Nagy egyetértésben szállunk be az autóba, úgy fest, mostanság minden zűrös életű nő mellett anyósülésre kerülök. Nem mintha zavarna, csak annyira hozzám nőtt már a volán mögötti placc, hogy nehéz tőle elszakadni gondolatban. Ha már kérdezte, felvetem a beharapás lehetőségét is. Válasza logikusnak tűnik, nyilván számolt a dologgal már korábban is. Arcizmaim megfeszülnek kissé, de végül értőn bólintok csupán és mondom, merre kanyarodjon ki a parkolóból, hogy bűnrészes GPS-t játszva navigáljam el apa lakásáig.
- Ez az. – Bökök a többlakásos épület felé aprót nyelve, mikor nagyot koppan a kézifék, ahogy Jane, akarom mondani Eliana leparkol a szemközt erre kialakított helyen. Nem állítom, hogy meg fog ölni az öregem, ha meglátja a csajt az oldalamon, de hogy kitér a hitéből, arra fogadni mernék egy nagyobb összegben… Mégis kiszállok a kocsiból és némán haladok az oldalán a komoran fölébünk magasodó épület felé, hogy bepötyögve a kapukódot tartsam neki a visszacsapódós ajtót, míg befárad a lépcsőházba. Intek, hogy felfelé halad utunk, csendes lépteinket felerősíti a lépcsőház némasága, mígnem elérjük a megfelelő ajtót, ahol megtorpanva leengedem valamelyest pajzsomat – szerintem már ennyiből érezni fogja, hogy valami nem kerek, de hát hányszor állítottam be ekképpen hozzá már, nem igaz? – és bekopogok, öklömmel egyezményesen kétszer ütve az ajtó fájára. Az ajtó kinyílik, Elianát esélyem sincs és nem is akarom kitakarni mellettem, ekképpen pedig egyetlen dolog bukik ki elsőre belőlem: - Meg tudom magyarázni.
Olivier akkor szokott ilyen mismás mód felhuzogatott pajzzsal jönni, amikor olyasmit tett, amiért valószínűleg nem fogom vállon lapogatni. Mondhatni még így is gyanútlanul megyek ajtót nyitni, mert... mert mi alapján számíthatnék arra, ami következni fog? Talán óvatlanság, a megkopott elővigyázat jele ez, a békésebb évek hátránya. Egy gyomrossal ér fel a pillanat, ahogy ajtót nyitok, Anyánk megjelenése se volna képes nagyobb pofont lekeverni, sőt, rá szinte számítanék is. Kérlek, fiam, mondd, hogy nem azért van itt, amitől tartok! A csalódás keserű íze fut végig rajtam azt a három szót hallva, mert ebből már tudom, hogy hibázott, nagyot, olyasmit, ami ellen én vért izzadva küzdöttem. - Kétlem - mondtam hűvösen, tekintetemet szigorúan fúrva az övébe, hogy utána pillantásom Jane-re vándoroljon. Némán fordultan sarkon, hogy visszamenjek a nappaliba, az ajtót pedig nyitva hagyva jeleztem, hogy szabad a bejárás. Nem futotta most udvarias körökre, azt hiszem, nekik sem volt igényük ilyesmire. Helyette elővettem egy üveg konyakot meg három poharat és töltöttem, aztán akinek kell, elvesz magának egyet. nekem szükségem volt rá, bár egyelőre nem ittam bele, csak kezemben tartva ballagtam az ablakhoz, hogy a párkánynak támasztva csípőmet járassam közöttük a tekintetemet. - Gondolom akad mondanivalód és kérdésed is - állapodott meg ismét Jane-en kék íriszem, energiáim viszont a Gyermekéibe martak, leszaggatva a - nekem - nyeszlett kis pajzs cafatjait. Előlem nem rejtőzöl, most biztosan nem, mert érezni akarok minden kis rezdülést akarom, hogy tudd, mit tettél. Ezért sem küldtem el egyből, hogy négyszemközt beszélhessek a feleségemmel.
Azt hiszem, valóban fölösleges volna tovább jártatni a szánkat, már csak azért is, mert illene kitalálnom, mit is akarok tulajdonképpen kezdeni az egésszel. Bármennyire is vagyok olykor heves és hirtelen, ezt szerettem volna átgondolni, hogy egyáltalán akad-e mondanivalóm, ha igen, mi az, és ugyanezt vonatkozik az esetleges kérdéseimre is. Nem akartam felpiszkálni a darázsfészket az eddiginél jobban, de nem mehettem el azok után, hogy megtudtam, hogy Nigel nem más nevét adta meg, mint a férjemét. Beleborzongok a gondolatba, hogy kidobtam a kukába egy életet valakivel, akit egykor biztosan szerettem. Nem akarom tudni, hogy mi történt, miért tettem azt, amit, ha így lett volna, megkérdezem a legjobb barátomat, de nem tettem. Őt sem fogom, mert nem véletlenül döntöttem úgy, ahogy, ismerem magamat, ilyen súlyos tettre nem ragadtattam volna magam, és nem is büntetek vele senkit, ha nincs rá alapos okom. Ha jobban a dolgok mélyére ásnék, lehetnének ötleteim, de ezt sem teszem, csak vezetek, valamelyest megnyugtat, egészen addig, míg azt nem mondja, hogy megérkeztünk. Csak egy csendes bólintással nyugtázom, majd leállítom a motort, kifújom a levegőt, és pár pillanat erejéig a kormány tetejének döntöm a fejem. Ez is őrültség, de úgy tűnik, újabban csak ilyenekre vagyok képes. Végül erőt veszek magamon, és én is kiszállok, a zsebembe vágva a kulcsot, miután bezártam. Nincs kedvem beszélni, valamiért olyan érzésem van, mintha egy temetőbe mennék, gyászos és fájdalmas. Csak nyugodtan, higgadtan. A francba is, nem akartam rögtön jönni, de a megfutamodás sem az én műfajom, legalábbis ezt hittem magamról, de az emléktörlés is az, menekülés a valóságból. Meredten bámulom az ajtót, nem akarom, hogy kinyíljon, de durván kirángat a reményeim fogságából, és ismét látom azt az arcot. Azt, amelyiken semmit sem láttam akkor, semmit, ami hozzám köthetné. Ismersz, igaz? Tudtad, hogy rájönnék, elég egy apró hiba. Hibázott más, noha az ő szemszögéből ez bizonyos szempontból nem hiba, és az az igazság, hogy talán hamarosan még köszönetet is mondhatsz majd neki. Átlépve a küszöböt igyekeztem nem körülnézni, nekem itt nem kell ismernem senkit és semmit, ez már nem az én világom. Én akartam így, nem fogok visszasétálni bele. A kaviccsal ugyan felzavartam az állóvizet, nem szándékozom többet utána küldeni, s ekkor még csak nem is sejthettem, hogy Nigel pár nap múlva egy egész sziklát vág bele. Csak néztem, és kerestem bármit, ami hozzá kötne, de nem volt semmi, tompa, üres sajgás, de azt tudtam, hogy miatta nem kell senki, miatta nem szeretek, mert bár nincsenek érzések, emlékek, a szívem valószínűleg ekképp védi magát a fájdalomtól. Bezárkózott. - Nem sok. Valóban így volt, legalábbis így terveztem, de olykor derült égből érkezik a ménkűcsapás az esetemben, nem tudhattam, hová fog ez az egész elsodródni. Nem szoktam inni, a konyak sem a kedvencem, de most kell, folyékony bátorság, nevezzük, ahogy akarjuk. - Amiért idejöttem, azt nem tudod megadni. Nem kell attól tartania senkinek sem, hogy tovább rontanám itt a levegőt, és köpnék bele a levesedbe. A magam módján tálalom ugyan, de közlöm, hogy Zach ezt akarta, segíteni rajta, mert nem bírja nézni, hogy szenved. Tőlem szenved, nyilván, mert megtettem vele azt, amit, még úgy is, hogy jó okom kellett, hogy legyen rá. - Hogy csináltad? Hogy voltál képes úgy a szemembe nézni, egyetlen szemrebbenés nélkül, mikor elmeséltem a történetemet? Kíváncsi vagyok, s ez nem azt jelenti, hogy sekélyesnek tartanám, sokkal inkább az érdekel, hogy van-e ott még valami, ami fáj. Valóban ott tátong-e benne a fekélyes seb, ami utánam maradt, s most, hogy port hintettem rá, jobban viszket, mint valaha?
Álltam a pillantását, de szóhoz már csak akkor jutottam, mikor az ő tekintete a nőre vándorolt. - Legalább megpróbálhatom? - Hangomban helye nem volt tétovázásnak, már nem az a kiskamasz voltam, aki megengedhette mindezt magának. Saját káromon és nem egyszer kellett megtanuljam, hogyan vállaljam a hülyeségeimért a felelősséget apával vagy nagyapával, de úgy általában bárki mással szemben is. A határozottság mellé kijáró alázatos távolságtartás, az elutasító válasz előzetes elfogadása azonban csak az előbb említett kettősnek járt ki részemről. Nem mondom, hogy nem lenne csalódottság bennem, ha már egyszer eddig keveredtem, de elfogadnám, hogy kuss a nevem jelen helyzetben. Előre engedtem Jane-t az ajtónál, így voltam kódolva hála annak a másiknak a lakásban. Gyászos csendben húztam be magam után az ajtót, ha engedték is esetleg a magyarázkodást, vártam a soromra. Állkapcsom megfeszül, ahogy "félárbócos" pajzsom miszlikbe aprítják, dacos a pillantás, amivel Örökítőmnek adózok, s mégis van pofám otthonosan rogyni le a nappali kanapéjára, onnét tekintve fel a kettősre. Vajon milyen volt, amikor boldogok voltak egymás mellett...? Azért amikor a "Nem kell attól tartani..." kezdetű duma jön, felemelem a kezemet, közbeszólnék, de... vissza is ejtem ölembe karomat, mert a látogatásunkat megelőző beszélgetésből már bőven kiderült számomra Jane keményfejűsége. Szóval ráhagyom a dolgot, annyival is előrébb vagyunk és nem futunk felesleges köröket. A kérdésre ajkaimat összepréselve sandítok az öregem felé, mert én pontosan tisztában vagyok vele: kegyetlenül nehezen.
- Később. - Érdekelt, hogy mire fel volt ez részéről, ám ebben a képtelen helyzetben aligha tudtam volna méltóképp helyt állni két fronton is. Ennél jobban viszont nem fejtettem ki, bármennyire is tűnjön úgy, mintha jelenleg csak egyszavas válaszaim lennének számára. Italt töltöttem mindhármunknak, miközben szemem sarkából figyeltem csak, ahogy a fiam kényelembe helyezte magát. Legfeljebb a halvány sóhaj szolgált némi megjegyzésképp, igazi neheztelés annyiból nem élt irányába, hogy ebben a városban túl sokan, puszta véletlenből is elszólhatták magukat, így a dolog ezen fele már-már a szükségszerű rossz volt. A "ki" és a "hogyan" bökte inkább a csőröm, ám egyelőre Jane az elsődleges. Egyelőre... ha mindig ő lett volna, most valószínűleg nem itt tartanánk, csakhogy ezen túl még rengeteg "ha" tett nekünk keresztbe, s hiába állna hatalmamban mindezen változtatni, esélyesen nem tenném. - Ezért igazán hálás vagyok - emeltem meg a feleségem felé a poharam, a Pitben tapasztalt kellemes könnyedség és udvarias álarc árnyékával, majd egy hajtásra eltüntettem, újat viszont nem töltöttem. Nem ezt akartam mondani. Ahogy a bárban sem azt mondtam, és nagyon sok más alkalommal sem, nem csak neki, még sokaknak. De ha annyi éve azt néztem, ami nekem számított, ami nagy egész szempontjából a lényeg volt, most megtehettem, hogy az ő érdekeit veszem előrébb, azt, hogy neki jobb, könnyebb legyen. Így lesz az. Érzéketlenül, még egy kicsit tartva magam, akár egy hamis képet is eladva, miközben annyi mindent mondanék, kérnék, kérdeznék... Ó, Jane... Talán ettől próbált megóvni Olivier, csakhogy vannak sebek, hibák az életben, amik újra és újra felszínre buknak, mert túl mélyek, túl nagyok ahhoz, hogy valaha végleg el lehessen temetni őket. A legnagyobb tragédiám, hogy nem tudom, miképp lehetett volna ez jó mind a saját hitem, mind pedig a családom részéről. Volt egyáltalán ilyen út? Kérdésére futó pillantást vetek a fiamra. Ő pontosan tudja, ahogy Anatole és Hannah is. Te is tudtad egykor - egy másik életben. Széttártam karjaimat, arcomra finom, kedves, cseppet sem behízelgő, sokkal inkább bátorítón bizalmas mosoly kúszott, tekintetem puhán talált rá övére. A legkegyetlenebb maszk, ami létezik, mind viselőnek, mind szemlélőnek. - Én vagyok az Issumatar, Jane. - Eszemben sem volt Elianának hívni, hiába mutatkozott be, s ez hangomból is érezhetővé vált. Ez nem tévesztés. Nekem ő, ebben a lakásban, ebben a városban, ezen a világon örökre a feleségem. - Annyi farkas, ember és Őrző jön el hozzám a történeteivel, annyi megrázó és gusztustalan életút, ahány alak. Ha a tiédnél összeomlok, csak azért, mert engem is érint, nem lehetnék tovább Helytartó. Az Issumatart kerested a Pitben, megkaptad. Ezen a poszton öngyilkosság az érzelmi bevonódás, veled szemben pedig pláne a legjobbat kellett nyújtanom. Ennek ellenére tény: nekem is megvannak a határaim. Ezúttal megálltam, hogy Olivier-re nézzek, a Gyermek ugyanis pontosan tudta, micsoda pusztítást végeztem abban a teremben a távozása után. Egyetlen pillanat műve volt minden gát leomlása. - Nem inoghatsz meg. Ismertem, tudtam, milyen makacs és eltökélt tud lenni, bármennyire dúltam szét a közös életünket, sosem akartam neki rosszat. Sem a lányainknak. Nem állítom, hogy el tudnám bizonytalanítani, de ismerem magam, ennek a legkisebb jelére képes lennék ugrani, mert igen, ennyire közel járok a határaimhoz. - Remélem kielégítő volt a felelet. Ahogy azt is, hogy Nigel valahol jót röhög a markában. Ez nem esély, ezzel semmit sem tehetek jóvá!
A szívem lassú, de zaklatott üteme a fülemben zúgott, és pár hosszú pillanatig már fogalmam sem volt róla, egyáltalán miért jöttem ide. Mehettem volna úgy, ahogy érkeztem, bejelentés nélkül, mert akármi is volt a múltban, az most már nincs, bármennyire is fájjon még úgy is ez a tény, hogy nem emlékszem semmire. Újra meg újra csak az a kérdés merül fel bennem, hogy lehettem képes ennyire hidegen és ridegen kiszakítani valakit az életemből, s nem csak az enyémből. A lányoméból is. Hogyan vehettem el az apját? Miféle szörnyűség történhetett, hogy megtettem? Ezt a kérdést viszont nem akarom feltenni, mert vagy túlságosan fájna, vagy rájönnék, hogy túlkapás volt a részemről, bár utóbbi abból a szempontból nem valószínű, hogy akkor nem engedték volna, hogy megtegyem. Te vagy az Issumatar? És ennek meg kellene magyaráznia mindent? Valami halovány keserűség kúszik a gyomromba, fájdalmasan ismerős érzés, miért zavar ez a szó? Ez a titulus? Ezek is olyan kérdések, amikre biztosan a múltamban gyökeredzik a válasz, így hát nem kell rájuk tudnom a választ. Néhány tünékeny szívdobbanásnyi időre vissza akarom kapni az emlékeimet, hogy értsem, mit miért tettem, mit miért tett ő. Jane… Nem vagyok már Jane, nem vagyok már az, akihez köze volt, csak egy árnyék, vagy talán még az árnyéknak is árnyéka. Alig maradt erő a lelkemben, a szívem csak azért visz előre, hogy a lányom ne lásson összeroskadva, de az a nő… aki Jane volt, ő már nincs, őt elvették tőlem. Talán pont Te. Villanásnyi, zaklatott harag lelkem tükreiben, de hagyom kisiklani érzelmeim közül, mert most szükségtelen. Nem veszekedni, sebeket felmarni jöttem, csak elköszönni. - Tévedsz, nem az Issumatart kerestem a Pitben, hanem Solomon LaChazart, de olybá tűnik számomra, hogy a kettő közt a világon semmi különbség sincs. A legjobbat nyújtani pedig azt hiszem, már rég késő. Szomorú, erőtlen mosoly, nem vád, egyszerű megállapítás. Ha az lett volna, nem itt tartanánk, igaz? Talán egy másik, egy szebb világban sikerült nekünk. Nem tettél semmit, s én nem felejtettelek el, lehettél apja a lányodnak, én pedig lehettem boldog, szerelmes. Miattad nem megy, igaz? Azóta… Nem kell tudnod, hogy magamtól is túl sok mindent vettem el ezzel, s én magam sem tudom, mennyire mélyen sértettem meg a saját lelkem, csak azt, hogy sosem leszek már egész. Előtte sem voltam, Ada halála óta nem, de mióta Cartagenába költöztem, még annyira sem, és ennek nem egyedül Noelle halála volt az oka. - Nem inoghatok meg? Egy merő romhalmaz vagyok, a kérdés csak költői, némi csodálkozással fűszerezett, egy pillanatra majdnem elfeledtem, hogy nem ketten vagyunk, így nem is ragozom, azt hiszem, jobb így mindenkinek. Csak csendes lemondással hajtom le a fejem, és megkínálom magam még egy pohár szesszel. Azt hiszem, gyalogolni fogok a motelig, úgysem árt némi fejszellőztetés. - Az életem ezen pontján aligha lehet kielégítő bármi is. Valamiért belém marnak a szavak, épp ezért az enyémeket sem a megfontolt nyugalom szüli, de tényleg nem szándékom sajnáltatni magam, mert nem akarok tőle semmit, már bebizonyosodott, hogy nem tud segíteni, és van bennem valamiféle gát, ami miatt egyszerűen nem tudom megkérdezni, hogy megtenné-e. Hogyha… Alaia mégis úgy döntene, hogy belekapaszkodik az életbe, megragadva az utolsó lehetőséget, megtenné-e vajon? Nem akarom. Miért nem? Észre sem veszem, ahogy előtte állok meg, bizonytalanul érinteném meg az arcát, ha hagyja, nem tudom, miért mozdul a kezem, nem tudom, mit csinálok, csak akarok bármit, valamit, ami nem ez a tisztességből felöltött hamis maszk, az igazságot akarom, az álarc mögötti valót, látni akarom, hogy fáj, az istenit. Mutasd meg, csak egyszer mutasd meg, hogy ott van a nyomom benned, hogy ott van benned a lányunk, a lányaink bizonyossága, hiánya. - Elmegyek. Nincs itt keresnivalóm. Suttogom, bár tudom, így is hallja Zack is, de nem is azért tekertem lejjebb a hangerőt, egyszerűen csak fájnak a szavak, fáj itt lennem, holott ennek semmi értelme sincs. S az szerintem egyértelmű, hogy nem a lakására gondolok, hanem a városra, de kötve hiszem, hogy ez olyan borzalmas hír lenne bárki számára is, maximum nekem, mert tudom, hogy kisiklott a kezeim közül az utolsó szalmaszál is.
Kósza biccentéssel vettem tudomásul válaszát, s ennek fényében tettem le magamat az ülőalkalmatosságra, onnét szemlélve a lassan elém táruló jelenetet. Így belegondolva, még nem is volt szerencsém soha egyszerre mindkettejükhöz... Ahogy halad előre a beszélgetésük, úgy lesz egyre érdekesebb az asztallap előttem, meg a rajta levő ital a poharakkal, hiába duruzsolja fülembe Mrs. Wickes, hogy apám épp felénk tekint, meg különben is mondjak már valami építőt én is. Csak tudnám, mégis mire gondol a vénlány...! Ez nem az én harcom, legalábbis ez a része rohadtul nem tartozik rám. Bőröm alá kellemetlen érzés kúszik, ahogy felsandítok a kettősre, apám mosolyba forduló ábrázatára. Mire jó ez a színjáték, mond? Akármit teszel vagy mondasz, csak bántod - őt és magadat is. Nem tisztább akkor már elhagyni az efféle köröket? Állkapcsom megfeszül, ahogy ezúttal én tekintek apám felé, s most ő az, akinek köszönhetően mégsem találkozik tekintetünk. Mindig is indulatos, érzelmes kölyök voltam, felnőttként sem vagyok kevéssé forrófejű, igaz, az évek és a veszteségek óvatosságra intenek ma már - saját kárán tanul mindenki csupán, nem igaz? -, esélyesen ennek köszönhető, hogy megállom a közbeszólást továbbra is. Pedig az öreglánynak a "vállamon" erőteljesen viszket a tenyere... Azért Janeiana Eliana szavaira csak nem bírok magammal, halk szisszenés hallatszik felőlem, mert ez a nyitány azért... aucs. Főleg, ha tényleg a nevéért és nem a rangjáért kereste az öregemet. Valahol ott fogy el az önuralmam, mikor Eliana közli, távozik. Hirtelen pattanok fel ültemből; ennyit a pillanat keserédes meghittségéről, vagy miről zagyvált szomorkásan Mrs. Wickes a fejemben az elébb... - Ne hülyéskedj már! Te is tudod, hogy ez nincs így! Mármint... érzed. Gondolom... - Valahogy sosem érdeklődtem az őrző hölgyikéktől a nagy széptevés közepette, hogyan is megy az ilyesmi. Kissé zavartan vakarom meg tarkómat, miközben beszélek, kezeimmel is gesztikulálok, ez pedig tudom, elárulja Örökítőmnek a helyzet felett érzett bizonytalanságomat, zavaromat. - Tök nyolc! - Hunytam le egy pillanatra szemhéjaimat, addig is igyekezve összeszedni gondolataimat. - A lényeg, hogy egészen idáig utaztál, ki tudja honnét és nem azért, hogy üres kézzel távozz. Képes lennél egészen egyszerűen elsétálni és ennyiben hagyni, tudva, hogy nem tettél meg mindent, amit csak lehet? - Kissé széttárom karjaimat, semmi drámaiság, sokkal inkább megadó értetlenség és némi dac keveredik a megereszkedő vállak mozdulatával. - Tudom, hogy azt mondtad, ez az utolsó utáni opció és nyilván én leszek a görény, hogy kimondom, de talán itt az ideje komolyabban elgondolkozni rajta. Mindkettőtöknek. - Emeltem Elianáról apára a pillantásomat a hirtelen jött szóáradatom közepette most először. - Aztán ha mindketten megrágtátok és ő is ezt szeretné... talán tudok valakit, aki segíthet. - Szusszantam és hacsak ki nem veri valamelyik a kezemből, akkor nekem most fog kelleni a fejadagként kitöltött ital. Húzóra.
Örültem, hogy Olivier nem most szándékozta kiélni a ki-tudja-hányadik kamaszkorát és kezdett volna akadékoskodásba. Tényleg hálás voltam, amiért nem nehezítette tovább a dolgom, épp elég Jane jelenlétével megbirkóznom. A feleletem után hallgatok. Mert igaza van, rég késő, és ha így bántom őt és magamat is, akkor is kevésbé, rövidebb ideig, mintha minden sebet felszaggatnék mindkettőnkben. Mire lenne jó? Mire mennénk vele? Talán a könnyebb út ezt a viselkedést választani, mégsem érzem egyszerűbbnek - de akkor is ez a helyes, annak kell lennie. - Nem. Véletlen sem akarok az lenni, aki a kérdések felé lök, hogy keresni kezd a válaszokat is, ha már anno úgy döntöttél, ahogy. - Arról nem is beszélve, hogy ebben az esetben már nagy eséllyel távolról sem érdekelne, mi helyes és mi nem. Elképzelésem sincs, hogy az hova vezetne, tényleg nem tudom, kipróbálni sem állt szándékomban éppen ezért. Lemondó szavait hallva csak szusszanok egyet, némileg elégedetlenül, lelkem mélyén haragosan. Az emléktörlés nem az én döntésem volt, hanem az övé. Az viszont a saját elhatározásom lett, hogy hagyom, hadd menjen, élje az életét, mentse Rosalie-t, és Noëlle elvesztése ellenére is boldog legyen. Olyan boldog, amilyet megérdemelt volna, nem pedig, amit tőlem kapott. Erre... Erre arcomra simít kezével. Finoman kerekedik el a szemem, a Tökéletlen is megmoccan bennem. Ő is emlékszik erre a kézre, erre a simításra. Sosem volt öleb, annak minden megnyilvánulását megvetette, lenézte büszkeségében, mégis amikor ezek az ujjak túrtak bundánkba, az nem volt megalázó, kellemetlen vagy kényszertől megengedett. Az ő érintése sosem volt ilyen. Most fájt először, a szívem legmélyéből és mégis többért, egyetlen öleléséért is ölni tudtam volna. Ehelyett finoman ráfogtam a csuklójára, hüvelykujjam épphogy megtett, halvány simító mozdulatot végzett bőrén, mintegy próbálva leplezni az enyhe remegést. - Miért csinálod ezt? - kérdezem halk, síri hangon, miközben le- és elengedem kezét. - Nem büntettél még eleget? - Szeretném vádolni, szeretnék kiabálni, kiadni mindent, egyszerűen kifakadni és a világra köpni mindazt, ami tizenhat éve végleg eltört bennem is, mégsem megy. A neveltetésem miatt vagy a rá való tekintettel, nem tudom. - Sajnálom... - mondom és fordulok el, mielőtt közölné, hogy távozik. Sose tudtam tőle bocsánatot kérni - semmiért. Sem a félrelépésekért, mert ha megteszem, azzal beismerek és nem akartam felhánytorgatni a lecsillapodott vízfelszínt. Sem az akaratlan gyilkosságért, mert akkor már késő volt mindenhez, most pedig... most sem megbocsátást kértem, nem volt hozzá jogom, az okokat pedig nem akartam felfedni, mert ennyi erőből akár minden elvett emlékét megoszthatnám vele. De sajnáltam, a világon mindennél jobban. Olivier felcsattanására sem fordulok meg, inkább csendben megiszom, ami még a poharamban maradt. Szám sarkában keserédes mosoly árnyéka bújik meg szavait hallgatva, energiáiban olvasva. Már felnőtt, de mégsem igazán, érzem az egész megszólalásból, és pont az előbbi miatt nem intem csendre, szólok rá, hogy hagyja elmenni a feleségem. Furcsa ezt megtapasztalni, főleg ebben a helyzetben, ugyanakkor valahol elégedett is vagyok lelkem egy olyan részében, ahol semminek semmi köze ehhez a káoszhoz. - Hogy mit mondtál? - Ennyit az elégedettségről és a mosoly árnyékáról, ahogy megfordulok, tekintetem pedig találkozik a Gyermekével. Hangom éles, már-már figyelmeztető, ugyanis az utolsó utáni opcióról, a görénységről, a mindkettőnk általi megfontolásról és a mindent megtevésről egészen riasztó ötlet képe rajzolódik ki előttem. Az ő ötlete, felvetése, mert hogy nekem eszem ágában sincs, az egészen biztos. A pillanatnyi hevület akkor csillapszik, amikor közli, hogy tud valakit. Aprót sóhajtok. Mondhatnám, hogy bárki jobb, mint én e téren, ám ilyen végletesen nem fogalmaznék, kiváltképp magammal kapcsolatban. Pillantásom Jane-re siklik, akár háttal áll nekem, akár nem. Pontosan tudom - most már -, hogy miknek hála ódzkodik az ilyesmitől, ugyanakkor engem megnyugtat a "valaki" gondolata egy ponton. - Ki lenne az? - Ez az első kérdésem. Semmi értelme ilyesmin rágódni, ha bármelyikünk élből nem-et mondana az illetőre valamilyen okból. Habár már maga az ötlet meg lesz vétózva valószínűleg Jane részéről, mondjuk Olivier lényegre tapintóan érvelt mellette. Az én legfőbb félelmemet is lőtte egyelőre.
- Ez nehéz lenne, mert nagyon sok kérdésem van, de tisztában vagyok vele, hogy nem tehetem fel őket. Nem csak azért, mert nem akarom tudni rájuk a választ, sokkal inkább azért, mert nincsen jogom hozzá, mert abban biztos vagyok, hogy erről én döntöttem, ismerem magam, az életben nem vállaltam volna be emléktörlést, ha mások tukmálják rám. Villanásnyi csupán, és talán csak képzelem, ahogy valami egyszerűen megmoccan bennem, egy apró szikra, fájdalmasan élénk, ragyogó tánccal, de épp olyan hirtelen tűnik el, ahogy jött, hisz megöltem, én voltam, tudom jól. Az elkerekedett szemei végre adnak valamit a valóságból, nem csak egy gondosan felépített műsor részét képezik. Ez igazi volt, ez ő volt, és amit hagytam benne. Lehunytam a szemeit, és ha nem fog rá a kezemre, magamtól is elhúztam volna, mert tudom, mikor elég. Így is érzem, tudnod kell, hogy figyelek mindenre, a feszültség alig érezhető reszketéssel ül ki bőrére, és valami megfoghatatlan okból szeretném elűzni, de nem tehetem, mert ellöktem magunktól, nincs jogom többet bántani, bármit is tett, biztos, hogy ez elég büntetés volt a számára. - Mert nem akarom, hogy szerepet játssz. Felelem csendesen, leejtve magam mellé kezeit, és az érzelmek elfojtásából eredő, keserű kérdésre fájdalmasan, zavartan harapom be ajkaimat. Emlékeim birtokában talán tudnék rá válaszolni, de jelenleg… értelmetlen kérdés, ő is tudja, hisz nem vagyok tisztában azzal, miért büntettem, így csak sejthetem, hogy megkapta érte a jussát, bár megvallom, nem tudom elképzelni, mi követelhetett ekkora árat. Szívesen mondanám, hogy nem csak őt büntettem, de nem leszek mártír, az én döntésem volt, viselnem kell a következményeit. Tizenöt év nagyon sok, ő pedig még mindig szenved, sóhajtva, megtörten rogyok le a kanapéra. - De, azt hiszem igen. Már tudom, az érintésem is büntetés, az ittlétem épp annyira az lehet, de nem tart már sokáig, remélem, mert minden idegszálam húzna el innen, pontosan azért, mert van, ami túlságosan nagy teret kap bennem annak ellenére is, hogy fogalmam sincs róla, mit és milyen mélyen éreztem iránta. Egyszerűen apró szikrák pattognak a bőrömön a közelében, és ezt nem akarom. Nem voltam fair, legalábbis így sejtem, de ha tényleg elkövetett valamit ellenem, miért nem érdemeltem egy másik esélyt? Valakivel? Én is sajnálom, de hogy pontosan mit… talán azt, hogy szenved, hogy a hamis mosoly lehulltával már észlelhető a fájdalom is. Réveteg tekintetem beleveszik a szoba bútorzatába, és csak akkor pillantok fel, amikor Zack felpattan, és előtör belőle a pillanat heve, én csak a fejemet vagyok képes csóválni. Hogy mit érzek, az nagyon jó kérdés, de abban biztos vagyok, hogy nincs itt keresnivalóm, farkasok mindenhol vannak, olyanok is, akik tartoznak nekem, nem ő volt az egyetlen. - Meg fogok tenni mindent, amit lehet, de ezt megtehetem máshol is. Ide csak a gyermekeim apjának reményében jöttem, megtaláltam, de értelemszerűen nem lehet donor, épp ezért nem látom értelmét maradni, és a gennyesedésig vakarni a sebeket, mert sosem gondoltam magam kegyetlennek. Mondanék egyebet is, de Solomon felcsattanása után inkább hallgatok egy darabig. Ujjaim a poharam száját simítják, ahogy enyhén előredőlve nyúlok az üvegért. Ritkán menekülök az alkoholhoz, mert eltompít, és semmi értelme, de most ez is épp úgy árulkodik feszültségről, mint tajtékot verő, vad iramban váltakozó érzelmeim. Érzem magamon a pillantását, felemelem hát a fejem, nem mondtam nemet, mert akár szép, akár nem, önző módon még én is megtenném, ha megtehetném. Elhívni nincs értelme, csak kitolódna a szenvedése, de beharapni… hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lenne értelme, bármennyire is remegek a gondolattól már most, de még úgy is jobb lenne elveszíteni, mint végignézni, ahogy elsorvad. - Mondtam már, Zack, hogy ez nem az én döntésem. Nem fog igent mondani. S ez volt az a pont, amikor végül lehúztam a kitöltött szeszt én magam is, mert ahhoz, amit ki kell nyilvánítanom, szükségem van némi szíverősítőre. - Ő… inkább menne a testvére után. Mindig így volt, most sem változott. Hagyja, hogy vizsgálgassák, mert azt gondolja, attól megnyugszom, de valójában nem akar meggyógyulni. Mondhatnám, hogy meg akar halni, de akkor azt is be kellene vallanom, hogy borzalmas anya vagyok, és szörnyen gyenge, amiért ennek ellenére küzdeni próbálok érte, bár, ez talán enélkül is egyértelmű mindenki számára. Odáig viszont soha nem mennék, hogy az akaratával szembemenve vegyek rá valakit, hogy beharapja. Halálom napjáig gyűlölne miatta. Meg lehet kérdezni, de azt hiszem, itt és most érkeztem el arra a pontra, hogy lélekben készen álljak elengedni, és ezért kell hazamennem, hogy vele legyek, amíg még tehetem.
- Jane... Eliana... Kérlek! - Morranok kissé a nő hárítására. Semmi nem szól az ellen sem szerintem hogy miért ne itt tegyen ellene, a francba is! Ez már rég nem a törlesztésről szól részemről, egyszerűen csak segíteni szeretnék nekik, amennyire tőlem telik. Éppen ezért állok elő a farbával, igaz, apám indulatos visszakérdezésére megfeszülő állkapoccsal kell, hogy nyeljek egy nagyot, ezzel a merőben határokat feszegető visszaszólást is mintegy lenyomva torkomon. Inkább kibököm, hogy nem a levegőbe beszélek, jelölt is akad a dologra. Nem, nem apa az. Ismerem ellenérzéseit, én ne ismerném? Nagyapa eleget hangoztatta kölyökként nekem, hány gyerek "veszett kárba" előttem a Tökéletlen által... És tiszteletben is tartom a nem is olyan régen lakásomban kifejtett álláspontját az egésszel kapcsolatosan. Jane szavaira kissé megereszkednek a vállaim, van az egészben valami végtelen beletörődés, mintha csak érezném tudat alatt, hogy mi lesz a vége, de még akad fűszál az árokparton, még akad valami, amiben kapaszkodhatok, hát nem eresztem. - Ha annyira biztos vagy benne, akkor nem ér meg egy kérdést? Mert ahogy én látom, nem veszíthetsz semmit rajta... - Kegyetlen vagy sem, ez a nagy helyzet, s ha engem kérdeznek, inkább egy Farkassal kötnék paktumot, semmint a Halállal. De nem engem kérdeznek, ott a pont! Már épp felelnék apa kérdésére, számon van a név és mellé az érvelés, ám Jane szavai megakasztanak ebben és úgy tekintek le rá, mint aki nem hiszi el, amit hall. Pedig csak... csak?! Az egész egyszerűen erős. Sok. Kemény, és ki tudja még hány ilyen tömör szóval lehetne kifejezni. Felér egy gyomrossal, hogy szinte csak suttogni vagyok képes. - Én... Hannah-ra gondoltam... - Kifejezetten áldásnak tekintettem ezúttal, hogy a drága kishúgom afféle törvénytelen gyerek a családban, s apa pontosan tisztában van vele, mekkora szó, ha hajlandó vagyok valamiben a segítségét kérni vagy vele szövetkezni valami kapcsán. Habár csak megpedzegettem rejtve a dolgot neki, semmi konkrétumot nem ejtettem el felé, de nem lenne ellenére a dolog. Sosem kérdeztem, miért harapta át Solomon, mi a kettejük története... Ő sem arról, én hogy kerültem hozzá, ezek a sajátjaink voltak. De azt biztosan tudom, hogy megtiszteltetésnek tartaná - tartotta volna - a dolgot. Szereti apát. Jane minden kapaszkodót kiránt alólam kezeivel, ezért az érvelés már felesleges lenne, szavaim is tompán olvadnak el a bútorok közt, mintha hópelyhek lennének, semmi többek.
Ne játsszak szerepet? Sose bírtad elviselni. Ezért érezted meg szinte egyből, amikor veled szemben is ezt alkalmaztam a félrelépések alatt, ezért tudtad végig, mert átláttál rajta. Hiába, nem véletlenül lettél Informátor, szégyen is lett volna, ha nem tűnik fel a változás, ami a saját férjedben állt be. De azzal, hogy most is ezt kéred, hogy nem akarod, hogy játsszak... nem tudod, milyen lenne az. Nem akarod tudni és igazából én sem, mert az mindent felborítana - még inkább. Olivier felszólalása üdítő pihenő számomra, Jane replikája pedig elemi tiltakozást szít fel bennem. Én nem akarom, hogy máshol tegye meg azt a mindent a lányunkért. Azt akarom, hogy maradjon és megint az életem része legyen - miközben tudom, hogy nem lehet. Nem szabad! S amikor azt hiszem, ennél nagyobb tiltakozást bennem már semmi sem szülhet, megkapom a kegyelemdöfést. A pohár kicsúszik ujjaim közül, hogy hangos csörömpöléssel érjen véget, azt utolsó korty,a mi még benne volt, szétloccsan, mintha csak hirtelen szétömlő energiáimat akarná utánozni, amik ezzel egyidőben csapnak fel fojtó hirtelenséggel. Rosalie halni akar. A lányom a halált választja. Mintha nem jutna elég levegő a tüdőmbe, a beharapás ötlete felett érzett pillanatnyi felindultságom sehol sincs, értetlen ijedség, pánik környékez, ahogy a Tökéletlen próbálna tenni valamit, akármit, de ugyanúgy meg van kötve a keze, mint nekem. Mintha a korábbi apró lelkek halálának mázsás súlya hirtelen visszatért volna, hogy mindefölött Noëlle-é uralkodjon. Tompa zúgásként hallom csak, hogy a Gyermek Hannah nevét mondja, ez némileg visszaránt a kábulatból. Egy mancsomon meg tudnám számolni, hányszor szövetkeztek ők ketten úgy igazán, így tudom, mekkora szó ez most is. Mégis minden józan ész és érv ellenére, amik azt mondják, ne tegyem, követelek: - Látni akarom a lányomat. Beszélni akarok vele - szegeztem szavaimat Jane-nek, energiáim hömpölygő örvényében, ahogy a Tökéletlen és én egyként akartunk. Az ő lánya is, az ő felelőssége is. Fáj, hogy Új Élet fiaként a lányom megtagadná az életet. Fáj, hogy mindezt én értem el nála és a tettem a testvére után őt is megölöm. Szeretném hagyni, hogy Jane intézze. Hogy a hajdani kérésnek és fogadalomnak megfelelően kívül maradjak mindezen, az ő életükön, ám ezen a ponton már képtelen vagyok rá, akkor is, ha semmi jogom hozzá. De van jogom. Az a kevés, ami apaként a nyolc év alatt volt, nem válik csak úgy semmivé. Hiába az örökítés hagyománya, a beharapás szándéka, a kizökkent idő helyretolása, attól még szerettem, szeretem őket. Az nem kötelesség volt, hanem én. - Hol van most?
Nem mond semmit, nem változik semmi, s igaza van, így kell lennie, hiszen mi jogon várom el tőle az őszinteséget, ha kilöktem az életünkből. Abban nem fogok egyetérteni velük, hogy itt is küzdhetnék a lányomért, minden érzékem tiltakozik ellene, egyszerűen kellemetlen, mint ahogy itt sem bírok lenni, miközben újra meg újra a miért kérdés cseng a fejembe, és tompán, sajgón fáj valami odabenn, ami egyszer ott volt, de most már csak egy tátongó lyuk, amit képtelenség befoltozni. - Nem állítottam, hogy meg sem fogom kérdezni, csak azt mondom, amit kénytelen voltam belátni. Ezzel együtt van egy részem, ami reménykedik abban, hogy tévedek. Sőt, nagyon szeretném, hogy így legyen, de ettől még nem lehetek vak a valóságra, az nem segít senkin, Alaia nem ezt érdemli, s ha valóban meg akar halni, akkor nem fogom erőszakkal az élők között tartani. Ám egy dolog rádöbbenni egy ilyen súlyos tényre, megint más annak a szájából hallani, aki a világon a legfontosabb a számunkra. Nem tudom, ki az a Hannah, de most nem is ez a fontos, mert addig fölösleges erről beszélni, amíg Alaia nem bólint rá, én pedig képtelenségnek látom... Annál inkább ütközöm meg Solomon szavain, és harapom be kissé fájdalmasan ajkaimat. A földön landolt pohár mintha ott sem lenne, holott értem, ohh, nagyon is, milyen lehet ezt hallani, felfogni a szavak jelentését, jobban, mint gondolná, hisz én sajnos tudom, milyen az ikertestvérünk nélkül élni, vagy inkább csak próbálni létezni. Az energiáiról ne is beszéljünk, amik hirtelen ömlenek bőrömre, egyszerre riasztóan, és fájdalmasan ismerősen. Biztosan kedveltem a farkasát is... - Az nem igazán fog menni. Nem azért mert én nem akarom, mert nem engedném, sokkal inkább azért, mert földrajzi akadályokba ütközik a dolog. Valahogy úgy érzem magam most, mint rossz hír hozója utolsó pillanataiban. Kíváncsi vagyok, vajon gyűlöl-e amiért azt tettem, amit, és zavar, hogy semmit sem látok rajta ezzel kapcsolatban, de mit tehetnék, ő csinálja jól, nekem is tagadnom kéne minden érzésemet, nem hagyni, hogy csak még jobban felzaklasson ez az egész. Erre azonban a jelek szerint képtelen vagyok. - Spanyolországban van. Hacsak nem engedik meg a kötelességeid, hogy egy kis ideig távol legyél... Nem, nem szeretném tovább ragozni, szerintem így is érti, hogy nem áll módomban a végstádiumos lányunkat átcipeltetni egy óceánon. Ó, ha tudnám, hogy pár óra múlva Nigel milyen szinten beleköp pluszban a levesbe, talán ettől a kellemetlen hírtől megkímélhettem volna mindenkit. - Én sajnálom... meg fogom kérdezni róla, és értesítelek... Sóhajtok fel, és próbálom összeszedni magam annyira, hogy felálljak, és elinduljak kifelé. Nekem ez most nem megy, talán soha nem is fog. Még Nigelnek sem mondtam ki soha ennyire nyíltan, bár tudom, ő is tisztában van vele már rég. Gyávaság, hogy menekülnék, tudom, de jelenleg képtelen vagyok megmaradni a fenekemen, itt, vele egy légtérben, mert csak arra tudok gondolni, hogy mit tettem, hogyan tehettem, és mennyi fájdalmat okoztam vele. Hogy talán dönthettem volna másként. Őszintén szólva kételkedem abban, hogy megállítanának, nem maradt több mondandónk egymás számára, épp elég volt mára...
//Mivel kicsit változtak azóta a körülmények, ezért szerintem ez részemről záró, ha elengedtek. <3333 //
Aprót nyelek Eliana szavai hallatán, tenyerem tarkómra szalad idegességemben, ahogy fogódzót keresek szavain, de kirántotta a szőnyeget minden épkézláb érvem alól, ekképpen pedig csak apám kérdésére bököm ki azt a bizonyos nevet, nem fejtve ki mélyebben a dolgot - mert nem kéri és nem is szükséges számára, ami pedig Jane-t illeti, ha a dolgok mégis pozitív irányt vetnének, mire jelenleg vajmi kevés esélyt látunk összedobva a százalékainkat, együttesen is, akkor úgyis megismeri majd édes húgomat... Mondjuk, ha járt a PITben, lehet, már találkozott is vele, csak épp nem tudta, hogy ő az. Részletkérdés ez most! Mikor arról esik szó, hogy a láthatás problémás, szólnék, de van annyi sütnivalóm, hogy tudjam, mikor hallgass a nevem a hirtelen elmémbe szökő ötletek terén. Bezzeg, ha nem lennénk egy térben Solomonnal...! De vagyunk és éppen ezért övé a jog és az elsőbbség, hogy reagáljon, meg tudja-e oldani az eltávot avagy sem. Nekem meg megmarad a magyarázkodás, miután Eliana távozik, mindarról, miért is éreztem úgy, hogy keresztülhúzva minden spermabankos elvetemült ötletet felkeresem a nőt. Kezdem a történetet ott, ahol kezdődött. A ténnyel, hogy a neje nélkül halott lennék.
// Köszöntem szépen én is nektek a lehetőséget! O.O //
Előzetes terveimmel ellentétben Solomonhoz nem jutottam el az első látogatásom alkalmával, viszont nem is baj, mert egy-két dolog történt azóta, sokat gondolkodtam bizonyos kérdéskörökön, és most amellett, hogy bedobom a mély vízbe, szívességet kell kérnem tőle, vagyis nem kell, de miután úgy érzem, Connornak jó helye volt itt, talán másnak is az lesz. Izgatottnak nem éreztem magam, pusztán abból a szempontból tekintettem várakozásteljesen a találkozás elé, hogy tudtam, neki tudomása volt az Elsőkről. Nem terveztem nagydobra verni a kilétemet, azóta igazából senkinek sem fedtem fel magam, de mindenkinek szüksége van bástyákra, amikre időnként támaszkodhat. Erre pedig egy olyan farkas, mint Solomon, tökéletesen alkalmas volt. Ha Sura bízott benne, én is megtehetem. Neki több évszázados rutinja volt ebben. Tudtam, hogy itthon van, mert a Pitben érdeklődtem előbb, így esett meg, hogy most a lakása előtt állva kopogtattam, mert épp kijött valaki, mikor odalenn csengetni igyekeztem volna. Az ajtót egy Őrző nyitja ki, a nevét nem tudom, de az arcára emlékszem, és egyértelmű, hogy ő is az enyémre. Nem kell mondanom semmit, hogy tudja, miért vagyok itt, csak sóhajt egyet, aztán beszól a férjének, hogy vendége jött, ő meg elmegy vásárolni a vacsorához. Röpke bólintással köszönöm meg a diszkrécióját, valóban nagyban megkönnyíti a dolgomat vele, mert valljuk be, nem biztos, hogy lett volna kedvem előállni valami hülyeséggel az ittlétemet illetően. Csendesen várakozom, amíg meg nem jelenik a hím, nem vesződöm azzal, hogy a pajzsom rejtekében legyek, egyrészt erősebb nálam, másrészt nem azért jöttem, hogy a forró kását kerülgessem. - Örvendek, Solomon LaChazar, ha nem tévedek. - Nyújtom felé a kezemet, hogy megrázhassam az övét, bár sokkal inkább azért, hogy energiáink pár röpke pillanatra egymásba olvadhassanak. - Emma Ridleynek hívnak, egy kedves, közös és sajnos elhunyt ismerősünk miatt vagyok itt.
Általában amennyire lehetett - és persze hagyta -, elintéztem, hogy Jane soha, vagy csak igen ritka alkalakkor tudjon időben elindulni, ha mindketten otthon voltunk. Olykor azért csináltam, hogy kizökkentsem a napi rutinból, vagy az esetleges borongósabb gondolatokból, máskor mert meggyőződésem volt, hogy sokkal jobb dolgokkal is tölthette volna a napot - velem. Ha tényleg baj volt, nem tartóztattam, sem akkor, ha éreztem, hogy tényleg semmi humora nem volt ilyesmihez. A nevetését akartam, nem ráadás bosszúságot okozni. De rutinos volt ő is: s vagy a kelleténél fél órával előbb jelentette be, hogy indul, vagy egyszerűen edzéssel is felérő tempóban készülődött, amit minden ponton próbáltam megakasztani. Természetesen az ajtót mindig foglalkozásunknak megfelelő állapotban nyitottuk ki bárkinek is. A zárt ajtók azért vannak, hogy bizonyos dolgok csak a mieink legyenek. Most kicselezett: amikor megnyitottam a zuhanycsapot, akkor jelentette be, hogy megy vásárolni a vacsorához. Jól van, ez a kör a tiéd. Ennek tudatában kényelmesen mosakodtam, és ő se kapkodott, mert csak akkor hallottam az ajtónyitást, amikor már törölköztem. Vendégünk jött, éreztem a fiatal energiákat, de ami meglepett, hogy kisvártatva a lakásból éreztem őket. Jane minden további nélkül beengedte... Ez érdekes lesz. Magamra kaptam a kikészített szürke melegítőnadrágot és a fehér pólót, majd még a hajamat dörgölve a törölközővel mentem ki. Egyenesen hozzá sétáltam. - Nem tévedsz - fogadtam el a felkínált kézfogást. Nekem se volt teljesen felhúzva a pajzsom, a Tökéletlen így nyugodtan szemügyre vehette a fekete bundást. Szórakozottan konstatálta, hogy pont olyan, mint Zach és Connor, ezzel pedig le is tudta a felmérést. Ennyire gyorsan nem szokott megbékélni az idegenekke. Emma bemutatkozójára a szemem összehúztam és az arcát fürkésztem. - Kerülj beljebb! - intettem a tágas nappali felé. Volt pár fotel és kanapé, amiből válogathatott, személy szerint a panoráma ablaki előtti páros egyikét javasoltam, köztük a kis asztallal. Minden reggel ott kezdtem, de alkonyatkor is pazar volt. - Vizet, kávét, teát, esetleg valami erősebbet? - soroltam az italválasztékot, és ha kért valamit, hoztam neki - és magamnak is -, a törölközőt pedig bedobtam a fürdőbe. - Csupa fül vagyok, Emma - ültem le vele szemközt. Egyelőre nem kérdeztem, nem feltételeztem, a Connor iránti érdeklődését se hoztam fel, Olivier megnyugtatóan mesélt az esetről. A közös ismerőst se kezdtem találgatni, nem totózni ültünk le, legalábbis nagyon reméltem.
A farkasom éppen olyan nyugodtan és ami azt illeti, derűsen fogadta a hímet, mint minden trollt, mióta a nyakába szakadt a vérvonal. Hiába volt fiatalabb, mégis óvni akarta mindegyiküket, annak dacára, hogy a képességei nem feltétlenül voltak még erre elegek. Arra viszont bőven, hogy bármelyik farkast jobb létre szenderítsem, elvéve tőle a teljesen mindegy hány évszázadot, amit leélt. Sosem volt még erre szükségem, őszintén, én szerintem belebolondultam volna egy ilyenbe, s ha esetleg találkozom egy tökéletesen bajkeverő trollal, sem biztos, hogy megtenném. Mindenesetre a kis feketémben azóta kétségkívül van valami plusz, amiért a saját vérvonalam tagjai nem kekeckednek velem. - Köszönöm! Biccentésem mellé egy mosoly társult, és ha már kaptam javaslatot, hát oda ültem, elvégre, a kilátás mégiscsak ezt indokolta leginkább. - Valami erősebbet, és szerintem neked is szükséged lesz rá. Éltem az építő jellegű javaslattal, de ha nem akart inni, az sem zavart. Nekem mindegy. Igazából egy-két pohár nem oszt, nem szoroz, főleg az ő esetében. De úgy hiszem, vannak információk, amit könnyebb szesszel leöblíteni, mint teázgatva. - Nem azért jöttem, hogy a forró kását kerülgessem. Azt nem tudom pontosan, mennyit tudsz, de azt igen, hogy tudtál Suráról. Sajnos meghalt 2017 áprilisában. Sóhajtottam fel, nem gondolnám, hogy ezzel újat mondtam, azt hiszem, nagyjából tudnia kellett a sztorit, mert tudomásom szerint Sura egyik, ha nem az első elképzelése pontosan ő volt, aztán valamiért mégis én lettem az utódja. Ettől függetlenül többet addig nem mondok, amíg nem látom a reakcióit. Már csak azért sem, mert akármennyire volt beavatott, a végjátéknál már nem volt ott, Connor pedig, bízom benne, nem csacsogott el neki mindent. Márpedig bizonyára nem tette, mert akkor legalább a nevem hallatán talán egy kósza akármi átsuhant volna rajta, vagy legalább a farkasán. - A halálakor megkért, hogy néha nézzek rá Connorra, ezért is jöttem most ide. Örülök, hogy jól van és szeret itt élni. Egyébként én az unokája vagyok… voltam. Noha azt bizonyára érzi, hogy vérvonal tekintetében rokonok vagyunk, és nyilván többet is, ami talán abszurd egy nála jóval fiatalabb farkastól, de ez van. Én elfogadtam az örökségét, és bár voltak, néha még mindig akadnak kételyeim, de összességében azt hiszem, jól csinálom…
- Ígéretes kezdés - sóhajtottam hallva, hogy nekem is szükségem lehet szeszre, de egyelőre se feszült, se aggódó nem lettem. Alapvetően se voltam egy idegbeteg típus, az elmúlt években meg már-már nyugdíjas tempót diktáltam, vagy inkább egyszerűen kissé elkényelmesedtem. A korombeliek nagy átlagban még pörögtek, én már kiventilláltam magam. Részemről a kölykeimen és Emma korosztályán volt a sor. Konyakot és whiskyt hoztam, választhatott kedvére, egyik jobb volt, mint a másik. Ha már egy kocsmát birtokoltam, hülyén vette volna ki magát valami huszadrangú szar. Amelyiket preferálta, abból töltöttem neki, magamnak meg a konyakból és leültem vele szembe. Farkasom teljes lelki nyugalommal lengette övéi körül energiáit, nem zárkózott el, mondhatni kényelmesen leheveredett mellé. Mintha délutáni sziesztán lett volna... Mondom: nyugdíjas. Sura halálhírére hagytam, hogy a szomorúság átjárja energiáimat, bár nem először. Connor említette korábban egy hosszúra nyúlt este alkalmával, hogy Anyánk nincs többé. Nem faggattam különösebben, csak engedtem, hogy az alkohol hatására megoldódott nyelv elárulja mindazt, ami a szívét nyomta. Három harapás, három farkas, három Teremtő, és mind halott. Kétségtelenül Anyánk volt a legnagyobb veszteség, és őt megilletően gyászoltam és gyászolom. De Emmáról vajmi kevés szó esett. - Végérvényesen? - kérdeztem csendesen, körbelötykölve poharamban az italt. A szemébe nézve, már tudtam a választ, azt, hogy az utolsó reményem szalmaszála is rég elhamvadt. Sőt... már akkor tudtam, valahol nagyon mélyen, amikor megéreztem az energiáit. Emma Ridley. Egy hajtásra kiittam a poharam, arcom nem árult el különösebben érzelmeket vagy gondolatokat - elég gyakran pókereztem ahhoz, hogy ezzel ne legyen gond. Plusz az évek meg a rutin ugye... Connor említésére először csak biccentettem. - Okos és nagyon hamar beilleszkedett. Illik közénk. Úgyis, mint Troll, bár ilyen téren Anyánk ritkán hibázott, és úgy is, mint anchorage-i. - Szívesen láttam itt. Az igeidő módosításra viszont már nyíltan elmosolyodtam. - Kétlem, hogy ilyen esetben létezik múltidő. Kiváltképp, mert mégiscsak ő volt az Új Élet. Paradoxnak éreztem volna az ő esetében halálról beszélni, persze elképzelhető, hogy ez védekezési mechanizmus volt részemről.
Valahogy rám ragadt Castor mellett ez a whisky dolog, szóval azt kértem, és ujjaim hamarosan a pohár oldalára futottak, hogy kortyoljak belőle egyet, mielőtt előállok a farbával. Figyelve a farkasának nyugodt energiáit, egészen meglepődtem, bár végülis, nem sok oda volt izgassa magát, egyrészt semmi fenyegetés nem érte, másrészt, ha jól tudom, Anchorageban gyakorlatilag a szél se nagyon fúj, szóval… megteheti. - Igen. Bólintottam, kelletlenül összeszorítva ajkaimat, szabad kezemmel megdörzsölve a másik felkaromat. Újabb korty. Rettentően hiányzott, nem sok idő jutott nekem vele, de az kétségkívül hasznos volt, és adott nekem hitet olyasmiben, amiben előtte sosem volt. Ezért vagyok itt. Solomonnal szemben, mert, ahogy Connor mondta korábban, család vagyunk… Elég jól olvastam másokban, könnyen kiigazodtam rajtuk, de ő mondhatni zsákutca volt nekem. Nem baj, nem szükséges látnom rajta dolgokat ahhoz, hogy sejtsem, van oka a pókerarcnak. Sokszor az is éppen olyan gyanús, ha valakin semmit sem lehet elcsípni. - Nem volt éppen ideális élete Sura előtt, jó, hogy itt vagytok neki, és nem kell úgy éreznie, hogy magára maradt. Köszönten meg ekképp, mert akárhonnan nézem, valamilyen szinten az én felelősségem volt, voltak ők mind, akár akarták, akár nem. Én pedig gondoskodni akartam róluk és óvni őket, amennyire csak módomban állt. - Nem, azt hiszem valóban nem létezik. Akaratlan vagy talán nagyon is szándékolt a mozdulatom, ahogy átnyúlva a vállam felett simítottam meg a lapockámat ott, ahol a tetoválásom volt. - Végtére is, egy része mindig itt lesz bennem. Mosolyodtam el, nem kimondva a maga nyers valójában, de mégis megtéve egy bizonyos vallomást, amivel talán nem kellene nekem is a terheit növelnem, de ha már úgyis olyan nyugdíjas az a tempó, ennyi belefér, nemde? - Szívességet kérnék, Solomon. Nem tudom, Zack mennyit mondott rólam, de nyilván vannak dolgok, amiket nem mondhatok el akárkinek. Nem jókedvemből jöttem vissza erre a vidékre, és nem csak Connor miatt, vagy miattatok, a többi troll miatt. Kötelességeim vannak… és eljöhet az az idő, hogy mondjuk megütöm a bokám… Akkor meg jó hosszú ideig nem leszek elérhető. Nyilván védőszellemként tudok majd funkcionálni, de az nem ugyanolyan, és az én kölykömnek nem erre van szüksége, de nem pont ez az, ami miatt aggódom. - Van egy kölyköm. Igazság szerint egyetlen kölyköm van egyelőre csak. Szeretném, ha biztonságban lenne, ha velem történik valami. A vérvonalát tekintve kiváltképp. Mert az alapvetően nem érdekel, ha néha baja esik, essen csak, úgy fejlődik a regenerációs képessége. De azt nem bírnám elviselni, ha bárki átharapná a kölykömet.
Miközben ő whiskyzett én meg konyakoztam, árnyalatnyi deja vum támadt. A helyzet kissé arra emlékeztetett, amikor Sura ebédre hívott - majd felvágta az alkaromat, az erejével meggyógyította és felfedte magát. Hatásos volt. Most reméltem, semmi hasonló nem kerül sor, bár annak tagadhatatlanul örültem volna, ha Emmáról kiderül, hogy valójában Anyánk az, csak a legfrissebb testben. De erre naiv reményem se volt. Finoman mosolyogva biccentettem. Surát elvesztettük, Connort... megkaptuk? Közös volt a gyász és az öröm, tisztán éreztem felőle, így én se titkoltam a magamét. Voltak közös pontok és megérthettük egymást ennyi köztünk feszülő év ellenére is, talán tökéletesen. Éreztem, hogy valamit azért kerülgettünk, valami fontosat, de nem követeltem bizonyosságot, vagy kimondást. Ha bármelyikünk szempontjából is szükséges lesz, majd megtesszük a felfedezést, addig talán jobb is a homály. - Megbízott, hogy figyelj Connorra, megosztotta veled a titkát. Az örökségét is méltón fogod tovább vinni - mondtam, és értette, ahogy akarta. Én megtettem a magam tippjét, de semmiféle megerősítést, cáfolatot vagy magyarázatot nem vártam. Nem az én dolgom volt, különben Anyánk közli velem. A szívesség viszont egyértelműen hozzám tartozott, amit kérni készült, és erre már némileg szigorúbbak lettek vonásaim, úgy figyeltem mondandójára. Előre is dőltem, az asztalra könyököltem, úgy hallgattam előbb a bevezetőt, majd a lényegi részt. Újabb kölyök, újabb Trolltól. - Először is megtisztelő, hogy ekkora bizalmat szavazol nekem. Egyetlen kölyök sorsát sem könnyű akár csak ideiglenesen is másra bízni - tudnék mesélni azokról az időkről, amikor a sajátjaim falkában élte, pontosabban Hector azóta se unt bele... -, hát még az első és egyetlent. Fontos volt, hogy ezt tudja, ugyanakkor sajnos akadt fenntartásom, illetve egy kardinális kérdésem. - Kinőtte már a kölyökcipőt?
Talán a vérvonalunk is jobban járt volna, ha Sura van az én testemben, de sajnos nem ez volt a helyzet. A trolloknak már csak én voltam. Igazából nem csak, mert legjobb tudásom szerint igyekeztem betölteni a rám rótt szerepet, amit ugyan önként vállaltam, de őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy az a fene nagy önbizalmam pont ebben a kérdéskörben fog olykor ingatag lábakon állni. A szavaira elmosolyodom, mondhatnánk, hogy elhangzott, aminek talán el kellett, és ilyen formán ennél konkrétabban nem szükséges szavakba önteni. Csupán bólintok egyet. Elég idős, tapasztalt és bizonyára eszes ahhoz, hogy tudja, van, amire képtelen lennék, ha pusztán a saját éveimmel rendelkeznék, és nem lenne mögöttem valami más. Az idősebb farkasokat, azért közel sem olyan egyszerű megtéveszteni, de én őt nem is szándékoztam. Egyszerűen nekem is szükségem van valakire, aki előtt nem kell mindig mindent körbe magyaráznom. - Reményeim szerint szükség sem lesz rá, de egyszerűen tudnom kell, hogy rendben lesz. Nem feltétlenül akartam a falka gondjaira bízni, nemes egyszerűséggel azért nem, mert Solomon régebb óta volt itt bástya Anchorageben, mint amennyit az utóbbi évtizedekben egyetlen Atanerk eltöltött volna a falka élén Fairbanksban. Egy fiatal farkasnak pedig sokkal jobb, ha nem kell ennyi változást megélni. - 24 éve farkas, 8 éve haraptam át, már nem kölyök, és szerzett azért némi tapasztalatot mellettem a vérvonalunkat tekintve. Szóval emiatt nem kell aggódnod, nem lesznek váratlan vérontásai. Nem egy bajos teremtés alapvetően sem. Az már más kérdés, hogy ettől még persze elég fiatal, sokat kell tapasztalnia és tanulnia, de szerencsére nem hajlamos a hülyeségre… Nem akartam még elengedni magam mellől, őszintén szólva elég sokáig nem, mert tudtam, hogy szüksége van rám, de nem mindig úgy alakul az élet, ahogy tervezzük. Ha tehetem, nyilván velem lesz, de kellett egy forgatókönyv vész esetére.
Kezdőlap
