Jobban mondva vágódnék, de valami csávócska úgy döntött, ma akar játszani az életéből. Rezignáltan borzoltam fel a tarkómon a sérómat és próbáltam ám jó pofát vágni a dologhoz, de nem ment, nem is erőlködtem sokáig. - Szállj le, mielőtt én rángatlak le róla. Köszönés minek? Meglehetősen tahó dolognak tartottam más motorját buzerálni, erre kényes voltam. Vágom én, hogy nem vagyok szent, és én is egy surmó vagyok, de attól még felbasz, ha más is az. Nem igazságos, ja, lehet menni panaszt benyújtani a vérfarkasok szakszervezetéhez. Áhh, olyan nincs is? Akkor így járt a kis csótány. Nem elég neki a tulajdonomat illetni a seggével, ami még nem is egy formás női darab, még pofázni is kezd, ami miatt mert előre sóhajtok egy mélyet. A Vörös Hold óta a szokásosnál is jobban utálom a fölösleges szájkaratét. Ennek ellenére lazán képen röhögöm a szavai hallatán. Vadbarom. - Nagy ívben leszarom, de hogy szó ne érje a ház elejét, azért elköszönök. Csá! Eddigre, hacsak nem állt fel, istenemre mondom, lekapom a motoromról Eska árnyakban rejtőző kis csótányát, legalábbis ez a terv, egyelőre még csak odacammogok hozzá lazán. Utálom ezeket a sunyi kis férgeket, akikben annyi gerinc sincs, hogy megmutassák, mennyit érnek. Felőlem akár négyszáz is lehet, szarok rá, akárhány éves is, nekem nem fogja megmondani, hogy mit csinálhatok, vagy mit nem. Rohadtul nem véletlenül kerülöm a falkákat, agyfaszt kapok a sok idióta szabályuktól. Köszöngessen az, akinek két anyja van, majd egy nyamvadt fél napi itt tartózkodás miatt pont belejelentkezek. Tehetek én arról, hogy vérszemet kapott a Hold? - Tisztázzuk öcsém, engem kibaszottul hidegen hagy, hogy ki a pöcsöm vagy, honnan jöttél, kinek nyalod a seggét minden nap karimásra, én innen ma elhúzok, és ha ezt meg akarod akadályozni, kurvára nem jársz jól. Ezt reményeim szerint lehetőségem adódik közvetlen közelről a tenyérbemászó kis pofájába fröcsögni, miközben a göncöt markolom rajta. Balfaszság egy farkast küldeni rám, bár nem hibáztatom őket, nem tudhatták, hogy elég bika vagyok, ráadásul Főnix. Ám akárhogy is, végül megragadom a grabancát, és addig örüljön, amíg nem a fegyveremet nyomom a halántékához, mert ő nem valami kis csini vörös, aki megbuggyant a Hold miatt. Szívesen eresztek bele egy kis ezüstöt, ha sokat baszogat, nem vagyok jó kedvemben.
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
Felszisszenve kapom a tenyerem a mellkasomhoz, mintha valóban szíven ütött volna a durva szóhasználata. Pont leszarom a rinyálását. - Eszem ágában sincs megakadályozni. Csak a tisztán látás végett mondom. A motorról természetesen továbbra se szállok le. Érezhetően nem vagyok az a fajta, akit a durva szóhasználat vagy a fenyegetőzés megrémítene. Fiatal koromban elég sok szart kaptam a nyakamba a teremtőmtől. Az kiölte belőlem a félelemérzet túlnyomó részét. Egyébként is tapasztalatból tudom, hogy ilyen helyzetben higgadtságom sokkal inkább felbőszíti a másik felet, mintha én is elkezdenék fröcsögni. Nem, az nem az én stílusom, viszont szívesen elhallgatom. A kabátom megragadására röhögve széttárom a kezeimet. Ez most komoly, öreg!? Fényes nappal a nyílt utcán? Hát te tudod. A te dolgod, ha egy vagonnyi moslékot akarsz a nyakadba. - Elhúzhatod a csíkot, miután leszámoltad nekem az itt tartózkodásod után nekünk járó idegenforgalmi adót. Amit persze kamatostól szedek be tőle, mivel volt arca hozzá, hogy sumákban tartózkodjon itt három hétig. Szánalmas, hogy azt hitte, nem szúrjuk ki. Ha nem lett volna a Vörös Hold után az a felfordulás, már hamarabb rászálltunk volna, de még sikerült távozás után elcsípnünk. - Ha nincs nálad lóvé, a motort is elfogadjuk fizetség gyanánt. Vállat vonva nézek vele farkasszemet. A pajzsomat továbbra is fenntartom. Ennek az előnyei mellett persze megvannak a maga hátrányai is, mivel így az ő energiái is rejtve maradnak előlem. Amit akartam, azt megtudtam róla az utóbbi napokban, amíg én is itt tartózkodtam. - Szóval. Raboljuk még egymás idejét, vagy lerendezzük gyorsan az ügyletet? Támadni nem fogok, csak akkor lépek fel védekezően, ha van olyan balfasz, hogy rám támadjon. A kóborok többsége ismeri a dörgést. Ha perkál, mehet Isten hírével, leszállok róla. Az viszont biztos, hogy ha legközelebb esetleg megint erre tévedne, a fogadtatás egyáltalán nem lenne túl szívélyes a mostani sunyi lapulása miatt. Szóval mindkettőnk nevében reménykedek a soha viszont nem látásban. A motel recepciósa felbukkan az ajtóban, feszülten bámul felénk, hogy mi zajlik idekint. Annyi esze van, hogy ne jöjjön közelebb. Tudja, hogy nem szeretjük, ha a dolgainkba avatkoznak.
- Már megérte a színész tanfolyam. Ekkora modoros kis pöcsöt, öcsém. Kedvem támad falba verni a fejemet miatta, de már túl messze van, inkább majd az ő fejét tisztelem meg a homlokommal, ha így folytatjuk. Értem én, hogy fasza gyerek ő, de ide a rozsdás bökőt, hogy én még faszább vagyok. Kicsi az esélye, hogy valami négyszázas hadirokkant gyökér legyen, nem mondom, hogy lehetetlen, de nem véletlenül rejtegeti magát ennyire érzésem szerint. Olyan sunyi kis pofája van, hogy legszívesebben már azért jobb egyenessel illetném a szemei közét. - Vicces gyerek vagy. Nem gond felröhögnöm a szavaira, még ha a szart is ki tudná verni belőlem, akkor se nagyon találna olyan összeget nálam, amire ácsingózik. Maximum egy ötös lapul a zsebembe, nem szokásom vagyonokkal mászkálni. Biztos rendkívül pofátlan dolog sérülten nem elkúszni a falka felségterületére, és megdobni őket egy kisebb ország éves költségvetését is fedező összeggel, de amúgy igaza van, mert kurvára nem fizettem volna akkor sem, ha netán olyan hülye lettem volna, hogy nyaralni jövök ebbe a porfészekbe. Az meg rohadtul nem érdekelt eddig sem, ha valaki észrevett, integettem bájosan, ha így adódott, elhihetik, nem jó kedvemből basztam itt el ennyi időt. - Oké, szívesen feldugom a seggedbe. Ez tényleg hülye, nincsenek rá szebb szavaim, de végül csak elvigyorodom, én nem akartam itt igazán kiugrasztani a nyuszikat a bokrokból, de ha már ilyen nagy a pofája, akkor rendezzük le gyorsan azt az ügyletet. - Biztos lehetsz benne, hogy le. Hajolok közelebb, bele a kis sunyi pofájába, és közben az égető energiáim végigzsongnak a pajzsán, hogy teketóriázás nélkül feszegessem fel rólam minden egyes centijét annak a rühes pajzsának. Árnyak. A falkaszagától már rég hányok. Így ízre lehet vagy százötven, kicsit talán több, fél fogamra sem elég. Mi a faszt akar ez tőlem? Nem vagyok rest lenyomni a torkán minden egyes évem markáns erejét, a perzselő ígéretét annak, hogyha nem takarodik el kurva gyorsan az utamból, a gerincéből fogok fogpiszkálót csinálni, és elhiheti nekem, vagyok akkora állat, hogy nem érdekeljen, ki látja. Úgyis az egyik álnevemen jelentkeztem be, szóval csak hajrá a nyomozással, a motorokat le lehet festeni, új rendszámot szerezni ijesztően könnyű egy magamfajtának. - Szóval. Gondold át kérlek ezt az egész helyzetet, mert nem szeretném megsiratni a falkádat, csak mert túl hülye vagy az életben maradáshoz. Már-már sértve is érzem magam, hogy csak egy ilyen kis pondrót küldtek a nyakamra, azt hinné az ember, hogy az másik csótány, az idősebb Corvin gyerek azóta lejelentette, hogy miféle arcok mászkálnak mifelénk. Mindenesetre akármit is ugat nekem, én nemes egyszerűséggel lerántom a motorról, ez nem olyan, mint amit ne tudna bárki abszolválni emberként is, ha jó a fogás, és kellő erő van benne. Itt van, ettől nem kell félni.
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
- Csak szeretek annak tűnni. Szám sarka rándult csak egyfajta ironikus mosolyfélére. Néha viccelek, de most épp nem. Fizetni fog. Vagy így, vagy úgy. Nem vetne túl jó fényt a falkára, ha csak így szemet hunynánk afölött, hogy hülyére vesznek a kóborok, és nem tisztelik azt, hogy egy falka területén járnak. Talán azt hiszi, hogy a nagy arca, és a kemény szövegelése megrémiszt, de elég edzett a lelki világom ahhoz, hogy ne legyen olyan könnyű rám ijeszteni. A teremtőm tett arról, hogy ez így legyen. - Ugye nem akarsz lesmárolni? Nem igazán vagy az esetem. Közlöm unott képpel, amikor a képembe mászik. Szóval ez az a pillanat, amikor be kéne tojom tőle? Gondolom, ja. Energiái tolakodóan másznak a képembe. Elég mazo vagyok ahhoz, hogy pöffeszkedjek továbbra is a motorján. - Csak óvatosan, nehogy aranyeret kapj az erőlködéstől. Úgy elég kellemetlen lesz motoron távozni. Vagy nélküle, ha nem virítja a lóvét. A falkaszagot nem érezheti, ugyanis tettem róla az elmúlt napokban, hogy teljesen megszabaduljak tőle. Anélkül, hogy az erejét fitogtatja is tisztában voltam vele, hogy nagyjából dupla annyi idős lehet nálam, szóval feleslegesen erőlködik továbbra is, ha rám akar ijeszteni. Csak magát fárasztja le ezzel, ráadásul sérüléséből épphogy csak felépült. Ez némileg ront az esélyein, hiszen nincs ereje teljében… lefárasztja magát, ráadásul falkaterületen pattog, ahol bármikor megjelenhet tucatnyi falkatárs is, akik darabokra tépik, de nekem igazán nyolc. Ez az ő baja. Már rég elköszöntünk volna egymástól, ha nem csinálná itt a műsort. Én csak csendes szemlélődőként figyelem, ahogy eddig is. Mindig is érdekesnek tartottam, hogy a higgadtságommal hogy ki tudtam hozni másokat a sodrából. A végletesség az, ami leginkább hat az emberekre. Ha valaki üvölt, vagy túlságosan higgadt, az sokakat felhúz. - Sírni az asszonyok és a kislányok szoktak. Nem hinném, hogy megsiratnának, ha úgy lenne, és nem is várnám el tőlük. Én se sirattam meg senkit a Vörös Hold éjszakáján, amikor rengeteg társunkat halottnak hittünk. A rántásra felröhögök, talpra szökkenek. Nála jobban szórakozok, az egyszer már biztos.
Pattog-pattog, dob, palánk, lepattan, pattog-pattog-pattog... Sok időt töltöttem a lakon kívül az utóbbi időben, átvettem járőrözést a rendőrségen, a falkában a határok járását, az étkezést is inkább vadászattal oldottam meg. Legalább a farkasomnak egy szava sem lehetett, rendesen megmozgattam. A motelnél parkoltam le a járőrkocsival, és az épület mögötti leharcolt kosárlabdapályához mentem, miután a portáról kértem ki labdást. Meg-megfordultam itt, nem volt újdonság a felbukkanásom és nem csak mint rendőrként, hanem civilben is. Késő este volt, egy teremtett lélek sem járt arra, csak az egyes szobákból kiszűrődő hangok zavargolódtak. Valahonnan zene szólt, de nem ismertem fel a számot, így nem foglalkoztam vele sokat, helyette folytattam a magányos dobálózást. Igazából vártam. Nem sokkal korábban írtam Horationak egy üzenetet, miszerint itt vagyok, ha van kedve, jöjjön le. Gőzöm nincs, milyen válaszban reménykedtem, mi lett volna a jobb, nem is akartam ezen agyalni. Bármennyire is akartam elkerülni, mindkét válaszra volt némi gúnytól csepegő negatív hang a fejemben, s ahogy egyik vagy másik sugdosott, úgy vágtam erősebben a palánkhoz a labdát. Frusztrált az egész, nem akartam róla tudomást venni, mégis szinte csak ez járt a fejemben és olyan csatákban láttam magam vesztesként, amik még nemhogy el sem kezdődtek, de az életben nem vívnám meg őket. Elkaptam a visszapattanó labdát, a következő dobásom pedig csont nélkül betalált. A farkasom nem szereti a kudarcot, főleg, ha a nem-létezőkkel is traktálom. - Bocs, pajtás. Egyszer majd kijut a jóból - kongott ürességtől ígéretem.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Még kint lóg az edzőterem ajtaján Vinc üzenete, miszerint akinek van arra szabadideje, hogy itt emelgessen súlyokat, az keresse meg őt feladatért. Nosztalgiával telt, ám keserű fél mosollyal a képemen megyek be. Rohangálhatnék éppenséggel odakint is, mint az őrült, de az utóbbi években épp eleget voltam távol ahhoz, hogy most szívesebben legyek "háznál", így inkább ide veszem be magamat. Ha Vinc még köztünk lenne, a helyzet is talán más lenne, megkeresném én, de erre már nem fog sor kerülni. Ha másért nem, már csak a kis üzenet miatt is, de alapból a súlyzókhoz megyek, hogy aztán fekve nyomással üssem el az időt és hagyjam, hogy közben a gondolataim csakúgy átmenjenek a fejemen. Ebből a kifejezetten relaxáló kikapcsolódásból pedig - néhány óra elteltével - a telefonom rezgése rángat ki. Visszateszem a súlyzót a helyére és hirtelen ülök fel, hogy aztán elővegyem a mobilomat és csekkoljam, mégis kinek hiányzom. Darim üzenetére elkezdem bepötyögni a választ. Kb fél óra és ott leszek. Majd a küldés gombra nyomok utat engedve ezzel a röpke válasznak az éterbe való kerülésére. Visszarongyolok a lakásomba, öt perces zuhanyt veszek, felöltözöm és kocsiba vágom magam. Nem tévedtem, nagyjából tényleg elég volt mindösszesen harminc perc ahhoz, hogy leérjek a motelhez. Az autót leparkolom, majd egyből a régi pálya felé megyek. Hallom a labda pattogását és (feltehetően) érzem a másik hím energiáit. Nagyjából pedig én is akkor érek oda, amikor a labda csont nélkül esik át a palánkon. Azonban a földet már nem éri el, mert elkapom. - Helló. - köszönök rá és laza futólépésekkel indulok el pattogtatva közben a labdát nagyjából olyan távolságig, ahonnan még kényelmesen be tudtam dobni a gyűrűbe minden különösebb erőfeszítés nélkül. - Hiányoztam vagy csak unatkozol? - vonom fel az egyik szemöldököm és ha igényt tart a labdára, akkor hagyom, hogy ő kapja el, maradok a helyemen. Van egy olyan érzésem, hogy nem feltétlen csak a játék kedvéért üzent rám, tekintve, hogy van valaki, aki mindkettőnknek igencsak fontos és mostanában elég nagy volt a trutyi kettőnk között, de persze tévedhetek is. Ha valami mondani valója van, elég nagyfiú hozzá, hogy kérdés nélkül is kibökje.
Kibaszottul rühellem ezt az egész helyzetet. Nem így kéne lennie, fogalmam sincs, mi lenne a jó, de nem az, az tuti. Kevés a rés pajzsomon, annyit hagyok, hogy kémlelni tudjak, miközben várom a hím érkezését, addig pedig elszórakoztatom magam azzal, hogy sokáig direkt hibázok. Élvezem, hogy megvan a lehetőségem arra, hogy legalább ebben teljesen én irányítsak - már amíg egyedül vagyok, mert mindig minden sokkal bonyolultabb és másabb, ha már legalább ketten csücsülnek benne. Horatio érkezésére farkasom némileg felélénkül, ami fájó mosolyba ránduló grimaszt varázsol arcomra. Nem láthatta, még háttal voltam neki. Elég, ha annyit tud, hogy az ordas örömmel fogadja, mert ő csak azt látja benne, akivel annyiszor összemérte az erejét, akivel annyi éven át védte a falkát. Ez letisztult, egyszerű. Minden mást a pokolba kívánok. - Szia - köszönök én is, amikor elcsaklizza a labdát, s megengedek egy féloldalas mosolyt dobása láttán. - Játszunk? - A Kölykök is mindig játékkal vezetik le, ha valami böki a csőrüket a másik kapcsán, mondjuk jelen helyzetünkben a farkas játszana, az ember csőrét böki valami. - Menjünk huszonöt pontig. - Az olyan kényelmesnek tűnt, azt pedig elástam magamban, hogy miért jutott eszembe még pont ez a szám. Kérdésére a felkészült, rogyasztott térdből - ha benne volt a baráti meccsben - kiegyenesedtem, s először nem szóltam semmit. Jó lenne egyet nevetni. - Mindkettő. Remélem semmi fontosat nem kellett értem félbeszakítanod. - Nem akartam, mégis ott az a métely a hangomban, a mélyről jövő, szakadékba zárt utálat. Halványan vibrált, alig élt, de ott volt. Megráztam magam, lenyeltem az egészet és inkább a játékra figyeltem, sokra viszont nem mentem vele, mert az első alkalommal, amikor kartávolságon belülre ért - akár nálam volt a labda, akár nála -, sokkal erősebbet löktem rajta, mint az indokolt lett volna. Azonnal hátráltam pár lépést, bár bocsánatot nem kértem, és mindkét kezemmel a tarkóm dörzsöltem, mintha fájna a fejem és az lenne a kín központja. - Megint kezditek? Egy árnyalatnyival ugyan, de felszínesebb lett a légzésem. Valami megváltozott az utóbbi napokban, éreztem, üvöltött, bele rengtek a falak, a tudattól pedig majd szét hasadt a fejem. Örültem, amikor vége lett, amikor az egész elcsitult, vagy legalábbis nyugodtnak tűnt, igen. De amit a pajzs résén át észlelek, amit a repedés beenged, az nem tetszik, azt nem akarom, mert ismerem és tudom, hogy nem olyasmi, ami ismétlődéssel kezelhetővé válik, ellenkezőleg. Csak rosszabb lesz, pusztán a vihar előtti csendet élem.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Bestiám ugyanolyan lelkesedéssel fogadja a hímet, amiben ő maga is részesül. Én pedig... Darim a barátom, tark, a falkatársam, együtt edzünk, rivalizálunk és mindezekkel együtt valahogy érzem, sejtem, hogy a ma este nem csupán ennyit hordoz magában. - Naná. - megyek bele azonnal és ez pedig magával húz még valami a részemről. - Fogadást akarsz kötni? - sosem volt titok, hogy imádok fogad ni. Nem pénzben, hanem hülyeségben. Olyan képtelen dolgokban, amelyek megmaradnak az emlékezetben és sokáig lehet azokat visszaidézni remélhetőleg egy-egy vidám, nevetős estén, vagy nappalon, ez már részletkérdés. - Benne vagyok. Tiéd a kezdés lehetősége. - tudom a legtöbben nem akarnának versenyre kelni egy zsizsikkel, de nekem is kell kihívás, főleg, hogy öreg vagyok, mint az országút. Persze ezt nem szerettem hirdetni magamról, de igaz, ami igaz, be kell lássam, nem vagyok már hamvas mai gyerek. - Nem, abszolút a tiéd vagyok. - nem volt semmi halaszthatatlan programom az estét illetően és egyébként is ha egyik tark hív akármilyen okból kifolyólag is, akkor az a minimum, hogy rászánom az időmet, elvégre társak voltunk a falkáért, ez pedig kialakított bennünk egyfajta köteléket. Kiérzem a hangjából a benne rejlő apró - és a legkevésbé sem jelentéktelen - finomságokat, de nem teszem szóvá, mert pontosan értem. Jobban, mint szeretném. Játszani kezdünk, a labdáért megyek, de simán arrébb lök, durvábban, mint a játék követelné, én pedig hálából nem figyelek arra, hogy hol érhetnek hozzá a rám aggatott ezüst ékszerekkel, noha köztudott volt, nem égettem össze másokat csak azért, mert - Willow szavaival élve - olyan vagyok, mint egy karácsonyfa a rengeteg ezüsttel magamon. Nem volt nehéz ennek alapján kitalálni, hogy mire is megy ki a mai játék, azonban amennyire ő sem váltott nyílt lapokra, éppen annyira én sem. - Ez mióta tartozik rád? - mondhattam volna, hogy nem, abszolút eszünkben sincs megint elkezdeni bármit is, de valamiért egészen más szavak szöktek ajkaimra. Egyszerűen csak elöntött a féltékenység nem akartam, hogy tudja, ami - szerintem - nem rá tartozott. - Miért érdekel? - igyekszem elcsaklizni tőle a labdát és úgy megkérdezni, mintha nem számítana a válasza, pedig - utáltam beismerni, de - számít. Nagyon is.
A fogadáskötésre spontán vigyor kúszott a képemre. Ez olyan - a jelen nyavalyámon messze kívül álló - dolog, ami sor őrült és kellemes emléket ébreszt bennem, farkasom öröme pedig rám is átragad. - Még szép! - kapom karom alá a labdát, amíg kialkudjuk a fogadást. - A vesztes szerenádozik a győztesnek, nyíltan, kora este és... nem tudom, pucéran, vagy valami hacukában? Meg milyen dalt? - kérdeztem, egyfelől, hogy legyen beleszólása, ha ez eddig tetszett, másfelől, mert ezekre épp nem akadt ötletem. Kezdek és ha valami, hát az mindig, minden körülmények között szimpatikus volt benne és nagyra értékeltem, hogy nem egy megfutamodó fajta. Bár visszavonom, jelenleg azt is nagyra értékelném, ha bizonyos téren egyszerűen sarkon fordulna. Utálom a bonyolult dolgokat. Biccentettem az eddigi programtalanságára, aztán elkezdek a játékra is figyelni, ezzel párhuzamosan pedig a változó zenére az egyik szobában. Eddig is kihallatszódott, de ahogy a korábbi számokat nem ismertem, úgy a legújabb sem, de ez nem számított. Fél perc után, ahogy megvolt a ritmusra, arra álltam rá, miközben figyeltem Horatio mozgását... és löktem rajta egy isteneset. Cserébe jön az ezüsttel, s ahogy az én taszításom, úgy az ő bőrömet érő érintése sem véletlen. Mint egy néma figyelmeztetés: figyel, tudja, érzi és nem rest visszavágni. Hát legyen. Következő kísérleténél egyszerűen és könnyedén térek ki, hogy egy fordulásból dobjak rá és találjak be, pofátlanul élve mindazzal, amivel hőn gyűlölt Teremtőm megáldott. - Téged mióta érint ilyen érzékeny ez a kérdés? - lépegettem arrébb, átadva a kezdeményezést, s csak akkor indultam meg felé fürgén, amikor nála volt a labda és már pattogtatott. - Csak aggódom értetek - húztam el egy pillanatra a szám a féligazságra. - Zavar? - kérdeztem és ezzel párhuzamosan igyekeztem bezavarni neki. Nem tetszik, hogy ennyire piszkálja a kérdésem, mert ez jelzés, hogy érzékenyebben érinti az egész téma, mint az egészséges. Pontosabban: mint azt én szeretném. Ebben pedig az a tragikomikus, hogy mindez biztosan fordítva is ugyanígy van.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Én kifejezetten szeretek idióta fogadásokat kötni, mert ezek szülik a legagyamentebb dolgokat és végül emlékeket. Így számomra nem is kérdéses, hogy szóba hozzam, már csak az a kérdés, hogy a másik hím, hogy veszi a dolgot. - Női ruhában és valami extrém szerelmes nyálat a '80-as évekből, szabad választás alapján. Ez, hogy tetszik? - mondom, ami először eszembe jut anélkül, hogy komolyabban gondolkoznék rajta. Ha belemegy, akkor nincs is mit tovább ragozni ezen, ha viszont más ötlete támadt, hát nem vagyok én elrontója semmi jónak sem. Én a magam részéről nem ritmusra mozgok, de hát tudván melyikünk a táncosabb alkat, azt hiszem ezen nincs mit csodálkozni. Miközben próbálom a labdát megszerezni tőle kicsit egymásnak feszülünk, csakhogy mindketten érezzük a törődést. Sejtem, hogy mi áll ennek a hátterében, nem kell hozzá agytrösztnek lennem. - Felvágós. - morgom az orrom alatt, de minden rosszindulattól mentesen. Én vagyok a mamlasz, ha egy zsizsikkel állok neki jó részt ügyességre alapozó játékot játszani és még fogadtam is vele a végkimenetelt illetően. A kérdésére mindkét szemöldököm feljebb szalad a homlokomon, de egyelőre válasz nélkül hagyom és a labdával foglalkozom. Pattogtatni kezdek. - Értünk aggódsz... - nem kérdezem, megjegyzem és közben kikerülöm a próbálkozását és a palánkig viszem el a labdát, ahol rádobok. Ha nem is csont nélkül, de bemegy. Eddig 1-1. - Nem zavar egyébként. - ha épp aggódhatnékja van, abba nem szólhatok bele, tegye, az ő dolga. Átpasszolom neki a labdát, a szükségesnél nagyobb erővel dobva oda neki és elindulok el a palánk alól, hogy most majd én zavaroghassak neki, amikor pattogtatni kezd. - A válasz pedig nem, nem kezdünk semmit. - merthogy be sem fejeztük azt a valamit, és hagyom, hogy ennek az érzete benne legyen a szavaimban. Nem akarjuk újra kezdeni, de ettől még igaz, hogy egyikünk sem zárta le magában a dolgokat. - Beszéltél vele mostanában?
- Kellőképp őrült és röhejes - vágtam rá vigyorogva, s meg mertem kockáztatni, hogy egy időre ez volt az utolsó könnyed és őszinte vigyor a részemről. Szeretnék tévedni, nagyon. Némi erőösszemérés, ami miatt egyébként csak azért nem érzem rosszul magam, mert egyikünk sem habszivacsból készült, s habár túl van a négyszázon, azért még keménykötésű farkas. Nem fog egy kis lökéstől sírva elrohanni, bár ha megtenné, azt hiszem, ott függeszteném fel tényleg a barátságunkat. Ezt a furcsa, rivalizáló, versengő, egymásra támaszkodó barátságot. Széttárom karjaimat amolyan "mégis mit vártál" módon megjegyzésére, amiről tudom, hogy nem sértésnek szánta. Büszke vagyok, ha valamire, hát a képességem kimaxolására mindenképp, ez az egyetlen dolog, amit vegytiszta erősségemként látok, minden más ingatag várkezdemény bennem. Kérdésemet kijelentésként ismétli meg, majd kitér elcsaklizó mozdulatom előtt és pontra váltja a mozdulatot. Nem aggódtam, még ő is könnyedén volt, az elején jártunk - legalábbis ennek, másban azt hiszem, nyakig voltunk, ám ahogy én, úgy ő sem váltott nyílt beszédre, de éreztem a nem-tetszést felőle. Az érdeklődésem keltette árnyalatnyi bosszúságot, hogy próbált kizárni. Benne van a passzban, s csak egy pillantással jelzem, hogy észrevettem. Vehemensebb ezúttal a támadásom és ha úgy tetszik nagyzolóbb is, mintha kompenzálni akarnék valamit, amiben tőle messze lemaradva érzem magam. Ez őt lehet, hogy idegesíti, ám nincs vele egyedül, mert engem is bosszant, mégsem tehetek ellene. Nem kezdenek semmit. Újabb lökés, ezúttal nyíltabb mogorvasággal. - Nem igazán - válaszolok azért és dobok. 2-1. - Neked se kéne - morogtam még, hasonló kedvességgel adva át a labdát, mint ő nekem az előbb. - Mégis mi az istent műveltek? - bukott ki belőlem a kérdés, és azt nem voltam hajlandó bevenni, hogy nem is egymásba találtak be, mert túl egyszerre robbantak le, ráadásul a válaszai, a szavai is megerősítettek abban, hogy megint valamit kavarnak. - És mielőtt azt mondanád, hogy nincs hozzá közöm, de, van. - Sajnos. Ezt viszont már csak gondolatban teszem hozzá.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
A kezem nyújtom felé, úgy, hogyha elfogadja, akkor inkább az alkarját kapjam el kézfogás gyanánt. - Megegyeztünk. - bólintok és az én képemen is ott a vigyor, ami hamarosan igen gyors ütemben fog lelohadni majd. Főleg, hogy pillanatokon belül egymásnak feszülünk. Nem nyíltan, nem durván, de attól még érezhetően a levegőben van. Annyira, hogy farkasom érzékeit is felpiszkálja a dolog, de csak annyira, hogy hajlandó legyen figyelemmel követni az eseményeket. Ő is hasonlóan van hozzám, kedveli a másik hímet, különösen, ha arról van szó, hogy összemérjék erejüket és tudásukat minden ellenszenv nélkül. Pontot szerzek, a labdát passzolom, ahogy passzolom és a tekintetén látom, hogy vette a lapot. Legalábbis annyira, hogy egyre kisebb körben kerülgessük azt a bizonyos kását. Övé a következő pont és most én kapom a labdát úgy, ahogy korábban adtam. A megjegyzése pedig akkor ér el hozzám, mikor a labda a kezembe kerül. Nem kezdem el azonnal pattogtatni, ráemelem a pillantásom és nem is leplezem, rohadtul nem tetszik, amit az imént mondott. - Aha. Egyéb jó tanács? - és ezzel benne is van a hangomban - vagy a sorok közt, ha úgy tetszik -, hogy ez baromira nem az ő dolga. Igaz, mostanában nem hiszem, hogy Willow nagyon szívesen látna, de mondjuk úgy, hogy én sem keresem a társaságát. Fogalmam sincs, hogy meddig megy ez majd így, de az tény, hogy elvileg még barátok vagyunk és olyan múlt van a hátunk mögött, hogy képtelenségnek tűnjön hosszabb távon is ezt így folytatni. Arról nem is beszélve, hogy a Lakban és Bázison is épp elégszer vagyunk egy helyen egy időben, akkor is, ha másik konkrétan nem ugyanabban a szobában álldogálunk épp. Úgy tűnik Willow nem avatta meg - eddig legalábbis - a kifakadása alapján. - Oké, miért is van? Hol jössz te ebbe a képletbe? - ráncolom meg a szemöldökeimet, mert ezt nem vágom. Oké, de vágom, de ha nem játsszunk nyílt lapokkal és kérdésekkel, akkor azt hiszem teljesen jogos a kérdésem, választ viszont egyáltalán nem várok rá, mert ahogy kimondtam, már folytatom is. - Tudom, aggódsz értünk. - morgom az orrom alatt és elkezdem végre megint pattogtatni a labdát, hasonlóan nagyobb vehemenciával megindulva, mint ahogyan korábban ő is tette és ha blokkolna, hát nem óvatoskodok, lökök rajta én is, viszonozva azt, amit nem rég kaptam tőle. Most ugyan messzebb vagyok a palánktól, mint korábban, de azért megpróbálok rádobni. Úgy tűnik formában vagyok, mert a labda ismét a palánkban köt ki. 2-2. - Egyébként meg mit akarsz, mit mondjak? Nem kezdjük újra, de ezt már mondtam. A többire magadtól is rájöhetsz, ha nagyon akarsz. - térek vissza arra, hogy mit is művelünk. Nem kezdjük újra, mert nem kezdhetjük újra. A farkasa továbbra is rühell, nekem pedig itt van Aimée és egyszerre kettőre játszani elég gerinctelen dolog volna, arról nem is beszélve, hogy ráadásul tőlem meg még jócskán idegen is. Eleve nem akartam, hogy ez az egész így legyen, tudom, hogy kit akarok a történtek ellenére is. Térképet meg csak nem fogok rajzolni Darimnak, hogy mégis mi a fene folyik Willow és köztem. Semmit sem művelünk. Műveltünk, de mostanra igencsak stagnálunk mind a ketten ebben az egészben és mivel mindkettőnk számára egyértelmű, hogy nincs közös jövőnk, nem hiszem, hogy ez változna a közel jövőben. A labdát visszapasszolom, megint ő következik. Ez a dobás sem finomabb, mint az előző, de bízom abban, hogy elviseli. - Van még kérdésed? - ugyan nem teszem hozzá, hogy akkor ide vele és akár nyíltan is jöhet, de azért a hangsúlyomban elég egyértelműen és érezhetően benne van.
Alkaromra fog, állom a tekintetét, mert hiába csak egy hülye fogadásról van szó, a mellé tett gesztus nagyon is komoly és szentebb, mint az adott szó. Marhulás, vagy sem, akkor sem szegünk ígéretet, mi Tarkok vagyunk. Játékba csomagoljuk a tiszta feszültséget, pontokat szerzünk, miközben nem vagyunk rest egy-egy felvillantással megpróbálni a másik fölébe kerekedni. Szeretnék vele őszinte lenni, úgy igazán, mégis ahogy kinyitnám a szám, a torkomra forr a szó, lezár a belső gát, holott annyi kérdésem lenne, annyi mindent szeretnék megtudni és tőle. Nem fél füllel elcsípett mondatokból, sejtésekből vagy kavargó energiákból összerakni és kikövetkeztetni dolgokat, amik talán nem is úgy vannak, ahogy képzelem. És mégis már a kérdés túl sokat árulna el rólam, így néma maradok, hallgatva kushadásra intett farkasom bosszús morgolódását, amiért képtelen vagyok tenni egy-két lépést. Mint a kölykünk halálakor: ő acsarog és támad, én megfutamodnék, csak ne lássa senki, mi dübörög végig bennem elszabadult vonat módjára. Kérdez, de nem vár semminemű választ, már morogja is maga elé, mi az imént mondtam. Utána nyúlok, ám ellök, a labda a kosárban, viszont ez érdekel a legkevésbé hirtelen. Az előbb sem a labda miatt kaptam utána. Leszarom a játékot, egy pillanat alatt űzöm ki gondolatomból és most már sokkal célzatosabban nyúlok utána, hogy rámarkoljak felkarjára. Tartok tőle, hogy ezt nem fogjuk megúszni némi fasírt nélkül, de akkor már legalább mindkettőnknek teljesen tiszták legyen az okok. A hideg futkos a hátamon a saját lelki szarjaim kiteregetésétől, mások utálatát is megtanultam kezelni, nem is mindig érdekeltek a pontos miértek, Horatio esetében viszont igen. A szorításom erős volt, nem fitogtató, vagy fenyegető, csak érezni lehetett a bennem lappangó évszázadokat, amiket ő pár évtizede már maga mögött hagyott. Tekintetemet az övébe fúrom, jó lenne csak így lebeszélni mindent, ha puszta pillantásból lerína minden. Sehogy sem fogom megúszni. - Akarsz tőle valamit, Horatio? Többet a barátságánál? - kérdeztem viszonylag halkan, mert a pöcsöm se fogja ezt elharsogni, szám sarka pedig megrándult. - Mert ha igen, mondd meg és befejezem az aggódást. Nem lesz hozzá semmi közöm a világon, ha te azt akarod. Eleresztettem, ha eddig nem tépte volna ki magát a markomból és elléptem tőle. Nem ugatok bele, nem lesz több ehhez hasonló eset, bármi is legyen a végén, bármennyire is fusson ki ugyanoda ez az egész esetleg, mint legutóbb. Az ő dolguk lesz, de azt nem akarom, hogy a kimondatlanság miatt romoljon meg a hímmel a viszonyom. Az életemet adnám a kezébe, ezt a több évtized alatt felépített bizalmat pedig nem vagyok hajlandó beáldozni, s ha kell, hát legyek megint én a második, a nélkülözött, a "vesztes". Inkább, minthogy hátba szúrjam, vagy fordítva, akár akaratunkon kívül is. - Viszont ha nem... - magamhoz ragadtam a labdát és zsákoltam egyet - akkor én jövök - fordultam felé egyenes háttal és vártam, mit fog felelni.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Ahogy a karomra fog, határozottan és figyelmeztetőn, tekintetem előbb a kezére téved, majd onnan az ő íriszeire. A képem elkomorul, mert bár nem fenyegető a fellépése, azért az szinte tapinthatóan érezhető, hogy ennek az érintésnek súlya és jelentősége van. Felteszi a kérdéseit és ahogy azok végére ér, egy rántással szabadítom ki magam a kezéből, de hátrálás helyett közelebb lépek, akaratlanul is kihúzva magam. Mondanék én most sok mindent, dacból vagy a feszültségből fakadóan, olyasmit, amit később megbánnék, így zárat teszek a számra. Hagyom, hadd mondja el ő a magáét, ha már úgy vezette fel a mondandóját, hogy ahhoz szükséges kellék volt a felkarom, akkor bizonyára több is van még benne. Nem is tévedek. Zsákol, közli, hogy a helyemre pályázik,amit közölnie kell és én azonnal a labdáért indulok, ahogy az a földre pattan. Megfogom és a kosárra dobok, majd amikor az aláhull, megint elcsaklizom, de nem passzolom oda Darimnak, ahogy eddig. Helyette viszont odalépek hozzá és a mellkasának nyomom a labdát - kissé nagyobb erővel, mint szükséges volna -, arra várva, hogy fogja csak meg, de nem engedem el rögtön. A tekintetébe fúrom a sajátomat és nem eresztem a pillantását. - Nem kezdek ki vele. - halkan szólalok meg és talán úgy tűnhet, hogy ennyi a hozzáfűzni valóm az egészhez, pedig koránt sem. A labdát is tovább tartogatom. - De ha lehet, ne most zúdítsd rá, hogy érzel iránta. - kérem tőle, mert azt hiszem épp eléggé felkavartuk az állóvizet Willow-val és akármennyire is kacifántos és kulimászos most a kapcsolatunk, féltem őt és fontos nekem. - És még valami... - nem szándékozom hosszan fenntartani a jelenlegi felállásunkat a közösen tartott labdával - már ha persze ő is megfogta korábban -, de volt még egy kis apróság... - Darim, ha bármilyen módon bántod, megverlek. - nem fenyegetőzök, csupán a legnagyobb természetességgel jelentem ki a dolgot és komolyan is gondolom. Eleresztem végre a labdát, vigye, és ha elég érzékeny rá, akkor feltűnhet neki, nem csak azt engedem most át neki...
//nem tudom, hogy vagy vele, de szerintem a lényegen túl vagyunk, viszont gondolom 25-ig nem akarjuk végig játszani a kosárra dobálást ha nincs már más, vagy nem írsz olyat, amire reagálnom kellene, akkor ez lenne a záróm, köszönöm a játékot, nagyon élveztem *-* a fogadás meg, hogy ne lógjon a levegőbe, ha kedved, akkor dobsz rá, hogy te nyertél, én vagy döntetlen lett? <333//
Nem kakaskodok, amikor kirántja karját markomból. Elmondtam, amit akartam, nyíltan, ami nem nagyon volt rám jellemző. Elmarad az azonnali reakció, s ennek örülök, mert biztosít afelől, hogy bármit is fog mondani, az nem hirtelen szeszély lesz vagy arrogáns dac, hanem megfontolt felelet, bármennyire is lehet nehéz ez most neki. Willow-t akarom. Hogy miképp, milyen értelemben vagy módon, az már csak a kettőnk dolga lesz, bár ezzel ő valószínűleg nem fog egyetérteni, amin nincs mit csodálnom. A helyében én is ugyanígy lennék. A labdáért megy, bedobja, majd elém áll és mellkasomnak nyomja a golyóbist. Megfogom, átvenném, ám még nem ereszti. Épphogy oldalra biccentett fejjel vártam, a gesztussal kérdve, hogy mit szeretne ugyan mondani. Majdnem éhes ragadozóvigyorra húztam a szám a megfogalmazásra. "... hogyan érzel iránta." Okos, szépen lefed mindent és nem konkretizál, így én is érthetem arra, amire gondolok, nem kell részleteznem, elég ráhagynom. Különben is: úgy nézek ki, mint aki zúdít? Ugyan, pont én, akiből harapófogóval kell a nyilvánvalót is kiszedni? A végkijelentésre némi elégedettséget érzek még úgy is, hogy már most bármiben le merném fogadni: sor fog kerülni arra az összetűzésre. Ismerem magam, nincsenek téveszméim. Mégis, ahogy amiatt nem volt bűntudatom, hogy egyfajta trófeát csináltunk belőle, úgy ennek a bántásnak se voltam képes - egyelőre? - az árnyoldalát látni. Ha bántani tudom, nem csak fizikailag, akkor tényleg érek annyit, és akkor megérdemlem, hogy Horatio nekem essen. Átvettem a labdát a hím szemébe nézve, kétkedés vagy megingás nélkül. Elég idejük volt, neki elég ideje volt arra, hogy a vöröst hozzászoktassa, megszerettesse a benne élő hímmel. Nem sikerült, és kettőnk közül azt hiszem nem én ejtettem eddig rajta a nagyobb sebet. Irigylem azért valahol, s még ha nem is zengek ódákat hozzá, attól még hálás vagyok, hogy érti és félreáll. Mint mondtam: én jövök.
//Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem. :3 <3333 És akkor a dobás értelmében hamarosan megy a szerenádom. XDD//
Több, mint egy hete annak, hogy tudatában vagyok, ismét apa lettem. Igaz nem mostanában, hanem bő tizenhét éve már, de ez most lényegtelen abból a szempontból, hogy számomra a hír nagyon is új. Viszont volt időm, hogy gondolkodjak - és veszekedjek is a feleségemmel a fiamról - és arra is, hogy eldöntsem mit is akarok most tenni. Számomra már egészen egyértelmű a dolog és bízom abban is, hogy Bastien sem lesz ellene, ám ez még mindig eléggé kérdéses. Nem fogja derült égből sokként érni sok minden, hiszen tud a fajtám létezéséről, az őrzőkről, de arról fogalmam sincs, hogy miként is vélekedik minderről. Erre a legutóbb nem került sor, hogy megbeszéljük, mert sem a hely, sem pedig az idő nem volt rá alkalmas. Most azonban kifejezetten az a szándékom, hogy a végére járjak a dolognak. A nap nagy részét a bázison töltöttem, a munkaidőmnek azonban mára vége, így autóba ülök, de a Lak helyett a Ranch motel felé veszem az irányt. Megkértem Bastient, hogy maradjon itt, hagytam neki elég pénzt a hétre és bízom abban, hogy tartotta a szavát és tényleg nem lépett meg. Tulajdonképpen, ha nem találom a szobában - mert azt nem vártam el, hogy bezárva legyen a négy fal közé -, viszont egyértelmű jeleit látom annak, hogy nem lépett meg, akkor mindenképpen megvárom. Ha pedig itt van, úgy még egyszerűbb a dolog. A motel parkolójában hagyom az autómat, majd egyenesen a szobájához megyek és bekopogok. Energiáim közben végigpásztázzák a lakókat, hogy tudjam, nincs másik ordas rajtam kívül az épületben, illetve arra is kíváncsi vagyok, hogy Bastien vajon itt van-e. Ha jelzi, hogy bemehetek, úgy hát benyitok, ha nem - mert nincs itt -, akkor is bemegyek, bár ebben az esetben maradok, hogy megvárjam. - Szia! - köszönök rá, amikor meglátom. - Hogy telt a heted? Elég volt a pénz, amit adtam? - leülök az egyik fotelbe és bízom abban, hogy ő is hasonlóan tesz majd. - Örülök, hogy nem léptél meg. - mosolyodok el, mert tényleg így érzek. Most már itt van, tudom, amit kell és örülök neki, tényleg. Akarom, hogy velem maradjon, a többit meg majd meglátjuk. - Beszéltem a kórházzal, ahol születtél. Először nyilván nem akartak nagyon adatokat közölni, de amikor hozzátartozónak vallottam magam és beszámoltam anyád haláláról, megenyhült az adminisztrátor és igazolta, amit elmondtál. Azt is, hogy anyád engem jelölt meg a születési anyakönyvi kivonatodban az apaként. - persze, felmerül a kérdés, hogy Liliann halálakor, miért nem kerestek fel, de ez egy másik történet. Mindegy, a lényegen már nem változtat. - Tudom, hogy anyád nem hazudott volna ebben. DNS vizsgálatot viszont nem akarok csináltatni, mert... tudod, hogy mi vagyok és nem szeretném, ha a véremben bármit találnának, ami elvileg nem odavaló lenne. - állatorvosi diplomám van, de ettől még sosem végeztem emberi és vérfarkas vér összehasonlítást, mert sosem volt rá szükségem, meg nem is értek hozzá. Nem tudom, hogy ránézésre mikroszkóp alatt milyen vagy mennyiben más a vérünk, mint az embereké, de nem is akarom kideríteni. - Szóval... - sóhajtok egyet, és előre hajolok. Összekulcsolom a két kezem és a könyökeimmel a térdeimen támaszkodok meg, míg kék íriszeim a fiamat figyelik. - Szeretném egy kicsit átbeszélni veled ez az egész farkas dolgot. - nem beszélek hangosan, így abban biztos vagyok, ha valakinek épp hallgatózni támadna kedve, akkor sem hallana meg, hacsak nem rendelkezik farkas hallással, de az meg rajtam kívül nincs más itt. - Mit tudsz... rólunk? - lássuk mennyit tud, aztán azzal már tudunk kezdeni valamit.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Fáradtan indulok haza a munkából. Igen, mert hogy van. Mondjuk csak a negyedik napom, de eddig úgy tűnik bírnak, meg a munkámat is, szóval happy. Persze, nem mondom: lehetne jobb is, mint nyolc órában húst vagdalni, szortírozni, darálni... és a többi. De nem is ez a lényeg... A motelhez érve már kellően fáradtan vonszolom felfelé magamat, egyik markomban a koszos holmimat cipelve, míg a másikkal a korlátot próbálom "magamévá tenni". Semmire nem vágyok csak egy kiadós zuhanyra, meg az ágyamra. Vagy mimre... Amúgy, elég jól telnek a napok. Kezdem megszokni Fairbanks fogropogtató hidegét. Csak kicsit fura. Mármint, kösz jól vagyok, és minden ilyesmi, csak... fura. Apát nem láttam egy ideje, de persze nincs egy szavam se. Tudom, hogy visszajön, tudom. Mondjuk nagyon nem is tehetek mást, mint hogy várok rá, aztán egyszer majd csak felbukkan. Tudom, hogy emésztenie kell...
A kulcs lassan csusszan a zárba, és már arra se pazarlok időt, hogy Murphy - a második szomszédom - hülye szövegelésével foglalkozzak. Csak benyitok, sietősen rúgva be magam mögött az ajtót. Aztán meg lendületből fordulok is, hogy az ágyra vágjam a szatyromat, amikor... - Apa?! - merednek ki kék íriszeim és még az se tűnik fel, hogyan is nevezem őt. Ellenben... a mozdulatom visszafordíthatatlanná válik, így a húsos motyóm telibe is vágja Horatio-t. Már, ha nem volt szemfüles, persze. - Ú, bocsesz... - hajolok is le, hogy összevakarjam a széthullott cuccomat, hogy végül a nagy kapirgálás végén lelandoljak mellette. - Hello! Hát te? De örülök. Mi... - vágunk egymás szavába, ami egy újabb nevetést eredményez. Nálam legalábbis. - Pont ezt akartam kérdezni; mi újság? - már könnyedebbnek érzem magam a társaságában, lehet a napok tették, vagy csak hogy bennem is leült a kezdeti izgalom. - Igen, köszönöm. Elég volt. - bólintok is, ahogy egy "várj egy picit" jeligével fel is pattanok mellőle, majd egyik kezemmel a megmaradt összegért nyúlok, míg másikkal már kanyarítom magam elé a kis asztal mellett nyugvó széket. Így jó, most szemben ülök vele. - Tessék. Azt hiszem, nem sokára már lesz nekem is. Találtam melót. - adom át a pénzt, ha elfogadja. Ha nem, akkor egy halovány félmosollyal tudomásul veszem, és vissza is tömöm a zsebembe. - Meglépni? - kérdezek vissza szórakozottan, ahogy kicsit hátrább engedem a testemet a háttámlán. - Dehogy. Miattad jöttem ide. Még szép, hogy itt maradok! - nyugtázom a dolgot, mondhatni: egész lelkesen, de hamar csendben is maradok. Hallgatom őt, hogy mire jutott, minek járt utána; és hát azt hiszem nem jelent számára gondot, ha mindezt a letörölhetetlen vigyorommal kísérem végig. - Már van ilyen nyálas mizéria is, de vágom mit mondasz. - jegyzem meg csak úgy, hirtelen, de hagyom is a témát ennyiben. Ha idővel úgy akarja, én ilyen szempontból is a rendelkezésére állok. De azt hiszem... már ő is biztos ebben... Ebben az egészben. Öröm járt át, bár ezúttal próbálom nem a felszínre engedni a dolgot. - Igen? - kicsit komolyabbá válok, ahogy a farkas témához értünk. Na, nem azért mert sértene, vagy akármi, egyszerűen csak rajta is látom, hogy ez most fontos. - Hát... nem vagyok egy agytröszt a témában, de - eleinte a padlót nézem, megvakargatva a tarkómat, míg végül újra apám tekintetébe kapaszkodok. - igazából nem tudom. Mármint, hogy mennyit. Anya sokat mesélt, de hogy ez számadatok szempontjából mit jelent... - jó, azt hiszem kicsit túl magyarázok. Igen, ez biztos. Nah, vissza a hülyeségből. - Öhm, tudom hogy sokáig éltek - vonom meg a vállam jelképesen -, hogy falkában mozogtok, és köt valami izé egymáshoz. Tudom, hogy erősek vagytok, és hogy... - kisebb zavar ül a szemembe, noha nem Horatio miatt. Sokkal inkább azért, mert félek, nehogy rosszat mondjak! - ...hogy átalakultok. Ezt pontosan nem tudom hogyan is történik, csak azt hogy farkas alakot vesztek fel. Gyorsabbak vagytok, jobban láttok és... Van hogy... csúnyák(?) vagytok. - húzom vicsorra a számat, a fogaim egymásba harapva villannak elő, ahogy szám görbéje felfelé szalad. - Úgy értem, van valami durvább formátok is. - bólintok, nyomatékként. - Aztán... mi van még... Ja igen! Erre pontosan nem emlékszem, de van valami teli holdas sztori, meg... hogy a létezésetek titok. Figyelj, gáz van? - torpanok meg a mondandóm közepén, kissé értetlenül. - Tudom, hogy nem szabadna tudom, és tényleg nem mondom el senkinek, eskü'! - mentem a menthetőt, ha lehet... habár tényleg nem tudom miért tette fel a kérdést. Mindenesetre... részemről válaszoltam.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
A zárba találó kulcs zajára emelem fel a fejem és az ajtót figyelem. Bastien hazaért végre. Amíg vártam rá, addig sem telt haszontalanul az időm, legalább végiggondoltam, hogy mit is akarok neki mondani és bár nem kértem a feleségem engedélyét, hazudnék, ha azt mondanám, nem ütöttek bennem gyökeret a szavai. Vajon Bastien is akarná a farkaslétet?? Gondolom hamarosan kiderül. Ahogy belém és felém lendíti a csomagját, elkapom azt és a kezeimben landol a cucca. - Én volnék. - jegyzem meg halkan. Nem zavar, hogy apának hív, utánajártam és elfogadtam, hogy az vagyok, így azt hiszem ez a legtermészetesebb. - Semmi gond. Minden oké? - kérdezek vissza csípőből és amíg ő a holmijáért nyúl, visszaadom neki az egész pakkot. Egymás szavába vágunk, szóval elhallgatok, mondja csak, amit akar. - Mondtam, hogy kereslek még, most jött el az ideje. - nálam ennyi újság lenne és ha közben ő is válaszolna a kérdésre, akkor érdeklődéssel hallgatom természetesen. - Tartsd csak meg, nekem nem hiányzik. - emelem fel a kezemet, hogy tegye vissza pénzt, nekem tényleg nem kell, ráadásul egyszer már neki adtam. Arról nem is beszélve, hogy a jövőben is szándékomban állt gondoskodni róla, tulajdonképpen minden tekintetben, beleértve ebbe az anyagiakat is. - Nos, ennek továbbra is örülök. - bólintok arra, hogy nem akart meglépni és előadom, hogy miért is jöttem tulajdonképpen. - A lényegen nem változtat. - hagyom ennyiben a DNS ügyét. Nem adom - mert nem adhatom ki - a magamét, de nem is ragaszkodom ahhoz, hogy aszerint érezzem magamat az apjának. Inkább bízom az ösztöneimben és Liliann emlékében, mint egy steril labortesztben. Csendesen hallgatom végig, amit a farkasokról tud és nem szakítom félbe. Hagyom, hogy mindenről beszámoljon, ami az eszébe jut és csak akkor szólalok meg, amikor már egyértelművé teszi, hogy nem akar mást is mondani. - Nem, gáz nincs, viszont más van. - igyekszem megnyugtatni egy mosoly keretében a szavaimmal elöljáróban. - Nos... mielőtt folytatnánk ezt a beszélgetést, szeretnék neked mutatni valamit. Azt akarom, hogy tudd, abszolút biztonságban vagy és nem fog semmi bántódásod esni, oké?! - állok fel az ágyról és kezemet a fiam vállára teszem. - Sok mindenről fogunk ma még beszélgetni és ígérem, hogy minden kérdésedre választ kapsz, de mivel már tudsz valamelyest bizonyos dolgokról, azt hiszem így lesz a legjobb. Csak annyit kérek, hogy ne ess pánikba és ne rohanj ki az ajtón. Menni fog? - megvárom a válaszát és addig nem teszek semmit sem. Ha beleegyezik a dologba, akkor megkerülöm őt, hogy az ajtó és közé álljak, hogyha esetleg mégsem sikerülne betartania a dolgot - nem hibáztatnám miatta -, akkor mindenképpen megakadályozzam a lelépését. Automatikusan levetem a kabátomat és a felsőmet is, azonban mielőtt tovább haladnék, megállok a vetkőzésben, mert talán nem nagyon tudja a dolgot mire vélni és ez bizony némi magyarázatra szorul. Hiába, régen haraptam már be bárkit is... - Váltani fogok. Átváltozni, ha úgy jobban tetszik. Viszont, ha nem akarom, hogy a ruháim apró cafatokra szakadjanak, akkor kénytelen vagyok levetni őket. Ha zavar, akkor fordulj el nyugodtan. - megérteném, ha nem akarja látni, ahogy épp anyaszült meztelenre vetkőzöm, és lemond a látványról, de az sem jelent gondot, ha nem teszi. Évszázadok óta váltok, és több, mint egy évszázada a helyi falkával, már megszoktam a meztelenséget nagyon régen. Akár elfordul, akár nem, levetem a maradék cuccom és kiengedem a bennem élő szürke farkast. Négy mancsra érkezem puhán és közelebb sétálok hozzá, hogy nedves orromat a tenyerének nyomjam. Nem lépek fel fenyegetően és bízom abban, hogy nem fog pánikba esni, de persze sosem tudhatom, hogy ki miként reagál arra, ha egy hatalmas fenevaddal találja szemben magát. Engedem, hogy megérintsen, ha akar, de nem húzom az időt túl sokáig ebben az alakomban, mert így nem fogunk tudni kommunikálni egymással. Megvárom, hogy megérintsen, ha akar, vagy egyáltalán felfogja, amit lát, majd visszaváltok és guggolva maradok a földön. - Ilyen lenne az átalakulás. Nézd Bastien, tudom, hogy ezt látni egészen más, mint hallani róla, de azt akartam, hogy mindenképpen lásd, mielőtt még tovább mennénk. - tartok némi szünetet, jelezve, ha mondani akar bármit is, akkor nyugodtan tegye meg. - Mindenre ki fogok térni, amiket elmondtál és még többre is, de mielőtt hosszabban ecsetelném a létezésünk tényét, tudnom kell valamit és a döntést most kell meghoznod. Akarsz te is olyan lenni, mint... én? - tudom, hogy nem ez a legjámborabb módja a bevezetésnek vagy annak, hogy kölykömmé akarom tenni, de korábban éveim voltak felkészíteni a gyerekeimet. Most azonban ez nem adatott meg, mert nem magányos farkasként élek, hanem egy falkában, szabályok között és az nem járja, hogy tudomásom van egy beavatott emberről. Akkor sem, ha történetesen ugyanaz a vér folyik az ereiben, mint az enyémben is...
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Örülök apának. Tényleg, nagyon! Ami pedig még jobb: úgy érzem, hogy végre kezd helyre állni a rég elvesztett életem. Anya halála óta nem éreztem így magam, szóval talán nem is meglepő, hogy a mosolyom lassan végtelen és letörölhetetlen. Kérdésére természetesen választ adok, noha nem húzom el, nem szövök míves meséket köré. Minden oké, minden rendben van. Leszámítva, hogy hiányzott, ő. De ezt azért már nem kötöm az orrára. Nem akarom, hogy nyámnyilának lásson! Erős vagyok, az ő fia vagyok! Aztán rátérünk a farkasos dologra, amiről úgy érzem elég könnyedén beszélek. Könnyedén, mert már annyiszor hallottam a "regét", annyiszor kértem anyát elalvás előtt, hogy csak meséljen; hogy az volna fura, ha minden szavam után berezelnék. Nekem ez a dolog más... Gondolom, legalábbis. Én "ebben" nőttem fel, még ha nem is közvetlenül.
Örömmel fogadom, hogy nincs gáz, még egy jókora szikla is lezúdul a szívemről. Ellenben, nem tudom mire vélni a szavait. Feláll, aztán a vállamat illeti a tenyerével, ami jól esik, persze hogy jól! Mégsem értem mire akar kilyukadni. Egyelőre... - Oké. - válaszolom értetlenül, ahogy folytonos figyelemmel kísérem őt. Mutatni akar valamit, ez eddig oké, viszont végképp nem értem, miért esnék pánikba?! Még akkor sem világos, amikor körbe jár, majd közém és az ajtó közé áll. Aztán vetkőzni kezd, amire akaratlanul is elkerekedik egy pillanatra a szemem. - Öö, apa... Ilyet már láttam... - csak úgy magától szalad ki a hülyeség a számon, ellenben kezdem kapiskálni mire készül; valójában. Nyelek egyet, egyszerre jár át az izgalom és valami kevésbé ijesztő félelem. Nem tőle félek, hanem az impulzustól és a látványtól. Annyiszor próbáltam elképzelni milyen lehet ez, és mikor közli, hogy valóban az átváltozásra készül, hirtelen feszülök meg. Várok, nem mozdulok, részemről az se probléma, hogy éppen csupaszra vetkőzik előttem. Mondjuk addig jó míg előttem, félő más félreértené. Valami perva pacáknak néznék, vagy tudom is én...
Aztán megtörténik, a szemem előtt formálódik, alakul - igazából elég groteszk az egész. Kicsit hátrálok is, a szívem pedig heves dobogásba kezd. Hatalmas... komolyan, nagyon ijesztő látvány amúgy. Mégse rezzenek, csak akkor lépdelek kettőt még hátra, mikor megindul felém. - Fú de... - nyögök fel, ahogy a csípőm megkoccolja a kis szekrényt. - király. - lelkesednék is, mert csúcs, amit látok, de egyelőre annyira kavarog bennem a megbúvó, egészséges ijedtség, karöltve az izgalommal, hogy nem vagyok semmi másra képes, mint hogy nézem őt. Mint valami megszállott. Orra a tenyerembe fúródik, én persze reflexszerűen húznám el magam, de nem teszem. Helyette megsimítom a pofáját, és bár meg-megremegnek ujjaim; én... élvezem. Aztán ellép és visszavált, hogy újra emberi alakban lássam őt. Beszél, és én hallom őt, de egyelőre még a történés hatás alatt vagyok. Talán így is maradok még percekig, ha utolsó szavai, kérdése nem térít azonnal vissza a bolygóra, a földre, a szobába. Sietősen emelem rá a tekintetem, ám nem vagyok riadt, noha némi furcsa izgalom megint úrrá lesz rajtam. Megszólalnék, akarok, de néhány másodpercig csak némán tátogok. Aztán egyet felé lépek, mi több: leguggolok elé. - Én... - kezdek bele nyökögve. - Lehetek? - a tekintetét keresem, majd kapaszkodom is bele, miközben leseggelek a padlóra. "A döntést most kell meghoznod." - zeng vissza a fülembe, újra és újra lezongorázva apám hangját a dobhártyámba. Elpillantok róla, lefelé, de hamar megint íriszei kékjét fürkészem. - Apa. - nyelek, fejemet kicsit oldalra döntöm - Én... csakis olyan akarok lenni, mint te. Mindig olyan akartam lenni, habár ezzel a részével nem számoltam, de... apa, figyelj, ez csúcs! És persze ijesztő... - morfondírozom el egy kicsit - Te ezt akarod? - hülye kérdés, nem? Mi másért mutatta volna meg? Összeszedem magam, a légzésem visszalassul, a szívem pedig a helyes ritmusára vált. - Akarok. - bólintok is, és bár némi határozatlanságot vélhet rajtam látni; ez csak azért van, mert sose gondoltam, hogy lehetek az, ami ő. - Fájni fog? - teszem fel neki a hirtelen feltolódó kérdést, mely kikívánkozik a torkomon.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Csak egy pillanatra emelkednek meg a szemöldökeim, amikor elvicceli, hogy olyasmit bizony már látott, mint amit mutatni akarok neki. Haragudni nem tudok rá, egyfelől még fiatal, másfelől nem tudhatja előre, hogy mit is fog majd látni és itt most nem a pőreségemre gondolok. Ahogy levetem a ruháimat, a csontjaim, egyik a másik után törik el hangos ropogások közepette, hogy aztán egy egészen más formát vegyen fel farkasom alakjában. Fehér bőrömet vastag, összességében szürkének ható bunda fedi, íriszeim pedig bestiám kékjébe fordulnak. Ahogy hátrálni kezd, megállok és várok mielőtt megint felé indulnék. Nem akarom megijeszteni a muszájnál jobban és bízom abban, hogy nem fog felkiáltani vagy menekülőre fogni. Mert a farkas külső ellenére én még mindig én vagyok és nem más. Halkan morranok egyet, amikor "király"nak nevez engem vagy az egész helyzetet. Nem vagyok ellenséges vele, pusztán ebben a formámban igencsak korlátozottak a kommunikációs lehetőségeink. Hagyom, hogy megsimítson, aztán újra törik minden csontom, eltűnik a bunda és újra emberi alakomban vagyok előtte, ahogy guggolva maradok a földön. Farkasom jelenlétének nyoma utoljára a tekintetemből tűnik el. A váltás maga alig vesz igénybe időt, nagyon hosszú ideje alakulunk át, így a folyamat kellőképpen felgyorsult már, pontosabban ennél gyorsabb azt hiszem már nem lesz. Figyelem, ahogy Bastien elém guggol szintén és várakozom, amíg döntésre jut. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nagy dolog és szüksége van annyi időre, hogy legalább egyszer végig gondolja, de ezzel együtt nem hagyhatom sokáig agyalni rajta. Ahogy visszakérdez, bólintok egyet lassan és határozottan. Én akarom, máskülönben fel sem ajánlottam volna a dolgot. Kihallom a határozatlanságát, amikor beleegyezik. - Nem hazudok neked; igen, fájni fog. Viszont szeretném, ha teljesen tisztában lennél azzal, ezzel az egész életed fenekestül fog felfordulni és megváltozni. - ez talán eddig sem volt titok számára - ha más nem, akkor az elmúlt percekben azt hiszem elég egyértelmű volt, hogy mennyire nagy változás is vár rá -, de úgy vélem jobb ezt kimondani és így is tudatosítani. - Ha Beharaptalak - így hívjuk amikor farkast adunk valakinek -, nem biztos, hogy az átváltozás azonnal beindul, de lehet, hogy igen, ez egyén függő. Pokolian fog fájni és sokáig is tart majd, de végig itt leszek veled és később, idővel egyre könnyebbé válik. - felesleges volna másról hitegetnem, mert úgyis megtapasztalja majd, hogy ez bizony nem egy leányálom, főleg nem az elején. És sok idő kell ahhoz, hogy a végén ne legyen annyira rossz a folyamat, de ezen minden farkas átesik. Előre nyúlok és tenyereim közé fogom az arcát, íriszeimet pedig az övére függesztem. - Bastien, ma hazajössz velem, a falkába. Tudom, hogy nem voltam eddig az életed része, de eztán az leszek, ígérem. - bólintok egyet röviden, de még nem eresztem el. - Készen állsz? - tisztában vagyok azzal, hogy ilyen rövid idő alatt talán még nem készült fel, de azt hiszem ez talán nem nagy baj. Leana annak idején engem szavakkal egyáltalán nem vezetett rá arra, hogy be akar harapni, csak megtette. Ha Bastien jelez, hogy mehet a dolog, akkor eleresztem. A harapást választom, valahogy az számomra jelentőségteljesebb ilyen esetben, mint a marás. Visszaveszem bundásom alakját és amikor úgy látom, hogy a fiam is készen áll, eltátom a pofám és a vállába harapok. Vérének melegsége azonnal a számba buggyan. Igyekszem nem durva lenni, csak annyira, amennyire szükséges. A méretkülönbség miatt természetesen jókora felületre marnak rá agyaraim, ahogy átadom neki a vérvonalamban megszülető új kis farkast. Ahogy vége az egésznek, eleresztem. Megnyalom vértől maszatos pofámat, majd visszavedlek emberi alakomba. Magamra kapom a nadrágom, aztán a fiam mellé térdelek, kezemet az ép vállára téve.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Nem repesek az örömtől, hogy fájni fog, de mit is vártam? Végül is a saját szememmel láthattam, ahogy apám csontjai törnek, hallottam őket... és feltételezem, hogy nem egy injekciós tűvel fog majd "beoltani" olyanná, mint ő maga. Feszült, érdeklődő figyelemmel hallgatom őt, ahogy felkészít, ahogy még és még jobban be avat. Olykor bólintok, olykor csak merev állkapoccsal emésztem a szavakat. Szóval beharapás. Így hívják. Ezt jó lesz nem elfelejtenem! Aztán megragadja az arcom, a dolgot komolynak érzem; itt már nincs helye poénkodásnak, vagy idétlen viccelődésnek. Egyszerre jár át az öröm az értetlenséggel, mikor kijelenti, hogy haza megyek vele, hogy most már velem lesz. Örülök, sőt! Talán sosem voltam ilyen boldog. Ám nincs időm örömködni, vagy ugrálni, és idétlen táncot járni. Nem mintha igényelném, de túl intenzívek az érzések.
Készen állsz? - ütközik meg elmémben a kérdés, mely során furcsa szédülés, ideges- mégis kellemes izgalom kezd átjárni. Sebesebben ver a szívem, sebesebben, mint az előbb. Megrándulnak az izmaim, a kezem pedig remegni kezd. Ez természetes, én úgy gondolom, hogy az. Figyelem apát, a szemét, mélyen fúrom íriszeimet az övébe. - Igen, készen. - bólintok, noha csak félszegen, mellyel egyidejűleg enged el. Mondanám, hogy nem lep meg az újabb alakváltása, mégis ingerszerűen húzódom kicsit hátrább. De nem állok fel, nem menekülök, miért is tenném? Én is ezt akarom, még ha hirtelen is, még ha időm se volt rendesen feldolgozni. Nézem a farkast, a tekintetében látom apát, ez nyugtat valahol, mélyen. Legalábbis addig, míg nem tátja ketté a száját; az agyarai durvák, és hegyesek. - Kész vagyok apa! - ismétlem magam, noha szavaim már kevésbé szólnak az előttem meredő farkasnak. Összerántom a szemhéjaimat, szorítom - várok -, ezzel együtt pedig minden izmom, inam is feszessé válik. Csak a fájdalomtól félek, hiszen nem tudom mi vár, milyen lesz, csak azt tudom, hogy pokoli lesz. Már nem látom őt, néma süketség ül dobhártyámba, ahogy hirtelen megérzem agyarait a vállamban, részlegesen a lapockáimon. Üvöltök, hasít, és tép a fogak súlya a testemben. Könny csordul a szemebe, végig az arcomon, ahogy kínzó hangok törnek fel továbbra is a torkomból. Aztán összerogyok, habár eddig sem álltam. Térdelek, mégis arccal a talajt nyomasztom, tenyereim, mellkasom elterül rajta. Rázkódom, mint aki majd meg fagy, mégis forróságot érzek, égetőt, mint a tűz. Még mindig üvöltök, még mindig fáj. A hátamra fordulok, a szemeimet ösztönösen szorítva még mindig. Talán percek telnek, amíg vergődök, hosszúak(?) lehet... míg végre a testem megnyugszik, míg végre a fájdalom tompulni kezd. A mellkasom zihálva emelkedik, a tarkómon izzadság folyam kanyarog. Kipattannak az íriszeim...
Szinte fehérek, alig világít át rajta "igazi valóm" kékje. Aztán mégis visszaáll, a szín sötétül, és felveszi eredeti íriszeim voltát. - Apa? - nyögök fel, de aztán megint valami artikulátlan jajjgás hagyja el ajkaimat. Hangok, rengeteg hang döngöli dobhártyám ajtaját, összecsengnek, léptek zaját vélem kiszűrni. Ezek a lépcsők, odakinn, jó pár méterre. Felülök, két karomat a hátam mentén támasztom a földre, miközben látom apát, ahogy a nadrágját kapja magára. Mégis elszalad mellette tekintetem, a háta mögött pihenő ablakra. Még a lélegzetem is megáll, ahogy az üvegen végigfolyó csepp minden részletét követni tudom. - Apa! - nyögöm újra, ezúttal már markolnék is utána, mikor megérzem tenyerét a vállamon. Ráfogok, szorítom az ujjait. - Ne... Nem változtam át. Rosszul... rosszul csináltam valamit? - lihegek, ahogy időközben megkeresem az alakját, az arcát. Furán érzem magam, megmagyarázhatatlanul. De az érzem, már most érzem, hogy nem vagyok egyedül. Valami szunnyad bennem, legbelül. Mintha... skizó lennék(?).
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Hallom üvöltését, ismerem fájdalmát, érzem vérének ízét. Mégsem eresztem, addig nem, míg biztosan nem tudom, hogy a kis bundás életet nem fogant benne. Eleresztem, előre bukik és én visszaváltok. Gatyát kerítek magamra, hogy aztán mellé térdeljek a földön. - Hm? - íriszeit figyelem, de azt még nem tudom meg, hogy mit is akar. Nem baj, ezen át kell esni és nem lesz kellemes. Megvárom, míg megtalálja újra a szavakat, időnk van, siettetni pedig nem lehet a folyamatot, ennek meg kell hagyni az idejét. - Ne légy türelmetlen Bastien. Át fogsz változni. - érzem benne a kölyköt születőben, tudom, hogy ott van, pusztán még vár, mielőtt megmutatná magát. Térdelésből mellé ülök, a kezemet pedig a vállán hagyom, hadd szorítsa tovább ujjaimat, ha akarja. - Már ott van benned, talán te is érzed. - a hangom nyugodt marad, energiáim pedig óvón veszik körbe a születőben lévő bestiát. Szeretném, ha ma éjjel még váltana, így, ha magától nem indul be a folyamat, akkor kénytelen leszek kirántani belőle, de egyelőre még várok, épp elég sokk ez így is. - Élesebbek és erősebbek lesznek a hangok, a szagok, a színek, az ízek... a farkasod érzékei ébredeznek. - talán ez az első, amit megtapasztalhat, a fájdalmon túl, amiben a teste lángolni fog hamarosan.
Nem fárasztom most semmi olyasmivel, amit ráér holnap elmondani neki. Leginkább azért, mert a fájdalom és a testét ért változások miatt úgysem tudna figyelni, nem is várnám el tőle. Itt maradok vele végig, ha kérdései vannak, akkor azokra válaszolok, minden más pedig ráér később. Csak akkor szólalok meg újra, amikor azt látom, hogy épp képes figyelni is. - Hogy érzed magad? - tudni szeretném miként viseli a dolgot. Nem tudom mennyi idő telhetett el eddig mióta visszaért, de nem is számít. Energiáim az övéi után kutakodnak és belé is kapaszkodnak, egyelőre finoman unszolva a kis bundást, hogy jöjjön elő.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Nem vagyok egyedül. Érzem ezt a valamit. Érzem, ahogy bujkál, ahogy kutat, ahogy a helyét keresve kapar magának lyukakat bennem. Zavarodott, akár csak én, faltól-falnak szalad, dühös, riadt... Zaklatott. Ezzel együtt pedig a testem is önkényesen kezd el vergődni, remegni, rázkódni, hogy a mellkasom majd kiszakad a helyéből. A múló fájdalom hirtelen erősödik újjá, miközben én már olyan erővel szorítom apám ujjait, hogyha nem volna farkas, biztos ki is törném! Persze hallom, hogy beszél, hogy szavait hozzám fűzi, adagolja; mint Maggie néni a Cavinton-t. Rápillantok, csak oldalvást, ahogy a homlokomat forró izzadság kezdi átnedvesíteni, ahogy a testhőm lassan a negyven fokot veri. Ezúttal már két kézzel markolok rá apám kezére, miközben újabb ordítás lesz úrrá a torkomon. De most már tovább tart, nem hagy el, nem múlik... Kicsavarodok Horatio karjaiból, a padlóra esek, miközben epilepsziás sokkoló rohamot kapok. A testem pulzál, hiába próbálok feltolódni a talajról újra és újra visszazuhanok. Az üvöltésem állandó, kínokban vergődök, miközben a bennem életre kelő bestia el kezdi bontogatni a szárnyait. Ő akar felülkerekedni, mutatni magát, előbújni teremtője szavára. Az agyam zakatol, akárcsak a szívem, amit szinte már nem is érzek...
Hirtelen kapaszkodok a padlóba, körömmel - gondolom én, de ezúttal már karmok képződnek ujjaim végére. Aztán a csontom törik, végig minden egyes csigolyám harsányan reccsen a bőröm alatt. Már nem hallom, hogy ordítok, pedig ez mit sem változott. Csak a kín van, a gyötrő, állandó kín. A gerincem törik, majd a lábaim, karjaim egyidejűleg, ahogy már homorodva emelkedik meg hátam. A ruhám ketté reped, a bőrömön pedig szürkés bunda indul fodrozva; növekszik, hogy végül már minden porcikámat elborítja. Aztán hirtelen áll be a csend, az ordításom tizedmásodpercre elnémul. Rövid az idő, rövid a fullasztó némaság, hiszen a következő pillanatban már vonyítással keveredő morgás hagyja el ajkaimat pofámat. Arcom csontjai törnek, elnyúlva alkotva át fizimiskám, hogy bevégezvén a sorsukat telepedjen rá szőr, nőjön agyaram, erősebb, mint a fogam!
Elnyűtten hullok a földre, néhány másodperc még, majd elővillannak kékes-fehér íriszeim. Az átalakulás véget ért, érzem, már teljesen érzem őt, ahogy fölöttem magasodik, ural. Négy lábra kényszerít, a mancsai... mancsaink hatalmasak. Tekintetem megkeresi apát; szólnék, de csak artikulálatlan morranás szűrődik át agyaraim alól. Nem vagyok olyan nagy, mint ő volt, a testem még gyenge. Lépek felé, óvatosan topogok. Riadt a testem, a lelkem, a bestiám. Mégis próbálunk nyugton maradni, de ő zsong, mozogna... mozog is...
Kezdőlap
ha nincs már más, vagy nem írsz olyat, amire reagálnom kellene, akkor ez lenne a záróm, köszönöm a játékot, nagyon élveztem 
*-* 
