- Területen kívülre. – adom meg a választ neki, s ennél mélyebben el se kezdem magyarázni azt, hogy mégis milyen területről és mennyire szeretném levinni a térképről. Tulajdonképpen nem is teljesen igaz az, hogy kívül viszem, mert ha nagyon szigorúan vesszük, akkor pont, hogy beviszem mindennek a sűrűjébe, amennyiben a múltam helyszínt jelent. Tudnia kell, mert nem maradt más fegyverem, nem tudom másképpen marasztalni sem őt, sem az eszetlen hímet, aki annyira hozzá van nőve. Nem baj ez, éppen csak.. féltékeny vagyok és nem a romantikus vonulat miatt. Hozzám így senki, soha nem ragaszkodott. Révetegen figyelem, ahogy moccan, lépteinek dallamával altatom lelkemet, energiáimat simítom annyira, hogy amint beül mellém a dodgeba, s kattan a központi zár, elkezdhessem lebontani a falaimat. - Arra gondoltam, hogy utazás közben megnézhetnél egy filmet. Hidd el, érdekes lesz. – a felütésem csak ennyi, nem több. Ha körbepillant, természetesen sehol nem ugrik ki a műszerfalból egy monitor, nem indul meg a szó szoros értelmében vett, valódi film, ám mégis elméjének vásznára vetül valami, aminek talán határozottan nem kellene ott lenni. Kacagó gyermeklány nyakában ezüstmedál himbálózik, kézzel faragott, egyszerűen különleges csoda. Ében tincsek élednek ujjai között, ahogy valaki másnak a hajával matat. Nem látod. Nem tudod ki az és mégis ismerős. Háttal ül neked, mezítelen rézszíne nem baljóslatú, mégis benned reked a levegő, amint megfordulni látod. Mert már tudod. Te már ismered a szörnyeteget belőle még akkor is, hogyha nem ez a test tartozik ahhoz, aki a te életedben megjelent. Ijedtedben talán beszívod alsó ajkadat, talán kihagy a szíved egy ütemnyi dobbanást, talán arcizmod sem rezdül. Mégis, ahogy az előbb még vidám, nevető gyermek tüdejéből kiszorul az utolsó korty levegő is, s megszűnik szenvedni ezen a síkon, téged fojtogatni kezd az igazság. Hiszen ismered hús vér valóját annak a szenvedésnek, ami ezzel a történettel kezdődött egykoron. - Ekoni volt a neve. – szólalok meg, miközben elhagyunk egy újabb sor házat. Tekintetemet nem veszem le az alattunk szaladó út követéséről, nem fordulok Yetta felé, de energiáimmal egyre mélyebbre vájok benne, hogy a részévé tegyem mindazt, amit sose volna szabad megtudnia. Ismerős, de nem tudod miért ily’ balga, hiszen ez az oldala nem kúszott előtérbe már hosszú évszázadok óta. Mászik, mert virágot kértek tőle, s ő hozza is, mert nem tud ellenállni annak, aki erre utasította. Fogalma sincs arról, hogy a derék fölött vibráló, domború mellkas alatt dobogó szív mennyire szereti. Nem tudja, hogy férfiként néznek rá, a korcs érzéseivel nincsen tisztában, csak meg akar felelni neki. Mászik és zuhan, hogy aztán új életet kapjon, esélyt arra, hogy az legyen, aki ma is. Az, akinek a családja volt egykor a mindene, s aki most mégis éltében oly néma, mint a sír. - Gondolom nem kell bemutassam neked Victort. – váltok és felbőgetem a motort. Kiértünk az egyenesre, ami felé haladni vágytam. Ellopom tőle az első kölyköm további képeit, kiszakítom belőle, s valami egészen mást mutatok neki. Érezheti a vérem szagát, a hamis hörgésem mögött megbúvó hazugság csiklandozhatja az orrát és láthatja, ahogy eétűnök. Akkor menekültem először és utoljára bárhonnan el, amikor kócos skót voltam és nem akartam férfi lenni többé. Nem mutatok többet annál, mint amennyit muszáj. Kegyetlenkedéseimből csak azokat tárom elé, melyek arra voltak valók, hogy tanítsak valamit, hogy megmentsek másokat, hogy helyrehozzam azt, amit – akár mások, akár másokkal együtt én – elkövettem. Ő is farkas, tudnia kell, mindenki követ el olyasmit, amivel nem büszkélkedne utóbb, de az a nagy különbség mások és közöttem, hogy másoknak nem varródott a nyakába – kivéve a testvéreimnek – az, hogy örökösen tanítóként kelljen funkcionáljon akkor is, ha szemernyit sem vágyik erre. Amint végül leállítom a motort, fáradtan fordulok felé. Tekintetem mélyén észreveheti Annakpokot, Alistairt, Annarózás, Acaciát és Amost is Autumnbe oltva. Látnia kellett, hogy értse mi az, amit tényleg mutatni szeretnék neki. Egy pillanatra lehunyom szemeimet, homlokomra a sajnálomot rendezi a szívdobbanásnyi idő. Nem látja, hiszen nem a párja volt, hanem én voltam. Az én testemben ugrott nekem, velem halt, mintha én volnék, de mivel tudom már, hogy ki volt, Yettának úgy adom át az oltár melletti páros öngyilkosságot, ahogy én érzek azzal kapcsolatosan. Hiába lát engem, Darrent érzi, velem vibrál és velem huny ki a léte. Egy ütemre zokog a lelkünk, s ez az, amivel végleg megágyazok annak, ami innen következik. - Alkut kötöttünk azon az éjszakán. Élünk, mert feladatunk van, s vállaltuk, ki miért, az különböző. Én nem akartam már tanítani. Tulajdonképpen mindig teher volt, ahogy teher lesz nektek is, ha valaha eljutunk oda. De mégis tudnod kell, látva az utamat, hogy mi az, ami előttetek áll. Utódot kellett választanunk, így szólt az egyezség. Utódot és áldozatot, hát megtettem akkor és ott, a mocskos szemétláda előtt. – Denaalit és mindent, ami azon az éjen történt úgy tolok elméjébe, hogy fájjon. Akarom, hogy legalább negyedannyira fájjon, mint amennyire ez az egész nekem fáj. Mert én már tudom, hogy mit választottam, s egy részével neki is tisztában kell lennie. - Férfi is voltam és nő is, világéletemben ez a kettősség jellemzett, hát leszarom, hogy utódom csak egy lehet. Ha nem lehettek ketten, akkor ne is legyetek. Amennyiben elmentek, vagy akár csak egyiktek elmegy, s én nem tudok választani, soha nem lesz vége. Minden áprilisban egyre többen fognak meghalni, ártatlanok. Olyanok, akiknek nem lenne szabad. Rajtad múlik, hogy mit mondasz el neki, hogy mivel tartod vissza. Tiéd a felelősség. Vagy a Szabad utódai lesztek az ítéletnapon, vagy éltek ezrek vérével a kezeteken. Hidd el, engem nem érdekel. Én már addigra sehol sem leszek. Nem hagyok neki időt gondolkozni, legalábbis nem egy álltó helyünkben. Beindítom a motort, s indulok, ezúttal visszafelé. Mondanom sem kell, hogy hazaviszem, vagy ha kéne is, nem mondom. Üres vagyok, tán sose voltam ennyire üres. Akarom őket, akarom, de nem utódnak. Arra vágyom, hogy az életem részei legyenek, de nem vagyok ostoba. Tudom, hogy ezügyben nekem nem osztottak lapot. Soha sem.
Nem mondom, hogy nem tölt el némi félsszel a halkan kattanó, jellegzetes hangocska, mit az ajtó záródása hoz magával. De elengedem, hagyom, hogy suhanjon velünk az út, a táj... a múlt. Oldalt tekintek rá, tekintetem kékje némi értetlenséggel keveredő, őszinte érdeklődéssel tekint rá, vonásai profilját fürkészve. Most épp vajon mily őrült gondolattal kíván jó dolgomba páros lábbal gyalogló démonomnak lenni? Tartok tőle, ugyanakkor - vagy éppen ezért - veszélyesen vonz is ez a különös utazás. Lelki szemeim előtt a képek pillanatok alatt fordulnak békésből baljósba, majdan tragikus súlyúakká, hogy talán hang se hagyja el ajkaimat, csupán némán formázom a kérdést a kislányneve hallatán, hogy: Miért? - Múltam fogja vagyok magam is, megértem, felfogom súlyát a szörnyű tettnek, s hogy mily nehéz engedni. Hogy mit jelent ily terhet cipelni. Amennyire különbözünk, épp annyira vagyunk hasonlóak. Ezért kedvelsz és ugyanakkor ezért is utálsz annyira talán. Mert én mocskosul, tiszta szívvel teszem, a gyermekek nyílt őszinteségével... Egyszerre szeretlek és kívánlak Pokolba a pergő események és energiáid nyílt súlya alatt, mely nem csupán mellkasomra, de vállaimra, elmémre telepszik, hogy olybá érzem, még egy emlék és pudinggá cseppfolyósodik minden a kobakomban. Lassít a motor. - Hála az égnek! Nem tekintek rá, vonásaim komoly merevséggel tekintenek előre, ki a szélvédőn. Eddig fel se tűnt, most érzem meg csupán, hogy gyöngyözik halántékom az erőlködéstől, hogy ne fulladjak bele az energiaárba. Tarkómon hideg cseppekben gyűlik a verejték, s mellkasom fel-le jár, igyekezve normalizálni az adrenalin-lökettől hevesen pumpáló szívem őrült ritmusát. Maratont futottam anélkül, hogy akár csak egy lépést is tettem volna. Bennem néma minden, energiáim a döbbentettől fagyottak, s a máskor oly nagyszájú szabad nőstény farkasával együtt adózik némasággal vérvonalfőjének oltárán. Sietve törlöm le az utolsó emlékképre arcomat felszántó forró könnycseppet képemről, s eztán tekintek csak rá fáradt együttérzéssel. Hát... basszus? Őszintén nem tudom, mivel, hogyan tudnék segíteni neki, pedig bármely szellemlény a megmondója, oly szívesen mondanék valamit, mi könnyít a terhén! - Szerencsére nem kell szólnom, megteszi ő helyettem, de bár ne jutnának el elmémhez szavai. - Nem. - Bukik ki belőlem, s bennem talpra szökken az imént még kushadó nőstény. Sietve kapok a kocsi kulcsa után, ahogy látom, ráadná a gyújtást, de nyilvánvaló, hogy esélyem sincs. Nem is tudom, miként gondoltam... Én, a farkasok közt csupán taknyos kamaszkorban levő, hogy fölébe kerekedhetek bármiben is! Mégis itt vagyok, mégis megpróbálom és mindennek a tetejében - akár indít, akár a maradás mellett dönt - képes vagyok csekély kis energiáimmal feléje kapni, ügyetlenül fogást lelni az évszázados bundán. - Ezt rohadtul nem fogod rám vagy rá taksálni! - Taszít a bűntudatkeltése olyanok iránt, kiknek a vidékét réges-régen magam mögött hagytam volna már; s most, hogy az utolsó cérnaszál tart csupán itt, képes ultimátumot adni?! Rohadjon meg ő is, meg aki ezt az egészet kitalálta, de komolyan! - A felelősség a tiéd egyedül, ne is próbáld hárítani. Ha nem... lennél ennyire elcseszettül önfejű és makacs, akkor látnád, hogy... ez nem rólunk szól. Nem rólam vagy Darrenről, vagy arról, hogy milyen vagy te! Te... kiborítóan idegesítő tudsz lenni. - Kaccanok fel és érzem, hogy könnyfátyol kúszik tekintetem elé, mit zavartan remegő mozdulattal törlök ki onnét. - Ugyanakkor remek lakótárs és barát. Megtiszteltetés, hogy ismerhetlek. Nem csupán azért, mert tőled ered a vérvonalam, hanem azért, aki vagy. És ezt a valakit soha nem fogom elfelejteni, akármi történjék is. Megígérem neked. - Szakadt fel ajkamról az őszinte vallomás, tekintetemet le sem véve róla, hiszen hozzá intéztem szavakat. - De mint mondtam, ez nem rólunk szól. Hanem a jövőnkről. Dönts hát, Szabad! Te milyen jövőt szeretnél a leszármazottaknak? - Amennyiben nagyon leállna túlmagyarázni tömör kérdésemre válaszát, úgy nemes egyszerűséggel képes vagyok egy "Válassz!" felszólítással félbe szakítani mondandóját szemtelen kellemetlenkedőként. Láss túl a jelen szűk csövén, a megkötések láncai közt, ha valakinek, hát te neked meg kellene látnod a felkínálkozó szabadságot. A jövő van kezedben és te képes lennél úri dacból nem választani, mert az szembemegy a felsőbb akarattal? Mikor most úgy formálhatsz, alakíthatsz évszázadokat előre, ahogy csak szeretnél, mindössze egyetlen egyszerű kérdés megválaszolásával: ő vagy én? Ne magyarázd túl. Én sem teszem.
Úton Anchorage felé kellemes dejà vu érzés fogott el. Már hajnalban felkeltem és útnak indultam, a hátsó ülésen 2 aprócska ajándékcsomaggal, mert mégis, ha már egy szülinapost tervezek meglátogatni, már csak illetlen lenne üres kézzel érkezni, nem igaz? Bár kaptam egy címet, hivatalosan hol tudom utolérni Darrent, készpénznek azért nem vettem, valahogy nem tűnt annak a folyton lakásban üldögélő típusnak, mindenesetre első körben adtam egy esélyt neki, ha meg nincs ott, majd stresszelek azon, merre kóborog. Úgy is előkerítem a föld alól is, mást nem, addig maradok a városban. Én ráérek, az meg más kérdés, mennyire örülnének nekem, bár amíg nem kavarok nagy rumlit a városban, papírforma szerint nem kéne, hogy pattogjanak. Ebédidő előtt nem sokkal érkezek, hát, nem a legszerencsésebb, de üsse kavics, ha jól alakulnak a dolgok, akár még ebédelni is meghívom… igaz, azt nem tudom, pontosan hányadik évét tapossa, de egy évben úgy is csak egyszer szülinapos az ember, no meg miután gondolt rám karácsonykor, ez a legkevesebb. Azért az egyik közeli cukrászdába beugrottam egy csokis muffint meg egy gyertyát venni, csak a hangulat kedvéért, ha már tortával nem készültem... Megérkezve leparkolok az egyik mellékutcában, majd a csomagokat felkapva meg is indulok a lakás felé, hogy becsengessek… A pajzsomat épp, csak annyira engedem le, hogy érzékeljem, van-e más vérfarkas odabent, mert ha igen, biztosra vehetik, hogy addig fogok a csengőre tenyerelni, amíg valaki ajtót nem nyit – hát nehogy már potyára utazzak ennyit! Ha viszont nyílik az ajtó, és a másik oldalon Darrent látom viszont, akkor ezer wattos mosollyal az arcomon már megy is a „boldog szülinapooot!” - amennyiben Yetta nyit ajtót, akkor csak vidáman felemelem a meglepetéseket, majd udvariasan felteszem a (költői) kérdést, kedves párja itthon van-e? Nem, énekelni nem fogok, ahhoz túl korán keltem, úgyhogy azt megússza mindenki.
Néhány éve már nem csaptam akkora felhajtást a születésnapom körül, mint amikor még a Falka tagja voltam. Akkor is inkább a közös élmény és buli volt a lényeg, én csak az apropót szolgáltattam. Mostanra bőven beértem egy nyugodt, ágyban töltött nappal a párom mellett, őt és a társaságát élvezve. Voltak közben pillanatok, amikor sikerült elfelejtenem a valóságot, és olyankor mindig nagyon hálás voltam Yettának, mert csakis ő tudott segíteni ebben, ezt elérni. Nélküle biztosan megőrültem volna már. Épp újabb táncba hívtam volna, miközben felszínesen afelől érdeklődtem, hogy mit rendeljünk ebédre, mert se főzni, se kimozdulni nem voltam hajlandó, amikor a fenevad hátán felborzolódott egy pillanatra a szőr és én is megfeszültem, a kör a lapockámon bizsergett. A pajzsomat, amit eddig teljese leeresztve tartottam, most félig felhúztam, és mire a közeledő energiákat kutattam, már ki is pattantam az ágyból és magamra rángattam egy boxert. ~ Kapj magadra valamit ~ kértem csak gondolatban küldve az üzenetet min ulvinne felé. ~ Pénz is legyen nálad. Nem áltattam azzal, hogy nincs baj, mert én se tudtam, hogy pár-éve-nővérem érkezése mit jelzett. Túl sok opció volt, egyik se szívderítő - mostanában luxus lett volna ilyesmit feltételezni -, és igen, azt akartam, hogy ha olyan van, Yetta mielőbb le tudjon lépni. Ha kell, akár a kontinens túlfelére is. Nem mintha a Holló elől el lehetett volna bújni, de próbálkozni mindig Szabad. Kinyitottam az ajtót, majd egyenesen megrökönyödtem az engem köszöntő, mosolygós boldog szülinapra. - Neked is! - vágtam rá egyből. - Vagyis szia - helyesbítettem kicsit megrázva a fejem és azon melegében, ott a küszöbön, majdnem semmiben elfújtam a gyertyát és átvettem a muffint. Kívánsággal. Minit mondtam: próbálkozni szabad... - De neked is mostanában volt, nem? Így rémlett, de felköszönteni... Mostanában úgy éreztem, hogy aki felé törődést mutatok, arra egyből célkeresztet festek, és a legnagyobb célkereszt így is a hálóban motoszkált. Ez óvatossá tett, és pillanatnyi mérlegelés után félreálltam az ajtóból. - Kerülj beljebb! - invitáltam és egyúttal tereltem a nappali felé, mert hát ott volt kényelmes kanapé és fotel, plusz így az egyetlen menekülési útvonal is tiszta lett Yetta előtt. Paranoiás lennék? Igen. Ezért esett nehezemre nem a hozott két csomagot bámulni. Legutóbb Tria lepett meg dobozzal, annak is ujjvesztés lett vége. Persze lehet, mire végzünk azt kívánom, bár most is annyi lenne. Igen, pesszimistább is lettem. - Kérsz valamit inni? Kajából rántottát tudok felajánlani, de várnod kell, mert kész semmi nincs - mondtam én, a házigazda, és a vendéglátó szerepből csak Yetta felbukkanása rántott ki. - Leugrasz a henteshez? Kell egy kis fehérje utánpótlás - kacsintottam rá könnyedén, de az üzenet attól még remélhetőleg egyértelmű volt: menj. Ha és miután ment, újból Mishához fordultam. - Minek köszönhetem a váratlan látogatást? - kérdeztem, a korábbi könnyedség pedig sehol sem volt. Ha kért valamit inni, hoztam neki, ha nem, akkor egyből leültem vele szembe és akkurátus mozdulatokkal elkezdtem kibontani a muffint a sütőpapírból.
Szülinap, előszülinap, utó-szülinap. Szülihét... - Mind a ketten jól tudtuk, hogy egy elcseszett tagadáshalmaz az életünk jelenleg, hát nem lepett meg, mikor közölte, semmi többre nem vágyik az imént felsorolt alkalmak esetében, minthogy magunkra zárjuk az ajtót és legalább a négy fal között, kettőnk kis birodalmában ne kelljen azt játszani, hogy minden a legnagyobb rendben. Hogy elfelejtsük egyúttal annak is a tényét, semmi nincsen a helyén már jó ideje. A páromban beálló változások nyomán a bennem létező fehérszín fenevad is figyelmesen kapja fel fejét, környezetét kémlelve, hiába nincs "beépített csalásunk", mint Darrenéknek. Gondolatban elérő üzenetére kérdővé vált tekintetem kékje, ugyanakkor volt valami a tónusában, ami nyomán nem volt eszem ágában sem elütni mindezt egy keresetlen poénnal, csupán mozdultam, hogy magamra rángassak valami ruhát a szekrényből, - merthogy addig se jutottunk el, hogy felöltözzünk reggel óta, ami azt illeti. ~ Nem megyek messzire. ~ Ennyit engedek meg csupán felé, de nem kezdek ideges ajtócsapkodásba meg fiók-huzogatásba. Kényelmesen ütemes tempóban szedem össze magam, a farmer, a pulcsi, a szőke tincsek lófarokba fogása rutinos mozdulatként követi egymást, míg odakint a párom üdvözli a váratlan vendéget. Pajzsomat felvonom, noha, minden bizonnyal már kiszúrhatta ittlétem, amint a lakásba belépett az idegen nőstény. Körbe fordulva a hálóban "csaptam" le mindeközben a nyulakra, a ketrecbe pakolva elébb egyiket... majd próbáltam volna a másikat is, ha az nem siet kifelé olyannyira riadtan, megérezve a túltengő nagyvad-energiákat a lakáson belül. A hálóból kilépve martam rá, rutinosan emelve fel a kapálózó kis jószágot. - Heló! - Köszöntem ezzel együtt Mishának, mégse tűnjek már bunkónak itt megilletődöttségem közepette. Még egy könnyednek szánt mosolyt is megejtek, ahogy tekintetemet járatom a párom és a nőstény között. Szívem szerint nyersen elébük dobnám mindazokat a kérdéseket, amik bennem felbukkannak, de tudom, hogy nagy valószínűséggel nemhogy nem rám tartoznak, nem is akarok tudni róluk! Mindenkinek jobb lesz úgy, azt hiszem. - Hja, persze, le. Meg hozok akkor már köretnek is valamit... Maradsz ebédre?- Mondjuk remélem nem, no offense, de a válaszának tükrében, ha nem találkoznánk már, mire visszaérek, elejtek egy "Igazán örültem"-et felé, mielőtt a szökevény kisnyulat társa mellé pakolva a ketrecbe vettem a kocsikulcsot és a táskát-kabátot, hogy pajzsom mögé zárt idegességemmel együtt magam mögött hagyjam őket a lakásban.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
- De, egy pár napja. A végén még meghatódok, milyen jól tudod! - felelem elismeréssel, mert legyünk őszinték, ennyi idős korunkra van már annyi közeli hozzátartozónk, hogy nem tartjuk számon boldog-boldogtalan születésnapját. Hát még egy akkora falkában, mint amekkora a fairbanksi volt az összeolvadás után. Amúgy meg, háromszáz felett ki ünnepli már… én is csak azért ma jöttem, mert legalább plusz egy indok, az összes többin túl, meg adja az alaphangulatot – Jut eszembe, még nem volt alkalmam megköszönni a karácsonyi ajándékot, egész megleptél vele, hogy eszedbe jutottam. És azt kell mondjam, jobb az ízlésed, mint korábban hittem. - veheti bóknak is, ha szeretné, úgy sem sűrűn szoktam osztogatni. Igaz, némi apró módosítást csináltattam rajta azóta, mert a halál fog mindig selyemkesztyűt húzni a piszkos munka előtt, de fegyvertáram megbecsült tagja azóta is. Nem kellett kétszer mondani, már libbentem is bentebb, amerre mutatta, vele ellentétben nem paráztam annyira rá a találkozóra, mint ő. Mondanám, hogy fordított helyzetben én is hasonlóan éreznék, de legalább ez is alátámasztja, hogy van némi vaj a füle mögött. Elvégre miért féltené tőlem annyira az egykori falkatársamat? - Csak egy pohár vizet. De ha reggel óta pezsgőztök vagy töményeztek, koccinthatunk is a viszont találkozásra. - csak miattam nem kell bontani, no. Mosolyogva viszonozom Yetta köszöntését, miközben a kijárat felé suhan, a kérdésére csak megrázom a fejem – Van bőven megbeszélni valónk, szerintem vacsoráig is kitart. - dobom be halál komolyan, Darren felé pillantva, elvégre hány éve is nem beszéltünk? Na ugye… de mielőtt még totál legyilkolnám a hangulatot, vagy Yetta kisurranhatna a kijáraton, megnyugtatom őket – Csak vicceltem, hagylak titeket kettesben ünnepelni. Amennyi szarságból kijutott nekünk mostanság, legalább ennyi jó legyen az életben, nem igaz? - teszem fel a költői kérdést, ennyi emberség azért szorult még belém, akármennyire is vetekszik a jó hírem a valódi hollókéval… - De ne is húzzuk tovább az időt, parancsolj! - ha már a sütin túl van, és kettesben maradtunk, a két kis ajándékdobozt is felé nyújtom. Kinézetre, méretre hasonlók, csupán színvilágban mások kissé. Az egyikben, amit az őrzők nevében hoztam, 5 kis üvegcse lapul, minden egyéb magyarázat nélkül, azt majd megkapja, ha nem esne le neki a tantusz. A másikban pedig, amit én választottam neki, egy fekete kis bársony szütyőben antik ezüst pénzérmék. Lehet, hogy maguk a jelképek is ismerősek lesznek neki, netán találkozott velük korábban, mindenesetre, ha a feliratot ki tudja bogozni, egyből nyilvánvalóvá válhat, hogy a mai Norvégia területéről származnak. - Gondoltad volna, hogy majdnem annyi idősek, mint te és a vérvonal alapítód összesen? - nyilván, pontos értéket lehetetlenség lenne meghatározni, de nagyjából hasonló. Vagy ha úgy nézzük, lekörözték az őseinket is korban.
- Ex-foglalkozási ártalom - legyintettem. Annak idején, Ikkumaként szerettem tudni az ilyen dolgokat is. Semmiség, de mégiscsak egy alapinfó valakiről és egy nagy létszámú falkában, ahogy a sok farkas közt könnyű elveszni, tud számítani, ha valaki random mégis észrevesz, ha csak ennyivel is. Persze nem emlékeztem mindenkiére napra pontosan, de körülbelül még megvoltak. Az ízlésem kétes dicséretére elnevettem magam - és ez engem lepett meg a legjobban. - Hirtelen felindulás volt, aztán úgy voltam vele, miért ne? - A megérzéseimben még bíztam, akkor legalábbis mindenképp. Elfújtam a gyertyát, aztán beinvitáltam a testvérem, miközben fél füllel Yetta motoszkálására figyeltem. Ettől függetlenül zavartalanul kínáltam meg Mishát, és ha már a víz után bedobta a pezsgő lehetőségét is, egyértelmű volt, hogy nem szúrom ki a szemét az előbbivel. Nem volt megkezdve még egyik pezsgő se - mert még nem jutottunk el addig, hogy kimásszunk az ágyból -, de a szavaival ellentétben nem zavartattam magam. A hűtőből kikapva az egyik szárazat, levettem két poharat a polcról és visszamentem pukkantani. Ellenálltam minden gyekeres késztetésnek és nem lőttem homlokközépen a dugóval, valamint Forma 1-es pezsgőlocsolást sem rendeztem. Hangulatom se volt ezekhez, ami azt illeti. Teljesen hétköznapi módon öntöttem mindkettőnknek, Yetta pedig akkor lépett elő az egyik nyuszit hajkurászva, amikor letettem az üveget a dohányzóasztalra. A szám árnyalatnyi mosolyra húzódott a látványára. Arra meg felvontama szemöldököm, hogy Mishát ebédre marasztalta volna, és a nővéremre kaptam a tekintetem, amikor közölte, hogy vacsoráig is itt lehet. - Pont olyan kellemes a humorod, mint régen - vetettem a nőstényre egy lapos pillantást, majd a távozó párom után küldtem energiáimat, egyfajta sajátos búcsúcsókra. Utána leültem, a poharamat Misháéhoz koccintottam, és felhajtottam a pezsgőt, hogy utána látszólag minden figyelmemet a muffinnak szentelhessem. A jelek szerint nem sietett ő sem, vagy mindketten túl jól ismertük ezt a "játékot", és a magunk módján hagytunk mindenre nagylelkűen időt. Komótosan elfogyasztottam a sütit, aztán újabb adag pezsgőt töltöttem - ha kért, neki is -, és ezúttal ráérősebben ittam. A dobozok pedig terítékre kerültek. Felnyitottam az elsőt: a fiolák láttán elhúztam a számat. - Látom, nem csak nálam maradtak meg ex-foglalkozási ártalmak. - Egyszer Végrehajtó mindig Végrehajtó. De ebből valószínűsítettem, hogy neki is volt szerencséje Willhez, és a látottak alapján az a találkozó szebb véget ért, mint a miénk. A pénzérmék közül az egyiket felvettem és némi melankolikus nosztalgiával simítottam végig a mintáktól rücskös felületen. Tudtam, hogy ezüst, de már nem éreztem. Utoljára az öcsém-nagybátyám szemére tettem egyet-egyet, mielőtt utolsó útjára bocsátottam - a hiánya a mellkasomra nehezedett. Sose fogom megtudni, mit gondolhat a helyzetről, amibe önkéntes kényszerűséggel kerültem. - A jól megmunkált ezüst sok mindent túlél. - Őt, engem... ha annyira elrontom, akkor akár az egész vérvonalat is. - Ki fizet a révésznek? - tettem vissza az érmét a helyére, majd hátradőltem és kortyoltam egyet a pezsgőmből. Egyelőre nem feltételeztem, hogy én lennék a "szerencsés", akkor nem házhoz jött volna Misha, hanem valahol kint az erdőben talál meg. A megölt Fakírnak ilyen téren már késő volt, újabbra pedig nem tettem billogot. Energiáim hűvösen lengtek körül, az északi fenevad kitartóan rótta nyughatatlan köreit, akárcsak az utóbbi években.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Nos, ha a szülinapos úgy dönt, pezsgőzünk, akkor pezsgőzünk, ezen nem fogunk összeveszni. Miután töltött, magam is koccintásra emeltem a poharamat, majd a humoromra érkező bókot büszkén fogadtam. Imádni való, tudom… De inkább térjünk rá az ajándékokra, azzal együtt pedig az érkezésem céljára is, mert a végén még tényleg itt ülünk estig. - Mondhatjuk. A munkakör maradt a régi, csak a területi lefedettség lett nagyom. - kortyolok bele az italomba, mert ha úgy nézzük, valahol a vérvonalfői lét is hasonlított rá. Annyi különbséggel, hogy nem a falkádon belül feleltél a rendért, hanem a komplett vérvonaladért, az egész világon. Szívás. - Megkértek, hogy emlékeztesselek, a soron következő teliholdkor, a „Vadász Holdjára” már ennyire rúg a tartozásod. Én a helyedben nem halmoznék fel nagy adósságot, van így is elég ellenségünk. - vagy nem elég Alignak bosszúja, még az őrzőkét is magának szeretné tudni? Mondjuk mit várok egy Fakírtól, majd pont neki akarjon bárki, bármit megmondani… - Ha minden jól megy, senki. Ha azt hitted, ki kell ábrándítsalak, nem ezért jöttem. - vele ellentétben számomra az ezüst nem kellemes, hűvös érintésű, így csupán a szemeimmel figyelem, ahogy alaposabban szemügyre veszi az érmét. - Te pláne nem. - hacsak nem olyan bolond, hogy megpróbáljon megölni. Nem azért vagyok itt, hogy a vérét vegyem, még kevésbé akarom megölni. Még ha rá is szolgálna, nem vagyok bolond, hogy saját magam alatt vágjam a fát. Várhatnánk egy fél évszázadot, mire az őrzők visszabűvölnék e világra, aztán ugyanonnan folytathatnánk az egészet, ahol tartunk. Mondjuk számára lehet nagy érvágás lenne a vérvonal-megmentés szempontjából egy ilyen kiesés, de… nem. A halál túl könnyű megoldás lenne számára. - Annyira nem néztem utána, manapság mi egy rabszolga ára, így maradtam a „klasszikus” harminc ezüstnél. - intettem a fejemmel az érméket rejtő szütyő felé, mielőtt a mellettem ülő hímre emeltem volna a tekintetemet – Mondd, testvérem… igaz, hogy lecserélted a Szabad nevet az Árulóra? - szegeztem neki a kérdést. A pajzsom rezzenéstelenül a helyén, csupán annyira leengedve, hogy az esetleges hangulatváltozásaiból elcsípjek valamit, hacsak nem burkolózik a pajzsa mögé. De ha így tesz, a szívverése még akkor is árulkodó, pláne egy Fürkész füleinek.
Kelletlenül húztam el a számat a tartozásom felemlegetésére, majd egy újabb korty után megvakartam az állam. - Megmondtam, hogy mit állok és mit nem. Amit adtam volna, nem kellet, úgyhogy... - félretoltam magam elől a fiolás dobozt. - Kellemetlen. Valahol ostobaság volt, tudtam jól, mert így egy eddig biztosnak mondhatott szövetséget köptem le, mégis volt valami üdítő abban, hogy nemet mondhattam. Sajnáltam, hogy pont Williamnek, a körülményeket úgyszintén, más körülmények között pedig valószínűleg sokkal gyorsabban, sokkal elegánsabban megoldhattuk volna a helyzetet. Mi több: eleve nem jutottunk volna ide, mert hát miért öltem volna meg a Fakírt? - Bíztam benne - ingattam a fejem halványan, de örömtelenül mosolyogva. - Kár lenne összemocskolni és szétverni ezt a lakást, hogy aztán Yetta takarítson, ennél többet érdemel. Sokkal többet. Olyasmiket, amiket jelenleg képtelen voltam megadni neki, sok más mellett pedig ez is frusztrált. A Fakírokat kéne terelgetnem, Payne-t látogatnom és végre családot terveznem a párommal, ehelyett itt ültem és a kényszerből elkövetett tettem következményei, meg a megölésem eshetősége fölött lamentáltunk Mishával. Ez utóbbi miatt egyébiránt valóban nem aggódtam. A fenevad állandósult nyugtalansága ellenére a testtartásom ellazult volt. - Hm... pedig lehet még élvezném is az érte való megküzdést - mondtam egyszerűen, minden kihívás nélkül a hangomban. Ugyanazért okozhatott volna örömöt, mint amiért a fiolák megtagadása: kiegyenlítettebbnek tetszett, annál mindenképp, mint az, hogy egy nagy hatalmú ősi szellem a bábjává tett, hogy aztán kifutófiúja újabb ugatását várjam. A rabszolgára megfeszült a bőr a fülem mögött, a tekintetemet pedig lassan Misha szemére vezettem a szütyőbe visszadobott ezüstről. Aztán hallgattam, ahogy a fejemre olvasta a sértést, hogy utána a csend ridegen üljön meg közöttünk. Megrándult a szám sarka. - Igazi is, te nem voltál ott a kis gyűlésünkön - mosolyodtam el, és a szavaihoz hozzátéve ezt a tényt, felszegtem kissé az állam, a mosolyom pedig szélesebb lett, ráadásul őszinte volt. Felhajtottam a pezsgőm maradékát, újratöltöttem, majd felkeltem, és a teli pohárral a kezemben elkezdtem fel-alá mászkálni. Szabad kezemmel a bal fülemben lévő ezüstöket piszkáltam, olykor Mishára pillantottam, homlokráncolva próbáltam valamit összekaparni a hirtelen felbolydult gondolataim közül. - Sose vettem fel a Szabad nevet, az örökölt átokkal nevetséges lett volna ennek kikiáltanom magam. - Apróság, mégis fontos láttam leszögezni. - De mielőtt többet mondanék esetleg, mondd el, mit, mennyit tudsz, és azt is, hogy mennyire szeretnél ebbe még inkább belekeveredni. Vagy épp kimaradni belőle. Már amennyire utódként erre volt bármelyikünknek is lehetősége.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
- Férfiak… - forgattam a szemeimet, és részemről nem is méltattam többre ezt az egész témát. Esküszöm, néha, mint a durcás kisgyerekek, csak azoknál még kevésbé vet a latba a sértett férfiúi büszkeség. Akárhogy is, majd lemeccselik egymással, az emlékeztető részemről átadva. A lakás említésére körbejáratom a tekintetemet idebent – meg kell hagyni, tényleg nem rossz, egészen jó ízlése van a fiatal nősténynek. Ami meg azt illeti, hogy többet érdemelne… - Nem csak ő, Darren. Nem csak ő… - kezdhetnénk magunkkal, mondjuk, miután kéretlenül megörököltük felmenőink minden gondját, baját, vagy az összes közeli hozzátartozónkkal, az alapítók szeretteivel… De ezt dobta a gép, akármennyire is kesergünk rajta. Valahol örülök, hogy jelenleg senki sincs az életemben, aki olyan fontos lenne számomra, mint Yetta a mellettem lévőnek, másrészt viszont tudom, milyen amikor a viharfelhők vetnek árnyékot egy szerelmes párra… nem irigylem őket érte, tényleg nehéz idők várnak rájuk. - Talán majd máskor. - legyintettem a szavaira, mielőtt még felvilágosítottam volna róla, pontosan hány érmét is kapott ajándékba, és milyen célból. Bár csak erős gyanúm volt róla, azt hiszem, a hallgatása önmagában is kellően beszédes volt. Mindenesetre vártam, mit hoz fel mentség gyanánt, próbálja-e egyáltalán tagadni, vagy van benne annyi tartás, hogy rájöjjön, felesleges. - Gondolom, ha együtt mentünk volna bármilyen gyűlésre, arra azért emlékeznék. Meg te is. Szóval, milyen gyűlés? - kérdezek rá, miközben odabent a farkas feszülten figyel, várva a baljóslatú folytatást. Mint ha sötétben tapogatóznánk, és bár sejtettem, hogy valamibe belekeveredett a fakírok feje, de valahol mégis fáj látni – valóban, és nem csak sejtés. - Mint ha átok nélkül olyan szabad lett volna bármelyik alapító… - csóválom meg a fejem, inkább önáltatás, illúzió olyas valakitől, aki képtelen elfogadni és tisztán látni a tényeket. - Éveken át nem sok mindenre jutottam a kutatással, de mióta visszatértem Fairbanksbe, ennek az elcseszett kirakósnak meglepően sok, apró kis darabkájára sikerült rábukkannom. Igaz, még nem teljes a kép, de már kezd kirajzolódni a körvonal, így vezettek el a nyomok ide, hozzád is. És az is világos, hogy nem egyedül vagy benne. - jöttem is, meg nem is, hoztam is ajándékot meg nem is, el is mondtam amit tudtam, meg nem is. Amíg nem bizonyosodik be, hogy bízhatok benne, ne várja ő sem, hogy töretlen bizalommal osztok meg vele mindent, amit tudok. - Ne kímélj, ezért vagyok itt. - a hogyan tovább meg majd az ismeretek fényében kiderül.
A válaszával annyiban is hagytuk, hogy egyikünk sem vérfürdőre rendezkedett be, pláne nem a temetésemre. Megnyugtató volt, mert bár eljátszottam olykor a gondolattal, hogy vajon Triának mennyivel könnyeb lehet most már, hogy nem kell mindezzel törődnie, egyszerűen... nem volt szívem hátat fordítani mindennek és mindenkinek. - Ó az egy rendkívül exkluzív gyűlés volt, gondosan kiválasztott, megkörnyékezett és összehordott farkasokkal. A maga nemében illusztris társaság volt, más szempontból meg merem kockáztatni, hogy a vérfarkasok legnagyobb mocska. - A fogamat szívva ciccentettem. - Bár őszintén remélem, hogy nem így van - tettem hozzá szinte csak magam elé morogva. Misha viszont nem volt ennek a "díszes" társaságnak a tagja, és ez az idei Vörös Hold óta másodszor jelentett némi reménysugárt. Az öröm, amit efölött éreztem, egészen újnak hatott, nem volt benne az a fajta hisztérikusság, mint amikor télen magamhoz tértem az erkélyen, rettegve remélve. Felkeltem és mászkálni kezdtem, mintha kissé izgatott is lettem volna hirtelen. - Igaz, de akkor képzeld el ennek... legalább ötszörösét. Főleg egy ilyen átok esetén. Félre ne érts, nem a szánalmad, sajnálatod vagy empátiád kell, csak szeretném, ha pontosan értenél. - Megtorpantam pár másodpercre, úgy néztem a testvéremre, majd ittam és folytattam a járkálást. Az agyam lázasan keresett valamit, amivel még jobban megragadhatnám a váratlanul ezüsttálcán jött lehetőséget. Ő nem tartozik hozzá. Őt nem kapta el. Hallgattam a válaszát az összeszedett tudását illetően és szinte automatikusan bólogattam, mintha meg se hallottam volna, pedig minden mondatot felfogtam és értettem. - Ügyes! - mosolyogtam, már-már vigyorogtam rá elismerően. - De mit is vártam az ex-ex foglalkozási ártalmaddal? Megnyaltam a szám, ittam, aztán nagy lendülettel visszamasíroztam Misha elé, és a fotellel mit sem törődve a dohányzóasztal üres részére ültem, úgy hajoltam előre a térdemre könyökölve. Okkersárgává fakult szemem szinte lyukat égetett a másikba, a gyomrom kissé görcsbe rándult, mert pontosan tudtam, mennyire veszélyes játékot űztem, de muszáj volt. - Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy hatalmat kaphatsz? Még többet, mint amennyid most van, sőt, ha olyan kivételes helyzetben lennél, mint én, azt is megkaphatod, amire vágysz, cserébe engedelmességet és szolgálatot várnak csak el. Minden szó méregként csorgott le ajkaimról, gyűlöltem, de muszáj volt. Pontosan úgy, ahogy a Vörös Holdkor a behódolás, és most is túl kellett látnom magamon - akár a vérvonalamon is. Nem váltottam még be az ultimat, igazából azt se tudtam, honnan fogjak neki, és nyilvánvalóan Fakírra volt értendő, ezzel pedig lehetséges, hogy elpazarlom, de nem érdekelt. Valószínűleg úgyis lesz még lehetőségem, mert hát: - Tudok újra teremteni - mondtam szinte súgva. - Születhet még Fakír, Misha. Ennyire könnyen. És ha csatlakozol, ha jó katona leszel, ki tudja, mivel jutalmaz. Ha nem... gondolom nem leplek meg azzal, hogy ebben az esetben préda leszel. Fogalmam sincs, mikor, de valamikor beszéd közben félretettem a poharamat és a saját kezemre szorítottam, mintegy néma fohászként, mert vagy megbocsájthatatlan hibát vétettem épp, vagy csak a szükségeset biztosítottam be. Pontosan úgy, ahogy igyekeztem a Fakírok esetén: nyerjen vagy bukjon a haragos ős, minden nem veszik el. Fogalmam sincs, hogy mi, akik benne vagyunk és esetleg túléljük, mivel fogunk fizetni a bűneinkért, akár az egész vérvonallal együtt. De ha legalább egy megmaradhat... add, Tupilek, hogy maradhasson. - Mit mondasz, Holló? A szavaim itt, a szívem ott. Ezzel pedig talán minden fontosat lefestettem és elárultam neki.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
- Ó, vagy úgy! Szóval a rendezvényszervezőtök szemében ilyen középszerű vagyok. - húztam el a számat, mint ha szívemen viselném, hogy kimaradtam a buliból. Na jó, azért valamelyik résztvevő szemén keresztül kíváncsian megnéztem volna magamnak, de ez van akkor, ha nem tudja az ember lánya, mikor és hol érdemes nézelődni. Pech. - Mit szépítsünk, szívás a köbön. - feleltem őszintén. Tisztában voltam vele, hogy milyen elcseszett helyzetben vannak, ráadásul az idő is ellenük dolgozik. Nem értettem egyet azzal, hogy egy ember döntése miatt az egész vérvonal meg legyen büntetve, de valahol mégis csak ő volt a vezetőjük, gondolkozhatott volna előre. Az viszont, hogy felmenője nyomdokaiba lépve, Darren esetleg az összes többi vérvonalba tartozóval csesszen ki, még annyira se tetszett… - És ha még tudnád, hány jópofa munkám volt az évek során… - lefogadom, hogy van olyan álnevem, amelyikről hallott is, még ha nem is szoktam nagy dobra verni, vagy dicsekedni vele. Mint a Kölyök a falkából, mondhatni kollégák voltunk, némi időbeli elcsúszással. - Azt, hogy egész jól hangzik. A gyakorlatom mindenesetre megvan hozzá… - nevetek keserűen – Valószínűleg nem tudod, de életem nagy részét hasonló szellemben éltem le, annyi kivétellel, hogy ott csak elvárás volt, hatalom nem igazán. Ez már ennyiből jobban hangzik.- húztam el a számat. Az egy dolog, hogy három bátyám volt, de egyikükkel mint ha össze lettem volna nőve, néhány évtizeddel ezelőttig együtt jártuk a világot, mikor merre próbálva szerencsét. Petrov még azelőtt halt meg, hogy a falka Fairbanksbe jött volna. - Igen? - kérdeztem vissza őszintén meglepve – Mármint… csak te, vagy a többiek is? - érdeklődtem, és mint ha Yetta még mindig itt készülődne, az ajtó felé pillantottam, részben rá, részben a többi fakírra utalva. Nem hallottam hírét, hogy a többiek is képesek lennének rá,de ki tudja? Nem sok fakírral találkoztam mostanában. - Próbáltad? Teremtettél azóta? - faggatom a részletekről, mert… ha nem, akkor honnan tudja, hogy képes rá? Csak mert a főnöke meglapogatta a fejét, és azt mondta? Próbálta egyáltalán? Ha nem, mire megy vele, ha megvan hozzá az ereje, de nem él vele? Tartogatja jobb időkre, holott ki tudja, mikor jön el a mi időnk… véve. - Azt, hogy örülök, ha sikerült valami megoldást találnod a problémátokra. Igazságtalan lenne, hogy egy döntés miatt annyi élet menjen tönkre. - akár a háborúkban, ugyebár… azokat sem szerettem sose, de nem hiába, hogy szinte mindig a férfiak vezényelték ott is a csatatérre a csapatokat. - Másrészt… jobban örültem volna, ha más megoldást találsz, és nem adod el a lelked az ördögnek érte. - Ami kívülről tökéletes, az belül sokszor fájdalmas, romlott. Ez pedig már kívülről sem volt tökéletes, ahogy az is örök igazság, hogy az életben semmit sem adnak ingyen, ennyi idősen mindketten tisztában lehetünk már vele. Az, hogy ekkora ajándékot, erőt kapott… bele sem akarok gondolni, hogy mekkora fizetséget várnak el tőle cserébe. Mibe keveredtél, Northlake? És mibe fog ez kerülni nekünk, hogy kirángassunk belőle? Hisz nélküled oda az egység, és ez volt az elődeink vége is… Egység… igazából annyi kell hozzá, hogy mindenki egy oldalon álljon. Arról viszont nincs kőbe vésve, hogy melyiken kell, nem igaz? Ahogy Darren leteszi a poharát, és rászorít a saját kezére, akaratlanul is a Dariotól látott emlékkép villan be, és mellé az intése – valószínűleg őrző varázslatra is képes a titokzatos idegen. Bár a mellettem ülő férfi és az emlékképben felbukkanó két különböző volt, mégis hasonló, dejà vu érzés kerített hatalmába, óva intve, legyek óvatos. - Jól sejtem, hogy az átgondolom, meg az „alszok még rá egyet” nem elfogadható válasz, mi? - kérdezek vissza a szavaira.
- Örülj neki - csúszott ki a számon kendőzetlenül a véleményem, és felrémlett a csalódottság, amit a másik két testvérem láttán éreztem. Az egyetértésére biccentettem, én mondjuk erősebben is fogalmaztam már ennek kapcsán, de valóban, így is lehetett jellemezni a helyzetet, amibe az átokkal csöppentünk. Az elmúlt évek alatt mondhatni megszoktam, mint a vének az állandósult derékfájást, de ettől még nem lett kellemesebb vele együtt élni. Ezek után kifejezetten kellemes volt egy leheletnyit könnyedebb vizekre evezni, akkor is, ha az egész nem tartott tovább pár pillanatnál. - Nos, én eddig inkább többé mint kevésbé megválogathattam, hogy miképp és kiket szolgálok. Technikailag ezúttal is így történt, gyakorlatilag a körülmények nem a szabad akartnak kedveznek továbbra sem. - Fejemmel az ezüstök felé intettem. - Te is megmondtad. Alapdologért kellett fejet hajtanom. Mintha valaki azért dolgozna, hogy egyáltalán lélegezhessen. De mindegy is éppenséggel, jobb út egyelőre nem kínálkozott, és amíg Tupilek valami túlvilági barlangban a sebeit nyalogatja, nekünk addig is szükségünk volt valamiféle kapaszkodóra. Leültem Mishával szemközt és előre hajolva a térdemre könyökölve beszéltem tovább. - Azok, akik szolgálnak. Akiket sikerül meggyőznöm közülük, hogy szolgáljanak - pontosítottam minden lelkesedés nélkül. Az újabb kérdésére megráztam a fejem. - Akit át vagy beharapok automatikus klubtagságot nyer, egyébiránt nincs okom kételkedni Alignak ígéretében. Mit érne el a hazugsággal? Érdeke, hogy továbbra is úgy tekintsenek rá, mint mindenhatóra, ezt teljesen aláásná, ha gyerekes csínyként kiskaput ajánlana az átok alól, majd képen röhögne. Nem bíztam benne, de amennyire lehetett, ismertem. Ezért nem kételkedtem az alkunk rá eső részében. Misha további mondandója alatt végig a szemébe néztem, a vonásait tanulmányoztam, kissé félrebiccentett fejjel hallgattam. A helyében valószínűleg én is hasonlóképp reagáltam volna, higgadt összeszedettségéért pedig hálás voltam. Ő nem indulatból reagál, nem fiatal, és talán lehet egy újabb út. Gyűlöltem azt tenni, amit, de szükséges volt. Egy ideje másra úgyse nagyon futotta. - Láttam, hogyan fordultak közössége a Fakírok ellen, azt gondolva, hogy rájuk is balszerencsét hoz az átok, hogy jobban ki lesznek téve Alignak haragjának. Fakírokat, akik kétségbeesetten próbáltak maguk mellé kölyköt fogadni, de minden kísérlet halállal végződött. Az őrzők nem találják a választ, Tupilek sehol, nekem pedig nem maradt más eszköz a kezemben, mint a megosztás. Így túlélhetünk. Valamelyik ág megmarad, és ezért nem nagy ár a büszkeségem. - Legalábbis igyekeztem mindezt elhitetni magammal. Én már nem hittem az egységben. Légvár volt, amit az elődeink is kergettek, és lehet, hogy magasztos együtt halni, de a túlélést, a fennmaradást többre tartottam. Akkor is, ha ezért visszataszító mérget csöpögtetek az ezüst közé. Az időkérésére árnyalatnyi mosolyra rándult a szám. - Sajnos nem. És azt se magyarázhattam jobban, hogy mit és miért szeretnék.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Akármennyire is volt elcseszett ez az egész helyzet, az elcsípett szavakból, rezdülésekből azért még úgy véltem, tényleg, mint legutolsó megoldás, ragadta meg a másik az ördög alkura nyújtott kezét. Legalábbis szeretnék bízni benne, hogy ha lett volna más választása, akkor most nem itt ülnénk. És a legszebb az egészben – még ha egy része ellene is van, mégis önszántából ment bele, és félek, amíg nincs más megoldás, addig nem is lépne vissza… - Legyél akárhány éves, az azért még mindig nagy luxusnak számít. Hogy is szokták mondani? Mindig akad egy nagyobb hal a tengerben? - hát, legalább ő válogathatott, az már félsiker, nekem sok beleszólásom nem volt, féltem lépni, lelépni, féltem a testvérem haragjától, bosszújától… elvégre, ha azt nézzük, valahol csak neki köszönhettem azt, hogy vérfarkas lettem. - Áh, vagy úgy! Elismerem, cseles. -sőt, mondhatni zseniális, ettől jobb toborzó csalit kitalálni se lehetett volna. Kár, hogy épp az ellenfél soraiban született meg ez a gondolat – Yetta is közéjük tartozik, vagy szereted annyira, hogy őt legalább megkíméled ettől az egésztől? - tettem fel a kérdést, ami ezek után végképp nem hagyott nyugodni. Nem mint ha olyan sokat nyomna a latba stratégiai szempontból, inkább a kíváncsiságom volt a nagy úr jelen helyzetben. - Jogos. - adok igazat neki, ettől függetlenül nem tetszik, amit hallok, és abban sem vagyok biztos, hogy ha nem ilyen nyilvánvalóan , hanem alaposabban elrejtve, de nincs valahol valami kiskapu ebben az egészben. Vagy csak én akarok megint mindent túl bonyolítani, mint ha nem lenne így is elég szerencsétlen ez az egész helyzet. Így is olyan lett a fakírok vérvonala, akár valami vírus, ha nem velünk, ellenünk… - Amit nem ismernek, attól félnek. Idióták meg mindig is voltak a világon. - vonok vállat a mondandója első felére, és inkább bele se megyek abba, hogy valószínűleg még így is jóval több fakír bolyong a világban, mint fürkész. Abba viszont, hogy milyen lehet az, amikor teremtő szántékkal válsz sorozatgyilkossá, mert képtelen vagy tovább adni a vérvonaladat… bele sem akarok gondolni, milyen lehet. Még úgy se, hogy Darrennel ellentétben nekem egy kölyköm sincs, sőt… eddig valahogy a gondolat se nagyon foglalkoztatott, még úgy se, ha vérvonalfőként kéne… Illene, vagy valami hasonló. - Lehet, hogy most így gondolod. - inkább nem megyek bele, hogy még csak pár éve tart az átok, mi az, a mi szemünkben, akik több száz évig élünk? A vérvonal legfiatalabbjai még gyerekcipőben járnak, és ha meg is fogyatkoznának, mire megoldás adódik a problémára, nos… az alapítóink is egyedül voltak. Oké, tudom, vérfarkas se bolyongott annyi a világban, de annyira akkor sem elkeseredett a helyzet, ahogy elsőre tűnik. Csak ahogy tapasztaltam, a türelem sem épp a fakírok erőssége, többnyire. - Sejtettem. - sóhajtok szomorúan, majd az utolsó korty pezsgőt eltüntetve a poharamból, a másik mellé tettem az asztalra. - Szar dolog kimaradni egy ekkora buliból, de az igazat megvallva, akárhogyan is nézem, ennél szabadabb még sosem voltam életemben. És túlságosan is élvezem a szabadságot ahhoz, hogy önkényesen vegyek pórázt a nyakamba. - feleltem őszintén. Még ha számos kötelezettséggel, felelősséggel és kötöttséggel is jár ez az egész vérvonalfői lét, még így is – Ami pedig a hatalmat és a nagy célokat illeti, lehet, illúzióromboló leszek, de nincsenek nagy céljaim, ambícióim. Sem olyan elkeseredett helyzetem, mint neked. Az isteni hatalom sem vonz, innentől kezdve pedig nem hiszem, hogy Alignak bármi olyat tudna ajánlani, amiért egyből igent mondani, szóval köszönöm a lehetőséget, de nem élnék vele. - amit eddig elértem, azt magamnak köszönhetem, azt pedig, hogy érzelmileg eléggé elhatárolódtam másoktól az elmúlt időben… sokszor nehéz, vagy irigykedve nézek másokra, de mégis, ezekben az időkben hálát adok érte, könnyebb a feladataimra koncentrálnom. - Hurrá, egy újabb célkereszt a hátamra. Mégiscsak szétverjük Yetta lakását, vagy a szülinapodra való tekintettel kezdhetnénk mondjuk holnaptól ezt a macska-egér játékot? - tértem a lényegre, ha már eddig ilyen kedélyesen elbeszélgettünk, és nem igazán volt hova ragozni a történetet.
Elhúztam a számat. - Valóban. Csakhogy én ennél többet akarok az élettől, nem beérni ezzel a szánalmas minimummal, akkor sem, ha épp tudom, hogy jelenleg nem igazán van többre esélyem vagy lehetőségem. A lehetőségeim, a szabadságom tulajdonképp nem-létező, legfeljebb áltathatom magam ezzel olyankor, amikor például Williammel dacolok. Illúzió, satnya pótszer, ami segít egy keveset megőrizni magamból. Ezzel viszont sose leszek kibékülve, sose leszek megelégedve. A láncok a bőrömbe vájnak, az ősi mancs a torkomon tapos, hogyan is lehetnék ezért valaha igazán hálás, érezhetném magam szerencsésnek? Attól, hogy valakinek ennyi se jut, nekem ez még nem elég. Távolról sem - de egyelőre kénytelen vagyok beérni ennyivel. - Neki mást szánok - zártam rövidre ennyivel Yetta kérdését, mert ennél több nem tatozott egyelőre Mishára, kiváltképp azelőtt nem, hogy a párommal beszélem volna erről. Helyette a kapott "ajándékról" meséltem, valamint arról, hogy Teremtés, étharapás nélkül is miért vettem biztosra, hogy az alku Alignakra vonatkozó része él, érvényes. Örültem, hogy nővérem se látta másképp, az hiányzott volna még, hogy elkezdjek minden eddigiben kételkedni. - Alignak átkáról lévén szó... nem hibáztatom őket - ereszkedtek meg kissé vállaim, és bár keserűséggel töltött el, amiket láttam a problémát, emlegetett közösségek esetében, valóban nem tudtam érte megvetni őket. Kiváltképp azok után, amire a fejemet adtam. Tettem egy félig ingerült fejmozdulatot. Most így gondolom... Fogalmam sincs, mi vár a "most"-on túl, hogy van-e egyáltalán bármi. Csak azt tudtam, hogy helyre kellett tennem az örökölt hibát és bebiztosítanom a vérvonalam jövőjét, a jelen kínálkozó lehetőségét megragadva. Ha lesz más út... meglátjuk, akkor mi lesz. Az időkésére örömtelen mosollyal intettem nemet, de éreztem, hogy ő is pontosan tudta, nincs lehetősége időhúzásra. Hallgattam Mishát, az elégedettségemet pedig minden mondattal egyre nehezebben tudtam palástolni. A korábbi mosolyom őszinte lett, jó ideje pedig először éreztem valamiféle reményt vagy mentsvárat. Egy kicsit fellélegezte azt hiszem. A felvillanó jókedvem rövid kis nevetésben csúcsosodott ki, amikor felhozta, hogy mégiscsak szétverjük a lakást. Megint töltöttem magamnak és ittam pár kortyot. Nos, ha valamire, erre megérte inni! - A célkeresztet eltaláltad, és mivel nemet mondtál, így nagy eséllyel lesz egy látogatód, aki elveszi az emlékeid kritikus részét. Tudod, te vagy a CIA, ő pedig a Bújócskabajnok. Legalábbis szereti annak hinni magát. Utána indul a kergetőzés, vagy azonnal, vagy altatnak kicsit, majd elválik, minden esetre előre is jó vadászatot neked. Felkeltem és kinyújtóztattam a tagjaimat, mintha valójában egy udvariassági látogatást ejtettünk volna meg. - Nem szépítek, valószínűleg viharos idők várnak majd rád, de legalább jó erőben maradsz - mondtam, ha már korábban a pozitívumok emlegette a gyér választási lehetőségeim kapcsán. - Azokat pedig - intettem fejemmel a fiolák felé - nyugodtan vidd vissza Willnek. Semmit se fogok fizetni. Részemről pedig ezzel rá is kanyarodhattunk a könnyes búcsúra, ha nem volt még más a tarsolyában, ami miatt felkeresett.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
- Tudod, szokták azt is mondani, hogy az élet nem kívánságműsor. - szar ügy, de ez van. Oké, értem én, kell, hogy legyenek az embernek céljai, de olyan célokat kitűzni magad elé ami szinte elérhetetlen… vagy kurva jó motiváció, vagy totál befordulsz vagy megzakkansz tőle végső elkeseredettségedben, ki hogyan reagálja le, és Darren esetében nem úgy tűnt nekem, mint ha arra motiválná a dolog, hogy jobb legyen. Inkább kétségbeesett hajsza a túlélésért. A Yettára adott válaszára csak szótlanul bólintottam, bár lenne még kérdésem, de ha ilyen látványosan rövidre zárta a témát, akkor esélyesen a többire sem eredne meg a nyelve. Akárhogy is, ő is fakír, hozzá tartozik minden szempontból, nem az én tisztem „megmenteni”, ha esetleg épp készülne őt is magával rántani. Bár szeretnék bízni benne, hogy ilyen mélyre azért még nem süllyedt, pont az iránta érzett érzések miatt, és nem fognak meggondolatlanul Rómeó és Júliát játszani, együtt rohanva a saját végzetükbe. Aztán jön az alku. Lehetőség, elhívás, toborzás, nevezze ki hogy szeretné, és bár egy pillanatra eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne, ha, végeredményben eszem ágában sincs beállni az agymosott szektájukba. Na jó, nem agymosott, csak ahogy így átjön, kegyetlen jó taktikával és kicselezhetetlen sakk-mattal sarokba szorított tagokkal, akik bármit megtesznek, csak ne veszítsék el az utolsó reményszálukat, amibe még kapaszkodhatnak… még jó, hogy ennyire nem elkeseredett az életem, és egyelőre nem játszottam el az összes bábumat a táblán… - Szuper, alig várom. - nem – Ami pedig a becenevét illeti, majd elválik, mennyire szolgált rá. - nevettem röviden, és a Dariotól kapott információk ismeretében akaratlanul is a titokzatos, szőke alak vonásai derengtek fel a lelki szemeim előtt, emléktörlés ide vagy oda. - Most erre mit mondhatnék? Furcsa lesz újra a másik oldalon állni. Bár, ha annyira megnézzük, talán annyira nem is másik oldal. Mindenesetre köszönöm. - azt, hogy az információt, vagy a jókívánságokat köszöntem meg, a képzeletére bíztam. Nem csak „mi” vagyunk a prédák, és ők a „vadászok”, oda-vissza kölcsönös, annyi különbséggel, hogy ők egyelőre egészen jól leplezik a létüket, hányan vannak, vagy kik is ők általában. Téglák. Búza közé keveredett konkoly, ami elsőre nem feltűnő, de akaratlanul is ott lapul, míg nem észre nem veszik, és ki nem válogatják. -"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög, Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! – idéztem a szavaira Edgar Allan Poe ismert verséből, miközben komótosan felkeltem a helyemről, a távozáshoz készülődve, a fiolákat tartalmazó dobozt is magamhoz véve, kivételesen. - Majd meglátjuk, Darren. Majd meglátjuk. - csak a végén nehogy kamatosan hajtsák be rajtad a tartozást, amit nem voltál hajlandó megfizetni - Csak azért, mert ma van a születésnapod. - nem vagyok holmi csomagfutár, szóval érezze megtiszteltetésnek, hogy teljesítem a kérését. Csak ezért, és mert ezek után úgy is lesz egy újabb köröm az őrzőknél – Ég veled! - feleltem még búcsúzóul, majd ha nem akart mást, akkor magára is hagytam a lakás csendes magányában.
Kezdőlap
//
