- Igen, pontosan ez az. Johannes nagy része eltűnt akkor, amikor megkaptad a farkasodat. Ezt a hibát fogom most helyrehozni - titokzatosnak hathatnak a mondataim, de nem igazán érdekel. Valamit elrontottam, négyszáz évvel ezelőtt és itt az ideje, hogy rendbe hozzam. Hogy már nem olyan, mint akkor volt? Ó, abban teljesen biztosan vagyok. Ártatlan és nyíltszívű, szeret teljes kisfiú volt, amikor megismertem. Nem gondoltam volna, hogy nem fogja elbírni azt a terhet, amit akkor áldásnak véltem. Szerettem volna neki valami jót, valami különlegeset adni, nem hittem volna, hogy nem fogunk tudni megbirkózni vele. ~ Nem akarlak megfélemlíteni, Johannes ~ csóválom meg busa fejemet, ahogy ezúttal immár farkasként kezdek lassú járásba körülötte, mindvégig rajta tartva a szemeimet. ~ Mint azt már mondtam és ahogyan arra te is rávilágítottál az előbb, az áldásom kiölte belőled azt, aki voltál. Most helyrehozom a hibát ~ megállok előtte, szemtől szemben. ~ Megteszem azt, amit már négy évszázaddal ezelőtt meg kellett volna tennem, mielőtt odáig fajul a dolog, hogy fellázadj a tulajdon Teremtőd ellen és a halálba küldd. Kicsiny szünetet tartok, had értelmezze úgy a szavaimat, ahogyan szeretné. Nem lenne meglepő, ha arra gondolna, hogy itt és most elveszem a életét, talán ez lenne a leglogikusabb megoldás, ám mielőtt túlságosan belemerülne a dologba, túlságosan hagyná elburjánzani a halál gondolatát, ismét megszólalok. ~ De ha azt hiszed, hogy olyan kegyes ajándékkal tisztellek meg, mint a halál, tévedsz. Elveszem azt, amit tőlem kaptál, ami megrontott, amihez túl gyenge voltál. Mert gyenge vagy. Mert nem vagy méltó rá. Sajnálom, Johannes. Ahogyan elhangzik a bocsánatkérésem, egyből ugrok is, hogy egyetlen erős, határozott mozdulattal harapjak rá a vállára. Ha ellenkezni próbál, vagy kitérni a támadásom elől, csak a saját dolgát nehezíti meg, hiszen ő is nagyon jól tudja, hogy ellenem ő nem nyerhet. Ha támad, fürgén térek ki előle, hogy aztán más oldalról megközelítve marjak a húsába és vigyem le a földre, teljes testsúlyommal nehezedve rá. ~ Ég veled, drága fiam… ~ hirtelen duzzadnak fel körülöttünk energiáim, hogy visszatuszkoljam belé a farkasát. Nem sokszor csináltam ilyesmit, mégis minden egyes alkalommal rendkívül fájt. Kitagadni a saját gyermeked talán a legnehezebb… Mégis kénytelen vagyok megtenni. Egyszerűbb lett volna, ha végzek vele, de túlságosan kegyes büntetésnek éltem volna meg. Ráadásul Johannes nem tett semmi olyat, amiért büntetnem kellene, egyedül a benne élő farkas volt, ami mindent elrontott. Pontosan ezért csak ettől fosztom meg. Kíméletlenül marok rá a benne élő farkas nyakára, tiltakozik, menekül, hiszen erős farkas. Nem húzom sokáig az időt, éppen elég ideig szenvedett már ez a test tőled. Egy erősebb rántás és vége. Megszűnik a kapcsolat test és farkas között, semmivé válik, nyüszítve tiltakozik az ítélet ellen, de nem hat meg. Menned kell, Gyermekem. Egyetlen roppantás és végleg megszűnik létezni a farkas, nem marad más, csak az emberi test, benne a megtépázott, hiányos lélekkel. Nem szeretném elképzelni, Edward mit élhet most át. Pokoli kín lehet, amikor elveszik az ember társát, aki több mint négyszáz éve vele volt minden jóban és rosszban. Vége. Nincs többé. Amint megszűnik az energiagóc, amint elpusztul a benne élő bundás, elengedem a férfi vállát és hátrébb lépek. Figyeltem, hogy ne tépjem meg túlságosan a húsát, nem súlyos a sérülés, viszonylag hamar rendbe fog jönni, de ideje hozzászoknia ahhoz, hogy immár emberi mértékben fog gyógyulni. Ismét ember vagy, Johannes. Egyszerű halandó.
(Tattered and torn) Something aches (Tattered and torn) Bad things slither (Tattered and torn) My floors are burning down (Tattered and torn) And I can't find a window
Összeszűkült szemekkel figyelem őt, a mondatát próbálom értelmezni. Nem úgy ismertem meg őt, mint aki megöl bárkit is, de ha ezt tervezi velem: állok elébe. Nem félek a haláltól, hisz egyszer mindenkinek eljön az ideje. Legyen az előbb, vagy később. Én készen állok rá. De, ha meg kell halnom, akkor essek el inkább harc közben, ahogy a réges-régen a vikingek tették. Monológja közben felállok négy lábra, és felkészülök az összecsapásra. Újfent megszólal. Nagyra nyílnak a szemeim azt hallva, amit mond. Nem akar megölni, akkor mit a… nem… Esélyem sincs reagálni a dolgokra, mert már a fogát érzem meg a húsomban. Hagyom magam. Már késő reagálni az egészre. Érzem, ahogy farkasom ordít, legbelül pedig én is. Majd, ahogy kihuny belőle az élet. Ég veled, öreg barátom… Düh, méreg, idegesség, halál utáni vágy, elkeseredettség, de mindenek előtt fájdalom lesz úrrá rajtam, ahogy újra halandóként térdelek a földön. Tekintetem a talajra van szegezve. Nem tudok megszólalni. Egyértelműen sokkot kaptam a történtek miatt, nincs okom rá, hogy tagadjam. 4 évszázadig egy testben voltunk két lélek, most viszont úgy érzem, mint akit szétszakítottak. Darabokra. Térdelek a földön, néhány könnycsepp is elhagyja a szemeimet, ami szerintem teljesen érthető. Ordítok torkom szakadtából. Érződik benne a fájdalom, ez kétségtelen. 4 évszázadig volt hű társam, és ha nem is mindig értettünk egyet mindenben, ugyanolyan mértékben szerettük egymást. Ha nem is szerettük, egymáshoz nőttünk. Ő viszont nincsen már többé. Az adta, aki később el is vette. Letörlöm az arcomról a könnyeket, és a ruháimért nyúlok. Felveszem a nadrágomat, valamint a cipőmet is, az inget pedig csak a kezembe fogom. Keresem Eira, Hope, Eeyeekalduk tekintetét. Már azt sem tudom, hogy hogy hívjam. - Most örülsz!? Végre úgy láthatsz, ahogy mindig is akartál. Megtörve, szétszakadva. - Szinte már ráordítok. Fájdalom cseng a hangomban. Mi más lenne benne? Elvett egy olyan részt belőlem, aki azzá tett, ami vagyok. Reszketek az idegességtől, ökölbe szorulnak a kezeim, és úgy megyek be a házba. Belépve pedig keresek valami alkoholt, ami lenyugtat. Legjobb lenne, ha mindez csak egy álom lenne és néhány perc múlva pedig felébrednék. De úgy tűnik, ez egy véget nem érő rémálom. Vagyis de… véget érhetne. Megtehetném. De azzal csak igazolnám azt, amit mondott. De én nem vagyok gyáva. Túl fogom ezt élni. Túléltem oly’ sok mindent. Találok valami jó régi whiskyt, természetesen nem bontatlan üvegben. Ellenben le van zárva. Kezemben vele sétálok vissza, és megiszom mindet szinte egy húzásra. De nem nyugtat meg. Még mindig remegek. Hirtelen felindulásból öklöm hamar találkozik az ablak üvegével. Betörik, kezemből pedig szilánkok állnak ki, vörös vérem pedig elkezd lefolyni a kezemen. Szenvedek. Nem ettől, szinte nem is érzek semmit. Érzem, amint a kellemes meleg vérem elönti a tenyeremet, de szinte nem is érzem. - Mit is szokás ilyenkor mondani? C’est la vie? - Fordulok újra a nőstény felé. Nem bírok a lábamon állni. Újra térdre rogyok, ép kezemmel pedig a fejemet masszírozom. Rendkívül zúg a fejem. Nem is tudom, hogy ehhez hasonló fájdalmat mikor éreztem utoljára... Legjobb azt mondani, hogy soha.
Ha azt hiszi, engem ez az egész procedúra örömmel tölt el, hát akkor nagyon téved. Mindig is nehezen hoztam meg ezt a döntést, hiszen elég drasztikusnak kellett lennie a történteknek ahhoz, hogy véghez vigyek egy ekkora lépést. Nem lehet visszacsinálni, bármennyire is bánja meg az illető a tettét, immunissá válik a vérfarkas harapásra. Nincs mit tenni ellene. Türelmesen nézem végig, ahogyan felöltözik, karmazsin tekintetem végig a férfin pihen, nem kell hát sokáig kutatnia a tekintetem után, amikor felém fordul. A kérdéseket hallva azonban ismét düh lobban bennem. Hirtelen ugrok meg, döntöm őt fel a lendületemmel, majd két mancsommal nehezedek rá a mellkasára, vicsorgó pofámat egészen közel nyomva az övéhez. Egyetlen mozdulat elég lenne, hogy feltépjem a torkát. ~ Ostoba! Hát azt hiszed, nekem ez örömet jelentett? Ha valóban így gondolod, soha nem ismertél igazán! Szerinted én olyan élvezettel tépem ki bárkiből is azt a lényét, amelyet én magam adományoztam neki?! Igen? Valóban így gondolod?! ~ amennyire nyugodt voltam az alakváltásom előtt, most olyan szinten kavarog bennem a düh. Nem tudom elhinni, hogy ez a semmirekellő ennyire lenéz, hogy azt hiszi nekem az volt a célom, hogy megtörten lássam. Elengedem, leugrom róla, nem teszek benne több kárt, végzetes is lehetne, ha túl nagy sebet ejtek rajta és nem jut időben segítséghez, hiszen mostantól emberi mértékben fog gyógyulni. Türelmesen várom azt is, ahogyan beront az elhagyatott házba, fel és alá grasszálok csupán, hallom, ahogyan kutat valami után, hallom, ahogyan megiszik valamit, a szagokból ítélve alkoholt, hallom, ahogyan üveg törik, majd látom, ahogyan vérző kézzel ismét megjelenik előttem. ~ Vigyázz, Johannes, Edward, mert mostantól nem gyógyul olyan mértékben, mint régen. Nyomot fog hagyni ~ hűvösen csendülnek a szavaim, azt meg sem említem, hogy a túl sok sérülés halálhoz is vezethet, sokkal kevesebb elég immár, mint amikor még odabent élt a bundás. Bizonyára teljes mértékben tisztában van mindezzel. ~ Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom, de nem hagytál más választást. Vigyázz, ha sok ellenséget gyűjtöttél magadnak eddig, akkor ajánlom, csomagolj össze, változtass nevet, utazz olyan helyre, ahol még egyszer sem jártál. Veszélyben lehetsz, kiszolgáltatott lettél ~ kezdek felsorolásba, ha jelen állapotában talán nem lenne elég egyértelmű, hogy igenis veszélyben lehet. És engem igenis érdekel a sorsa. ~ Veszélyes ez a környék, rengeteg farkas lakja. Légy óvatos! ~ ezek az utolsó szavaim, mert ha nincs több kérdése és nem tartóztat fel, én bizony neki indulok, utoljára nézve vissza, mielőtt eltűnnék a fák között. ~ Ég veled, Johannes! Amint alakot váltok, az első dolgom az lesz, hogy tájékoztassam az Alfát, Mr. de Lucát. Egy emberré lett idős farkas kószál a városban és az Edward névre hallgat.
// Nem tudom, hogy szeretnél-e még valamit, de ha nem, úgy köszönöm a játékot! Hatalmas élmény volt! *-* //
Mindenféle kertelés nélkül álltam félre, csupán egyetlen morgással reagáltam a szavaira, nem tetszett a parancsoló stílus, de nem szóltam semmit, kiszálltam a kocsiból és átültem az anyósülésre. Felesleges volna ilyesmiben hisztit csapni, szarok rá, ki vezeti a kocsit, jelen pillanatban ez az, ami a legkevésbé érdekel, sokkal égetőbb problémáink vannak. Az út hátralevő részében sem szólok egy szót sem, sőt, a helyszín kiválasztása sem érdekel, az a lényeg, hogy a városhatáron kívül legyünk, hiszen így szólt az utasítás. Túlságosan elítéltnek érzem a helyzetet, olyan mélyen vagyunk, hogyha egymás vállára állnánk, akkor sem lennénk képesek kijuttatni innen magunkat. Saját magam lapátoltam a fejemre ezt a sok szart, hát viseljem is el. A legszomorúbb az egészben csupán az, hogy Siennát is magammal rántottam. Az nem érdekel, én mekkora gázban vagyok, csak őt ne sodortam volna ekkora veszélybe. Én ostoba, idióta vadbarom. Akkor csörgetem fel a bátyámat, mielőtt még beérnénk a házba, sőt, hagyom Matt menjen csak előre, ám hiába csörgetek, még csak ki sem csöng a telefon. Valami egészen furcsa érzés rántja össze a gyomromat, fogalmam sincsen, miféle, de azt tudom, hogy semmi jót nem ígér. Valami rossz történik, vagy már éppenséggel megtörtént, attól függetlenül is ott motoszkál a fejemben, hogy tisztában vagyok, hova vitték őket. Elhessentem inkább a gondolatot, zsebre vágom a telefonom és bevonulok Matt után a házba, ekkor ér a kérdése. - Szerinted mi? Hm? - állok meg előtte, szegezve neki a cseppet sem nyugodt kérdést. Nem igazán érdekel, hogy úgy néz ki, mint aki menten elájul, majd akkor foglalkozom ilyesmi problémákkal, ha valóban megtörténik, addig azonban nem marad más, csak a színtiszta, csupasz igazság. - Én! - böktem a tulajdon mellkasomra, düh perzselte a hím bőrét, ahogyan energiáim felduzzadtak körülöttem. - Én és az, hogy egy idióta vadbarom vagyok! Nem jöttél még rá magadtól? Ó, dehogynem, teljes mértékben tisztában vagyok vele, mondd csak ki! Gyerünk, vágd te is a fejemhez! - összeszűkült szemekkel lépkedtem hozzá folyamatosan közelebb, hogy a végén már szinte csupán egyetlen karnyújtás válasszon el minket egymástól. Tekintetemben megjelentek a borostyán csíkok, tessék, nyugodtan mondja csak ki, mekkora faszkalap vagyok. Már semmin sem változtat, mindent elszúrtam. Mindent. - Én és a bátyám, az átkos Corvin vér... - szorult ökölbe egyik kezem, keserűen nevettem fel, ahogyan hátat fordítottam neki és elléptem előle, hogy fel és alá kezdjek járkálni, mint holmi ketrecbe zárt vadállat. Tulajdonképpen az is voltam, cselekvésre képtelen, leláncolva éreztem magam, nem tudok mit tenni és ez egyszerűen megőrjít. - Mindketten sárosak vagyunk ebben az egészben - abba viszont nem fogok belemenni, hogy kié az oroszlánrésze a dolognak, mert egyrészt meg sem tudnám mondani, másrészt pedig igazándiból csupán nézőpont kérdése. De ez amúgy is csak egy csomó "ha" kezdetű mondatot szülne, amivel csak még jobban felidegesíteném magam, úgyhogy inkább hagytam a fenébe. Helyette inkább azon kezdtem morfondírozni, vajon mennyit mondhatok el mindabból, amit tudok. Ó, én idióta! Hát miért kötne már bármi is bárkihez? Kit érdekel, ki mennyit fog megtudni a történtekről, ráadásul valóban közösek a céljaink Rómeóval. Szóval akkor lássuk. - Azzal gondolom tisztában vagy, hogy a bátyám a mi drágalátos, kedvenc alfánk Kölyke - nyitottam a teljes mértékben nyilvánvalóval, minden bizonnyal már neki is leesett a dolog, de nem árt tisztázni. - Minden szép és jó volt, amíg Duncan úgy nem döntött, hogy valami idióta fogadás miatt fogja magát és megpattan a falkától, lecuccolt Anchorage-be, ami nem kicsit baszta a teremtője csőrét. Aztán persze egy nap betoppant hozzám egy bájos kis futár, hogy a feltételek elé állítson. Vagy visszahúzza a belét a falkájához, vagy Siennának annyi - elég dióhéjban és kisarkítottan beszéltem, de a lényeget szerintem kellőképpen sikerült átadnom neki azokról a dolgokról, amikről nem igazán volt fogalma. - Ezt követte a csúfos kis összekapásunk a drágalátos bátyámmal, aztán fogtam magam és idejöttem. A többit már tudod - a kabátzsebemben kezdtem kotorászni, hogy előkapjam a doboz cigarettámat és az öngyújtót, rágyújtva egy szálra. Persze megkínáltam a mi kis hősszerelmesünket is, ha kért, akkor kapott, ha nem, akkor nem foglalkoztam vele tovább, csak pöfékelni kezdtem, hátha ezzel sikerül némileg lejjebb tornásznom az ingerültségemet; nem jött be. Legszívesebben itt helyben összezuhantam volna és hagytam, hogy a bennem tomboló vihar felemésszen. Szerettem volna csendben eltűnni erről a mocskos világról, örökre. Vagy visszaforgatni kicsit az idő kerekét. De hát utólag már mindenki tud okos lenni, nem igaz? Akkor kellett volna használnom a fejemet. Amint elszívtam a cigit, nemes egyszerűséggel oltottam el a csikket a hozzám legközelebb eső bútoron, hogy aztán elpöccintsem. Ha Matt nem beszélt hozzám, akkor fogtam magam és nemes egyszerűséggel kisétáltam a házból, hogy néhány röpke perc múltán egy flakon vízzel térjek vissza, ezt dobom a hím felé, ennyivel adom a tudtára, hogy igencsak sápadt a feje és lehet nem árt neki, ha pihenő üzemmódba kapcsolja magát - bizony, azért én sem vagyok mindig olyan paraszt. Leültem vele szembe, néhány lépésre tőle, nemes egyszerűséggel a földre, hogy újabb szál cigire gyújtsak rá. Törökülésbe pakoltam a lábaimat, szabad kezemmel a hátam mögött támaszkodtam meg a padlón, tekintetem a hím arcát fürkészte. - Nyugodtan üss le, ha úgy ítélnéd, elgurult a gyógyszerem - keserű mosolyra szaladt szám, mielőtt újabb slukkal ajándékoztam volna meg magam. Feleslegesnek ítéltem egyelőre mindennemű ötletelést, a városba nem mehetünk be, amint lejár az óra, tuti szaglászni fognak utánunk, elhagytuk-e már azt a nyamvadt várost, úgyhogy egyelőre nem tudunk mást csinálni, csak várni. Ha pedig már kénytelenek vagyunk egy légtérben tartózkodni, akkor lehet nem tépnünk kellene egymást, hanem kezet fogva küzdeni a nemes célért és a lányért, ki mindkettőnknek elmondhatatlanul fontos. Micsoda csapatépítő tréning, beszarás!
A telefont legszívesebben kikapnám a kezéből, s elhajítanám. Csak azért nem teszem meg, mert tulajdonképpen semmi közöm a családi drámájukhoz, meg nem is tudhatom, hogy kit hívogat. Csak a benne fejét felütő aggodalom, a rokoni szálak rángatásának félreismerhetetlen – vélt – íze az, ami zsigereimbe kúszik, s gondolatban való magam elragadtatására ösztönöz. - Ebbe az utcába már szerintem besétáltunk egyszer és akkor se vezetett semmire. Nézek rá kissé szigorúan. Némileg hiteltelen vagyok úgy, hogy annyi a vér az arcomban, mint egy fehérre meszelt falban, de ahogy ledobom magam a lépcsőre, egy hangyalábnyit jobban kezdem érezni magam, így már nem vagyok összetéveszthető talán egy hónapos retek helyett – az legalább piros, én még nem vagyok, bár ha a sebláz erőt vesz rajtam még az is lehetek – hónapos vízi hullával. Esetleg két napossal. Éljen a tagokból kiszökött, szarul kinézését hátrahagyó rigor mortis. Mondjuk legalább nem püffedtem fel, maximum a méregtől, az meg kivetüléseiben nem olyan gusztustalan. Fürödni pedig az incidens előtt fürödtem, így bűzleni sem bűzlök. Kész szerencse, éljen a farkaslét, s hogy tőlünk csak ordasszagú lehet ez a ház, nem oroszlán szagú. - Felesleges ujjal mutogatni, ebben szerintem nem csak a ti Corvin véretek sáros vasragon, hogy más szaglós végterméket ne emlegessek. Beletúrok hajamba idegesen. Érzem, hogy remeg a kezem, de nem foglalkozom vele. Eszembe jut a meggybefőtt és a szarvak, ettől elfacsarodik a szívem, szinte érzem torkomba tolulni a keserű epét. - Éreztem a családi összetartást, igen. Szerintem még Párizsban is érezhették, de Luca energiái kiszúrták mindenkinek a szemét tízezres nagyságrendű kilométernyire közel, s távol. A beszámolót hallgatva csendben maradok, s bár utálom minden pontját, ezt nem mutatom. Ahogyan arról sem igyekszem tudomást venni, hogy forog velem a világ, s ennek semmi köze az információhalomhoz, ami olyan melegséggel tölt el, mintha részese lennék a jeges vödör kihívásnak. - Nem azért mondom, de Anchorage független, ott nem járhat mindenkinek a nyakára holmi fairbanksi falka tagja. Akkor sem, ha ő tolta ki az ánuszán a világot. Vetem közbe csendesen. Hátradőlök, a mögöttem elhelyezkedő lépcsőfokra támaszkodom. - Kösz, de nem akarom magamnak a Füstölgő Hasú indián becenevet. Szerintem körberöhögnének a rézbőrűek vele. – hárítom el a kínálását, jelezve, hogy a lyuggatott szerveim nem köszönnék meg a dohányzást. Azt véletlenül sem teszem hozzá, hogy bagós szájú pasikkal nem csókolóznak a szép és finom ízlésvilágú lányok, hiszen egyértelmű lenne, hogy kire is gondolok és nem szeretném a kelleténél jobban vágni magam alatt a fát. Mondjuk így is csak egy Sámsontól elirigyelt, markáns paraszthajszál tartja a törzshöz azt a faágat, amin fűrésszel a kezünkben ülünk, mint két idióta bagolykezdemény, szal mindegy is lehetne. Nem az. Meg rosszul is esik róla tárgyalnom, rágondolnom, egyebek. Sienna miatt. Mert fogalmam sincs róla mikor láthatom utoljára, hogy valaha csókolhatom-e. Ez a legkisebb gondunk, utóbbi, de ettől függetlenül nem tudom kitörölni magamból a gondolatot. Hiányzik belőlem a delete gomb.
Csak bámulok utána, amikor kimegy. Követném, de a telefoncsörgés megakaszt. Se szívni, se köpni, se nyelni nem tudok, a nyál megül szájüregemben. Már nem ülök, hanem a korlátot fogva görnyedek, átkozva magamat a hirtelen felugrásomért. - Kösz. – veszem át a vizet, leroskadok. Nem tudom hogy mondjam el neki mindazt, amit hallottam az előbb. A telefon a gatyakorcomból kissé lejjebb csusszan Belső-Alsónadrágia régióiba, ahogy ledobom magam előbbi helyemre. Nincs útlevele, de van jobb dolgom is, mint utánakapással megállítani a VÁM-on. Legyen illegális bevándorló, momentán baromira nem érdekel. - A lányod nem haragszik rád. Él és élni is fog, ezt mondta. Időt kért és mielőtt bármit mondasz közölném, hogy adunk neki. A gyógyszeredet meg nem láttam, de inkább visszaadom a verekedés helyett, ha nem bánod. Fáradtan dőlök a lépcsőkorlátnak. Egy hosszú pillanatra hagyom, hogy elnehezült szemhéjaim lecsukódjanak. - Egyébként felesleges emésztened magad, ha van rajtad sapka, akkor az a baj, ha nincs, akkor meg az. Rendesen beleszaladtál az alfa családi drámájába. - vállat vonok. - És ha ez vigasztal, akkor én meg asszisztáltam hozzá. Nem csak rólad tudja ugyanis Sienna az igazat. Nekem is be kellett volna fogni a pofám, de már olyan mindegy. Azon kéne elgondolkodni, miképpen jöhetünk ki ebből jól. Mit tudsz a helyi falkaviszonyokról? Kezdjük itt, mondjuk. A többivel meg majdcsak jutunk valahová.
- Most már aztán teljesen mindegy - ráztam meg a fejem, Anchorage ide, vagy oda, felesleges volna már emiatt pattogni így, hogy Sienna náluk van. Nem tehetünk mást, mint várunk. Hogy meddig, arról fogalmam sincsen, ahogyan arról sem, hogy mi lesz a továbbiakban. Visszautasítja a cigit, nem erőltetem, a szar megjegyzéseire pedig nem reagálok, felesleges volna most egy ilyen miatt is felhúznom magam, akad elég problémánk. Ráadásul Matt iszonyatosan szarul néz ki, legalább annyival megkönnyíthetem a helyzetet, hogy nem pattogok. Inkább kivonulok, hozok neki vizet, a telefoncsörgést még tompán hallom, de jelen pillanatban fogalmam sincsen, ki kereshetné, eszembe sem jut, hogy talán Sienna volna az, jobb is, hogy nem voltam odabent, mert lehet kiszedtem volna a telefont a kezéből, hogy beszélhessek végre a lányommal, megtudhassunk bármit. Visszatrappolva átadom neki a vizet, csak bólintok a köszönetét hallva, majd újfent letelepszem elé a földre. A homlokom ráncolom, amikor azt mondja, a lányom nem haragszik, a folytatást hallva pedig bizonyossá válik, hogy valóban Siennával beszél. Nem tudom jelen pillanatban, hogy örüljek-e annak, hogy nem haragszik rám, hiszen ha gyűlöl, úgy talán nem fájna neki annyira a dolog, akkor talán nem hiányoznék neki annyira.. Így viszont.. Két tenyerembe temetem az arcomat, majd lefelé húzva a kezeimet próbálom némileg megmasszírozni az arcomat. - Ne aggódj, nem fogok önként a falka karjaiba rohanni, hogy a saját, vagy éppen Sienna életét sodorjam még inkább veszélybe - mondhatnám neki, hogy ennyire idióta azért nem vagyok, de a hátunk mögött tudott eseményeket tekintve nem lenne túl helytálló a megjegyzés, hiszen idióta vagyok. Nincs mit ezen szépíteni, ez van és kész. - Oké, mindenki hibás, felesleges ebbe jobban belemenni - legyintettem végül, kár lenne kötni az ebet a karóhoz, hogy igenis én vagyok a leginkább sáros a dologban, felesleges. Attól persze ez a véleményem szerint még így van, szarok rá, hogy érzi-e, hogy nem a teljes valóságot állítottam. - Ebből jól? Sehogy. Valaki mindenképpen bukik - nevetek fel keserűen és kissé talán hisztérikusan, fogalmam sincsen, hogy mihez kezdjünk, mi lenne a helyes lépés, már ha egyáltalán van helyes lépés. Olyan megoldás véleményem szerint nincsen, amivel mindenki jól jár, már csak az a kérdés, hogy ki fog bukni és mekkorát. - Nem sokat. Nem igazán csipázom a falkákat, nem sokat voltam errefelé. Azt tudom, hogy anno egy falka élt itt, majd jött ez a de Luca a saját kompániájával, aztán összeolvadtak. Ennyi - húzom el a számat, mert igencsak kevés információ van a birtokunkban, ami eléggé elkeserítő. - Nem tudunk mit csinálni, mint hogy várunk. Neked pedig különösen pihenned kell, mert senkinek sem lenne túl áldásos, ha feldobnád a pacskert - fiatalabb vagyok, oké, de ebből egészen biztosan nem engedek. Aludnia kell, vagy legalább nyugton maradni és pihenni, mert rohadt szarul néz ki, nincs mit ezen szépíteni. Hogy itt, vagy a kocsiban szeretné álomra hajtani a fejét, nekem édes mindegy, de hogy valahol muszáj, az olyan egyértelmű, mint az, hogy a szaros vödör legalján csücsülünk.
Egyet kell értsek vele, teljesen mindegy. Mint amikor mindkét hüvelykujja fekáliás valakinek, s mindegy, hogy melyiket nyalja meg, így is úgy is szart fog ízlelni, hogy elnézést ne kérjek a kifejezésért gondolatban. Nem bólintok, nem rázom a fejem, tudomásul veszem, hogy egyre gondolunk. Mindegy. A helyzet gáz. És miért jut nekem most eszembe csupa olyan tevékenység, aminek a bélrendszerhez van köze? Ha most még tud olyat mondani, amihez a fosás fog képzettársulni bennem, akkor lehet, hogy szorult - na tessék! - helyzetünk ellenére is felröhögök. A telefonhívás nem csak az állóvizet kavarja fel, hanem engem is. Nagyon örülök annak, hogy Sisi hangját hallhattam, viszont nem is tudom, valahol bőszít is. Mert nem tűnik semmi igaznak abból, amit mond, s szívesen lettem volna a telefon helyében, hogy megérezzem, hogyha hazudik. Nem, nem azh apját illetőn, hanem arról, hogy minden rendben van. Mert már hogy lenne rendben? Üvölteni tudnék, de nem teszem. Azt hiszem elég volt a kitörésekből mára. - A falka így is a nyakunkra lép, szóval a saját életünkre keresztet vethetünk. A vállvonás szinte szükségszerű velejárója a mondatnak. Úgy érzem, hogy nem csak a saját szívemet tépem ki ezzel, hanem Siennáét is, mert bár nem mondta, hogy szeret, nem jutottunk el odáig, mégis törődött velem, s fontos voltam neki. Ahogyan az apját pedig biztosan szerette. Így a halálunk benne fogja megforgatni a kést. Elmehetnénk, de én nem fogok. Jó vagyok a határon, legalább megadja az illúziót. És olyan elcseszett egy helyzet ez, hogy még viccek se jutnak eszembe róla. - Ha egy valaki nem bukik csak és az Sienna, akkor már azt mondom, hogy jól jöttünk ki belőle. Az idelizmus messze elkerüli gondolataimat, de addig jó, amíg ez a szavaimba nem vegyül. Közben elfogadtam a vizet, kortyoltam is belőle, de most csak szorongatom az üveget, mintha legalábbis minden csepp vizet ki akarnék nyomni belőle. - Csodás egy kompánia. Mondjuk az antréjából ítélve nem csodálom, hogy benyaltak neki. Lehengerlő egy fazon, ha homokos lennék biztos buknék rá. - nem. De most az mindegy, valami poént elő kellett vegyek, mielőtt megőrülök. Jófej tőle, hogy pihenést javasol és van az a pont, amikor nem óhajtok visszavágni. Amit nem tehettem meg Sienna ágyán, azt megteszem itt, ha fájdalmas, ha nem, alakot váltok, hogy farkas képében vészeljem át a regenerációt. Örökké nem eshet, szokták mondani. De vajon kikeveredünk valaha ebből a viharból, vagy árvízi hajósok leszünk, s úgy mentjük meg Sisit. Kicsit sajnálom, hogy nem ülök most Jókai tollában. bár lehet, hogy kissé szúrná a sejhajomat.
//Köszönöm a játékot! És sry, hogy ennyit várattam a záróval. //
Az első keresésre még nem voltam feszült. A másodikra sem. Matt zizzent, mint ősszel a legyek, megvannak a maga sajátos hóbortjai, néha tényleg szeretném lecsapni, hogy legalább egy irányba forogna, pedig én aztán most már tényleg nem vagyok erőszakos. A felépülések alatt is kerestem, de hogy ennyi ideig nincs hír felőle így, aggaszt. Van szemem, van fülem és van szám, hogy finoman kérdezgetve jussak el egyik pontról a másikra, és nem vagyok rest a fátyol mögé sem nézni, ha valakit keresek. Tulajdonképpen csodálhatnám, hogy még életben van, ezzel a jellemmel, de én csak egy szót se szóljak. Hogy addig életben maradtam, míg Aki rá nem kényszerített a dolgok másik oldalára, kész csoda. Hiszek abban, hogy ha Matt még életben van, annak nagyon komoly oka van és ha elhebrencskedi, én ütöm le. Sokan nem hisznek a szellemekben. Ha meg igen, akkor közlik, hogy hah, ja igen, akik odaát vannak, vagy kísértő halottak. Nos, nem éppen. A szellemek közöttünk vannak, közöttünk járnak, de korántsem lepedőbe burkolva ijesztegetik a jónépet. Három szem mogyorót és három szem aszalt áfonyát teszek az egyik fa elé. Az erdő szellemei ismerik a saját világukat, tudják, kik lépnek be a területre és tudják, kik haladnak át rajta, s kik azok, akik ott is maradnak egy ideig. Meg akartam nézni a leégett házat, mikorra már érdektelenné vált a hely mások számára. Ha figyelték, akkor azt jóval távolabbról tettem, már ha egyáltalán meg tudtam tenni. Nem mentem be, mások megtették helyettem, és üres kézzel érkeztek vissza, láthatlan mancsukat és nyomaikat csak kevesen tudják felismerni. Mégis bőséggel ajándékoztam meg fáradozásukat, mert sosem az eredmény, hanem a segítség számít. Szeretem az itt lakókat, olyan, mintha otthon érezném magam, a cédruserdőben, a hegyi pataknál, a szentélynél. Útmutatásuk végül egy elhagyatott házhoz vezet, de még előbb oda kell találnom. Sila leszármazottjainak egyike különösen szeret a közelemben lenni és mindig megjelenik, ha az erdő közelében látom. Az ajándékomat elfogadva, máris mutatja az utat, merre menjek, de ő maga marad. Az élők és szellemek világ nem mindig kell, hogy tudjanak egymás dolgairól. Megállok a ház közelében és várakozom. Tudom, hogy érzi, ahogy közeledek, már csak az a kérdés, hogy miként fog fogadni. A nagy batyut ledobom a földre, egy átlagos ember nem bírta volna el, csak némi edzéssel, nekem most már meg se kottyan, egészen jól helyrepofozódtam. - Azt hittem, már árkon-bokron vagy. Figyeltem arra, hogy ne kövessenek és a nyomaimat is igyekeztem eltüntetni.
A népszerűségi indexem kilengéseit már én sem tudom követni. Felhagytam vele. Kezdjük ott, hogy aki épp nem néz hülyének, az csak azért nem, mert nincs szeme. Vagy épp nem ér rá. Élek, de joggal lehetne megkérdezni, hogy minek? Én tudom. Nem minek, hanem kinek, s ez a ki nem csak én magam vagyok. Konkrétan semmi bajom a helyzettel azon kívül, hogy rettenetesen utálom, hogy ok nélkül - joggal, mert az alfa az alfa és azt tehet a saját mocskos szemétdombján, amit csak akar - vagyok kitiltva egy városból, ahol nem követtem el semmi rosszat. Csak voltam. Mások családi drámáihoz semmi közöm és ha már itt tart az elképzelés, akkor Sisinek sincs. Nem mondom, hogy haragszom a Corvinokra, de gondolom. Anyjuknak a csinos alvázát gyakran emlegetem magamban, ha arra kerül a sor, de csak módjával, mert Sienna is Corvin, s őt nem sérteném a világért se. Volt időm kipofozni a házat, amióta itt vagyok. Nem lett belőle palota, de már vannak lakható részei, nekem elég az az egy helyiség is. Konyha-nappali-háló. Minden egyben, mint valami csodás sampon-balzsam kombó. Fürdeni meg ott a tó, nem vagyok gyökér, mint Fincsi, hogy ne találjam meg. Ha folyó, akkor sem. Már a hangjának felcsendülése előtt érzem, hogy jön, de csak akkor figyelek fel rá látszólag, amikor be is eszi a rosseb a területemre. Önkényes foglalást tettem, s nem mondom, hogy itt-ott egy kis örömmentes pisivel - nem vagyok én lelkes kölyökkutya - nem spékeltem meg a dolgot. A szükség nagy úr, de nem Voldemort. - Nem is tudod elképzelni, hogy a bokor mennyire találó kifejezés. Vigyorgok rá egy adag kávé fölül. A beinvitálását gondolati síkon megtettem, ordítozni nem fogok, de az elméből elmébe trükköt üdvözlöm a vérünknek köszönhetőn. Jóöreg kotyogóst találtam az egyik szekrényben. Nem tudom kié volt ez a birtok, de egész kellemes kacatokat lelni itt. És néhány piás kölyökkel is tudtam hozatni magamnak egyet s mást. Cserébe leengedtem őket a pincébe zabot hegyezni. Vagy más növényt, mást csinálni. Nem lényeges. Van kávé, az a fő. - Kávét? Más luxus nincs. Dobd le magad, a holmiddal már úgyis megtetted. Kóbor, mint én. Akármilyen önzőn hangzik is, de tény: ebből a találkából maximum ő üthet bokát. Nem kívánom neki, de nem vagyok szemellenzős azért. Nyilván ő sem az. - Hogyhogy te itt?
- Mmm... hallottam valami puszpángról... – jegyzem meg. –Tudod mennyire rajonganak érted az ott lakó két tündérke? Szóval, ha visszamész, vigyél nekik tükördarabokat, az a mindenük. Muszáj voltam valamivel elterelni a figyelmüket, hogy végre leléphessek tőlük. - Jó kis kéród lett. – forgatom körbe a fejem. - Azt kérek. De csak ha nem mosogatólé. És, hogy ne legyen csak az a luxusod. – az asztalra dobom a hátizsákot, méretes és meg is nyekken alatta a stramm asztal is. Minden van benne, amire szüksége lehet, közöttük ruhára és tisztítószerekre, cipőkre is. Nem érdekel, ha belekeveredek. Elég szar érzésként fog az itteni falka-őrző kombónak, hogy a kóborok sokkal összetartóbbak és figyelnek egymásra, mint ők. Nincs bajom velük, de amit eddig hallottam, arra sarkall, hogy kapjak össze mindent és húzzak el más városba. De nem fogok. Voltam már szarabb helyen is. És itt van Scarlett is. - Már meg sem látogathatok egy régi havert? Főleg, hogy elmondja, mi a fene történt. És nem, nem fogadok el hátrálást és mesét. A valóságot akarom hallani. Nagyon komoly a hangom.
Magamhoz hívattam őket. Pontosabban egy elhagyatott házba, oda, ahol először találkoztam Hollyval. Egyik Testvéremmel sem beszéltem, hogy melyikük miképp áll a kapott feladathoz, így is akadt, akiét pontosan ismertem, például Eskáét. Fájt, hogy igaza volt. Hogy nem áldozhatjuk fel az egész vérvonalat önző okokból, a szívünknek kedvesekért. Mindegyikükért felelősséggel tartoztunk, mind a mi Gyermekeink voltak, mégis... Fel-alá járkáltam, míg vártam őket, lépteim finoman felkavarták a port, amerre mentem, mintha gondolataim foszló gomolygását imitálták volna. Keserű pirulát akartak lenyomni a torkunkon, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb sikerrel járnak. Meg fogunk hajolni az akaratnak, vagy inkább megtörünk, és az Idegen elé járulva mondunk le még valamiről. Mintha nem tettük volna meg elégszer, hosszú életünk során. A legkedvesebb, az utód. Dühít a tudat, hogy ha akarnám, egyetlen csapással a földdel tehetném egyenlővé ezt a düledező házat, hogy én vagyok a legerősebb - majdnem a legerősebb... - teremtmény ezen a világon, ezt az ítéletet mégsem üthetem félre. Mert megesküdtem. Mert tőrbe csaltak. Mert megüli az én vállamat is az árulás, az eddigi pusztítás és április vérmocskos nyoma. Nagojutra gondolok, zokogása a fülemben cseng, kísért Annakpok ölelésének emléke, a látvány, ahogy ezt az egyszerű gesztust megtette, Yee halk kérlelése, a szemében ülő könnyek, Anguta, amint a szikla szélén áll, és Kilaun... A kétségbeesése, a kérlelhetetlen sírása. Olyan nagyon dühös voltam rá, szívesen üvöltöttem volna vele, mégis inkább arcomon undor szülte fintorral fordultam el. Mindenki széthullott azon a hajnalon, az undor mindenkinek szólt, s ez alól én sem voltam kivétel. Megrogyasztotta lábam a tudat, összezuhantam a súlya alatt, nem bírtam el. Hogyan várhatnám hát el a Testvéreimtől, hogy cipeljék emelt fővel azt, ami alatt még én is kétrét görnyedek? Megoldást keresek, egy falatnyi választ, bárminemű apró kapaszkodót. Igazságot. Amit ha nem kaphattam meg évszázadokon át, hát legalább adom, hogy nekik ne kelljen csalfa kérdések közt élniük. Úgysem lennék képes úgy hozzájuk szólni, mintha mi sem történt volna. Mintha nem bukkant volna fel a Tizennegyedik, a Sámán Hírhozója. Érzem, hallom őket, de nem tudom, mit mondjak, amikor már előttem állnak. Olvassatok ki fejemből mindent, ahogy Kaskae képes rá, kíméljetek meg a beszéd terhétől, most az egyszer és utoljára. Megálltam és végignéztem rajtuk. Épek, sértetlenek, ám amilyen megnyugvással tölt ez el, olyan kétségbeejtő kérdést is szül: de meddig? Meddig lesz egész az, ami kettejükkel teljes? Mikor leszek kénytelen kényszerű kötelességből széttépni ezt? Miért? Mélyet lélegzek, fejem éppcsak felszegem, hellyel nem kínálom őket, mert nincs hova. Ha akarnak, leülnek valahova, ha nem, hát állnak. Mindenesetre ezek a romok illenek most az alkalomhoz. Ha szeretek, ha gyűlölök... nincs különbség a kettő között, mert mindegyik pusztulást és halált hoz. - Rég találkoztunk - mosolyodtam el halványan. Hetekkel, egy-két hónappal ezelőtt? Mi az nekünk? Pár röpke, múló perc. Mégis azt kívánom, bár ne töltöttem volna ezeket a perceket az északi határvidéknél, ahol már a kör sajgása állított meg, figyelmeztetve, hogy eddig és ne tovább. - És bár jobb hírekkel térhettem volna vissza. - Fohászkodnék a Szellemekhez, hogy segítsenek, de elfordultak tőlünk, Bűnösöktől. - A Testvéreimmel megtudtuk, hogy mi végre hívtak vissza minket ősi földünkre. Hogy miért pont most térhettem vissza hús-vér testbe. Járkálni kezdtem ismét, hátam mögött összefűztem ujjaimat, hangomból igyekeztem száműzni minden érzelmet, vonásaim szigorúak voltak. Mint amikor Akiakot faggattam a vadászat minkéntjéről. - Egy Hírhozó elárulta nekünk, miképp békíthetjük meg Atyám szellemét és vethetünk véget a Vörös Holdnak. A megoldás egyszerű valójában és logikus. Az Árulóknak veszni kell. Mind a Tizenháromnak - tártam szét pár másodpercre karjaimat, majd ismét megálltam, és a jó öt méterre lévő ablakon kibámultam. - Ám Tupileket is megsértettük. Fivérétől a hatalmat és az életet, tőle azt vettük el, akit a világon a legjobban szeretett. Éppen ezért... - feléjük fordultam. - A megváltás ára, hogy velünk hal a szívünknek legkedvesebb is, a helyünkre pedig a méltó utódot ültetjük. Így fennmarad a vérvonal, nem szűnik meg a körfogás, a Második Kör pedig bűntelen aranykort hozhat el. Elhallgatok. Figyelem, ahogy megértenek, ahogy ráeszmélnek, ahogy azonosítják magukat egyszerre áldozatként és utódként, mert mindketten azok. Egyszerre mindkettő mindegyik, de nekem különbséget kell tennem.
Amikor utoljára ilyesmit sikerült éreznem, bevallom férfiasan: rohadtul beszartam. Ezt nem lehet máshogy megfogalmazni, hiszen az Ősöd hívó szavát mindig valami vészterhes kíséri. Elég ideje lézeng itt (s a tapasztalat is ezt mutatta), ha akar - ha nem: felhív telefonon. Véletlenül, szándékosan, kiégett villanykörték, a szomszédnál bagzó macskák ürügyén. De így? Nem. Így nem hív, csak akkor, ha valami olyannal kell szembesülnünk, amivel egyáltalán nem szeretnénk. - Ha megint kibelezve fekszik valahol egy gödör mellett, megfojtom. Morogtam az orrom alatt már Säde kizárólagos társaságát élvezve. Ennél finomabban nem voltam hajlandó kifejezni az aggodalmakat, amik belülről feszítettek szét, de tudom, hogy nem is volt rá szükség. Ráfoghatnánk az augusztusra, hogy izzad a tenyerem. Az például egy jó indok volna. De úgy, ahogy otthon sem próbáltam hazudni a távozásomat illetően, úgy most sem teszek így. Elmentem, majd jövök. Szeretem Edent. A legjobban azt szeretem benne, hogy nem aggódja túl a dolgokat. Nyilván meg van az okom, amikor csak úgy a testvéremmel időzöm, és különben is, vétek volna azt gondolni, hogy egy házasság az évszázados kötelékek szokásait megrombolhatja.
A látvány épp annyira bizalomgerjesztő, mint amilyennek elsőre látszik. Ismerem ezt a házat. Rebesgették a madarak, hogy de Luca egyszer, még a kőkorban meg akarta venni, hogy ledózerolja és építtessen valamit a helyére. Bár megtette volna. Bár ne kellene a recsegő és poros padlón elkoptatnom most a cipőm talpát. Na meg ez a gyomorideg, ugye. Mióta Kaapo él, újra kétszáznak érzem magam, mondhatni: aktív nyugdíjas éveket élek. A pajzsom egyáltalán nincs fent, semmi értelme nem volna, úgyhogy a finn óriás már messziről rohan Őse felé, hogy fejet hajtson előtte, hogy köszöntse és megbizonyosodjon afelől, hogy bári is legyen a hívása mögött, legalább képes még vastüdő nélkül oxigént juttatni a kakaóval hintett bőre alatt megbúvó tüdejébe. Kissé felsóhajtok, futólag Säde szemeit fürkészem. Mondhatnám, hogy hála Kaapónak, de azt hiszem, hogy ez most kicsit túlzás lenne. - Rég törtél össze bármit is. - mosolyodom el hidegen, ahogy végiggondolom, mi mindent is zúzott már porrá. Ablakot, kocsit, telefont, a szívünket... Ugyebár. Ahogy mondandóját folytatja, felszívom a tüdőm, és az egyik, még stabilan álló, pókhálós támfalmaradványnak döntöm a hátam. Érdektelenséget színlelve szedegetem a pókhálókat, de az idegesen megugró szívverésemet ez egyáltalán nem lehet képes leplezni előttük. Rossz hírek? Fasza. - De hiszen már vesztetek. Én voltam a büntetésed... Ráncolom össze a szemhéjam, de pontosan tudom, hogy ez talán most más, hogy ez most több, de köszönöm szépen, én nem szeretnék komolyan belegondolni abba, hogy megint, hogy újra el fogunk árvulni a húgommal. Végleg. Nem, az ki van zárva. Kaapo egyébként sem ilyen belenyugvó valaki, biztos vagyok benne, hogy valamit már kitalált, és azért hívott bennünket ide, hogy a segítségünket és a támogatásunkat kérje. Nonszensz. Badarság. Öregszel Sakari, és ez a legrosszabb tizennégy éves kislányt hozza ki belőled, ha a naivitás van terítéken. Végül aztán... Csak elhallgat. Jeges köntöst, hótakarót von magunk köré a csend, visszhangozva ismétli szavanként az értelmet minden szívdobbanás. Valaki meghal. Vele. Valaki itt marad. Nélküle. Talán akkor volt utoljára ennyire kétségbe esett arcom, amikor az otthonunkat először svéd támadás érte. Amikor először láttam meghalni a családunk nagyra becsült tagjait, és nem tehettem semmit azért, hogy megállítsam, vagy meg nem történtté tegyem az eseményeket. És ott, a jégpáncél alatt már bugyogni kezd a kéreg alatti magma, amit a húgom talán hagy majd kirobbanni önmagából. De én nem. Nem tudom miért, én csak hagyom, hogy szépen, lassan elemésszen, bekebelezzen és némaságra kárhoztasson.
Nem kellene sem kérnie sem parancsolnia, hogy haljak meg érte, vele, helyette. Egyetlen szemvillanása elég volna, és dicsőség volna a halál. Ez... Ő az utolsó, akiben még látom az otthonunk szokásait élni, az egyetlen, aki emlékeztet arra, hogy milyen is Harcosnak lenni akkor, amikor a kar már fáradt, de a szív még töretlen. De ne felejtsd el Kaapo, hogy mi ketten vagyunk egy, és mindketten boldogan veled tartunk, ha kell, de... Hogy magára hagyjam? Tudom, hogy nekem kellene mennem. Tudom, a farkas is tudja bennem, hogy már eleget éltem az áldásod alatt ahhoz, hogy most Säde élvezze minden hatalmad. De nem élvezné. Én sem élvezném az életet, ha mindkettejüket el kellene veszítsem. - Hazudik. - reccsen meg a jégpáncél valahol az ajkam környékén - Egyáltalán ki ez a Hírhozó? Honnan tudod, hogy igazat beszél? Ha tényleg ez az egyetlen megoldás, ha te... Ha te tényleg elhiszed, hogy nincs más út, ha el tudta hitetni veled, talán egyikünk se venné észre, hogy hazudik. Akár Alignak trükkje is lehet az egész. Hiszen áprilisonként is olyan jókat bolondozik a vén kujon, nem igaz? Hát miért pont itt, miért pont most hagyna fel mindezzel, amikor tudjuk, hogy a Vörös Hold éjszakáján kívül is lecsapott már világszerte? - Öljük meg a hírhozót. Mi nem vagyunk Ősök, talán ránk nem hat a mágia, ami vezérli. Ingerült járkálásba kezdek, nem esne jól egyikükre sem pillantást vetni. Talán elvetem a sulykot. Talán hiba ilyesmikkel vagdalkozni, de az Istenekre, hát mindannyian láttuk, mire képesek! Talán nem is Kaapo az. Talán csak egy imposztor, talán... Az eddigi, látszólagos nyugalmam szertefoszlik, ahogy egy hirtelen ütéssel bizonyítom, hogy még mindig méltó vagyok Kaapo erejére, és nemes egyszerűséggel kiütöm azt a támfalat, aminek eddig a vállamat vetettem. - Engedd, hogy végezzünk vele... A fagyos tekintet farkasom színében villan át a szemeimen, amikor végre, újra képes vagyok ránézni. Az öröksége a bőröm alatt táncol, állatias könyörgésembe mohón keveredik az étvágya. Látod Kaapo? Szolgálunk. Elmegyünk, és felkutatjuk neked a prédát, és a színed előtt koncoljuk majd fel azért, mert erre kényszerít, mert ilyet mer követelni Tőled és a Testvéreidtől.
- Vigyázz, Sakari, még a végén azt fogjuk kívánni, bár kibelezve feküdne valahol… Gőzöm sincs, mi mondatta velem a szavakat, biztos a rutin, meg az évek, nyilván baj van, és túlságosan könnyű volt beleveszni a beállt tespedtségbe, minden nap tompán tűrni, hogy múlik az idő, hogy fogy az erőm, hogy az én már kevésbé én. Jelét nem adom ugyan, de megvisel, hogy már csak árnyéka vagyok fénykori önmagamnak. Csak figyeltem Sakari arcát pár pillanatig, és fejcsóválva elmosolyodtam, alig látható görbület volt csupán, annak szóló, hogy teszek az egészre, amíg ő itt van, mert addig történhet bármi, nem érdekel. - Legalább lesz mit lerombolni, ha rossz hír. Igazság szerint, nem viccelek. Könnyű lenne a semmi martalékává tenni ezt az egész helyet, és tőlem kitelik, hogy megtegyem, ha begőzölök. Miért érzem úgy, hogy be fogok? A fehér óriásom könnyedén, lustán baktat oda, felszegett fejjel, tartással még vénségére is, nem lohol, mint testvére, most nem kell sietnie, de attól még nem tiszteli kevésbé a felmenőjét, ezt igazán nem mondhatja rá senki. - Nem volt az olyan rég. Pár hónap… épp elég volt, hogy akkor kifordult sarkaiból a világunk, amikor holtan találtuk, és még csak nem is hagyták meg nekünk. Nem hibáztattam őket, de attól még haragudtam, szeretek haragudni, könnyű és intenzív, bizsereg tőle minden porcikám. Nem a találkozásra gondolok, hisz nyilván abból semmi sem elég. Rossz hírek, mi más, meg is lepődnék, ha valaki jó hírekkel szolgálna, valószínűleg visszakézből kapna egyet, hogy ne baromkodjon. Nem mozdulok, ott állok, ahol bejöttem, mellkasom előtt összefont kezekkel, komoran, csak olykor nyelek egy nagyobbat, mintha legalábbis lenyelhetném mindazt, amit Kaapo mond. Nem pofázok bele, várom, hogy végigmondja, nem türelmesen, de kivárom, az évekkel nem jár a türelem, sem a higgadt megfontoltság, nem nekem. Szívesen rárivallnék, hogy ne mászkáljon, de míg nekem a konok ácsorgás, neki vélhetőleg a sétálgatás segít. - Fasza… Csúszik ki a számon, és lehunyom a szemeimet, nagy levegőt véve, hogy még véletlenül se verjek szét valamit, megremegnek az ajkaim az elfojtott dühtől, rohadjatok meg ti ott fenn, csak most kaptuk vissza. Szellemként élte le az élete nagy részét, és szerintetek nem vezekelt eleget? Undorító. Ökölbe szorult kezekkel hallgatom tovább, és hosszú pillanatokig nem vagyok hajlandó felfogni, amit mond, majdnem felröhögök, mert nincs az az isten, hogy ez igaz legyen. Baromság. Milyen lelkek ezek? Ennyire szánalmasan bosszúálló még én sem vagyok. Sajnos nem viccel, és eljön az a pillanat, amikor zavartan nézek a testvéremre, lelkem másik felére, és csak megcsóválom a fejem, akár egy dacos, akaratos kislány, akinek a mozdulattól össze-vissza lengedezik a két copfja. Nekem ugyan csak egy van, de a hatás hasonló. Megdörzsölöm a szemeimet, a kurva életbe, hát ennek még a gondolata is kinyír. Tehetetlenség feszíti a tagjaimat, ne döntsenek már mások a sorsunk felett, és itt most abszolút nem Kaapora értem, tiszta sor, hogy mi számítunk neki a legtöbbet. Boldogan áldoznám fel az életemet érte, az övéért cserébe, de hogy Sakari nélkül haljak, vagy éljek tovább, az a leglehetetlenebb dolog, amit eddig életemben hallottam. Olyan szinten facsarja össze a szívemet, amiről nem is hittem, hogy lehetséges. Csak tompán, szinte süketen a világ zajaira állok, de Sakari szavai még így is visszhangot vernek bennem. Szeretném én is azt hinni, hogy ez átverés, de a csontjaimba hasít az érzés, hogy sajnos nem, hogy ez a fájdalmas, kérlelhetetlen igazság. A szellemek undok tréfája. És… és mi van, ha a szellemek beérik azzal, hogy megtennék? Ha tudnák, hogy képesek lennének értük feláldozni a szívüknek legkevesebbet, és önnön életüket? Aztán megbékélnének? Nem lehetséges? Naivabb elképzelés talán, mint amit a testvérem fejteget, ki sem mondom hát. - Gondolom, ha meg lehetne ölni, már halott lenne. Tekintek Kaapora, de nehezemre esik az arcát, a szemeit fürkészni, mégis megteszem, olyan mély fájdalommal, amit úgy hiszem, eddig csak akkor éreztem, mikor holtan láttam. Ám ez… egy olyan élet, amiben ők nincsenek benne, számomra felér az élve temetéssel. Tudom, lehetnék mindkettő, mégis, a farkasom megsúgja, nem így van, hogy nem én lennék az, akinek szembe kellene néznie a világgal, a mérhetetlen felelősséggel egyedül… Végül is, megpróbálhatjuk, inkább nyargalnék a halálba, megpróbálva eltenni a láb alól ezt az aljas Hírhozót, minthogy végignézzem, ahogy ez a két lélek – azok, akik kizárólagosan számítanak nekem – megszűnik földi testben létezni. Nem vagyok képes csendben tombolni, mint azt Sakari teszi, de a hallgatás esetemben talán még rosszabb, mert süt belőle a reménytelenség és a tehetetlenség. Mindkettőt gyűlölöm, ám ezt a helyzetet a világon mindennél jobban.
Atyai szeretetettel üdvözlöm őket és a világon Akiak után ők az egyetlenek, akik valaha is részesülhettek. Erős és határozott a "simítás", amivel az elém járulókat köszöntöm, nagy becsben tartom mindkét farkas gesztusát, halvány mosolyomban pedig öröm és büszkeség játszik. A levegőben viszont feszültség várakozás ül: részükről, hogy vajon miért hívhattam őket, részemről, hogy miképp fog mindez végeződni. Nem csupán a mi találkozásunk, hanem közös történetünk is. Ezért sem szándékozom sokáig nyújtani a dolgot hosszas, körülményes bevezetéssel, inkább a lényeget vetem eléjük, mint kelletlen koncot. Ez a vadászat eredménye, ma csak ennyiből lakmározhatunk, és ha megesszük, akkor is megfekszi a gyomrunkat. Vesztünk, bűnhődtünk, büntettek minket... s ahogy mi alig bírtuk felfogni, hogy még ez is kevés, úgy ők is hasonlóképp reagálnak. Nyikorog a padló, egyre hangosabban, egy súlyosabban, miközben mintha hármunk energiái szét akarnák vetni az egész épületet. Nincs lent teljesen a pajzsom, mert nem akarok őket erőmmel fullaszatni, ám négy-ötszáz évet engedek számukra. Ők értik, ők mindig értették. Most sincs másképp, vonásaik árnyéka változik, ahogy a felismerés, a megértés szárba szökken bennük és a kétségbeesettség apró jeleit hagyják a felszínre bukni. Nem akarják, hogy tudjam, mert az gyengeség, ám annál okosabb, semminthogy abban a tévképzetben ringasság magukat, hogy előlem bármit is el tudnának titkolni. Jól esjtitek, jól tudjátok: ketten halunk, egy elárvul. Meghalnának bármikor, ha azt kérném, habozás és kétkedés nélkül, velem, vagy értem, nem számítana, büszkén tennék. Ám ez... Ez olyan kényszerű elválás, amit egyikünk sem akar, mert nem természetes. Bár hazudna. Bár ne lenne igaz az Idegen egyetlen szava sem. - Ő a Tizennegyedik közülünk - mondtam síri hangon, minden lelkesedés nélkül. - Pontosan a legelső, akit Atyám balesetből teremtett. Néhány napja tudtuk meg a teljes igazságot. Elmeséltem nekik az egészet, a Kör hívását, az Idegen felbukkanását, a fel-feltörő emlékeket, a Testvéreim hasonló tiltakozását, ahogy minden eddigi hitünk porrá őrlődött. Kárhozott volt az a Hajnal, amin a Tizenhármak inden titkok tudóivá váltak. Nem emlékként mutatta meg azokat a perceket, bár egyszerűbb lett volna. Egy időre meggyűlöltem az ekénti információ közlést, maradjanak inkább a szavak, a tolakodó emlékek helyett. Járkáltam. Eleinte nyugtalanságomban, majd egyre inkább úgy, mint Teremtő a riadt Kölykök körül, mint aki ítéletet készül hozni, olyat, amiről mind tudják, hogy kegyetlen lesz. Nem akarom. Bárki lássa lelkem - Tupilekben már nem bízom, hogy érdekelné bármelyikünk kínja is -, tudhatja, miféle kényszer vezérel. És rohannának, mennének, hogy megöljék, hogy azt, amink van, megvédjék, szavaik pedig olyanok, mintha saját, vitázó gondolataimat hallanám. Szeretnék még remélni. Hinni abban, hogy trükk az egész, és így elkerülhető a sorsunk, de tudtam, hogy nem így van. Ez a fajta bizonyosság pedig mintha a használt test fiatal bőrébe rajzolta voltna az elmúlt évszázadok minden percét, s hirtelen elkeserítően vénnek éreztem magam. Gyengének, erőtlennek, aki csak nevében bír hatalommal, közben viszont megingathatatlannak kellett tűnnöm, mert ha én nem vagyok az, más se lesz helyettem. - Hárman támadtunk rá, nem fogtuk vissza magunkat és könnyű szerrel emelkedett felül rajtunk. - Undorító beismerés, mégis szükséges, hogy elejét vegyem egy esetleges meggondolatlanságnak. Megteszem, ha Testvéreim bólintanak. Elpusztítom azt, ami a legtöbbet jelent nekem, de egyikük se merjen értelmetlen halált halni. - Benne él mindnyájunk ereje, képessége, miatta haltunk és miatta támadtunk fel, az ő létezése és ereje ölt meg annyi farkast a Vörös Hold alatt, ő őrizte azokban az órákban létünk és ezért térhettünk vissza. Ő a kapocs. És én... teljesen tehetetlen vagyok ellene. Ennyit ér az Istenek ereje a Fenségessel szemben. - Megesküdtem Tupileknek, hogy harcolok Atyám ámokfutása ellen. Egy árulást már elkövettem, még egyet nem fogok. Ha a Testvéreim bólintanak, én sem ellenkezem - osztottam meg velük végső elhatározásomat. És most, mondd el. Tudniuk kell, nem pusztán sejteni, biztosra érezni. Tartozom nekik ennyivel, ennyi év után. Nem Declan vagyok, a fekete bőrű őrző, hanem Sangilak, egy letűnt kor rézbőrű Harcosa. Nem létezik, nem létezhet meghátrálás, mert az bukást jelent, ami a gyengék ismérve. - Sakari osztozik velem a halálban, a vérvonalam további sorsát, mellette minden erőmet pedig a te gondjaidra bízom, Säde. Nincs másom, ha ezer évig kereshetnék se találnék olyat, akire teljes szívemből, minden büszeségemmel azt mondhatnám, hogy ilyen ítéletet mondok felette. Csak ők vannak. És ha tehetném, ha hatalmamban állna, mindkettőt a helyemre ültetném. Fáj a lelkem. Hallod, Tupilek? Ez már eljut hozzád? A mennydörgő hang, ami a Legerősebb szívének megszakadását üvölti, elég hangos és erőteljes, hogy elérjen téged, ha már a könyörgés és harag egyvelege céltalanul hullott vissza? Megint ölök. Megint pusztítok. Megint olyasmit, amit nem kéne, ami azért roppan össze, mert túl erős a markom, közben viszont szeretnék gyengeségemben remegni. Nem lehet, nem szabad - nekem nem.
Egyetlen porcikám sem óhajt pont most fennkölt csatározásba bocsátkozni a húgommal, mégis rávágnám, hogy na ne mondja. Nem igazán esik jól szembesülni azzal a ténnyel, hogy olyan roppant mód tehetetlenek vagyunk, mint akkor, amikor születésünk után Odin áldozati oltárán mutattak be bennünket az Isteneknek, a decemberi fagy közepén. Vajon elég lesz most is az a szívós szerencse, az az áldás, ami akkor két csecsemő szívében dobbant egyként? Bár így lenne. Bár elég volna. - Egy baleset? Tényleg egy lyukas óvszer eredménye dönt az életünk felett? És én még azt hittem, már mindent láttam. Eredménytelen és voltaképpen teljesen felesleg mindennemű tiszteletlen vakkantás, ami lassú, cinikus recsegéssel mászik elő a torkomból. Borzasztó ez a szemellenző egyébként, de kell, szükségem van rá, hogy ne akarjak mindössze a másodperc tört része alatt zokogva pánikba esni. Az erdő fái között megbúvó rossz szellemek, manók és tündérek hadserege vihogva táncol körbe, miközben Kaapo beavat bennünket a legújabb, legkínzóbb titkokba, amiket valaha hallanunk kellett. Kapkodnak azután a szemellenző után, és nekem nincs sem erőm, sem figyelmem arra, hogy elrántsam a fejem. Először, mintha egyre lazuló gézkötésen át szűrődne a világosság retináimba, a történet végén pedig egész egyszerűen beömlik minden tudás, minden érzés, és csak azok a nyamvadt manók kacagnak a képembe. - Az lehetetlen. Rázom a fejem apró, gépies mozdulatokkal. Létezne valaki, aki minden áldást őriz? Hol volt eddig? Miért nem tudott róla senki? Tudom, hogy Kaapo sohasem hazudna nekünk és mégis, most szeretném, hogy ezt tegye. A fenevadban munkálkodó dacos haragba elkeseredettség ömlik, és ha csak a húgom nem mozdult semerre, hát közel surranok hozzá, hogy lábainak dőlve keressek némi oltalmat, menedéket, ahogy a hozzám képest rendkívül óvatos és békés mozdulatokkal elhelyezkedem a földön. Megérzem az öklömben lüktető fájdalmat, amit a korábbi ütésem szült, s mintha csak az volna a legfőbb dolgom, óvatos dédelgetésébe kezdek saját jobb kezemnek. - És akkor majd eljön a telek tele, három egymást követő, végtelen fagyos esztendő. - kezdek bele szinte suttogva, végiggondolva az elmúlt három év három Vörös Holdjának történéseit - Sköll és Hati, a farkastestvérek elnyelik a Napot és felfalják a Holdat. - talán akad egy lyuk a tetőn, amin kibámulva láthatom az elsötétült Nap fényét, ha nem, hát csak visszaejtem tekintetem az öklömre - Nem marad több csillag, nem marad több fény. Fenrir letépi láncait, Atyjával, Lokival szövetségre lépve harcol az ázok ellen. - hiszen ez a Tizenhárom isten maradt már csak nekünk, akiket tisztelni tudunk - Száját hatalmasra tátja, úgy nyeli el a világot, benne minden élőt és holtat, s velük együtt magát Odint is. És akkor a világnak vége van. Megborzongok, ahogy a hideg végigszalad a gerincem mentén. Ez volna hát? A Ragnarök? Vagy mindannyian belepusztulunk vagy néhány áldozat elég lesz ahhoz, hogy megbékítse Alignak lelkét? Egyszer hittem benne. Régen hittem abban, hogy gondolkodás nélkül fel tudnám áldozni magam, magunkat. Együtt. Látom magam, magunkat. Ahogy Kaapo és én vérző torokkal terülünk el a földön. Látom a húgomat és gyönyörű szép. Erős. És örök. - Säde, fogadd el... Halkan kérem, felnézek rá, s akkor is közbe szólok, ha ők esetleg már a fejem felett csatáznak. Nem fogok veszekedni vele, nem akarok veszekedni vele. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy talán így... Hogy talán most tényleg hősök lehetünk egy olyan könyvben, amit már sosem fogok megírni, hogy ő aztán kiadhassa. - Én nem akarom, hogy mindaz, amit Kaapo felépített, valaki olyan kezébe kerüljön, akiben nem bízom. Akkor miért halnánk meg? Csökönyösségből? Pf. - horkanok fel erőtlenül, és megrázom a fejem újra - Én nem akarlak meggyőzni róla, nem fogok veled veszekedni, de tudnod kell, mit gondolok és... Érzem, hogy az ellenkezés kötele szorítja a torkomat, nem is vagyok képes befejezni a gondolatmenetet. Eltölt a fájdalom, amit éppen a húgomra akarok rátukmálni. Ki tudja még, hány évszázad magányra és szomorúságra kárhozna ezzel? Persze mondhatnám, hogy Kaapo és a testvérek mind-mind ezt az utat járták be. Szónokolhatnék arról, hogy megtiszteltetés volna a köreikbe csatlakozni, de aljas és sunyi féregként rágja belém magát a félelem, hogy mi lesz velem. Hogy meg fogok halni, és már nem láthatom, mivé válik majd a testvérem és nem segíthetek neki sehogy. Nem lesz már senki, aki szavak nélkül olvas minden rezzenésében. Nekem pedig már... Sem szavaim, sem rezdüléseim nem lesznek ezen a világon. - Kapoo. A magam részéről én... - hangos ki- és belégzés, némileg csillapítva a szívdobogásomat - Csak mondd meg mikor, hol és hogyan. Nem szipogok. Csak semmi gusztustalanság. A helyzeten semmit sem lendítene előrébb a kicsorduló takony vagy a fullasztó zokogás. Csak szép csendben. Mint a tavasszal olvadó jég a házak falán. Úgy könnyezek.
- Kár, hogy errefelé nem volt divat a Taigetosz csúcsán ítélni. Ezzel mintha mindent elmondtam volna, de valójában nincs így. Eszemben sincs túl sokat pofázni erről az egészről, mert nem érdekel, mert nem akarom tudni, mert rossz hír. Makacsul dugnám a fejem struccokat megszégyenítően a homokba, tettetném vaknak és süketnek magam. Nevetséges, hogy egy nagy kamu az egész fajtánk legendája, mert erről az egyről senki sem tudott. Sok minden fogalmazódik meg bennem, elsőként az, hogy ugyan egy kegyetlen szukának gondolom magam, de eddig büszkeséggel tudtam gondolni azokra, akiktől a fajtánk eredt, de most, hogy ezt művelik, aljasabbnak gondolom őket bárkinél. Miért nem tették hamarabb? Évszázadokkal ezelőtt? Nem az együttérzésemről vagyok híres, de ha annyit kellett volna leélnem a feladatomnak szentelve magam, mint nekik, bizony már rég megőrültem volna. - Ekkora hatalom… egyetlen kézben. Sápadok el, ujjaim könnyedén futnak bele bátyám szőke tincseibe, mintha csak megnyugvást keresnék pár száltól, holott tudom, ezt most semmi és senki a világon nem hozhatja el nekem. Azt akarom, hogy hagyja abba a beszédet, mindenki, nem akarok szavakat, nem akarok olyasmit hallani, amik ezer kérdést szülnek, és csak még több fájdalmat, kétséget hoznak. El akarok menni. El innen. Bármire is akarsz kilyukadni, Kaapo, nem akarom hallani. - Nevezzetek nyugodtan önzőnek, igen, az vagyok, de inkább a Ragnarök, köszönöm. Hogy belém szorult-e felelősségérzet? Ugyan már. Soha, egy döglött hangyáról sem kellett gondoskodnom, Sakari más, vele együtt gondoskodtunk magunkról, úgy ment, de én… azt sem tudom, ki vagyok nélkül. Pontosabban, senki sem vagyok nélküle. Csak egy üres báb, amit kényszerrel töltenének meg mindennel, hogy képes legyen arra, amit várnak tőle. - Mi van? Nem. Kapom el a kezem Sakariról, mintha elment volna az esze, úgy nézek le rá, zavarodottan, értetlenül. Hogy is tehetném? Hogy várhatja el ezt tőlem Kaapo? Hogy kérhet rá Ő? A lelkem másik fele? Elképesztenek a szavak, minden, ami mögöttük van, a jövőkép, amitől felfordul a gyomrom. Komolyan gondolod, hogy pont én vagyok erre a legalkalmasabb? Én, aki utálja az összes kölyköt, mert haszontalanok és idióták? Aki sosem akart sajátot? Aki lenézi az embereket? Akinek a szívébe csak ketten férnek? Egy önző dög voltam világ életembe, és az én kezembe akarod adni az örökségedet? Ostobaság. Ismersz, olyan régóta ismersz, miért hiszed azt, hogy én alkalmas lennék erre? Miért kell minket különválasztani? Együtt osztoztunk az anyaméhen, együtt éltük túl a fagyos telet, együtt lettünk farkasok, együtt rongyoltunk át az évszázadokon, és most… most nem tehetitek ezt. Fel sem tűnt, hogy sziklaszilárd önuralmam semmivé lett, hogy kölyköket megszégyenítően vagyok képtelen visszafogni a bennem élő farkast, és ragyogó tükreim köpik a világra azt a fájdalmat, amit szavaik karcolnak a szívembe. Tudom, óóó, de még milyen jól tudom, hogy nekik is épp annyira fáj, de nem ők azok, akiknek egyedül kellene aztán mindennel szemben állnia. Istenem, Kaapo, én csak lerombolni tudnám az örökségedet, a romlás vagyok maga… - Ha csökönyösségből akarok meghalni, hát abból fogok meghalni. Köptem a szavakat élesen, ő nem akar veszekedni, én meg igen. Ez van. Tudom én, hogy óvoda kiscsoport, de egy ilyen horderejű kérdésben egyszerűen nem érdekel a dolog. Nem akarom tartani magam, nem akarok a nagy, bölcs, vén Amarok tag lenni, csak az összetört leszármazott, a magára hagyott, védtelen kishúg akarok lenni. - Sakari, mondd csak, te élnél tovább nélkülem? Ha neked menne, akkor hajrá, csináld, én nem szégyellem bevallani, hogy képtelen vagyok rá. Nem vádaskodom, mert alapvetően nem hiszem, hogy fordított esetben olyan könnyedén belemenne, ha mégis, nos… büszke lehetne magára, hogy 487 év után még képes meglepetést okozni. - Kaapo. Csak azért választasz engem, mert ismersz, mert annyi időt lehúztál mellettem, és mert kedves vagyok a szívednek. De mondd csak, biztos vagy abban, hogy sehol a világon nincs alkalmasabb erre nálam? Hogy valahol nem bújik meg az a lélek, aki erre sokkal tökéletesebb nálam? Aki tudna, és szeretne is élni ezzel a lehetőséggel? Próbálom megőrizni az utolsó csepp méltóságomat, hogy ne omoljak zokogva a padlóra, kapaszkodnék bármibe, akár fuldokló az utolsó szalmaszálba, még úgy is, hogy csupán magamnak próbálok mentőövet nyújtani. Ha összeomlok, az senkin sem segít, leginkább rajtam nem, de őszintén, rohamtempóban nyargalok a biztos őrület felé. Nekem egy olyan világ nem világ, amiben ők nincsenek benne…
Nem lep meg reakciójuk, nem is vártam mást tőlük, ám a jéghegy csúcsát kapargattuk még mindig, mint három, kivetett lélek, akiket valamiért a Szellemek ennyire egymáshoz rendeltek. Ezért volt mindez? Ezért adtatok melléjük, hogy amikor eljön az ideje, készen álljak a válaszokkal? Utoljára akkor láttam így leereszkedni Sakarit, amikor erőm demonstrálásaként térdre kényszerítettem. Két elvárult Gyermek, akik szeretnének elbújni ez elől, hátha úgy nem éri el őket a tragédia, meghúzni magukat egy apró kiszögellésben, egy résnyi zugban, hogy együtt várják ki a vihar dühödt elvonultát. És nekem tilos eként néznek rájuk most. Hallgatom a legendát, a jövendölést, ami úgy tűnik végül itt ölt testet. Az istenek, a ti, és a többi leszáramzott istenei ugyanolyan gyrlók és esendők, mint ti magatok. És már abban sem kapaszkodhatunk többé, hogy Alignak és Tupilek különb volna. Nincs nagyobb eszme, nemesebb cél, nagyobb jó, csak olyanok, akik kicsit több hatalommal bírnak a többinél. Ez mi a Ragnarökünk, ez a mi pusztulásunk. Ez az, amiről a kiválasztottakon kívül senki sem szerezhet tudomást, mert alapjaiban taszítaná káoszba a legenánkat, minden hitünket, rántaná ki megannyi farkas alól a talajt. Hazugságra épült a világunk. De ha mindenki számára nyilvánossá válik az igazság, az mindent felemészthet. Hát őrizzük meg, hogy megvédhessük, ami fontos. Hogy miért te, Säde? Hát ezért. Eléjük lépek, egyik kezemet Säde arcára, másikat Sakari fejére teszem. A távozónak könnyebb, mindig annak gyötrelem és küzdés, aki hátra marad, de együttérzéssel nem jutunk előrébb. Sose jutottunk, ez pedig nem fog változni. - Nincs más a világon rajtatok kívül, aki jobban tudná, mit jelent ezt az erőt és a vele járó kötelezettséget viselni. Akkor jobban tudná becsülni és aki az én emlékezetemet jobban meg tudná őrizni. Sose biztattam egyikőtöket sem saját kölyökre, mert én sem szerettem igazán egyiket sem, amelyiknek az erő ajándékát adtam. - Szemem karmazsinba fordul, ahogy lényem ősi, bestiális éne kikéredzkedik, hogy saját szemével illesse az övéit. - Nem pátyolgatsz, nem dédelgetsz. Aki erős, az enélkül is túlél, aki nem, az nem méltó az örökségre. Titeket nem bársonnyal bélelt bölcső nevelt, hanem a zord vadon. Nekem pedig olyan utód kell, aki velejéig magába itta mindazt, ami a Legerősebb örökségének méltó tagjává emelte. Elengedtem őket és elléptem tőlük, majd a düledező lépcsőhöz menjek és könnyed, agressziótól mentes érintéssel porrá zúzzam a korlátját. Bárcsak sikerült volna ugyanez az Idegen koponyájával is... - Ez nem lehetőség, Säde. - Néztem hátra a vállam fölött. - Téged választottalak, mert ahogy számodra nem léteznek fontosabbak, úgy számomra nincs alkalmasabb jelölt. És ha még te gyenge vagy ehhez, akkor tényleg nincs értelme a vérvonalamnak. Nekik nincs másuk, nekem is. Túl evidens és ebben nem engedhetek. - Amint minden Testvérem igent mond a megváltásra - feleltem Sakarinak. - Addig pedig... járkálunk, mint a halálra ítéltek. - Legalább annyira voltam lelkes a gondolattól, mint ők, de ez a kötelességem. Ahogy az Idegennek nincs szabad akarata, úgy valójában nekünk sincs választásunk, csak annak az illúziója.
Most még az érintése is éget, dühös vagyok és csalódott, én ezt nem akarom, nem így akarom… én be akarom fejezni. Hát nem érted? Mi lesz azzal, hogy csak az 500-at éljük meg, hm? Utána már mindegy… ne csapj be Sakari, ne kívánj olyat tőlem, Kaapo, amit nem tudok teljesíteni. Tompán vernek bennem visszhangot a szavaim, nem szeretem azt, amerre halad, nem akarom a miérteket, nem akarok megdönthetetlennek tartott érveket. Nem akarok hideg logikát, egész életemben ridegen fagytam bele a világba, de most… mikor öröklétre kárhoztatnál, nem vagyok hajlandó az észérveket előrébb venni. - Lehetnek még ilyenek, odakinn, bárhol. Nem mondhatod, hogy tele lenne a vérvonalad haszontan, alkalmatlan egyedekkel. Ugyan már Kaapo, még én sem vagyok ennyire pesszimista. Ellépek az érintéséből, ez számomra most nem kegy, nem tudom megbecsülni, fáj. Nyelek egyet, próbálom hinni, hogy van kiút, hogy nem keresem hiába, holott tudhatnám, hogyha lenne, már megtalálta volna nekünk. Valóban? Nem, tudod mit, Kaapo? Szerintem nem is kerested, mert így az egyszerűbb, mert ez adja magát, a szívednek legkedvesebb teljesen jogos, azt megértem, és könnyedén mondanám azt, hogy lehet dupla is az áldozatod, örömmel halok a bátyámmal és veled bármikor. Akár a semmiért is. Ám az, hogy ne legyen alkalmasabb utód… mióta is tudod? Néhány napja? Csak azért, mert én vagyok a legközelebb itt ehhez a képhez, ne engem büntess. - Sosem akartalak szemen köpni, Kaapo. Sosem akartam azt mondani, vagy akár úgy érezni, hogy alkalmatlan és méltatlan vagyok az áldásodra. Ám most mégis megteszem. Ez nem lehetőség? Inkább vágom el önként a torkomat, mintsem a végtelenségig kárhoztassatok egy olyan létre, amit egyetlen szikrányi porcikám sem kíván. Válassz mást. Dacolok vele, de tudhatta, hogy meg fogom tenni, és hogy ha valaha be is látom, hogy talán büszkeségnek kellene feszítenie, amiért így gondol rám, túlságosan önző lélek vagyok ahhoz, hogy behódoljak ennek. Hogy csak úgy fejet hajtsak egy már most gyűlölt létnek. Mondd csak, Kaapo, te látod a méltánytalan jövőt? Valaki olyannal a birodalmad csúcsán, aki holtodban megvet, és gyűlöl azért, mert itt hagytad, és elvetted tőle a másik felét? - Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Fordulok sarkon, nem csinálom. Kényszeríteni akar? Tegye. Érezze már most a mindent felperzselő lángot, a könnyedén éledő, vak gyűlöletet, mit az elkeseredett tehetetlenség tüze táplál. Tessék, fossz csak meg a szabad akaratomtól, tégy erőszakot a lelkemet, aggass koronát a fejemre, de istenemre mondom Sangilak, a Legerősebb, a pusztulásba vezetem őket. Nem dacból, nem bosszúból. Egyszerűen nem engem keresel, csak nem vagy hajlandó belátni. Tokostul szakad ki az ajtó, ahogy forrongó indulataimnak engedvén rácsapok kifelé menet, ha ugyan… nem ér utol hamarabb a bátyám képmutató, szenteskedő visszatartó mozdulata, vagy Kaapo tajtékzó, csalódott haragja. Mindkettőre számítok, de remélem tudják, hogy én már nem fogok leállni, addig nem, amíg a tudatom a helyén, és nem nyel el az álnok nyugalmat hozó homály.
Úgy érzem, hogy a helyzetben kivételesen valamiféle fal szerepét próbálom betölteni - ha másommal nem is, hát a jelenlétem súlytalan szilárdságával. Nekem szükségem van az érintésre, éppen annyira, amennyire fáj is, hogy ezt így kell érezzem. Nem szoktam hozzá. És Säde érzéseit sem akarom megcsúfolni azzal, hogy bezzeg én, én nem húzódom el előle. A húgom kérdése megfagyasztja az arcvonásaimat. Dehogy élnék! Rá akarom vágni, javasolnám neki, hogy inkább menjen és nyeljen le egy újabb üveg vodkát, hátha észhez tér, és nem tesz fel ilyen idióta kérdéseket. A fejemben rend van, és hűvös, a gyomromban tombol a testvérem hóvihara, és ezzel a kettősséggel hirtelen nem tudok mit kezdeni. Nem tudom, hol érek véget én, hol kezdődik ő: hogy pontosan hol van az a válaszvonal, ahol Kaapo ragaszt össze minket. - Nem. Nem tudom. A fenébe is Säde, ő Kaapo! Mit számít, hogy mit tennénk? Sose számított! Mennyit öltünk volna, ha ő nincs? Hányszor haltunk volna meg, ha ő nincs? Mi marad nekünk, ha ő nincs... Az ereje a világban. Elvárnám, hogy ne szegjen parancsot. Elvárnám, hogy hajtson fejet, mert én is ezt teszem és úgy gondolom, hogy az ő helyében is ezt tenném. Nem, valószínűleg nem tenném, de a nézőpontok váltakozása nem tesz túl jót az objektivitásnak. Nekem... nekünk könnyebb dolgokat elvárni, amikor ránk már nem vár semmiféle elvárás. De ha én lennék az ő helyében Foggal-körömmel harcolnék azért, hogy megakadályozzam ezt az őrületet. Valamelyest még irigy is leszek, hiszen nála nincs alkalmasabb jelölt Kaapo szerint. Nagy szavak ezek, és tudom, hogy a lehető legkomolyabb tartalom van mögöttük. Mégis, itt most egy egész vérvonal sorsáról van szó, ami nem nekem fontos, hanem Kaapónak. Csak ezért válik nekem is azzá. Hirtelen pattanok fel, amikor Säde saját torkát ajánlja. Ingerülten kapok utána, ahogy sarkon fordulna, pontosan azzal az erővel, ami elől menekülni akar, hogy visszarántsam, hogy megpróbáljam a két karom ketrecébe zárni és nem engedni el soha többé. Ne csináld ezt, ne menj el... - Visszajöhetek? - kérdezem halkan, hogy az ajkamba harapva pillantsak Kapoora, nem foglalkozva a könnymaszatos arcommal - Ha veled halok Kaapo, visszajöhetek a húgomhoz? Ahogy te hozzám? Akkor nem kellene egyedül hagynom, akkor mindig vele lehetnék és az örökséged is tovább élne. Mit kell tennem ahhoz, hogy ez megtörténhessen? Megremeg a hangom. Talán ez megoldás lehet, és van rá mód, még az Őrzők előtt is fejet hajtok, amíg élek, az emberek vétkeit is megbocsátom, csak mondja azt, hogy van rá esély! Kétségbe esetten kapkodom a tekintetem kettejük közt, és bolondnak érzem magam. Vakmerőnek. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodónak. De mi van, ha nem hülyeség...? Mi történik akkor, ha tényleg működik, hiszen tudom, hogy nem csupán az Ősök szellemeit lehet az élőkhöz hozzáláncolni... Ha még mindig ölelem, ha ölelhetem, hát az övének próbálom támasztani a homlokom, ha engedi. - Kitalálunk valamit, jó? Mi mindig kitalálunk valamit... Szeretném, ha Kaapo is csatlakozna hozzánk, de ki tudja, talán meg sem történt az egész, talán csak magam elé suttogva próbálom meggyőzni mindhármunkat arról, hogy ez nem a vég, hogy ez nem az utolsó elválás előszele, egyszerűen csak az... anyagban bekövetkezett változás kezdete.
Sose volt kenyerem a magyarázkodás vagy a meggyőzés. Kijelentettem. Pont. Fogadja el mindenki, ne kelljen órákat vitázni, vagy essenek a torkomnak, ha nem tetszik, amit hallanak. Utálom bizonygatni az igazamat, vagy szavaim létjogosultságát, a döntéseim miértjét, s most mégis egy helyzetbe kényszerültem. Lehetnek még ilyenek odakinn... Bárhol... Mintha nekem az odakinn és a bárhol egy csettintésre elérhető volna, mintha akarnék velük foglalkozni. A fél életemet úgy "éltem", hogy senki máshoz nem szóltam, nem istápoltam örökségem többi tagját, léteztek, voltak a világban, de apátlanul. Most pedig elvárnák tőle - akár a Szellemek, akár ők ketten -, hogy hirtelen tárjak ki minden ajtót és ablakot? Bennem megrekedt az idő. Az, amit élve töltöttem és az, ami holtomban kísért. A világ nagy része kiesett számomra, a valódi felfedezés és vándorlás nekem még csak most kezdődne, ám se időm, se terem, mint egy újszülött, akinek csak a gyerekágy rácsáig létezik élet. Mások. Odakint. A lehetetlent kéred tőlem azzal, hogy ennyi év nektek-ítélés után másokhoz küldenél. Hogy keressek, felmérjek. Erre a döntésre is négyszáz masszív év vitt rá, s bármiben le merném fogadni, hogy ennyit újból nem kapok. Nem akarok kedves utódot, olyat, akiben buzog a szülői szeretet és gondoskodás. Nem akarok kegyetlen zsarnokot, aki rám süti saját bélyegét a meglévők mellé. Nem akarok szívtelent, aki csak a hatalmat látja, örömmel öleli magához, de engem csak eme erő hordozójának, poros tokjának tekint. Vigyen tovább, őrizzen meg a saját eszméi mellett, tudja, mit jelent, hogy rá bíztam valamit. Annyi rossz döntés után ez az egy hadd legyen hibátlan... Mind a ketten tudják, mind a ketten vihetnék tovább, de nekem különbözőképp kell kitüntetnem őket. S azt se mondhatom, hogy amennyiben Säde fejet hajt, Sakari életét meghagyom, vagy fordítva, mert az Ősök tudnák, hogy akit a helyére viszek, mint szívemnek legkedvesebbet, imposztor lenne. Mindennél jobban szeretném átverni, megtéveszteni őket, ám ez hiú ábránd. Elfordul, ellép, én pedig nem nyúlok utána, leveszem róluk a kezem, hagyom, hogy kilépjenek az érintésből. Sírsz, Sakari? Megint sírsz... Megint csak mi láthatjuk, megint csak mi érthetjük. Ugyanúgy dacolna ő is, mint a húga, Säde pedig ugyanúgy a döntés elfogadására biztatná, ha a helyzet fordított lenne. Egymás tükörképei, saját belső viszályuk kétségbeesett és haragos hangjai. Nem szólok, ez az ő viadaluk, amit szigorú pillantással követek. Egy egész két felének harca, ami mellett én ismét csupán figyelőként létezhettem, mint megannyi évszázadon át. Nem értitek? - Ti voltatok az egyetlenek, akik akkor is tudtátok, hogy létezem, amikor mindenki más számára halott voltam, legendákban és mesékben élő mumus, elvadult szörnyeteg. Önzés azt kérnem, hogy ha már ilyen hamar eljön hozzám ismét a halál, ne pusztuljak újfent elégedetlenséggel a lelkemben? Megrebben a szemem, amikor rájövök, hogy hangosan kimondtam, ami a gondolataimban kellett volna csak, hogy lézengjen. Ahogy rájuk nézek, visszarángatva eszemet a valóságba, egyetlen kívánságom van: bár eggyé tudnának olvadni. Bár ne hasították volna ketté a Szellemek azt, aminek egynek kéne lennie, akkor most nem volna ennyi kérdés, kétség és dacos kapaszkodás. - Ötven év. Ennyit kell várnod, hogy újból mellette lehess, de ezt az időt csak ő fogja érzékelni, neked könnyű és gyors lesz, mintha csak elaludtál volna egy pillanatra. - Az egyetlen, ami felől nem volt kétség, az a viszontlátás. Két lélek, amelyek ennyire ragaszkodnak egymáshoz... lehetetlennek tartottam, hogy Sakari ne tudna visszatérni hozzá. Ebbe a bizonyosságba pedig belesajdult a szívem és szerettem volna velük együtt sírni. Helyette viszont elmosolyodtam, a karmazsinvörös szempár pedig olyan szeretettel ajándékozta meg őket, amilyenben talán eddig csak Akiak részesülhetett. Döntöttem, Denaali. Tényleg döntöttem. - Szeretnék ezúttal békével meghalni. Úgy ölelni a Testvéreimet végre, ahogyan ti egymást. Tudjátok... azt hiszem, egy kicsit tényleg elfáradtam. - Békére vágyom az örök háború után, igazi pihenésre, amit én is annak tekintek, nem kényszerű büntetésnek, dühítő száműzetésnek a senki földjére. Önzés, tudom jól, de nem vagyok hálátlan. - Gondolod, hogy tényleg magadra tudnánk hagyni téged, Säde?
- Inkább haltunk volna meg, legalább együtt tettük volna. Vágom rá, ebben a szent pillanatban számomra csak ez a lényeges. A tény, hogy nem úgy lesz, ahogy akartam, és hogy nincsen beleszólásom, mert a fejem fölött döntenek. Ennyi idős fejjel meg kell érnem, hogy mint egy taknyos kölyöknek, megparancsolják, mit tegyek. Már taknyos kölyökkén sem igazán tűrtem, és most is a torkomon akadt a béka. - Nekünk… Sakari, semmi sem marad. Hát nem érted? Nincs többé Mi. Te vagy és én. Külön. Elevenembe hasítanak a szavak, és érzem, hogy megállíthatatlanul szakad ki belőlem könnyek formájában a fájdalmam. Gyűlölöm a világot, és most benne mindenkit. Ez nem történhet meg, nem lehet így vége kettőnknek. Erőszakkal, könnyekkel, fájdalommal, hogy aztán minden csak az én nyakamba szakadjon. Mi marad nekem? Hatalom? Könyörgöm, hát mikor akartam hatalmat? A felelősség terhe is büdös Amarokként, nemhogy egy vérvonal csúcsán állva. Nevetséges a kép. Säde Saaristo, mint a legerősebb. Ha nem sírnék épp, röhögni kezdenék, az is biztos. Én nem látom magam előtt, nem is akarom, de istenemre mondom, megpróbáltam, de nem jön, semmi bizonyosság afelől, hogy így lenne jó, nem létezik a szememben. Összetörten, tán mindhármunk fájdalmától reszketve hagyom, hogy Sakari fogva tartson. Istenem, tán sosem zokogtam úgy a vállán, mint egy kisgyermek, sosem voltam gyermek sem, jég és fagy, ketrecbe zárt vadállat, fenséges fenevad, büszke húg, s kölyök, és most… Most mi vagy? Semmi sem vagyok. Gyűlölöm a gondolatát annak, hogy számolnom kellene, mennyi érintés, mennyi ölelés, mennyi szavak nélküli pillantás maradt még hátra nekünk, mielőtt eltépnék a köztünk feszülő eltéphetetlent. Megfulladok. Csípi a szemem a sós permet, nem látok semmit, de nem is akarok. Csak Sakari illatát szívom magamba, mintha legalábbis nem ismerném jobban bárminél. Ujjaim görcsösen markolják a szövetet, ami a testének feszül, csak egy kicsit… elveszni a mostban, bár belefagyhatnánk, bár most robbanna darabjaira a világunk, bár elmehetnék Veletek.
We've been here forever And here's the frozen proof I could scream forever We are the poisoned youth
Azt hiszem, vigaszt kellene lelnem a szavaiban, egy villanásnyi reményt, hogy majd jobb lesz, de nincs, nem jön, és nem is akarom. Ostobaság. Szellemként, nem lenne ugyanaz, soha semmi. Egyedül lennék, ugyanúgy, duruzsolhatnál a fülembe, de nem érinthetnélek, nem lophatnám el többé a kakaódat, nem verhetném be a képed, nem lenne minden szívdobbanásunk ugyanolyan. A homlokunk összeér, hallom a hangját, de nem tudom, nincs szívem kimondani, hogy talán most nincs mit kitalálni. Hogy ezt valakik a fejünk felett már születésünkkor kőbe vésték. Ám hol kellett megírva legyen, hogy ez nem csupán Sangilak áldozata? Ki mondja meg, hogy a szívem nem lehet majd bosszúvágytól terhes? S ki garantálja, hogy a szellemek nem küldenek perceken belül utánuk, mert nem vagyok hajlandó meghajlani az akaratuk előtt? Ötven év bőven elég, hogy tönkretegyek mindent, és nem azért, mert akarom, hanem mert nem hiszek abban, hogy én erre megfelelek. Ha ezer évig győzködnének, sem látnám be, hogy alkalmas vagyok rá. Bizonyára ezt Kaapo is pontosan tudja, ezért nem hagy választást. Érzem a pillantását, és az elevenembe hatol, mert tudom, igenis tisztában vagyok vele, hogy ez épp annyira fájdalmas neki is, ám ettől sajnos képtelen vagyok jobban érezni magam. Mások fájdalma rendkívül ritkán töltött el örömmel, kegyetlen vagyok, és kérges szívű, de határaim még nekem is vannak. - Magamra fogtok hagyni. Suttogtam el csendesen, mert ez tény, mert meghalnak, és én itt maradok. Mindegy, miért teszik, mindegy, hogy senkinek sincs választása, meg fog történni. S akkor… magam leszek. Ötven évig, vagy tovább, azzal a tudattal, hogy az én békém már sosem jön el, holott, nem áltatnák senkit, bőven elég volt már ennyi az életből. Fájón szakadtam ki Sakari ölelésből, hogy Sangilak elé lépjek, még könnymaszatos arccal is túlontúl büszkén, és megzabolázhatatlanul. Most én fektettem reszkető tenyereimet az arcára, néztem sötét íriszeibe, és szöktek ki ajkaimon az utolsó szavak, amiket úgy hiszem, ma még képes leszek kimondani. - Kérlek, csak… próbáld meg. Ha nem sikerül, megteszem, itt maradok élőholtként a világban, de legalább próbáld megadni nekem azt az esélyt, hogy a Bátyámmal és Veled halhassak.
- Ez nem igaz. Felelem elszorult torokkal, dühös és kétségbe esett gyermekként tiltakozva a húgom szavaira. Én nem akarok arra gondolni, hogy mi már csak külön létezünk, hogy nincs többé "ők", csak "ő" meg "a másik". Milyen világ az, amelyikben nem A Saaristo ikrek tespednek a Tanácsteremben? Én nem hiszem el, hogy ennek következetesen meg kell szűnnie, hogy az elmúlással véget kellene érjen valami, ami egyesített bennnket. És mégis tudom, hogy ez lehetetlen. Nem lehetek egyszerre itt és ott, nem felelhetek meg egyszerre két elvárásnak és nem teljesíthetem egyszerre a szívem két vágyát. - Én nem akarom, hogy a húgom öngyilkos legyen! - szakad fel belőlem kétségbe esetten, fél évezred büszkesége hullik a porba itt és most rólam és róla is. Rólunk, ami ugye talán már nem is létezik igazán - Én nem akarom, hogy Kaapo csalódjon bennünk. Folytatom tovább, mintha csak egy láthatatlan, harmadik személyhez beszélnék. Csak úgy, min tettem azt Vincent sírjánál, amikor úgy tűnt, az Istenek ereje végleg magamra hagyott. De most, hogy itt áll mellettem sem érzem magam erősebbnek egy újszülött borjúnál. Kaapo szavai olyan erőteljes hatással vájnak elevenembe, hogy minden hír ellenére a végletekig elszégyenlem magam. Még az is megfordul ebben a jeges zavarban, amiket érzéseknek és gondolatoknak kellene neveznem, hogy egészen eddig bolond, hisztis gyerekként viselkedtünk. Hát persze, hogy nem önzőség. Az áldás és a titkok, amikben részünk volt és van általa, úgy hittem, bármilyen árat megérnek majd. És most, amikor itt lenne az ideje a törlesztésnek, egész egyszerűen érvénytelennek tűnik minden bankjegy, lyukasnak minden érme. Sír a húgom. Ezt soha senkinek sem lettem volna képes megbocsájtani. Megszámlálhatatlan cafatra téptem volna az okozó lelkét, aztán a testét is. De most nem tehetem, nem is akarom talán, csupán hirtelen, egy-egy villanásnyi időre üvöltenék rá Kaapóra, hogy fogja be a száját. Adjon időt. Adjon bármit, csak ne reszkessen Säde a karjaim közt! De még mindig sír a húgom. És én nem tehetek érte semmit, csak az övével együtt reped meg a szívem. Ötven év. Megfeszül az állkapcsom. Kibírsz ötven évet, Säde? Talán... Talán én képes lenné rá, nekem még itt lenne Eden, aki segíthetne. Tudna egyáltalán? Megértené ezt egyáltalán bárki a világon? Remegő kezekkel engedem útjára lelkem másik felét, ijedten, riadtan, hiszen mostantól semmiben sem lehetek biztos, ami kettőnkkel történik. Minden pillanat lehet majd az utolsó, bármelyik lépésben lezuhanhatok, s ki tudja, lesz-e még lehetőségem valaha felállni. Villámcsapásként ér az inger, hogy fel-alá járkálással próbáljam könnyebbé tenni a fulladást a mellkasomban. Ökölbe szorult kezeimet olykor-olykor a szám elé tapasztom, mintha csak a feltörő hányingert akarnám valahogy odabent tartani. És akkor kimondja azt, amit nem akartam hallani, amitől felkiáltanék, hogy nem, vissza az egészet, én ezt nem fogom megengedni, sújtson le rám mind a Tizenhármak haragja, akkor sem adom a testvérem még Alignak zsarnoki akaratának sem, öljön hát meg mindkettőnket, de ez elfogadhatatlan. Feszült várakozással fürkészem Kaapo arcát, és életemben először... kételkedek benne. Annyi merszem már nincs, hogy szavakba is öntsem a kérdéseimet. A vádjaimat. Mi garantálja, hogy valóban meg fogja próbálni? Vagy ha meg is próbálja, akkor mi fogja megakadályozni, hogy csupán saját szeszélye szerint ítéljen mindenki mást bukásra azért, hogy Säde kénytelen legyen betartani a szavát? Gyűlöllek Kaapo, ezekben a percekben úgy tartok tőled, mint egy sebzett vad a szerető kéztől. Én szeretlek! Érted?! Ezért sem vagyok képes a torkodnak ugrani, holott a poros levegőt kavarja már a torkom morgása, fáj az ínyem, saját nyelvem sértik megnyúlt tépőfogaim, mert ha nem lennél az, aki, hát lássa lelkem Alignak, már rég feltéptem volna a torkodat. - És megesketed az Őrzőket, hogy bármi is történjék, ha Alignak a feje tetejére fordítja ezt a sárgolyót, akkor is hozzá kötnek majd, amilyen gyorsan csak lehet. Nem akarok haragudni rád. Kérlek, érezd, hogy kétségbe vagyok esve! Legyél okosabb nálam, legyél bölcsebb, és halld meg a parancsoló élben, hogy pontosan azt a magányt nem akarom a húgomnak, amit Neked kellett átélned. Tudd, hogy én is oda akarok menni, hogy megölelhesselek, az istenekre, farkas testében vackolnék be veletek egy szűk és sötét barlangba csak azért, hogy együtt lehessünk. De nem tudom megtenni. Túl szilajjá tettél.
Kezdőlap
//
