- A szomorkodás az a luxus, amit nem engedek meg magamnak és neked sincs okod miért szomorkodni ezen a történeten. Megtörtént, megfizettem érte. Ő is megfizetett. Mindennek ára van, semmi mást nem hordoz ez a múltszelet sem. – vonom meg a vállamat. Valójában szomorú, s az is voltam sokáig. Aztán elmúlt, átváltozott valami mássá. Most egyáltalán semmilyen szinten nem tud megérinteni Ekoni emlegetése. Érdes vagyok? Igen. De azt gondolom és hiszem, hogy egy léleknek ilyennek kell lennie ahhoz, hogy túléljen ennyi évszázadot. Hallgatom a magyarázatát, ajkaimra a lenyűgözöttség mosolya ül. Tetszik, hogy Darren okos és használja a fejét. Bólintok a konklúziójára. - Ügyes! Deréktól lefelé voltam férfi, deréktól nyakig nő, nyaktól felfelé semmi igazán. – könnyedén megvonom a vállamat. Még gyűlölöm magam és mindig gyűlölni fogom, de ezt a pajzs mögé rejtem el. Semmi köze hozzá, még Darrennek sem.
..sóhajts, talán nem lesz több ilyen hajnal..
Megforgatom a szememet. - Elég lesz a Tria is. A falnak is füle van. A tetoválásom éget, szinte érzem, ahogy a kör lyukat éget a húsomba, belém akarja rágni azt, hogy nem itt van a helyem. Ettől függetlenül töretlen a mosolyom akkor is, amikor Yetta ajtót nyit nekünk. - Mondd el neki miért jöttünk. – nézek Darrenre oldalasan, sürgetőleg. Előrébb lépek, s hogyha Yetta nem állta el az utat teljesen az ajtóban, akkor beljebb nyomulok a lakásába, hogy aztán ott az előszobában tegyem le a földre a dobozokat. Nem vagyok én málhás szamár, a fene se fogja tartogatni a cuccot, akkor se, hogyha olyan pillekönnyűek, mint annak a rendje. (Hogyha nem tudtam beljebb lépni, akkor a lakás ajtaja előtt viszem véghez a lepakolást.) - Nem mellesleg tudja, szóval sejtheted, hogy nem azért jöttem, mert romantikus egymásba borulásotokat akarom nézegetni, hanem valamit meg akarok értetni veletek. – vonok vállat hanyagul. Nem fenyegetéstől ízes a hangom, de azért van benne valami vészjósló. A tudás alatt nyilvánvalóan arra célzok, hogy ki is vagyok én. Ego, ego és ego. Meg némi elnyomott és meglehetősen elcseszett tanítási ösztön. Ezek kúsznak bennem előtérbe, ahogy kényelembe helyezem magamat a helyzetben.
A szomorkodás luxus és mindennek ára van. A lelkem mélyén tartok tőle, hogy ma ezt a két leckét nagyon meg fogom tanulni, meg fogja tanítani, de ezt igyekszem elnyomni magamban. Az azonban nem nyugtat meg, ahogy minket fogadnak, sőt, mintha csak ráerősítene arra, amitől félek, ami egyébként nevetséges, csakhogy továbbra is ösztönösen menekülnék ebből a helyzetből. Nincs megfogalmazható, kézzel fogható ok, csupán a puszta késztetés. - Igen, nos, közbejött Tria meg egy-két dolog... - megvakarom a tarkóm, és egyből ér is az utasítás. Kezdem úgy érezni magam, mint egy sofőr, vagy kisinas, ami érdekes módon se nem zavar, se nem sért. Fogalmam sincs, hogy azért, mert róla van szó, vagy a mentalitásom teszi-e, de majd később rágódok ezen, nyugisabb körülmények között. - Voltunk egyet vadászni, pontosabban én vadásztam - kezdek bele némileg hadarva. Ki van Gombolva az ing felső két gombja mégis mintha fojtogatna. - A Hófehérke mese: a vadász egy állat szívét adja a Mostohának a lányé helyett. Én kitéptem a tiédet... - pillantásom az egyetlen díszesebb dobozra siklott, amiben a szív volt, ezzel mintegy befejezve az erre vonatkozó részt. - Ja és húznom kell a ládákból kettőt, mert kíváncsi voltam út közben, ennek pedig ez az ára. Testrészek nevei vannak bennük fecniken - teszem hozzá, mintegy nyomatékképp, hogy miért akkor szám az, hogy nekem huzigálni kell. - El is hiszi? - pillantok a mellettem álló női testben meghúzódott hímre, enyhén felvonva a szemöldököm. Bár remélem azok után, hogy én itt engedelmes jókisfiút játszok, Yetta is elkezdi gyanítani, hogy azért mindenféle jött-ment kóbornak nem engedelmeskedek ilyen szinten, még sekkor sem, ha jó segge és melle van. Meg akar velünk értetni valamit... valami azt súgja, hogy ez a nap nem fogja sikerlistámat gyarapítani. Mellesleg én még tartogatom a dobozokat, nem mintha gyúrnék velük, de ha szabad lenne mindkét kezem, egészen biztosan hadonászva gesztikulálnék ebben a helyzetben, az pedig egyikünknek sem hiányzik, hogy valamelyiküket véletlenül orrba vágjam egy nagyívű suhintással. - Hadd menjünk be, kérlek - nézek Yettára, miközben energiáim kérlelhetetlenül sompolyogva tekerednek övéi köré. A farkasom minden emberi tényezőtől függetlenítve magát fejezi ki a "tulajdonjogát", csúnyán fogalmazva és teljes nyugalommal telepszik a nősténye mellé. A Dédi látja? Hol izgatja? Neki így kényelmes... Szeretnék röhögni, kár, hogy nem megy. - Szeretnék végre húzni, csonkolódni és megtudni, hogy mit akar megértetni. - Még mindig csak a nőstényt figyelem, ha rám néz, a tekintetét keresem. ~ Ha rajtam múlik, olyan gyors lesz ez az egész, amennyire csak lehet, aztán eltűnünk innen, ígérem. Hamarosan úgyis elmész, aztán engem se kell látnod, vegyük úgy, hogy ez a búcsúkívánságom. Kérlek...
Valószínűleg jót mosolyognék más helyzetben azon, hogy Darren mennyire fosik egy nőtől, jelenleg azonban sokkal inkább kényszer szülte a képemen a görbületet, mert lássuk be ez egy rossz vicc. Nem elég a csajnak, hogy Darren gerincre vágta, hogy kioktatott, mintha bármit is tudna a kapcsolatunkról... Nem, neki most még ide is el kellett jönnie. Vannak a kisvárosos sorozatokban azok a kattyant, régről előkeveredő gitáros-hippis szerelmek, akik képtelenek lepattanni a főszereplőről és mindig akkor keverednek elő, mikor a legkevésbé kellene. Nah, nekem nagyon egy ilyen archetípus ugrik be erről a nőről jelen pillanatban, akinek fölényes, egoista élét a hangjában még csak ki se tudom igazán hallani, tekintve, hogy... egy percig se gondolta, hogy elhiszem, hogy ő volna Annakpok, ugye? Lehet, ismerte, oké, azt elfogadom, de... hagyjuk már! A "mi van, ha mégis igazat mond" lehetősége fájdalmasan mélyen alszik bennem, sajnálom. Ahogy az ajtó felé lép, esetleg beljebb lökné, hát nemes egyszerűséggel lábammal megtámasztom, s kezemmel is ellent tartok a toló mozdulatnak a nyílászárót belülről tapizva le. Tekintetem kékje határozottan villan felé, s süt róla: számomra nem több egy okoskodó tyúknál, akinek rohadtul nem kívánatos a jelenléte. - Figyelj Tria! Nem tudom, ki és mit tud, de őszintén szólva nem is igazán érdekel. Épp eleget tettél már értünk, úgy hiszem, szóval... Kösz, de nem veszünk semmit! - Vonok vállat, ajkaim szegletében flegma mosoly villan és épp csak oldalt sandítok Darrenre, mi hozzáfűzni valója lehet a dologhoz.
Kis híján felröhögök kínomban a mesére, de ki vagyok én, hogy megszabjam Darrennek, mit csináljon és hogyan érezzen? - Nagyon cuki, de rossz embert választottatok a játékotokhoz harmadiknak. - Horkantam fel a húzogatós történet hallatán. Mint mondtam, Dé azt csinál, amit akar... Ugyanakkor én is ezen elv szerint szerettem és szándékoztam létezni jelen pillanatban is. Kér és vele együtt mocsok módon energiái ismerős cirógatással közelítenek, keverednek enyéimmel. Hiába minden dac és tartás, a bennem élő nőstény futna, rohanna homlokegyenest a kettős, de főként a párja felé... Javíthatatlan, miként úgy fest Darren is. ~ És még csak meg se próbálsz tenni érte, hogy maradjak, ahogy látom...~ Tekintetem villanása jelzi csak csupán a mentális üzenetre, hogy baromi rossz úton indult el, és roppant mód díjaznám, ha nem folytatná ezt. Ellenben mérlegelek... és végül a törpenyulat lábammal a lakás felé lendítve lépek ki és húzom be az ajtót magam után. - Tekintve, hogy úgyse lépnétek le, ha azt kérem, legyünk túl rajta és halljuk, aztán mehettek itt a pirosozni, vagy akármit is játszatok! - Tárom szét kissé megadóan a kezeimet, s pillantásom nem enyhülve, mégis várakozóan irányul Tria felé. Ha elhinném... De tényleg meg se fordul fejemben a dolog, noha megmosolyogtatna biztosan a képzelt tükör, amit meg nem alkuvó, "azt csinálom, amit én akarok, ha fejen állsz is" - viselkedésem von elé.
- Majd el fogja hinni. – vonom meg a vállamat. Nem tudok erre mit mondani, az Yetta dolga, hogy hitt-e a saját tapasztalatainak, vagy sem. Azt sem tudom megmondani, hogy a helyében én hittem volna vagy nem hittem volna. Nem kerültem ilyen helyzetbe soha és nem is kerülhetnék, hiszen magam vagyok a történelem. Ahogy farkas a farkas mellé telepszik, acsargóm mintha kedvesre enyhülne egy pillanatra, elfelejti, hogy morognia kell annak fényében, hogy nem jutok be a lakásba. Csak egy pillanat az egész, de ennyit még én is megengedhetek magamnak, mielőtt belehapargálnék a hátsójukba verbálisan. - Nem gondolnám, hogy ez a megfelelő hely rá, de ahogy óhajtod. Vonom meg a vállamat. A dobozokat idekint teszem le, egymás mellett állítva fel őket, s Darrennek is intek, hogy tegyen így. - Hölgyeké az elsőbbség! Jegyzem, de egyikükre sem nézek, hadd vegyék fricskának, kíváncsi vagyok rá, hogy melyikük reagál rá előbb. - Nem mellesleg megjegyzem, hogy továbbra sem én vagyok az, akire haragudnod kell. Fordulok ennél a pontnál azért Yetta felé. Célzatosan bökök a dobozokra. Darren kettőnél jár, Yettának egyet kell húznia. Hogy mi lesz bennük? Azt bővebben megtudják majd, hogyha felnyitják a fedeleket. Egyelőre jussunk el oda.
//Ha húztok és nyitnátok is, akkor a következőre kérek dobni: 1. Kinek a neve áll a cetlin? Páros - Yetta Páratlan - Darren
2. Milyen testrész áll a cetlin? 1 - jobb kézfej 2 - bal kézfej 3 - jobb kéz minden ujja (kivéve a középsőt) 4 - bal kéz minden ujja (kivéve a középsőt) 5 - szabadon választható 6 - szabadon választható//
Nem próbálok tenni a maradásáért... Arcomra semmi perc alatt kúszott sötét, fagyos árnyék, csokoládébarna tekintetembe farkasom pillanatnyira fellobbant neheztelése kúszott, de ennyinél nem álltunk meg. Kíméletlenül löktem elméjébe a hiába küldözgetett plüssnyulak emlékképét, a nevetségesen kitárulkozó leveleket, a tisztáson megejtett búcsú emlékét, az út szélén hagyott kétségbeesett ölelést. Mellettük pedig mindazt az érzelmi káoszt, amit az elmúlt hónapok alatt erőnek erejével tartottam kordában, zártam el magamban, rejtegettem az egész falka elől, ami olyan keserves pillanatokban tört elő, mint a múltkor az O'Connorsban Nickkel és Hunterrel szemben. Szerettem, meg akartam védeni és ha tehettem volna, elhúzok vele a picsába egy lakatlan szigetre, aminek még csak neve sincs, térkép se jelöli, vagy hazacipelem magammal és bezárom a szobámba. Könyörögtem, kérleltem, teljesen hasztalanul. Most pedig hagynom kell elmenni és a tetejében képes úgy tenni, mintha ez nekem olyan rohadt egyszerű lenne, akárcsak ez az egész tragikomédia, aminek nem látom a végét. Neki lehet, hogy volt még ereje ellenállni, dacoskodni és kitartani - én már csak sodródni tudtam. Láncra vertem a farkasom - a fenevad haragosan morogva elégedetlenkedett -, visszarángattam a nősténye mellől és mindössze leheletnyi rést hagytam a pajzsomon. Rideg energiáim kelletlen szükségszerűséggel öleltek körbe, mint a fagyos éjszaka, amibe folyton ki kívánkoztam. Ha nem tudta, hogy önszántamból, jó kedvemből soha nem állítanék be hozzá azzal a nővel, akivel megcsaltam és lebuktam, nem sérteném meg ezzel, hát ne is érezzen felőlem semmit, én se kínzom magamat vele. Elég a jelenléte, a mindent betöltő illata, amitől ki tudja, meddig nem fogok tudni szabadulni. Talán ugyanúgy majd' háromszáz évembe fog kerülni, mint May. - Remélem, elégedett vagy - mondtam hűvösen, tekintetemet az övébe fúrva, ám ebben a pillantásban már nem volt kérlelő kedvesség. - Most pedig, ha beengednél minket, hálás lennék, Yetta - ejtettem ki a nevét, ám a hangsúly másabb volt, ahogy a dallam is és ő pontosan tudta, hogy mié volt ez eredetileg. Min ulvinne. Amit nem mondhatok, amit nem lehet, mert már nincs hozzá jogom, de legalább annyira mar a kimondatlan kimondottsága, mintha nyíltan így hívtam volna. Helyette a nevét nyomtam meg, mert a farkasom elárultságában sebért sebbel fizetett. Az én hibám volt az ő szavai... Ha félreállt, úgy további szó nélkül léptem át a lakás küszöbét, miután előreengedtem Triát. Dobozok, készülődés, csomagolás... a nyár odébb áll és nekem megint csak a tél marad. Akár kint maradtunk, akár nem, levettem a zakómat, mielőtt teljesen beizzadnék és a dobozokat lepakoltam, közben pedig nem néztem egyik nőre sem. Az egyik könnyen volt, mert mindkettőnket a markában tarthatott tetszés szerint, a másik könnyen volt, mert leszarta keresztbe az egészet és nem hitte el, amit én már tudtam. Fantasztikus... Hölgyeké az elsőbbség. Szerettem volna rámorogni, az előbbi, Yettától szerzett kis sértettségem még mindig nem hamvadt el teljesen, s hol érdekelte az a farkasomat, vagy engem, hogy nem Tria tehet minderről. Nem csak ő. Korcs. Látszólag minden ok nélkül szaladt vigyorra a szám. Nem volt épp örömteli, mellé pedig megráztam kissé a fejem, a fricska viszont ahogy megkapaszkodott bennem egy pillanatra, úgy hullott le rólam. Férfi és nő egyszerre, korcs... hát mitől lennének másabbak a leszármazottai? A pajzsom még mindig majdnem teljesen fel volt húzva, ahogy leguggoltam találomra két doboz mellé, valahol azt reméltem, hogy blöffölt, amikor közölte, hogy mindkettőnk neve ugyanúgy benne van a dobozokban. Azt hittem, csak az enyém, hiszen én léptem félre, az én hibám volt az, hogy ők összekaptak és Annakpoknak fel kellett fednie magát. Éppen ezért némi beletörődéssel és megkönnyebbüléssel löktem félre két kezemmel a két fedelet, hogy aztán egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig belefagyjak az időbe, a mozdulatba. Yetta - szabadon válaszható. Yetta - szabadon választható. Végigfutott rajtam a hideg, szám elnyílt, valamit mondani akartam, de fogalmam sem volt, hogy mit. Minden esetleges, esetlen szó a torkomra forrt, ahogy tekintetem az egyik, majd a másik fecnire siklott. Mintha több emeletet zuhantam volna úgy, hogy tudtam, nem kéne, hiszen ki sem ugrottam, akkor miért kell zuhannom? - Nem - néztem Triára és álltam is fel ezzel egyidőben, félig tudatosan, félig ösztönösen helyezkedtem. - Őt nem. Közöttük álltam, szemben Annakpokkal úgy, hogy lehetőleg kitakarjam Yettát. "Meg se próbálsz tenni érte, hogy maradjak..." Nem. Jobb neked távol, már látom, mert itt még én is csak úgy tudok hazardírozni, hogy annak te lásd a kárát. Ha Tria felszólított, vagy rám parancsolt, hogy álljak félre, vagy azt kértem, hogy intézzem én a csonkolást, a fülem botját se mozdítottam. Éreztem már az erejét, tisztában voltam vele, hogy vele szemben az erőm annyi, mint a kora reggeli harmat, de akkor is... - Verj félholtra engem, tépj szét, fossz meg minden végtagomtól, de nem fogom bántani többet és neked se hagyom. - Mintha egy Kölyök dobálózott volna nagy szavakkal. De azt eszembe se volt kimondani, hogy "büntess engem", mindketten nagyon jól tudtuk azt hiszem, hogy mi lenne nekem itt most az igazi büntetés. A felét már meg is kaptam: a saját kezemmel húztam ki kétszer is Yettát.
Olyan vagyok, mint egy égetnivalóan rossz kölyök, aki túlságosan nagyra nőtt már hozzá, hogy elfenekeljék... Hiába vagyok tisztában vele, hogy vannak dolgok - mint a macska bajsza vagy a Darren és közöttem levő törékeny, látszólagos béke, ami a telefonbeszélgetésünk során uralkodott - melyeket jobb nem piszkálni, én mégis addig-addig húzkodom, míg nem az visszakarmol. Dacosan szegem fel államat a hím villanó tekintetét állva, ugyanakkor meg sem próbálva rejteni azt a keserédes kínt, ami az emlékekkel együtt megkörnyékez. Édes emlékek ezek egytől egyig (már amelyik), kedvesek volnának talán szívemnek, ha nem arra emlékeztetnének, milyen magasról zuhantunk ebbe a feneketlen mélységbe. Én azt hittem, kifelé mászunk Darren, elhittem, hogy ez már a felfelé vezető út, de ez a bejelentés nélküli látogatás... hát lehet még lejjebb? Akkor mozdulok csupán, mikor farkasának nyugtató, kellemes közelségét is megtagadja már tőlem - tőlünk. Szólnék. Beelőz. Még pár pillanatig még állom tekintetének fagyos barnáját - ki hitte volna, hogy létezik ilyen árnyalat! - de végül én leszek az, aki elkapja pillantását és aprót nyelve von vállat. - Felőlem aztán...! - Szusszanok kissé fejcsóválva, s lenyomva a kilincset belépdelek a saját lakásomba, ők meg jöhetnek utánam, ha ennyire akarnak. Az idegen energiákra persze a nyulak hatan szaladnak hatfelé, leginkább a hálót célozva meg, de ahogy láttam, valamelyik a konyhától várja a biztos menedéket. Egy biztos, mire az ajtó csukódik a díszhuszár kettős mögött, egyetlen tapsifüles sem marad az előszoba-nappaliban.
Az egész hacacáré nem is érdekel igazán, ami azt illeti, széttárom karjaimat, foglaljanak helyet, meg amit akarnak. Komolyan, csak tessék! Ha már a saját házamban se lehetek azokkal, akiket én invitálok be, akkor nem tök mindegy? Nem haragudtam Triára, de ezen félreértését meg sem próbálom megmagyarázni neki, hisz bármit mondtam legutóbbi találkozásunkkor is, falra hányt borsó volt. Pedig én egyszerűen csak... nem kértem belőle! Nem kell az életembe ez a nő. Pont. - Ennyi van az ellenérzéseim mögött, nem több. Hagy ne várjak már jó képet hozzá, hogy mégis belepofátlankodik a lakásomba, az életembe. Lássuk be, ebből eddig még jó nem sült ki, kettőből kétszer csúfosan félrement a történet és mondják, három az igazság, ő meg megint felbukkant... Az egyik ajtófélfának dőlve figyelem a jelenetet, amint Darren válogat a dobozok között. Tekintetem elidőzik a mívesebben faragotton, felismerve a kedves által kedvelt motívumok ívét rajta, a keze munkáját. Egyszer megígértem neki, hogy hívatlanul beállítok a műhelybe és csak nézem majd, miközben dolgozik... Sosem adódott alkalom tettre váltani a szavakat, mert helyette ide jöttem, ebbe a városba. Akkor zökkenek ki csupán ebből a kényszer-nihilből, mikor Darren felől érzékelem a változást, s ő maga elém lép. Ellököm magam a félfától, velem együtt farkasom is mozdul. Párjához rohan, akár eltűri az, akár nem... Nem érdekli sem őt, sem engem. Ez a mi helyünk, történt, ami történt. És történjen bármi a jövőben. - Darren, hagyd rá! - Tenyeremmel hátára simítok, nem számolva, nem gondolva azzal, hogy erre hogyan fog reagálni. - Le merem fogadni, hogy mindre az én nevem van írva, csak hogy túráztasson, te pedig bele is mégy. - Ciccenek lemondóan, ezzel együtt, ha a másik enged, ellépve mellőle az egyik szélső dobozhoz lépve hajolok le érte és nyitom ki. Fel kell röhögjek a rajta levő feliraton és Darren kezébe nyomom a papirost. - Tessék! Mit mondtam... - Szusszanok és a másik nőstény felé kapom tekintetemet. - Mi lenne, ha felhagynál a játszadozással Tria és csak kiböknéd végre, mit akarsz még kettőnktől, aztán lelépnél, hogy nyugodtan beszélhessek a párommal!? Persze, csak ha ő is akarja... - Ez utóbbi mondatot némileg bizonytalanul, halkabban, kezemben a nyitott ládikával Darren felé pillantva közöltem.
Elképesztően irritál, hogy ezek ketten mit tudnak levágni szerelem címén. A civódásuk lényegét étem is meg nem is. Azon a véleményen vagyok, hogy a szex az csak szex, Yetta kiakadását hát még farkasként sem tudom értelmezni, de nem is azért vagyok itt, hogy megtegyem. Amit én akarok tanítani nekik, az valami egészen más, s hogyha majd nem azzal lesznek elfoglalva, hogy úgy tegyenek, mint akik nem tartoznak össze, akkor rá is jönnek erre. Türelmesen – na jó, annyira azért nem türelmesen – kivárom, hogy megrángassa Darren a farkasát, együttérzőn morranok a bundásra, de ennél több érzelmet nem vesztegetek se rá, se Yetta sértett szőrcsomójára. A dallamból nem hallom ki a pontos jelentést, de nem is érdekel. Csak be akarok jutni, s ha ez megtörtént, akkor hagyom a gyerekeket játszani. Ha nem én találtam volna ki ezt a beteg kis intermezzot, akkor még fel is szisszennék, látván, hogy Darrennél hol és milyen dobozok nyíltak ki. Viszont mivel én a magam részéről számítottam erre, hát hideg nyugalommal veszem tudomásul azt, hogy kitör, mint a vulkán. Ellenkezése csak farkasom pillantását csalja elő emberi íriszeim helyére, egyelőre semmi mást. Megvárom, hogy Yetta is nyisson, s amint ez megtörténik, csak akkor nyitom szóra ajkaim. Illetve csak azután, hogyha megtaláltam magamnak a kanapét, s letettem rá csinos hátsó felem. Ha már idebent vagyunk, ugyan miért is ne helyezhetném kényelembe magam? - Van egy rossz hírem. Van még mit tanulj emberismeretből és farkasismeretből is. – pillantok Yettára. Nem fogom bizonygatni, hogy igazán 5-5 a nevek leoszlása. Elég szórakoztató a tény, hogy mindkettőjüknek Yettát sikerült nyitniuk. - Darren! – fordulok felé, s dörren mélyen a hangom. - - A kérésed teljesülni fog, triplán is, de nem általam. Válassz testrészt, s a pálya a nőstényedé. Tudatom ekképpen velük, hogy a nevek nem a megtámadottat, hanem a támadót jelentik ebben a képletben. No, most hogy áll majd a szátok? Kíváncsian várom a reakciót.
Hallottam, hogy lépett, mozdult, de nem néztem hátra, tekintetemet Triáéba fúrtam. Nem voltam egy kifejezetten harcias típus és jobb szerettem erőszak nélkül intézni a dolgaimat - normális esetben -, ám ha a szükség úgy hozta, küzdöttem. Jelen esetben akár totálisan reménytelenül is megtettem volna. Egy pillanatra megfeszültem, ahogy Yetta tenyerét a hátamon éreztem. Beletörődő megadással hagytam félig leolvadni a pajzsom, teljesen nem, annyira gyorsan azért nem felejtünk, ennél konokabbak vagyunk - vagy legalábbis én. Szemem sarkából láttam, ahogy ő is választott, ám elsősorban továbbra is a felmenőmmel foglalkoztam, nehogy hirtelen meglepjen. Nem mintha olyan sokat tudtam volna tenni ellene... Csak a nevetés és a kezembe nyomott fecni zökkentett ki némileg, amire futó pillantást vetettem, de ennyi is elég volt. Ez valami rossz vicc? Mielőtt bármit is kérdezhetnék, mondhatnék, Yetta folytatja, az elhaló bizonytalan végre pedig aprót biccentettem. Halványan elhúztam a szám. - Hiába sürgeted. A leghamarabb úgyis akkor lesz ennek vége, ha az szabályai szerint megyünk végig - mondtam nem épp lelkes kisdiákként, ám ebben az egyben biztos voltam. Eddigi tapasztalataim szerint egyik Fakír sem szereti, ha megszabják neki, hogy mikor, mit és hogyan csináljon, akkor miért pont az Alapító volna kivétel? Mindemellett a kellő hatalma is megvolt ahhoz, hogy ő diktáljon, szóval minél többet ágálunk, annál tovább tart ez az egész. Épp csak nem sóhajtottam fel megkönnyebbülten, amikor kiderült, hogy valójában én leszek kevesebb néhány darabkával. - Oké - bólintottam minden aggály nélkül. Amíg még van esély kihúzni Yetta nevét, addig nincs gond - most már. - Két gyűrűsujj és akkor a bal kéz - közöltem szenvtelen hangon, s ugyanilyen nyugalommal kezdtem feltűrni beszéd közben az ingem ujját. Nem magyarázgattam a döntésemet, azt gondoltak mögé, amit csak akartak, minden esetre Yetta felé fordultam és mindkét kezem elé tartottam. - Tudod, hogy rászolgáltam. Azt is, hogy ha nem bukok le, ugyanúgy folytatom. - Hűvös energiáim bosszantó nyugalomról árulkodtak, és másról is. Nincs baj. Az ég világon semmi baj nincs, amíg meg tudom védeni és inkább én sérülök helyette. Azok után, hogy a szemem láttára ölték meg az anyámat, aztán Mayt, nekem ez így jó, elég, és engedje, hogy ha megkésve, groteszk körülmények között is, de teljesítsem párjaként a kötelességemet. - Csináld csak, nem lesz semmi baj - mosolyogtam rá halványan.
Van egy olyan érzésem, bármit mondhatnék ennek a nőnek, elkönyvelte, hogy ő a központja ennek az egész történetnek és... pont. Ahogy azt is, hogy válaszra sem méltat mélyebben, melynek okát Darren szavai foglalják - talán - össze. Felmorranok kissé. Dugja a szabályait oda, ahova gondolom, így is épp eleget engedtem már a sajátjaimból azzal, hogy ott ülhet azon a kellemesebb szituációkat is látott és megélt kanapén! - Bocs, hogy nem hozzád jelentkezek be magánórára a témában. - Villan felé mosolyom, fel is nevetnék szavaira ezt követően, ha nem zárná a mondatot úgy, ahogy teszi. Darrenre sandítok, kissé bizakodóan, reménykedve, hogy nem... ugye nem veszi komolyan? Látom rajta, szólnia sem kell hozzá, hogy tudjam: igenis komolyan fontolóra veszi a másik nőstény szavait. Nem tudom, megrázni szeretném jobban vagy elhajtani mindkettőt a fenébe, de ez egyenesen röhejessé kezd válni. Tudjátok van az a helyzet, amikor már csak nevetni tudsz a dolgon... de nem örömödben. A torkomat megüli valami fojtó keserűség, melyet a felszakadó, rövid kis kacajjal szeretnék "felköhögni", mégsem szűnik, sőt, mellkasomra súlyok telepszenek mindez mellé, ahogy a hím és a másik szőkeség között jár tekintetem. - Dé, ne csi... neked totál elment a józan eszed! - Fakadok ki, s védekezően felemelt kezekkel lépek el tőle, ahogy felém fordul. Hajamba túrok, tekintetemet a plafon felé emelem. És én még azt hittem, az én eszem megy el időnként... Szavaira levegő kerül tüdőmbe, magamban háromig számolok, hogy ne kezdjek el kapásból üvölteni kínomban, majd egy nem annak szánt, de igencsak lesajnálónak sikerült pillantást küldök Tria felé, ahogy visszafordulok Darrenhez. - Tudom. - Hűvös hangom kissé megremeg a fojtott indulatoktól, hisz sosem tudtam azokat olyan jól titkolni, mint ő. Ami a szívemen, az a számon, de minimum a tekintetemben. - De ő nem ér ennyit nekem! Ha büntetnélek... a fenébe is, büntettelek, de nem miatta és ezt te is nagyon jól tudod. - Ereszkednek meg vállaim újfent, pillantásom és vonásaim az imént emlegetett nyomás alatt szinte megadóvá lágyulnak, s ekképp fordulok Tria felé egy hirtelen mozdulattal. - Feltétlenül szükséges ez? -Kérdem, bár az is lehet, kérem. hangsúlyomból akár utóbbi is kiérezhető, az én tudatomig nem igazán jut el a tény. Hagyom, hogy meggyötört szívem, az a bolond vezessen. - Mert megteszem, ha ezzel jutunk egyről a kettőre, de csak mert Darren ezt kérte. Semmi mögöttes, gondolati szarság... ez nem az a mód, ahogy én az ilyesmit intézem. - Mondjuk, az jó kérdés, mi módon intézem akkor a lelki hülyeségeket. Nincs rá kidolgozott taktikám az esetek többségében, de most valahogy a "beszéljük meg" elv célravezetőbbnek tűnt. Már továbbléptem... nem haragudtam Darrenre, sőt. Sok mindent másképp látok visszatekintve a történtekre. Eleget szenvedett, miért okoznék újabb sebeket neki? Pláne ilyen gyerekes "összetörtél, akkor én is összetörlek" módon.
- Nem veszitek észre, hogy milyen hülyék vagytok? – merülök heves szemforgatásba. Egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért nem képesek úgy látni a helyzetet, ahogyan én. Amiért idejöttem, azt én megkaptam, s bár csak részben, de ettől függetlenül a kérdést muszáj volt közöljem közvetlenül azután, hogy Yettától megérkezett a nagy kegyes beleegyezés a csonkításra. - Van mögöttes szarság, s egyszer majd ti is rájöttök. Megvonom a vállamat. Kényelembe helyezkedem a kanapén, egyértelmű jelét adva annak, hogy nem megyek innen sehová, legalábbis egyelőre nem. Valójában fogok, de nem itt és nem most, előtte még néhány közlendőm akad. - Feltétlenül muszáj, Victort nem hagyhatjuk ajándék nélkül. Meg egyébként is, az a véleményem, hogy jobb így itt és most kitölteni a haragodat, s utána békésen összeborulnotok véres csonkjainak csomagolása közben, semmint évszázadokig rágd magad valami olyanon, aminek a világon semmi értelme nincs. Tartok egy kis szünetet, lenyelve ezzel a majdnem feltörő érzelmes rohamomat. Ott azért még nem tartunk, hogy a leszármazottaim képébe toljam saját csökevényes lelki életemet. - Van egy hét kimenőd. Fordulok Darren felé hánya-veti mosollyal. - Engem nem érdekel, hogy hogyan, de zárjátok le ezt az egészet. A farkas egy életre választ párt, ezzel nyilván mindketten tisztában vagytok, szóval örülnék, ha nem rabolnátok tovább a drága időmet, s végre kihúznátok a fejeteket a seggetekből. A helyzetetek nem kilátástalan, csak kissé bonyolult. Nem mellesleg van egy üres szobám a kúriában. Ezzel felkelek végre a kanapéról, s nem törődve a tetoválás sajgásával a kijárat felé indulok. - Testrészekkel megtöltött három doboz nélkül ne gyertek haza. A szívet meg romantikusan vacsorázzátok meg, jól mutat a gyertyafényben a vér. Eresztek meg egy nem éppen ideillő, fanyar humormorzsát, majd egy „unlak benneteket és boldog újévet” közlés kíséretében távozom. Hogy mit kezdenek azzal, ami itt zajlott, az az ő dolguk. Én úgy érzem, hogy maximálisan sikerült megcselekedjem azt, amit akartam. Beteg szórakozásomat is kiéltem és életemben először talán lelket is vittem a nevelésbe. Más kérdés, hogyha elcseszik nekem az egészet, akkor az azt fogja bizonyítani, hogy a lelkemet inkább dugjam oda, ahonnan kihúzatni akartam az ő fejüket, nevezetesen altesttájékra. A kúria nyitva áll. Vagyok, aki vagyok. Rájuk undorodva, haragosan büszke. De ez az, amit soha nem fognak megtudni, erről gondoskodom.
Részemről teljes volt a nyugalom onnantól kezdve, hogy nem Yettát kellett bántani, hanem engem. Az akadékoskodásra és visszakozásra Tria reagált, belém meg szorult annyi jól neveltség, hogy ne szóljak a nők dolgába. Ettől kicsit úgy éreztem magam, mint a kisdiák, akit felszólítottak felelni, aztán le is ültették, mert a tanár rájött közben, hogy mégsem őt akarja faggatni - ért már nagyobb tragédia is. Oldalra biccentettem a fejem az Alapító szavaira, miután kényelembe helyezte magát. Hallgattam. Nem ecseteltem azt az összefutást, ami egy kósza stoppolásból született és aminek sikerült úgy elfajulnia, hogy mindent a másik fejéhez vágtunk. És nekem is ugrott. De neki ez a jelek szerint fontos, vagyis: mi értünk neki annyit, hogy ezzel foglalkozzon, s hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem a fejemnek a gondolattól. Az egy hét kimenőre viszont már megnyikkantam: - Na de... - ennyi volt a nyikkanás, mert folytatta, én pedig elnémultam. A következő pont, ahol szólási engedélyt éreztem a magam részéről, az a távozása volt. Éreztem a kísértést egy "pápá Dédi"-re, de inkább lenyeltem. Tartson bárki nyugodtan gyávának, szerintem ez akkor is szimpla ész kérdése, hogy nem cicózol ott, ahol nem kéne - inkább örülsz, hogy valami sokkal simábban ment annál, mint amire számítottál. Szóval hip-hip hurrá! Három láda megtöltése és szabad szoba. Meg lezárandó szarságok. A kisdiáknál maradva: megkaptam, megkaptuk a házi feladatot. Miután becsukódott utána az ajtó, egy darabig csak bámultam, pajzsomat pedig lassan teljesen leeresztettem, ahogy energiái után kutakodva bebiztosítottam magamat arról, hogy tényleg lelépett. Lehet, hogy Yetta még mindig nem hitte el, hogy kicsoda, de én bőséges megerősítést kaptam és ehhez mérten lélegeztem fel valahol távozása felett. Nyugalmam ellenére is tisztességes mennyiségű lappangó feszültséget fújtam ki egy sóhajjal. - Rém nyakas vagy - néztem Yettára, amikor végre el tudtam szakítani kissé paranoid tekintetemet a bejárati ajtóról, hangomból némi neheztelés és vád érződött. - Azt hiszed, hogy én jókedvemből ugráltam úgy, ahogy ő fütyült? - dohogtam tovább, inkább az elfojtott idegesség utóhatásaként. - Te meg feleselsz, akadékoskodsz és ellenkezel, a fenébe, Yetta! - emeltem fel kissé a hangom, majd a hajamba túrtam fél kézzel, lehorgasztottam a fejem és megráztam. - Rohadtul paráztam, hogy felhúzza magát és neked megy, én... - tudtam, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy megállítsam, hiába ugrottam volna elé, hogy ha úgy akarta volna, minden igyekezetem ellenére is kárt tudott volna tenni benne. Ezért féltem. Mert tisztában voltam vele, hogy ha úgy adódna, nem tudnám megvédeni. A szemébe néztem, láttam őt és a benne élő nőstényt - mindkettő a miénk, mindkettő kell, s mielőtt rendesen átgondolhattam volna, hogy mit teszek, magamhoz öleltem. Van egy üres szoba a kúriában. Nem fogja igénybe venni, ismertem már ennyire. El fog menni, el fogom küldeni, de előtte még kellett ez a közelség, akkor is, ha ellök, vagy neki sok. Már olyan mindegy, annyira nincs min rontani, hogy nyugodt szívvel engedhetek annak, ami bennem feszengett, annak, amire éppen vágytam. Hamarosan a távolság miatt úgyse lesz erre lehetőségem.
Vannak pillanatok, amikor még én is képes vagyok befogni. Igaz, jelenleg ez annak az érdeme, hogy Victor említésére kissé értetlenül vonom össze szemöldökeimet, ráncok gyűlnek fiatalos homlokomon, mert sehogy se tudom a képletbe passzintani az öreget, hacsak nem mond tényleg igazat az Annakpokos dumával kapcsolatosan. De ne már! A vérvonalfőm nem lehet egy lotyó és különben is pasas volt, ha mondom! Távozik, én pedig úgy pislogok utána, mint aki ilyen csodát még az életben nem látott, holott csak kicsit sok az új infó. A többesszámon - gyertek haza - visítani lenne kedvem. Ennek a nőnek fogalma sincs semmiről! Mennék én, a fenébe is, ha ilyen egyszerű lenne, már itt se lennék... Ide se jöttem volna talán. - Szerinted mire gondolhatott azzal, hogy van egy szabad szobája? - Sandítok kérdő félszegséggel Darren felé, ebben nem lelve logikát, elvégre az, hogy én és ez a Tria egy légtérben éljünk, önszántamból elő sem fordulhat, ezt jól látja kedvesem. Minden máshoz meg itt is akadna üres szoba.
Költőinek szánt kérdésemre kifújja a tüdejében rekedt levegőt, én pedig úgy tekintek rá, mintha tőle várnám, hogy most merre tovább. Így is van. Nem jönnek a szavak immáron felőlem, mert egyszerűen túl sok gondolat akarna magának utat törni, kiszabadulni az elme börtönéből, hogy szó formájában öltsön testet. Átölel, mire én meglepetten elkerekedő tekintettel ellenkezni is elfelejtek. Van valami fájdalmasan ismerős az egész helyzetben - az ölelés, a keserédes érzés... mint akkor, a fürdőben állva - megölelem hát én magam is, arcomat nyakához fúrva. Maradhatnánk így, békés némaságban, de visszagondolva iménti szavaira, fel kell nevessek. Leheletem cirógatja bőrét, ahogy füléhez hajolva félhangosan súgom neki: - De hiszen pont ezekért szeretsz, nem? - Kuncogom. Jól esik a tudat, hogy védene, megvédene, ha úgy adódna, hiába voltam ezzel eddig is tudat alatt tisztában, a szavakkal való utalás, energiáinak játéka mintha mázsás köveket görgetne le mellkasomról engedne újra szállni társaságában - igaz, nem olyan magasan, ahogy egykoron tettük, csak úgy épp a föld felett lebegve a valakihez tartozás édes érzésében. Kissé elhúzódom tőle, de el nem engedem, tenyereim vállain pihennek meg, ahogy tekintetét keresem. - Darren én... nem igazán így képzeltem ezt az egészet, de ha már mégis így alakult és itt vagy, én... szeretnék bocsánatot kérni. Nem azért, mert kiakadtam vagy mert büntettelek, teljesen megérdemelted, maradjunk ennyiben! - Fejcsóválok kissé, tenyereim vállairól karjain simítanak lefelé, hogy végül kezeim az övéiben pihenjenek meg. - Azért szeretnék bocsánatot kérni, mert ugyanakkor igazad volt. Én is hibáztam. Felégettem magam mögött szokás szerint minden hidat, csak mert úgy esett jól és nem gondoltam kettőnkkel. Úgyhogy most tartsd erősen a kezemet, mert nem hagyom, hogy csak a te részeid kerüljenek ebbe az őrültségbe! - Szélesedik ki kissé mosolyom, hangomba rövid nevetés vegyül, ugyanakkor nem viccelek. Akár fogja a kezem, csuklómnál tartva azt, akár nem, egy fájdalmas roppanás és a szoba légterébe tóduló vér illatának keretében válok meg bal kezem kisujjától, azt az általam kinyitott dobozba ejtve. Mindez persze fájdalmas szisszenés, megfeszülő állkapocs és sárgába váltó tekintet keretében történik, eme állatias pillantás az, mi újfent találkozik Darrenével, miközben ajkaim a lüktető fájdalomtól némán rebegve formálják a szót: Szeretlek.
Ezek miatt szeretem? Fogalmam sincs, még nem gondoltam bele abba, hogy miért szeretem, csak éreztem, hogy így érzek és ez jó volt, elég volt, kellett. Nevetésére az én szám is mosolyra húzódott, arcomat a nyaka hajlatába temettem, ölelésemet szorosabbra fogtam pár másodpercre, mintha így magamba tudnám olvasztani. Hagytam, hogy kissé eltávolodjon, bár nem örültem neki, egész testtartásomban maradt valami várakozó-vágyódó, egy feszülő fenyegetés, vagy inkább ígéret, hogy amint hagyja, megint eltűnik az a kis távolság. Elhúztam a szám arra, hogy mi miatt nem kér bocsánatot - nyilvánvaló, a helyében én se tettem volna, fordított helyzetben. Némán figyeltem, hallgattam minden szavát és nem állítottam meg benne, nem hazudtam, hogy erre semmi szükség, hogy nem is hibás, helyette magamba ittam a vallomást, a beismerést. Elégedett voltam, a farkasom nem különb, s bár ettől nem vágtam gőgös arcot, attól még halványan ott vibrált ez is energiáim között. Az én büszkeségem más volt, mint sokaké, mint a dominánsoké, de volt, ilyenkor pedig felsejlett. Viszont amint a mondandója végére ért, reflexszerűen engedtem el a kezét. - Rendben - húztam ki kezem apró markából, egyelőre marad mindenkinek mindene. - Adunk bele mindketten, de hallottad, mit mondott: van egy hét kimenőm. Castornak is megírta a kocsiban. Nem tudom, mikor terveztél menni, de jobbat is el tudok képzelni egymás csonkjainak nézegetésénél hét napon át. - Kezem közé fogtam az arcát. - Szeretnéd, hogy maradjak addig? Nem volt kényszer, sem erőszak, de szerintem lerítt rólam, hogy mit szeretnék hallani, hogy mi után sóvárogtam. Nagyon könnyen rám lehetett mondani, hogy túltengésem van bizonyos téren, csakhogy ez annál sokkal több. Szükségem van rá és meg akarom kapni, amíg még lehet. Nem azért, mert épp rákívántam, mint péksütire a bolt előtt elhaladva - ő nyár az örök télben. Kell az a melengető napsütés, amit csak tőle kaphatok meg és ez az ő hibája. Ő mutatta meg, ő adta első alkalommal is, ő tett függővé. - Ki akarom használni a közelséged, amíg még lehet. Épen és egészségesen. Elég, ha a vége fáj, nem?
Már épp ráfognék ujjamra, mikor szól, szavaira leengedem kissé vállaim, megadóan. Végtére is logikus az okfejtés részéről, képemen még is savanyú az ábrázat, ahogy rá pillantok. Egy hét? Nincsen egy hét, Darren! Az örökkévalóság is kevés lenne, úgy hiszem, de alig két nap jutott már csak nekünk. Lehunyom szemeimet egy pillanatra, ahogy tenyere arcomhoz ér, ajkaimról apró sóhaj szál le, ahogy belefeledkeznék a pillanatba. - Holnap után. Holnap utánra szól a repülőjegyem, mert azt terveztem, holnap még meglátogatlak Fairbanksben. - Húzódik suta félmosoly arcomra. Nem túl őszinte, maradjunk annyiban. Azt azért talán nem kell hangoztatnom, szeretném-e mindazt, amit kérdez. Nem húzódom el, tenyereim ismét megtalálják karjait, vállait és azt hiszem, ez többet mond mindennél. - Én nem akarom ezt Darren. Nem akarlak itt hagyni, én... szeretnék ennek az egésznek újra nekifutni veled. - Tekintek rá, hangom kissé habozó, ahogy igyekszem a minap még olyan remekül megfogalmazott mondatokat és érveket összekaparni a pillanat, a közelsége, energiáinak kusza kavalkádja alól. - De így nem megy, hogy kilométerekre vagyunk egymástól, ezt te is belátod szerintem. Visszamehetnék Fairbanksbe, de kétlem, hogy a falka tárt karokkal fogadna, ráadásul... én-én-én... nem vagyok az, aki jól tűri, ha palimadárnak nézik, márpedig erős a gyanúm, hogy fér Fairbanks jobban tisztában van a nemi életeddel, mint én. A nevekkel, a helyekkel és én nem... nem hiszem, hogy képes vagyok mindezt leszarom üzemmódban kezelni. - A fél városba meg mégsem ereszthetek ezüstgolyót, bármennyire is csábító olykor a gondolata ennek. Féltékeny vagyok? Igen, mert ő az enyém. Önző is. - Gyere velem...!- bukik ki végig nem gondoltan a két ártatlanul hívó szó.
Holnap után. Nem vagyok elragadtatva tőle, de az összepakoltság jelei valóban nem arról árulkodtak, hogy több napot fog még itt időzni. Nem megy. Hát így tényleg nem, én is tudom nagyon jól, mert csak akkor tudnám mástól türtőztetni magam, ha mellettem van, velem, igazán, nem csak úgy, hogy alig látom. - Nem is várnám el, hogy úgy kezeld - mondtam a légyottjaimra, mert tényleg bunkóság lenne. - És ezért nem is mondom, hogy gyere fel. Elengedtem az arcát arra, hogy menjek vele és egy lépést hátráltam, arcomon fájdalmas árnyék suhant át. Hogyan menjek, hogyan mehetnék, hogyan kérheti, amikor tudja, hogy minden ide köt - pontosabban Fairbankshez. Egyedül a párom nem, és ezen nem tudunk változtatni, mert az egész el lett cseszve már vagy két éve. - Tudod, hogy nem lehet. - Ennek legalább annyira nem örültem, mint ő. - A falka, a családom... nem hagyhatom itt őket. - Pedig ha csak egyszerűen összecsomagolhatnék mindenkit, aki fontos... - Nem hagyhatok itt mindent. És arra se kérhetem, hogy maradjon, sőt, a mostani után és a Victorral való csörtémet követően egyenesen kérném, hogy menjen, minél messzebbre, mert úgy lesz neki biztonságos. Ha tudnám, hogy tényleg mindentől mindig meg tudom védeni, akkor marasztalnám, ha nem ismerné a fél város - minimum - a nemi életemet, hívnám. De túl sok az akadály. - Nem mehetek veled - ráztam meg a fejem, majd mélyet lélegeztem és kihúztam magam, mintha ezzel leráznék minden nehézséget, akadályt és hátráltató tényezőt. - De legközelebb, amikor újra egy helyen fogunk élni, a feleségem leszel. Elveszlek és senki nem vehet el tőlem, min ulvinne. Lánykérést komolyan még sose gondoltam. Mindig csak szédítés volt, hamis ígéret a kisemmizés előtti utolsó aktus, mert akit tényleg megkértem volna, azt nem lehetett. Most újra van valaki, akit akarok, akinél ezek a szavak nem hazugak, belőlem szólnak, érte. Ezért nem ereszkedtem féltérdre, az csak egy póz, én pedig nem pózolni akartam, üres, elcsépelt testhelyzettel hitegetni, ami ráadásul nevetséges is lett volna. Nem megalázkodtam és könyörögtem, már csak azért sem, mert nem akartam azzal megsérteni, hogy ugyanúgy teszek, mint hajdanán annyiszor, csaló-szélhámos módon. Nem. Ez legyen másabb, különleges, legyen csak az övé. Szeretem - ez pedig magamat ismerve, nem holnap után fog megváltozni, ha egyáltalán megváltozik valaha. - Esküszöm neked.
- Tudom. Persze, hogy tudom... - Sóhajtok fel, hajamba túrva, ahogy elhátrál, s mintha csak leráznám magamról mindezt, a bocsánatkérés gondolatával egyetemben, ingatom meg kissé fejemet. Én kevertem ezt a lehetetlen helyzetet. Mi kevertük és mégsem vagyunk képesek szabadulni belőle. Ez az, ami igazán bosszant. Ilyenkor hol vannak a vadregényes, nyálas közhelyek arról, hogy a szerelem legyőz minden akadályt és hogy mindenre létezik megoldás, csak keresni kell?! - Hazugság az összes. Tekintetem riadtan villan a "feleségem" szóra, lefagyok szavai hallatán, egyúttal ajkaim buján-bután nyílnak el, halk szavakat rebegve felé: - Hogy lehetsz ilyen biztos ebben? - Honnét tudja ilyen magabiztosan, hogy nem épp azzal lököm messzebb és messzebb magamtól, hogy most elmegyek? S ha vissza is térek, ha találkozunk valaha... valahol még, mégis hogyan lehet biztos benne, hogy nem lesz más? Szebb, jobb, aktuálisabb, nem egy olyan kapcsolat, ami az előtt halt hamvába, hogy igazán virágot bonthatott volna. Csak nézem - tekintetemmel a látványát, tudatommal szavainak lényegét, mélyét "falom". Mozdulnék felé, mégis habozok. Farkasom biztat, mondván, nem is olyan őrült az a gondolat, mi elmémbe szökik. Vedd el, ragadd meg. Na mi lesz már? Nem szoktál te ilyesmin tökölni...! Valóban nem. Egyetlen határozott lépéssel szüntetem meg a közöttünk feszülő távolságot és csomagolom újfent ölelésembe a férfit. Tenyerem válláról tarkójára siklik, hajába túrok. Ajkaim cirógató közelségbe kerülnek nyakával, szinte érzem ütőerének finom lüktetésének minden apró rezdülését. Hogy felfogja-e egyáltalán, megérzi-e, ami most következik, nem tudom - de az az igazság, hogy nem is igazán érdekel. A bennem élő bundás nősténynek igaza van. Az enyém, hát elveszem, amit akarok. Agyarak nyúlnak meg, sértik fel bőrét, mély, maradandó sebet ejtve nyakán, s ajkaimmal csókolom le a kiserkenő vért. Sosem kezdeményeztem még eme aktust én, mindig is ő volt az, aki előbb ejtett sebet a másikon, én csupán viszonoztam azt. És mindig meg kellett küzdenie érte, hol szavakkal, hol játékos komolytalansággal ugyan, de valós küzdelemként. Most én vagyok az, aki elengedve őt, elhajolva egy laza mozdulat keretében söpri oldalt a szőke tincseket válláról, hogy fejét kissé oldalt billentve kínálja nyakát a hímnek. Ajkam szegletében biztató mosoly bújik meg ezzel együtt, lélegzésem nehézkes a rá erőltetett nyugalomból, miközben szívem majd' kiugrik hevességében a várakozástól: vajon hogyan fogadja a nem épp megszokott gesztust, mintegy önkéntes elismerését a ténynek, hogy hozzá tartozom. Hogy osztozom mindabban a képtelenségben, amire ő olyan bátor-botor módon esküszik.
- Úgy, hogy mindennél jobban akarom - feleltem akkor is, ha csak költői kérdésnek szánta. Akartam, hát meg fogom szerezni, valóra fogom váltani. Régebben már le kellett mondanom erről, eltemetnem magamban, még egy ilyet nem játszok el, ennél sokkal önzőbb vagyok. Tudom, hogy nem épp a házasság minden álma, hogy riasztja a feleség lét gondolata, viszont én teljesen biztos vagyok abban, hogy ez így jó, így lesz rendjén. Nincs bennem félsz, tudom, mit akarok. Csak abban nem voltam biztos, hogy ő is ugyanígy gondolkodott-e, a habozása leheletnyit elbizonytalanított Yetta részéről. Ez azonban nem tartott sokáig, a mozdulata elsöpörte, s ahogy kezei vállamat majd tarkómat találták meg, úgy enyéim a derekát, hátát. Eszembe sincs tiltakozni, energiáim felzúgnak, mintegy diadalittasan, farkasom elevenebb és éberebb, mint valaha. Mégis volt ebben valami meggyőződéstől könnyű békés nyugalom. Tényleg a miénk, tényleg az övé vagyunk. Kissé oldalra döntöttem a fejem - engedtem, hagytam, felkínálkoztam. Győztünk. Nem lesz több, nem lesz más, nem lesz jobb. Kereshetsz, de úgyse fogsz találni - és ez engem kaján örömmel töltött el, bármennyire is tűnjek tőle gonosznak, kárörvendőnek. Félresöpörte a haját az útból. Néztem a mozdulatot, majd nyaka ívét, apró mosolyát, míg végül pillantásán állapodott meg tekintetem. Nem mosolyogtam, szemem okkersárgába váltott, ahogy farkasom méltóságteljesen tiszteletét tette, mintha most venné először tüzetesen szemügyre a nőstényt, mintha most csalták volna először elő azzal, hogy nem én martam elsőként ezúttal. Minden rezdülése, minden szívdobbanása, minden lélegzetvétele a szájpalásomra tapadt, mint amikor vadászat közben a prédából zsákmány válik. Az "átváltozás" pillanata, amikor az űzött vad sorsa éppen megpecsételődik. Megvagy, Yetta. Ez az én bizonyosságom, ezért vagyok olyan biztos a dolgomban. Hajába markoltam a tarkójába, kissé hátrébb feszítettem a fejét, szabad kezemmel azonban továbbra is a derekánál tartottam. Totális magabiztosságomon is átsejlett az odaadás és a tisztelet - ha rosszul is mutattam ki, ha nem is tudtad elhinni, akkor is különleges vagy nekem. Amikor belé martam, szavak nélkül is csak egyre kértem: sose felejtse el ezt. Mert én biztosan nem fogom. - Bocs - dörmögtem, miután lenyaltam vérét, mert még szinte be se fejeztem a mozdulatot, de már mindkét kezem a pólóját markolta a hátán, hogy a következő pillanatban fájdalmas reccsenéssel szabadítsam meg tőle. - Remélem, nem ez volt a kedvenced. - Pimasz mosolyra húztam a szám végre, mialatt türelmetlen mozdulatokkal leszedtem róla a cafatokat. Tulajdonképpen rávetettem magam. Az enyém, engedélyt is adott - nekem az a kezdeményezés ezt is lefedte -, amit minden további nélkül kész voltam kihasználni. Éhesen, mohón, hűvös energiáimat meghazudtoló vehemenciával úgy, ahogy már jó ideje nem tehettem. Ha nem tiltakozott, csókoltam és szerettem az önkívület és kábulat határáig, ha leállított, nem akaratoskodtam, de már azon kattogtam, hogyan, mivel tudnám még jobban magamhoz édesgetni.
Tekintetünk találkozik a felkínálkozó mozdulat közepette, s az idő megfagy köröttünk. Az okkerszín szempárban ott az örök bizonyosság - időtlen és állandó, mint a tér most köröttünk. Vérlázító a mozdulat, amivel hajamba túr, ahogy derekamat tartja biztosan, talán még jóleső, halk morgás is elhagyja mellkasom mindennek köszönhetően, miközben agyarai bőrömet sértik fel. Nyelvének forró érintésére lehunyom önkéntelenül is szemhéjaimat, ujjaim tarkójánál marnak a barna tincsek közé... a fenébe is, ne csigázz, mikor alig lehetnének a dolgok ennél nyilvánvalóbbak! Felnevetek a pólót érintő megmozdulása és kérdése kapcsán, de azt Goran tette tönkre csak fejemet csóválom válaszul, s ajkai után kapok mohón. Ruhacafatok hullanak némán a földre, az ő öltözéke sem ússza meg, ha rajtam múlik, s az ágy kéjes sóhajjal ölel régi ismerősként mindkettőnket kebleire. A kintről beszűrődő, lassan estébe hajló fények egy teljesen más világba kalauzolnak. Oda, ahol már nem ígérnek semmit a forró csókok, csak testet, közelséget követelnek a heves mozdulatok, gyöngyöző izzadtság és vágytól terhes sóhajok közepette. Oda, ahol frissen fakad vér az érintések mohó útja nyomán, de a szívemen nem szakadnak fel a mélyre szántott sebek heges felületei. Egy olyan világba, ahol nyár-csókolta lelkem felülkerekedik a fagyos észak minden rákfenéjén... Adok és elveszek, nem törődve a holnappal.
Futottunk. Őrültek módjára űztük vágyunkat, s ugyanakkor egymáséit is, majd célt érve levegőért kapkodva pihentünk meg egymás mellett, nem adva alább a közelségből. Az a finoman fáradt érzés semmi volt a bennem tomboló adrenalin-lökethez képest, miközben mellette feküdtem. Boldog voltam, s szemhunyást nem ismerve őriztem ezt a varázst. Éberen, pillantásommal falva csupán arcának karakteres íveit, ajkainak vonalát… pillantását, mely olyan titkokat hordozott, amiket csak ketten érthetünk meg – nyilván, mert az én tekintetemben is ott ültek ugyan ezek. Bőrömön égnek merednek a pihék, ahogy a szoba levegőjének hűvöséhez képest igencsak forró érintése derekamon, oldalamon simít végig újra és újra. Ha dorombolni tudnék… De nem holmi nagymacska vagyok, aki hízelegve simul bármely felé nyújtott tenyérbe. A vadon szült, az formált farkassá és úgy fest, csak egy hasonszőrű képes magához édesgetni. – A farkasom párja. A párunk. Akár tetszik ez, akár nem. Akár hibát követek el a távozásommal, akár megerősít bennünket az el nem hangzó esküszóban a távolság. Nem, ezt valóban nem értheti meg senki, legyen bármilyen jó barát, apa, testvér, teremtő, haladja meg éveinek száma a sok százat… Ez a kettőnk küzdelmekkel, keserűséggel és boldogsággal telt csodája.
Mindent betölt az illata, a lakás minden szeglete emlék, minden felület mesélni tudna: mulatságosat, réveteget, arcpirítót… Nem kell villany, elég az ablakokon át beszűrődő utcai fény, úgyis látunk mindketten, látjuk a másikat és más egyáltalán nem számít. Az ágy halkan felnyög, ruha surrog, sóhaj akad meg a felénél, izom feszül, csípő hullámzik, háttérbe szorítva minden aggályoskodó gondolatot, halk sikolyt a fejemben. Nem érdekel, mi lesz holnap, hogy ez az egész hova fog kifutni, úgyis tudom, úgyis érzem, a kétségeim pedig messzire tűnnek. Megkapott mindent, elvettem mindent. Ez járt nekünk, minden széppel és rosszal együtt, mert egyikünk sem olyan, hogy bármit is megtagadjon magától, ha megtetszik neki, ha meg akarja szerezni. Szeretlek, min ulvinne. Könnyebb lenne, ha ez hazugság volna, mindkettőnk élete könnyebb lenne, de nem szebb, nem jobb. El akartam mondani, de nem tudom, hogy akár gondolati úton, akár hangosan kiszöktek-e belőlem a szavak, az egyetlen, ami biztos volt, az a mámor, az öröm, hogy végre csitult a hiány. Végre ott fekhettem mellette, az elmúlt hónapok nyomasztó magányát félrelökve, úgy nézve őt, mintha hátralevő életemben nem is akarnék mást tenni. Nem mertem elaludni, nem akartam, mert akkor még gyorsabban reggel lesz, annak a rémképétől pedig képtelen voltam szabadulni. Cirógattam békés megnyugvással, a kielégültség jóllakott érzetével, szeretettel, különösen azt a megtalált vonalat, amit annyit kerestem akarva-akaratlan: dereka ívét, ahogy oldalvást feküdt.
Dobozok a lakásban, parkettán halkan kopogó-kaparó, apró nyuszikarmok, üresen tátongó ládák, szorosra húzott láncok, elhaló sóhajok, alig hallható szavak, a lakás újbóli felfedezése a magunk módján. Ez volt a mi lehetetlenül elnyújtott búcsúnk, az ismételt egymásra találásunk feletti ünnep, a másik elengedése feletti gyász, amiben mégis ott lappangott a közös jövő ígérete. Arcomat a kezébe fordítottam, tenyerébe csókoltam. - Tudod, min agyalok? - fúrtam fekvés közben arcomat a nyakához, harapásom nyomához, s csak azután folytattam, hogy elégedett csókot nyomtam felsértett bőrére. - Hogy vajon melyik hangzik jobban: Yetta Nacrosh-Northlake, vagy Yetta Northlake, esetleg Darren Nacrosh... - elnevettem magam és mielőtt bármi morcosat szólhatott volna, megcsókoltam, így már üthetett-haraphatott, ah úgy tartotta kedve, az enyémet minden esetre ezzel se tudta volna szegni. - Jó, ez nem volt teljesen igaz - ismertem be végül somolyogva. - Az jutott eszembe, hogy múltkor még valahogy csak-csak rá tudtam volna arra bólintani, hogy ha mással is, de boldog legyél. De az a helyzet, hogy én foglak boldoggá tenni. Csóri hímek... - Ismét megcsókoltam, félig ráfeküdtem és a matracba préseltem. Furcsa volt kissé még nekem is, mert soha korábban ilyen tisztán és erősen nem fejeztem ki a birtoklási vágyam. - Annyira nem tudom őket sajnálni. Annyira az enyém vagy. És annyira a tiéd vagyok! - húztam széles, boldog mosolyra a számat. Teljesnek éreztem magam, nem is tudom, hány év óta először. - Köszönöm, min ulvinne, hogy a tiéd lehetek.
Calling my name is a twisted game, Cause it wears me down till I love you more.
Félhomály ül a szobám, tekintetem kékje mégis oly élénken csillog, ha nem tudná a másik, hogy képtelenség, azt hihetné: beteg vagyok. Neki adózok eme pillantással, érintése perzsel. Talán tényleg lázam van... Mosoly húzódott lustán ajkamra, ahogy tenyerembe csókolt. Kérdésére, szavainak játékos élére kuncogás rázza finoman testem. - Nem. Hála a szellemeknek érte. De úgyis mindjárt elmondod... - Az a görbület ajkaimon akaratlanul is kiszélesedik elégedett-kacéran, ahogy hozzám bújik. Karjaimat vállai, nyaka köré fonom, lassú mozdulattal simítva fel tarkóján, tincsei között. Lehelete, szavainak szemtelen éle könnyedén cirógatja bőrömet, mint pofátlan kis lény, gonosz manó, ki Darrennel egyetemben pontosan tisztában van vele, hogy a frászt hozza rám azzal, amit hallok. - Te most... szórakozol velem?! - A réveteg, boldog melankólia, amiben eddig mellette feküdve lebegtem, pillanatok alatt szalad tova. - Elkergeti szívem megugró, riadt verdesése. Nekem ebbe akkor is ijesztő, még csak bele gondolni is! Csodálom a bizonyosságáért a hímet, komolyan. A riadalom azonban csupán másodpercek töredéke, helyét vadóc mosoly veszi át, ahogy egy határozott lökéssel elparancsolva magamtól, nyakam közeléből elvigyorodom. - Természetesen a Darren Nacrosh! - Jelentem ki, egyúttal fölébe kerekedek, s lepillantva rá folytatom a gondolatmenetet. Mosolyom sejteti, ez most az "Edd meg, amit főztél."-típusú visszaszólás lesz: - Valahogy mégiscsak a világnak is tudtára kell adnunk, ki viseli a nadrágot ebben a kapcsolatban. - Nevetem el a mondandóm végét, kissé fel is sikkantok, ahogy levet magáról ez az istenátka és teljes súlyával rám nehezedve igyekszik az ágy matracába építeni. Ha bárki látna minket most... mint civakodó kölykök esetében, körülbelül olyan intenzitással nyúzzuk egymást. De ez pont jó, ez pont mi vagyunk - nevezzenek érte gyerekesnek vagy bármi másnak. Felröhögtem kissé okfejtegetése hallatán, hisz most még a felvetés is olyan valószerűtlennek tűnt, hogy lehetnék mással is. Pedig néhány héttel ez előtt nem okozott gondot Daniellel cicózni vagy Ray-jel incselegni, hogy segít-e a Pitben zárni a boltot hajnalban. Mintha évekkel ez előtt lett volna mindez... Igazad volt Darren, a fenébe is, annyira igazad! Nincs jobb, nincs még egy ilyen hím, mint te vagy számomra. Csak olcsó árnyékaid a többiek. Csókjába olvadok, viszonozva azt és kissé talán elégedetlenkedőn szusszanva, mikor elhajol. Szavai mégis mosolyt csalnak ajkaim szegletébe, ahogy tekintetemmel falom a látványát. A mosolyt ajkai szegletében, azt a finom kis redőt szeme sarkában, ami mindig megbújik ott, mikor széles vigyor ül ki arcára. A tekintetének fényét, birtokló pillantását, illetve energiáinak kavargó, mégis céltudatos játékát. Sajnálatos módon agyamat nem sikerül kikapcsolni mindeközben - nőből vagyok, túlságosan is, úgy fest - s az érzések mellé odatelepszenek a gondolatok is. Mosolyom megfagy, majd elhalványul arcomon, ajkaim szóra nyílnak, de csupán keserédes sóhaj az, mi elhagyja őket. Elbizonytalanodom. Maradnék. Annyira, de annyira maradnék, hogy az fizikailag fáj és lyukat üt belülről a mellkasomon. De elcsesztem. Darren félrelépése sok mindenre rávilágított, tanultam belőle, mindketten tanultunk valamit általa. Az enyémre nincs még csak efféle mentség se, úgy érzem. A falka nem egy tüzelő szuka, aki szó nélkül szétdobja a lábait, csak mert Darren Northlake szóba áll vele. Sajnálom. - Mondanám neki, de szótlanságra ítéltetnek ajkaim, ahogy szája után kapok mohón. ~ Őrülten hiányozni fogsz... ~ Nyüsszenő a gondolat, mi elméjébe ér, én pedig úgy csókolom, mintha nem lenne holnapunk.
Még mindig imádtam, hogy ennyire a frászt tudtam rá hozni a házassági témával, arra viszont nem számítottam, hogy annyira sikerült megedződnie mostanra, hogy úgy szóljon vissza, ahogy. Elnevettem magam, miután átfordított és azt is közölte, hogy miért az a felállás tetszik neki, amelyik. - Drágám, jelenleg egyikünk sem viseli - húztam pimasz, sokat sejtető vigyorra a szám, és ajkai után kaptam. Birtokoltam, miközben birtokolva voltam, és bármennyire is jelentsen megkötöttséget ez a dolog, boldogan adtam át magam neki. Teljesen biztos voltam kettőnket illetően, biztosabb, mint valaha. Láttam a változást, hogy árnyék vetült tekintetére, komor gondolatokat sejtetve. Nem akartam, hogy agyaljon, azt akartam, hogy engedje el magát, ne törődjön a holnappal, a hazaúttal, csak velem és a pillanattal. De én is tudtam, hogy ezt korántsem ilyen egyszerű kizárni. Gondolatban törtek utat hozzám szavai, amikre egy szívdobbanásnyi időre mozdulatlanná dermedtem. Bosszús voltam, amiért ideje korán a búcsúval törődött, mintha siettetné ezzel az időt - akaratán kívül. Mordultam, így nehezedtem rá, préseltem a matracba ölelőn, mintha be akarnám kebelezni, elbújtatni, elrejteni mindenki elől, aki miatt nem maradhat, hogy mégis velem lehessen. ~ Akkor használd ki az időt, amíg lehet. Használj ki, ahogy tetszik, cserébe én is ezt fogom tenni. Csípőm mozdult, az ágy nyikordult, lélegzetem elakadt a felénél, ahogy újra és újra ösztön hajtotta táncba vontam őt, vagy épp engedtem a hívásának. Mintha egy örökkévalóságig elég jelhalmazt akarnánk a lehetetlennél is rövidebb idő alatt rajzolni a másik bőrére, energiái halmazára...
Fogalmam sincs, hányszor haltunk meg kicsit mindketten, fulladtunk bele az örvénybe, jelöltem a magaménak, csak azt tudtam, hogy ez sem tűnt elégnek. Képtelen vagyok betelni vele, nem is akarok igazán. Közös zuhany, fürdés, reggeli és gőzölgő kávé, kínos gonddal kerülgetett ládák, pimasz kíváncsisággal szaglászó nyulak. Az egyiket felkaptam, az ölembe tettem és míg egyik kezemmel a kávét ittam, kavargattam felváltva, addig a másikkal az apró állat puha bundáját simogattam. Eltűnődve néztem Yettát a pultnál ülve, bármit is tett-vett éppen. Szerettem volna megkérdezni, hogy mindenképp ma akart-e menni, de tudtam, hogy ezzel csak még inkább megnehezíteném mindkettőnk dolgát. Még inkább, mint amennyire nehéz volt. helyette inkább homokba dugtam még pár percre a fejem, hogy somolyogva kiélvezzem rajta megtelepedett szagomat, ahogy rajtam is tetten érhető volt az ő illata. Rendben lesz minden, hm? - Majd hívj, hogy rendben megérkeztél, oké? - szólaltam meg minden lelkesedés nélkül annak ellenére, hogy legalább egy semleges hangszínt szerettem volna megütni, Nem igazán akart összejönni. - Nagyon vigyázz magadra... Féltettem. Hiába tudtam, hogy otthon nagyobb biztonságban lesz - lassan a világ bármely pontján nagyobb biztonságban lenne -, mint itt, attól még aggódtam érte. Nem paranoid, eltúlzott módon, még az egészséges értékeken belül mozogtam azt hiszem. Tekintetem önkéntelenül is a ládákra siklott. Nem, itt határozottan nincs biztonságban.
Használjam ki az időt és őt magát is. A testét, a lelkét, a pillanatot, mikor elgyengül, s fölébe kerekedhetek... Ez a legbénább tanács, Darren, amit jelen helyzetben adhattál, mert minél inkább éltem vele, annál kevésbé tudok betelni veled most, hogy ébredni kellene ebből az álomból, melyet másfél napja a lakás falai fognak közre. A pultnak dőlök, miután elmostam saját kávésbögrémet. Ezek maradnak itt, a lakást bútorozottan adják majd el valakinek. Egy idegennek, akinek nem mesélnek semmiről a falak, nem látja a függönyön lógó kimondatlan ígérethalmokat, a párnára szárat könnyeket és az arcpirító történeteket minden szeglet felől. Tekintetem az egyik kislányt cirógató Darrenen pihen, ajkaimra szelíd mosoly költözik ki akaratlanul is. Érdekes, hogy nem tartanak tőle az nyúlutódok. Igaz, hogy is tartanának, mikor nem tudják, miféle az a hófehér bundás, akinek az ölében olyan békésen megül most is egyikük. Sosem vadászott rájuk senki, nemhogy farkas. Az enyémet pedig megszokták... Lehet, csupán azért tűri ilyen békésen, mert az illatomat érzi rajta? - Pitiáner gondolatok ezek, de bármelyik jobb annál, ami piros betűkkel sikolt bennem: fogy az idő. - Kedvel téged. Hazaviszed? Payne-nek biztosan tetszene. - Kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve, ha kérdő pillantást kapnék tőle, komolyan gondolom-e, akkor pedig csupán vállat vonok. Végtére is, miért ne? Elég nagy már, hogy ellegyen egyedül is, az elajándékozás lesz a sorsuk Jerseyben is, hisz kétlem, hogy Nestor díjazna egy alomnyi nyulat a falkaszálláson. Kettőt még csak-csak kisírok nála, eszmei értékre hivatkozva, de ötöt?! - Oké... - Súgtam szinte szavaira a beleegyezést. Nemtörődömnek tűnhettem, de csak egyszerűen bosszantott, hogy ilyen hirtelen, ilyen könnyedén rántott az felé, amit halogattam volna. - Oké. - Biccentek is ezúttal, sután mosolyodva el, ahogy tekintetünk találkozik. - De te is, mert még visszajövök! - Szeretnék hinni ebben, még ha nem is látok rá jelenleg fikarcnyi esélyt sem. A világ változik. Az emberek változnak, így a farkasok is. Én ezért nem esküszöm semmire, Darren. Ne vedd ezt ígéretnek. Azért majd megpróbálom teljesíteni, ha tényleg ezt az utat szánták a szellemek nekünk.
Szavaira pislogtam párat, mint aki most ébredt, de legalábbis jobban felfogja, mi történik éppen körülötte. Elmosolyodtam, lepillantottam az ölemben szuszogó aprócska nőstényre, majd megemeltem, szememmel egy vonalba. - Na, mit szólsz, min ulvinne áldását adta ránk - mondtam, majd megfordítottam, hogy Yetta felé nézzen és mutatóujjammal mellső kis mancsát bökdöstem, amitől úgy nézett ki, mintha integetne, s mivel nem sokkal eresztettem lejjebb közben, arcom felét, számat kitakarta. - Akkor ez a búcsú, Yetta néni? - kérdeztem játékosan elvékonyítva kissé a hangomat, ám szinte egyből elillant ez a könnyedség. Basszam meg, hiszen ez az. Megkértem még egy-két dologra, amikre rábólintott, de már egyre kevésbé éreztem úgy, hogy képes vagyok tartani a gyeplőt. Kísértést éreztem, hogy engedjek az árnak, ragadjon csak el, ahogy Jamesnél tette, vágjon pofán, döngöljön a padlóba. - Vagy én megyek utánad - tettem hozzá halvány mosollyal szám szegletében. A kisnyúl visszakerült az ölembe, egy darabig inkább őt néztem, bár tudva, hogy majd velem jön és csak ennyim marad Yetta után, ez se volt lélekemelő. - Nem vagyok valami jó ebben - vakartam meg zavartan az állam, aztán sután kibámultam inkább az ablakon. Nyomni kezdett. Lassan, de kitartóan, egyre nagyobb súllyal. - Még mindig osztozni akarsz ebben? - intettem fejemmel a ránk váró három láda felé. - Mert ha igen, akkor azt hiszem itt az idő. Itt az ideje annak a kisujjnak, itt az ideje elköszönni, ki tudja, mennyi időre. Letettem a nyulat a földre, majd várakozva tekintettem Yettára. Volt választási lehetősége, és amennyiben úgy döntött, hogy inkább rám hagyja a három ládát, úgy csak annyit kérdeztem, hogy van-e már fuvarja a reptérre.
Bájos a jelenet a nagyra nőtt farkas és az aprócska nyúl között, évődő mosollyal feledkezek bele, elnézve a kettőst, mígnem a kérdés hallatán valami eltörik. Elpattan, pedig csak poénnak szánta a hím, tudom jól. Mégis elszorul a torkom, s könnyek szöknek a szemembe. Nem akarok sírni. Nem fair az ilyesmi és különben sem akarom, hogy úgy emlékezzen rám, mint kibőgött szemű lúzerre. Kezemet a szám elé kapom, s elfordulok. Néhány könnycsepp a mosogatóban végzi. Lélegezz mélyet, az segít! - Meg egy frászt! Nem így, hogy hallom a hangját, hogy azt mondja, utánam jönne. Hogy illata, lénye mindent betölt. Kérdésére nagyot nyelek, s bólogatva, könnyeimet letörölve fordulok lassan felé. - Aham. - Szusszanok, keserédese hangon téve hozzá, hogy: - Legalább lesz egy jó okom rá, hogy miért sírok. - Rázkódik meg vállam nevetősen kissé, ahogy ellököm magam a pulttól. Essünk túl rajta...
Nem viszek sok cuccot magammal a repülőútra. A költöztető-szolgálat intézi a javát, csupán a legfontosabbakat válogattam bőröndömbe és kézipoggyászomba össze. Ennyivel érkeztem, nem többel, mégis ezerszer gazdagabban hagyom magam mögött ezt a fagyos vidéket. Nem szólok sokat, míg az autóban ülünk, az egész helyzetre, kettősünkre valami néma beletörődés telepedett, mióta csak kiléptünk az ajtón. A hátsó ülésen ketreceikben békésen bújnak össze a nyuszik, én magam az elsuhanó fáktól, a hegyektől veszek néma búcsút, őket figyelve, de közben kezemet Darrenében pihentetve. Nem engedem el, csupán mikor sebességet vált. Ujjaink, akárcsak életünk útjai, újra és újra összefonódnak. Darren hisz bennünk, én félek az eddiginél is nagyobb távolságtól. De belátom, hogy jelenleg így a legegyszerűbb mindenkinek, ha nem is a legjobb. Ugyan nem hal meg senki, s nem örökre szól szavaink szerint a búcsú, mégis legalább annyira fáj minden egyes perc, amivel közelebb lépdel felénk a pillanat. A pillanat, amikor a hangosbemondóban egy közönyös női hang darálja: "Kérjük kedves utasainkat, kezdjék meg a felszállást a hatszáz-huszonkettes járatra." Esetlen a mozdulat, amivel Darren felé fordulok, szemközt állva vele. Nagy a szám sokszor, sok esetben, de én sem vagyok különb, mint mások. Nehéz a búcsúzás, nem is megy jól. - Hívni foglak, amint odaértem. Sőt, tudod mit? Minden nap hívni foglak! - Szélesedik ki mosolyom, bár ő is érzi tudom, hogy ez most nem az az igazi. Megölelem, szívem kihagy pár ütemet, csak hogy az övét hallgassa... Farkasom úgy fúrja fejét, nyakát párjáénak bundájába, mintha ezzel maradásra bírhatna bennünket, mintha csak azt kérné a hímtől, csináljon már valamit, tegyen a dolog ellen! Csókom röpke, sietős. Nem szabad elhúzni, nem szabad elvesznem benne ezúttal. Ha ő mégis maradásra bírná ajkaim, elhúzódom finom határozottsággal suttogva a szó, hogy "ne...". Ne csinálja, hacsak nem akar most azonnal kocsiba pakolni és egy harmadik úticélt kitűzve meglépni innét végleg, vissza se nézve, nem gondolva senkivel és semmivel rajtunk kívül. - Mennem kell... - nyelek aprót, az újfent kikívánkozó könnyeknek nem adva teret, s közben kabátom belső zsebébe nyúlva három fényképet veszek elő. A Savannah által megmentett dobozból vannak, egyszer talán még meghálálom annak a nőnek is, hogy visszahozta hozzám azokat a plüssöket. - Mindennél jobban szeretlek. - Hajtogatom ujjait a fotók papírjára. Még egy utolsó, végtelennek tűnő ölelés, egy újabb lopott csók, ám ezúttal csak nyakra hintve a varázsból. Nem köszönök el, hisz beszélünk még. Csak jó utat kívánok neki hazafelé, s kérem, üdvözölje nevemben a többieket. Vigyázzon magára. Vigyázzanak egymásra. Lépteim nehezek, mintha betontömböket cipelnék lábaimon. Minduntalan vissza-visszanézek Darren felé, míg elérem a repülőre vezető kaput, mintha csak attól tartanék, hogy szertefoszlik, mint aki soha nem is létezett. Helyet foglalok, ujjaim minduntalan a nyakamat díszítő harapásnyom hegein futnak végig. Haza utazom és mégis úgy érzem, az otthonomat hagyom hátra. Mert az otthon nem egy hely, hanem azok a személyek, akikre ránézve úgy érzed: felesleges tovább utaznod. Megtaláltad, amit kerestél. Megtaláltad a helyedet, ahová tartozol.
I will see you again, This is not where it ends...
Az első képen még csak nem is egymás mellett állunk. Te valahol James és Ryan mellett, bent a sűrűjében, én valahol a szélén. Shaneék lagziján készült, még Jenny tukmálta rám, hogy márpedig nem járja, hogy pont az egyik szervezőnek ne legyen emléke erről a napról. Pedig kép nélkül is van, de még miféle! Ha tudná... Megfordítva a fotót, előtted nem titok már, hogy ez volt az a nap, amikor először éreztem úgy, hogy elveszítek az életemből valami fontosat. És nem értettem még, miért ez a fura érzés. A második kép a titkos raktár-randevúnkon készült. Imádtam azokat a színes kis LEDes füzéreket, de a világért se árultad volna el utólag, honnét sikerült beszerezned őket. Nem számít már. Itt értettem meg, milyen az, amikor valaki tartozik valakihez. Úgy igazán. Milyen, amikor a farkasod két lépéssel előtted jár... A harmadik kép egészen friss, a tegnap előtt esti polaroid fényképezőgéppel való ökörködés egyik terméke. Egész jól sikerült, még ezt most úgyis megcáfolod magadban, gondolataid között. Ennek a hátuljára csupán annyi van írva: Igen. Különben meg a Yetta Northlake-Nacrosh egész jól hangzik...
Bocsánatot kéne kérnem tőle. Ez járt a fejemben, miközben a Tria által mondott három ládát "megtöltöttük". Bocsánatot azért, mert megint megríkattam, mert annyi fájdalmat okoztam, mert bűnrészes voltam abban, hogy idáig jutottunk. Mindazért a boldog és vidám percért, amit okoztam, azokért is, amik a változást elindították benne, közöttünk, mert ezek nélkül sokkal egyszerűbb lenne most minden. Mégsem szólok, csak csendben mosom le majd kötöm be kisujja csonkját, emelem a számhoz kezét, ujjai hegyét - szótlan hálával adózok.
Tartottam magam, mert muszáj volt. Védjem meg - ezt mondta Victor is, én pedig megteszem, ha másképp nem megy, hát így. Csak amíg elül a vihar. Hüvelykujjammal markomban pihenő kezét cirógattam, mintha ezzel akarnám biztatni, nyugtatni, vele együtt pedig magamat is győzködtem, igyekeztem megőrizni a derűlátásomat. Egyre nehezebben ment, amint azt illeti, ahogy közeledtünk a reptérhez. Keserűen gondoltam mindarra, ami előttünk állt, a végeláthatatlan mérföldekre, a hiába való várakozásra. A hat órás kocsiút a sokszorosára fog hamarosan növekedni, s minden, amivel ez ellen tehetnék, meggondolatlan, majdhogynem járhatatlan út. Elkísérhetném még. Vele mehetnék Jerseybe, hiszen egy hetet mondott Annakpok, mégis... féltem, hogy nem jönnék vissza. Ahogy attól is, hogy visszatérnék, így pedig akárhogyan is, de csalódást okoznék úgy másoknak, mind magamnak. Öntudatlanul szorítottam meg a kezét. Hiába tűntem olyan átkozottul magabiztosnak és megingathatatlannak, amikor a közös jövőnket ecseteltem, valójában féltem. Ugyanúgy féltem, mint ő, csak engem a hajdan egyszer már megesett veszteség rémképe kísértett meg a parkolás pillanatáig. Utána már nem maradt más, mint a kényszerű búcsú keserű íze. A váróban nyüzsgés, tőlünk függetlenül közömbös életek zsivaja fogadott, mire közelebb húztam magamhoz kissé Yettát. Ne sodródjon el, ne korábban, mint az szükségszerű volna. Átkoztam magamban a hangosbemondót, túl harsány és korai volt érzésem szerint, megpecsételte szinte, hogy nincs visszaút. Lenne, de azt nem szabad. Milyen nevetséges, a Szabad leszármazottai nem tehetik azt, amihez kedvük volna, hol fair ez? Nincs más vigaszom, mint az elmúlt másfél nap, amiben valami a helyére zökkent bennem, benne, közöttünk. Megnehezítette ugyan a mostani helyzetünket, mégis jobb volt így, semmint csalódott megbánással, haraggal vagy megbékélhetetlenséggel elválni. Tudtam hinni a jövőben, hinni akartam abban, hogy létezhet számunkra egy hely a világon, ahol újrakezdhetünk. Jövő héten, vagy száz év múltán, de eljöhet az a nap, megtalálhatjuk azt a helyet - úgy, hogy egyikünknek sem kell feladnia semmit. - Úgy legyen - viszonoztam mosolyát, majd karomba zártam, szoros ölelésbe fogtam, amiből kelletlenül eresztettem csak. Szerettem volna hosszan csókolni, marasztalón, de azt sem lehetett, elmúltak azok a percek, amikor kiélhettem minden vágyakozásomat. Farkasom hűvös energiái a nősténye körül jártak, mintha azt méricskélte volna, mit kéne tennie vele, mit vártak tőle most, hiszen idegen volt számára ez az egész. Kimérten tartotta el fejét, minek ilyen szeles és heves a másik, miért tesz úgy, mintha ez lenne a vég - irritáló butaság. Az övé, az is marad, ne merjen úgy tenni, mint aki egy életre fosztja meg a társaságától. Nehéz természete sarkallja a hirtelenségre, energiáim Yettáéba kaptak, ahogy a hím a nőstény tarkójába mart. Nem hagyhatsz el minket. Soha. Biztos, ölelő harapás volt ez a ragaszkodás minden durvaságával és elemi ösztönével, csitító nyugton tartás, csendes megnyugtatás. Ez volt a ő ígérete a maga hűségére, arra a hűségre, amit visszafele is elvárt, amiért ölni lett volna képes. - Szeretlek, min ulvinne - suttogtam szájába az utolsó, nyakra lopott csókja után, miközben a képeket a kezembe gyűrte. Elengedtem őt. Energiáink szétváltak, ő pedig minden lépéssel távolabb került tőlem, mialatt én csak álltam a sürgő-forgó emberek között ott, ahol hagyott. Tanultam James esetéből, tudtam már, hogy nem fog visszarohanni, a nyakamba ugrani és a hirtelenségtől hajtva arra kérni, hogy vigyem innen messzire, ahová csak tetszik. És ennek örültem, mert valószínűleg megtettem volna. Amint eltűnt szem elől, mentem, de még nem haza, előbb látni akartam a gépet, amint felszáll, rajta a párommal, hogy véletlenül se űzzek vak ábrándokat. Séta közben felületes figyelemmel nézegettem a fotókat, minden hátoldalra írt szó egy-egy tőrdöfés volt... Az utolsóra megtorpantam. Menni akartam, futni, rohanni, megállítani a repülőgépet, leszedni róla, mégsem bírtam moccanni. Kővé válva álltam és azt az egy szót bámultam meredten, azt, ami ebben a percben a világot jelentette. Szaggatottan sóhajtottam, nagyot nyeltem és a kifutóra néző hatalmas ablak felé fordultam. ~ Nekem is az tetszik a legjobban. Nem számítottam, hogy elértem-e még. Leültem az egyik műanyag székre, térdemre könyököltem, arcomat a kezembe temettem és csak vártam, hogy elmúljon a zúgás. Elhallgasson, eltűnjön, hogy semmi mást ne hagyjon maga után, csak kongó ürességet. Fáztam, rettenetesen hideg volt, tombolt bennem az örök tél, mert elhagyta a nyár és nem tudni, mikor tér vissza.
Otthon szabadultam csak meg a bal kezemtől, hiszen haza is kellett vezetnem, az pedig fél kézzel bajos lett volna. A három ládát Victor szobájában hagytam, akkor mentem, amikor nem volt otthon. "Ő küldi." Semmi többet nem írtam mellé, úgyis tudni fogja, kiről, kikről van szó, s éltem a gyanúval, hogy megkerülésem örömére látni akar majd. Addig viszont bemutattam egymásnak a kishölgyeket - a nyuszit Payne-nek -, és gondosan eltettem a szekrényem mélyén őrzött dobozba a fényképeket. Jó helyük lesz James mobilja mellett. "Igen." Halványan elmosolyodtam. Victor repesni fog a boldogságtól, ha megtudja, hogy tettem egy lépést a tisztességes hímmé válás felé. De bár ne egyedül kéne megmondanom, hanem azzal együtt az oldalamon, akinek ezt köszönhettem...
Kezdőlap
//
