Még mindig annak a hatása alatt voltam, hogy sikerült megint belefutnom egy elsőbe, ráadásul olyan körülmények között, hogy arra nem is számítottam. Pont azzal, akitől apám óvni akart, és akire én mégis annyira kíváncsi voltam. Maradjunk annyiban, hogy egyáltalán nem arra számítottam, hogy a valamikori hozzám legközelebb álló személy képében találkozhatok a vérvonalam alapítójával. Mit lehet ilyenkor mondani? Egyáltalán mi az, amit egy hozzá hasonló elvárna attól, aki hozzá tartozik? Nem sok tapasztalatom volt az ilyesmiben, ráadásul a hangulatom sem volt éppen a toppon. Egyébként sem jellemző rám, hogy uralkodjak magamon és a viselkedésem mindig kifogástalan legyen, de most aztán pláne távol álltam tőle. - Ezt nem hiszem el… - suttogtam még mindig hitetlenkedve. Arcomon végigsimítva beletúrtam hosszú, aranyszőke tincsei közé, bár tekintetemet le sem vettem róla. Térre volt szükségem és levegőre. Jó sokra, ugyanis kezdett légszomjam lenni a hirtelen rám törő érzések miatt. Még mindig nem esett le, hogy ez a testbirtoklás milyen következményekkel járhatott, hiszen az a nagy helyzet, hogy élhetett Declan akár egy másik testben is. Nem feltétlenül halt bele, hiszen azt sem tudtam, hogy Sangilak az utóbbi évszázadok során Shane mellett volt védőszellemként. Honnan is tudtam volna? Nem reklámozta… - Öhm… - próbáltam összeszedni magam, de ilyesmire álmomban sem számítottam, amikor elindultam az esti sétámra otthonról. Én ostoba ki akartam szellőztetni a fejem, ehelyett csak még tovább bonyolódott az amúgy sem egyszerű életem. – Maradjunk annyiban, hogy nem te vagy az első abból a falkából, akivel találkozom – válaszoltam meg a kérdését, az utalás pedig nyilvánvalóan a legelső falkára vonatkozott. Ehhez kétség sem férhetett, főleg, hogy mind a ketten tisztában voltunk az Elsők létezésével ugyebár. Nem akartam egyből hozzávágni, hogy ki volt az illető, ugyanis sejtettem, hogy arra is rá fog kérdezni. Egy kicsit még késleltetni akartam, mert attól tartottam, hogy ő is úgy fog reagálni, mint az apám, amikor szóba hoztam Sangilakot. Nem akartam én meginni a levét, mindenesetre valahol örültem neki, hogy én is meg lettem tisztelve azzal, hogy megtudtam kicsoda. Persze nem rajta múlt, ez nyilvánvaló. Csakis a szerencsén, vagy inkább a Szellemek keze lett volna benne? Egyre megy jelenleg. - És… mi lett Declannel? – kérdeztem meg kissé bizonytalanul. Talán féltem a választól, talán csak nem tértem magamhoz még mindig a sokkból, amit a jelenléte váltott ki. – Egy kicsit ez bizarr – közöltem némi gondolkodás után, mutogatva rá, meg a körülöttünk lévő térre. Természetesen magára a szituációra gondoltam. Arra, hogy éppen egy olyan testben van benne ő, akit én ismertem és emlékek kötöttek hozzá.
Meglehetősen kegyetlen lehetek, amiért kezdem élvezni, hogy a leszármazottaim sorra ledöbbenek azon, hogy én vagyok én. Öröm nézni a felismeréssel társuló döbbenetet az arcukon. Ezt természetesen nem mutatom ki, arcomon csupán egy finoman ívelt mosoly látszik, energiáim pedig innentől kezdve maguktól értetődően érdeklődőek. A válaszára összehúztam a szemem. Szóval már találkozott egyikünkkel, de nevet azt nem mond. Nekem, a vérvonala fejének. - Kivel találkoztál még? - érdeklődtem és tette felé egy lépést, de nem voltam fenyegető, szavaimnak se volt követelőző éle, egy egyszerű kérdés volt. - Áruld el, kérlek! Kényszeríthetném is, de az túlságosan is az Apánk módszere ahhoz, hogy hirtelen ilyesmivel éljek. Ha nem mond nevet, az ugyanúgy árulkodó egyébként: valamelyik Testvérem nagyon tart tőlem, legalábbis cseppet se zárt a szívébe és nem átallott titoktartást kérni. Vagy szimplán ilyen fontosak egymásnak Hollyval és akkor itt megint felmerülhet bennem az apaság kérdése. - Te felelsz, én is fogok. - Elképesztően diplomatikus és üzleties vagyok, régen ez másképp volt. Talán most is ugyanolyan vagyok, csak megpróbálom elrejteni? Idővel elválik, egyelőre mindenesetre jobban örülnék, ha különösebb erőszakoskodás nélkül kapnék választ a kérdésemre. Nem kis titkot osztottam meg vele pusztán azzal, hogy felfedtem magam, talán nem nagy elvárás némi viszonzást kérni cserébe. Megtehetem. Sok mást is emellett egyébként, de... előbb kíváncsi vagyok, hogy a finomabb, szelídebb módszerekkel mégis meddig lehet eljutni. Az igazat megvallva nem számítok sok eredményre, pedig mindkettőnknek - vagy hármunknak-négyünknek, ha az apját is beleveszem - könnyebb lenne, ha együttműködne.
Sejtettem, hogy rá fog kérdezni, hiába akartam kikerülni a dolgot. Egyértelmű volt, hogy ha már kénytelen voltam elárulni neki, hogy miből jöttem rá a valódi kilétére, akkor majd azt is tudni akarja, hogy ki volt az, aki lebuktatta az Elsőket előttem. Kicsit azért tartottam attól, hogy mit fog reagálni, de valószínűleg akkor is lerítt volna rólam a felismerés, ha meg akarom játszani előtte, hogy semmire nem jöttem rá, és még mindig Declannek hiszem úgy, hogy farkas energia érződik felőle egyértelműen. Továbbra is azt mérlegeltem magamban, hogy mondjam-e, vagy mi baj származhat belőle, de végül mégsem ez volt, ami a leginkább motivált. Sokkal inkább az ajánlat, hogy ő is válaszol a kérdéseimre, ugyanis voltak, nem is egy, és már az előbbire sem reagált semmit. Ez igencsak felbosszantott, és nem is kívántam eltitkolni előle ezt az apróságot. - Nem szeretem, ha efféle kényszerhelyzetbe hoznak – közöltem nemes egyszerűséggel. Azt nem mondhattam, hogy zsarolt, mert igazán ez nem számított annak, de valahogy mégis olyan rossz érzésem volt tőle, amiről nem kívántam hosszabban merengeni. Helyette meg kellett volna valahogy oldanom ezt a helyzetet, de úgy éreztem, hogy hamarosan atomjaimra fogok széthullani, ha ez így megy tovább. Alig másfél hónappal ezelőttig még remek életem volt. Nyugodt, és kiszámítható, most bezzeg a feje tetejére állt minden, és már semmi nem akadt, ami tetszene nekem. - De legyen… - egyeztem bele végül mégis, egy hosszabb szusszanást követően. Most már nem hátráltam el tőle egyébként, kihúzott háttal álltam előtte. Igazából azonban sírni és toporzékolni lett volna kedvem, hogy a nyugalom helyett, amire most vágytam, csak még több szart sikerült a nyakamba kapni. – Kilaunnal volt szerencsém találkozni – nem volt bennem félelem, amikor kimondtam a szót. Inkább csak attól tartottam, hogy ő miként fog reagálni a név hallatán, mert azért maradjunk annyiban, hogy nem volt mindegy. Ha ők nincsenek valami jó viszonyban, és a vérszerinti lánya ezzel kihúzza a gyufát, annak nagyon nem örültem volna. Mint ahogyan semminek sem, aminek az ostora rajtam csattant. - Most már elárulod, hogy mi lett Declannel? És mióta… - talán egy kicsit számonkérésnek tűnhetett a hangnem, amit használtam, de nem tehetek róla. Türelmetlen voltam, és tele volt a hócipőm mindennel. A kétségbeesésről és tanácstalanságról már nem is beszélve. Egyszerűen ötletem sem akadt, hogy hogyan szedjem össze a darabokat, amelyek ezer felé repültek el. Régen nem éreztem már magam ennyire ramatyul, mint mostanság. Ez a találkozás önmagában talán izgalmas lehetett volna, de a látvány mégsem engedte, hogy felhőtlen legyen az örömöm.
- Én se szeretem a körülményeskedést - szögeztem le, továbbra is kellemes hangszínnel, de érezhető volt ebben már, hogy itt nem ő diktál, és ha kell, kész vagyok nyomatékot adni a szavaimnak. Egyelőre azonban semmi okát nem láttam, csupán arra figyelmeztettem - magamhoz képest elképesztően - finoman -, hogy nem jó, ha türelmetlenné válok, vagy elérik, hogy a helyzet ne legyen ínyemre. A beleegyezésnél épp csak nem mondtam, hogy én is így gondoltam. Ezt viszont megtartottam magamnak, a szellemek óvjanak tőle, hogy ugyanazokat a hibákat kövessem el, mint egykor és az örökségemmel gyilkos viszonyt ápoljak. A név hallatán enyhén felvontam a szemöldököm, szám sarka pedig meghatározhatatlan mosolyra húzódott. - Szóval Kilaun. Látom, még mindig nagyon szeret mesélni - mondtam szinte csak magamnak némileg eltűnődve. A pletykás fajtáját! Holly még csak nem is az ő vérvonalába tartozik, milyen alapon és jogon avatta be őt az Elsők létezésébe? Jogon és alapon... "Az apám életben van… és én találkoztam vele"... "ő is itt van a városban"... "ó, még ha tudnád, hogy micsoda farkas". Micsoda farkas. Látszólag minden ok nélkül felnevettem, arcomat, szememet pedig a kezemmel takartam el, mint aki tényleg remekül szórakozott. Éreztem, ahogy a szemem vörösbe váltott, de visszaparancsoltam bestiális oldalamat. Te ostoba, vén bolond! Tényleg ennyire szentimentális vagy még mindig, Fivérem? A saját fejedre hozod a bajt, csak tudnám, miért éri ez meg neked... Fecsegő vagy, nem Álmodó. Megháborodott, ha képes volt a saját lányának felfedni magát, mert biztos nem ugyanabban a testben él, mint annak idején, amikor Holly született. Legalábbis valószínűnek tartom. Erre... Elárul neki mindent. De legalább már tudom, hogy a Mesemondó is a városban van. - Gyere, foglalj helyet! - tereltem finoman a lépcsőhöz, azt hiszem, már szüksége volt rá, hogy leüljön és a következők se lesznek könnyebbek számára. Mialatt magyaráztam az alkunk értemében, hiába a szavak, csak azon járt az eszem, hogyan lehetett ennyire... felelőtlen Kilaun. Sose volt felhőtlen a viszonyunk, erre megteszi azt a szívességet, hogy a lányával egy hatalmas gyengepontot kínál fel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jutott eszembe, hogy ezzel később még akár mennyire vissza is élhetnék, csakhogy azon voltam, hogy ilyenre ne kerüljön sor. Nem akartam mindent előröl kezdeni, újra romokból építkezni. Bár ki tudja... - Nem olyan rég kaptam meg a testét - kezdtem bele, s letelepedtem mellé. - Korábban hallott voltam, Holly... mivel csak szellemként léteztem, Declannek nem volt másik test, amibe költözhetett volna. Feláldozta magát azért, hogy én itt lehessek, hogy éljek. Megtiszteltetésnek tekintette, és én sose felejtem el az áldozatot, ami ezzel hozott. Őszintén kedveltem a bátrakat, az őrző pedig harcoshoz méltó önfeláldozásról tett tanúbizonyságot. Láthatta rajtam és érezhette, hogy ez sokat jelentett nekem, hogy a legkevésbé se gondoltam úgy, hogy még a hajdani őrző tartozik nekem, amiért én bújtam a testébe. Valaha én is harcos voltam, igazi harcos, még emberként. Tudtam, mit jelent az áldozat és mennyit ér, ha önként hozzák meg.
- Hát persze… - ajkaim csak egy egészen picit rándultak meg felfelé, de jókedvem valahol nagyon messze járt tőlem jelen pillanatban. Inkább csak valahol nevetségesnek találtam, hogy pontosan ezt a reakciót vártam ettől a férfitól itt előttem, akiről kiderült ugyebár, hogy vérvonalam legelső tagja. Persze, hogy nem szerette a körülményeskedést, noha róla nem sokat tudtam igazándiból. Hallottam elvétve történeteket, de nem érdekelt annyira a múlt, hiszen még a sajátom elől is menekültem, nem hiányzott a nyakamba még másoké is pluszba. Bőven megvoltak a magam problémái. - Igen, akár így is mondhatjuk. Nem sok esélye volt arra, hogy másképp tegyen – vontam meg a vállaimat viszonylag könnyedén, mert ez volt az igazság. Kényszerhelyzet volt, hiszen rádöbbentünk egymás valódi kilétére, bár így is rajta múlt igazából, hogy beavat-e vagy sem. Én mindenesetre örültem neki, hogy így történt, mert így a jelenlegi helyzetemben sem voltam annyira nagyon elveszett, mint amilyen tudatlanul lettem volna. Az olyan eseteket sohasem szerettem, valahogy mindig is kedveltem, ha tisztában voltam mindennel. A nevetése hallatán csak kérdőn vontam fel a szemöldökömet, homlokomat pedig rosszallóan ráncoltam. Nem szóltam semmit rá, habár nagyon nehezemre esett visszafogni magam. Még akkor sem mozdultam felé, amikor invitált, hogy üljek le mellé. Csak pislogtam rá, ám nagyjából fél perc elteltével végül mégis léptem felé, hogy a lépcsőhöz ülve leüljek a hideg kőfelületre. Jelenleg éppen nem voltam olyan állapotban, hogy finnyásan elhúzzam a számat, amiért össze kell koszolnom a nadrágomat. Most minden volt ugyanis a megjelenésem, csak olyan kifogástalan nem, mint amilyet a környezetem megszokhatott tőlem. Persze a ruháim most is tökéletesen illettek egymáshoz, csak éppen az arcomról rítt le, hogy valami nagyon nem stimmelt velem. Nem az a magabiztosság tükröződött a vonásaimról, mint máskor. Ez bizonyára bosszantott volna, ha látom, de nem láttam. Tudatosan kerültem el a tükröket már otthon is, itt pedig nem volt semmilyen felület, ahonnan visszapillanthattam volna saját képmásomra. - Nos? – kérdeztem kissé félve, kissé türelmetlenül, miután már félig felé fordultam. Elég közel volt, de egyáltalán nem éltem meg rossz élményként. Inkább olyan természetesnek hatott, bizonyára azért, mert a farkasom nem ódzkodott az övétől, inkább húzódott volna közelebb hozzá. Ez egészen furcsa élmény volt számomra, de egyelőre megtartottam magamnak. Helyette arra koncentráltam, amit Declan mondott. Illetve Sangilak, már megint majdnem elfelejtettem, annyira belefelejtkeztem egy pillanatra a látványba. Szerettem volna odabújni hozzá, megérinteni, hogy tényleg valóságos, hogy őt látom, még ha nem is teljesen ő az. Megtenni azonban mégsem mertem, merész természetem ellenére sem. Csak hallgattam azt a hangot, amit olyan jól ismertem, és ami annyira hiányzott hosszú évtizedeken át. - Hogy… micsoda? – ereimben meghűlt a vér, arcom olyan fehér lett, mint még soha. Szemeim rémülten nyíltak tágra, és legalább úgy hápogtam, mint egy partra vetett hal. Ha eddig nem voltam jól, akkor most már olyan mélyre kerültem, hogy azzal szembe sem akartam most nézni. – Én… - csak a fejemet ráztam meg, ám a könnyek egyelőre nem jöttek. Talán elapadtak az elmúlt időszak miatt, talán csak várattak magukra. A tüdőm mindenesetre sípolt a kapkodó lélegzetvételektől, szinte észre sem vettem, ahogyan a pánik lassan úrrá lett rajtam. Nekem nem szokásom pánikba esni! - Nem, ez nem lehet… - próbáltam ezúttal a tagadáshoz nyúlni, miközben kínomban felálltam a lépcsőről és elkezdtem Sangilak előtt fel-alá járkálni, mint egy ketrecbe zárt vadállat. – Nem halhatott meg… - motyogtam magam elé. Már csak azért is nehéz volt ezt feldolgoznom és elhinnem, mert itt láttam őt magam előtt, de közben mégsem. – Ezt nem hiszem el, ez nem… - kezdtem átlépni egy bizonyos határt, vállaim megereszkedtek, ahogyan két karommal átfogtam magam, hogy a kitörni készülő zokogás ne rázza annyira a testemet. Mintha csak ezzel próbálnám meg összetartani a testemet attól, hogy ne essen milliárdnyi apró darabra.
Egy leheletnyit felvontam a szemöldököm. Nem nagyon volt esélye, hogy másképp tegyen. Hát ez roppant szórakoztató, csupán azt sajnálom, hogy nem lehettem szemtanúja, amikor egy... nos, hozzánk képest tulajdonképpen kölyök, gyermek olyan helyzetbe hozta Kilaunt, hogy nem tudta magát kimenteni. Az igazat megvallva: a saját emberi gyengeségünkön túl nem találok semmi olyat ezen a világon, ami vallomásra kényszeríthet minket. A gyengeségeink viszont a többiek fejére is bajt és nem kívánt figyelmet hozhatnak. Rendkívül bölcsen tette, hogy nevetésemhez semminemű kommentárt nem fűzött, így az elégedettség szikrája átvillant egy szívdobbanásnyi időre a tekintetemen. Ahogy leült mellém, éreztem a felőle érkező energiákból, hogy közelebb húzódna, farkasa az enyémhez, ő pedig ahhoz a testhez, amit birtoklok. Nos, előbbin segíthettem, készségesen fogadtam, nem állt szándékomba elhárítani a közeledését, hiszen hosszú ideje először érezhettem ilyen formán az örökségemet. Kellemes volt, még akkor is, ha azok után, amit megtud, nem leszek kedves a számára. Vérvonalfő vagyok, Első... nevetségesnek tűnhet, hogy talán most fogtam fel igazán, mi mindent jelent ez. A védőszellem létet már értettem, de az, hogy a Muszklik Apja vagyok... ez szinte megbabonázott egy pillanatra. A hírtől megrémült, olyan hevesen reagált, amire igazából nem számítottam, így amit tettem, az teljesen ösztönös volt. Tenyeremet a hátára tettem és körkörösen simogatni kezdtem, miközben energiáim nyugtatóan ölelték körbe. Nem megfojtva, vagy elnyomva, egyszerűen csak mint erős, masszív valamibe, amibe belekapaszkodhat, amitől támaszt remélhet és kaphat kis időre, amíg eléggé meg nem erősödik. Ennek kellett volna lennem? Támasznak? Nem akadályoztam meg abban, hogy felkeljen, ha számára ez volt a feszültség levezetésének legjobb módja, nem állítottam meg. Energiáim továbbra is nyugalomról árulkodva lengtek körbe, s egyúttal őt is próbáltam nyugtatni, vigasztalni, bár... igazából egyikben sem volt nagy tapasztalatom. A düh, a pusztítás és az agresszió, a harc volt az életem, nem a csendes támogatás. Az efölötti sutaságomat azonban egyelőre jól tudtam leplezni. Nem keltem fel, ugyanúgy, ugyanott üldögélve követtem Holly mozgását a tekintetemmel. - Gyere ide egy kicsit! - nyújtottam ki felé a kezem, remélve, hogy megfogja. - Segíteni akarok, gyere... Kicsit könnyebbé tenni, kicsit megértetni, kicsit elfogadni, kicsit... a magam néma módján bocsánatot kérni. - Nem állítom, hogy bennem tovább él, hogy a cserével bármi is megragadott a lelkéből. De azt tudom, hogy nem akarná, hogy gyászold. Láttam őt, Naturalak. Láttam, közvetlenül előtte, és... büszke vagyok, hogy egy bátor ember helyébe léphettem. Ne gyászold. Többet érdemel könnyeknél és bánatnál. - Ha fogta a kezem, akkor kissé megszorítottam. - Akarod őt látni még egyszer? Az legkisebb dolog, amit megtehetek érte, ám a hanglejtésem elárulhatta, hogy valóban csak most, ebben a pillanatban él az ajánlat. Most vigaszt jelenthet, később sebeket tépne fel, végül az emlék függője lenne és megbomlana. Erős kölyköm, nem hagynám, hogy oda jusson.
Szinte nem is érzékeltem egyébként, hogy hozzám ért. Valószínűleg akkor sem lettem volna nyugodtabb, ha mindez eljut a tudatomig, hiszen majdnem egyből fel is álltam. Ilyenkor ugyanannyira vágytam az érintésre, mint amennyire menekültem előle. Mindig attól féltem ugyanis, hogy elsírom magam, ha valaki meg akar vigasztalni. Márpedig a sírásnak itt most egyáltalán nem lett volna helye. Főleg nem Sangilak előtt, akinél titkon valahol be akartam vágódni, hogy szépen mondjam. Szerettem volna, ha büszke rám, mint leszármazottjára, vérvonalába tartozóra, és nem kívánja azt, hogy bárcsak tartoznék máshoz. Valahol vágytam világéletemben az efféle megerősítésekre, úgyhogy nem is volt meglepő ez a természetes reakció tőlem. Csak akkor hagytam abba egy pillanatra a járkálást és torpantam meg a mozdulatsorban, amikor megszólalt. Tekintetem lassan kalandozott felé, szemöldökömet kérdőn vontam fel. Észre sem vettem, hogy a könnyek már megültek a szemeim sarkában. Talán jobb is volt, különben most azonnal fogtam volna magam, hogy itt hagyjam őt és ezt az egészet a hátam mögött. Nem sok kedvem volt ugyanis szembenézni mindazzal, amivel előbb-utóbb úgyis muszáj lett volna. Lehet, hogy gyávaság a részemről, de történt elég sok hihetetlen dolog velem az utóbbi hetekben, ez volt az utolsó, ami hiányzott most nekem. Végül néhány végtelennek tűnő másodperc után elfogadtam a felém nyújtott kezét, bár még mindig kissé vonakodva. Csupán egyet léptem felé, de lényegesen közelebb kerültem hozzá, és ez megint furcsa érzéseket ébresztett fel bennem. Félszeg pillantásom az arcán pihent meg, a szám sarkát pedig idegességemben rágni kezdtem. - Hogyan tudnál ezen segíteni? Hiszen el sem tudod képzelni, hogy mik kavarognak most bennem… - ráztam a fejemet. Hangom halk volt, és most már nem vádló vagy támadó. Sokkal inkább elveszettnek tűnő, mintha legalább három kilométeres távolságról kellett volna beszélnem hozzá. Valójában egyébként még én sem tudtam volna megmondani, hogy mi játszódik most le bennem. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy hatalmas nagy a káosz és én nem tudok kitalálni belőle, bármennyire szeretnék is. A naturalak megnevezésre akaratlanul is megvillantak a szemeim. Nagyon régen nem voltam már abban a helyzetben, hogy annak lehessen titulálni, így most sértőnek éreztem, hiába voltam hozzá képest nagyon fiatal. - Igazából semmit nem érdemelne tőlem azok után, amit tett! – feleltem dacosan, hiába mondtak ellent a szavaimnak a tetteim. Persze, hogy gyászoltam, hiszen valamikor fontos volt nekem, még ha mostanra túl is léptem rajta teljesen. Pontosan ez lehetett az oka annak, hogy végül bólintottam még azt megelőzően, hogy jobban végiggondolhattam volna az egész helyzetet. – Igen, szeretném – mondtam végül, hogy egyértelművé tegyem a szándékom komolyságát. Le is ültem hát mellette újra, mintha percekkel korábban nem ugyanonnan keltem volna fel. - Mit akarsz nekem mutatni? – a hogyant már meg sem kérdeztem, inkább kíváncsisággal vegyes félelemmel pislogtam rá. Tartottam attól, hogy milyen lesz, ha újra őt látom, és nem csupán a testét.
"We live in this world to learn and to teach You can’t speak to deaf ears You can’t show the world to blind eyes You can’t touch other’s heart if it’s closed. Only you can do is just hope, that one day they meet who open their closeness."
- Nem foglak taknyos kölyöknek nevezni. – mosolyodom el. A szurkálódással inkább csak őt lehet felhúzni, mint ahogy most is érzem, egyre jobban megy fel benne a pumpa. - Ott vagyok, ahol lenni akarok. – felelem nemes egyszerűséggel. Sokat sejtetően mosolyodom el. - Nem te fogod megmondani, mikor nyissam ki a szám. ~ A pofonra neked van szükséged. Egy kijózanítóra. ~
Nem hagyom magam, hogy ledobjon magáról. Pont azt nem akarom, hogy ellökjön, vagy fölém kerekedjen. A gördülni próbálást is észreveszem és még jobban ránehezedek, hogy ne tudjon mozogni. A múltkor nem jött be a verekedés, hát teszem azt, aki valójában vagyok. Nem szavakkal válaszolok már erre. Emlékek. Első körben azt, ahogy mások miként tekintettek rá. Igen. Leskelődtem mások elméjében. Akár akartam, akár nem, felém áramlottak mindezek. Futó áramlatként szökellnek át Tria elméjébe, az érzésekkel átitatottan. Ám ez csak rövid ideig tart, mert a saját emlékeimre térek rá. Ha közben mocorogna, szabadulna, le akarna gyűrni, még jobban satuba fogom a fogaimmal és ránehezedek. Szőrmékbe burkoltan bámulom a bejáratnál ücsörögve, alig kapva levegőt, ahogy a többiekkel edz. Futhatott, ha játékból is, de fegyvert (gyerekeknek valót) foghatott a kezébe. Ahogy a többiekkel lehetett, úgy, ahogy nekem sosem adatott meg. Aztán… ahogy fára mászott és onnan kiáltott le győztesen. Még magamat is alig tartottam meg még lassan húsz évesen is, hiába tudtam időnként kimenni az erdőbe. A győztes érzetei, a büszkesége, ahogy letekintett másokra. A nevetése. A játékok közbeni jókedve, ahogy a szél beletépett a hajába, amikor futott. Egész lényéből sütött az, ami nekem, akkor úgy tudtam, sosem fog megadatni. Hogy ő is éppen annyira eltér a többiektől, mint én, de ő szabad lehetett, mehetett, mert tudott, ahova menni akart. Aztán jön a tűznél történtek. Átadom neki azt az érzést, ahogy tudom és érzem, hogy már csak napjaim vannak hátra, miközben ő nagy bátran előlép és felvillan elmémben a tette. De nem a gyűlölet, hanem az irigység szállt meg. Mert harcos, mert szabad és féktelen. És hogy három nap múlva is felkel a nappal játszani, amikor én már nem biztos, hogy leszek. Majd végül az a nap, amikor szétszéledtünk és kerestem, de nem találtam sehol. Nem találtuk sehol. Az aggodalmat, a hiányát. Mert egy közülünk és cseppet sem kívül álló. Azt, hogy fontos a számunkra. hogy hiányoltam. Nagyon. Mindez pár pislogásba sűrített érzelmi roham. ~Ajánlom, hogy rájöjj, miért is nyöszörögtél feleslegesen több száz évet, hogy kutyának se kellettél. És hogy nagyon hiányoltalak.~
- Ez a te szerencséd! - fröcsögöm vészjóslón. Az kéne még, hogy taknyos kölyöknek nevezzen! Hát korábban kell ahhoz felkelnie, hogy én ezt hagyjam neki. Egyszerűen nem vagyok képes felfogni, hogy miért nem esett még le neki, hogy nem vezet semmi jóra, ha ingerel. Persze, sejtem én, hogy direkt csinálja, épp csak azt nem értem, hogy miveé érdemeltem ki. Az egy dolog, hogy sose voltam velük, de ők se voltak kíváncsak rám sose. Nem ártottam neki, behódolt magától szóval nincs miről beszélni. Egyszerűen kezd tele lenni a padlás nem gyengén és az is zavar, hogy láthatólag rohadék módon élvezi a helyzetét. - Természetesen, hiszen szájjártatásban remek vagy nélkülem is. - morranok fel. A hócipőm - ha lenne - tökig tele lenne már vele. Nem tudok mit mondani és talán nem is kellene. De mégis ott robog ereimben a harag, ordítani akarok, visszavágni és elérni, hogy elhallgasson. De nem fog. Tudom, hogy nem fog, mert egyszerűen nem olyan fából faragták. Letaglóz mindaz, amit tapasztalnom kell tőle. Először az húz fel, hogy nem tudom ellökni, majd az, hogy rám tehénkedik, mint akinek muszáj. Ráznám magam, mint ahogy őrült rázza le láncait, de gúzsba köt mindaz. amit elmémbe tol. Gyűlölöm a képességét, mindig utáltam, s ez abból, fakadt, hogy féltem tőle, mi lesz, hogyha kiolvassa a fejemből az igazat. Számomra a Főnök, az Álmodó és a Megoldó mindannyian ugyanolyan félelmetesek, rettegett szörnyűségre képesek és nem azért, mert okoztak volna nekem fájdalmat valaha. Nem is hagytam nekik, ez igaz. ~Hagyd abba!~ – morgom képébe, szaggatva hanggal a közénk feszülő emlékeket. Mintha ettől eltűnnének! Óh, én balga, óh, te barom! Nem érdekel, hogy milyen mélyen vájnak belém fogai, szabadulni akarok, karmolom, tépem és harapni igyekszem, erős vagyok annak ellenére, hogy fiatalabb vagyok, mint ő, s hacsak nem szorít rá a torkomra, esélyét véve annak, hogy fogaimat csattogtassam akkor megízlelem a vérét. Egyszerre négy végtagomat nem tudja lefogni, nem tudja elvenni tőlem a harapást és a karmolást is. Illetve de, tudja. Viszont akkor már nem láthatnám a képeket sem, amiket eszméletemnél plántálhat belém, így arra a véleményre jutok, hogy nem érdekel. Harapja csak át a torkomat, roppantsa meg a gégémet, vesszem eszméletem méltó visszavágások közepette, de ne fogadjam el az elmesíkú terrorizálását önként. Fáj. Nem tudom, hogy érzi-e és nem is érdekel. A testem fájdalma cseppet sem érdekel, de mindaz, amit látni kényszerülök a lelkembe mar. Nem én tehetek róla, hogy beteg volt, tisztességtelen paraszt dolog ezt az emlékfolyamot a nyakamba tolnia. Érzem, ahogy a harag gyomorforgató méregként tolul torkomba, acsargóm folyamatos morgása felveri a környéket. ~Nem érdekel!~ rúgok bele mentálisan, s próbálom meg újra lerázni magamról. Kihúzta a gyufát, ami azt illeti. Nem kicsit. ~Legutóbb még undorodtál tőlem, szóval pont szarok rá, hogy kit hiányoltál és kit nem! Eressz el, Biisha, eressz vagy megbánod!~ Úrinő vagyok, s nem teszem hozzá, hogy megint. Minden erőmet beleviszem egy mozdulatba, mellyel le akarom rúgni őt, s ha sikerül, akkor már ugrom is neki, hogy pofámmal marjak belé. Elég volt, hallod? Elég!
Érzem, ahogy ellenfeszülne az emlékeknek. Mondhatnám, hogy nem önös érdekből teszem, ám már nem áltatom magam ezekkel. Azt teszem, amit akkor helyesnek tartok és jelen pillanatban azt, hogy egy testvéri pofont kapjon ilyen módon Annakpok. Lehet vadnak, féktelennek és szabadnak lenni, csak ne csodálkozzon, ha a döglött hal visszaüt. Az meg már ugye, nem tetszik. Másnak is van szabad akarata, tehát mindenkié addig tud menni, míg a máséval össze nem ütközik. Ennyi és kész, utána jön a dominanciaharc. Utálom. Nem hagyom abba, mint ahogy a ficánkolásaiból is hagyom, hogy megtegyen dolgokat, mert arra figyelek, hogy átadjak neki dolgokat. Ezért bevállalom a harapások, karmolások egy részét, de továbbra is biztosan tartom a fölényem, hogy adjam, amit adnom kell. A múltkor ő fogta meg a gyenge pontom, most én teszem. És érte, miatta akarom megtenni, valamint azért is, mert tartom, hogy közöttünk nincs rang. Ha meg van is, azt mindenki magának dönti el és hagyja, hogy mások ezt másként döntsék el magukban esetlegesen. Ettől vagyunk mi, mi. Érzem, ahogy lélekben szenved és amikor érzem, hogy nem érdekli, veszem-e ezt, először csak hagyom, aztán egyre nagyobb elánnal átveszem. Ha valamit elveszünk, akkor helyet adunk valami másnak is. Remélem, hogy ezzel elindul azon az úton, amivel a való önmagára talál. Ha ugyanezt találja meg, aki most van, amit kétlek, mert hiszek a folyós példázatban, hagyom, ha más lesz, akkor is hagyom. Az esélyt adtam, adom meg most neki, a többi rajta múlik én nem dönthetek és cselekedhetek helyette, ez is egy véleménnyilvánítás, amit tőlem kap. Átveszem a fájdalmát, a dühét, a legyőzni akarását, mindazt, ami most benne fortyog, forrong és háborog. És tudom, hogy ezt ő érzi is. Üresre akarom ilyen téren szívni, még ha ennek, felém most ára is lesz, nem kicsi, hiszen nem öt vagy ötven évről van szó, hanem ennek több, mint tízszereséről, mert én bizony minden egyes morzsának utána megyek. Szavaira egy emlékképet adok arról a harcról. Csupán taktika volt, remélve, hogy akkor is sikerül kibillentenem, de nem sikerült. Nem undorodtam tőle akkor sem, átadom ezt az érzetet is, miközben tovább szipkázok ki belőle mindent. Lehet, hogy külső szemlélőnek mindez röpke idő, nekem azonban ilyenkor az idő, mint olyan megváltozik. Üres váz, üres vászon, ennyit akarok neki hagyni csupán, hogy legyen mivel megtelítenie. Az emlékei maradnak, ám a hozzá tapadó hamis képzeteket penészes rongyként rántom magammal, az elmémbe, a szívembe, hogy az emlékek úgy álljanak meg benne, ahogy azok vannak. Amikor lerúg magáról már hagyom, mert ez az idő is leszívott, elvégre egy Első elméjét szipolyoztam ki, ennek köszönhetően már csak egy utolsó mondatot tudok felé küldeni. ~Fehér vászon, az újrakezdéshez…keretek nélkül...~ Eszméletlenül vágódom az egyik fának, és mire a hóba érnék, már ismét emberi alakban vagyok.
Fekete fellegként terpeszkedik fölénk a súlya annak, amit teszünk. Tépem, mert elnyom, tépem, mert hagyja és tépem, mert ezzel magamat is tépázom, akármennyire is szégyen az egész. Darabokat tör le belőlem, lényemmel sebzi magát, sokkal ügyesebben annál, mint ahogy én valaha is tehetném. Tünékeny igazságokat nyel le, magába olvaszt, felszabadít, összetör. Ad és elvesz, megjavít és tönkretesz.. nem tudom. Nem értem. Nem akarom érteni. Elmém sikolt azért, hogyha hagyja abba, lelkem az enyém akar maradni, mindaz, ami vagyok az csak rám tartozik. A düh belőlem születik, bennem van helye, s bár talán jót akar tenni, talán segíteni akar, talán tudja, hogy mit csinál, belőlem úgy szöknek felé az önző nem-teheted-ezt-velem-ek, mint pengék hatolnának belé. Sosem akartam újrakezdeni. Nem akartam megint ott állni az elején. Ismerős volt a harag, az undor, a bennem forrongó gyűlölet. Mind úgy ölelt át, mint védő takaró, de most nincs semmi, ami megvédene attól, ami hirtelen a nyakamba szakad. Olyan jól el tudtam rejteni, mélyre tiporni magamban, megannyi illúzióval taposni agyon a tényeket, lelkem olyan mély zugába zárni, ahol én sem vettem róla mindennap tudomást. Most viszont nem maradt semmi, ami elkendőzze, úgy üvölt a képembe a magamról lerúgott testtel együtt a való, hogy belső dobhártyám, a lelkemé, azé a kérgesé darabokra szakad. Messzire hordja vonyításomat, farkasom üvöltését a szél, s mondanám, hogy ebből kihallik minden haragom, de tetteim mögött nem érzek semmit. Szabadnak kéne lennem? Tisztának? Nem vagyok. Semmi vagyok. Üres. Nincs másom, csak az, amire nem vágyott komolyan soha, egyetlen porcikám sem. Nem tudom, hogy hallják-e. Hogy eljut-e valakihez. Hozzájuk, kinek ugyanoly rég otthona ez a vidék, mint nekem. Nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e itt látni őket, hogy akarom-e a bizonyosságot, mely azt jelenti, tisztában vannak azzal, ami itt és most történt. Köztünk. Vele. És velem. Úgy vagyok, ahogyan az volna, ki újra tanul járni. A régi lépteimre vágyom, az ismerős mozdulatokra, s nem erre.. erre a.. nem is tudom. Amim van. Erre nem. ~ Semmi értelme nincs! Nem kértem, te barom! Te utolsó paraszt! Hogy volt ehhez pofád? ~ szalad ki belőlem ez a pár mondat, s mintha én venném el az eszméletét, még azelőtt hull a semmibe, hogy utána tudnék ugrani. Nem ölhetem meg. Nem azért nem, mert nem lennék rá képes, bár ez is igaz. Nem ölhetem meg, mert nem gyilkolhatom meg saját magam. A haragommal, a fájdalmammal és minden mással együtt vajon átcsúszott belé nyolcszázhét évnyi szívdobogás is? Belefullad abba, ami mindig érte zenélt? Nem remélem, csak azt tudom, hogy remélnem kellene. Az ősi törvény kényszerít arra, hogy alakot váltsak, s kihasználva a fizikai erőmet és minden helyismeretemet nyaláboljam fel. Hagyhatnám itt, akarom is megtenni, de elég furán venné ki magát, hogyha bárki megtalálná. Nem tudhatom, hogy meddig maradna eszméletlen, nem értek az elméhez és nem is akarom érteni. Védenem kell a fajtánkat. De csak azt. Nem őt. Őt nem. Az, aki képes volt sós vizet fakasztani a kőből, kinek karjaimban tartott és a természetben biztonságba helyezett testét olyan lélektükröket homályosító könnyek illetik, melyeknek soha nem volt kenyere a sírás, az nem érdemel bocsánatot. El akarok menni, világgá futni hirtelen támadt, kurvanagy semmis szabadságomban. Elhagyom őt, elhagyom a barlangot és elhagynám szülőföldünket is, hogyha ez így működne. Nem így van viszont. Farkasom alakját felvéve csak a városszélekig araszolva üvöltöm az égnek szidalmamat, hogy aztán egy bokor alatt, fehér bunda ölelésében összegömbölyödve próbáljak nem eltévedni saját magamban. Nem tudom, hogy mi vagyok. Hogy ki vagyok. Aki hazugságban él, annak az a valós, azzal tud mit kezdeni. Elvette tőlem, amit elvett, de mi maradt nekem? A hófödte ágak alatt fekve kívánom, hogy álljon meg az idő. A gyűlölet és a szeretet éppolyan édes testvérek, mint a zápor és a folyó. De mit kezdjek vele? „Remek” testvér voltam mindig is, a sorsom – mocskos kifacsarójával együtt – elmegy tehát a picsába. Oda.
//Részemről kénytelen vagyok itt zárni, imádtam, köszönöm! //
Érzem, miként villan fájdalomtól újra és újra egy kis cikkely a körön a vállamon, éreztem már egyszer, mikor meghalt, s bár sosem volt több a szívemnek a többieknél, attól még egy a testvéreim közül. Gondolkodás nélkül indulok hát meg, iránytűként használva az örök pecsétet, mi mindünk testét díszíti, hogy megleljem a Megoldót, aki meglehet, most saját problémáján nem képes felülkerekedni. Illatok, ismerősek, ráncba szalad a homlokom, tudom, hogy egyszer már volt köztük egy kellemetlen csörte, s lám, ez volna a második? Miért? Mi történt? Mi ütött abba a nőbe? Még azelőtt hívom fel Yee-t, hogy beérnék az erdőbe, és szólok neki, hogy lehetséges egy szállítmány hamarost az öccse személyében, de egyelőre ne aggódjon, mert gőzöm sincs mi történt, majd visszahívom. Könnyen meglelem a barlangot, miként Tria nyomait sem nehéz kiszúrnom, és a lelkem egy része inkább utána menne, több már ő nekem, akarva-akaratlan, dacos, vad lelkem társa, ám isten megóvta a szívem, hisz legalább női testben született ezúttal újjá, így nem kell attól tartanom, hogy a Szabad-ot akarnám láncokkal béklyózni. Egyébként sem tudom, miként kell szeretni. Sóhajtva guggolok le Biisha meggyötört teste mellé, szépen elintézte a Húgúnk, az biztos, ám nem áll össze, ennyi sérülés még nem kéne, hogy ennyire kiüsse, s mégis ez történt. - Az ég szerelmére, mit műveltetek ti egymással? Csattan a némaságban a hangom, cél, s értelem nélkül, de épp elég ez számomra ahhoz, hogy tudjam, súlyosabb dolog van a háttérben, mint amit eddig bárki feltételezett volna. Meg kell keresnem a nőstényt, addig, amíg nem csinál valami még nagyobb hülyeséget. Talán nincs értelme, de akarom, és ha én akarok valamit, elérem, teszek érte. Előtte azonban el kell vinnem biztos helyre a hímet, meglehet, nem találnák meg itt sem, de nem kockáztatok. Felnyalábolom a földről, vigyázva, hogy ne gyötörjem még tovább a testét, meztelensége hidegen hagy, nem számít most, tán máskor sem lenne lényeges. A képességem pillanatokon belül nyel el minket erről a világról, egyszerűen nem létezünk, nyomaim a hóban igen, de nem vagyok ostoba, nem megyek arra, ahol bárki megláthatná a fura mód semmiből keletkező nyomokat. Gyorsabb volna átváltozva, de úgy nem tudnám vinni, ám így is viszonylag hamar elérünk a kocsimhoz, amit egyébként utálok, de praktikus okokból beszereztem egyet, és ha úgy adódik, használom. Most is gyorsabb volt így, és őt is könnyebb elszállítanom Yee és Kilaun otthonába ily módon. A hátsó ülésre fektetem, s rádobom a kabátomat, takaró nincs épp nálam, miért is lenne, a semminél pedig ez is jobb. Aztán már be is vágódok előre, és indítok, hogy fittyet hányva a táblákra segítséget kaphasson a vérségben is testvérétől. A sérülései nem érdekelnek, az eszméletlenség sokkal jobban aggaszt bármi másnál…
A blökim szereti, ha időnként megfuttatom. Szerencsére elég jó helyen lakunk, ezért a legtöbb ilyen alkalomkor egyszerűen négy lábon kisétálok vele a lakásomból, és úgy vetem bele magam a fák közé. Van egy fix útvonalunk, amiről ritkán térünk le. Mondjuk úgy, hogy a határainkat, és az elhagyatott helyeket ellenőrizgetjük időről időre. Nem vagyok felderítő, viszont régen… az első falkámnál az voltam, ezért vannak tapasztalataim ebben a feladatkörben is, ezért időnként ha épp nagyon unom magam, beszállok a felderítők munkájába segíteni. Ilyenkor általában az orromra hagyatkozok, és végigszimatolom a határunkat, hogy érkezett-e nem várt vendég a területünkre azóta, hogy valaki körülszaglászott volna. A határellenőrzés közepette megérzem a közelben egy nyúl szagnyomait. Füleimet hegyezve hallgatom a heves szívdobogását. Itt lapul nem messze egy üregben a föld alatt. A fekete melákpofájú arra veszi az irányt, hogy kiugrassza a nyulat az üregéből. Nem nagy préda, de mivel most épp nincs zabálhatnékja, szórakozásnak a tapsifüles is megteszi. Megáll azon a részen, ahol a nyuszit érzi a föld alatt, majd nagyot dobbant a mancsával. A nyuszi szívverése felgyorsul, de erre még nem moccan. Nagyot sóhajtunk, újabbat dobbantunk, majd elkezdjük karmainkkal a földet kotorni. Erre már a nyuszi is reagál. A következő pillanatban úgy ugrik ki az üregéből, mint akit puskából lőttek ki, mi pedig máris utána vetjük magunkat. Az adrenalin erősen dolgozik a szervezetünkben. Csak egy kicsi előnyt adtunk a fehér bundásnak, hogy elhiggye, talán meg is menekülhet előlünk, de aztán gyorsabb vágtára váltottunk, és elrugaszkodva rávetettük magunkat. A nyuszi „halálsikolyára” a környékbeli fákról ijedten rebbentek fel a madarak. Szőröstől bőröstől felfaltuk a zsákmányunkat, csak az egyik fülét hagytuk meg véresen, és azt forgattuk a fogaink között, mintha csak valami fogpiszkáló lenne. Ekkor tűnt fel, hogy nem vagyunk egyedül… a véres nyuszi füllel a szánkban pillantottunk körbe. Elértünk egészen az erdőszéli birtokig. A hely már régóta elhagyatott, bár néha betéved ide valaki. Jobb ha utána járok… A bokrok és fák takarásában kezdtem körbejárni a területet, hátha fény derül a betolakodó személyére…
Kezd irritálni az a sok szabadidő, amivel a semmittevés jár. A Protektorral még mindig nem találkoztam, hiába mentem be tegnap előtt az Egyetemre. Majd holnap a nemzeti parkban. Soha életemben nem kellett unatkoznom. Mindig volt valamilyen elfoglaltságom: az őrzői munkám, kezdetben a varrás, majd a bérgyilkosság és „az egyszerűbb pénzkeresés”. Persze utóbbit a testi magány miatt csináltam. Kezdetben nem… Elhessegetem az igaz gondolatot, sosem szeretek úgy gondolni erre, mint kényszer. Pedig az volt. Megrázom szép fejemet, és felülök az ágyban. Mivel a hajnali felkeléshez vagyok hozzászokva, már órák óta csak ébren fekszem, és bámulom a plafont – jobb dolgom nem révén. Zöld szemem körbepásztázza a kis motelszobát – még a nevét sem tudom a helynek, ahol alszom, pontosan ennyire foglalkoztat az egész. Keresek magamnak valami könnyebb ruhát: elhatároztam, hogy kimegyek valami erdőbe, vagy bárhova, ahol van friss levegő. Fekete farmeromat arrébb teszem, és egy egyenes szárú, laza vászonnadrágon állapodik meg a szemem. Ez tökéletes lesz! – gondolom. És természetesen fekete, mint ahogy majdnem az összes ruhám. Keresek hozzá egy galléros, sztreccs pólót, feketét, és perceken belül elkészülök. Csak egy kapucnis pulcsit veszek fel, ugyanis futni szeretnék, és nem áll szándékomban megfulladni a sok ruha alatt. Így az első öt percben fogok megfagyni… Hajamat felkötöm, csak pár tincs garázdálkodik elől, és belebújok bélelt, rugalmas talpú cipőmbe. Nadrágomba övet fűzök, és egy kis tőrt akasztok rá. Ki tudja… Úgy döntök, hogy semmilyen más fegyvert nem viszek magammal, nem szeretnék galibát okozni az Őrzőknek, ha esetleg valaki olyannal találkozom… Ugyan védtelennek érzem magam, a vékony pengéjű tőr némiképp megnyugtat. Pulcsim alatt teljességgel észrevehetetlen. Tragacsommal az erdő felé igyekszem, és már örülök, hogy egy vastag plédet hagytam itt: irdatlan hideg van kint. Magamra terítem a takarót, és ahogyan az autó fűtése életre kel, úgy melegszik fel velem együtt az anyag is. Leparkolok egy városszéli áruház parkolójában, és a nyakamba veszem a környéket. Futni kezdek, és mivel fázom, szinte azonnal gyorsítok is. Tudom, hogy nem szabadna, hogy figyelnem kellene a rendes bemelegítésre, de most komolyan: aki bármikor a gyógyítókhoz mehet segítségért, az nem fog az ilyen apróságokkal törődni. Jó fél óra után - amit gondolkodás nélkül teszek meg – az egyre sűrűbb erdőbe érve egy birtokot pillantok meg. Valaha nagyon szép lehetett, de mára teljesen lakatlanul áll a semmi közepén. Ennél ideálisabb és kedvesebb lakhely számomra nem létezhet, így gondolkodás nélkül közelebb megyek. Fák és bokrok takarják az egészet a bámészkodók elől, nem mintha lenne akár egy is. Éppen a borostyánnal benőtt falat nézem, amikor hangokat hallok a közelből. Összes idegszálam pattanásig feszül, berogyasztott térdekkel, tőröm nyelét markolva figyelek egy fél másodpercig, majd a hozzám legközelebb eső öreg fa felé ugrok. Pillanatok alatt, mókusmódra mászom fel a törzsén, és lapulok egy széles ághoz. Kicsit kijjebb csúszok, így viszonylag nagy teret látok be egyszerre. Az ágon hasalva egyszer csak egy nagy fekete farkast pillantok meg, amint az – bizonyára követve a szagomat -, a borostyános fal elé tart. Az adrenalin száguldozik az ereimben, és mikor már háttal van nekem, lelógok a fáról. Két kézzel tartom magamat, de a kesztyű nélküli ujjaim nem segítenek nekem. Körülbelül másfél méterre lehet a lábam a földtől, bár innen fentről csalóka a távolság nagyon. Felfelé volt pár segítő csonk, így nem becsülhettem fel jól a magasságot. Mivel nem szeretnék lecsúszni, így önszántamból engedem el az ágat. A hidegben megfagyott ízületeim reccsennek egyet földet éréskor, hiába landolok előírásszerűen. A bokámba nyilaló fájdalommal mit sem törődve gördülök át a bal vállamon, tovább véve a lendületet, és kihúzom a tőrt a helyéről. Jobb térdem a földön, bal lábam elöl támaszt, jobbomban a tőr; és velem szemben egy óriási fekete farkas. Meg fogok halni – ez az utolsó gondolatom.
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
Már-már unottan hallgatom a föld dübörgését, ahogy nyúlcipőt vesz a betolakodó. Magamban elvigyorodok, hogy pont egy nyúlhoz hasonlítom, hiszen nemrég pont felfaltam egyet… pardon, nem egészen, mert az egyik füle még mindig kilóg a számból kedvtelés gyanánt. A helyzet az, hogy vérfarkasként alapból kiváló a hallásom, de mivel a Fürkészek vérvonalába tartozom, ezért még a pillangó szárnycsapásait is meg tudom különböztetni bármilyen más zaj között. Na szóval… a lényeg, hogy mindent hallok. A játék kedvéért nem ugrom azonnal a fához, mert abban mi lenne az izgalmas, és mi lenne a játék? Inkább úgy teszek, mintha nem vettem volna észre, hogy észrevettem. Az őrző szaga már messziről ver, de azért kilépek a bokrok takarásából, és jó blöki módjára odalépdelek ahhoz a ponthoz, ahol nemrég még ácsorgott. A földet nem kezdem szaglászni, mert az már tényleg túl blökis lenni, és a farkasom egója ezt már nem bírná el olyan könnyen. Inkább felcsapom a fejemet, a nyúlfüllel a számba beleszimatolok a levegőbe, miközben a régi birtok falának állapotát vizslatva megállapítom, hogy ha továbbra is elhanyagolják, hamarosan kirakhatják rá az „omlásveszély” táblát. Na mindegy, ez nem az én dolgom. Ekkor hallom meg a huppanást. Nem nézek még oda, csak gondolatban megcsóválom a fejem. A szagból megállapítottam, hogy nő az illető. Douglas csapata gyarapodott egy Macskanő imitátorral, vagy mi a szöszmösz? Ha igen, remélem legalább olyan dögös cuccban is feszít… Bár ha jól tudom, akkor a Macskanő forgatásán egyszer szétrepedt a színésznőn a ruha, mert túl szűkre szabták. Höhö. Mondjuk itt a -33fokban inkább ráfagyna, mint leszakadna róla. Minő sajnálatos… Na most már azért felé fordulok, mert ha nem tenném, rám nézve lenne ciki, hogy nem vettem észre. Felemelem fekete seggemet a földről, és lomha léptekkel elindulok a fa tövében guggoló/álló nő irányába. Szemeim borostyánjait rászegezem, ahogy ő is észrevesz. Ez a szemezés még romantikus is lehetne más körülmények között. Kár, hogy nem léteznek vérbékák, mert ha lesmacizna, imitálhatnám neki az átváltozó herceget. Így egy nyúl szőröstől-bőröstől felzabálását követően, nyúlfüllel a számban kétlem, hogy lenne gusztusa csókolgatni. Aztán ki tudja… vannak olyanok, akik nem annyira finnyásak. Három… négy méterre tőle megállok, leülök a seggemre, a fejemet oldalra biccentem. A véres… valaha volt fehér nyúlfül úgy lóg ki a számból, mintha épp nyelvet öltenék rá. Szemeim a kezében tartott fegyverre villannak. Hát édesem… ha ez a komplett fegyverarzenálod, akkor előbb fagysz csontig ilyen lenge öltözetben idekint, minthogy esélyed lenne rám támadni… Én azért kíváncsian várom, hogy mit fog lépni…
A halálfélelmet a megmagyarázhatatlan „átbasztak” érzés követi. A narancssárga szemekbe nézek, amik szőrös fejéről bámulnak le rám. A szájából lóg a… Nem, nem a nyelve. Kis időbe telik, mire leesik, hogy az egy nyúl füle. Csak leül, és néz rám oldalra billentett fejjel, a hülye nyúlfül meg csak lóg ki a szájából. Nem fog bántani. Nem öl meg. Csak szórakozik velem… Sorban futnak át a gondolatok az agyamon, és iszonyatosan dühös leszek a dögre. A harag átjár teljesen, majd elképzelem a helyzetet kívülről, és összecsuklom. Egyrészt azért, mert ráz a röhögés a gondolattól, hogy mennyire ostoba voltam, és hogy külső szemlélőnek mennyire vicces lehet, ahogyan harci állásban, tőrrel a kezemben lapítok az ülő, nyúlfület szopogató farkas előtt. A másik ok az, hogy a landolást megsínylő bal bokám felmondja a szolgálatot, és nem tartja meg tovább a rá helyezett súlyt. Komolyan, életem során sem voltam talán még ennyire gáz. Félig fekszem az avarban röhögve, fájó bokámat markolászva, és velem szemben egy óriási farkas ül. Egyszerűen… Az a két férfi – Leonardo és James -, akik rendesen ismertek, tátott szájjal néznének rám, annyira nem hozzám illő ez a fajta érdektelenség. Nem foglalkoztat a büszkeségem, valójában más sem nagyon. Úgy egy két perc után sikerül összeszednem magamat, és felülök, de felállni már nem igazán van kedvem. A farkasra nézek, és félrebillentem én is a fejemet, pontosan úgy, ahogyan előbb ő tette. A különbség csupán annyi, hogy az én számból nem lóg ki nyúlfül. - Kurva vicces volt – mondom neki, utalva az előbbire. Biztosan tudta, hogy ott vagyok, különben ha csak akkor fedezett volna fel, akkor nem ült volna le ennyire nyugodtan velem szembe. De nem bírom ki, széles vigyor jelenik meg az arcomon. Hová süllyedtem… Egy farkashoz beszélek, és mosolygok neki. Bravó! - Szívesen üldögélnék itt veled… - kezdem -, de tudod, nekem nincsen bundám, és itt pedig rohadt hideg van. – Kissé úgy beszélek hozzá, mint egy öt éveshez, a hideg szót majdnem szótagolom. Úgy gondolom, hogy érti a viccet. Ha meg mégsem… Annyi baj legyen, senki sem hiányolna engem. - Illetve… - folytatom. – Nem tudok morzézni, így a három vakkantás, három vonyítás, három vakkantáson kívül más üzenetet nem igazán értenék meg… - hangom gúnyos és incselkedő. Az életem ígyis-úgyis az ő kezében, pontosabban mancsaiban van. – Szóval bejöhetnél velem, de nem ebben az alakban – fintorgok az ázott kutyaszagára utalva. Na, Viridiana, okos vagy! Most vagy széttép, vagy… Az a gond, hogy nem tudom, mi a vagy.
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
Csak a fülem mozdult, amikor az őrző összecsuklott előttem. Először azt hittem, hogy epilepsziás, és rohama van, vagy mi… aztán rájöttem, hogy csak röhög. Pedig még viccet se mondtam neki. Na mindegy. Ha neki kényelmes a hóban fetrengés, akkor én igazán nem fogom megzavarni ebben. Mondanám neki, ha már ott fetreng, akkor igazán csinálhatna egy hóangyalt is, de hát ugye gondolati úton az őrzőkkel nem tudunk sajna kommunikálni. Megvárom, amíg végez a röhögéssel. Amikor felül, és félrebiccenti a fejét, megmozdítom a fejemet, és átbiccentem az ellenkező oldalra. A tapsifüles füle úgy remeg a fogaim között, mint a megdermedt kocsonya. Ezt leszámítva továbbra se mozdulok, hanem várok, és figyelek. Szerintem is vicces volt. Ha nem jegyzi meg, akkor is tisztában lennék vele azok alapján, amit az elmúlt percekben produkált előttem a hóban. Nem tudom, miből gondolja azt, hogy csak azért, mert vastag a bundám, az én pöcsöm nem fagyhat le ebben a hidegben? Azt nem borítja tudni illik annyi szőr, mint például a hátamat, vagy a hasamat. Elvetemült egy nőszemély lehet, ha -33fokban képes volt kijönni olyan öltözékben, amiben maximum a szűkös nyári hónapokban szoktak errefelé. Télen általában a többség edzőtermekbe jár, mert ettől a hidegtől kikészülnek az izületeik. Jó, hát az őrzők szívósabbak… ők más lapra tartoznak. Amikor a morzézásra, meg a vakkantgatásokat fejtegeti, átbillentem a másik oldalra a fejem, úgy bámulok rá. Minek néz, csivavának? Én nem szoktam vakkantgatni senkinek. Vérfarkas vagyok, nem egy öleb. A fintorgását és a kikötését figyelmen kívül hagyva emelem meg a seggemet, majd az elhagyatott épület bejáratához kocogok, és a nyuszifület az ajtó mellé ledobva két mellső lábammal az ablaktáblának rugaszkodok, ami nyikorogva benyílódik. Beszimatolok a levegőbe. Áporodott por, és dohszag uralkodik odabent. Lábaim kopognak a padlón, majd elrugaszkodok, és az egyik kopott… ott hagyott asztalra ugrok fel, majd lehasalva rá az ajtó felé fordítom a fejemet.
Miután félrefordítom a fejemet, utánozva őt, ő áthajtja a másik irányba a sajátját. A nyúl füle lifeg a szájában a mozdulat közben, és nekicsapódik nyakának, majd vissza, mielőtt megállapodna. Eszembe jut a fizika, amit ugyan fiatal koromban sosem tanultam rendesen, Kínában James a fejembe verte felejthetetlenül. Akkor még annyira elszánt – vagy bolond? – voltam, hogy kérdés nélkül megtanultam azt, amit ő meg akart tanítani. Persze természetesen igaza volt, és nagyon nagy hasznát vettem a fizika emelt szintű érettségi szintjén való tudásának. Onnantól fogva a harc nem véletlenekre alapozott, pillanatnyi döntések sorozata volt, hanem sokkal inkább egy előre kiszámolt valami. Egy idő után mindenki megismeri a saját korlátait, és fel tudja mérni, hogy menni fog-e az adott ugrás, vagy akármi, de én megtanultam kiszámolni azt, hogy adott távolságból, adott ugrással milyen lehetőségeim vannak, és mondjuk eltörik-e a lábam a landoláskor. Összességében nagyon hasznos volt, de voltak olyan anyagrészek, melyeket igazából sosem használtunk. Így kicsit furcsán érzem magam, amikor a nyúlfül rezgőmozgását igyekszem egyenletekkel leírni a fejemben. - Kiköphetnéd – szólok neki, és kényszerítem magam, hogy nézzek másfelé. A hidegre tett megjegyzéseimre nem igazán reagál, de a morzézásnál átfordítja a fejét a másik oldalra, és már megint a rezgőmozgás dinamikája ugrik be. Végül feláll, és elindul az ajtó felé. Végre valahára kiköpi a pórul járt dög fülét, és könnyedén, csak súlyának erejét használva belöki az ajtót. Nem is tudom, hogy hány kiló lehet a farkas… Méretei csalósak a vastag bunda miatt, de így is kétszáz fölé tippelem. Ha meg kevesebb, akkor bocsánat, szerencsére a gondolataimat nem hallja – így nem sértődhet meg ezen. Mondjuk nem mintha sértődékeny lenne az eddigiek alapján. Ugyan elég gáz dolog - de miközben feláll - megállapítom, hogy egy férfival van dolgom. Valahogyan sosem kerültem közelebb, baráti kapcsolatba egy farkassal sem, így a harcon kívül nem ismerem őket. Nem tudom, hogy emberként milyenek, emberekkel se alakítottam ki közelebbi viszonyokat. Ahogy bent egy ugrással felkerül az asztalra jut csak eszembe, hogy az utolsó fekete farkas - amelyiket emberalakban ismertem - ölte meg a férjemet. Hirtelen nem is vágyom arra, hogy beszélhessek vele akár egy szót is. Kint a feltápászkodásomnál - mert a felkelésemet nem nevezném ruganyosnak -, és az ajtóig való rövid úton igyekszem jobb lábamat terhelni jobban. Alapvetően – hál’ az égnek – nem vagyok sérülékeny típus, így tudom, hogy a lábamat csak pihentetnem kell. Végső esetben szokásom csak felkeresni a gyógyítókat. Miután besántikálok, becsukom az ajtót magam után. Ugyan a ház teljesen lakatlan, mégis vagy húsz fokkal melegebbnek érezni az időt a kintihez képest. A gond csak csupán annyi, hogy még ez az érzet is bőven a mínusz tartományban mozog. Kihúzok egy széket az asztal mellett, amire felfeküdt, és a válla magasságában ülök le. Lábaimat kinyújtom, és az asztal alatti keresztfára teszem a balt remélve, hogy jobb lesz. - Azért nekem még itt is hideg van – szólok és a narancssárga szemekbe nézek. A szem a lélek tükre – szokták mondani –, és ez így is van. Ugyan én nem vagyok az a nagy ’érzelmeket szemből olvasó’ típus, mégis valahogy tudom, hogy nem fog bántani. Hülyén hangzik, de nem látok a narancssárga szemekben haragot és agressziót. Magamban jót nevetek, ugyanis az emberek többsége az agresszió szót annyira felelőtlenül használja, hogy már a köztudatba épült a rossz jelentése is. Ha a farkas megtámadna, az nem agresszió lenne. Az agresszió a fajtársak között fellépő erőszakos viselkedés, semmi több. - Tudod, egymagamban nem szeretek beszélgetni, így illene emberré vedlened… - nézek rá. – Már miattad a fizika és a biológia tudományán filózok – teszem hozzá kicsit gúnyosan. Még mindig nem tudom, hogy szeretném-e emberként látni, és hogy szeretnék-e beszélni vele, de kíváncsiságom egyelőre legyőzte a régi emlékeimet – számomra is meglepő módon.
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
Úgy fekszem az asztalon, mintha egy preparált szobor lennék. Ami elárulja, hogy nagyon is élek, azok a borostyánszínben izzó szemeim, amik a nő minden mozdulatát szemmel tartják, amikor bejön utánam az épületbe. Figyelem mit csinál. Párszor már jártam itt, szóval tudom, hogy nagyjából mi hol… és merre lehet. Időről időre be szoktak költözni ide csövesfélék, de aztán hamar tovább szoktak állni, mert gondoskodni szoktam róla, hogy ne legyen nyugodt az álmuk. Mutatkozni nem mutatkozok előttük, csak csapok egy kis zajt az épület körül, amitől maguk alá csurrantanak a szeszkazánok. Egyébként bámulatra méltó, hogy az őrző mennyire nem tart attól, hogy egy vad idegen farkassal csak úgy bejöjjön ide. Vagy nagyon hülye, vagy nincs vesztenivalója, ezért nem félti az életét. Nem lehet már annyira fiatal… a fiatal őrzőkben mindig megvan az egészséges távolságtartás, vagy a túlzó merészség, mert azt hiszik magukról, hogy ők majd megválhatják a világot. Aztán persze mindegyik pofára esik, amikor rájön, hogy szart se ér egymaga egy idősebb farkassal szemben. Amikor leül, felé fordítom a pofámat, és a levegőben felé szaglászok. Fázik… mi’ meglepő… vagyis nem az, mert ezekben a vékony göncökben az lenne a fura, ha nem fázna. Ami azt illeti nekem így már tényleg egész kellemes. A tököm legalábbis nem akar lefagyni már. Engem annyira még nem zavar, hogy magában beszél. Jó, tudom… hozzám beszél, de ha valaki betoppanna, és látná, hogy egy farkashoz beszél, tuti hülyének néznék. Amikor közli, hogy miken filozofál, szétnyílik a szám, majd felbukkan hatalmas fogaim között a nyelvem, úgy lihegek. Ha létezik nevető farkaspofa ábrázat, akkor ez most az. Magamban ugyanis jót röhögök a dolgon. Ő gondolom annyira már nem fogja értékelni ezt, mert ahogy kinyitom a pofámat, úgy ömlik ki rajta a leheletemmel együtt az elfogyasztott nyuszi dögszaga. Azért talán nem fordul le tőle a székről… max kidobja nekem ide a kisvukkot. Nagy ügy. Nem azért, mert szerinte illene… hanem azért, mert úgy tartja kedvem, végül úgy döntök, hogy mégiscsak megmutatom magam. Leugrok az asztalról, hiszen kell a hely… és ha az asztalon próbálnék meg visszaváltozni, valószínűleg összetörne alattam… vagy felborítanám a csajt is… nőket meg más módszerrel szeretek levenni a lábukról. Az ajtó felé sétálok, hátsó lábaimra ágaskodva fogok rá fogaimmal a kilincsre, majd kinyitva az ajtót kimegyek a szabadba. Ennek amúgy csak az az oka, mert rám jött a csurgathatnék, és beállok a legközelebbi fa tövébe, hogy a lábamat megemelve kiengedjem a fáradt olajat. Amint ezzel megvoltam, visszaindultam a házhoz, és mire elértem az ajtóhoz, már két lábon jártam. Tiszta evolúciós fejlődést produkáltam itt néhány másodperc alatt. Mivel nem terem rajtunk a semmiből ruha, ezért úgy ahogy vagyok, anyaszült meztelen… kissé csapzott frizurával lépek vissza a házba, behúzva magam mögött az ajtót. - Nem gondolod, hogy -33fokhoz képest egy kissé alulöltözött vagy? – Kérdezem meg úgy, mintha nem lennék tisztában magammal. Bagoly mondja verébnek…
Csak rám néz, és valamiért egy szemtelen tinédzser jut róla eszembe annak ellenére, hogy szinte mondhatom azt, hogy tudom, hogy nem mai darab már a dög. Kinyitja pofáját, és eláraszt az ezeréves szájszagával, amiben a hülye nyúl szaga dominál a legjobban. Még jó, hogy hullákkal dolgozom, így annyira nem kavar fel a dolog. Bár a bérgyilkosság legnagyobb mocska is jobb illatú ennél. Tüntetőleg elfordítom a fejem, és fejben próbálom kizárni a szagot, ami nem igazán akar menni. Ez tényleg rohadt büdös, baszd ki! - Becsukhatnád – nézek rá lenézően, és latolgatom a határt, hogy meddig mehetek el. Az eddigiek alapján még a közelében sem vagyok. Lehet, hogy nem a legértelmesebb dolog sértegetni egy harcedzett farkast a hidegben, teljesen védtelenül, fegyverek nélkül, de őszintén szólva leszarom a dolgot. Az egyetlen, ami miatt egy kicsit mégis bűntudatom van az az, hogy az öngyilkos vállalkozásaimnál mindig látom magam előtt Leonardo szemrehányó arcát, és az áldozatot, amit hozott. Ugyan még a mai napig sem világos számomra, hogy miért kellett magát megölnie az Alfával. Bár az is tény, hogy ezt követően Ottawában abbamaradtak a gyilkosságok. Őrült gondolat fordul meg a fejemben: valahogyan farkast csináltak Leonardóból. Majdnem hangosan káromkodok, amikor rájövök, hogy láttam az összemart, megcsócsált holttestet. De mégis… Dühödten dobom félre a témát, és újra a „saját farkasommal” kezdek el foglalkozni. Beteg dolog, de kíváncsi vagyok arra, hogy milyen a bundája tapintása. Érdekes – vagy talán nem – módon farkassal eddig átváltozva csakis harc közben találkoztam. Az pedig, hogy még itt vagyok csakis azt jelenti, hogy van némi érzékem a dologhoz. Remélhetőleg. Úgy döntök, hogy már úgyis átléptem az egészséges határokat mérföldekkel, így teljesen mindegy, hogy mennyivel megyek bentebb. - Szabad? – kérdezem a narancssárga szemekbe nézve, kezemet a bunda felé közelítve egy óvatos, lassú mozdulattal. Ha rám mordul, az egyértelműen nemet fog jelenteni. Halott farkas bundáját fogtam már, de az nem ugyanaz. Kíváncsian várom, hogy hol van a határon túli szakadél széle, és hogy mennyire vagyok még tőle. Talán megtudom. Ha halott vagy, akkor már nem tudod meg – ugrik be, de nem törődöm vele. Végül úgy dönt, hogy tényleg megmutatkozik nekem. Vagyis először ezt hiszem. Feláll, leugrik az asztalról, és kimegy. Nem tudom, hogy mit csinál kint, és amíg nem hozza be a nyúlfület, addig nem is érdekel. Körbenézek a kis konyhában, és megpillantok egy üres szeszes üveget az egyik sarokban, egy tucatnyi másik elé állítva. Nem tudom, hogy mi célt szolgál, lehet, hogy csak véletlenül hagyták ott. A kis házikó gyönyörű lenne, hogyha laknák. Látszik, hogy néha-néha valaki betér ide, de az is feltűnő, hogy ezek a valakik sohasem tisztelik a más tulajdonát. Szomorúan nézem a megrongált bútorokat, és az összevisszaságot. Az ajtót persze nyitva hagyta a dög, így fázósan fonom össze a karjaimat. A rajtam lévő ruha – mint már rájöttem – ide a nagyonnál is sokkal kevesebb. Az ajtócsukódás hangjára leszek figyelmes, és hátrafordulok. Ott áll a farkasom, anyaszült meztelenül, és hál’ az égnek nincsen se a kezében, se a szájában a nyúl egyetlen testrésze sem. Ugyan más nő biztosan a farkát nézné, és még csak oda sem pillantok. Izmos testén is csak éppen végigsiklik a pillantásom, a szemeibe nézek, melyek most meleg barna színűek. Beszólására felnevetek, és tudom azonnal, hogy mit fogok neki mondani, így nevetésemet ehhez igazítom. Nem feltűnő a dolog, de sokat számít. Előlép az az énem, amelyik kurtizánként anélkül rájött a férfiak vágyaira, hogy azok akár egy szót is szóltak volna róluk, vagy tudtak volna róluk. Nevetésem kihívó, és egy nagyon picit gúnyos. - Nem én vagyok egy szál pöcsben – nézek rá felvont szemöldökkel, és könnyedén kibírom, hogy tekintetem végig a barna szemekre legyen rászegezve.
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
Hohó, még mit nem!? Amikor felém nyúl a kezével, a fejemet hátra húzom. Morogni nem morgok, de ez a mozdulat is elegendő kell, hogy legyen: nem vagyok csivava, akit kedvére simogathat. Persze ha a mozdulat nem elég, akkor morranok. Amúgy nem mintha bajom lenne azzal, hogyha nők cirógatnak, de van egy határ, amit a farkasom nem enged átlépni még egy szemrevaló szukának sem. Na jó… Marilyn Monroe megvakargathatná a fülem tövét, de csak pucéran! Amikor visszatérek a házba, lapockáimmal az ajtónak dőlök, és összefonom mellkasom előtt mindkét karomat. Épp olyan vagyok, mint a szórakozóhelyen levő ajtónállók, csak sokkal szexibb! - Hát… - Biccentem oldalra a fejem, miközben végigmérem. - …nem is tűnsz hermafroditának, hogy abban legyél… - Állapítom meg sűrűn pislogva. Aztán ki tudja, nem!? Bármit rejthet a ruha. Az is lehet, hogy három mellű, vagy az egyik lábán hat lábujja van. Nincs épp Hawaii meleg, szóval azért én is fázom így… jobban, mint farkasom alakjában, viszont Őrzőkkel a mentális kommunikáció nem játszik, a vakkantásos kommunikációhoz meg igazán nem volt kedvem, szóval inkább élvezem, ahogy az ajtórésen át beáramló hideg szél zsibbasztóra fagyassza a seggemet. - Nektek nincs valami termetek, vagy játszóházatok, ahol gyakorlatozhattok ilyen időben!? Vagy büntiből kizavart Douglas két kört futni az erdőbe!? – Nem szokásom őrzők közé vegyülni, szóval lövésem sincs arról, hogy fedett téren mennyire van lehetőségük edzeni magukat, de nyilván nekik is van ilyen helyük, ahogy nekünk is van több is. - Egyébként még nem láttalak erre. Száműzött északra a nyugati boszorka? Csak nem rossz fát tettél a tűzre, hogy Fairbanksben kötöttél ki? – Ellököm magam az ajtótól, mert már kezdtem nem érezni, hogy volt valaha egyáltalán seggem, aztán a konyhába sétálok, és kisebb csörömpölés közepette előkerítek egy fém dézsát, majd a fiókokat kihúzogatva találok egy doboz gyufát. Már nincs sok benne, és a doboz oldala is megkopott kissé, de a célnak megfelel. A dézsát átviszem, majd leteszem nem messze a nőtől a földre. - Bele ne pakold a virgácsaidat, nem lábvíznek lett idetéve… - Mondom, miközben hanyag mozdulattal az asztalra dobom a gyufásdobozt, és az egyik rozoga stokedlit felkapva egy erőteljes mozdulattal a falhoz csapom, mire darabjaira törik. Felkapom a földről, majd beledobom a dézsába őket, és a gyufával meggyújtom a rögtönzött tábortüzemet. Leülök, mint aki jól végezte a dolgát az egyik székre, amit odahúzok a dézsa mellé, mert nem a sarokban lógó pókoknak fűtök. A száraz fa könnyedén lángra kap, s mivel a dézsa fémből van, egy idő után az is felhevül a hőtől, és sugározni kezdi azt. Ujjaim között forgatom szórakozottan a gyufásdobozt, miközben felpillantok a nőre. - Ha éhes vagy, a fület megpiríthatjuk a tűz fölött. – Közlöm vigyorogva.
Fejének hirtelen hátrafordításával teljesen egyértelműen jelzi, hogy ennél azért ő sokkal önérzetesebb. Lassan, feltűnően visszahúzom kezemet, jelezve, hogy nem áll szándékomban akarata ellenére cselekedni. Ugyan büszkeségem utálja, de el kell tudnom fogadni, hogy ő a sokkal erősebb, és nem én. Látom, hogy pont annyira eszes, mint amennyire hülye a férfi: elég csípős nyelve van, szeret a szavakkal dobálózni szerintem. Hamiskás mosolyt kap válaszul, tetszik, hogy vissza tudott szólni. A legtöbb férfi vagy őrült haragra gerjedt volna, vagy le sem véve a szemeit rólam meg sem tudott volna szólalni. Ő kivétel volt. - De mégsem mondhattam mást… - kezdem egyszerűen. – Elvégre neked az van, nem? – nézek rá, lefelé hajtva a fejem, de felemelve tekintetem. Még mindig nem néztem oda, pedig már nekem is nehéz megállnom. Végül kibírom, hogy a szemem sarkából se pillantsak arra. Eleget láttam már ahhoz, hogy ráunjak. Következő beszólását először nem akarom felvenni, de végül egy rövid választ azért kap rá. Biztosan tudja, hogy új vagyok, az összes farkas tudta, akivel eddig találkoztam. - Magamtól jöttem, még senki sem zavarhat sehová sem – jelentem ki. Egyelőre teljesen, minden tekintetben a magam ura vagyok, hivatalosan nem tartozom még sehová sem. Elméletben. Bár… Nem tudom, hogy hogyan intézik pontosan az áthelyezést, sosem érdekelt, nem kellett vele foglalkoznom. Ugyan az én logikám szerint a következő kérdése üti az előzőt… De neki biztosan máshogy jár az agya… Jót röhögök magamban azon, hogy egy retardált hülyének képzelem. Vicces. Ugyan tudom, hogy nagyon is nem az, de mégis jó érzés elképzelni. - Miért, nektek vannak? – kérdezek vissza. Nem sokat tudok még a helyiekről, így jelen esetben tényleg fogalmam sincsen a válaszról. Bár valószínűtlennek tartom, hogy ne legyen edzőterme mind az őrzőknek, mind a farkasoknak. Az ilyen idő nem fehér embernek való, bár négernek még annyira sem. Csak csúnyán nézek rá, amikor a „virgácsaimat” emlegeti, és hangosan ciccegek egyet, amikor széttöri az ülőalkalmatosságot. Ugyan nem akarok megfagyni, azért mégis… Végül szavakkal nem „méltatom” tettét, mert a meleg gondolata kedvezőbb és fontosabb, mint a rohadt, régi bútor épsége. Meggyújtja, és mellé ül. Felállok, és közelebb rakom a székem, ami amúgy sem volt messze tőle. Még a támlája mögött állok, amikor annak a rohadt dögnek a fülét emlegeti. - Köszi, de a farkasnyál után valahogy nincsen gusztusom hozzá – mondom fintorogva, és hirtelen ötlettől vezérelve nem a tűzhöz megyek, hanem az ellenkező irányba, a konyhabútorhoz. Sorba nyitogatom ki a törött tányérokkal tele levő szekrényeket – hiába. Pedig… Főleg egy ilyen régi háznál, biztosra veszem, hogy valahol van pár poros, ezer éves konzerv. Még akkor is, ha a csövesek néha bejönnek ide. Egy alkesz sosem tud úgy gondolkozni, mint egy tiszta ember, a konzervet meg jól elrejti az ember, hiszen végszükségre van. Több, mint öt perces csörömpölés után büszkén hajolok ki a spejzból. Kímélve fájó bokámat nem guggoltam le, csak jobb lábamat terhelve behajoltam a kis helyiség mélyére. Ha megbámulta a seggem közben… Tegye csak, legalább jó látványban volt része. A testem már régen eladtam, az ilyen nem zavar túlzottan. - Inkább ezt? – kérdezem, és a tűzhöz bicegek. A kezébe adom mint a három konzervet, amit találtam. Akkora a por rajtuk, hogy azt sem látni, mi van benne a felirat szerint. Leülök, és a tűz melegétől boldogan vigyorgok rá. Nem mondanám magam éhesnek, így hagyom, hadd küzdjön meg ő a fémmel. Amúgy is ő az erősebb.
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
- Honnan tudod, még meg se nézted…? Pedig nem tűnsz megszeppent szűzlánynak! – Vigyorgok rá. Észrevettem ám, hogy nem mért végig. Prűdnek nem gondolnám, nem tűnik annak a fajtának… talán leszbikus… Természetesen más magyarázata nem lehet annak, hogy egy nőegyed nem akar végiggusztálni! - Magadtól? Ez érdekes… Nem sok Őrző van, aki magától tolná ide a képét. Titeket általában ide-oda tologatnak, mint gyalogokat a sakktáblán, nem? – Vontam fel szórakozottan a szemöldökömet, ahogy lepillantottam rá. Elég régóta taposom ennek a sárgolyónak a földjét, de nagyon kevés olyan Őrzővel találkoztam, aki csak úgy magától átigazolt volna új protektorátushoz, vagy egyáltalán ne tartozott volna egyhez sem. - Máskor ha új helyre mész, előbb mérd fel a klímáját, és újíts a ruhatáradon. Tudtommal az Őrzők se fagyállók. – Biccentem jobbra, majd kis idő múlva balra a fejem… épp ahogy azt farkasom is tette odakint. - De ha te akarsz lenni a következő Alyeska Festival egyik jégszobra, akkor jó úton haladsz afelé, hogy teljesüljön a vágyad. – Elvigyorodok, ahogy elképzelem magam előtt a nőt „Szabadság szobor pózban” jéggé fagyva. Az már biztos, hogy jobban mutatna, mint egy jégtömbből kicsákányozott mamut bébi. - Szóval mi szél hozott erre? A Bóra nem ér, az az Európai népséget toszogatja! – Emelem fel a mutatóujjam, mielőtt még kikerülvén a kérdést elütné egy poénnal. Én megtettem helyette. Egy poént meg kétszer egymás után ellőni már nem poén, ugyebár. - Van. – Jelentem ki büszkén. Még szép, hogy van! Nem valami civilizálatlan falka vagyunk, ami barlangokba húzódik télire. Egyébként kár… mert akkor úgy általánosságban véve csak néhány állati bőr, vagy szőrme borítaná itt-ott a nőstényeink testét. Kár, hogy rühellem a meleget… különben elszegődtem volna valami egyenlítői klánhoz, ahol nudiba nyomják a nap huszonnégy órájában. Igaz a kígyóhússal nem tudom, hogy barátkozna meg az én bundás pajtikám. Lehet, nem örülne túlzottan a kígyóvadászatnak… - Az csak a páclé. Éhes ember nem válogat. – Vonom meg a vállam. Nekem aztán olyan mindegy. Ha nem kéri, hát nem kéri… Pedig nem mindennap ajánlom fel a zsákmányom egy részét Őrzőnek. Sőt, ilyenre még nem is volt példa soha. De így járt. A fül marad az enyém… kivéve, ha le nem nyúlta valami patkány odakint. Múltkor láttam a főfal egyik repedésén beszaladni egyet… mondjuk azóta már lehet megfagyott, vagy elkapta valami. Én patkányokat nem eszek. A farkasom sem. Amíg a szekrényekben kotorászik, én a talpaimat tartom a tűz elé, hogy a lángok által kibocsájtott hő felmelegítsen. A konzervekre pillantva nem mondok semmit, csak fapofát vágva vetek rájuk egy pillantást. Meglátszik, hogy új csibe erre. Ez a birtok már baromi régóta elhagyatott, és elég durva beltenyészet lehet odabent… De hát ha neki ez kell… Ujjperceim aprót roppannak, majd mutatóujjamon megnyúlik a körmöm, s farkas karmot eresztve belecsapom a konzerv tetejébe, hogy alkalmi konzervnyitónak használva felvágjam vele a puha fémet. Fürkész vagyok, ezért már az első másodpercben megcsap az a förtelmes… háromnapos vízi hullához hasonlatos szag, ami a dobozból árad. Azt nem tudom mi lehetett valaha, de inkább megkímélem magam attól, hogy belenézzek, és nem levéve róla a fém tetőt – amit körbevágtam – az Őrző csajszi elé tolom az asztalon. - Jó étvágyat. – Pillantok rá angyalian ártatlan tekintettel.
Kezdőlap
//
