Izmaim pattanásig feszülnek nyakamon, amikor arcával felém közelít. Orromba tódul vérének édes, hívogató illata, de ez most más, mint amikor sebet ejtek jelölésül nyakán, annak jelzésére, hogy hozzám tartozik. Ebben erőszak-illat bújik meg, féktelenségé és őrjöngésé... Kérem és ő elenged. Pillantása bizalmatlan, de azt hiszem, a jelen - számomra kissé zavaros - helyzetben nem róhatom fel ezt neki. Kék tekintetem követi mozdulatait, mintha csak meg akarnám győzni róla őt és az északi fehér bundását is: Jól vagyok. Nem csinálok több hülyeséget, de ami a legfontosabb, hogy nem fogom bántani. Itt se kellett volna lennie, amikor ez az egész megtörténik!
Ahogy ellép a konyha irányába, idegesen túrok szőke, csapzott tincseim közé és felülök. Köröttem merő vér és kuszaság: az ágynemű. Rossz szájízzel, erőtlenül rángatom pántos pizsamának kinevezett felsőmet magamra, s megérezve a visszatérő jelenlétét, felé fordulok. - Köszönöm. - Szavam ijesztően komoly magamhoz képest. Még én is megkérdőjelezném, beteg vagyok-e, holott tudom, hogy egy farkas nem kaphat el semmiféle nyavalyát (a lelki kórokat leszámítva). Lassan kortyolom a vizet, magam elé tekintve, látóterem szegletében a kedvesemmel, s a testén éktelenkedő sebekkel, melyeknél élt már rosszabbakat is nyilvánvalóan, de... ettől nem fáj kevésbé a látványuk mögött meghúzódó "eszmeiség", mely szerint én okoztam őket- Én, akit a párjául választott, akivel osztozik az ágyán és viszont. Egy pillanatra ellágyulnak vonásaim. Inkább tűnök esetlen, álmából felriadt gyermeknek, mintsem fenevadnak. Egyetlen pillanatra. Aztán elhangzik a kérdés és vonásaim ismét megfeszülnek idegesen. - Semmit. Csak egy... rémálom volt. - Elég intenzív, ami azt illeti, ezt sajnos le se tagadhatom, akármennyire is igyekeznék. - Sajnálom. - pillantok oldalt kedvesemre, sötét tekintetében keresve biztonságot adó menedéket a kuszaságban. - Sajnálom, hogy így kellett látnod, és hogy... nem akartalak bántani. Darren! - remeg meg ajkam a mondat második felére, sírósan görbülő szeglete ellen igyekszem küzdeni. Kezeim tehetetlenül pihennek ölemben, a poharat szorongatva, holott legszívesebben őt ölelném, karjai közt lelve menedéket.
A jelen helyzet arra emlékeztetett, amikor a falkaegyesítés gondolatát felvető falkagyűlést követően az erdőbe rohantam és az ölés kedvééért gyilkoltam le egy szarvascsaládot, ő pedig rám talált. Akkor és ott az ösztön engem hajtott majdhogy az őrületbe, ezúttal viszont Yettát készítette ki, csakhogy az én farkasom másképp reagált, mint azon a múltbéli tisztáson az övé. A levegő pedig ettől feszültséggel, óvatos tartózkodással és némi kimértséggel telt meg, vérem szagával elegyedve. Éreztem, hogy a farkasom fölém kerekedett, hogy ő a meghatározóbb, állati részem eddig nem tapaszt nyílt érdeklődéssel és tapintattal fordult a helyzet felé. Min ulvinne pillantása ugyan nem győzött meg minket teljes egészében, ám mindenképp biztató volt. Konyhában való ténykedésem idő mindkettőnknek: neki arra, hogy kicsit összeszedje magát, nekem arra, hogy teljesen megnyugodjak. Hálája halk és tőle szokatlanul komoly, miközben átnyújtom a vízzel teli poharat és leülök az ágy szélére. Figyeltem, ahogy aprókat kortyolva ivott, kezemet pedig a takaró azon részére tettem, ami alatt a térde rejtőzött és hüvelykujjammal lassan cirógattam. Igaz, hogy a paplanon keresztül nem érezhetett sokat, de most nem is az volt a lényeg. Türelmesen vártam, amíg ivott, s csak után kezdtem faggatni, aminek szemmel láthatóan nem örült, s kitérő választ adott, amitől meg én nem repestem. - Sejtettem, hogy nem pillangókat hajkurásztál a napsütötte, virágos mezőn - mormoltam az orrom alatt némileg kelletlenül. A sajnálatra csak sóhajtottam. - Ugyan... - mondtam halkan, aztán látva, hogy megremegett a szája és vészesen lefelé görbült, közelebb húzódtam hozzá. - Nincs semmi baj - emelten lassan felé szabad kezem és a füle mögé tűrtem egy kósza, szőke tincsét. - Nem történt tragédia, jól vagyok, csak... kicsit megijesztettél. Nem tudtam, mivel segítek, mivel ártok... - Megráztam a fejem és kinéztem az esőverte ablakon egy hosszú másodpercre. - Nem ez volt az első eset, igaz? Szeretném tudni, hogy mi volt ez, min ulvinne. Áruld el nekem, hogy mit álmodtál... kérlek... Sejtettem, hogy nem valami vidám és örömteli dolgot, különben nem lenne ilyen feldúlt, nem támadott volna rám és nem adott volna kitérő választ. Ahogy ott ültünk és próbáltam a tekintetéből kiolvasni a választ, a farkasom tovább feszengett, nem olyan erőteljesen, követelőzőn, mint azon kivételes alkalmakkor, mikor dühében ki akar törni, csupán éreztette, hogy a felszín közvetlen közelében ólálkodik. Kész lett volna olyasmi ellen is megvédeni a nőstényét, amit se látni, se érinteni nem lehet, mert ami az övé, azt egyedül neki van joga bántani.
Megadóan teszem a poharat le az éjjeli szekrényre és húzódom közelebb a kedveshez, mintha ő volna az utolsó mentsváram az iménti őrület közepette. Talán így is van... Olen néha meglátogat, Jenny is beugrik olykor, de ez már nem olyan, mint amikor egy városban éltünk, egy falkához tartoztunk. Darrennel sem igazán így képzeltem a "próbáljuk meg, milyen huzamosabb ideig egy valakivel lenni és nem kefélni félre bárkivel, aki megtetszik és kedvünkre mozdul" dolgot. Gondolom, ő se így akarta. Nem is ő tehet róla, hogy így alakult. Csakis én bonyolítom már megint magamnak az életemet. De még így is a párom az, akit legsűrűbben látok. Aki még egyáltalán ide köt, erre a fagyos vidékre. - Dehogy nincs baj. - "Nyaffantam" elhalóan, apró szusszanással nyugtázva simító érintését. Míg ő a nyugodtság pajzsával volt felvértezve, az én farkasom, mint ketrecbe zárt, szilaj vad rótta köreit. Aki megízlelte a szabadság végtelenségének ízét, miért érné be kevesebbel? A fehér bundás nem tenné, ha tehetné... Nyugtatónak vagy épp magyarázkodónak szánt szavai után csak a csend marad és a mozdulat, amivel dereka köré fonom karjaimat, közelebb vonva magát ez által hozzám, ha lehet még egyáltalán ennél is közelebb. Magamba szívom illatát, farkasának hűvösségében mártózom meg, figyelő szándéka megnyugvással tölt el. Jó volna így maradni. Hallgatni, míg mennie nem kell, s elfeledni minden szó nélkül az egészet. Ugyanakkor sejtem, nem hagy itt magyarázat nélkül - nem is érdemli ezt, de vajon én akarom-e, hogy ismerje a múltam ezen szegletét? Megbízok-e benne annyira, hogy színt valljak: farkasom mellé a lazára vett gyeplő felelőtlenség és én mégis rendre kísértem a sorsomat. Elengedem és kissé elhajolok közelségéből, de csak azért, hogy szemközt tudjak helyezkedni vele. Ha ehhez az kell, akár az ölébe is ülök, vele szemközt, a lényeg, hogy tenyereimmel minél kényelmesebben simíthassak arcára, tarkójánál tincseit találva meg finoman megragadó mozdulat keretében ujjaimmal. Tekintetem az övét fürkészi, elemi mélységekig hatolva a sötét szempárban és ugyan ennyire nyílva meg neki saját kékjeimmel. Felötlik bennem a hirtelen gondolat, hogy egészen egyszerűen átadom neki az álom emlékét, de szerencsére időben eszembe jut, mit művelt velem annak intenzitása. Nem hiányzik, hogy mindketten becsavarodjunk tőle! - Van egy... visszatérő álmom évek óta. Nem sűrűn jön elő, általában ítéletidő idején. - Habár most ittam vizet, hirtelen nagyon száraznak érzem ajkaimat, torkomat. Szavaim óvatossága pillantásomban is visszatükrözik, miközben Darrent figyelem. - A helyszín és a szituáció mindig más, de a vége ugyan az: vér és emberhús őrjítően tömény mennyiségben. Gyerekeké, az anyjuké... - Bár arcommal felé tekintek, pillantásom percekig mégis a semmibe réved. Talán még sárgás-borostyános fény is megcsillan bennük, mielőtt Darrenre néznék ismét. - Nem lett volna szabad itt lenned. Komolyabb bajod is eshetett volna. - Azt pedig sosem bocsátanám meg magamnak, ha követve vagy közvetlenül, de miattam esne komoly baja.
A felmordulására nem mondtam semmit. Próbáltam megnyugtatni, de nem lepett meg, hogy nem sikerült egykönnyen, így amikor közelebb húzódott, hogy átöleljen, úgy helyezkedtem, hogy kényelmes legyen neki is, nekem is. Államat a fején nyugtatom, menedéket nyújtón ölelem magamhoz, mialatt energiáim folytatják korábbi hűvös táncukat. Felrémlik egy csendes dallam a fejemben, rettenetesen régi, s nem is biztos, hogy pontosan emlékszem rá, mégis halkan dúdolni kezdem a hajdani altatódalt. Szívesen figyelmeztettem volna rá, hogy összekeni magát a véremmel, ha így marad, mégse tettem. Azt le tudja mosni magáról bármikor, most fontosabb, hogy lecsillapodjon, hogy a farkasa is megkapaszkodhasson fehér ordasom rideg nyugalmában. Kérésemet hallva elhúzódik kissé, az ölembe ül, nyugtalan tekintete az enyémet kutatja, mintha bizonyosságot akarna szerezni valamiről, amit nekem nem árul el, de nem is kell. Azt hiszem, sejtem, mit keres. Kezem lazán pihen oldalán, gyengéd ragaszkodással, míg ő ujjaival tarkómba mar. Kapaszkodik. Talán nem is tud róla, talán ösztönből, vagy az álom utóhatása miatt teszi ezt, de érzem, nem csupán abból, hogy a tincseim közé túr, hanem pillantása, egész lénye is erről árulkodik. Vajon elmondta bárkinek is, hogy mik gyötrik az ilyen viharos éjszakákon? Ha pedig nem, mióta hordozhatja, kínozhatja vele magát? A raktárban eltöltött randevú alatt azt hittem, megismertem, s most rá kellett jönnöm, mennyi mindent nem tudok még róla! Lesz olyan, hogy kijelenthetem: ismerem? Vagy mindig marad egy apróság, egy eltitkolt foszlány, egy leheletnyi sejtés, ami azt súgja, hogy még mindig van valami a háttérben? Beszélni kezd, én pedig figyelek, mintha az életem múlna rajtam. Hirtelen távolinak tűnik, hiába ül az ölemben, mert olyan messzire repül vissza gondolatban, ahol tudom, hogy nem érhetem el, és ennek nem örülök. Gyerekeké, az anyjuké... A szemem kissé elkerekedik, már egyáltalán nem csodálkozom, hogy olyan heves ébresztőt kaptam, a megválaszolt kérdésem helyére azonban csak újabbak léptek. Enyhén ráncoltam a homlokom, s vettem egy mélyebb lélegzetet, hogy ismét kérdezzek, ám ezt elodázta utolsó mondata. Bosszúsan felmordultam. - És ha nem vagyok itt, akkor most egyedül gubbasztasz. Vagy még mindig a rémálmodban vergődsz. - Megráztam a fejem. - Yetta, ne csináld ezt! Tudok magamra vigyázni, és lehet, hogy tehettél volna nagyobb kárt, de nem tettél. Legközelebb meg odafigyelek az időjárás jelentésre és ennyi baj se lesz. - Két kezem közé fogtam az arcát. - Ez csak rémálom, min ulvinne. - Mélyen a szemébe néztem, de féltem, hogy előbbi szavaim nem segítettek túl sokat, legalábbis nem annyit, amennyit szerettem volna. - Mi okozza a rémálmaid? - kérdeztem végül, mert ha megvan az ok, az alap, akkor lehet dolgozni azon, hogy eltűnjön, hogy megszabaduljon tőle. Nem vagyok szakavatott pszichológus, de ehhez nem is kell zseninek lenni, ugye?
A legkevésbé sem érdekelne, hogy véres leszek. Nem először és nem is utoljára színezi bőrömet az éltető folyadék - noha remélem, esetében többször nem fordul ez elő, főleg nem úgy, hogy én okozom sérüléseit, ami miatt vére serken. Az enyém. Hihetetlenül hangzik mai napig... A miénk. Hozzánk tartozik és ezért védeni kell, nem ártani neki. - Emberi felem kevéssé, farkasom azonban annál inkább képes átmenni birtokló, tulajdonát őrző vadba, mikor fenyegetve érzi a sajátjait. Úgy is megfogalmazhatnám ezt a kettősséget, hogy nem vagyok féltékeny, csupán utálom, ha hozzáérnek ahhoz, ami az enyém. Szavaira keserűen ciccenek fel. Ugyan menjen már!... - Az elmúlt ötven évben sem voltál mellettem és valahogy csak túlvészeltem nélküled az egészet. - Megjegyzésem tudatlanul is odaszúrni akar, figyelmeztetni akaratlanul, hogy mennyire kis szelete is az eddig leélt éveimnek. Pont, mint én az övének! Hiába tűnik úgy minden egyes együtt töltött percben, hogy egymás előtt nem volt életünk igazán. Hogy a világ csak a másik féllel teljes. Dacosan meredtem rá két tenyere közül, állva tekintettemmel az övét. Komolyan azt hiszi, hogy ez az időjárás duma vicces? Oké, ha nem én viselkedtem volna úgy az imént, mint aki megveszett, kétségtelenül annak találnám, így azonban... - Nem csak egy rémálom, Darren! - Fakadok ki lemondó hevességgel. Nehéz ez most. Nehéz neki, mert fogalma sincs semmiről és én csak félinformációkat csepegtetek neki (csodálom amiért nem hozott még képzeletbeli jégcsákányt magának, hogy kiszedje belőlem a miértekre a választ) és nehéz nekem, mert senkinek nem beszéltem még a dologról úgy igazán. Sóhajtva "tépem ki" magamat karjai közül és pattanok két lábra, hogy mint ketrecbe zárt vad, induljak sétára előtte: oda-vissza, oda-vissza... - Én... Öltem. Láttam milyen fejet vágtál az előbb, amikor a gyereket és a nőt említettem, de mégis mit gondoltál, én vagyok Teréz anya reinkarnációja? Mindannyian ölünk hosszú életünk során, ez ugyan úgy a lényünk része, mint... bármi, ami a farkassággal jár! Ki kevesebbszer, ki többször, de mindenki öl. Te, én... előbb-utóbb Ashley is belekóstol, ha nem tette már meg! - Tárom szét a kezeimet. Le kellene higgadnom, de irgalmatlanul. Azt hittem, ha kiadom magamból, akkor talán... könnyebb lesz. Jobb, vagy tudom is én! De ahogy beszélek róla, csak belelovalom, hergelem magamat egyre inkább. - Egyszerű emberek voltak, Dé. Még csak nem is ismertem őket soha! Nem vétettek semmit, hogy okom legyen végezni velük. Én csak... kipróbáltunk valami igazán ütős szert, amire rosszul reagáltam és...a többiek azt mondták, baleset volt. Hogy nem én tehetek róla, hiszen világomról nem tudtam, miközben... lemészároltam őket! A fiút, a lány, az anyát... Én... - hajamba túrok a következő kanyarnál, ahogy visszafordulok a szoba végéből Darren felé. - Ha tényleg véletlen volt, ha tényleg ösztönből cselekedtem, akkor miért kísért? Miért nem hagy nyugodni, mondd meg nekem?! Egy kibaszott szarvast se siratok meg, csak mert ártatlanként kellett meghalnia! - Tekintetem vádló, sárgán villan Darren felé, holott nem ő az, akinek szól ez a pillantás. Hanem én magam.
A válaszára először csak résnyire elválnak ajkaim, szó azonban nem hagyja el még jó pár másodpercig a szám. Halvány, keserédes mosollyal fogadom a találatot. - Igaz - mondom végül, s hirtelen úgy érzem, mintha kijelölt volna egy határt. Meghúzta: eddig és nem tovább, így is örüljek, hogy egyáltalán eddig eljutottam, hogy eddig engedett, itt állj, legyen elég. Legyen elég, mert később még több kell majd talán. Néhány pillanatra lesütött tekintetem is mintha a visszavonulást sugallná, mindemellett azonban úgy is tűnhet, mintha csupán arcomra vándoroló érintését innám magamba. A szemébe nézek, amiben még mindig vihar dúl - a felforgató álom nyomai, amit suta viccelődéssel próbáltam elhessegetni. - Hanem mi még? - ütöm a vasat, kezem pedig az alkarjára siklik, de nem húzom el a kezét arcomról, nem vonom közelebb, csupán tartom. Át akartam lépni a határt, amit húzott. Hagyom felkelni, ujjbegyeim finom cirógatással búcsúznak karjától, hogy utána mindössze tekintetemmel kövessem. Törökülésbe helyezkedek, éberen figyelek, mint nem sokkal korábban, amikor azt lestem, vajon támad-e még, vajon az álom fogja továbbra is, vagy már velem van? Belekezd, a hangja remegősen hat, idegesen, mozdulatai, energiái továbbra is feldúltságról tanúskodnak, s ezen saját, hűvös energiáimmal már legfeljebb úgy tudnék segíteni, ha kényszeríteném, elnyomnám. Mintha menteni akarná magát. Az, hogy mind ölünk, olyan borzalmas és mégis természetes velejárója volt a magunkfajták életének, hogy belegondolni iszonyú. Hogy kinéztem-e belőle is ilyesmit? Igazából sose fordult meg a fejemben, bár fogalmam sincs, hogy azért nem, mert tényleg ennyire evidens, vagy mert... jól esett kicsit abban ringatni magam, hogy talán van kivétel. Talán lehetne ő a kivétel. Mert azt már rég tudom, hogy a lányom nem lesz az. Egyszerű emberek... nem vétettek semmit... ütős szer... baleset volt... lemészárolta őket... Tekintetemből lassan kiveszik a részvét, hiába a csokoládébarna, meleg árnyalat, pillantásom szinte zord, akár észak viharos téli éjszakái. Arcom megfeszült, vonásaimból semmit sem lehet egyértelműen kiolvasni, energiáim kuszák, ridegek, farkasom már-már távolságtartóan méltóságteljes, vagy inkább arrogáns. Úgy emelkedtem fel az ágyról, mint a legengedelmesebb marionettbáb, aminek meghúzzák a zsinegeit. Elindultam felé, közben pedig egyik kezemmel arcomról, másikkal mellkasomról töröltem le némi vért, hogy legalább három-három ujjam hegye véres legyen. Közvetlenül Yetta előtt álltam meg, olyan közel, hogy teljesen be kellett hajítani a karom ahhoz, hogy álla alá tudjak nyúlni. Halkan beszéltem, szinte csak súgtam a szavakat, mialatt mutató és középső ujjammal állát, hüvelykujjammal száját kentem össze véremmel. - Mert te tetted. A te hülyeséged következménye. Következmény, nem baleset. - Másik kezemmel arca oldalán simítottam végig, mintha festenék. - Döntöttél, amikor ahhoz a szerhez nyúltál, ez lett belőle. Gondolom nem kényszírből vetted be, ha pedig így van, akkor volt választásod. Ezt választottad és gyilkos lettél. - Szinte a szájába súgtam a szavakat, mintha csak szerelmes vallomás lenne, ám hangom érzelemmentes, energiám hűvös. - Azért kísért, mert ezt te is tudod. A lelkiismereted miatt van. Bűntudatnak hívják. - Szívdobbanásnyi szünetet tartottam. - Nem baleset volt, hanem hiba - kezem közé fogtam arcát, még inkább összemaszatolva őt -, és amíg katasztrofális véletlenné minősíted, amíg nem tudod elfogadni, feldolgozni, nem is hagy el. - Lenyaltam némi vért a szájáról, ha el akart hajolni, erősebben tartottam. - Gyere ide... - húztam magamhoz és öleltem át jó szorosan, majd a hajába fúrtam az arcom. - Jó ember vagy, min ulvinne, ezért bánt, hogy akkor ilyen voltál. Mert soha nem tennél ilyet, soha nem tettél volna ilyet... A farkasod viszont képes rá. Mert állat, ösztönlény, és nem érdekli, hogy hány éves, akit széttéphet. - Energiámba apránként valamiféle melegség lopakodik. - Történt ehhez hasonló máskor is? - kérdeztem csendesen, és lassan elengedtem, hogy ezzel együtt szemügyre vehessem, hogy van, mit sikerült alkotnom szép arcára és persze hogy mennyire neheztelhet előbbi szavaimért.
Felemelkedik az ágyról, utánam lép és ennek következtében vádló tekintetembe riadt értetlenség költözik. Most ez... mi? Komolyan kérdezem! - Darren... - suttogom felé, s miként karja mozdul, úgy szalad a borostyán tekintet mellkasa felé. Talán még ajkaimat is megnyalom kissé, ösztönös gesztusként, melyben nincs semmi sokértelműség, csupán a bennem lakozó vadállat vágya. Neki vér kell. Vér kell és hús, de nem mindegy, miféle. Ki kóstolta már a legízletesebb falatokat, miért érné be kevesebbel? Mire felfogom, mire is készülne, már késő. Hátrálnék, de hátam a csukott ajtót éri el, Darren pedig államat tartja, biztos fogással fordítva arcomat a sajátja felé. - Ne... - Figyelmeztető a hangom, ugyanakkor megremeg. Véres ujjai államat, ajkaimat érik, én pedig szívem szerint kitépném magamat karjai közül. Elrántom a fejemet - nem ereszt. Vállainál ragadva meg lökném el magamtól - ő még közelebb lép. - Hagyd abba! Hagyd abba! - Kiáltom, s a torkomból felszakadó, elégedetlen morgás mellé kétségbeesettség vegyül. Fáj. Nem az, amit tesz, hanem a szavak, melyek mellé járnak. A hűvös, kíméletlen tőrök, melyek újabb és újabb vérző találatot jelentenek lelkem vásznán. Nem akarom hallani! Nem így! Én nem... én... Kimondva az egész csak még inkább fájóvá, még valóságosabbá válik. Mit nem adtam volna érte, ha mindez nem jeges zuhanyként érkezik... legalább üvöltene velem, de nem! - Elég! Elég, eressz el! - Szinte nyüszítek, miközben tépném, szaggatnám le magamról a másik kezeit a fal és Darren testének szorításában vergődve. Magához húz. Felhagyok a menekülésnek csúfolt vergődéssel, karjaim a nyaka, vállai köré fonódva vonják közelebb a lehetetlennél is a hímet. Nem érdekel, hogy minden csupa vér lesz. Már az amúgy is. Arcomat nyakába fúrva azon kapom magamat, hogy minden ízemben remegek. Arcomon a vért sós, forró könnyen útja tarkítja, s nekem fogalmam sincs, mikor... mióta sírok. Torkomat is az fojtogatja, nem hagyva szóhoz jutni, míg mellkasomon a bűntudat réme ül teljes súlyával és képén kaján vigyorral. Úgy ölelem a kedvest, mintha az életem múlna rajta. Kérdésére sem tudok értelmesen választ adni: egészen egyszerűen nemet intek fejemmel, nem hajolva el nyakától. Nem nézve a szemeibe könnyáztatta kékeszöldjeimmel.
Kegyetlennek tűnhetek, kíméletlennek és érzéketlennek, kívülről talán én is annak tartanám magam, mégsem érzem azt egy percig sem, hogy máshogy kéne, mást kéne, finomabban, pátyolgatón, ferdítve. Nem gyerek már, nem tegnap lett beharapva, én pedig nem fogok neki hazudni, megsimogatni a fejét és olyan kellemes kis felhőpamacsba csomagolni, ami azt duruzsolja neki minden lefekvéskor, hogy baleset volt, nem is te tetted. Ettől nem lenne jobb. Kínzom, egyik súlyos mondatot a másik követi, mindeközben pedig tökéletesen figyelmen kívül hagyom minden tiltakozását, vergődését, szabadulási kísérletét. Nem eresztem, mert most van itt az ideje, hogy mindez kijöjjön belőle, hogy szembe nézzen vele, tényleg szembe nézzen azzal, amit elkövetett. Nem ítélkezek, nem vonom felelősségre, a lelkiismerete megteszi helyettem, a rémálmai belé tépnek, vagy inkább széttépik. Később majd leszek kedves, majd összeszedem a széthullott darabokat, de vannak sebek, amik csak akkor gyógyulnak be rendesen, ha még egyszer feltépik őket, hogy kiégessék. Igaza van, tényleg elenyésző a nagy egészhez képest az az idő, amit egymás életében eddig eltöltöttünk, tényleg sok mindent nem tudhatok még róla valószínűleg, de ez nem jelenti azt, hogy nem tehetek meg minden tőlem telhetőt egy ilyen helyzetben. Kétségbeesése, fájdalma szinte fojtogatóan tölti ki körülötte a levegőt, méregként vegyül energiái közé... Az ölelésben megadja magát, felhagy a tiltakozással, a harccal és keservesen sír. Most először érzem kicsinek és törékenynek, kérdésem után pedig sokáig nem mondok semmit, csak ölelem, tartom, elrejtem minden elől. Elég volt neki ennyi szenvedés, ne bántsa senki. Pajzsom sehol nincs, óvó szeretettel vonom körbe, farkasom most először kínál fel neki melegséget, az otthon édes érzetét, törődést. Úgy ölelem, mintha soha többé nem akarnám elengedni, talán tényleg így is van, minden esetre karjaimat szorosan fonom köré, s addig eszembe sincs lazítani ezen, míg meg nem nyugszik, el nem zokogja minden fájdalmát, ki nem adja, ami felgyülemlett benne. Utána se ígérem, hogy most már jobb lesz, hogy innentől elkerülik a rémálmok, hogy könnyebben fog erre a tettére tekinteni. Hazugság lenne, amivel lehet, hogy pont az előbb elindított gyógyulási folyamatot törölném képen. - Itt vagyok, min ulvinne - suttogom, miután már képes ismét a szemembe nézni, én pedig hüvelykujjammal törlöm le arcáról a könnyeket -, és itt leszek. Nem kell egyedül megbirkóznod vele, nem kell elnyomnod, elfojtanod. Olyan... annyira zilált és riadt, annyira kicsi... Szeretem. - Tudom, hogy nehéz és ijesztő, hogy nem könnyű. De mindenen túl lehet jutni. - Megfogom a kezét és megszorítom kicsit, majd finoman elhúzom az ajtótól, hogy kinyissam azt, s továbbra se eresztve Yettát, csendben a fürdő felé terelem.
Vergődök az önvád vérző tengerében, miként vergődök a kedves karjai közt. Energiáim kavarogva, rebegve őrzik a testem ketrecébe zárt vadat, melynek hófehér bundáját vér szennyezi. Vicsorogva, fogazatát villogtatva vádol farkasom. Engem, az embert! Arra kér, fogadjam el végre. Fogadjam el, hogy ez ugyan úgy a része lényének - és általa az enyémnek is - mint az, hogy versenyt fut a széllel teliholdas éjszakákon, s hogy örömét leli abban, ha napsütésben csillog a bundája - főleg, hogy itt a hideg északon nem sok jut ki ebből nekünk. A részem; egy gyilkos. Gyilkossá lettem általa. Gyilkos vagyok. - Bár szó nem hagyja el ajkaimat, csak a zokogás keserve az, mi hallatszik felőlem, belül mégis ordítok: Én tettem! Én öltem meg azt a családot! Én nem ismertem a határt... nekem kell együtt élnem mindezzel.
Ölelem a másikat, a biztonságot jelentőt számomra. Kissé talán fojtó is, ahogy mohón fonom karjaimat nyaka, vállai köré. Rejtsen el, bújtasson oda, hol nem talál rám egyetlen rémálom se! Vagy adjon megnyugvást ő, oldozzon fel... Önzőség, tudom, ilyesmit kérni, hiszen semmi köze az egészhez igazán. Nincs joga békét ítélnie lelkemnek, de könnyebbé teheti az oda vezető utat számomra. És én szeretném, hogy megtegye. Ki más, ha nem ő? Senkit nem éreztem még ily közel magamhoz - sem atyámat, sem a bátyámat, de még szüleimet sem - az elmúlt százhatvan évben, mint őt és ez egyszerre tölt el bizakodással, valamint félelemmel. Percek telnek el, míg némán, zokogva ölelem Darrent, de idővel "átmegy" a dolog rajtam. A riadalom elmúlik, az egész vádaskodás helyén fájó, feltépett hegek sajognak csupán, tátongva. Még legurul egy-két könnycsepp arcomon, ahogy elhajolok kissé, hogy végre a kedvesemre tekintsek. - Jó... - "Nyüsszentem" aprót biccentve szavaira. Préselnem kell kifelé magamból a szavakat, de megteszem, jelzésül Darren felé: jól vagyok, megvan még a hangom is és megértettem szavainak súlyát. Jól leszek... idővel.
Némán követem, mint öntudatlan gyermek, aki attól fél, elveszíti szülőjét, amint elereszti a kezét. Én sem eresztem Darrent el, csak akkor, mikor a zuhanyzóhoz lép, hogy megnyissa a vizet. Pár pillanat az egész, míg meredten nézem, a következő pillanatban már hátához simulva ölelem újfent, tenyereimmel birtoklóan simítva mellkasát. - Nem akarom, hogy megint elmenj. - Csendes, bizonytalan és mégis érzelmekkel teli szavak ezek. Tényleg önző vagyok. Itt tartanám, arra kérném, kockáztasson mindent, amiért Atanerkként küzdött, hagyja ott a falkát, maradjon velem. Tartson velem... mindegy, hogy hová, csak együtt legyünk. - Ugyanakkor pontosan tudom, hogy ezt is én szúrtam el. Ha csak egy kicsit simulékonyabb vagyok és tudok fejet hajtani, mikor kell... ha akkor én nem... nem cseszek el mindent, most nem kellene heti-kétheti egy-két alkalomra korlátoznunk találkozóink számár. Az én vétkem. És mégis én kérem: ne hagyjon itt.
Mennyivel jobb, amikor mosolyog, nevet, önfeledt és egy kacér pillantásával elfeledtet velem mindent, elbűvöl, észrevétlen magához láncol, ezek a láncok pedig kényelmesek, illenek rám, még ha eddigi életemhez képest idegenek is. Ő az első May óta, akibe így, ennyire beleszerettem, az érzés egyszerre ismerős, s tölt el jóleső melegséggel, ugyanakkor... ijesztő is. Eszembe juttatja a korábbi veszteséget, így önkéntelenül is belém fészkeli magát a félelem magva - mi van, ha vele is így járok? Karja a tarkómnál, arca a nyakamba fúrva, könnyeinek sós illata betölti a levegőt, szipogása szívszaggató, energiái fájdalomtól terhesek, sehol sincs korábbi könnyedsége, én pedig élősködő módjára ezekbe kapaszkodok, hogy elmeneküljek borús gondolataim elől. Szüksége van rám, segítség kell neki, az én kis nőstényem megsebesült. A nehezen kipréselt szó vérszegény, de biztató kezdet. Homlokomat egy pillanatra az övéhez érintem, miközben kezét markomba rejtem, aztán elindulunk a fürdő felé. Szótlanul követ, de nem ereszt. Szeretném megvigasztalni, csakhogy minden ilyen jellegű megnyilvánulás üres fecsegésnek minősülne, így én is néma maradok, s ebben a bánattal telítődött csendben nyitom meg a zuhanyzóban a vizet. Egyik kezem a csappal bíbelődik, másikkal a hőmérsékletet figyelem... Ő pedig hátulról átölel. Szemem enyhén elkerekedik, egy szívdobbanásnyi időre mindennemű mocorgással felhagyok, arról is megfeledkezek, hogy miért állítgatom a csapot. Szinte belém hasít a ragaszkodásnak ezen megnyilvánulása tőle. Vége a játéknak. Eddig szórakoztunk, játszottunk flörtölőset, kicsit komolyabb megkörnyékezéseset, randevúsat, megjelölőset, szeretkezőset, szerelmeset... De ez... ez már nem játék, ebbe már nincs semmi könnyed, vagy viccel elüthető, innentől sebek vannak. Innentől már tényleg tudunk ártani a másiknak - jelenlegi helyzetünk nézve elsősorban én neki. Halk szavaira nagy levegőt veszek, amit pár másodpercig bent tartok majd lassan kifújok, szemem szorosan lehunyom, egyik kezemet mellkasomon nyugvó kézfejére teszem. - Ne tedd ezt velünk - mondom ugyanolyan halkan, s elkínzottan, mint ő. Vissza kell mennem, mindketten tudjuk, de ezt most tényleg ki kell mondanom? Felnézek a mennyezetre. - Muszáj, Yetta... Boldog lennék, ha minden további nélkül megtehetném, hogy otthagyok mindent, de... Ott volt a családom, a falka, ami miattam egyesült. Ha nem megyek vissza, ha túlfeszítem a húrt, Castor nem az én bőrömön demonstrálja, mi jár a kihágásért, hanem a többieken. Ashley esetében is ezt tette. A személyes vágyaimat nem helyezhetem eléjük, még úgy sem, hogy ezek a vágyak egybe csengenek a pároméval. Gyűlölöm, hogy nem lehet mindenki, aki számít és fontos nekem egy helyen, hogy egyiket a másikért mindig el kell hagynom hosszabb-rövidebb időre. Megfordulok, hogy vele szemben legyek, majd leveszem róla a pólót, a mosdókagyló szélére teszem, majd Yetta után nyúlok és behúzom magammal a kellemesen meleg víz alá. Egy darabig nem mondok semmit, csak elkezdem lemosni róla a vérem. - Nincsenek belső konfliktusok - szólaltam meg pár perc után, amikor az arca már teljesen tiszta volt -, jobban megy az együttélés és együttműködés, mint gondoltam. Ha ez így marad... talán tíz-tizenöt év múlva már nem is lesz rám szükség. El fogok menni innen és szeretném, ha velem jönnél majd. Nem utánam, nem úgy, hogy megbeszéljük, hogy majd ekkor vagy akkor itt és ott találkozunk és ha szerencsénk lesz, egy falkába kerülünk. Ha a mostani falkámtól búcsút veszek, veled együtt akarom újra a nyakamba venni a világot, min ulvinne. - Közelebb húztam, arcom az arcát érte, szemem félig lehunytam, kezem felkarján pihent, miközben vízcseppek ezrei záporoztak ránk, jóval védettebb, kellemesebb közegben, mintha kint az utcán állnánk az esőben. - De most nem tudok többet adni... - Kiérezhette a hangomból, hogy ennek éppúgy nem örültem, mint ő. Itt állunk egymással szemben a zuhanyzóban, és a világ, ha csak rövid időre is, de leszűkül erre a talpalatnyi helyre és a nőstényre. A nőstényre, aki csupasz előttem testileg és lelkileg, akiről nagy gonddal mosok le mindent, mintha ezzel a benne kavargó érzéseken is segíthetnék, és aki az enyém, az én párom. Felkarjáról vállára vezettem a kezem és ismét magamhoz öleltem. - Megoldjuk, oké? Ezt és a rémálmaidat is - dörmögtem a fülé, majd csókot nyomtam a halántékára. - Veled vagyok, Yetta, ezt sose felejtsd el, jó? Szeretlek...
Mint a botladozó gyermek az első lépésekkel, úgy vagyok én is ezzel az egész helyzettel, ami Darren és köztem szép lassan "megtanult járni". Még nem az igazi, még lenne mit csiszolni rajta, de most, a fürdő közepén állva, őt ölelve és vérétől borítva érzem igazán őszintének először magamban a gondolatot: szeretem. Voltam szerelmes, nem egyszer, nem is kétszer, hajajj! Hozzá sem fogható, gyermeteg érzelem mindaz ahhoz képest, ami most átjár. Ezért a hímért ölnék, képes lennék megtanulni rendesen főzni. Ezért a hímért nem tudnám egyszerűen megrántani a vállamat immáron, ha egy másik nőstény megkörnyékezi, hogy "majd bevesszük harmadiknak egy estére". Ezért a hímért képes lennék elviselni bármit, ha csak egy kis esélyt is látok rá, hogy visszavegyenek cserébe a falkába, ha ezt kérné. Igen, képes lennék megváltozni és engedni szabados elveimből. Ezért a hímért.
- Tudom... sajnálom. - Súgom szinte a szavakat, leheletem kissé talán fáradtnak tetszőn szalad végig hátán, gerince vonalát cirógatva. Elengedem, ellépek tőle, de csak annyi időre, míg belép a zuhanyrózsa alá, hol a folyó víz már édes dalt csacsog zubogva, hívogatóan. Nyúlnék is a pólóm szegélye felé, de kedvesem megelőz, én pedig nem ellenkezem törődő mozdulataival. Hagyom, hogy gondoskodjon rólam. Hiszen valami ilyesmit is magában hordoz - hordozhatott egykor - az, mikor egy farkas párjául jelöl ki valakit, nem igaz? Védelmet és hűséget... jó és rossz időkben. - Pff, mint valami eskető szöveg! Technikailag házasok vagyunk ezek szerint? Miként ő nem szól, úgy én sem töröm meg a csendet. Csak a kellemesen csobogó víz hangja hallatszik, s mintha a világ megszűnne létezni, lekorlátozódna erre a zuhanyfülkére, a szívveréseink ritmusát is hallani vélem. Tenyerem mellkasán, vállain simít végig, lemosva kiserkent vérét. Nyakán át vezetem fel ujjaimat, megérintve a heget, amit tegnap ejtettem rajta, poénosan megjegyezve: Azért, mert már nem is látszik az előző és nem akarom, hogy elfelejtse. - Szórakozott kis butaság volt, nem vettem sem én sem pedig ő (remélem) komolyan a szavakat. Hogy is hihetném, hogy képes elfelejteni? Nem tekintek rá műveletem közben, tenyereim útját figyelem és azt, amit épp csinálok. Csak a szavak csalják kékes tekintetemet arca irányába. - Darren... - Kissé elképedve hallgatom, amit mond. - Neked a család a mindened, Dé. Ők pedig itt vannak és nem azért, de Victor sem lesz már fiatalabb. Kire bíznád mégis öreg korára? Ryanre? - Hosszú idő óta először jelenik meg apró mosoly ajkaim szegletében. - Nem kérhetem, hogy hagyd magad mögött őket értem, bármennyire is tetszik az ötlet, amit felvázoltál. Tíz-tizenöt év egy farkasnál nem sok idő, de addig még rengeteg minden történhet. Nem... nem szeretném, hogy ilyen hosszú távra tervezz, mert én sem teszem. - Persze, szeretnék a lehető legtovább mellette maradni, s úgy érzem, miénk az örökkévalóság, ha együtt vagyunk. Utaznék vele, bejárhatnánk az egész világot és mindenbe belekóstolnánk kicsit! Azt hiszem, élvezné. Ha megunná, akkor pedig talán beadnám a derekamat neki... kiválasztanánk a Föld azon pontját, amely mindkettőnknek tetszett, összeházasodnánk és oda költöznénk. Talán még egy-két kölyköt is megtűrnék a kedvéért. Ennyit arról, hogy én nem tervezek hosszú távra. - Szerintem... el kellene mondanunk de Lucának, mi a helyzet és, hogy mit szeretnénk. Hátha ajánl valami elfogadható ultimátumot. Csak attól félek, nem ez lesz, hanem téged is kirak esetleg a falkából, vagy ki tudja! - Húzom el kissé a számat. Hát ilyesmiket tervezgetek én unalmas óráimban, Darrenre várva. Ölelésében vesztem el újra, szavai, miként karjai, beborítottak kellemes biztonságot árasztóan. - Én is szeretlek. - Mint még soha senkit előtte.
Könnyen megkedvelek másokat, elég pár jó tulajdonság, némi őrültség, vagy épp suta elesettség, bájos kedvesség. Mintha mindig életemnek azt a pár évét akarnám pótolni, megmásítani, amiben egyedül voltam. Hiszen annyival jobb másokkal együtt, többekkel, olyanokkal, akikre reggel, félálomban is mosolyogva köszönök, mert örülök annak, hogy van, létezik. A szerelem súlyosabb. Sokáig, amikor úgy éreztem, hogy egy lány teljesen elcsavarta a fejem és beütött a nagybetűs szerelem, azzal teszteltem a valódiságát, hogy felidéztem magamban Mayt. Amíg élt, akarva-akaratlan élt bennem a remény, hogy egyszer... egyszer talán megint találkozunk, látom a mosolyát, a karomba zárhatom... elvehetem. A halála után fájdalmas emlékké, egy elvesztett álom, egy reménytelen jövőképpé vált, tompa sajgást csalva mellkasomba, valahányszor eszembe jutott, s hiába minden nő, nőstény. A hiánya nem múlt el, senki sem tudta elfújni, hogy messzire szálljon a széllel, s csupán egy szomorú, de béklyó nélküli emlékké váljon. Most, ahogy itt állok Yettával, minden gondoskodásom és figyelmem neki szentelve, ahogy közösen lezárjuk a bohó játékokat, rájövök, hogy elbitorolta May helyét. Min ulvinne... szórakozottan neki adtam ezt a becézést, s most fogom csak fel, hogy miféle súlya van ennek is. Késő visszakozni, késő bármin is változtatni, visszacsinálni, vagy újra lazítani, kivonni mindazt az érzést, pillanatot a kettőnk... ügyéből, amit percek leforgása alatt beleégettünk. Nem lehet kitörölni, félretenni, vagy úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Ő is érzi. Tudom, hogy így van. A jövőbeli terveimről beszélek, míg tovább mosom, míg mellkasomról eltünteti a vérem és lassan rám emeli átható tekintetét. Késő már megijedni, ugye? Késő attól félni, hogy az érzelmi középpont nincs tőlem mérföldekre, nem választanak el tőle országok, nem csak egy vágyálom, hanem itt van, velem, és talán... talán megélhetném vele mindazt, amit hajdan nem lehetett. - Ki mondta, hogy maradnak? - kérdeztem vissza, halvány mosollyal a szám szegletében. - Szépen összepakolom őket is, aztán mind elballagunk a naplemetébe. Út közben megkeressük Jamest is, és nomád kis falkát játszunk. - Finoman megráztam a fejem. - Onnantól, hogy szabad leszek, nem számít semmi, akkor jövök vissza és annyiszor, amikor és ahányszor akarok. Akkor látom őket is, amikor csak akarom, nem lesz kényszer, nem lesz visszatartó tényező, se sunyulás. Szabadok leszünk, mind. Ezt jelenti a vérvonalunk, nem? Legyőzzük dacolunk az egyetlen anyaggal, ami árt a vérfarkasoknak, akkor élünk igazán, ha a magunk kedve szerint tengethetjük a napjainkat, gátló tényezők nélkül. Nevezhetném megkötöttségnek a családomat, ám ők sose estek ilyen kategóriába. Egyszer... hamarosan nekivágunk megint. És Yetta is velünk lesz. Az ötletére enyhén felvonom a szemöldököm, s el is mosolyodom. - Szerintem meg kéne próbálnunk, de tervezgetés nélkül, abból eddig úgyse sült ki semmi jó. - Beszéd közben magamhoz öleltem, államat feje búbján nyugtattam, úgy folytattam. - Legközelebb ha jövök, veled együtt megyek vissza, aztán... elválik, mi lesz...
Ma viszont még nélküle megyek haza. Az anyósülésen ott hever a mobilom, kihangosítva, s mintha csak végtelen beszélgetést folytatnánk, egész úton vonalban vagyunk - az előfizetés előnyei! A hosszabb-rövidebb hallgatási szünetek se zökkentenek ki, kicsit olyan, mintha itt ülne mellettem, vagy én ragadtam volna a lakásán, ahogy szerette volna. De csak hang. Ennyi jár egyelőre. Nem keresem az ide vezető utat, a miérteket arra, hogyan vált ilyen fontossá számomra, csak vezetek és a félelem, ijedség apró szikráját próbálom figyelmen kívül hagyni. Jelentéktelennek tartom.
Annyi plusz órát vállaltam a hónapban, amennyit csak engedett a főnök. Most biztos azt hiszitek, megint a mazochizmus volt az, ami belehajszolt ebbe. A felejtés, a figyelemelterelés vágya. Pedig az igazság az, hogy egyszerűen szeretem az ottani atmoszférát. A srácok elfogadnak, a munkatársakkal ha akadnak is nézeteltérések, le tudjuk rendezni kevéssé farkas módra az esetek többségében. Dolgoztam csaposként régebben is, már akkor is oda meg vissza voltam a vele járó életstílusért. Talán ezt idézi fel bennem a Pit is, ezért fáj a szívem jó előre, hogy januártól nem fogok náluk melózni, akármennyire is szeretné meghosszabbítani a főnök a szerződésemet. - Már ha egyáltalán meg szeretné. Bár nem adta eddig jelét annak, hogy lenne esély az ellenkezőjére, szóval...
A mai napot viszont kivettem, méghozzá a célból, hogy régen látott barátosnémmal csapjunk egy csajos estét kettecskén. Én úgy érzem, igazán rám férne már, még ha csak a négy fal között is, ő pedig nem ellenkezett a telefonban, mikor felvetettem neki az ötletet, szóval úgy vélem, neki is jót fog tenni a dolog. A tény, hogy Jenny történetesen az ex-pasim húga... lépjünk már túl ezen, oké? Nem Darren az első hím, akit magam mögött hagyok,és nem is az utolsó lesz gondolom. De az egyetlen, akinek képes lettem volna minden kívánalmát teljesíteni, míg pofára nem ejtett. Nyilván nem is akart semmit igazán azok közül. A kiöltözést nem viszem túlzásba, farmer és póló a mai választás, hajamat a pakolászás közepette egy harapós csattal fogom fel. A nappali közepéről szélre száműzött üveg dohányzóasztal percek alatt irigylést váltana a legjobban felszerelt koktélbárokból is, olyannyira sikerült alkoholos hozzávalókkal, jéggel, gyümölcsökkel és poharakkal megrakodnom. Némi sós és édes aprósütemény is akad a látszat kedvéért, s amikor megszólal a csengő, kis híján átbucskázva Admirális Junioron sietek ajtót nyitni. Ja igen, a nyulak... már hatan vannak egy ideje. - Nyitooom! - Kiáltom, de ezzel együtt fel is tépem a lakás ajtaját, hogy leplezetlen lelkesedéssel üdvözöljem barátnőmet. - Jenny! Úristen, de jó látni téged! - Ölelem meg, s őszintén így gondolom- Csak farkasom az, ki nem rohan a másik köszöntésére. Inkább a küszöbnél maradna, köszöni, távolról is épp elég tudomásul vennie az ismerős energiákat.
- Gyere be, mielőtt a család kiszökik. - Kuncogva kapom fel a kifelé osonó pici nyulat, s terelem beljebb a másik szőkeséget, becsukva magunk után az ajtót. A kis füles ijedten remeg tenyeremben - elfér benne a szőrgombócka - hát engedem, hagy menjen tova a lakás felé. Nyilván mi is így teszünk, miután Jenny megvált kabátjától és cipőitől. A nappali kellemes méretekkel bír, főleg így, hogy félrepakoltam az asztalt a puha, szőrös szőnyegemről. Még a fairbanksi házban megdumáltuk, hogy mindketten imádjuk ezt a darabot és ha feldobnám a pacskert előtte, rá fogom hagyományozni. Butaság de... jó ötletnek találtam, ha ma is a földön rendezzük be székhelyünket. Magunkat ismerve úgysem igazán tudunk nyugisan a hátsónkon ülni. - Mesélj, mi van veled, hogy annyira elfoglalt lettél, még ide is nekem kell elcsalni téged! Meg előtte válassz, mit innál! - Mutatok a terülj-terülj asztalkám alkoholista verziója felé. Eskü nem a Pit-et raboltam ki! De ha már koktélozgatás, adjuk meg a módját! Valamelyik fiók mélyén még olyan kis napernyőcskéim is vannak megmenekítve azt hiszem...
Nem sokat gondolkoztam, amikor Yetta felhívott, hogy lenne-e kedvem valamelyik este átruccanni hozzá. Természetesen rámondtam egyből, hogy persze, hogy van, a problémát inkább az jelentette, hogy nem tudtam mikor. Az időbeosztásom mostanság olyan borzasztóan alakult, hogy még élni is alig volt időm. Annyira nem is bántam mondjuk, mert így legalább keveset kellett gondolkoznom, ha lekötöttem folyton az elkalandozó gondolataimat. Amikor végül sikerült egy olyan időpontot találnunk, mi a mind a kettőnknek megfelelőnek bizonyult, már csak az volt hátra, hogy eldöntsem, mégis mi a fenével tegyem meg a több száz mérföldes távolságot. Szerintem nem túl meglepő módon a gépem mellett tettem le a voksomat, azzal sokkalta hamarabb oda lehetett érni, és a repterek amúgy is készen álltak a fogadásomra, mivel szerencsére még nem volt olyan borzasztóan hideg, hogy ne legyek képes megtenni ezt az utat. Végül is, nem egy utas szállító hatalmas vasmadarat vezettem, csak egy kisgépet. Bár tény, hogy egyébként azt is képes lettem volna játszi könnyedséggel letenni, ha arra kényszerülnék. Tehát a városban taxival kellett mozognom, de annyira mégsem bántam. Elmerengve bámultam a mellettem elsuhanó üzletsorok, parkok és házak sokaságát, amíg meg nem álltunk a megadott címen. Tekintetemmel gyorsan mérem fel az immár ismerős környéket, majd némi borravalót hagyva magam után, már meg is indulok a lépcsőház felé. Gyors léptekkel gyűröm le az emeleteket, hogy aztán a megfelelő szinten becsengethessek a barátnőm lakásának ajtaja előtt. Hónom alatt akad azért egy üveg bor, és némi ropogtatnivaló is, mert nem tudtam igazán, hogy mit hozhatnék most magammal. Igazából szívesebben kívántam volna egy jó forró csokoládét és valami nagyon édes süteményt, de nem akartam semmi jónak az elrontója lenni, puhánynak meg aztán pláne nem akartam látszódni. Egészen egyszerűen valahogy nem kívántam a kemény alkoholt azok után, ami Vegasban történt. Szerintem ez teljesen érthető és elfogadható magyarázat lenne a részemről. Míg ezen gondolkoztam, hallottam az odabentről kiszűrődő zajokat, a közeledő léptek neszezését. Ajkaimon addigra meg is jelent egy mosoly, mire kitárult előttem az ajtó, Yetta pedig máris a nyakamban landolt. Csak egyik karommal tudtam viszonozni az üdvözlést, de még így is kiszökött egy fojtott nevetés belőlem. - Szia! – böktem ki, miután kibontakoztam a heves üdvözléshez járó ölelésből. – Sosem értettem ezt a hatalmas nyúlimádatot. Nem tudom, hogy tudsz velük élni… én félnék, hogy rálépek valamelyikre véletlenül… - magyaráztam, miközben beléptem a lakásba és figyeltem, amint bezáródik az ajtó mögöttünk. – Hoztam néhány apróságot, semmi extra – nyújtottam át a holmikat a kezemből, hogy megválhassak a csizmától és a viselt mellényemtől. Idebent egyikre sem lesz most szükségem, az is biztos. – Jaj, de jó idő van idebent, te jó ég! Kezd lehűlni most már, szerintem igazán sohasem fogom ezt megkedvelni, mégis itt vagyok még mindig… - ingtattam a fejemet, miközben összedörzsöltem a két kezemet és besétáltam a nappaliba. - Húha, te meg mire készülsz? – néztem elképedve az asztalon sorakozó alkohol regimentet. – Nem tudtam, hogy egy hadsereget akarsz ma leitatni – nevettem fel végre fesztelenül, miközben lehuppantam a szőnyegre. Hátamat a kanapé szélének támasztottam, így pont kényelmesnek ítéltem meg a pozíciómat. – Fogalmam sincs, valami nem túl erőset. És, mielőtt kötekednél miatta, majd úgyis elmesélem az okát! – emeltem fel csitítóan a kezemet, ha szólásra nyitotta volna a száját. – Egyébként nincs semmi olyan, ami eddig ne lett volna. Azt hiszem, hogy egy kicsit túl vállaltam magam. Ott a Síparadicsom, nagy átalakításokat végzek, üzleti tervek, ilyesmi. Ha az nincs, akkor meg praktizálok ugyebár, és a falka számára elvégzendő teendőket még nem is említettem. Élni is kell mellette egy kicsit, edzeni, meg aludni sem árt… - soroltam fel szépen. – Nálad történt valami említésre méltó változás? – érdeklődtem kíváncsian, kicsit még helyezkedve, az egyik kíváncsiskodó nyuszit az ölembe kapva.
- Ugyan már, csak nézz rájuk! Hát lehet őket nem imádni? - Ciccenek nevetősen, miközben elengedve barátosnémet beljebb tessékelem és belököm az ajtót kettősünk után felnevetve azon kétségeit hallva, hogy ő bizony tartana tőle, hogy rálép valamelyikre is. - Megérzik azért, ha útban vannak, ne aggódj. - Kuncogom átvéve a csomagjait, míg megválik utcai ruházatától. Idebent kellemes időjárás uralkodik, még meleg is lesz talán, ha nagyon beleborozdulunk az ivászatba. Nem tudom, ő hogy van vele, de én ilyesféle merényletet tervezek el nem sorvadó májam ellen ma... - Tényleg? Pedig azt hinné az ember, hogy ti északi farkasok bírjátok ezt az időjárást. Darrenről például tudom, hogy kifejezetten szereti. - Szusszanok, vállaim kissé megereszkednek, ahogy beljebb ténfergek Jenny után. Még jó, hogy a tarkóján nincsen szeme, nem lenne épp szívmelengető az a fanyar fintor ábrázatomon, melyet az elmémen átsuhanó emlékek csalnak oda. Mennyi, de mennyi alkalommal vitáztunk ezen édes évődések közepette. Az erdőt járva megmutatta a világát... meg akartam én is mutatni neki a sajátomat. Lepakolom a kezemben tartott holmikat az üvegasztalra felsorakoztatott társaik közé, onnét pillantok fel széles vigyorral Jennyre, kisöpörve pár előre hulló szőke tincset arcom elől egy laza, reflexszerű mozdulattal. - Gondoltam, ha már ez az utolsó lehetőségünk, hogy együtt csapassuk, akkor ne aprózzuk el! - Vonok vállat és jól ismer: már kezdenék felháborodni a választását illetően, mert mégis mit képzel, hogy majd egyedül fogok én itt lerészegedni? Olyan ugyan nincs! - Milyen jó indokod lehet rá, hogy ne igyál rendesen, de komoly... Csajszi! Azt ne mondd, hogy felülírtad a természet törvényeit és terhes vagy, mert itt megyek le hídba. - Kuncogok, de közben meg már keverek is mind a kettőnknek egy-egy... Hüm... legyen mondjuk tequila sunrise! Közben természetesen hallgatom a másik szőkeséget, hol aprót bólogatva, hol pedig kérdőn tekintve fel rá. Mondjuk ez a felújítás... ez érdekesen hangzik. Én már két éve is mondtam, hogy ráférne a helyre a dolog, úgy fest, csak Jenny vette komolyan a dolgot. Vagy ő is meglátta. Nem hiába az én barátnőm! Mosollyal nyújtom felé az elkészült koktélt, koccintásra emelve sajátomat, elcsípve pillantását a finoman csilingelő hang közepette. Aztán meg finoman vonok vállat, belekortyolva a gyümölcsös nedűbe. Egész jól eltaláltam az arányokat érzésből is, meg kell hagyni... - Hogy továbbléptem-e a bátyád okozta csalódáson? Nem mondhatnám! - Szélesedik ki ön-ironikus mosolyom. Most komolyan, mégis mit szeretnél hallani, te nő? Akármit mondok, úgyis visszakerül hozzá, a hamis reménykeltésnél pedig nincs nagyobb kurva széles e világon. De ezzel Northlake azt hiszem, pontosan tisztában van... - De amúgy minden okés. Melózok, kihasználom még ezt a pár hónapot januárig. Akadnak érdekes arcok errefelé, ki tudja, mikor jön jól egyik-másik ismeretsége.
- Jó, tényleg aranyosak! – adtam meg magam végül, mert most mit mondhattam volna? Nekem ugyan nem volt semmiféle háziállatom, de már nagyon régóta gondolkoztam azon, hogy esetleg beszerezhetnék egy macskát. A kutyákkal többet kellene foglalkozni, nekem pedig sajnos most nem igazán volt időm még erre is. Egyébként is, most nem az egyedüllét volt a legnagyobb problémám, hanem az, hogy megoldja ma Rahimmal kapcsolatos gondjaimat. Egyelőre még teljesen kilátástalannak tűnt az egész, de nem akartam még feladni. - A farkasom ugyan északi, de én eredetileg nem ott születtem, ezt ne felejtsük el. Sosem kedveltem túlzottan ezt az északi időjárást, de mondjuk úgy, hogy hozzászoktam az évtizedek folyamán. Valamilyen szinten talán meg is kedveltem, vagy mindenesetre látom a pozitív oldalait is – legyintettem egyet, miután befejeztem a véleményem fejtegetését. Nem akartam túl sokáig traktálni velem, mert én a magam részéről amúgy is azért jöttem, hogy ne gondolkozzak a problémáim, az övéivel már annál szívesebben foglalkoztam volna. Attól az ember mindig jobban érzi magát valahogy, ha tudja, hogy nem csak neki szar az élete. Elég önző dolog ez részünkről, de én már csak ilyen gyarló vagyok. - Jó, de Darren eleve északon is született – halványan azért elmosolyodtam, habár sejtettem, hogy nem különösebben szeretne a bátyámról beszélgetni. Ez azonban elkerülhetetlen lesz, én ezt már előre sejtettem. Sőt, szerintem ő is teljesen tisztában volt ezzel, mert ha már eljöttem, akkor egyértelmű volt, hogy nem kerülhetünk ki egy ilyen fontos tényezőt. – Ugyan miért lenne utolsó? – kérdeztem kissé értetlenül, miközben helyet foglaltam, tekintetemet pedig a másik szőkeségre függesztettem. – Nem, nem csináltam semmi ilyesmit. Azt hiszem, hogy annak még örülnék is, most sokkal jobban, mint a valóságnak… - sóhajtottam gondterhelten. – Férjhez mentem Vegasban. Elég sokat ittam, úgyhogy szerintem ennél jobb kifogásom nem is lehet – nem úgy, mint Emmánál, itt már egyből dobtam is a bombát. Míg kíváncsian vártam a reakcióját, addig figyeltem, miként keverte az italainkat. Ennyit azért még én is meg tudok inni a történtek után, még ha nem is kívántam annyira. Igazából nem magával az alkohollal volt a bajom, hanem attól fordult fel a gyomrom, hogy eszembe jutott, miféle bajba sodort engem a legutóbbi italozás alkalmával. - Köszönöm! – koccantottam oda lazán a poharamat Yettáéhoz. – Hm, finom lett – állapítottam meg elismerően, és azzal a lendülettel még két kortyot tüntettem el a pohárban lévő mennyiségből. – Sejtettem… - sóhajtottam halkan, majd szabad kezemmel megpaskoltam a combját biztatásképpen. Mást most nem igen tudtam tenni, hiszen csodára még én sem vagyok képes, pedig néha azt kívántam, hogy bárcsak tudnék ilyesmiket is véghez vinni. Talán majd egyszer addig fejlődik a fajunk, de valószínűbb, hogy nem. - Az biztos, a kapcsolatok mindig jól jönnek. És… pontosan mi is lesz januárban? – kérdeztem kíváncsian, addig sem törődve már megint a saját gondjaimmal.
Elmerengtem kicsit a Jenny által megfogalmazottakon. Én nem hiszem, hogy valaha is olyan huzamos ideig állnám ezeket az istentelen mínuszokat, mint ő, szóval minden elismerésem a csajszié, komolyan! Fel is nevetek kissé az eszembe ötlő hirtelen ötletre. - Akkor egyszer mindenképpen el kell látogatnod Jerseybe! Szerintem imádnád. Nyüzsgő nagyváros, forró, homokos tengerpart... dögös szörfös pasik, éjszaka meg pörgős bulik. - Igen, szerintem határozottan élvezné a másik nőstény mindezt, hacsak nem változott száznyolcvan fokot, mióta nem láttam. Azzal kapcsolatban ugyanakkor telibe talál, hogy nem akarok Darrenről beszélni. Épp elég, hogy az övéhez hasonló energiákkal, illattal bír a nőstény, ne tegyük ezt az egészet még kellemetlenebbé! Nem azért hívtam át, hogy magamat sajnáltassam, hanem hogy kicsit jól érezzük magunkat végre és... igen, gyarlóak vagyunk mindannyian, azért, hogy kirángasson a nyomoromból kicsit a szertelenségével. - Mert... ha lejár a szerződésem a Pit-ben év végén, hazamegyek. De amúgy tök jogos. Ha elugrasz hozzánk, még partizhatunk együtt! - Szélesedik ki mosolyom, s kissé meginog a kezem is. Ujjamat végighúzom az üveg nyakán, úgy törölve le a kiszaladó tequila-cseppet. Ujjamat ajkaim közé véve nyaltam le az alkoholos nedűt és... úgy is maradtam egy pillanat erejéig, mint valami ujját szopó csecsemő Jenny szavai hallatán. Épp csak a tekintetem kerekedett ki. - Éééédesmaris! Hát nem is te lennél, de komolyan. Haza hoztad? Vagy elváltatok? - Hát ki tudja, lehet, valami bűn ronda pasas, akivel még az édes mamája se villogna, nemhogy egy Jenny kaliberű csaj! - Egyébként ez nem kifogás, mert itt nem áll fent a veszély, hogy elvegyen bárki is! Ha meg más miatt aggódsz... - Kiszélesedik mosolyom. Csak húzom! Vagy mégsem? Olyat nem ígérek, amit nem tudok megtartani, ezt előre leszögezem! Azt viszont nem cáfolhatja meg, hogy a négy fal között tényleg biztonságban van mindenféle nem várt kellemetlenségtől. - Köszi. - Szusszantam aprót a dicséretre, s simító érintésére engedtem csupán lejjebb kicsit a kezemben tartott poharat, ahogy mellé telepedve fel a kanapéra, megadó sóhaj keretében fordítottam a fejem irányába. - Úgyse hagyod kérdés nélkül a témát, igaz? - Sejtem, sőt, azt merem állítani, hogy ismerem már annyira a csajt, hogy ne csak feltételezzek ilyesmit róla. - Mire vagy kíváncsi? - Vagy mire kíváncsi Darren... fene tudja. Valahol kinézem belőle, hogy ellátta pár keresetlen kérdéssel a húgát, ha Jenny beszámolt róla, hogy eljön. - Akkor jár le a szerződésem a kocsmával. - Vonok vállat, felhajtva az italom maradékát a pohárból. - Le vagy maradva! - Utalok könnyed mosollyal arra, hogy ezzel ellentétben az ő koktélja még ott figyel a pohárban.
- Most a dögös pasik az utolsó dolog, amivel foglalkozni akarok. Időm sem lenne rájuk… - ugyan még nem dobtam be a remek híremet, de attól még én tisztában voltam vele, hogy erre nem volna lehetőségem. – De egyébként jártam már arra, csak elég régen – húztam el a számat szomorkásan. Azok a régi szép idők, amikor még annyit és oda utazgattam, amennyit, és amikor csak akartam. Azt nagyon kedveltem ám, de egyszer mindennek vége szakad, igaz? Azt hiszem, hogy úgy is mondhatnánk, hogy lassacskán benőtt a fejem lágya. Egyszer lehet, hogy Darrennél is be fog következni ez az üdítő változás, de valami azt súgta, hogy ez még nem a közeli jövőben fog megtörténni. - És én erről miért nem tudtam eddig? – kérdeztem hitetlenkedve, sértetten, talán felháborodva kissé. Nem emlékeztem rá, hogy ezt bárki is említette volna nekem eddig. Ez a bárki természetesen a bátyámat és őt takarta, de senki nem szólt egy árva szót sem, mintha nekem nem lenne jogom tudni. Szerintem nagyon is volt, még ha kicsit fontosabbnak is gondolom magam az életében, mint amilyen valójában vagyok. Egyáltalán nem örültem, hiába találkoztunk ritkán és fogunk tudni telefonon beszélni ezután is. Egyszerűen nem erre számítottam, és most a sok szar mellé határozottan nem éreztem úgy, hogy erre szükségem lett volna pluszba. - Igazság szerint ő hozott haza engem, ugyanis kő gazdag és a magángépével vitt el Vegasba… - kezdtem bele, csak úgy szolidan a közepébe. – És mivel nem lehetett érvényteleníttetni a házasságot, mert törvényesnek minősült a rossz kápolna választásunk miatt, ezért még mindig házasok vagyunk. Ő úgy döntött, hogy meg akarja próbálni – forgattam a szemeimet. Valahol igazán hízelgő volt azért, csak egyelőre még mindig nem voltam képes arra, hogy a pozitív oldalát nézzem ennek az egésznek. Sokkal inkább éreztem problémának, pedig az ember rendszerint az esküvőjét követően örömmámorban szokott úszni. Ebből is látszik, hogy én mennyire kivételes eset vagyok! - Nem is a félelem miatt – javítottam ki, immár mosolygósan. – Sokkal inkább emiatt nem kívánom most valahogy az alkoholt – fintorogtam egyet mellé, noha a koktélt nagyon is szándékomban állt meginni. Ennyire azért még nem volt vészes a helyzet, és én sem voltam hajlandó visszafogni magam ilyen szinten. – Igaz – ismertem be leplezetlenül, miután kortyoltam néhányat az italból, méghozzá nagyon is jóízűen. – Mindenre, Darrennel nem sokat beszéltünk erről – vonogattam a vállaimat, ezt pedig még mindig eléggé nehezményeztem. Jó, persze, volt róla szó, de részletekbe menően nem adta elő nekem a történteket. Majd jól seggbe is fogom rugdosni, ha már nem fog ennyi szar pihenni a nyakamban. - Igen, ezt már megértettem – sóhajtottam gondterhelten. Miért van az, hogy vannak jó időszakok az ember életében, aztán meg hirtelen csőstül jön a baj? Egyetlen porcikám sem kívánta ezt, de szembe kellett nézni vele, úgyhogy a megerősítésem érdekében ittam még két kortyot, aminek köszönhetően majdnem teljesen ki is ürült a poharam.
Jenny szavait hallva magasra szaladnak szemöldökeim. Ki vagy te és hova vitted a barátnőmet?! - De most komolyan. Százharminc éves, farkasléptékkel még bőven van minimum hetven éve, hogy benőjön a feje lágya és különben sem változunk ilyen gyorsan... Vagy igen? Valóban léteznének olyan találkozások, melyek képesek gyökeresen megváltoztatni az embert...? Akárki is ez a pasas, nincs jó hatással Jennyre, ez fix. - Mert nem kérdezted? Nézd... senkinek sem mondom, hogy juhé, lelépek januárban, örüljetek, egy szukával és problémával kevesebb, mert... nem! Ez nem olyan, amit reklámoz az ember. - Arról már nem tudok nyilatkozni, Darren miért nem említette meg neki, de minden bizonnyal neki is jó oka volt rá. Mondjuk talán, mert ez nem tartozott Jenny problémái közé és szemmel láthatóan volt neki elég így is? Vagy lehet, hogy említette, csak elsikkadt közöttük... A fene se tudja, engem pedig az az igazság, hogy nem érdekel. Én csak szerettem volna jól érezni magamat ma este, erre itt ez a nőstény, akire rá se lehet ismerni. Egy éve még mínuszokban kapdosta le a felsőjét úgy, hogy melltartó is alig volt rajta, most meg mintha nyakig garbóban ülne - képletesen szólva - velem szemközt. Már csak a kötőtű, meg a szarukeretes szemüveg hiányzik. A Vegasos fogás említésekor mindezek ellenére elismerősen füttyentek, közben meg a saját poharamat már töltöm is újra, egyelőre maradva a tequilás alapú koktélok vonalán. - És ez téged mióta érdekel? Mert azt látom, hogy nincs teljesen az ínyedre, ezért se értem, hogy akkor mi a rákért nem közlöd vele, hogy márpedig elváltok, vagy lepereled róla a gatyát is? - Firtatom érdeklődőn helyezkedve felé ültemben, mert ez így kicsit valóban ellentmondásos, lássuk be. Pontosan az örömmámor elmaradása végett. Ez nem kivételesség, ez... gáz. Szerintem. - Nem sok minden van. Lehet, hogy nagyra nőtt tinikként viselkedünk sokszor, de... beszéltünk. És nyilván fogunk is még, ha csillapodnak a dolgok mindkettőnkben, így feleslegesnek érzem terhelni a többséget, ha a dolgok állása még változhat. - Bizakodó vagyok. Vagy túlságosan naiv? Talán mind a kettő. - Neked amúgy is a Team Darren-ben illene játszanod, nem? - Nevetve veszem el a poharát, s érdeklődöm meg, ugyan ilyen jöhet-e még, vagy mást szeretne. - Engem már kiosztott az öcsém meg atyám is telefonon, sejtem ő se ússza meg a fejmosást, holott kicsit tényleg úgy érzem, ez csak ránk tartozik, tudod. Nem... nem vagyunk már óvodások, hogy ne tudjuk lerendezni. Vagy ilyenről ne is álmodjak, mert már a fél falka tudja? - Ciccenek nevetősen, némi öniróniával.
- Nem örülök neki… - vallottam be őszintén, egy gondterhelt sóhajt követően. – Nem akarom, hogy még te is elmenj, túl sok volt mostanában a változás – tettem még hozzá, bár azt is megértettem, hogy miért nem reklámozza. Lehet, hogy én sem tettem volna, de azért mégiscsak zokon vettem egy egészen kicsit, erről nem tehetek. Az meg már egyenesen bosszantott, hogy Darren egy szót sem szólt erről. Vajon tudja egyáltalán? Mert az oké, hogy beszéltek valamennyit, de ez nem jelentette azt, hogy ő is tudott róla. Ha nem tudja, akkor mit fog szólni? – ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben ledöntöttem az utolsó kortyokat is a poharamból. Erre a hírre aztán már nekem is szükségem volt egy kis alkoholra. - Mert… ez nem ilyen egyszerű – húztam el a számat, mert az élet miért is lenne egyszerű? Közben felé nyújtottam a poharamat, hogy töltse csak most már nyugodtan tele, ezek után már úgyis mindegy volt nekem. – Castor ismeri őt, és nem tudom, hogy mi a szándéka vele. Eleve különös, hogy megismerkedett vele, pedig nem ő az egyetlen vendége a hotelnek. Ráadásul, elég sok pénze van ahhoz, hogy ne érdekelje egy válóper… - ezen kicsit azért bosszankodtam még mindig. – Fogalmam sincs, hogy mit fog szólni, de amióta ő az Alfa, azóta ennek muszáj érdekelnie. Azon sem lepődnék meg, ha már tudna erről a kis hibáról, csak azt várná, hogy előadjam neki. Be kell vallanom, hogy tartok tőle! – úgy mondtam ki, mintha baromi nehéz lenne. Egy kicsit tényleg az volt, még rágondolni is arra, hogy miféle büntetést eszelhet majd ki számomra. - Ez… jó – bólintottam, nyugtázva az információt. – Hát, remélem, hogy változni fog, mert nekem nagyon nehezemre esik elképzelni titeket egymás nélkül – vallottam be, ajkaimon pedig megjelent egy halovány kis mosoly. Ez volt az igazság, az elmúlt évek során nekem ők ketten tényleg teljesen összeforrtak, ezért is voltam annyira mérges Darrenre, amikor valami hihetetlenül nagy ostobaságot művelt. Márpedig különleges érzékkel áldotta meg a sors ezen a téren, annyi szent! – Egyébként meg, én nem vagyok a többség! – szegtem fel az államat nagy büszkén. – Én mindig szeretném, ha terhelnél ilyenekkel… - közben odanyúltam, és megszorítottam egy kicsit a combját, afféle biztatásképpen. - Illene, és nagyjából így is van, de tudom, hogy mikor csinál ostobaságokat. Ettől függetlenül még szeretem, de te is vagy annyira fontos nekem, hogy mind a kettőtök felé húzzon a szívem – vontam meg a vállaimat, és ha megkaptam az újabb adag finomságot, akkor három hatalmas korttyal el is tüntettem a nagy részét. – Hát, tudod, hogy van ez… - vigyorodtam el szélesen, újabb vállvonások kíséretében. – Egy ilyen közösségben nincs olyan dolog, ami csak egyetlen emberre tartozna. Úgyis mindenki szereti beleütni az orrát mások dolgába, és már ne is haragudj, de néha úgy viselkedtek, mint az óvodások. Ez azonban a ti ügyetek, és akármekkora is a kísértés, csak azért sem foglak titeket analizálni – jelentettem ki nagyon komolyan. – De annak örülök, hogy még te sem mondtál le erről a kapcsolatról teljesen, ha jól értem – a vigyorom mosollyá szelídült, miközben az egyik nyuszi ismerkedőn ugrált a lábamhoz, én meg automatikusan nyúltam érte és vettem az ölembe a kis jószágot.
Zavart mosoly futott át ábrázatomon, mellkasomra nehéz súlyok telepednek szavai hallatán. - A változások nem feltétlenül rosszak Jenny. Ha valamelyik pedig mégis, még mindig ott a telefon és a skype, meg a repülőd, ha beszélni szeretnél velem! - Szélesedik ki mosolyom, ugyanakkor gondolok egyet és nemes egyszerűséggel mellé ülök át a kanapé karfájára, onnét tekintve le barátnőmre apró sóhajjal. - Amiért északra jöttem, megtaláltam. Többet is, a rohadt életbe! Annyival többet... de igazad van abban, hogy sok minden változott mostanában. Nem előnyömre, ami azt illeti, így az egyetlen logikus lépés, hogy vagy hazamegyek, oda, ahol még nem égettem fel a hidakat magam körül, vagy egy teljesen új, ismeretlen vidéket célzok meg. Mártíromságnak hangzik, de miattatok megyek haza. - Nevetek kissé fel, koktélomba kortyolok, mielőtt kifejteném: - Nem akarom, hogy aggódjon bármelyikőtök is értem. Ott pedig biztos helyen leszek. Sajnálom, hogy így alakult, Jen... - De nem lep meg, elvégre nem én lennék az a farkas, aki zsenge kora ellenére ne alakítana állandóan és keverne bajt maga körül. Mondjuk, ezt már csak gondolatban teszem hozzá, magamnak, miközben finoman ráfogok barátnőm kezére, bátorítóan. Tényleg nagyon sajnálom. De eddig is megvolt nélkülem... erős nő a sok férfi rokon között, ki fogja bírni ezután is. - Uhg... - nyugtázom a férj-helyzetet eztán. Hát ez valóban nem túl fényes, drága! Castor nevének már a puszta említésére is a hideg futkos a hátamon, ugyanakkor a bétájával ellentétben elmondható róla, hogy roppant mód következetes és rövid ismeretségünk alatt olyannak sikerült megismernem, mint aki a legkifacsartabb helyzetekből is képes előnyt kovácsolni. - Egy kis egészséges félelem nem árt sosem. De biztos vagyok benne, hogy közös nevezőre tudsz jutni vele, hát nem vagy olyan elveszett, hogy ne így legyen! - Szélesedik ki kissé mosolyom. - Végső esetben pedig a családod mögötted áll, teljes vállszélességgel, ezt ne feledd. - Oké, ehhez a Rahim-gyerekhez nem tudom, hogyan viszonyul mondjuk Darren vagy Victor, de arra a nyakamat is merném tenni, hogy Jennyért tűzbe ugranának mind a ketten, ha kell. Megjegyzésére, mi szerint nehezére esik engem és Darrent külön elképzelnie, elmosolyodva hajtom fejemet a vállára egy hangosabb sóhaj keretében. Már túl vagyok azon a szakaszon, hogy mindenért a hímet okoljam, s mégis nem vágyok perpillanat többre, mint mocskosul berúgni, hogy ne érezzem a nyomort, ami lényének, emlékének puszta gondolatára is lelkemet rágja. Suta mosoly fut át képemen, ahogy a combomhoz ér, igyekszem lerázni magamról a pillanatnyilag vállaimra telepedett mélabút, elvégre tényleg nem azért hívtam át Jenny-t, hogy a vállain sírjak. Bár ki tudja... ahogy most leült a kedvem, lehet néhány üveg ital elfogyasztása után még a bőgős szakasz is eljöhet. Ellököm magam a kanapé széléről, üvegért nyúlok és belekortyolnék csak így, lazán, nem vacakolva pohárral, ám jön Jenny megjegyzése a viselkedésünk kapcsán. Most komolyan... van, ami tényleg a kettőnk dolga csupán, vagy mindenki ilyen rohadtul okosnak hiszi magát, mert mindent tudnak rólunk? Jennynek mondjuk némi joga is van hozzá, mégiscsak a testvéréről van szó, de bakker már! - Még jó, belőlünk gazdagodnál rongyosra nagy eséllyel. - Fejcsóválok. - De legalább felvehetnéd vagyonoskával pénzügyileg a versenyt, ha mégis a válóper mellett döntesz! - Kuncogok, majd végigviszem a mozdulatot, s nagyot kortyolok a whiskeyből. Ha Jenny nem akar sokat inni, nem erőltetem, de baromi elviselhetetlen lesz úgy a társaságom az elkövetkező időkben, ami azt illeti. Akárhogyan is alakulnak a továbbiak, az biztos, hogy nem szívesen engedem útjára barátnőmet, mikor távozóra fogja - akár még ezen a napon, akár holnap lesz az. Hiányozni fog a gondoskodása, a nevetése, a szőkesége, a mindent megkérdőjelező morcos arckifejezése... még az is, amikor a falat kaparnám szívem szerint, mert analizálni kezd, a fenébe is!
// Köszi! <3 Aztán ugorj át Jerseybe, ha alfád időd engedi.//
Húzni kell, mintha egy nyavalyás kártyajáték lenne az egész! Szeretnék morgolódni, de nem teszem, mert szinte egyből rá is jövök, hogy neki ez bizony az: játék. És mi vagyunk Yettával a játékosok, ő pedig a játékvezető. A testrészek említésével kényszeredetten nevetek fel. - Pazar... Köszönöm a választ - sóhajtok, mert végtére is én akartam minden áron tudni, hát megkaptam. És egyből kettőt húzhatok úgy, hogy fogalmam sincs, milyen testrészek lehetnek a cetlikre írva. Azt hiszem, megkaptam az orosz rulett Tria-féle variációját. Nem mondom, hogy maradéktalanul ki lett elégítve a kíváncsiságom, sőt, csak még jobban fel lett csigázva, de igazából... nem is számítottam másra. A kacsintásra megrázom a fejem, hihetetlen nőszemély! Nevet, ez pedig jó jel is lehetne, ha nem mutatná után egyből három ujját, bár azt azért akkor is némi sikerként könyvelem el, hogy megnevettettem. Jobb, mintha sírva fakadna miattam vagy kiakadna, esetleg felcseszném. Ráadásul egy szolid mosolyt magamnak is megengedek és elhallgatok egy időre, amíg összeszedem a gondolataimat, hogy utána reményeim szerint megfelelő választ adjak. Vagy legalábbis olyat, amivel részben elégedett lehet. Rá-rápillantok, amikor közbeszúr és beszél, de egyelőre nem vizsgálódok, csak hagyom, hogy a szavai eljussanak hozzám és egyelőre érzelmi visszhang nélkül maradjanak. - Akár megölted, akár nem, mindenhogyan szomorú. Neked pedig valóság. - Nem tudtam eldönteni, mert nem tartom lehetetlennek, hogy valóban megtette. Ugyanakkor a saját testvérét, azért, mert ilyet mondott... furcsa volt belegondolni. - Ekoni... azt hiszem, hálás vagyok neki. És neked, nélkületek nem lennék itt. - Elkapom a pillanatot, amikor a medálra simít. - Azért érdekes, hogy más halálán keresztül jutottunk mindketten a képességünkhöz - húzom el a számat örömtelenül, ahogy felrémlik előttem anyám elmaszatolódott arca. Nem emlékszem már a vonásaira, ám ezen nincs mit csodálkozni, sok-sok éve, hogy utoljára láttam. - Téged? - Kicsit hosszabban nézek rá, egyenes az út előttünk, senki sehol a messzi távolban, így mindentől zavartalanul tehetem meg ezt. - Női tested van, de a farkasod hím. Azért ölted meg a testvéredet, mert édesanyátokhoz hasonlított téged, vagyis nyilván rettentően meg akartál ettől a hasonlóságtól szabadulni és mivel gyönyörűt mondtál, ezért a külsőségtől főleg. - Eltűnődve ingatom a fejem. - Nő és férfi keveredik benned, igaz? De másképp, mint most, a Teremtőm indiánokról beszélt, inuitokról, te pedig nagy jóindulattal se tűnsz ilyennek. Amit nem értek, szóval ennyit tudtam kisakkozni - vonok vállat könnyedén, nem szégyellve, hogy biza vannak hiányosságaim tudás terén.
Önkéntelenül is elvigyorodok, ahogy felhozza, hogy mihez tartsam magam. Pont ebből lett a baj! Jó, nem kifejezetten és a szó szoros értelmében ebből, de amit eddig megtudtam róla és ahogy kicsit megismertem, igazából ő se olyannak tűnt, mint akit bárkinek a véleménye is izgatna bárminemű kilengése kapcsán. - Igyekszem, Dédi - dalolom kissé pimaszul, mert ez még mindig abszurd valahol és nem teljesen akaródzott még felfogni, de már nem mehettem el a dolog mellett. Annyiból megnyugtató csupán ez a tudás, hogy már tisztában vagyok vele, miért reagál rá úgy a farkasom, ahogy. Egy rejtély - és vele sok más is - kipipálva. Egy részem megtisztelve érzi magát. Ahogy kiszállunk a kocsiból, izgatottság fut végig rajtam, nem épp a kellemes fajtából, félig felhúzott pajzsom mögül pedig nyughatatlanul pásztázom a környéket. Felkapom a maradék öt ládát és Triával együtt felmasírozok Yetta emeletére, minden lépcsőfokkal egyre nagyobbra növő gombóccal és súllyal a mellkasomban. Nem pont így terveztem a viszontlátást, maradjunk ennyiben. Egy pici részem remélte, hogy épp nincs itthon, nagyobb részem viszont menthetetlenül megörült energiáinak, és akár mondta Tria, hogy csengessek, akár nem: önállósítottam magam és rátenyereltem a gombra. Meredten bámulom az ajtót, némileg türelmetlenül várva, hogy végre kinyíljon, akkor is, ha fogalmam sincs, milyen lesz a fogadtatás. - Szia... - érkezik tőlem minden esetre egy halk köszönés, amikor felbukkan a nőstény az ajtó mögött. A korábbi, kissé azért bizonytalan könnyedség, ami az út során megedződött, nagyjából sehol sincs. Aggódok, izgulok, de ezt amennyire tudom, rejtem Yetta elől. Annakpok előtt úgysem lehetett titok - hurrá!
Az emberi hallást még nem zavarja, farkasok számára azonban eltéveszthetetlen a lakás ajtaja mögül érkező zeneszó. S hacsak nem a nyulak tombolnak magukban, mert nincs itthon a gazdájuk... Itthon tartózkodom. Fél lábbal már egy másik állam másik városában gondolatban, de fizikailag még itt. Ugyan még van pár napom az utazásig, a nem mindennapi használatú tárgyaim java már dobozokban leledzik. Inkább kerülgetem őket, minthogy kapkodjak az utolsó pillanatban! Mindent úgysem vihetek és nem is vinnék magammal. Bútorostól árulom a lakást is, igaz, nem tengek túl az érdeklődőkben, ami azt illeti. Pedig egész jó helyen fekszik és hiába kicsike, szerintem egy embernek tökéletesen elég! Ráadásul most lett felújítva nemrég, ha az ingatlanos nem vágott át másfél éve engem is ezzel a dumával. Terveim szerint pénteken még találkozom Darrennel, a gépem pedig szombaton repít haza az enyéimhez - mindebbe trappolnak bele az érkezők csengőberregés közepette. Leplezetlen kíváncsisággal lépdelek az ajtó felé, igyekezve a nyúlsereget elirányolni lábammal közben onnét, hogy ki tudjam nyitni azt és ki se szökjenek a kis bundások. - Mindez mondjuk rohadtul nem egyszerű művelet, tekintve, hogy lefagyok a váratlan látogatókat megpillantva. Mi a f...?! - Szia? - Csendül hangom bizonytalanul, miközben tekintetem a kettősön pihen leplezetlenül. Kissé mintha alulöltözött volnék az ifjú párhoz képest. - Azt hittem, hétvégét beszéltünk meg, minden esetre jó látni. Ő mi a francot keres itt? - Szélesedik ki mosolyom - nem túl őszintén lássuk be. Hogy esetleg beljebb invitáljam őket? Egy frászt! Előbb tessék elmagyarázni, mi a fene ez az egész. Admirális Jr. egyébként is olyan rohadtul elkényelmesedett lábaimnál, kidugva fejét a számára hagyott résen, úgy szimatolva-érdeklődve látogatóink felől.
Kezdőlap
