Az elmúlt egy hetemet jobbára egy olcsó, lepukkant motelben töltöttem. Nem igazán vannak nagy igényeim, hisz csak aludni járok oda. Nekem tökéletesen megfelel, valamint a jelenlegi pénztárcámnak is tökéletesen megfelel. Ez a Hope nevű nőstény még mindig egy rejtély számomra. Noha az ötlet, hogy vadászat közben osztja meg magáról azokat a dolgokat, amiket tudatni akar velem, az kedvemre van. 3 nap helyett viszont inkább egy hetet beszéltünk meg. Hogy azelőtt pedig miért mondtam el neki az Alfaként való életemet, majd a bukásomat, azt nem tudom még most sem. A hozzánk hasonló, Infamiáknak nevezett farkasok, általában szégyenben élnek emiatt életük hátralevő részében. Ellenben én egyszerre éreztem szégyent, valamint megkönnyebbülést is. No, de nem azért, mert életben hagyott. Nem. Azért, mert felszabadított ezek alól a kötelezettségek alól. Szerettem a falkámat, mégis én nem vagyok vezető típus. Sokkal inkább vagyok katona, harcos, mint mondjuk hadvezér. Nem fogom minden szembejövőnek elmondani az életemet, de most mit veszthetek azzal, hogy egy valakinek elmondtam? Ha Hope akart volna valamit kezdeni az információval, akkor a többi Vérfarkas is megtalált volna engemet. Nem mintha nagyon érdekelnének a véleményeik. Pontos helyszínt nem kaptam, csak hogy az erdő szélén van egy elhagyatott birtok. Elsőre nem találtam meg, ezért is indultam valamivel korábban, és jóval napnyugta előtt oda is érek a helyszínre. Mivel szeretem ezt az időjárást, valamint a tájat is, ezért felmászok a ház tetejére és egy kellemes pozícióba helyezkedve szemlélem a tájat, várva, hogy a nőstény is megérkezzen.
Sokat gondolkodtam ezen az egészen, Johannes-en, a múltunkon, a halálomon és mindazon, ami azóta és azelőtt történt. Azon is elgondolkodtam, hogy vajon helyesen cselekszem-e, megérdemli-e azt a tudást, hogy igenis élek és azzal, hogy a máglyára adott, nem sikerült teljesen a halálba küldenie. Viszont én javasoltam a közös vadászatot, így nem lenne túl tisztességes, ha az utolsó pillanatban táncolnék vissza, arról nem is beszélve, hogy csupán még nagyobb gyanúba keverném saját magamat is. Tisztában voltam vele, hogy a Johannes-nek előadott történet nem igazán állta meg a helyét és arról sincsen fogalmam, hogy a hím mennyit hitt el a szavaimból. És ha valaki megkérdez, hogy mit tervezek, van-e konkrét célom? Sajnos azt kell mondjam, hogy nem tudom. A helyzet alakítja majd a történéseket és elsősorban az lesz a fő vezérfonál, hogy miként reagál majd az igazságra. Ezer és egy verzió lepergett már a szemem előtt, de nincsen konkrét tervem. Majd kiderül, most minden Johannes-től függ. Mondhatni, a saját élete a saját kezében van. Bár ez elég erős túlzás, hiszen nem fogok az ő szintjére süllyedni, hogy a zavaró tényezőket megszűntetem. Nem. Hiszen azért vagyunk itt, hogy felügyeljük az örökségünk és ebbe Johannes is beletartozik. Nem elpusztítani akarom, hanem tanítani. Egyenes útra terelni. Pontosan érkezem, nem egyszer jártam már errefelé vadászatok alkalmával, pontosan tudtam, merre keressem a házat. Nem véletlenül javasoltam én a helyszínt. Már messziről érzékelem az energiáit, a pajzsomra figyelek, hogy ugyanolyan képet keltsek a koromról, mint a legutóbbi találkozónk alkalmával. Halovány mosolyra görbülnek ajkaim, amikor észreveszem, hogy a Kölyköm a ház tetejéről figyel. Energiáim alapján is számíthat közeledtemre, de mindenképpen úgy állok meg, hogy észrevegyen onnan a magasból is. ~ Nahát, Johannes… ~ kezdek bele gondolatban a mondandómba, ám az igazi csattanó csak ez után jön. ~ Négyszázhuszonkilenc éves létedre még mindig ugyanannak a kalandvágyó fiatalnak tűnsz… Nem mozdulok. Türelmesen várok. Ahogyan farkasom is. Valahol el kell kezdeni, én pedig roppant kíváncsi vagyok, miképpen fog reagálni a szavaimra. Jöjjön hát, aminek jönnie kell.
Csendben szemlélem a tájat, hallgatom a szél süvítését. Amilyen korán megérkeztem, simán el is mehettem volna egy gyors vadászatra. Bár amúgy sincs túl sok dolgom ebben a városban. Se munkám, se túlságosan ismerőseim, az Alfával való találkozásra meg még várok egy kis időt. A mai nap a Farkasom szinte majd kiugrott a bőréből, hogy végre újra vadászhat. Érezheti, ahogy a fogai között tűnik el az élet a prédából, ahogy a bőrébe hatolnak és megtölti a pofáját a kellemesen meleg vér. Szerencsére már nem az emberhúsra éhezik, mint évekkel, évszázadokkal korábban. Ha tovább maradt volna az emberhús iránti étvágyam, akkor valószínűleg már nem is élnék. Nem bírtam volna azzal a tudattal élni, hogy folyamatosan és folyamatosan meghalnak miattam az emberek, szimplán amiatt ami vagyok. Úgy, hogy nem is tudom kontrollálni a dolgot. De mindezt szerencsére elkerültem, noha elég radikális módon, de elkerültem. Végül hosszas magamba mélyedés, filozofálás után megérzem a nőstény energiáit. Követem őt a tekintetemmel, mikor pedig megáll, akkor én is felállok a lábaimra. Ideje lemenni. Azon már meg sem lepődöm, hogy a koromat is tudja. Bár nem egészen értem, hogy mire akar ezekkel utalni. Elég zavaros a szituáció már most. Fiatalkoromban még Robert sem volt velem, azokról az időkről meg senkinek nem beszéltem. Nem mondtam mit tettem, nem mondtam milyen voltam. Talán túlzás lenne azt mondani, hogy csak jól tippelt. Áhh, nem értem a helyzetet, de mindegy. Lemászok a házról, aztán közvetlen Hope elé sétálok. Arra, amit a fejemben mondott, nem reagálok semmit, egyszerűen csak úgy veszem, mintha nem is hallottam meg. Nem fogok ezen kattogni. - Hope. - Egy apró bólintással köszöntöm őt, aztán pedig folytatom. - Meglepően pontos vagy. - Jegyzem meg az egyértelműt. Ha ő egyszer már tegezett, akkor én minek magázzam? Felesleges szerintem.
Gyáva. Ez az első, ami beugrik azzal kapcsolatban, hogy semmiféle reakciót nem kapok az elhangzott szavaimra, pedig egészen biztos vagyok benne, hogy hallotta őket. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, talán ez sokkal nagyobb csalódás, mint az, hogy esetleg kiakad és nekem esik, számon kér, hogy mégis honnan tudom a pontos korát és miért mondok ilyeneket, amikor elméletileg csak szóbeszédből ismerem. De ha így, akkor így. Egyre inkább körvonalazódik bennem mindaz, amit meg szeretnék tenni. - Mindig is az voltam - jegyzem meg halovány mosollyal ajkaimon, majd amikor földet érése után megáll, óvatosan kezdek el járkálni körülötte, egy nagyobb körben, mint prédáját cserkésző vadász. Minden bizonnyal idegesíteni fogja, de nem igazán foglalkozom most ilyesmivel. Farkasom a hím körül járkál, karmazsinjai érzelemmentesen fürkészik a hím vonásait, sugallva, hogy történjék bármi is, innen nem fog anélkül elmenni, hogy meg ne kapná azt, ami jár neki. Kegyetlen volnék? Meglehet. De nem gyilkolni jöttem ide. És hogy melyik a jobb büntetés? Nem tudnám megmondani, melyik lesz a kegyetlenebb. Viszonyítás és nézőpont kérdése. - Mutasd magad, Johannes! - csendben hagyják el ajkaimat a szavak és talán pontosan emiatt lehet sokkal rémisztőbb, mintha kiabálnék vele. Nyugodtság leng körbe, véghez fogom vinni azt, amiért ma idejöttem és ez abban a pillanatban vált egyértelművé, amikor megfogalmazódott bennem, mivé is lett a Kölyköm. Ha nem kezdene bele magától az átváltozásba, hát minden gond nélkül, mégis lassan közelít a bennem élő nőstény, hogy porrá zúzzam a pajzsát és hívjam elő belőle azt a szörnyeteget, amit teremtettem. Itt az ideje annak, hogy ismét találkozzunk, fiam.
Legbelül gyötör a kíváncsiság, hogy mégis honnan tudhatja a koromat. Nincs rá racionális magyarázat. Talán akkor lenne, ha Robert egyik szülője, vagy idősebb rokona mesélt volna rólam neki. De még kicsi volt, mikor a legutolsó olyan rokona is meghalt, aki teljesen tudott rólam. De, talán a naplómat olvasta. Onnan pedig valahogy kikövetkeztethette, hogy hány éves vagyok. De nem, még ennek sincs értelme. A koromat szinte sohasem tüntettem fel. De inkább kihasználom az eléggé véges türelmemet, és meglátom miként reagál a nőstény. Valahogy ki kell most már derítenem, hogy mégis kicsoda ő. Valahogy meg fogom találni a módját annak, ha esetleg ő nem világosít fel arról, hogy miként is tudhat rólam ennyi mindent. Esetleg egy kém, még az én időmből? De hisz annak sincs értelme. Hacsak tényleg nem rejteget valamit, amiben egyre inkább kezdek biztosabb lenni. Egyik szemöldökömet felhúzom, mikor elkezd körözni körülöttem. Talán fenyegetve kéne éreznem magamat. Talán. Ha naiv lennék, elhinném, hogy annyi, amennyinek „mondja” magát. Viszont valami akkor sem stimmel. De ha idősebb, azt sem értem. Meg kellene látszódnia a kor múlásának rajta is. Csupa köd az egész helyzet számomra, de megtartom a hidegvéremet. Farkasom nyugodtan, ülve követi figyelemmel az eseményeket. Felszólítására összeszűkülnek a szemeim. Kisebb habozás után viszont, mikor újra elém kerül, teszek egy gyors lépést felé és egyik kezem a nőstény torka köré fonódik. Nem kezdem el fojtogatni, csak megállítom a járkálásban. - Ki vagy te? - Kérdezem valamelyest idegesen, valamelyest kíváncsian. Ki ő, hogy parancsolgasson nekem? Méghozzá ilyeneket? Elfogyott a türelmem…
- Azonnal vedd le rólam a mocskos mancsodat! - ezúttal sem kiabálok, kimérten és hűvösen érkeznek a szavam, kékjeimben azonban megjelenik a karmazsin örvény, mely semmi jót nem jelent. Bízom benne, hogy van annyi esze, hogy magától eleresszem, amennyiben nem, úgy kénytelen leszek drasztikusabb módszerhez folyamodni. Egyik kezem kulcsolódik az alkarjára, hogy szép lassú mozdulatokkal szorítsak rá, egyre növelve a nyomást, hallom az első reccsenést, majd roppanást, egyre erősebb és egyre hangosabb, egészen addig fogom szorítani, amíg el nem engedi a nyakamat. Ekkor hátrébb lépek tőle, oldalirányban kissé, farkasom már vadul morog odabent. Nyugalom, mindjárt eljön a te időd. - Azt mondtam, hogy mutasd magad! - továbbra sem kiabálok, hűvös nyugalommal ejtem ki a szavakat, bár érződik benne, hogy fogytán a türelmem. A lehető legrosszabb reakciót választotta mind közül ezzel a nyakra fogós manőverrel. Ha ezúttal sem vált alakot, akkor most már kíméletlenül ugrik előre a farkasom, hogy porrá zúzza a pajzsát, majd ragadja nyakon az ő bundását és kényszerítse felszínre. Energiáim vadul ömlenek meg, lejjebb eresztem hát a pajzsom, kíméletlenül rángatom elő belőle a farkasát, lassan, mintha ismét Kölyök lenne, legyen minden egyes pillanat kínszenvedés, törjenek kínzó lassúsággal a csontok, érezd a fájdalmat. Jó néhány percbe beletelik, mire a bundás alakját köszönthetem magam előtt. - Még mindig nem ismersz meg, Johannes? - teszem fel a kérdést, ahogyan ott állok előtte, energiáim kavarognak körülöttem, ha jó a memóriája, akkor ennyiből már mindenképpen fel kell ismernie. Csodálkozom, hogy eddig nem jött rá, legalább a farkasának valami bizsergést kellett volna ébresztenie benne. De ami késik, az nem múlik, ugyebár, én pedig most türelmes vagyok. Állok hát felette, a felismerés szikrájára várva, arcom érzelemmentes, tekintetem immáron kék. Még mindig visszafogom a bundást, még nem jött el az ő ideje.
Sosem preferáltam azt, ha valaki parancsolgat nekem. Talán ezért is kaptam fel a vizet egyből, miután meghallottam, amit mondott a nőstény. Legfőképp az idegesít, ahogy hív. Johannes. Legszívesebben köpnék, ahányszor meghallom ezt a nevet. Türelmes személynek tartom magam, akivel lehet normális kommunikációt folytatni, de ami itt történik, az már több a soknál. Elmosolyodok az újabb parancsát követően. A szeme viszont változásba kezd. Összeszűkülnek a szemeim, és hallgatok a farkasomra, aki óvatosságra int. Elengedem a nőstényt. Hagyom, hadd hátráljon. Normális kommunikációra látszólag ő sem számít túlságosan. Karmazsin szemek. Rég láttam már farkasnál hasonlókat. Nem is túl gyakoriak. Félig, lágyan elmosolyodom arra, amint újfent elismétli, amit akar. Érzem, hogy kezd elfogyni a türelme. Na, ez remek. Lehunyom a szemeimet, orromon beszívom a levegőt, jó mélyen, aztán ki is fújom azt. Levetem az ingemet, amit követ a nadrágom és a cipőim is, aztán utat engedek a farkasomnak. Hamarost pedig farkas alakban állok már előtte, vakítóan világoskék szemeimmel pásztázva őt. Hátsó lábaimra ülök le, aztán a hirtelen energiaváltozást mind a ketten megérezzük. Nagyon is. Szinte a pofámba zúdulnak energiái, a felismerés pedig egyből megüt. Eira. Egy ütemet kihagy a szívem, hisz ez teljességgel lehetetlen. Én hívtam rá a polgárokat, és végignéztem, ahogy felcipelik a farakásra, meggyújtják alatta azt. Végignéztem, ahogy a csendes tűrés hangos sikolyokká változik, és hamar hamu válik belőle, amit a szél elsodort. Utolsó pillanatig ott voltam, csakhogy biztosra menjek. Most mégis, itt áll előttem. De nem úgy néz ki, mint akkor. A memóriám tökéletes, ha valami, ez tényleg az, szóval bizton állíthatom, hogy ez itt ő. Nem tetszik ez nekem. Ha már a halottak is feltámadnak, mik fognak még itt következni? Kérdésére válaszként csak hűvös tekintetet kap, és hosszas morgást, ezzel jelezve azt, hogy igenis felismertem, kicsoda ő. Aki ilyenné tett. Akit máglyára küldtem, hogy átérezhesse milyen fájdalmakat kellett akkoriban nekem is átélnem, minden egyes nap. Farkasom izgatott, ellenben én nem tudom pontosan belőni, hogy mi vagyok. A morgást követően talán az a legjobb megfogalmazás, hogy csendes.
Elenged, így nem töröm csontját, azt viszont érzem, hogy egy cseppet sem tetszik neki az, hogy parancsolgatok neki. Pontosan emiatt ismét csak a gyáva jelzőt tudnám rábélyegezni, hiszen azt sem tudja, ki vagyok, egy idősnek adom ki magam vele, mégis egyetlen parancsra képes elengedni a nyakamat, holott tudom, hogy egyáltalán nincsen ínyére a dolog. Most akkor vagy szimplán csak nagyon erőlelátó és tart egy nőstény, vagy valóban gyáva. Nem boncolgatom ezt azonban tovább, mert teljes mértékben felesleges. Átváltozik, nincs szükség drasztikusabb beavatkozásokra, tetszik a helyzet, mondhatnám, hogy úgy ugrál, ahogyan én fütyülök, de nem fogom ismételni magamat, teljességgel bizonyossá válik az, amit már az első pillanatban gondoltam, ahogyan leugrott a háztetőről. Felismer. Látom a felismerést a tekintetében, ahogyan ráébred, ki is vagyok valójában. Morog, persze, hogy azt teszi, de nem foglalkozom vele. Lazán kezdek el ismét körözni körülötte és ha esetleg nekem esne, egyetlen mozdulattal vágom bele a földbe, kushadásra kényszerítve. Ha pedig megpróbál elmenekülni.. sokkal rosszabbra számíthat, mint egy szimpla földbe építés, de remélhetőleg ezt nem kell magyarázni. - Nos, örülök, hogy legalább a memóriád rendben van, Johannes - mosolygok rá kedvesen, továbbra is lassan téve egyik lábam a másik elé a köré írt kör láthatatlan vonalán. - Joggal merülhet fel benned a kérdés, hogy miért így nézek ki. Nos, kedvesem, vannak olyan dolgok, amiket te nem érthetsz meg és amik egyáltalán nem tartoznak rád, így remélem megérted, ha ilyen dologba nem foglak beavatni - pillanatnyi szünet - De arról biztosíthatlak, hogy valóban én vagyok az. Bár nyilvánvalóan rájött már és nem is tekinti átverésnek, ilyenre szerintem senki nem lenne képes. - Tudod, minden rossz azzal kezdődött, hogy megkaptad lényem egy darabját, hogy olyan áldást adtam neked, amelyre akkor azt hittem, méltó vagy. Akkor gyengének bizonyultál, mégis kellőképpen megvolt a bátorságod ahhoz, hogy fellépj ellenem. Most azonban gyáva vagy. Azóta, hogy megpillantottalak a háztetőn, csak ezt közvetíted felém - kimért, nyugodt hangon beszélek, továbbra is vészjóslóan körözve körülötte, lassú tempóban. Figyelmem nem lankad, tekintetem végig rajta tartom. - Itt az ideje, hogy méltó büntetésben részesítselek, hogy megszabadítsam a világot mindattól, amit én szabadítottam rá - utolsó szavamnál megállok, hogy szembe forduljak vele. Egyetlen pillanat és máris négylábú, bundás valómban állok előtte, karmazsinjaimban a hűvösség izzik, robosztus megjelenésemmel a másik fölé kerekedem. Halk morgás zizeg a torkomban, de egyelőre nem támadok. Egyelőre pusztán kíváncsi vagyok, miként is reagál majd mind az elhangzottakra, mind a látottakra.
Emlékszem régebben mennyivel másabb volt a helyzet velem és a farkasommal kapcsolatban. Akkoriban ő tombolt, és én voltam a nyugodt. Most viszont ő utasított rendre. Talán érezte, én viszont nem vettem észre. Lényegtelen. Ő is sokszor hallgatott már rám, én csak viszonzom ezt. Talán félnem kéne. Talán. De nem félek. Vagy lehet, hogy csak magamat áltatom ezzel. Farkasom izgatott, én pedig csak csendben fürkészem a Teremtőm arcát. Nem is egészen az ő arcát, de… ezt hagyjuk most. Valamelyest én is osztozom a Farkasom érzéseiben, ellenben én dühöt is érzek. Dühöt, hogy ilyen szempontból elbuktam. Valamint rendkívül kíváncsi is vagyok. Kíváncsi, hogy vajon mennyit változott legutolsó találkozásunk óta. Talán semmit. Talán teljesen kifordult magából. Vagy pedig, ami a legvalószínűbb, hogy felém teljes megvetéssel fordul, gyűlölettel, míg legbelül ugyanaz, aki akkor is volt. Csendben ülök a földön, miközben újra elkezd lépkedni. Fejemet nem fordítom egy pillanatra sem, magam elé nézek, miközben csendben hallgatom, amit mond. Nem tud megsérteni azzal, amiket mond. Gyáva vagyok. Ja… ha ő mondja. Vagy talán ki akar hozni a sodromból? Ennek a tudásnak a birtokában nem fog sikerülni. Bár ki tudja, mit tartogat még számunkra az este. Végül a fejében megszólalok én is. ~ Te gyávaságnak hívod, én elővigyázatosságnak. Nem is számít, mert igazából magasról leszarom. Ó, de nem csak a te véleményedet, hanem úgy nagyjából mindenkiét. Abban egyetértünk, hogy gyenge voltam. Ezt belátom. De azóta eltelt 4 évszázad. Nem tudod, kivé, vagy mivé lettem. Nem tudod, miket tettem azóta. Szart sem tudsz rólam! Valamint jobb szeretném, ha nem hívnál Johannesnek. Johannes nagy részét kiölted belőlem. Kiölte az „áldásod.” De nem is vagyok már olyan, mint mikor a máglyára küldtelek, hogy szépen lassan lássalak elégni. Nevezzük úgy… hogy az egy köztes állapot volt. ~ Nyugodtságomat például nem vesztettem el. A türelmem talán kicsit megcsorbult az évszázadok alatt, de ez nem. Mások talán félelmet éreznének a helyemben. De, megtanultam felülkerekedni azon is. Figyelem az átváltozását, majd összeszűkült szemekkel nézek rá. Nem mozdulok. ~ Mindig is tudtam, hogy erősebb vagy, mint ahogy kinéztél. Na de, hogy még a halálból is visszatérj? Ha valami, hát ez meglepő. Ha meg akarsz félemlíteni, akkor felesleges próbálkoznod. ~ Közlöm vele, miközben még mindig a hátsó lábaimon pihenek. Gyerünk, Eeyeekalduk, mutasd meg, hogy milyen is vagy valójában!
- Igen, pontosan ez az. Johannes nagy része eltűnt akkor, amikor megkaptad a farkasodat. Ezt a hibát fogom most helyrehozni - titokzatosnak hathatnak a mondataim, de nem igazán érdekel. Valamit elrontottam, négyszáz évvel ezelőtt és itt az ideje, hogy rendbe hozzam. Hogy már nem olyan, mint akkor volt? Ó, abban teljesen biztosan vagyok. Ártatlan és nyíltszívű, szeret teljes kisfiú volt, amikor megismertem. Nem gondoltam volna, hogy nem fogja elbírni azt a terhet, amit akkor áldásnak véltem. Szerettem volna neki valami jót, valami különlegeset adni, nem hittem volna, hogy nem fogunk tudni megbirkózni vele. ~ Nem akarlak megfélemlíteni, Johannes ~ csóválom meg busa fejemet, ahogy ezúttal immár farkasként kezdek lassú járásba körülötte, mindvégig rajta tartva a szemeimet. ~ Mint azt már mondtam és ahogyan arra te is rávilágítottál az előbb, az áldásom kiölte belőled azt, aki voltál. Most helyrehozom a hibát ~ megállok előtte, szemtől szemben. ~ Megteszem azt, amit már négy évszázaddal ezelőtt meg kellett volna tennem, mielőtt odáig fajul a dolog, hogy fellázadj a tulajdon Teremtőd ellen és a halálba küldd. Kicsiny szünetet tartok, had értelmezze úgy a szavaimat, ahogyan szeretné. Nem lenne meglepő, ha arra gondolna, hogy itt és most elveszem a életét, talán ez lenne a leglogikusabb megoldás, ám mielőtt túlságosan belemerülne a dologba, túlságosan hagyná elburjánzani a halál gondolatát, ismét megszólalok. ~ De ha azt hiszed, hogy olyan kegyes ajándékkal tisztellek meg, mint a halál, tévedsz. Elveszem azt, amit tőlem kaptál, ami megrontott, amihez túl gyenge voltál. Mert gyenge vagy. Mert nem vagy méltó rá. Sajnálom, Johannes. Ahogyan elhangzik a bocsánatkérésem, egyből ugrok is, hogy egyetlen erős, határozott mozdulattal harapjak rá a vállára. Ha ellenkezni próbál, vagy kitérni a támadásom elől, csak a saját dolgát nehezíti meg, hiszen ő is nagyon jól tudja, hogy ellenem ő nem nyerhet. Ha támad, fürgén térek ki előle, hogy aztán más oldalról megközelítve marjak a húsába és vigyem le a földre, teljes testsúlyommal nehezedve rá. ~ Ég veled, drága fiam… ~ hirtelen duzzadnak fel körülöttünk energiáim, hogy visszatuszkoljam belé a farkasát. Nem sokszor csináltam ilyesmit, mégis minden egyes alkalommal rendkívül fájt. Kitagadni a saját gyermeked talán a legnehezebb… Mégis kénytelen vagyok megtenni. Egyszerűbb lett volna, ha végzek vele, de túlságosan kegyes büntetésnek éltem volna meg. Ráadásul Johannes nem tett semmi olyat, amiért büntetnem kellene, egyedül a benne élő farkas volt, ami mindent elrontott. Pontosan ezért csak ettől fosztom meg. Kíméletlenül marok rá a benne élő farkas nyakára, tiltakozik, menekül, hiszen erős farkas. Nem húzom sokáig az időt, éppen elég ideig szenvedett már ez a test tőled. Egy erősebb rántás és vége. Megszűnik a kapcsolat test és farkas között, semmivé válik, nyüszítve tiltakozik az ítélet ellen, de nem hat meg. Menned kell, Gyermekem. Egyetlen roppantás és végleg megszűnik létezni a farkas, nem marad más, csak az emberi test, benne a megtépázott, hiányos lélekkel. Nem szeretném elképzelni, Edward mit élhet most át. Pokoli kín lehet, amikor elveszik az ember társát, aki több mint négyszáz éve vele volt minden jóban és rosszban. Vége. Nincs többé. Amint megszűnik az energiagóc, amint elpusztul a benne élő bundás, elengedem a férfi vállát és hátrébb lépek. Figyeltem, hogy ne tépjem meg túlságosan a húsát, nem súlyos a sérülés, viszonylag hamar rendbe fog jönni, de ideje hozzászoknia ahhoz, hogy immár emberi mértékben fog gyógyulni. Ismét ember vagy, Johannes. Egyszerű halandó.
(Tattered and torn) Something aches (Tattered and torn) Bad things slither (Tattered and torn) My floors are burning down (Tattered and torn) And I can't find a window
Összeszűkült szemekkel figyelem őt, a mondatát próbálom értelmezni. Nem úgy ismertem meg őt, mint aki megöl bárkit is, de ha ezt tervezi velem: állok elébe. Nem félek a haláltól, hisz egyszer mindenkinek eljön az ideje. Legyen az előbb, vagy később. Én készen állok rá. De, ha meg kell halnom, akkor essek el inkább harc közben, ahogy a réges-régen a vikingek tették. Monológja közben felállok négy lábra, és felkészülök az összecsapásra. Újfent megszólal. Nagyra nyílnak a szemeim azt hallva, amit mond. Nem akar megölni, akkor mit a… nem… Esélyem sincs reagálni a dolgokra, mert már a fogát érzem meg a húsomban. Hagyom magam. Már késő reagálni az egészre. Érzem, ahogy farkasom ordít, legbelül pedig én is. Majd, ahogy kihuny belőle az élet. Ég veled, öreg barátom… Düh, méreg, idegesség, halál utáni vágy, elkeseredettség, de mindenek előtt fájdalom lesz úrrá rajtam, ahogy újra halandóként térdelek a földön. Tekintetem a talajra van szegezve. Nem tudok megszólalni. Egyértelműen sokkot kaptam a történtek miatt, nincs okom rá, hogy tagadjam. 4 évszázadig egy testben voltunk két lélek, most viszont úgy érzem, mint akit szétszakítottak. Darabokra. Térdelek a földön, néhány könnycsepp is elhagyja a szemeimet, ami szerintem teljesen érthető. Ordítok torkom szakadtából. Érződik benne a fájdalom, ez kétségtelen. 4 évszázadig volt hű társam, és ha nem is mindig értettünk egyet mindenben, ugyanolyan mértékben szerettük egymást. Ha nem is szerettük, egymáshoz nőttünk. Ő viszont nincsen már többé. Az adta, aki később el is vette. Letörlöm az arcomról a könnyeket, és a ruháimért nyúlok. Felveszem a nadrágomat, valamint a cipőmet is, az inget pedig csak a kezembe fogom. Keresem Eira, Hope, Eeyeekalduk tekintetét. Már azt sem tudom, hogy hogy hívjam. - Most örülsz!? Végre úgy láthatsz, ahogy mindig is akartál. Megtörve, szétszakadva. - Szinte már ráordítok. Fájdalom cseng a hangomban. Mi más lenne benne? Elvett egy olyan részt belőlem, aki azzá tett, ami vagyok. Reszketek az idegességtől, ökölbe szorulnak a kezeim, és úgy megyek be a házba. Belépve pedig keresek valami alkoholt, ami lenyugtat. Legjobb lenne, ha mindez csak egy álom lenne és néhány perc múlva pedig felébrednék. De úgy tűnik, ez egy véget nem érő rémálom. Vagyis de… véget érhetne. Megtehetném. De azzal csak igazolnám azt, amit mondott. De én nem vagyok gyáva. Túl fogom ezt élni. Túléltem oly’ sok mindent. Találok valami jó régi whiskyt, természetesen nem bontatlan üvegben. Ellenben le van zárva. Kezemben vele sétálok vissza, és megiszom mindet szinte egy húzásra. De nem nyugtat meg. Még mindig remegek. Hirtelen felindulásból öklöm hamar találkozik az ablak üvegével. Betörik, kezemből pedig szilánkok állnak ki, vörös vérem pedig elkezd lefolyni a kezemen. Szenvedek. Nem ettől, szinte nem is érzek semmit. Érzem, amint a kellemes meleg vérem elönti a tenyeremet, de szinte nem is érzem. - Mit is szokás ilyenkor mondani? C’est la vie? - Fordulok újra a nőstény felé. Nem bírok a lábamon állni. Újra térdre rogyok, ép kezemmel pedig a fejemet masszírozom. Rendkívül zúg a fejem. Nem is tudom, hogy ehhez hasonló fájdalmat mikor éreztem utoljára... Legjobb azt mondani, hogy soha.
Ha azt hiszi, engem ez az egész procedúra örömmel tölt el, hát akkor nagyon téved. Mindig is nehezen hoztam meg ezt a döntést, hiszen elég drasztikusnak kellett lennie a történteknek ahhoz, hogy véghez vigyek egy ekkora lépést. Nem lehet visszacsinálni, bármennyire is bánja meg az illető a tettét, immunissá válik a vérfarkas harapásra. Nincs mit tenni ellene. Türelmesen nézem végig, ahogyan felöltözik, karmazsin tekintetem végig a férfin pihen, nem kell hát sokáig kutatnia a tekintetem után, amikor felém fordul. A kérdéseket hallva azonban ismét düh lobban bennem. Hirtelen ugrok meg, döntöm őt fel a lendületemmel, majd két mancsommal nehezedek rá a mellkasára, vicsorgó pofámat egészen közel nyomva az övéhez. Egyetlen mozdulat elég lenne, hogy feltépjem a torkát. ~ Ostoba! Hát azt hiszed, nekem ez örömet jelentett? Ha valóban így gondolod, soha nem ismertél igazán! Szerinted én olyan élvezettel tépem ki bárkiből is azt a lényét, amelyet én magam adományoztam neki?! Igen? Valóban így gondolod?! ~ amennyire nyugodt voltam az alakváltásom előtt, most olyan szinten kavarog bennem a düh. Nem tudom elhinni, hogy ez a semmirekellő ennyire lenéz, hogy azt hiszi nekem az volt a célom, hogy megtörten lássam. Elengedem, leugrom róla, nem teszek benne több kárt, végzetes is lehetne, ha túl nagy sebet ejtek rajta és nem jut időben segítséghez, hiszen mostantól emberi mértékben fog gyógyulni. Türelmesen várom azt is, ahogyan beront az elhagyatott házba, fel és alá grasszálok csupán, hallom, ahogyan kutat valami után, hallom, ahogyan megiszik valamit, a szagokból ítélve alkoholt, hallom, ahogyan üveg törik, majd látom, ahogyan vérző kézzel ismét megjelenik előttem. ~ Vigyázz, Johannes, Edward, mert mostantól nem gyógyul olyan mértékben, mint régen. Nyomot fog hagyni ~ hűvösen csendülnek a szavaim, azt meg sem említem, hogy a túl sok sérülés halálhoz is vezethet, sokkal kevesebb elég immár, mint amikor még odabent élt a bundás. Bizonyára teljes mértékben tisztában van mindezzel. ~ Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom, de nem hagytál más választást. Vigyázz, ha sok ellenséget gyűjtöttél magadnak eddig, akkor ajánlom, csomagolj össze, változtass nevet, utazz olyan helyre, ahol még egyszer sem jártál. Veszélyben lehetsz, kiszolgáltatott lettél ~ kezdek felsorolásba, ha jelen állapotában talán nem lenne elég egyértelmű, hogy igenis veszélyben lehet. És engem igenis érdekel a sorsa. ~ Veszélyes ez a környék, rengeteg farkas lakja. Légy óvatos! ~ ezek az utolsó szavaim, mert ha nincs több kérdése és nem tartóztat fel, én bizony neki indulok, utoljára nézve vissza, mielőtt eltűnnék a fák között. ~ Ég veled, Johannes! Amint alakot váltok, az első dolgom az lesz, hogy tájékoztassam az Alfát, Mr. de Lucát. Egy emberré lett idős farkas kószál a városban és az Edward névre hallgat.
// Nem tudom, hogy szeretnél-e még valamit, de ha nem, úgy köszönöm a játékot! Hatalmas élmény volt! *-* //
Mindenféle kertelés nélkül álltam félre, csupán egyetlen morgással reagáltam a szavaira, nem tetszett a parancsoló stílus, de nem szóltam semmit, kiszálltam a kocsiból és átültem az anyósülésre. Felesleges volna ilyesmiben hisztit csapni, szarok rá, ki vezeti a kocsit, jelen pillanatban ez az, ami a legkevésbé érdekel, sokkal égetőbb problémáink vannak. Az út hátralevő részében sem szólok egy szót sem, sőt, a helyszín kiválasztása sem érdekel, az a lényeg, hogy a városhatáron kívül legyünk, hiszen így szólt az utasítás. Túlságosan elítéltnek érzem a helyzetet, olyan mélyen vagyunk, hogyha egymás vállára állnánk, akkor sem lennénk képesek kijuttatni innen magunkat. Saját magam lapátoltam a fejemre ezt a sok szart, hát viseljem is el. A legszomorúbb az egészben csupán az, hogy Siennát is magammal rántottam. Az nem érdekel, én mekkora gázban vagyok, csak őt ne sodortam volna ekkora veszélybe. Én ostoba, idióta vadbarom. Akkor csörgetem fel a bátyámat, mielőtt még beérnénk a házba, sőt, hagyom Matt menjen csak előre, ám hiába csörgetek, még csak ki sem csöng a telefon. Valami egészen furcsa érzés rántja össze a gyomromat, fogalmam sincsen, miféle, de azt tudom, hogy semmi jót nem ígér. Valami rossz történik, vagy már éppenséggel megtörtént, attól függetlenül is ott motoszkál a fejemben, hogy tisztában vagyok, hova vitték őket. Elhessentem inkább a gondolatot, zsebre vágom a telefonom és bevonulok Matt után a házba, ekkor ér a kérdése. - Szerinted mi? Hm? - állok meg előtte, szegezve neki a cseppet sem nyugodt kérdést. Nem igazán érdekel, hogy úgy néz ki, mint aki menten elájul, majd akkor foglalkozom ilyesmi problémákkal, ha valóban megtörténik, addig azonban nem marad más, csak a színtiszta, csupasz igazság. - Én! - böktem a tulajdon mellkasomra, düh perzselte a hím bőrét, ahogyan energiáim felduzzadtak körülöttem. - Én és az, hogy egy idióta vadbarom vagyok! Nem jöttél még rá magadtól? Ó, dehogynem, teljes mértékben tisztában vagyok vele, mondd csak ki! Gyerünk, vágd te is a fejemhez! - összeszűkült szemekkel lépkedtem hozzá folyamatosan közelebb, hogy a végén már szinte csupán egyetlen karnyújtás válasszon el minket egymástól. Tekintetemben megjelentek a borostyán csíkok, tessék, nyugodtan mondja csak ki, mekkora faszkalap vagyok. Már semmin sem változtat, mindent elszúrtam. Mindent. - Én és a bátyám, az átkos Corvin vér... - szorult ökölbe egyik kezem, keserűen nevettem fel, ahogyan hátat fordítottam neki és elléptem előle, hogy fel és alá kezdjek járkálni, mint holmi ketrecbe zárt vadállat. Tulajdonképpen az is voltam, cselekvésre képtelen, leláncolva éreztem magam, nem tudok mit tenni és ez egyszerűen megőrjít. - Mindketten sárosak vagyunk ebben az egészben - abba viszont nem fogok belemenni, hogy kié az oroszlánrésze a dolognak, mert egyrészt meg sem tudnám mondani, másrészt pedig igazándiból csupán nézőpont kérdése. De ez amúgy is csak egy csomó "ha" kezdetű mondatot szülne, amivel csak még jobban felidegesíteném magam, úgyhogy inkább hagytam a fenébe. Helyette inkább azon kezdtem morfondírozni, vajon mennyit mondhatok el mindabból, amit tudok. Ó, én idióta! Hát miért kötne már bármi is bárkihez? Kit érdekel, ki mennyit fog megtudni a történtekről, ráadásul valóban közösek a céljaink Rómeóval. Szóval akkor lássuk. - Azzal gondolom tisztában vagy, hogy a bátyám a mi drágalátos, kedvenc alfánk Kölyke - nyitottam a teljes mértékben nyilvánvalóval, minden bizonnyal már neki is leesett a dolog, de nem árt tisztázni. - Minden szép és jó volt, amíg Duncan úgy nem döntött, hogy valami idióta fogadás miatt fogja magát és megpattan a falkától, lecuccolt Anchorage-be, ami nem kicsit baszta a teremtője csőrét. Aztán persze egy nap betoppant hozzám egy bájos kis futár, hogy a feltételek elé állítson. Vagy visszahúzza a belét a falkájához, vagy Siennának annyi - elég dióhéjban és kisarkítottan beszéltem, de a lényeget szerintem kellőképpen sikerült átadnom neki azokról a dolgokról, amikről nem igazán volt fogalma. - Ezt követte a csúfos kis összekapásunk a drágalátos bátyámmal, aztán fogtam magam és idejöttem. A többit már tudod - a kabátzsebemben kezdtem kotorászni, hogy előkapjam a doboz cigarettámat és az öngyújtót, rágyújtva egy szálra. Persze megkínáltam a mi kis hősszerelmesünket is, ha kért, akkor kapott, ha nem, akkor nem foglalkoztam vele tovább, csak pöfékelni kezdtem, hátha ezzel sikerül némileg lejjebb tornásznom az ingerültségemet; nem jött be. Legszívesebben itt helyben összezuhantam volna és hagytam, hogy a bennem tomboló vihar felemésszen. Szerettem volna csendben eltűnni erről a mocskos világról, örökre. Vagy visszaforgatni kicsit az idő kerekét. De hát utólag már mindenki tud okos lenni, nem igaz? Akkor kellett volna használnom a fejemet. Amint elszívtam a cigit, nemes egyszerűséggel oltottam el a csikket a hozzám legközelebb eső bútoron, hogy aztán elpöccintsem. Ha Matt nem beszélt hozzám, akkor fogtam magam és nemes egyszerűséggel kisétáltam a házból, hogy néhány röpke perc múltán egy flakon vízzel térjek vissza, ezt dobom a hím felé, ennyivel adom a tudtára, hogy igencsak sápadt a feje és lehet nem árt neki, ha pihenő üzemmódba kapcsolja magát - bizony, azért én sem vagyok mindig olyan paraszt. Leültem vele szembe, néhány lépésre tőle, nemes egyszerűséggel a földre, hogy újabb szál cigire gyújtsak rá. Törökülésbe pakoltam a lábaimat, szabad kezemmel a hátam mögött támaszkodtam meg a padlón, tekintetem a hím arcát fürkészte. - Nyugodtan üss le, ha úgy ítélnéd, elgurult a gyógyszerem - keserű mosolyra szaladt szám, mielőtt újabb slukkal ajándékoztam volna meg magam. Feleslegesnek ítéltem egyelőre mindennemű ötletelést, a városba nem mehetünk be, amint lejár az óra, tuti szaglászni fognak utánunk, elhagytuk-e már azt a nyamvadt várost, úgyhogy egyelőre nem tudunk mást csinálni, csak várni. Ha pedig már kénytelenek vagyunk egy légtérben tartózkodni, akkor lehet nem tépnünk kellene egymást, hanem kezet fogva küzdeni a nemes célért és a lányért, ki mindkettőnknek elmondhatatlanul fontos. Micsoda csapatépítő tréning, beszarás!
A telefont legszívesebben kikapnám a kezéből, s elhajítanám. Csak azért nem teszem meg, mert tulajdonképpen semmi közöm a családi drámájukhoz, meg nem is tudhatom, hogy kit hívogat. Csak a benne fejét felütő aggodalom, a rokoni szálak rángatásának félreismerhetetlen – vélt – íze az, ami zsigereimbe kúszik, s gondolatban való magam elragadtatására ösztönöz. - Ebbe az utcába már szerintem besétáltunk egyszer és akkor se vezetett semmire. Nézek rá kissé szigorúan. Némileg hiteltelen vagyok úgy, hogy annyi a vér az arcomban, mint egy fehérre meszelt falban, de ahogy ledobom magam a lépcsőre, egy hangyalábnyit jobban kezdem érezni magam, így már nem vagyok összetéveszthető talán egy hónapos retek helyett – az legalább piros, én még nem vagyok, bár ha a sebláz erőt vesz rajtam még az is lehetek – hónapos vízi hullával. Esetleg két napossal. Éljen a tagokból kiszökött, szarul kinézését hátrahagyó rigor mortis. Mondjuk legalább nem püffedtem fel, maximum a méregtől, az meg kivetüléseiben nem olyan gusztustalan. Fürödni pedig az incidens előtt fürödtem, így bűzleni sem bűzlök. Kész szerencse, éljen a farkaslét, s hogy tőlünk csak ordasszagú lehet ez a ház, nem oroszlán szagú. - Felesleges ujjal mutogatni, ebben szerintem nem csak a ti Corvin véretek sáros vasragon, hogy más szaglós végterméket ne emlegessek. Beletúrok hajamba idegesen. Érzem, hogy remeg a kezem, de nem foglalkozom vele. Eszembe jut a meggybefőtt és a szarvak, ettől elfacsarodik a szívem, szinte érzem torkomba tolulni a keserű epét. - Éreztem a családi összetartást, igen. Szerintem még Párizsban is érezhették, de Luca energiái kiszúrták mindenkinek a szemét tízezres nagyságrendű kilométernyire közel, s távol. A beszámolót hallgatva csendben maradok, s bár utálom minden pontját, ezt nem mutatom. Ahogyan arról sem igyekszem tudomást venni, hogy forog velem a világ, s ennek semmi köze az információhalomhoz, ami olyan melegséggel tölt el, mintha részese lennék a jeges vödör kihívásnak. - Nem azért mondom, de Anchorage független, ott nem járhat mindenkinek a nyakára holmi fairbanksi falka tagja. Akkor sem, ha ő tolta ki az ánuszán a világot. Vetem közbe csendesen. Hátradőlök, a mögöttem elhelyezkedő lépcsőfokra támaszkodom. - Kösz, de nem akarom magamnak a Füstölgő Hasú indián becenevet. Szerintem körberöhögnének a rézbőrűek vele. – hárítom el a kínálását, jelezve, hogy a lyuggatott szerveim nem köszönnék meg a dohányzást. Azt véletlenül sem teszem hozzá, hogy bagós szájú pasikkal nem csókolóznak a szép és finom ízlésvilágú lányok, hiszen egyértelmű lenne, hogy kire is gondolok és nem szeretném a kelleténél jobban vágni magam alatt a fát. Mondjuk így is csak egy Sámsontól elirigyelt, markáns paraszthajszál tartja a törzshöz azt a faágat, amin fűrésszel a kezünkben ülünk, mint két idióta bagolykezdemény, szal mindegy is lehetne. Nem az. Meg rosszul is esik róla tárgyalnom, rágondolnom, egyebek. Sienna miatt. Mert fogalmam sincs róla mikor láthatom utoljára, hogy valaha csókolhatom-e. Ez a legkisebb gondunk, utóbbi, de ettől függetlenül nem tudom kitörölni magamból a gondolatot. Hiányzik belőlem a delete gomb.
Csak bámulok utána, amikor kimegy. Követném, de a telefoncsörgés megakaszt. Se szívni, se köpni, se nyelni nem tudok, a nyál megül szájüregemben. Már nem ülök, hanem a korlátot fogva görnyedek, átkozva magamat a hirtelen felugrásomért. - Kösz. – veszem át a vizet, leroskadok. Nem tudom hogy mondjam el neki mindazt, amit hallottam az előbb. A telefon a gatyakorcomból kissé lejjebb csusszan Belső-Alsónadrágia régióiba, ahogy ledobom magam előbbi helyemre. Nincs útlevele, de van jobb dolgom is, mint utánakapással megállítani a VÁM-on. Legyen illegális bevándorló, momentán baromira nem érdekel. - A lányod nem haragszik rád. Él és élni is fog, ezt mondta. Időt kért és mielőtt bármit mondasz közölném, hogy adunk neki. A gyógyszeredet meg nem láttam, de inkább visszaadom a verekedés helyett, ha nem bánod. Fáradtan dőlök a lépcsőkorlátnak. Egy hosszú pillanatra hagyom, hogy elnehezült szemhéjaim lecsukódjanak. - Egyébként felesleges emésztened magad, ha van rajtad sapka, akkor az a baj, ha nincs, akkor meg az. Rendesen beleszaladtál az alfa családi drámájába. - vállat vonok. - És ha ez vigasztal, akkor én meg asszisztáltam hozzá. Nem csak rólad tudja ugyanis Sienna az igazat. Nekem is be kellett volna fogni a pofám, de már olyan mindegy. Azon kéne elgondolkodni, miképpen jöhetünk ki ebből jól. Mit tudsz a helyi falkaviszonyokról? Kezdjük itt, mondjuk. A többivel meg majdcsak jutunk valahová.
- Most már aztán teljesen mindegy - ráztam meg a fejem, Anchorage ide, vagy oda, felesleges volna már emiatt pattogni így, hogy Sienna náluk van. Nem tehetünk mást, mint várunk. Hogy meddig, arról fogalmam sincsen, ahogyan arról sem, hogy mi lesz a továbbiakban. Visszautasítja a cigit, nem erőltetem, a szar megjegyzéseire pedig nem reagálok, felesleges volna most egy ilyen miatt is felhúznom magam, akad elég problémánk. Ráadásul Matt iszonyatosan szarul néz ki, legalább annyival megkönnyíthetem a helyzetet, hogy nem pattogok. Inkább kivonulok, hozok neki vizet, a telefoncsörgést még tompán hallom, de jelen pillanatban fogalmam sincsen, ki kereshetné, eszembe sem jut, hogy talán Sienna volna az, jobb is, hogy nem voltam odabent, mert lehet kiszedtem volna a telefont a kezéből, hogy beszélhessek végre a lányommal, megtudhassunk bármit. Visszatrappolva átadom neki a vizet, csak bólintok a köszönetét hallva, majd újfent letelepszem elé a földre. A homlokom ráncolom, amikor azt mondja, a lányom nem haragszik, a folytatást hallva pedig bizonyossá válik, hogy valóban Siennával beszél. Nem tudom jelen pillanatban, hogy örüljek-e annak, hogy nem haragszik rám, hiszen ha gyűlöl, úgy talán nem fájna neki annyira a dolog, akkor talán nem hiányoznék neki annyira.. Így viszont.. Két tenyerembe temetem az arcomat, majd lefelé húzva a kezeimet próbálom némileg megmasszírozni az arcomat. - Ne aggódj, nem fogok önként a falka karjaiba rohanni, hogy a saját, vagy éppen Sienna életét sodorjam még inkább veszélybe - mondhatnám neki, hogy ennyire idióta azért nem vagyok, de a hátunk mögött tudott eseményeket tekintve nem lenne túl helytálló a megjegyzés, hiszen idióta vagyok. Nincs mit ezen szépíteni, ez van és kész. - Oké, mindenki hibás, felesleges ebbe jobban belemenni - legyintettem végül, kár lenne kötni az ebet a karóhoz, hogy igenis én vagyok a leginkább sáros a dologban, felesleges. Attól persze ez a véleményem szerint még így van, szarok rá, hogy érzi-e, hogy nem a teljes valóságot állítottam. - Ebből jól? Sehogy. Valaki mindenképpen bukik - nevetek fel keserűen és kissé talán hisztérikusan, fogalmam sincsen, hogy mihez kezdjünk, mi lenne a helyes lépés, már ha egyáltalán van helyes lépés. Olyan megoldás véleményem szerint nincsen, amivel mindenki jól jár, már csak az a kérdés, hogy ki fog bukni és mekkorát. - Nem sokat. Nem igazán csipázom a falkákat, nem sokat voltam errefelé. Azt tudom, hogy anno egy falka élt itt, majd jött ez a de Luca a saját kompániájával, aztán összeolvadtak. Ennyi - húzom el a számat, mert igencsak kevés információ van a birtokunkban, ami eléggé elkeserítő. - Nem tudunk mit csinálni, mint hogy várunk. Neked pedig különösen pihenned kell, mert senkinek sem lenne túl áldásos, ha feldobnád a pacskert - fiatalabb vagyok, oké, de ebből egészen biztosan nem engedek. Aludnia kell, vagy legalább nyugton maradni és pihenni, mert rohadt szarul néz ki, nincs mit ezen szépíteni. Hogy itt, vagy a kocsiban szeretné álomra hajtani a fejét, nekem édes mindegy, de hogy valahol muszáj, az olyan egyértelmű, mint az, hogy a szaros vödör legalján csücsülünk.
Egyet kell értsek vele, teljesen mindegy. Mint amikor mindkét hüvelykujja fekáliás valakinek, s mindegy, hogy melyiket nyalja meg, így is úgy is szart fog ízlelni, hogy elnézést ne kérjek a kifejezésért gondolatban. Nem bólintok, nem rázom a fejem, tudomásul veszem, hogy egyre gondolunk. Mindegy. A helyzet gáz. És miért jut nekem most eszembe csupa olyan tevékenység, aminek a bélrendszerhez van köze? Ha most még tud olyat mondani, amihez a fosás fog képzettársulni bennem, akkor lehet, hogy szorult - na tessék! - helyzetünk ellenére is felröhögök. A telefonhívás nem csak az állóvizet kavarja fel, hanem engem is. Nagyon örülök annak, hogy Sisi hangját hallhattam, viszont nem is tudom, valahol bőszít is. Mert nem tűnik semmi igaznak abból, amit mond, s szívesen lettem volna a telefon helyében, hogy megérezzem, hogyha hazudik. Nem, nem azh apját illetőn, hanem arról, hogy minden rendben van. Mert már hogy lenne rendben? Üvölteni tudnék, de nem teszem. Azt hiszem elég volt a kitörésekből mára. - A falka így is a nyakunkra lép, szóval a saját életünkre keresztet vethetünk. A vállvonás szinte szükségszerű velejárója a mondatnak. Úgy érzem, hogy nem csak a saját szívemet tépem ki ezzel, hanem Siennáét is, mert bár nem mondta, hogy szeret, nem jutottunk el odáig, mégis törődött velem, s fontos voltam neki. Ahogyan az apját pedig biztosan szerette. Így a halálunk benne fogja megforgatni a kést. Elmehetnénk, de én nem fogok. Jó vagyok a határon, legalább megadja az illúziót. És olyan elcseszett egy helyzet ez, hogy még viccek se jutnak eszembe róla. - Ha egy valaki nem bukik csak és az Sienna, akkor már azt mondom, hogy jól jöttünk ki belőle. Az idelizmus messze elkerüli gondolataimat, de addig jó, amíg ez a szavaimba nem vegyül. Közben elfogadtam a vizet, kortyoltam is belőle, de most csak szorongatom az üveget, mintha legalábbis minden csepp vizet ki akarnék nyomni belőle. - Csodás egy kompánia. Mondjuk az antréjából ítélve nem csodálom, hogy benyaltak neki. Lehengerlő egy fazon, ha homokos lennék biztos buknék rá. - nem. De most az mindegy, valami poént elő kellett vegyek, mielőtt megőrülök. Jófej tőle, hogy pihenést javasol és van az a pont, amikor nem óhajtok visszavágni. Amit nem tehettem meg Sienna ágyán, azt megteszem itt, ha fájdalmas, ha nem, alakot váltok, hogy farkas képében vészeljem át a regenerációt. Örökké nem eshet, szokták mondani. De vajon kikeveredünk valaha ebből a viharból, vagy árvízi hajósok leszünk, s úgy mentjük meg Sisit. Kicsit sajnálom, hogy nem ülök most Jókai tollában. bár lehet, hogy kissé szúrná a sejhajomat.
//Köszönöm a játékot! És sry, hogy ennyit várattam a záróval. //
Az első keresésre még nem voltam feszült. A másodikra sem. Matt zizzent, mint ősszel a legyek, megvannak a maga sajátos hóbortjai, néha tényleg szeretném lecsapni, hogy legalább egy irányba forogna, pedig én aztán most már tényleg nem vagyok erőszakos. A felépülések alatt is kerestem, de hogy ennyi ideig nincs hír felőle így, aggaszt. Van szemem, van fülem és van szám, hogy finoman kérdezgetve jussak el egyik pontról a másikra, és nem vagyok rest a fátyol mögé sem nézni, ha valakit keresek. Tulajdonképpen csodálhatnám, hogy még életben van, ezzel a jellemmel, de én csak egy szót se szóljak. Hogy addig életben maradtam, míg Aki rá nem kényszerített a dolgok másik oldalára, kész csoda. Hiszek abban, hogy ha Matt még életben van, annak nagyon komoly oka van és ha elhebrencskedi, én ütöm le. Sokan nem hisznek a szellemekben. Ha meg igen, akkor közlik, hogy hah, ja igen, akik odaát vannak, vagy kísértő halottak. Nos, nem éppen. A szellemek közöttünk vannak, közöttünk járnak, de korántsem lepedőbe burkolva ijesztegetik a jónépet. Három szem mogyorót és három szem aszalt áfonyát teszek az egyik fa elé. Az erdő szellemei ismerik a saját világukat, tudják, kik lépnek be a területre és tudják, kik haladnak át rajta, s kik azok, akik ott is maradnak egy ideig. Meg akartam nézni a leégett házat, mikorra már érdektelenné vált a hely mások számára. Ha figyelték, akkor azt jóval távolabbról tettem, már ha egyáltalán meg tudtam tenni. Nem mentem be, mások megtették helyettem, és üres kézzel érkeztek vissza, láthatlan mancsukat és nyomaikat csak kevesen tudják felismerni. Mégis bőséggel ajándékoztam meg fáradozásukat, mert sosem az eredmény, hanem a segítség számít. Szeretem az itt lakókat, olyan, mintha otthon érezném magam, a cédruserdőben, a hegyi pataknál, a szentélynél. Útmutatásuk végül egy elhagyatott házhoz vezet, de még előbb oda kell találnom. Sila leszármazottjainak egyike különösen szeret a közelemben lenni és mindig megjelenik, ha az erdő közelében látom. Az ajándékomat elfogadva, máris mutatja az utat, merre menjek, de ő maga marad. Az élők és szellemek világ nem mindig kell, hogy tudjanak egymás dolgairól. Megállok a ház közelében és várakozom. Tudom, hogy érzi, ahogy közeledek, már csak az a kérdés, hogy miként fog fogadni. A nagy batyut ledobom a földre, egy átlagos ember nem bírta volna el, csak némi edzéssel, nekem most már meg se kottyan, egészen jól helyrepofozódtam. - Azt hittem, már árkon-bokron vagy. Figyeltem arra, hogy ne kövessenek és a nyomaimat is igyekeztem eltüntetni.
A népszerűségi indexem kilengéseit már én sem tudom követni. Felhagytam vele. Kezdjük ott, hogy aki épp nem néz hülyének, az csak azért nem, mert nincs szeme. Vagy épp nem ér rá. Élek, de joggal lehetne megkérdezni, hogy minek? Én tudom. Nem minek, hanem kinek, s ez a ki nem csak én magam vagyok. Konkrétan semmi bajom a helyzettel azon kívül, hogy rettenetesen utálom, hogy ok nélkül - joggal, mert az alfa az alfa és azt tehet a saját mocskos szemétdombján, amit csak akar - vagyok kitiltva egy városból, ahol nem követtem el semmi rosszat. Csak voltam. Mások családi drámáihoz semmi közöm és ha már itt tart az elképzelés, akkor Sisinek sincs. Nem mondom, hogy haragszom a Corvinokra, de gondolom. Anyjuknak a csinos alvázát gyakran emlegetem magamban, ha arra kerül a sor, de csak módjával, mert Sienna is Corvin, s őt nem sérteném a világért se. Volt időm kipofozni a házat, amióta itt vagyok. Nem lett belőle palota, de már vannak lakható részei, nekem elég az az egy helyiség is. Konyha-nappali-háló. Minden egyben, mint valami csodás sampon-balzsam kombó. Fürdeni meg ott a tó, nem vagyok gyökér, mint Fincsi, hogy ne találjam meg. Ha folyó, akkor sem. Már a hangjának felcsendülése előtt érzem, hogy jön, de csak akkor figyelek fel rá látszólag, amikor be is eszi a rosseb a területemre. Önkényes foglalást tettem, s nem mondom, hogy itt-ott egy kis örömmentes pisivel - nem vagyok én lelkes kölyökkutya - nem spékeltem meg a dolgot. A szükség nagy úr, de nem Voldemort. - Nem is tudod elképzelni, hogy a bokor mennyire találó kifejezés. Vigyorgok rá egy adag kávé fölül. A beinvitálását gondolati síkon megtettem, ordítozni nem fogok, de az elméből elmébe trükköt üdvözlöm a vérünknek köszönhetőn. Jóöreg kotyogóst találtam az egyik szekrényben. Nem tudom kié volt ez a birtok, de egész kellemes kacatokat lelni itt. És néhány piás kölyökkel is tudtam hozatni magamnak egyet s mást. Cserébe leengedtem őket a pincébe zabot hegyezni. Vagy más növényt, mást csinálni. Nem lényeges. Van kávé, az a fő. - Kávét? Más luxus nincs. Dobd le magad, a holmiddal már úgyis megtetted. Kóbor, mint én. Akármilyen önzőn hangzik is, de tény: ebből a találkából maximum ő üthet bokát. Nem kívánom neki, de nem vagyok szemellenzős azért. Nyilván ő sem az. - Hogyhogy te itt?
- Mmm... hallottam valami puszpángról... – jegyzem meg. –Tudod mennyire rajonganak érted az ott lakó két tündérke? Szóval, ha visszamész, vigyél nekik tükördarabokat, az a mindenük. Muszáj voltam valamivel elterelni a figyelmüket, hogy végre leléphessek tőlük. - Jó kis kéród lett. – forgatom körbe a fejem. - Azt kérek. De csak ha nem mosogatólé. És, hogy ne legyen csak az a luxusod. – az asztalra dobom a hátizsákot, méretes és meg is nyekken alatta a stramm asztal is. Minden van benne, amire szüksége lehet, közöttük ruhára és tisztítószerekre, cipőkre is. Nem érdekel, ha belekeveredek. Elég szar érzésként fog az itteni falka-őrző kombónak, hogy a kóborok sokkal összetartóbbak és figyelnek egymásra, mint ők. Nincs bajom velük, de amit eddig hallottam, arra sarkall, hogy kapjak össze mindent és húzzak el más városba. De nem fogok. Voltam már szarabb helyen is. És itt van Scarlett is. - Már meg sem látogathatok egy régi havert? Főleg, hogy elmondja, mi a fene történt. És nem, nem fogadok el hátrálást és mesét. A valóságot akarom hallani. Nagyon komoly a hangom.
Magamhoz hívattam őket. Pontosabban egy elhagyatott házba, oda, ahol először találkoztam Hollyval. Egyik Testvéremmel sem beszéltem, hogy melyikük miképp áll a kapott feladathoz, így is akadt, akiét pontosan ismertem, például Eskáét. Fájt, hogy igaza volt. Hogy nem áldozhatjuk fel az egész vérvonalat önző okokból, a szívünknek kedvesekért. Mindegyikükért felelősséggel tartoztunk, mind a mi Gyermekeink voltak, mégis... Fel-alá járkáltam, míg vártam őket, lépteim finoman felkavarták a port, amerre mentem, mintha gondolataim foszló gomolygását imitálták volna. Keserű pirulát akartak lenyomni a torkunkon, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb sikerrel járnak. Meg fogunk hajolni az akaratnak, vagy inkább megtörünk, és az Idegen elé járulva mondunk le még valamiről. Mintha nem tettük volna meg elégszer, hosszú életünk során. A legkedvesebb, az utód. Dühít a tudat, hogy ha akarnám, egyetlen csapással a földdel tehetném egyenlővé ezt a düledező házat, hogy én vagyok a legerősebb - majdnem a legerősebb... - teremtmény ezen a világon, ezt az ítéletet mégsem üthetem félre. Mert megesküdtem. Mert tőrbe csaltak. Mert megüli az én vállamat is az árulás, az eddigi pusztítás és április vérmocskos nyoma. Nagojutra gondolok, zokogása a fülemben cseng, kísért Annakpok ölelésének emléke, a látvány, ahogy ezt az egyszerű gesztust megtette, Yee halk kérlelése, a szemében ülő könnyek, Anguta, amint a szikla szélén áll, és Kilaun... A kétségbeesése, a kérlelhetetlen sírása. Olyan nagyon dühös voltam rá, szívesen üvöltöttem volna vele, mégis inkább arcomon undor szülte fintorral fordultam el. Mindenki széthullott azon a hajnalon, az undor mindenkinek szólt, s ez alól én sem voltam kivétel. Megrogyasztotta lábam a tudat, összezuhantam a súlya alatt, nem bírtam el. Hogyan várhatnám hát el a Testvéreimtől, hogy cipeljék emelt fővel azt, ami alatt még én is kétrét görnyedek? Megoldást keresek, egy falatnyi választ, bárminemű apró kapaszkodót. Igazságot. Amit ha nem kaphattam meg évszázadokon át, hát legalább adom, hogy nekik ne kelljen csalfa kérdések közt élniük. Úgysem lennék képes úgy hozzájuk szólni, mintha mi sem történt volna. Mintha nem bukkant volna fel a Tizennegyedik, a Sámán Hírhozója. Érzem, hallom őket, de nem tudom, mit mondjak, amikor már előttem állnak. Olvassatok ki fejemből mindent, ahogy Kaskae képes rá, kíméljetek meg a beszéd terhétől, most az egyszer és utoljára. Megálltam és végignéztem rajtuk. Épek, sértetlenek, ám amilyen megnyugvással tölt ez el, olyan kétségbeejtő kérdést is szül: de meddig? Meddig lesz egész az, ami kettejükkel teljes? Mikor leszek kénytelen kényszerű kötelességből széttépni ezt? Miért? Mélyet lélegzek, fejem éppcsak felszegem, hellyel nem kínálom őket, mert nincs hova. Ha akarnak, leülnek valahova, ha nem, hát állnak. Mindenesetre ezek a romok illenek most az alkalomhoz. Ha szeretek, ha gyűlölök... nincs különbség a kettő között, mert mindegyik pusztulást és halált hoz. - Rég találkoztunk - mosolyodtam el halványan. Hetekkel, egy-két hónappal ezelőtt? Mi az nekünk? Pár röpke, múló perc. Mégis azt kívánom, bár ne töltöttem volna ezeket a perceket az északi határvidéknél, ahol már a kör sajgása állított meg, figyelmeztetve, hogy eddig és ne tovább. - És bár jobb hírekkel térhettem volna vissza. - Fohászkodnék a Szellemekhez, hogy segítsenek, de elfordultak tőlünk, Bűnösöktől. - A Testvéreimmel megtudtuk, hogy mi végre hívtak vissza minket ősi földünkre. Hogy miért pont most térhettem vissza hús-vér testbe. Járkálni kezdtem ismét, hátam mögött összefűztem ujjaimat, hangomból igyekeztem száműzni minden érzelmet, vonásaim szigorúak voltak. Mint amikor Akiakot faggattam a vadászat minkéntjéről. - Egy Hírhozó elárulta nekünk, miképp békíthetjük meg Atyám szellemét és vethetünk véget a Vörös Holdnak. A megoldás egyszerű valójában és logikus. Az Árulóknak veszni kell. Mind a Tizenháromnak - tártam szét pár másodpercre karjaimat, majd ismét megálltam, és a jó öt méterre lévő ablakon kibámultam. - Ám Tupileket is megsértettük. Fivérétől a hatalmat és az életet, tőle azt vettük el, akit a világon a legjobban szeretett. Éppen ezért... - feléjük fordultam. - A megváltás ára, hogy velünk hal a szívünknek legkedvesebb is, a helyünkre pedig a méltó utódot ültetjük. Így fennmarad a vérvonal, nem szűnik meg a körfogás, a Második Kör pedig bűntelen aranykort hozhat el. Elhallgatok. Figyelem, ahogy megértenek, ahogy ráeszmélnek, ahogy azonosítják magukat egyszerre áldozatként és utódként, mert mindketten azok. Egyszerre mindkettő mindegyik, de nekem különbséget kell tennem.
Amikor utoljára ilyesmit sikerült éreznem, bevallom férfiasan: rohadtul beszartam. Ezt nem lehet máshogy megfogalmazni, hiszen az Ősöd hívó szavát mindig valami vészterhes kíséri. Elég ideje lézeng itt (s a tapasztalat is ezt mutatta), ha akar - ha nem: felhív telefonon. Véletlenül, szándékosan, kiégett villanykörték, a szomszédnál bagzó macskák ürügyén. De így? Nem. Így nem hív, csak akkor, ha valami olyannal kell szembesülnünk, amivel egyáltalán nem szeretnénk. - Ha megint kibelezve fekszik valahol egy gödör mellett, megfojtom. Morogtam az orrom alatt már Säde kizárólagos társaságát élvezve. Ennél finomabban nem voltam hajlandó kifejezni az aggodalmakat, amik belülről feszítettek szét, de tudom, hogy nem is volt rá szükség. Ráfoghatnánk az augusztusra, hogy izzad a tenyerem. Az például egy jó indok volna. De úgy, ahogy otthon sem próbáltam hazudni a távozásomat illetően, úgy most sem teszek így. Elmentem, majd jövök. Szeretem Edent. A legjobban azt szeretem benne, hogy nem aggódja túl a dolgokat. Nyilván meg van az okom, amikor csak úgy a testvéremmel időzöm, és különben is, vétek volna azt gondolni, hogy egy házasság az évszázados kötelékek szokásait megrombolhatja.
A látvány épp annyira bizalomgerjesztő, mint amilyennek elsőre látszik. Ismerem ezt a házat. Rebesgették a madarak, hogy de Luca egyszer, még a kőkorban meg akarta venni, hogy ledózerolja és építtessen valamit a helyére. Bár megtette volna. Bár ne kellene a recsegő és poros padlón elkoptatnom most a cipőm talpát. Na meg ez a gyomorideg, ugye. Mióta Kaapo él, újra kétszáznak érzem magam, mondhatni: aktív nyugdíjas éveket élek. A pajzsom egyáltalán nincs fent, semmi értelme nem volna, úgyhogy a finn óriás már messziről rohan Őse felé, hogy fejet hajtson előtte, hogy köszöntse és megbizonyosodjon afelől, hogy bári is legyen a hívása mögött, legalább képes még vastüdő nélkül oxigént juttatni a kakaóval hintett bőre alatt megbúvó tüdejébe. Kissé felsóhajtok, futólag Säde szemeit fürkészem. Mondhatnám, hogy hála Kaapónak, de azt hiszem, hogy ez most kicsit túlzás lenne. - Rég törtél össze bármit is. - mosolyodom el hidegen, ahogy végiggondolom, mi mindent is zúzott már porrá. Ablakot, kocsit, telefont, a szívünket... Ugyebár. Ahogy mondandóját folytatja, felszívom a tüdőm, és az egyik, még stabilan álló, pókhálós támfalmaradványnak döntöm a hátam. Érdektelenséget színlelve szedegetem a pókhálókat, de az idegesen megugró szívverésemet ez egyáltalán nem lehet képes leplezni előttük. Rossz hírek? Fasza. - De hiszen már vesztetek. Én voltam a büntetésed... Ráncolom össze a szemhéjam, de pontosan tudom, hogy ez talán most más, hogy ez most több, de köszönöm szépen, én nem szeretnék komolyan belegondolni abba, hogy megint, hogy újra el fogunk árvulni a húgommal. Végleg. Nem, az ki van zárva. Kaapo egyébként sem ilyen belenyugvó valaki, biztos vagyok benne, hogy valamit már kitalált, és azért hívott bennünket ide, hogy a segítségünket és a támogatásunkat kérje. Nonszensz. Badarság. Öregszel Sakari, és ez a legrosszabb tizennégy éves kislányt hozza ki belőled, ha a naivitás van terítéken. Végül aztán... Csak elhallgat. Jeges köntöst, hótakarót von magunk köré a csend, visszhangozva ismétli szavanként az értelmet minden szívdobbanás. Valaki meghal. Vele. Valaki itt marad. Nélküle. Talán akkor volt utoljára ennyire kétségbe esett arcom, amikor az otthonunkat először svéd támadás érte. Amikor először láttam meghalni a családunk nagyra becsült tagjait, és nem tehettem semmit azért, hogy megállítsam, vagy meg nem történtté tegyem az eseményeket. És ott, a jégpáncél alatt már bugyogni kezd a kéreg alatti magma, amit a húgom talán hagy majd kirobbanni önmagából. De én nem. Nem tudom miért, én csak hagyom, hogy szépen, lassan elemésszen, bekebelezzen és némaságra kárhoztasson.
Nem kellene sem kérnie sem parancsolnia, hogy haljak meg érte, vele, helyette. Egyetlen szemvillanása elég volna, és dicsőség volna a halál. Ez... Ő az utolsó, akiben még látom az otthonunk szokásait élni, az egyetlen, aki emlékeztet arra, hogy milyen is Harcosnak lenni akkor, amikor a kar már fáradt, de a szív még töretlen. De ne felejtsd el Kaapo, hogy mi ketten vagyunk egy, és mindketten boldogan veled tartunk, ha kell, de... Hogy magára hagyjam? Tudom, hogy nekem kellene mennem. Tudom, a farkas is tudja bennem, hogy már eleget éltem az áldásod alatt ahhoz, hogy most Säde élvezze minden hatalmad. De nem élvezné. Én sem élvezném az életet, ha mindkettejüket el kellene veszítsem. - Hazudik. - reccsen meg a jégpáncél valahol az ajkam környékén - Egyáltalán ki ez a Hírhozó? Honnan tudod, hogy igazat beszél? Ha tényleg ez az egyetlen megoldás, ha te... Ha te tényleg elhiszed, hogy nincs más út, ha el tudta hitetni veled, talán egyikünk se venné észre, hogy hazudik. Akár Alignak trükkje is lehet az egész. Hiszen áprilisonként is olyan jókat bolondozik a vén kujon, nem igaz? Hát miért pont itt, miért pont most hagyna fel mindezzel, amikor tudjuk, hogy a Vörös Hold éjszakáján kívül is lecsapott már világszerte? - Öljük meg a hírhozót. Mi nem vagyunk Ősök, talán ránk nem hat a mágia, ami vezérli. Ingerült járkálásba kezdek, nem esne jól egyikükre sem pillantást vetni. Talán elvetem a sulykot. Talán hiba ilyesmikkel vagdalkozni, de az Istenekre, hát mindannyian láttuk, mire képesek! Talán nem is Kaapo az. Talán csak egy imposztor, talán... Az eddigi, látszólagos nyugalmam szertefoszlik, ahogy egy hirtelen ütéssel bizonyítom, hogy még mindig méltó vagyok Kaapo erejére, és nemes egyszerűséggel kiütöm azt a támfalat, aminek eddig a vállamat vetettem. - Engedd, hogy végezzünk vele... A fagyos tekintet farkasom színében villan át a szemeimen, amikor végre, újra képes vagyok ránézni. Az öröksége a bőröm alatt táncol, állatias könyörgésembe mohón keveredik az étvágya. Látod Kaapo? Szolgálunk. Elmegyünk, és felkutatjuk neked a prédát, és a színed előtt koncoljuk majd fel azért, mert erre kényszerít, mert ilyet mer követelni Tőled és a Testvéreidtől.
Kezdőlap
//
