha csendháborításról érkezik panasz a Ranch Motelből, akkor az miattam van. Később mindent elmondok, minden az irányításom alatt van, csak kissé zajosan. H.
Rábökök a küldés gombra és zsebre vágom a készüléket. Ma már többet nincs szándékomban elővenni. Így sem biztos, hogy bárki is bejelentené Bastien üvöltését, de biztos, ami biztos, inkább előre gondolkozom. Csak részben, mert kivihettem volna Bastient az erdőbe is... Hallom a csontjait hangosan eltörni, egyiket a másik után. A teste megváltozik, elkezd átformálódni, hogy utat engedjen a benne élő kölyöknek. A farkasom utódjának. A folyamat a maga fájdalmas valójában gyönyörű folyamat. Új Fakír jön életre, a véremből.
Ahogy elhal az üvöltés és a vonyítás is, úgy nyúlok a farkas felé és simogatom meg. Marjára fogok, magamhoz húzom és a pofáját magam felé tartom. Homlokom az övének illesztem egy rövid időre, majd újra megsimogatom. Figyelem a kölyköt, szokom a jelenlétét. Energiáim a kölykömébe kapaszkodnak szorosan. - Helyes bundás vagy. - jelentem ki büszkén és még jó néhányszor érintem, simogatom, fordítom magam felé a pofáját vigyorogva. Hagyok neki még időt, hogy szokja, élvezze az új társát, nem figyelve arra, hogy mennyi idő telik el. Ki nem engedem és azt sem, hogy bármiben kárt tegyen. Valamikor - amikor már virrad a hajnal - úgy vélem, hogy ideje hazatérnünk. Nem figyelmeztetem, pusztán farkasommal elérem, hogy visszaváltson, így mégsem vihetem ki innen. A reggel már a Laknál ér minket. Elfáradtam én is, gondolom ő is. Hagyom, hadd aludjon, ez rám is rám fér...
//akkor ez itt ennyi lenne a részemről, üdv a farkasok között, egy élmény volt, köszönöm folytatás pedig a Lakban *-*//
Miért van itt ilyen rohadt hideg? Miért? A bőrdzseki semmit se segített, ahogy vérfarkas mivoltom se tűnt nagy előnynek jelenleg, magam köré fonva a karjaimat meneteltem, de ha mindez nem lett volna elég, szakadt a hó. Remek, felérek, hogy még némi pimaszságot drága férjuram alá dörgöljek, és közöljem, amúgy a kocsijának annyi, erre mielőtt egy szót is válthatnék vele: megfagyok. A Farkas Szellemre, miért van itt ilyen hideg? Nem hittem, hogy valaha hiányolni fogom Texas hőségét, de egyre inkább vonzóbbnak tűnt. Stoppoltam volna amúgy itt is, de minek? Kevesebben jártak erre, mint ahány ujj volt egy kezemen, az is csonka lesz, mert egyszerűen letörnek, ha így meg tovább. Zordabb vidéket nem volt képes találni? Bár illik hozzá, amikor felcseszi magát, vagy én őt... Szaporábbra fogtam lépteimet, már nem volt olyan messze a város és reméltem, hogy a következő kanyaron túl - MOTEL! Köszönöm, meg vagyok mentve! Az se érdekelne, ha nem lenne szoba, elalszok a lépcsőn is, csak jussak mielőbb fedezésbe és nulla fok fölötti hőmérsékletbe. Meg egy forró fürdő vagy zuhany is jól esett volna, némi kajáról nem is beszélve, esetleg kövid italokkal kísérve. A cudar időben mindig megnövekednek az igényeim. A szállás lehetősége miatti lelkesedésem és jókedvem viszont abban a pillanatban alább lohadt és furcsa félsznek vette át a helyét, amint megéreztem, hogy marhára nem én vagyok az egyetlen farkas itt. Még ha idegen lett volna hím... de nem. Oké, hogy nem azért jöttem ide, hogy bármiért is bocsánatot kérjek - sőt -, de én szerettem volna eldönteni, hogy hogyan és miképp futunk össze. Az elképzelt forgatókönyvemben pedig nem az szerepelt, hogy épp készülök szarrá fagyni és kivert kiskutya módjára vánszorgok a megváltást jelentő motel felé. Soha többé nem megyek utána sehova, ezt itt és most megfogadtam. Főleg, ha ilyen lehetetlen helyeket képes választani. Még ha a tengerpart lenne, pálmafákkal meg legyező-fiúkkal... Na jó, oda ezek után is követném, vagy inkább magamtól megyek, amint itt fent meguntam az életet. A klímát tekintve erre aligha kell sokat várni.
A második napja volt annak, hogy a motelben dekkoltam és terveim szerint holnap már végérvényesen magam mögött hagyom ezt a lepukkant helyet. Ennyi idő bőven elég volt arra, hogy rendezzem magamban a dolgokat és érzéseket, amelyeket Fairbanks iránt tápláltam. Valóban jó taktikának tűnt a határsávon megtelepedni és ismét hozzászokni az itteni légkörhöz. Amikor először ideértem, akkor is nehéz volt megszokni a falka fojtogató jelenlétét, ami az egész városban érezhető volt, így most fokozatosan adagoltam magamnak ezt az egészet. Szerencsére nem volt olyan vészes a dolog, így az a gondolat meg sem fordult a fejemben, hogy végleg a hátam mögött hagyom a helyet. Ez majd még idővel úgyis tisztázódni fog, csak győzzem kivárni. Cigaretta parázslott a számban, ahogyan a szobák ajtajai előtt húzódó folyosószerű erkély korlátjára támaszkodva álltam. Ritkán gyújtok rá, akkor is általában elég indokolt esetekben, ez viszont most az volt, a nehezebb napokon elkélt a cigarettafüst, hogy ne csak gondolataim mételyezze a szürke, maró köd. Farmert viseltem egy egyszerű fehér pólóval, a dzsekim szárnyaival pedig az enyhe szél játszott, hiszen nem húztam fel a cipzárt. Hideg volt, de ez még az elviselhető kategóriába tartozott nálam, farkasom óvó energiái szorosan simultak körém, beburkolva, így a hideget is könnyebb volt elviselnem. Tekintetem az alattam-előttem elterülő parkolót fürkészte, valóban eléggé kirítt a fekete négykerekűm a többi csotrogány közül, de amíg nem próbálja meg senki elkötni, addig nem volt probléma. Tekintetem feljebb siklott, a villanypóznák madzagjait követve vettem szemügyre az esti tájat; túl sokat nem láttam belőle, az éles, néhol vibráló fény viszont fehéres-sárgás köröket rajzolt a látómezőmre, bárhová is pillantottam ezután. Pontosan ezért hittem, hogy káprázik a szemem és csak képzelődöm, hogy annyit agyaltam Dakotán - merthogy már így hívták a feleségem -, hogy meg is jelent előttem. Legyintve hagytam volna ott az egészet, mondván úgyis képzelődöm és amúgy is.. mit keresne itt? Mit keresne éppen Fairbanks-ben? Mert ahogy látom, nem a kocsimat szándékozott visszaszolgáltatni. Az energiái azonban mustárgázként kúsztak körém, fojtogatóan töltve meg a hűvös, esti levegőt. Inkább a cigarettámból szívtam mélyet, hátha oldja a hirtelen támadó keserű szájízemet, de sajnos nem jártam sikerrel. Az ott bizony a feleségem. ~ Nocsak, kit sodort erre a hűvös alaszkai szél… ~ szaladtak elébe a gondolatban küldött szavaim, ha esetleg pajzzsal zárta az utam, hát nemes egyszerűséggel romboltam azt porig. Farkasom nyugton és unottan heverészett, velem ellentétben őt egy cseppet sem érdekelte a helyzet, legalábbis most még semmiképpen sem. Továbbra is egy helyben álltam, fentről tekintve le rá, ha közelebb merészkedett és magamban csak mosolyogtam a helyzet ironikusságán; nézz fel rám, édes, ahogyan mindig is tenned kellett volna, még akkor is, ha ezúttal ez igencsak átvitt értelemben volt vehető ilyesminek, de akkor is fölötte álltam. - Remélem nem haragszol meg, ha nem invitállak beljebb és a piámat sem osztogatom el csak úgy mindenkinek - nyitottam ki a szám, amint elég közel került hozzám, hogy kiabálás nélkül halhassa a mondandómat. Gúnyos mosoly terült el a képemen, ahogyan a szavaimban is megbújt az érzés. - Elég ramatyul nézel ki, biztos jól esne egy forró fürdő, de lehet elhasználtam az egész kóceráj meleg vízkészletét. Olyan jól esett folyatni magamra a forró vizet! - rettentő jól szórakoztam, noha a vigyor nem ült ki a képemre; maradt a szelíd, mégis gunyoros görbület. Láttam rajta, hogy szarrá fagyott, nem is csodálom, elég zord errefelé az időjárás, az lenne meglepő, ha képes volna alsóneműben rohangászni az utcákon. - Hol hagytad a kocsimat? - tettem fel a kérdést, ezúttal mindenféle pimasz él nélkül. Áhh, nem az érdekelt, hogy mit keres itt, nem voltam kíváncsi rá, mindössze a négykerekűm érdekelt, mert elég egyértelmű volt, hogy nem azzal érkezett, hacsak nem dobta le arrébb, hogy gyalog tegye meg a hátralévő utat. Bár amilyen csapzott kutya képét mutatta, aligha lehetett szó ilyesmiről…
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
A pajzsom félig ugyan, de fel volt húzva, s ezt a minimális kis védelmemet is ostorcsapárszerűen rombolta le Adien ereje, ahogy felém lökte gunyoros megjegyzését. Egy pillanatra megtorpantam, éreztem, tudtam, hol állt hozzám képest, mégsem néztem felé, csak finom mosolyra húztam a szám. ~ Most aztán megmutattad, nagyfiú ~ tettem hasonló stílusban én is a megjegyzést, majd folytattam a menetelést, hogy kisvártatva abban a parkolóban ácsorogjak, amit olyan kedvtelve szemlélt az előbb. ~ Nem kéne ilyen időben kint ácsorognod ~ kezdtem felemelve rá a tekintetem, arcomon, gondolatban küldött szavaimon őszinte kedvesség suhant át, halvány öröm, amit aztán pofon ütött a mondat második felével ~ még a végén lefagy a farkad. Kár lenne érte. Bármekkora kísértést is éreztem, hogy berohanjak és átmelegedjek amilyen gyorsan csak lehet, mégsem tettem. Fürödtem én abban a pökhendi kiállásban, amivel ott fönt pöffeszkedett az erkélyen, a jelenettől pimasz mosolyra húzódott szám. ~ Mondd csak, Júliám, meghozta a férfiasságodat, hogy egy nálad bő kétszáz évvel fiatalabb nőstény fölött képes vagy basáskodni? ~ Eszemben se volt hangos szóval illetni. Ledózerolta a pajzsomat, belém mászott, hát édesem, akkor maradjunk is így még egy kicsit. Ez a helyzet pedig nekem sokkal inkább a Rómeó és Júlia erkélyjelenetére hajazott, nos, nekem tetszik, hogy a jelen szereposztásban bizony én hordom a gatyát. S ha mindez még esetleg nem lett volna elég neki, a kocsijához ballagtam - túl könnyen kiszúrható volt, túlságosan rá vallott -, hátsómat pedig a hideg motorháztetőre pakoltam. Ha befagy a valagam, akkor is így maradok! ~ Micsoda szerencse, hogy én nem "mindenki" vagyok ~ szúrtam közbe gondolatban, ha esetleg pajzsot rántott már dacosan, akkor meg szóban, miközben elővettem egy doboz megkezdett cigit, hátizsákomat pedig ledobtam a lábam mellé. Mintha egy frontvonal két felén táboroztunk volna le. Bár ne dideregnék ennyire basszus, sokkal hatásosabb lenne! Apró láng lobbant, csikk vég izzott fel, hogy aztán lassan tekergőző, kéjes kígyó módjára engedjem ki a füstöt ajkaim közül. Pillantásom a meleg víz elpocsékolásának lehetőségére rá villant. Húzta az agyam, naná, de ez nem volt vicces. A vért is le kellene mosnom a homlokomról, arcom oldaláról, ám az kizárt, hogy hideg vízzel tegyem ezt. Legalább langyos legyen, könyörgöm! ~ Remélem recskáztál is közben. A múlt havi... vagy másfél havi teljesítményed alapján, meg az az előttiből ítélve nem sűrűn jutsz nőhöz ~ füstölögtem tovább nagy vígan, ez a kis beszélgetés pedig kezdte elterelni a figyelmem arról, mennyire fáradt és átfagyott vagyok. A legkisebb meglepetés sem ér kérdése kapcsán. Naná, hogy a verda érdekli, bár kíváncsi lettem volna, hogy ha a kocsija is ugyanilyen egyedül bukkan fel, mint most én, akkor azt is megkérdi, hogy "hol hagytad Dakotát?" Aligha. A pasik meg a kocsifétisük. A kettőnk (v)iszonyáról nem is beszélve. ~ Itt van a hátsóm alatt ~ rugózok kicsit a verdán. ~ Az elődje meg pár mérfölddel arrébb az árokban szexel egy fával. Elég keményen. Nem védekeznek. ~ Beszéd közben fél kézzel kitámasztottam magam, mintegy kihívóan bebirtokolva aktuális négykerekűjét és kedvtelve méregetve őt cigarettáztam kényelmesen. Még mindig kellemes látvány a szemnek, ezt meg kellett adnom neki.
Nem válaszoltam, csupán szám bal sarka rándult feljebb a válaszát hallva. Drágám, közel sem ilyen, ha tényleg mutatok valamit, de legyen neked gyereknap. Most még legyen, élvezd ki, mert ha így folytatjuk, nem sokáig fog tartani. Amúgy is be kell tartsam a fogadalmam, miszerint megérett már, hogy valaki helyrerakja a kis feleségemet. A szemöldököm szaladt feljebb a következő megjegyzésére és a mondat második felét hallva kifejezetten örültem, hogy nem ringattam magam abba a hitbe, hogy valóban aggódik értem, mert akkor nagyobbat csattant volna a „pofon”. - Valóban kár lenne érte és örülök, hogy végre valamiben egyetértünk - szívtam el az utolsó slukkot a cigimből, hogy aztán a korlátom elnyomva hajítsam el, nem törődve azzal, hogy akár Dakotát is fejen pöccinthetem vele. Tekintetem végig őt kísérte, a pimasz mosolyom pedig a párbeszéd kibontakozását követően csak egyre szélesebben terült el a képemen. - Eszméletlen, hogy mindig hajlandó vagyok megfeledkezni arról, mennyire felvágták a nyelved - színpadias sóhajtás kíséretében löktem el magam a korláttól, hogy kiegyenesedjek. Szívem szerint vérvonalam adta gyorsaságommal termettem volna mellett, de ki tudja, kik látnak meg, vannak-e egyáltalán kamerák, ráadásul falkaterületen voltunk, nem akartam rosszalkodni. Most még nem. Így hát fogtam magam és szépen lassan, komótosan sétáltam el a lépcsőhöz, hogy azon lesétálva lépdeljek egészen közel hozzá, szinte karnyújtásnyira állapodva meg tőle és az autómtól is, merthogy ekkor már azon nyugtatta hátsó fertályát. - Egyébként pedig igen, kifejezetten meghozta - tettem felé egy újabb lépést, ezúttal már elég szűkösre redukálva a kettőnk közötti távolságot, sőt, egyik kezemmel állára fogtam, hogy kicsit közelebb húzhassam az arcát a sajátoméhoz, érezhette a bőrén a leheletemet. Kitartottam egy pillanatig a pozíciót, majd nemes egyszerűséggel ellöktem a fejét és léptem hátrébb. - Viszont sajnos már nem hozol lázba - biggyesztettem le a számat, teljes mértékben hűen megjátszva a sértődött, szomorú kölyköt. Nem volt nehéz észrevenni a szavak mögötti maró pimaszságot. - Kifejezetten nagyra tartod magad, ahhoz képest, milyen helyet foglalsz el az életemben - grimaszoltam mosolyogva, próbálva lazábbra venni a dolgot valamilyen szinten. Vicces volt, hogy nem sorolja bele magát a mindenki kategóriába, mikor nálam tökéletesen közöttük szerepelt. Ő cigire gyújtott, én meg a kabátom zsebeibe dugtam a kezeimet és úgy szemléltem tovább a vonásait. - Milyen szakértő lett itt hirtelen valaki! - csóváltam meg a fejemet. - Két élveteg nyögés között érdekes módon akkor nem jutott eszedbe ilyesmi - vontam meg a vállam, nem most fogok belemenni abba, hogy kitárgyaljuk a szexuális életemet, semmi köze nem volt hozzá és nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy ezen lovagolhasson. Inkább természetesen és könnyedén kezeltem a témát, a legkisebb fennakadás jele nélkül. - Pedig azt hittem, képes leszel rá vigyázni. De úgy tűnik nem erősséged, hogy bármit hosszabb ideig képes legyél megtartani - kíméletlenül szúrtam a szavakkal, teljes mértékben bájos csevegő formára váltva. Támadtam, ahol csak tudtam és még csak nem is éreztem lelkiismeret furdalást. - Kinyögöd végre, hogy miért jöttél utánam, vagy folytassuk ezt a remek eszmecserét még tovább? Mert utóbbi esetben hoznék egy sört, eléggé megszomjaztam - böktem hüvelykujjammal a szobám ajtaja felé, miközben tekintetem végig a nőstényen pihent.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Leheletnyi a határ az őszinteségem és a szemtelenkedésem között, azt viszont nem próbálom felmérni, hogy Ő tud-e megfelelően egyensúlyozni és tájékozódni közöttük. Jobb így. Biccentettem hát az egyetértésre könnyed kis mosollyal, félrehajolva a repülő csikk útjából. Nekem is oda kellett figyelnem, mikor hagyom beúszni a múltat, mikor ajánlatosabb lenyelnem, vagy épp felköpnöm. Nem miatta, hanem elsősorban magam miatt. ~ Romlik a memóriád, biztos a korral jár ~ vontam vállat, némileg neheztelve magamra és csak ugyanekkora mértékben rá, mert nem ez volt az, ami első blikkre beugrott, mást mondtam volna, ám az, hogy nem tettem, azt mutatta, hogy már nem éreztem úgy, mindent kimondhatok előtte. Tekintetemmel követtem sétáját, folytatva ezt az eszményi csevegést, miközben apránként csontig átfagytam. Még nem láttam mirelit vérfarkast, nagyon reméltem, hogy nem én leszek az első. Éberen figyelem közeledését, túlságosan is ugrásra készen, csak azt nem tudtam volna megmondani, hogy mégis merre szerettem volna leginkább ugrani és milyen okból. A Farkas odaért hozzám, energiáim pedig ezzel együtt ugrottak meg, szemembe sárga szálakat csalt az érintés, amivel megfogta államat. Álltam a tekintetét, rebbenés nélkül, miközben energiáim fel-alá cikáztak nyughatatlanul, kapaszkodó nélkül, olyan finoman lüktető feszültség járt át, amit nem lehetett titkolni, kiváltképp pajzs nélkül, amit továbbra se voltam hajlandó felhúzni. Az arcába toltam mindent, ezt a - részemről - feszülten vibráló pillanatot pedig megjátszása oszlatta szét, amivel nevetést robbantott ki belőlem ~ Na ne mondd! Ilyen ágról szakadtan meg is leptél volna, ha kijelented, hogy akarsz ~ nevettem tovább, mert hiába csak poénnak szánta, a jelen helyzetet nézve szent igaz volt, hogy nem épp csúcsformámban tündököltem. ~ Ugyan, kérlek. Ugyanolyan helyet foglalok el az életedben, mint te az enyémben, se többet, se kevesebbet ~ mondtam ezúttal egy pillanatra tényleg komolyan és rágyújtottam, hogy ennyivel hagyjam helyben végül a dolgot, majd kezd vele, amit akar, ha egyáltalán akar. ~ Nem szokásom a kielégülés küszöbén filozofálni. Egyébként sem azt mondtam, hogy gyatra volt a teljesítményed, vagy a technikád, de ha neked ez ugrott be, akkor kettőnk közül te vonod kétségbe magad. ~ Lepöcköltem a hamut. ~ Kiéhezett voltál, erre utaltam csak. Utáltam, amikor nem azt értik a szavaim alatt, amit én gondoltam, abból szoktak jönni a téves következtetések és az ostoba bizonygatások, amikkel meg akarják magyarázni, hogy valójában hogyan érzek vagy gondolkodok. Ő sem értett, legalábbis nem mindig, nem úgy, ahogy kellett volna, ezért is tartottunk ott, ahol. Részben az én hibám is, nem vitatom el. Megjegyzésére negédes mosolyra húztam a szám és ellöktem magam a kocsitól, pár lépésnyire eltávolodtam tőle, elszívtam a cigim, majd a földre ejtve eltapostam. Eszembe jutott a zaciba adott jegygyűrűm. Meg egy pasas homályossá kopott képe, akivel egy egész hetet utazgattam, az már szinte kapcsolat volt, csak ráuntam. ~ Ezzel nyugtattad magad akkor is? Meg utána? ~ pördültem meg sarkamon, hogy ismét a szemébe tudjak nézni, majd megint nevettem, ám ezúttal rövidebben. ~ Nincs igazad. De higgy ebben, ha ez vigaszt nyújt ~ vontam vállat nemtörődöm flegmasággal. Nem kezdtem magyarázkodásba, túl év, túl régi hegek, neki pedig már nem is számít. Értelmetlen lett volna erősködnöm, főleg úgy, hogy tudtam, szemernyit se változtam ennyi idő alatt, neki pedig ez épp elég ahhoz, hogy megtartson az eddigi besorolásban. Tartson. Még nincs kedvem kitörni, egyszerűbb egyelőre ez az állapot, majd ha már fáj, majd akkor... ~ Inkább beszélgessünk még ~ mondtam, ha már így felajánlotta. ~ De bent, én egy perccel sem maradok idekint tovább. Egyébként meglepsz, hogy képes vagy motelezni, ez inkább... rám vall ~ mertem fel a hátizsákom, hogy aztán meginduljak a bejárat felé, s ha nem tett semmit, nem állított meg, akkor egyenesen a portához csörtettem kiadó szoba után érdeklődve.
Vibráló energiái a bőrömet karistolták, mégis visszapattantak rólam, egész egyszerűen nem akartam róla tudomást venni. Láttam a sárga szálakat a szemében, féloldalas mosoly szaladt tőle az arcomra, az én tekintetemben azonban kék maradt, még csak arra sem méltattam, hogy jobban kiengedjem a Farkast. Nem, most még nem. Kiélveztem minden cseppjét a belőle áradó finom feszültségnek, hogy aztán eltoljam magamtól és egy pillanat alatt vessek véget a pillanatnak. - Fő az önbizalom, nem igaz? - nevettem fel magam is röviden, mert hiába számított nálam valamilyen szinten a külső is, nem az volt a indok, vagy mozgatórugó, ahogyan jelen helyzetben sem az lett volna. De ha így gondolja, hát gondolja csak, nem emiatt fogok ölre menni miatta. Már nem kellett, ennyi az egész. - Nem is várnék el mást - részemről még mindig tartottam magam ahhoz az állásponthoz, hogy tényleg nem jelentett nekem sokat. Ugyanakkor.. különös kapcsolat volt a miénk, hiszen miért nem bontottuk fel a házassági szerződést? Miért nem téptem még mindig meg, holott megfogadtam, egyből megteszem, ha felbukkan? Miért hagyom egyáltalán, hogy ilyen eszmecserébe bonyolódjunk? Nehéz lenne megmagyarázni és pontosan körülírni nem is volnék képes az érzést, de talán igaza van abban, amit az előbb mondott. - Igen, egészen biztosan - vontam meg a vállam, ezzel jelezve, hogy nem kívánok erről többet diskurálni. Nem tartozik rá, mennyire voltam kiéhezett és mennyire nem, ha így látta, hát egészségére és örüljön a farkának, hogy valamiben neki volt igaza és felülkerekedhetett rajtam. Kérdése mellkas tájékon markol a húsomba, hagy maga után láthatatlan csíkokat, hogy amikor megpördül, már közvetlen ott álljak előtte, nevetését hallva pedig torkára fogtam rá, húzva-fordítva rajta ezáltal úgy, hogy az erkélyt tartó egyik oszlopnak préseljem neki a hátát. Közel álltam hozzá, mellkasom szinte az övének nyomódott, torkát azonban nem eresztettem, halvány derengésként jelent meg a karmazsin folyam a kékekben, farkasom tiszteletet parancsolóan emelkedett az ő satnya akármilye fölé. Nem vette farkas számba, neki túl gyenge és erőtlen volt, csoda, hogy képes volt eddig életben maradni. - Azt hiszem ezt nem most és nem itt fogjuk megbeszélni, megértetted? - nem fogadtam el nemleges választ és akármennyire szerette feszegetni a határaimat, baromira reméltem, hogy ezúttal nem fogja. Semmi jót nem ígért a testtartásom, a vonásaim, energiáim pedig fojtogatóan tekeredtek a kis nőstény köré, készen arra, hogy bármelyik pillanatban szorosabbra fonódjanak körülötte, ha ostobaságot csinál, vagy mond. Ha nem történt semmi ilyesmi, eleresztettem, hátrébb léptem tőle és megigazítottam a dzsekimet. Elment a kedvem ettől az egésztől, mégis tudni akartam az indokokat. - Ezek szerint tudok még meglepetéseket okozni - vontam meg a vállam némi flegmasággal a szavaimban. Nem tartozik rá, miért vagyok itt, miért pont itt vagyok. Az egyetlen hotel a városban falkatulajdon, hemzseg a falkatagoktól, ha kényszerítenének se vennék ki ott szobát. Ha a porta felé csörtetett, hát követtem, ám nem léptem a kis helyiség falai közé, kint álltam meg, hátammal dőlve a hűvös falnak. Egyik kezem ujjaival az orrnyergemet masszíroztam, nagyon durván olyan érzésem volt, hogy bőven fog még ez a nőstény fejfájást okozni nekem.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Súgnám, hogy nem csak abban maradtam ugyanolyan, hogy képtelen vagyok bármit is hosszabban megtartani, ám inkább hallgatok. Vagy a valóság, vagy egy szó sem, így ezúttal megkíméltem a szavaimtól. Egyetértően biccentettem inkább, ebben a furcsa könnyedségben, ami csak úgy felvillant közöttünk, majd el is halt, mintha sose létezett volna, a nevetésünkkel együtt. Annyi nevetéssel együtt... Finoman elhúztam a szám, nagyobb - részemről nem létező - összegben mertem volna fogadni, hogy nem egy szinten állunk a másiknál, de ahogy sok mást, ezt sem firtattam. Teljesen felesleges lett volna, ez a házasság rég szétfoszlott, a romjain cigarettázgatva elmerülni abban, hogy mi is maradt belőle pedig értelmetlen lenne. Semmi. Ezen nincs mit túlragozni. Finom mosolyom szélesebbre nyúlt, ahogy váll vonva rám hagyta a dolgot és megráztam a fejem. Nem szoktam azért kardoskodni, hogy mindenáron nekem legyen igazam, vagy én jöjjek ki győztesen egy-egy csörtéből. Csörtét vívni se szoktam, egyszerűen kimondtam, amit gondoltam, de nagyon ritkán kívánok vitát indítani. Egész életemben összesen kétszer volt ilyesmire példa, az egyik pontosan az Ő esetében, érte, a másik a lányunkért. Vádol a szavaival, sebet akar ejteni, bennem pedig a kérlelhetetlen vakmerő hadarja súgva, hogy pakoljak még alá, lássuk, meddig menne el, milyen szintre volna képes süllyedni csak azért, hogy látványos találatot vigyen be. Ahogy kiprovokáltam a Farkast hetekkel ezelőtt, úgy akartam ezt is, így főképp ez vezérelt, amikor visszakérdeztem. Neki pedig kevés lett a szó. A hirtelen torkomra bilincselődő ujjak ellen semmit sem tettem, értelmetlen lett volna kapálóznom, a farkasom gyenge, nem fogom sem őt, sem magamat még meg is alázni azzal, hogy szabadulni próbálok. Hátam keményen éri a tartóoszlopot, közelségét méregként szívom magamba, s ahogy megérzem a Farkas vibráló jelenlétét, arrogáns becsmérlését, már nem csupán kósza szálakként van jelen tekintetemben a borostyán. Van bennünk büszkeség, farkashoz méltó, még ha erőnkben nem is érünk a velünk egykorúak nyomába. Semmit sem tettem, de szégyentelenül mutattam meg a fakó tarka bundást, aki annak az alaknak köszönheti az életét, akivel megcsaltam, mégsem belőle lett, mégsem az övé, nem kötődik hozzá, ahogy én sem tettem soha. Én vagyok a nőstény. Ha gyenge is, ha nem is jeleskedik se gyorsaságban, se erőben, se regenerációban, de legalább nem köti gúzsba kényszer-engedelmesség és szeretet. A felkorhadt dacos büszkeség viszont alig egy pillanatig tartott. Minek tartsam ki tovább? Úgysem érdekli. - Aha. - Kurta válasz, kelletlen félrepillantás. Nem mozdultam egyből, ahogy eleresztett, utána is elnézve mellette mentem vissza az akciója közben elejtett zsákomért, hogy aztán befelé induljak. - Ja, előfordul. - Semmi affinitásom nem volt gondolatban üzenni, vagy bővebben beszélni. Tessék, hallgatok, tömör vagyok, légy tőle boldog, ahogy mindenki. A felszínt tekintve ezt semmi többnek nem lehetett nevezni gyerekes duzzogásnál, sértettségnél, alatta viszont... nesze, itt az áhított sebed.
A portás - főleg az előbbiek türkében - kész tünemény volt, legalábbis az én szememben most. Közöltem, hogy pár napot maradnék, de mivel még nem biztos, mennyit, így csak a végén fizetnék. Fogalmam sem volt, hogy miből, azt reméltem, addigra kitalálok valamit, vagy szerzek pénzt. Esetleg úgy megpattanok, hogy soha többé nem jövök vissza, teljesen mindegy. Hálás voltam, hogy nem firtatta kinézetem okait - simán ráfogtam volna Aidenre -, csak odaadta egy emeleti szoba kulcsát és jó éjszakát kívánt. Mindezen procedúra közepén ért a hím üzenete. Arrogáns. Bár minden ellenkezést nem tűrő hanglejtése ellenére is sikerült kíváncsivá tennie, hogy mindezek után mégis mi a fészkes fenét akarhat. Majd úgyis elmondja, semmilyen módon nem tudom ebben megakadályozni, akkor sem, ha szeretném. Ennek tudatában vettem birtokba a szobát, dobtam le a zsákot az ágyra, majd a ruháim is sorban így végezték, csinos ösvényt hagyva a lyuknyi fürdőszoba felé. Hideg volt minden göncöm, meg akartam tőlük szabadulni mielőbb. Amint ez sikerült, hosszú percek párás-gőzös ázása következett, mintha új élet költözött volna a tagjaimba! Lemostam a vért, a nem túl mély seb szépen gyógyult, hajamat is felfrissítettem, s az sem tudott sietségre késztetni, hogy meghallottam a nyíló, majd csukódó ajtót. Várjon, ha képes rá. Csak pár percet húztam az időt, utána amennyire tudtam, szárazra dörgöltem a hajam, majd törülközőbe csavartam magam és úgy mentem ki hozzá. Egyetlen megtorpanásnyi időre, futó pillantással nyugtáztam ágyamon terpeszkedését, de nem tettem szóvá. Széthúztam a hátizsák száját és nem zavartatva magam tőle szedtem elő egy széles nyakú pólót meg egy melegítőnadrágot pizsama gyanánt. Most dőzsölés volt, még ilyesmi is akadt nálam. - Nos? - kérdeztem a bugyimat cibálva. - Gondolom nem azért jöttél át, hogy megnézd, mennyivel jobb vagy szarabb az ágyam, mint a tiéd. - A póló és a nadrág is rám került, utána már csak arra használtam a törölközőt, hogy még dörzsöljem vele kicsit a hajam. A sörre nem mondtam semmit még, inkább összekapkodtam a levetett gönceim, majd ahova és ahogy tudtam, kiterítettem őket, hogy száradjanak, átmelegedjenek kicsit. Egész jó idő volt a szobában.
Szerettem, amikor enyém volt az utolsó szó, amikor senki nem kérdőjelezte meg a döntéseimet, vagy éppen azt, mit miért csinálok. Amikor senki nem ellenkezett. Ebben a helyzetben is nehezen tűrtem volna bármi ilyesmit, előcsalogatta a Farkast, kár lett volna tovább húzgálni a bajszomat, mert nem csupán a tekintetemben engedtem volna, hogy megmutatkozzon. Furcsa kettősség uralkodott el rajtam, amikor megéreztem a feléledő dacot, hiszen bármennyire nem kívántam ellenkezést, pontosan annyira csalódott lettem volna, ha ennyitől kushadni fog és fülét-farkát behúzza. Ő az én feleségem volt, egykoron hozzám tartozott és ha csak papír szerint, de most is hozzám tartozik, elvárom, hogy ne adja meg magát olyan könnyen. Két szó a válasz, mint holmi gyerekes duzzogás, de sejtettem, tudtam, hogy jóval több van alatta, mégsem akartam vele foglalkozni. Az én sebeim sem múltak csak úgy el és habár a feltépésükhöz jóval több kell, a tompa fájdalom, a lüktetés minden egyes alkalommal emészti a csontjaim, amikor rápillantok. Nem vagy ezzel egyedül, Elsa…
Sejtettem, hogy a negyed óra leteltével nem fog megjelenni előttem, én mégis pontosan érkeztem. Hallottam a víz csobogását, sürgethettem volna, mégsem tettem, bíztam benne, hogy nem fog az örökké valóságig megváratni, hanem gyorsan összeszedi magát így, hogy minden bizonnyal hallotta az érkezésem. Nem nyomtam a képébe az energiáim, nem késztettem ezáltal gyorsabb tempóra, nem, most nem. Hagytam neki egy kis teret, lássa, tudja, érezze, hogy nem akarok mindenáron rosszat neki. - Nem, valóban nem azért jöttem. Bár meg kell hagyni, jobb benyomást tehettél a portásra, mert a tiéd kényelmesebb - könnyedén beszéltem, mintha tényleg csak cseverészni jöttem volna. Mintha semmi sem történt volna odakint, mintha nem fenyegettem volna meg, mintha nem préseltem volna hozzá az oszlophoz. Mintha nem birizgáltam volna meg azokat a bizonyos sebeket. - Egyébként pedig mintha valaki azt mondta volna, hogy inkább beszélgessünk, hát tessék, itt vagyok - tornáztam magam ülő helyzetbe az ágyon és kifordultam oldalra, hogy aztán felnyomjam magam és az asztalra letett sörök felé vezettem a lépteimet. - Nem kerestek a cucc miatt? - vettem a kezembe a két üveget és nyújtottam felé az egyiket, amikor már felöltözött. Én minden tőlem telhetőt megtettem egy hónapja és mivel nem szokásom félmunkát végezni, így valószínűleg nem zargatták, de kíváncsi voltam. Ráadásul szerettem volna könnyedebb vizek felől megközelíteni a témát, merthogy tudni szerettem volna, miért jött utánam. Nyilván nem véletlenül bukkant fel pont itt, úgy, hogy a kocsim GPS-ébe pont Fairbanks volt betáplálva. Ekkora véletlenek nem létezhetnek. Kinyitottam a saját söröm, felé emelve biccentettem, majd húztam belőle egyet. Hogy mindez csak színjáték volt, vagy tényleg nem akartam jelen pillanatban mást ennél.. nos, ennek eldöntését teljes mértékben rábíztam.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Mint valamiféle furcsa boxmeccs, olyan volt ez a találkozás. Megvolt az első menet, aztán pihenő, most jön a második. Reméltem, hogy nem megyünk tizenkét menetig és vágytam, hogy jussunk el addig, azt viszont nem döntöttem el, hogy melyik késztetés a nagyobb bennem. Úgyis a pillanat fogja eldönteni és az, hogy most mihez kezdünk egymással. Azt minden esetre értékeltem, hogy nem sürgetett, ha így tett volna, esélyesen már csak azért is még lassabban készülök el. Szerettem volna elnevetni magam azon a hanghordozáson, amit produkált. És még én hagyok el könnyen dolgokat, amikor ő úgy túllép a korábbiakon, mintha meg sem történtek volna. Ezt minden esetre jó tudni. - A jó benyomás életmentő - reagáltam végül ezt a Coelho szintű bölcseletet, ami esetemben valóban így volt, mert ha már olyan lettem, amilyen, legalább ennyi segítse a túlélésem. Akkor is, ha utána pofátlanul felképelem és faképnél hagyom azokat a jóindulatukkal együtt, akiknél ilyen téren sikerrel jártam. Miért nyújtsam el, miért maradjak hálálkodni, miért hagyjam, hogy lekötelezettnek érezzem magam egy-egy futó ismeretség által? Bőven elég nekem ez az egy, pokolian hosszú távú. - Nahát, milyen figyelmes lettél! - néztem rá felvont szemöldökkel a lehetőségeimhez mért teregetés közepette. - Szinte meghatsz. Amikor Ő felállt, én akkor végeztem, és mint egy koreográfia, úgy mozogtunk. Az asztalhoz lépett, én az ágyhoz, ő sörért nyúlt, én az ágyon nyúltam el hasmánt. Még érezni lehetett az illatát, a teste melegét, a kölnit és az arcszeszt, amit használt. Szerettem ezeket az illatokat, amiket épp csak, de nagyon hatásosan bolondított meg a cigaretta kesernyés utóíze. Minden férfi esszenciális kelléke, mind ezzel tud megfogni a legelső, döntő pillanatban, s pont a "minden" "mind" miatt tudom az összeset ugyanúgy otthagyni. Csak nála másabb és emiatt egyáltalán nem érzem magam rosszul, akár fáj éppen, akár nem. Kéjes nagymacska módjára nyújtóztam és hemperegtem, mintha csak letesztelném, hogy mennyire mondott igazat és tényleg jó-e az ágy - bár nekem egy kopasz matrac is a megváltást tudja jelenteni. Kérdése az, ami megállít, s amire elrendezem magam fekvésből törökülésbe. Enyhén nyirkos az ágy, ahol vizes hajam érte, de nem bánom, így jobban megőriz minden aromát. - Köszönöm - vettem át a sört első körben, de még nem ittam, csak forgattam az üveget, szám pedig halvány mosolyra húzódott. - Nem, senki sem üldöz, vagy pályázik a fejemre. Legalábbis nem tudok róla - tettem azért hozzá, mert abból, ahogy Őt otthagytam, meg ami miatt egyáltalán hívtam, sejthette, hogy ha számomra csipp-csuppnak tetsző dolgok miatt is, de akadhatnak haragosaim szerte az államokban. - Azt hittem, nem fogsz jönni. Ez azóta bennem motoszkált, hogy akkor a nyomára bukkantam és kijelentette, hogy segít. Örültem, hogy idő kellett az utazásához, mert addig volt lehetőségem feldolgozni ezt a "traumát", amit valahogy sehova se tudtam tenni. El se tudnám magyarázni, hogy milyen volt nekem akkor ez az egész, abban a pár órában, míg vártam és megint Rá. - Miért? - Ezt se kérdeztem meg tőle, bár volt tippem, de tudni szerettem volna, hogy mennyire helytálló.
Felesleges lett volna belesüppedni abba, amint kint műveltünk egymással és ott folytatni, ahol abbahagytuk. Egyrészt nem lett volna túl kifizetődő, már nyilván így is agresszív nőgyűlölőnek lettem titulálva a portás szerint, nem kell a nyilvános felhajtás. Másrészről jelen pillanatban nem sok hasznom származott volna belőle, ha teljes mértékben szétcincálom. Tudni akartam, miért jött ide, miért pont ide jött és nem valahova máshova és ezt nyilván nem úgy szerettem volna elérni, hogy kipréselem belőle az igazságot - szó szerint. Akkor már jobb a békés út, amíg az én szabályaim szerint játszik, nem lesz semmi gond. Bár arról a tervemről még egyáltalán nem tettem le, hogy valamilyen szinten revansot vegyek a csúnya átvágásért, de előbb halljam azt, ami a leginkább érdekel. - Igen, észrevettem. Kár, hogy a te pofid alapból bájosabb, mint az enyém - rándult meg szám sarka, hiszen elég volt a fiúra gondolnom, aki már a puszta arckifejezésemből arra következtetett, hogy valami gyilkos vagyok és szeretném leöletni vele a boltos csávót. Szép, milyen világban élünk, ahol már állandóan arcra ítélnek? - Csak szinte? - kúszott feljebb egyik szemöldököm - Ennyire magasra került nálad a léc? - eszem ágában sem volt megugrani, ha így lett volna, de nyilván érteni fogja a szavaimat. Mindig is figyelmes voltam vele, amikor még együtt éltünk, egészen apró dolgok is elégnek bizonyultak, hogy boldoggá tegyük egymást. Amíg ugyebár bele nem trappolt ebbe az egészbe és nem hozta maga után azt az ocsmány bűzt. Nem igazán foglalkoztam azzal, hogy elterült az ágyon, ha kell neki a sör, akkor úgyis fel fog ülni, egyébiránt amúgy sem kifejezetten érdekelt, mit csinál. Amíg nem ellenem munkálkodik, felőlem a feje tetejére is állhat, én csak beszélgetni akarok vele, kideríteni az okokat, tisztábban látni a helyzetet. - Nincs mit - biccentettem, erre módosítva a „van mit” kijelentésemet. Egy sörbe nem fogok belehalni, ráadásul lássa csak, hogy nem vagyok olyan szőrös szívű. Bár, az igazat megvallva sokkal inkább munkálkodott bennem az, hogy én is adok egy kicsit, adjon cserébe ő is, kifejezetten fair ajánlatnak tűnik. Nem véletlenül nem a „szívesen” szavacska bukott belőlem felszínre, amikor elvette tőlem a sört. - Nagyszerű - bólintottam valamilyen szinten elégedetten. A csip-csup ügyei nem érdekeltek, azokat nem nekem kellett elsimítani, most csak az érdekelt, ami rám volt bízva és már csak azért is kellett a megerősítés, hogy tudjam, valóban alapos és jó munkát végeztem. Nálam ez már csak így megy. - Hinni a templomban kellene, drágám - jegyeztem meg megvonva vállam. Sejtettem, hogy egyszer ez a téma még elő fog kerülni, de bíztam benne, hogy előbb ő teríti ki a kártyáit és nem nekem kell kezdenem a sort. Kicsit kezdem úgy érezni, hogy túlsúlyba kerül az, amit én adok és nem kapom meg a szükséges „fizetséget” érte. - Nehéz pontos magyarázatot adni arra, amivel magam sem vagyok teljesen tisztában - tettem le a hátsóm az ággyal szemben lévő puffra, és újabbat húzva a sörömből pillantottam rá. Meglepően őszinte voltam és ezúttal minden gúnytól mentesek voltak a szavaim. - Először tudomást sem akartam venni róla, simán megtehettem volna, hogy ott hagylak, edd csak meg, amit főztél. De valahogyan nem éreztem volna helyénvalónak, bármennyire is megérdemelted volna - csendesen koppannak a szavaim és anélkül, hogy mélyebben mennék bele és bővebb magyarázatot adnék, szerintem ebbe is tökéletesen sikerült minden belefoglalnom. Nem fogom magára hagyni azt, akinek szüksége van rám. Aki számít rám. Ő megtette ezt velem, de nem vagyunk ugyanolyanok… És tudom, hogy anélkül, hogy mindezt kimondtam volna, teljes mértékben tisztában van vele. - Arról nem is beszélve, hogy még mindig a feleségem vagy, milyen férj hagyná pácban a kedves hitvesét? - görbültek feljebb a szájszélek, majd újabb kortyra emeltem az üveget. Poént fűzök hozzá, mert már így is túl sokat mondtam, túl sokat mutattam meg, mint amennyi járt volna neki.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Könnyed mosolyra szaladt a szám, de nem fűztem hozzá kommentárt, mert minden nagyképűség és önfényezés nélkül: ez az igazság. Ami megnyugtató, már csak azért is, mert sok mindenre vágytam már emberként is, ám az nem volt a listán, hogy a férjemet "bájos"-nak bélyegezzék meg, legalábbis semmiképp sem ironikus felhang nélkül. Egy férfi, ha bájos, az már rég rossz. - Nevezhetjük így is, hogy kevésbé lehet már elbűvölni - húztam fel a vállam. Azt nem mondtam, hogy érzéketlenebb lettem, mert ez nem igaz, csak az eddig megéltek gondoskodtak róla, hogy rossz esetén ne essek egyből pánikba, jó esetén pedig ne ájuljak el a legkisebb apróságtól sem, inkább kezeljem fenntartásokkal. Ahogy én kihasználtam a könnyen meghatódókat, úgy más ugyanezt eljátszhatta velem is. Hagyom, hogy a jelenléte, annak apró nyomai szinte a bőröm alá kússzanak, miközben sanda árnyékként lopja be magát fejembe egy gondolat, kapaszkodóra lel és ott marad. Ezzel egy időben ülök fel, némileg eltűnődő arccal, s ennek nyomával tekintetében nézek rá, követem arcának vonásait, miközben átveszem az italt. Értem a "nincs mit" mögött meghúzódó sorokat, a meghúzott határt, a tömörítést, amihez még energiáiban sem kell olvasnom - már ha hagyná. De nem érdekel. Ez hozza meg neki részemről mindig a fejfájást, hogy nem érdekel, mi elől és mennyire zárkózik el, vagy söpörné a szőnyeg alá, ha elő akarom rángatni, elérem valahogy. Akaratosságban felesleges lenne versenyre kelnünk, szerintem hasonló, ha nem ugyanolyan eredményt produkálnánk. - Az oltár előtt? - vontam fel pimaszul szemöldököm, szám sarka pedig megrándult, jelezve, hogy nem kell komolyan vennie, nem szúrásnak szántam. Ott hittem. Én nem gondolkodtam fizetségeken, fair hozzáálláson vagy kiegyenlítettségen, beszélgetést mondtam, beszélgetni jött - elvileg, tudomásom szerint -, ilyesmi közben pedig nem szoktam számolgatni, hogy ugyanakkora súly legyen a mérleg mindkét végén. Ha valaki, akkor én pontosan tudtam, hogy nincs egyenlőség. Néztem, ahogy leült és csendben hallgattam, mert érdekelt a válasz, s mivel úgy tűnt, hajlandó megadni, eszem ágában sem volt ezt közbeszólással megakasztani. Szókimondó vagyok, nem hülye. Halványan elhúztam a szám, mert tudtam, hogy igaza volt, tényleg megérdemeltem volna, hogy jól megüssem a bokám és megfizessem az árát annak, hogy ilyen felelőtlen voltam. Ám ahogy azt mondtam: nincs egyenlőség és úgy tűnik, valódi igazság sem ezen a világon, mert ép bőrrel megúsztam. Az, hogy neki mi mindent fogok törleszteni, teljesen új lapra tartozik. Vagy inkább régire, ha a mi kapcsolatunkat nézzük. A felesége vagyok. Hitves. Úgy ültem pár pillanatig, mint aki sóbálvánnyá dermedt. Tökéletesen nevetségesnek hathat, hogy ezzel képes volt megbántani, talán mélyebben, mint farkas mivoltom becsmérlésével, lenézésével. Nem lenne szabad így éreznem, nem kéne így éreznem, technikailag, főleg az ő szemszögéből az erre való jogomat ezen a téren réges-rég elvesztettem, mégis belém nyilallt és némi keserű dühöt is megpiszkált bennem. Mégsem árulkodtak erről vonásaim, csupán energiáim örvénye rendült bele. Lemásztam az ágyról, letettem a söröm az ágy mellé a földre és közvetlenül elé léptem. Ha nem akadályozott meg, egyik kezem a vállán pihent, finom jelzésképp, maradjon csak ülve, másik kezem álla vonalát cirógatta meg, hogy csak úgy sercegett a borosta ujjaim alatt. Közelebb hajoltam, arcom alig egy arasznyira volt az övétől, pár előre omló nedves tincsem az arcát érte, pillantásomat szinte vesébe látóan fúrtam tekintetébe. Amikor megszólaltam, halk voltam, de határozott, nem törődve azzal, mennyire adom ki éppen magam. - Ha neked ez annyit jelent, hogy poénként elütsz vele pár őszinte szót, akkor váljunk el. Akár papírokkal, bírósági úton, akár úgy, hogy kimondjuk az "Isten hozzád"-ot, mert rég elenyészett az a dokumentum. De ha tényleg számít, ha valóban indok tud még lenni, ne viccelj vele. Bármennyire is legyen ez számára hihetetlen vagy bizarr, nekem számított, akkor is, ha messze nem lehetett a feleségek gyöngyének mondani. S ha az nem is tűnt ki szavaimból, hogy igen, emlékszem, hogy én feküdtem le mással, majd másokkal, az tiszta sorrá válhatott számára, hogy attól még igenis számít. Rossz anya voltam, de anya. Rossz feleség vagyok, de feleség.
Éreztem az energiáiban beálló változást, ahogyan eddig is, most a bőröm karistolták, az érzés bekúszott a bőröm alá, a csontjaim köré tekerődzött, egészen addig, míg egy rövidke pillanatra megbántanom, hogy elsütöttem a poént az őszinte szavaim végén. Egyetlen pillanat volt csupán, mert nem kellene érdekelnie, milyen érzést váltok ki belőle mindezzel, nem kellett volna foglalkoznom vele, hogy megbántottam vele, így szinte ahogyan felütötte fejét bennem az átkos gondolat, egyből ki is sepertem onnan. Nevetséges. Csak csendben figyeltem, ahogyan feláll, leteszi a sört és elém lép. Fejem emeltem feljebb, hogy lássam az arcát, a vállamra sikló keze nem sok hatást váltott ki belőle, ám az állam cirógatása már annál inkább. Nem szóltam, arcom sem rezdült, energiáim változatlanul fontak körbe minket, csupán szememben csillant meg valami olyasmi, aminek talán nem kellett volna. Egyetlen szívdobbanásnyi ideig tartott ez is, ha látta, joggal hihette, csak a képzelet szüleménye volt, de ismert. Tudta, mivel milyen hatást válthat ki belőlem még akkor is, ha az elmúlt jó néhány évtizedet külön töltöttük. Álltam a pillantását, szilárd határozottság örvénylett az enyémben, akkor sem mozdultam, mikor nedves hajtincsei arcomat csiklandozták. Tűrtem a mondandóját, holott tökéletesen az elevenembe talált minden egyes szava. Igaza volt, ugyanakkor mégsem, furcsa érzés ütötte fel bennem a fejét. Felemelkedtem, nem törődve a vállamon nyugvó kezével, ezáltal akarva, akaratlanul, de mégiscsak közelebb kerülve hozzá, államon lévő kezét pedig elhúztam onnan. - Mit számít egy bugyuta poén, Elsa? - automatikusan jött a név, holott az együtt töltött hónapjaink alatt végig a most használt nevén hívtam. - Az őszinte szavak őszinte szavak maradnak, bármit is mondjak utána, ahogyan az is igaz marad, amit tettem érted. Hogy utánad mentem, amikor segítséget kértél, hogy kihúztalak a szarból, amibe fejest ugrottál. Ez mégis mit jelent neked, hm? - ezúttal rajtam volt a sor, hogy közelebb hajoljak hozzá, ujjaim fonódtak az állára, mintha csak csókot akarnék lopni tőle, de a mozdulatnak más célja volt, pontosan az ellenkezője; távol szerettem volna tartani magamtól. A szemkontaktust mégis fenntartottam, ahogyan nem is léptem el előle. Nem, most még nem, most még így akartam maradni, most még közel akartam tudni magamhoz.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
A pillanat tört részére közelinek éreztem, de olyan kis időre, hogy abban sem voltam biztos, tényleg jól láttam, jól éreztem. Villámcsapás, ehhez tudnám leginkább hasonlítani, ahogy a régi, az ismerős, az elvesztett hirtelen felvillant, mint egy szemfényvesztés, hogy aztán a távolba szökő mennydörgés maradjon csak utána. Nem azért léptem oda hozzá, érintettem meg úgy, ahogy, hogy előcsaljam a múltat, így amikor az épp csak felbukkant, szinte megijesztett. Lényem legmélyén éreztem az egészet, tudati szintre igazán el sem ért, mert túl gyors volt mindez. Végigmondtam, amit akartam és Ő hagyta, már ezzel is többet értem el, mint elsőre gondoltam, hogy engedni fogja. Megfeszült válla a kezem alatt, tudtam, hogy mindjárt fel fog kelni, helyzetet vált és nem tehetek ellene. Leengedtem eddig vállán nyugvó kezem, ahogy felegyenesedett, a másikat ő vette el álláról. Fejemet mindezzel párhuzamosan szegtem fel, hogy tartani tudjam a szemkontaktust, de nem zavart, szerettem, hogy ilyen magas. Mondhatnám, hogy ez is a baj, hogy így gondolom, de felesleges volna olyasmi miatt bánkódnom, amibe rég beletörődtem. Visszalöktem a múltba az érintéssel, visszadobott hát ő is a névvel, pedig tudta, mit használok most, az alatt a fél év alatt, amíg körülöttem rendet tett, egyszer sem tévesztett. Nem tudom állni a pillantását, lesütöm a szemem, hiába tartja az állam. - Nekem, mert ezzel viccelsz. - Szépen nézünk ki, kettőnk közül az dobálózik ezzel, aki félrelépett, roppant hiteles lehetek. - Hogy mit jelent? - visszhangoztam némi indulattal, egyből visszakapva rá a pillantásomat, hogy aztán szinte egyből rázúdítsak mindent első felindulásból, ugyanazzal a vehemenciával és meggondolatlansággal beleugrok mindenbe, nem gondolva következménnyel, rossz véggel. Majd lesz valami. Odalököm neki az egészet, vegye, vigye, kezdjen vele, amit akar, én már megtettem, én már tudom, elfogadtam és nem érdekel, mekkora sebeket fogok még emiatt szerezni, mert én választottam, én döntöttem már akkor is, ott a kert végében. Engedtem, hogy lássa, kivegye mindazt a hangulati-érzelmi hullámvasutat, amit hónapokkal ezelőtt a kért segítsége megadása jelentett, azt a fojtogató, mégis izgatottságtól és örömtől terhes pár órát, amíg vártam Rá. A nagybetűket, amik ennyi év alatt sem tűntek el belőlem vele kapcsolatban. A magányos utakat, amik alatt egyszer sem jutott eszembe, ahogy a meg nem mutatott pásztorórák alatt sem rémlett fel, hogy vele esetleg jobb lenne. Nem hiányzott. Nem hiányoztál! De abban a pillanatban, hogy felbukkant, ott volt a közelemben, éreztem és tudtam, hogy tényleg nem változtam. Sem a rossz tulajdonságaimat, dolgaimat, sem a jókat tekintve. Ő a Farkas. És mint olyan, az én életemben egyedülálló, ettől pedig ennyi év alatt sem sikerült megszabadulnom, pedig mindent megtettem akaratomon kívül, konkrét elképzelés vagy szándék nélkül. - Mindent.
Kikívánkozik, legszívesebben azt mondanám, hogy ne haragudjon, nem akartam megbántani a szavaimmal, nem akartam olyannal viccelődni, ami neki számít. Ami többet jelent számára, mint azt gondolni mertem volna. A szavak azonban mégis bent ragadnak, csak a szám nyílik el, mégsem bukik ki rajta semmi. Ismét a múlt.. ismét a szótlanság, a bent rekedt mondanivaló. Utoljára talán akkor voltam ilyen helyzetben, amikor megéreztem rajta a szagot, amikor hazajött, amikor mindennek vége szakadt. Amikor minden megváltozott. Én pedig nem akarom ezt, hát inkább a szavaim is visszafogom. Ismét lesokkol. Ismét ott állok, letaglózva, teljes döbbenetben fürödve. Szükségem volna valamire, amiben megkapaszkodhatok, ami erőt jelent, ami nem hagyja, hogy elsodródjak, ami nem engedi, hogy az érzelmei magával rántsanak, de nincs más, csak a barna szempár. Az a szempár, ami még mélyebbre lök mindabban, amiből kitörni szeretnék, ami beszipolyoz, bekebelez. Kíméletlenül. Nem válaszolok, nem mutatok magamból semmit, csupán eleresztem és ellépek tőle, kezem húzva végig az arcomon, fentről le, aztán a hajamba túrok; teljes érthetetlenség és kétségbeesés. Mégis mi a fenét válaszoljak erre? Mit mondjak neki? Mit mondjak, amikor a szavak kevesek lennének? - Nem kellene itt lenned - lépek az ajtó felé, kezem a kilincsre fonódik, aztán eleresztem és felé fordulok. Döntésképtelenség, nem tudom, mit tehetnék, mi lenne a helyes. Mit kellene tennem és ezzel szemben mi az, amit valóban tenni szeretnék. Egyszerűbb hárítani és megpróbálni nem tudomást venni a történtekről, kapaszkodni makacsul abba, hogy megcsalt, megbántott és átvert, kétszer is egymás után. Egyszerűbb lenne nem venni tudomást róla és inkább elmenekülni előle, de bármit is tennék, már elmondta, megmutatta, befészkelte magát a koponyámba és bármit is csinálnék, nem tudnám onnan kirobbantani. Szavaim éles ellentétben állnak a pajzsom résén átszivárgó érzelmeimmel… - Menj inkább el, Dakota és ne is gyere vissza - húztam vissza a maszkomat, összeroppantva azt a némi meghittséget és érzelmes pillanatot, amit teremtettünk. Összezúzva a reményt, hogy talán visszacseppenthetünk valamennyit a múltból. Kíméletlenül gázoltam bele mindenbe, inkább ez fájjon, mint egy újbóli elvesztés.. Mert féltem, ha engedek, ha felszínre engedem a legbelül szunnyadó érzéseket, akkor megint csalódni fogok. Akkor megint átver, én pedig nem szeretnék több fájdalmat tőle. Nem szeretnék gyenge pontot, nem szeretném, hogy gyengének lásson. Pontosan ezért megyek el. Pontosan ezért menekülök el. Ha nem tart vissza, hát ismét az ajtó felé fordulok, hogy ezúttal már sokkal határozottabban fogjak rá a kilincsre, rántsam fel és csapjam is be magam után. Egészen a szobámig meg sem álltam, ott gyorsan dobáltam össze a cuccaimat a sporttáskámba. El akartam menni innen, olyan messzire, amennyire csak lehet. Mérhetetlen düh tombolt bennem. Haragudtam rá, mert valami olyat mutatott, amit nem kellett volna. És haragudtam magamra is, mert ennyire nem tudtam, mit akarok, mert inkább maszkot húztam, csak azért, mert az volt a könnyebb út.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Hallgat és nem bánom, jobb, könnyebb így, bőven elég az én örvénykavarásom, ami a jelek szerint profi szinten megy. Nincs bennem szégyen, soha nem is volt, így azt is felvállalom megingás nélkül, amire az egész helyzet rávezetett, amire kifutott egy buta megjegyzésnek, poénnak hála. Látom, érzem rajta a döbbenetet, ami akkora mértékű, hogy leplezni sem képes. Szeretnék rajta elmosolyodni, ám nem tudok. Ahogy ő kíméletlen volt velem korábban, úgy én is az vagyok a valóság megmutatásával, bármennyire is kell ehhez feltárnom magam, bepillantást engedve neki a mélybe. Ostobaság azt mondani, hogy de hiszen ő a férjem, ki más lássa ezt, ha nem ő? Akár igen, akár nem, megtettem, nem törődve kockázattal, felkavaró hatással, reakciókkal. Szólnia sem kell, látok, érzek mindent, ám akkor is tisztában lennék a hatással, ha mindez rejtve lenne, mert eleresztő mozdulatában, távolodásában benne van minden. Mellőztem a sajnálkozást, a bocsánatkérést, mert egyetlen porcikám se sajnálta. Csendben hátráltam vissza az ágyhoz, ültem le szélére, húztam fel egyik lábam és hajoltam a sörért, hogy végre igyak belőle. Nyugodt voltam, én ezzel már rég megbarátkoztam, elfogadtam, ezen pedig semmi sem képes változtatni. - Tudom - piszkáltam a címkét az üvegen. Hangom színtelen volt, tekintetem nem követte mozdulatait, távozási szándékába se szóltam bele. Ha hárítani akarja ezt az egészet, tegye, ha megteheti, ha tényleg képes rá. Elfogadom, eddig is jól megvoltam nélküle, eztán is megleszek, szerencsésnek mondhatom magam, hogy tényleg csak a közelében ragad el a hiány és a vágy sajátos egyvelege. - Úgy lesz. - Majd. Amikor már nem érzem azt, hogy lenne itt bármi dolgom, keresnivalóm, majd akkor. Nincs győzelem édes íze, amiért megfutamodásra tudtam késztetni. Szemem rebben, ahogy hangosan becsapja maga után az ajtót, majd lassan fújom ki a levegőt. Tudom, miért, mitől menekül, aligha hibáztathatom érte, s amíg ő nagy valószínűséggel ingerült mozdulatok közepette rámolt pár szobával arrébb, én megittam a hozott sört, majd ahhoz az üveghez léptem, amit itt hagyott. Hallottam felbőgni a motort. Megtöröltem hüvelykujjammal az üveg száját. Kifordult. Kiöntöttem a meghagyott sört a lefolyóba. Távolodott a motorzúgás. Kidobtam mindkét üveget az eddig üres szemetesbe. Jól mutattak egymás mellett a kék nejlonzacskó ölelésében. Lefeküdtem az ágyra, az oldalamra fordultam és üres tekintettel bámultam ki az ablakon túli havazásra. Ahogy képzeletben láttam a Vele távolodó kocsit, úgy éreztem egyre könnyebbnek magam, mintha lassan jótékony amnézia kúszna elmémre. Hirtelenségem, meggondolatlanságom hozadéka beérett, mert alighogy nagyobb levegőt vettem, jobban figyeltem, megéreztem az illatát. Ebből a városból nem fogok egyhamar szabadulni.
„Szia Vic! A Motelben vagyok a város szélén, erre tudnál sodródni valamikor? Egy elfeledett barát…”
Hogy jönni fog-e, abban közel sem vagyok biztos, csak azt szeretném, ha ő lenne az első. Cordelia még valahol Európában leszakadt rólam, azt mondta, most egy kicsit egyedül akar lenni. Szerintem én vagyok sok neki, vagy inkább a hozzám fűződő bűntudata. Nem táplálok illúziókat, és sosem voltam rest önmagam hibásnak gondolni egyes dolgok okán. Hiányzik, ez tény, de hagyom, hagy dolgozza fel úgy, ahogy szeretné. Ha másként alakul, velem lenne, és tudom, jönni fog idővel, de hogy mennyinek kell eltelnie, arról már fogalmam sincs. Még mindig csont és bőr voltam, az egyetlen, amin tudtam segíteni különös erőfeszítések nélkül, az a hajam állapota volt. Ezért is állt a sötétbarna hajfesték a fürdőben, de nem akarom egyedül felkenni, bár azt is nehéz elképzelnem, hogy Vic megszánna ilyen téren, de ha idejön, és meglát a jelenlegi állapotomban, valószínűleg egyáltalán nem arra fog gondolni, hogy talán még sosem festett másnak hajat. Jó volna a réginek lenni, magam mögött hagyni csak úgy az elmúlt húsz évet, de egyelőre nem úgy néz ki, hogy erre egykönnyen képes lennék. Fogalmam sem volt, az aláírás, amit eszközöltem felrémlik-e neki, de a kézzel vésett pár sor az apró cetlin, illetve inkább annak kusza betűi talán haloványan ismerősek. Más már az írásom is, rég forgattam tollat, alkottam betűket, vagy akár érintettem papírt. A futár arcát sem volt épp kellemes látnom, amikor szembesült velem, nem élvezem, mikor mások tekintetéből süt a szánalom, hisz betegnek hisznek, noha arról fogalmuk sincs, hogy valójában csak rettenetesen gyenge vagyok. Várakozással teltek az órák, duzzadtak túl sokká. Jössz, ugye? Ne hagyj cserben kérlek. Látni akartam, magamhoz rántani, és addig ölelni, míg végre elhiszem, tényleg itt vannak azok, kik enyémeknek tartok, kik közt igazán felnőtt farkassá értem, de egyelőre nem mertem komolyan hinni, és beljebb merészkedni sem, mert sajnos túl soknak éreztem az ingert, nehezen gyűrtem le a bennem feszengő erősömet, hisz hosszú évekig esélye sem volt kijönni, és az elmúlt két hónap szinte állandóan farkasként még nem volt elég neki. Amikor meghallottam a halk kopogást, az ajtóhoz lépve nyitottam ki résnyire, majd ha a remélt arcot láttam mögötte, be is eresztettem, a következő pillanatban pedig, amint belépett, a nyakába vetettem magam. Mit nekem a tény, hogy egyikünk sem az az ölelkezős típus. Ami azt illet, Einart is nagyon szívesen megkerestem volna, neki a számát is tudtam, de a bennem lakozó női büszkeség, sőt, maga a farkasom sem akarta, hogy így lásson, elég lehetett neki ott, aléltan azon a hevenyészett fekvőhelyen. Az ő szemében végképp nem akarom felfedezni a szánalmat, nem biztos, hogy elbírnám.
Nem szoktam kézzel írott üzenetet kapni, így nyilvánvaló, hogy elég váratlanul ért, amikor kézhez kaptam. Gyanakodva bontottam hát ki, és futottam át az alig pár szavas kis levélkét. Először nem is tudtam mire vélni, érzékeim ezerrel pörögtek. Talán csapda volna? Mégis… olyan ismerősnek tűntek valahogy a betűk, hogy csak egyetlen név ugrott be: Riley. Lehetséges volna? Húsz év után csak úgy a semmiből előbukkanna itt a városban az, aki miatt azóta is gyötört egy kicsit a bűntudat? Nem, olyan kicsi volt az esélye, hogy szinte egyenlő lehetett a nullával. Mégis muszáj volt kiderítenem, hajtott a kíváncsiság, noha óvatlanná nem váltam. Nem vagyok az a fajta, aki ennyi miatt félredobja minden dolgát, és szalad a hívásnak engedve, de most az egyszer csapot-papot hátrahagyva kerestem fel a szobámat, és öltöztem át villámgyorsan. Így sem tudtam, hogy mikor küldhette, lehet már túl későn érkezem. Mi van, ha nem lesz ott? Mi van, ha most reménykedek, és mégsem ő van itt? Túl sok kérdés zakatolt a fejemben, míg a motelhez vezettem. Ismertem a helyet, nem éppen a legjobb szálláshely, amit a városban meg lehet találni. Ha hagyni fogja, hogy segítsek, akkor azon nyomban viszem is el innen, valami biztonságosabb helyre. Annak idején nem tudtam segíteni neki, hát most mindent meg fogok tenni azért, hogy egyenesbe jöjjön. Bár az is lehet, hogy szándékosan akarta kerülni a feltűnést, és nagyon mellélőttem az aggodalmammal. Lehet, hogy semmi baja, csak most jutott eszébe, hogy volt egy családja, akiknek számított. Abban az esetben viszont egészen biztos, hogy fenéken fogom billenteni. Míg ezen gondolkoztam, legyűrtem a parkolótól, a szobaajtóig vezető utat. Nem kellett a recepción érdeklődnöm, követtem az érzékeimet, az ismerős energiát. Most már egészen biztos voltam a levélíró kilétében, aminek következtében feszült várakozás lett úrrá rajtam. Látni akartam, tudni, hogy rendben van, így aztán halkan bekopogtam. Az a pár másodperc is túl soknak tűnt, amíg feltárult előttem az ajtó, ám mielőtt még bármi mást mondhatta volna, már körém is fonódtak a fájón vékonyka karok. - Riley… - suttogtam alig hallhatóan, szorosan viszonozva az ölelését. – El sem hiszem, hogy tényleg te vagy az! Már attól féltem, hogy valami rossz tréfa… - vallottam be, arcomat a hajához fúrva. Ujjaim a tincsekbe túrtak, úgy simítottam meg a fejét vigasztalóan, mintha csak egy kislány lenne, aki az anyjánál keres menedéket. – Hadd nézzelek! – toltam el végül magamtól, és valószínűleg egyértelműen kiült az arcomra a nemtetszés. – Te jó ég… - bukott ki belőlem szomorúan, ahogy aztán végigsimítottam mind a két karján. - Hogy kerültél ide? Hol voltál? – jöttek az első kérdések, miközben bezártam az ajtót magunk mögött. – Tudja más is, hogy itt vagy? – ez egy roppant fontos dolog volt, muszáj volt tudnom. Nem sok számomra fontos ember volt az életemben, de ő egyike volt ezeknek. A tűzbe tettem volna érte a kezem, ami bizony nagy szó esetemben!
Riley Calla
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 307
◯ HSZ : 43
◯ IC REAG : 34
◯ Lakhely : Egyelőre nincs
◯ Feltűnést kelthet : csont sovány, beteges küllemű, vad
Már akkor megéreztem, mikor kiszállt az autóból, kedvem lett volna kirontani a szobából, de jelen formámban, főként nappal nem erőltettem a közlekedést, eszemben sem volt élő céltáblaként sétálni. Nem adtam én a külvilág véleményére, félreértés ne essék, de az feltűnt, hogy sokkal rosszabbnak ítélem meg a saját állapotomat, hogyha látom mások arcát, mikor szembe jönnek velem. Tisztában vagyok vele, hogy sokat kell még dolgoznom annak érdekében, hogy ne szégyenítsem meg a hurkapálcikákat, imádtam korábbi önmagam, kellemesen formás voltam mindenütt, és hinni akartam, hogy lehetek még olyan. Leszek is, nem volt szabad másként éreznem, mert abba belebolondulnék. Ez a folyamati visszafordítható, korábban is, még emberként, könnyen meglátszottak a kilók, ha nem sportoltam… bíztam benne, hogy most sem lesz gond, noha nem bántam volna, ha egy időre lelassíthatom az anyagcserémet, csak a gyorsabb és biztosabb eredmény elérésének érdekében. Ez azonban nem volt opció, ha akartam, ha nem, az működött. Minek is próbáltam volna eltakarni előle jelenlegi valómat, ostoba elgondolás lenne, és biztosan nem is sikerülne. Előbb-utóbb kibújna a szög a zsákból, én pedig aligha voltam valaha is a különböző játékok híve, nem, közel sem, részemről sokkal inkább voltam mindig tökéletesen konkrét, nem alakoskodó, most sem folyamodtam hát egyéb eszközökhöz. - Tulajdonképpen az is, hisz csak árnyéka vagyok önmagamnak. Feleltem rá gondolkodás nélkül, mert bizony nagyon is tisztában voltam vele, hogyan is nézek ki, és aligha láttam értelmét palástolni magam előtt az igazságot, úgyis mindig visszaköszön, ha valaki szembejön, mint ahogy most is visszaköszön Victoria arckifejezéséről. Pont az ilyesmi miatt húzom meg magam, mocskos egy érzés ezekkel szembesülni. - Ez van. Rántottam vállat, mintha mindez mit sem számítana, holott ez azért egyáltalán nem volt igaz, de igyekeztem nem foglalkozni ama ténnyel, hogy mennyire festhetek szánalmasan. Bizonyára rettenetesen. - Futva, hajóval, ilyenek… Afrikában, de azt hittem, Einar azért beszámolt a dolgokról, ezek szerint mégsem. – Sóhajtottam fel. - Nem, egyelőre nem, így nem akarok a falka közelébe menni, viszont szeretnék majd beszélni valakivel a felsőbb körökből, lehetőleg azért olyannal, akit ismertem korábban is. Ezt el tudnád majd nekem intézni? Kérdeztem halkan, és bíztam benne, hogy nem szükséges azon agyalnom, vajon mégis mekkora szívességet kérek, mert szerintem nem erről volt szó, én csak vissza akarok kerülni közéjük, ugyanakkor egyelőre nem mennék be a méhkas közepébe, előtte örülnék, ha valamelyest sikerülne összeszednem magam.
Nem akartam megerősíteni abban, hogy igaza van, de nyilván e nélkül is tudta, hogy így gondolom. Biztosan nem lett volna túl kellemes még tőlem is azt hallani, hogy ramatyul néz ki, de majd ezen változtatni kell. Tényleg akkora volt a baj, mint sejtettem a szállásából kiindulva, és egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért nem keresett már az előtt, hogy megérkezett a városba. Bár már az is pozitív, hogy most legalább megtalált. - Lehet, hogy ez van, de attól még nincsen jól! – jelentettem ki határozottan, a fejemben pedig máris forogtak azok a bizonyos fogaskerekek. – Eszel rendesen? Hozok neked valami normálist! – fűztem tovább a gondolataim sorát. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történhetett vele, de nagyon reméltem, hogy a találkozásunk alatt erre fény fog derülni. Úgysem hagytam volna, hogy elsikkadjon a téma csak úgy, de ezzel nyilván ő is tökéletesen tisztában volt. Ennyire azért már ismert, és ezt akkor is tudnia kellett, amikor hozzám fordult és üzenetet küldött. - Nem sokat tudok a történtekről… - ez ugyan nem jellemző rám, de azért töredelmesen bevallottam, hogy nem vagyok kivételesen jól informált. – Persze, megoldjuk. Amint visszamentem, kerítek valakit. – bólintottam gondolkodás nélkül. – Elmeséled, hogy mi történt? – kérdezhettem volna akár úgy is, hogy hatvanhatszor körbejárom a témát, hogy aztán rátérjek, de az nem én lennék. Ráadásul annál sokkal kíváncsibb voltam, minthogy udvariaskodni kezdjek. Úgyis beszélnie kell majd róla később is, akkor miért ne kezdhette volna éppen velem? - Szeretnélek minél előbb elvinni innen. Nem tetszik ez a hely. – hajlottak fintorba a vonásaim, ahogy körülnéztem. – Ha a hotelbe nem is vagy hajlandó még bejönni, legalább menj a házamba. Kint van a város szélén, üresen. – ajánlottam fel előzékenyen, hiszen ott legalább tudom, hogy jó helyen lenne. Muszáj volt, hogy legalább kicsit tegyek érte, mert a lelkiismeretem nem volt száz százalékig nyugodt. Félreértés ne essék, nem pótcselekvés volt ez részemről, és törleszteni sem akartam a korábbi hibám miatt, de felelősséget éreztem iránta, hogy úgy mondjam. Ne kérdezze senki, hogy miért, így volt, és kész. - Elfogadod? – kérdeztem türelmesen, és ha kell, hát rá fogom beszélni. – Nagyon le vagy gyengülve, muszáj kicsit összeszedned magad! – én nem az leszek, aki csak némán szánakozik, és nem vágja hozzá, ha úgy tartja jónak. Úgyis tisztában volt vele nélkülem is, de nem akartam hímes tojásként kezelni, mert azzal semmit nem érnék. Csak még több idő lenne, amíg összeszedi magát, legalábbis a tapasztalataim ezt mutatták. – Ha gondolod, veszünk új ruhákat, kapsz rendesen enni, nem innen a motelből valami műanyagot… - azért láthatóan megvolt a véleményem az efféle szálláshelyekről. Nem ehhez voltam szokva, na. – Nyugi, nem fogok anyáskodni feletted, de szeretnék segíteni, hogy elindulj újra! – emeltem meg a két kezemet megadóan, ajkaimon halovány kis mosoly húzódott végig.
Riley Calla
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 307
◯ HSZ : 43
◯ IC REAG : 34
◯ Lakhely : Egyelőre nincs
◯ Feltűnést kelthet : csont sovány, beteges küllemű, vad
- Higgadj le, eszem rendesen, nagyon is sokat eszem, úgy két hónapja, de két perc alatt nem lehet megváltoztatni azt, amit húsz év alatt elbasztak bennem. Vakartam meg a tarkómat, mert valljuk be, nem szívesen beszéltem erről, vannak dolgok, amiket jobb magunk mögött hagyni, és soha többé vissza sem nézni. Ez pont olyan. Ugyanakkor nagyon is jól sejtem, hogy egyrészt úgysem fog békén hagyni, másrészt, ha másnak nem is, de Einarnak mindenképpen be kell majd számolnom a történtektől, szóval akár gyakorolhatok is. - Nem szeretnék túlzottan mélyen belemenni, és nem is fogom, sem előtted, sem más előtt, mert nem akarok újra és újra összezuhanni. Röviden és tömören… elraboltak, elcipeltek Afrikába Cordeliával együtt, egy bizonyos Hadúr. Volt egy falkája, nos, most már nincs neki, Einar elintézte őket… Mivel nem voltam hajlandó elárulni a Teremtőmet és egyúttal a falkámat is, cifrábbnál cifrább kínzásoknak vetett alá, és pár év elteltével valami nyugtatóval tömött, amitől szinte folyamatosan aludtam, infúziót ugyan kaptam, de normális ételt nem. A farkasomat sem engedték ki egyszer sem. Ezért épültem le ennyire, nem azért, nem nem ettem. Igyekszem érzéketlenül hozzáállni a témához, de nem megy túl jól, rohadtul rosszul esik ugyanis az egész még mindig, és éjszakánként sokszor ébredek rémálmokból, jobban mondva, csak onnan tudom, hogy azok, mert mindig izzadtan kelek fel, de szerencsémre nem emlékszem semmire belőlük. - Jó, majd ha beszéltem egy fejessel, felvetem, és ha engedélyt kapok rá, megyek. Nem akartam én ágálni az ellen, ami nekem is jobb lenne, szóval eszembe sem jutott, de előbb szerettem volna hivatalos formába önteni, hogy itt vagyok, csak jobbnak láttam először valaki olyannak találkozni, akivel közelebbi volt a kapcsolatom, azt hiszem, erre nekem volt szükségem. - Na ne mondd… mintha nem lennék tisztában vele, de ami húsz év alatt lefoszlott rólam, azt nem két perc újra magamra varázsolni. Alapvetően nem hízunk könnyen az aktív életmódunk miatt, és kicsit nehéz úgy, hogy még a farkasom is be volt zárva, és most sokkal nagyobb a térigénye. - Szerencsére menni még tudok. Viccelem el, de aztán legyintek egyet, lévén nem akarom, hogy azt higgye, szórakozom a nagylelkűségén, vagy segítőkészségén, nem is tudom, minek nevezzem. - Egyébként, köszi. Kezdhetnénk mondjuk azzal, hogy befested a hajamat? Lépek a kisasztalhoz, hogy felemeljem a hajfestékes dobozokat, hajam hosszára való tekintettel kettőt. Nem más színt akartam, csak a sajátomat intenzívebbé tenni, mert meglehetősen megkopott és egészségtelen volt. - Ami meg a ruhákat illeti… nos, nem szívesen mennék be egy üzletbe sem, amíg így nézek ki… Pedig tény, hogyha valamiből nem volt sok a raktáramon, az a ruhanemű, szóval előbb-utóbb kénytelen leszek felülemelkedni eme problémámon.
- Rendben, nem fogok erőszakoskodni! – bár furcsa módon nehezebben toleráltam azt, hogy így rám szólt. Tudtam én, hogy semmi olyan szándék nincs benne, mégis, az utóbbi időben jellemző volt rám az ingerültség, holott eddig nem volt hasonló a viselkedésem. – Oké, semmi gond! – azért egy biztató mosolyt mégiscsak kipréseltem magamban, ezzel bátorítva arra, hogy meséljen nekem. Tényleg érdekelt, hogy mi történt vele, és nem csak azért kérdeztem, mert udvarias akartam lenni, és hasonló esetben ez a szokás. Mással talán ügyelnék erre, de Riley nem akárki volt számomra. - Ó… - dünnyögtem magam elé meglepetten. Én erről miért nem tudok semmit? – Jézusom… - elszörnyedésemben nem bírtam elrejteni a fintort, ami az arcomra kívánkozott. Talán nem is volt szükséges, gondolom ő is nagyon jól tudta, hogy ez azért nem mindennapi dolog, a normálistól pedig olyan távol állt, mint ide a világ túlsó fele. – És azt lehet tudni, hogy miért pont téged? Hogy mit akart tőled? Csak a Teremtőd miatt? – próbáltam összerakni a képet, de a szűk információhalmaz miatt azért nem volt olyan egyszerű feladatom. Erőltetni sem akartam, hogy tovább beszéljen róla, de valahogy mégis többet kellett tudnom erről a helyzetről. Legalább egy kicsivel. - Ennek örülök! – nyugtáztam elégedetten, mert tényleg jobban éreztem volna magam, ha az én házamban lakik. Persze lehet, hogy inkább a férje mellet szeretne majd lenni, ebbe nem akartam beleszólni. Majd ők rendezik egymás között, ahogyan jónak látják. – Majd helyre fogsz jönni! – jelentettem ki határozottan, arcomon lassan megjelenő mosollyal. A kérdés csak az volt, hogy mennyi idő alatt, illetve az, hogy a lelkének mennyivel kell majd több idő. Mert az biztos, hogy annak sokkal többre lesz szüksége. - És azóta hogyan viselkedik a farkasod? – érdeklődtem kíváncsian, el sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet ennyi időn keresztül ezt elviselni. Bizonyára olyan, hogy rémálmomba sem kívánom, hogy előjöjjön. – Tessék?! – kérdeztem vissza úgy, mint aki nem hallott jól. Én fodrászhoz jártam a hajamat csináltatni. – Még sohasem csináltam ilyet… - válaszoltam még mindig hüledezve. Ahhoz azonban ragaszkodtam, hogy segíteni szeretnék, szóval végül beletörődően sóhajtottam egyet. – Jól van, próbáljuk meg. – mondtam végül, beletúrva saját tincseim közé. – De nem ígérek semmit, oké? Előbb el kell olvasnom ezt a használati vacakot! – húztam el a számat, már most abban reménykedtem, hogy van valamiféle kesztyű benne, mert a frissen manikűrözött körmeim bánnák. - Gondoltam. De nyugi, azt terveztem, hogy veszek neked én, és elhozom. Vagy netről is lehet rendelni… - ha húsz évig nem is volt ilyesmi közelében, mostanra már rájöhetett, hogy működnek ilyen dolgok. – Vagy nem bízol az ízlésemben? – kérdeztem heccelődve, hogy oldjam kicsit a feszültséget.
Riley Calla
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 307
◯ HSZ : 43
◯ IC REAG : 34
◯ Lakhely : Egyelőre nincs
◯ Feltűnést kelthet : csont sovány, beteges küllemű, vad
A reakcióját elég nehéz figyelmen kívül hagynom, pedig nagyon próbálkozom, de nem megy, és tényleg csak azt erősíti meg bennem, mennyire nagyon kicseszett velem az élet az elmúlt években. Pont ezért nem akarok róla beszélni, előrébb nem leszek tőle, vissza meg ne lépjek már, örülök, hogy képes voltam ennyire felállni segítség nélkül. - Ami azt illeti, meglehetősen intelligens pasas volt, sosem árulta el magát, vagy beszélt előttem a terveiről, még akkor sem, amikor ájultnak hitt. Úgyhogy azontúl, hogy Einarról kérdezősködött elsősorban, nem sikerült megtudnom mást. Idővel már lehetőségem se volt rá, de nem is szeretném forszírozni a dolgot, halott, nem érdekel már, mit akart, nem kell tartanom tőle, és ez a lényeg. - Biztosan, csak idő kérdése. Abban nem kellett megerősíteni, hogy helyrejövök, tudtam jól, csak épp az nem volt mindegy, mennyi idő múlva, a türelem azért nem igazán tartozott a fő erényeim közé. Most viszont bőven szükségem lett volna rá, mert bizony nem két perc lesz, míg sikerül visszanyernem a régi formám, és akkor a bizalomról még nem is beszéltünk, valamint a hierarchiában elfoglalt helyem sem kínálják fel megint tálcán sejtésem szerint. Én sem tenném, elég csak rám nézni hozzá. - Nos, utána közel két hónapig csak az ő alakjában voltam, így valamelyest kárpótolva érezte magát, de nem is hibáztatott sosem, lévén nem is miattam nem jöhetett ki. Nekem is rettenetesen hiányzott. Olyannyira, hogy eszemben sincs a jövőben visszafogni, ha jönni akar, jöjjön, irányítson ő, sosem volt egymással különösebb problémánk, mindenben nem értünk egyet, de az alapvető kérdésekben szerencsére igen. - Ugyan már, nem nagy ügy, összekeverjük, rápamacsolod a hajamra, és csókolom. Hidd el, nem fogok megsértődni, ha összekened a fülem. Akkor sem, ha valami kimarad, nem fog szerintem úgysem annyira látszani, lévén olyasmi színe van, mint az eredeti hajamnak, csak éppen kicsit felélénkíti, lévén az enyémet maximum akkor lehetne tökéletesen helyrehozni, ha kopaszra borotválnám, és megvárnám, míg újra kinő. Hát köszönöm, de nem fogom még ilyen téren is tönkretenni magam. - Tessék. Nyújtom is oda neki, én közben összekeverem a két adagnyi hozzávalót, lévén én a használati utasításon már túlvagyok. Sosem festettem egyébként hajat, szóval elég fura lesz nekem is, mindig jóban voltam az eredeti hajszínemmel, az extrém külső nem tartozott hozzám hosszú életem folyamán. - Ohh, örülök, hogy ilyen előrelátó vagy. Ezt komolyan is gondoltam, nem ironizáltam egyáltalán, elvégre, így azért sokkal jobb a helyzet, tekintettel arra, hogy a magam részéről mereven elzárkóztam egyelőre a boltba járás gondolatától is. Élelmiszer boltba csak azért vagyok hajlandó bemenni, mert legalább látják, hogy van bennem hajlandóság a hízásra. Ajjaj, de még mennyire, hogy van. - De, de, tökéletesen bízom az ízlésedben, jó lesz nekem úgy. Egyébként meg, most tényleg az volt a legkisebb problémám, hogy nem vagyok divatos, és nincs tömve a szekrényem ruhákkal, lévén szekrényem sincs. Igaz, ami igaz, talán néhány szebb gönc azért dobni fog a közérzetemen. - Szólj, ha elolvastad, aztán mehetünk a fürdőbe. Ott biztosabb volt, legalább semmibe sem rágja bele magát a festék. Én már indultam is befelé, s vittem magammal egy széket is, amire leülhetek, míg tart a procedúra. - Egyébként, errefelé mi a helyzet? Nem ártana némi fejtágítás, tudod, mennyire utálom, ha nem vagyok képben.
Kezdőlap
folytatás pedig a Lakban *-*//
