~Ó, hogy nincs hatalmon? Az mindjárt más, akkor már rögtön nem olyan elbírálás alá esik, ha veszélyezteti a falkát, és svédasztalra teszi a szerelmét, meg az Alfáját! Különben is, érdekes módon te is magasról szartál az ősökre, egészen addig, amíg nem lettél személyesen érintett a témában... Rohadtul dühös voltam, mert úgy csinál, mintha ő akár egyszer is komolyan belegondolt volna abba, hogy esetleg ezek az ősök számítanak bármit is, azon kívül, hogy valaha éltek, és most már halottak. És természetesen fogalma sincsen arról, hogy miken mentem keresztül, és... ~Azon vagyok, hogy minden rendben legyen, Duncan, de ezt hogy is tudhatnád, ha egyszer felénk se nézel! És amíg te a magas lóról pofázol, hogy mit b@sztam el, addig Gabriel minden este meghal egy kicsit, amikor valaki nyílt erőszakot alkalmaz a falkán belül. Ahelyett, hogy segítenél, most engem provokálsz, és közben Gabriel szenvedi meg a legjobban. A kib@szott ősök miatt! Igen, tudom, hogy ez titok, de ettől függetlenül nem bírtam tovább, képtelen voltam elviselni, hogy Duncannek mindenről szilárd véleménye és elképzelése van, emellett pedig annyira el van tájolva, mint egy megmágnesezett iránytű. ~Akkor meg? Mi a sz@rt akarsz, he? Mi kell neked??? Ha itt lettél volna, tudnád, hogy az elmúlt hónapokban mást se csináltam, csak mindenkinek segítettem, mindenkivel törődtem, aki kért belőle, és amint elkezdtem csak egy pillanatra is saját magammal törődni, te meg a többi okos azonnal nekem ugrik, hogy micsoda felelőtlen segg vagyok... Mert így volt. Ott volt Gabriel, ott volt Liu, Patrisha... Tarának is segítettem volna, ha adott volna rá alkalmat. De nem, Castornak ne legyen egy perc öröme sem, azért Alfa, hogy békét és boldogságot hozzon a falkára, de úgy, hogy ő ne részesüljön semmiből. És akkor ezek után még felróják, hogy legalább a hálószobámban akad pár óra felhőtlen örömöm, amikor idézem "párszor meg*rom" Patrishát. Meg a kis f@szomat, ennek most vége van. Amikor azt mondja, hogy játsszuk le, felkapom a fejemet, és megvető tekintettel nézek Duncanre. Hogy juthattunk idáig? Nem akar átállni, és most bunyózni akar? Velem? Na, és mi a biztosíték arra, hogy ez nem a hegyiek ötlete volt? Meghalni biztosan nem fogok, de ettől függetlenül legyengülhetek újra... ~Szánalmas vagy, Duncan. Nem tudom, hova tűnt belőled az a részed, amiért meghaltam volna, de remélem, hogy ha még megvan valahol, akkor holnap reggel leköpöd a saját tükörképedet.~ Nyíltan hátat fordítok neki, de egyelőre még nem indulok el, inkább csak felnézek a Holdra, és roppantul utálom az érzést, hogy egy részemet megint kiszakították belőlem. ~Minden esetre, én számítok a régi énedre, Fiam. De addig is... Hagyok egy kis emlékeztetőt ennek a Duncan imitátornak.~ Szélsebesen fordultam vissza, és ugrottam Duncanhez. Le akartam teperni, leszögezni a földre, ha kell, akkor előbb lefárasztani egy kicsit. Azzal nem volt alkalmam foglalkozni, hogy esetleg védekezik, és betalál néhányat. Tűrtem, szűköltem, de nekem a pofája kellett. Addig-addig harcoltam, mígnem valahogy kipeckeltem a pofáját, és egy erőteljes mozdulattal ki nem téptem a nyelvét a helyéről, bármi is volt az ára, ami a sebesüléseimet illeti. ~Ha még egyszer így beszélsz velem, a fejed is jön...~ Elugrottam tőle, az izomcafat pedig időközben emberi nyelvvé alakult a mancsomban. Ránéztem, és annyira elborzadtam, hogy egy gyors mozdulattal bevágtam az első bokorba.
Így se jó, úgy se jó, most akkor hogyan jó? Ha elmondom a véleményem az a baj, mert úgy tűnik, magasról beszélek - haha, éppen életem csúcspontját élem -, ha nem mondok semmit, az a baj. Ha felkínálom, hogy tessék, verjen, ha annyira kikívánkozik belőle, provokálom, de ha elutasítottam volna, akkor gyáva vagyok. Van sapka azért vagyok egy tetű, nincs sapka, akkor meg azért. Leültem, és úgy hallgattam, egyszer sem vágtam közbe, nem rezzentem, bármit is kérdezett, csak egy ponton tettem hozzá csendesen megjegyzést. ~ Te az elmúlt pár hónapban, én az elmúlt pár évben csináltam vesszőfutást, hogy mindenkinek megfeleljek, mindenkinek jó legyen. ~ Nem dühöngtem, nem kiabáltam. Már nem. Ha tapsot és hajbókolást várt azért, mert alfaként azt tette, ami egy alfának a kötelessége - foglalkozott a többiekkel -, akkor most rossz helyen kopogtatott. Én se kaptam és kértem grátiszt, mert valaki seggét kihúztam a szarból, ez volt a feladatom. Ha nem végeztem tisztességgel, akkor kaptam a pofonokat, üvöltést, lecseszést, azt, ami ilyenkor kijárt, és tudtam, hogy megérdemlem. ~ A régire? Melyikre? Amelyik ámokfutást rendezett és Chicagóban rágyújtotta egy családra a lakást, amelyik befogadott egy kislányt, amelyik szerelmes lett, amelyik elbizonytalanodott, amelyik a segítségedet kérte? Válassz kedvedre, mind megvan. ~ Díjnyertes példány mindegyik a maga degenerált, elcseszett formájában, és amikben egyetlen közös van: Castor mindet látta. Néhányan lemaradtak az egyikről, mások a másikról, de ő az összest HD minőségben kapta. Amikor azt mondta, hogy emlékeztetőt hagy, volt egy másodpercem felkészülni a büntetésre. Nem ellenkeztem, mikor rám vetette magát, hogy kifeszítse a szám, és kitépje a nyelvem. Ő volt az alfa, ő büntetett, nekem az volt a dolgom, hogy ezt elviseljem és eltegyem emlékbe egy jól kivilágított polcra. Fájt a szám, hiányzott a nyelvem, és vért nyeldekelve, szűkölve felálltam. Ömlött a vér a számból. Magamban kicsit kuncogtam. Az öccse megszabadította a fél szemétől, hogy ne lásson, nekem kitépte a nyelvem, hogy ne beszéljek. Már csak ólmot kéne önteni valaki fülébe - mondjuk a tesóéba, hogy körbeérjünk -, hogy ne halljon. ~ Szóval Gabe-en átok van ~ gondoltam két véres köpet között. ~ Kellemetlen. "Ellenszer" van? ~ Néztem, ahogy félrehajította a nyelvem. Mióta lett ilyen finnyás? Legutóbb szívbaj nélkül kivéreztetett a jégdarabolóval, most meg undorodik egy nyelvtől. Ja, hogy azért, mert az enyém! Hát bocsesz! Ha válaszolt, ha nem, visszaváltoztam - ami sokkal gyorsabban, fájdalommentesebben ment, mint a farkassáválás. Hiába nem vadásztam, a farkasom mégis jóllakottnak érezte magát. Ez van, mazochista dög. ~ Valamelyik Duncan be fog nézni a hotelbe ~ indultam vissza a ruháim irányába. ~ De beköltözni nem fogok, amíg Tara nálam van. ~ Megígértem neki, hogy edzem, felkészítem a kisebb de Luca ellen amennyire lehet, és amíg nálam van, nem fogom hagyni, hogy bántsák. Ha elköltözik, onnantól az ő dolga, hacsak nem kér segítséget. Felöltöztem, mert ahhoz azért még jócskán hideg volt, hogy ádámkosztümben szaladgáljak. ~ Esetleg, ha valami csoda folytán úgy gondolod, hasznom veszed, tudjátok, hol találtok meg ~ lendítettem a hátamra a táskám, és a motorom felé vettem az irányt, hacsak nem volt még valami mondandója. Én mindenesetre érzésem szerint eléggé egyértelművé tettem - ha mással nem is az utolsó mondatommal -, hogy nem szándékozom belátható időn belül elhagyni a várost. Hogy ezt mennyire hiszi el, az már az ő problémája.
Az erdőben találtam egy elhagyatott házikót. Pont olyan, mint a mesében. Kissé már benőtte itt-ott a buja, zöld növényzet, de a célnak megfelelt. Volt fedél a fejem fölött és szem előtt sem voltam túlzottan. Véletlenül akadtam rá, amikor az erdőn átvágtam és egyre beljebb hatoltam a sűrűjébe. Óvatosan közelítettem meg a házat, de mint kiderült valóban lakatlan volt, nem csak első blikkre. Azonban éreztem, hogy más farkasok illatát még haloványan tartalmazza nem egy helyiség. Ennek egyszerre örültem is, meg nem is. Ez ugyanis azt jelentette, hogy időnként - talán éppen teliholdkor - ide jön vagy jönnek a farkasok. Reméltem, hogy egy falkáról van szó, bár az illatnyomok már csak töredékként voltak meg mégis úgy tűnt, nem egy illetőtől származhatnak.
Első éjszaka nem aludtam egy szemhunyásnyit sem az új helyen. Kifejezetten féltem, hogy rám fogja törni Jared az ajtót. De nem történt semmi ilyesmi. Kitámasztottam a székkel az ajtót, bár jól tudtam egy vérfarkast nem állíthat meg ennyi. Valamikor hajnalban aludhattam el, mert reggel arra ébredtem, hogy csörög a mobilom. Igen, meglepő módon én is haladtam a korral. Manapság már azért kinézik az embert, ha nincs otthon internete. A telefon és a mobilitás meg egyszerűen nélkülözhetetlen. De nem bánom, hogy kellett vennem egy telefont még évekkel ezelőtt. Azóta is megvan, bár már igen régi darabnak számít. Viszont szeretem és megszoktam a szilikonos borítását, hogy leejthetem, lehet poros vagy vizes nem lesz baja egykönnyen. Igazán strapabíró.
Úgy gondoltam átnézem a házban lévő tárgyakat és kiszelektálom, ami nem jó. Így kipakoltam napközben a ház elé és a "kupiban" nekiálltam átválogatni a tárgyakat. Három kupacba gyűjtöttem az eszközöket. A "használható", a "megmenthető" és a "felejtsd el, kuka" kategória nyertesei feküdtek előttem immáron rendezett sorokban, amikor rájöttem éhes vagyok. Az első két kategóriába tartozó darabokat behordtam a házba, majd előkerestem az utolsó előtti energiaszeletet, ami még a táskám mélyén lapult. Kissé összenyomódott, de nem foglalkoztam ezzel csak kibontottam és nagyot haraptam bele. Azonban megállt a számban a falat. Hangokat hallottam kintről, s megmerevedett minden tagom a lehetőségre Jared eljött értem. Bár kizártnak találtam, hogy megtalálhatott ennyi idő alatt mégis a piszkavasat vettem fel, majd indultam lassan, remegő térdekkel kifelé a házból, hogy megtudjam mégis ki mászkál odakint.
Betty és a szülei ma reggel elmentek otthonról a nagymamájához, és nem jönnek haza,csak holnap vacsorára. A múltkor nem igazán sikerült jól a terepszemle a teliholddal kapcsolatban, úgyhogy gondoltam, teszek még egy próbát. Úgy tűnt, hogy jó irányba indultam el,mert fél óra farkasként eltöltött portya után már az erdőben csatangoltam. A szimatom nem hagyott cserben, békésen és nyugodtan telt az utam. Találtam egy patakot is, amiből jóízűen lefetyeltem ki a vizet. Hihetetlenül jól esett a kristálytiszta nedű, még a mellső mancsaimmal is beleálltam a vízbe, és lógó nyelvvel, lihegve élveztem a lábáztatást, és azt, ahogy a fák között csendesen fújó szellő borzolja a bundámat.
Nagyot szippantok a levegőből, és hirtelen meghallom, ahogy reszket a borok, de a szélirány ellenem dolgozik, így nem vagyok képes megmondani, hogy mi lapul meg benne. A mancsom csobban a vízben, ahogy kiemelem belőle, és fejemet lesütve lopódzok a borok felé. Egy nyúl! Egy nyúl az! Istenem, de rég kergettem, fogtam, ettem tapsifülest! Annyira megörülök a lehetőségnek, hogy mellső mancsaimmal megemelkedek a földről, felugrok kissé, de a nyulam persze kereket old időközben. Panaszosan nyüszítek fel, és vetődöm utána. Menjünk, rohanjunk, gyerünk! Futás!!! ~Elkaplak, elkaplak és megeszlek, te! Hiába menekülsz!~ Az ismeretlen terepen kacsázok, néha megbotlok egy-egy ágban, de nem veszítem el a nyulat. Azt sem veszem észre, hogy egyházhoz kergettem a is tappancsost, csak akkor, amikor már átugrottam a kerítésen, egyenesen valamiféle kupacba - nem tudtam, de bútorok, berendezési tárgyak.
A nyúlnak már nyoma sincs, cserébe én, a Fehér Galléros farkas, éppen egy törött asztal törött tetején fekszem. Nem tudom, hogy már eleve törött volt-e, vagy én tettem, de nem volt időm sajnálkozni, mert megéreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ahogy csak tudok, felpattanok, és kikecmergek a törmelékek közül. Érzem, hogy farkassal van dolgom, de azt is kiszagolom, hogy fél. Ezen felbuzdulva arra gondolok, hogyha csak nem kiált utánam, akkor én inkább elnyargalok, és kihasználom a félelmét - talán nem ért neki annyit az asztal, hogy utánam jöjjön és kibelezzen... A múltkori farkasnak igaza volt... Másodszor jövök ki, és megint egy farkasba botlom. Előbb-utóbb rossz végem lesz.
Elindultam kifelé, mire a lábam között egy nyúl rohant be a házba, majd valószínűleg a konyhába menekült, amikor hátra néztem. Már kezdtem megnyugodni, hogy vaklárma, amikor egy hangos csattanásra lettem figyelmes. Visszafordultam hát, és elindultam kifelé az ajtón, hogy megnézzem mégis mi a fészkes fene volt ez. Egy hatalmas, fekete és fehér galléros farkas fekszik egy most már teljesen törött asztalon. A fegyvert még nem eresztem le, de a látvány mosolygásra késztet. Mégsem tettem rosszul, hogy a kuka kategóriába soroltam az asztalt. Nem lett volna képes semmilyen súlyt sem megtartani. Ha nem lenne ilyen közel és nem érezném belőle a szörnyetegét azt mondanám valami farkaskutya lehet. A bundája szép, ápoltnak tűnik. Akár még házi kedvenc is lehetne.
Minden esetre megnyugszom kissé, hogy nem Jared az és a fegyverem is lejjebb engedem. - Ki vagy és mit akarsz? - Kérdezem tőle, de látom, hogy menekülni akar. Lehet, hogy csapda, de vagyok olyan kis hülye, hogy eldobom a fegyvert. Egyszerre elmúlik a félelmem és izgatottság lesz úrrá rajtam. ~Végre megtaláltam egy farkast, meglesz a falka is hamarosan!~ Utána indulok előbb szép lassú, nyugodt léptekkel, s ha szökni akarna utána futok. - Nem foglak bántani, várj egy kicsit! - Mondom neki, ha fut akkor már kiabálva. Örülök, hogy összefutottam vele és remélem, ha sikerül beszélünk elvisz az övéihez. Úgy kell nekem a falka, mint egy falat kenyér. Különben végem. Nem azért, mert egyedül nem bírok megélni a jég hátán is, hanem az üldözőm miatt. De ez egy más kérdés.
Egyenlőre nem változom át, bár lehet úgy gyorsabb lenne utolérni meg talán kommunikálni is. Azonban reménykedem abban, hogy nem fog elmenekülni és tudok vele beszélni. Annyi mindent kell kérdeznem tőle. Régen nem találkoztam már farkasokkal. Jareden kívül nem is volt dolgom egyel sem, amióta eljöttem hazulról. Az is jó tizenegy éve volt már, ha nem tizenkettő. Hiányzott apám, a nővérem a falkánk. De most egy másik, új falkára volt szükségem. Bár nem tehetek arról, hogy Jared bekattant, másra mégsem hozhatom a bajt a szeretteim nem tehetnek semmiről. Igazából én sem, de ami megtörtént megtörtént. A múlton nem tudok változtatni, inkább megrázom magam és megyek tovább előre, és hátra se nézek. Legfeljebb akkor, ha üldöznek.
Az első két kérdését még hallom, amikor nekiiramodom a futásnak, aztán éppen hogy elérném a kerítést, amikor kiabál, hogy várjak, és hogy nem fog bántani. Hirtelen fékezek le, és visszafarolok az irányába, hogy láthassam az alakját. Na igen, ezt a mondatot már annyiszor, annyi farkastól hallottam már, és elmondhatom, hogy az esetek kilencven százalékában bedőltem a hazugságnak. Ennek ellenére ennek a nősténynek a hangjából hiányzik az a fajta negédesség, amivel a dominánsok általában a mézes madzagot szokták az orrom előtt huzigálni. Talán épp ez a gyanús, hogy most nincs semmiféle madzag. Megrázom a bundámat, tisztes távolban tőle. Apró forgácsdarabok és kisebb-nagyobb szálkák repülnek ki belőle a mozdulatra, aztán lassú, kecses léptekkel közelíteni kezdek felé. ~Anélkül az izé nélkül a kezedben meggyőzőbb lenne...~ Küldöm neki gondolatban a véleményemet, de nem vagyok se flegma, sem parancsoló. Én? Dehogy. Csak egyszerű tényként közlöm vele, hogy mit gondolok a helyzetünkről. Azt tudom, hogy idősebb nálam, mert érzem, de mégsem olyan sokkal, mint az a másik nő volt, akivel először találkoztam. Ráadásul nem is volt annyira... Nyers sem. Végül aztán megállok, felszegem a fejem, miközben őt nézem, és leülök a fenekemre. A farkammal sepregetem magam körül az aljnövényzetet kétszer-háromszor, közben ártatlanul villanó kék szemeim kissé gyanúsan fürkészik őt. ~Egy farkas vagyok, aki azt a nyulat kergette, amelyik bement a házadba. És te... te ki vagy? Méregetem tovább, immár kissé oldalra billentett fejjel, és hegyes fülekkel. Nem, most kivételesen nem akarok se aranyosnak, se elhagyatottnak tűnni, de az arcomat nem tudom átszabni, hogy ne nézzek ki annyira ártatlannak...
Hirtelen fékez le, és visszafordul felém. Megállok ott, ahol épp vagyok, nehogy támadónak vegye a közelítésemet esetleg. Ideáig érzem, hogy bizalmatlan. Megrázza magát és közelebb merészkedik. Értetlenül emelem fel mindkét, kissé koszos tenyeremet felé fordítva. - De hát már régen nincs semmi a kezemben... - Mutatom neki, hátha a saját szemének jobban hisz. Figyelem minden mozdulatát, ahogy megáll és leül. Úgy néz ki, mint valami játékos házi kedvenc. Sosem láttam még kék szemű vérfarkast. A családomban és a falkámban is sárga szeműek voltak csak. Gyanúsan méreget, mire rájövök hogy nyilván úgy bámultam, mint borjú az új kapura. - Ne haragudj, csak még sosem találkoztam olyasvalakivel, akinek kék a szeme. Ez valami családi vonás? - Érdeklődöm finoman. Felkeltette a kíváncsiságomat ez a kölyök, ami ritkaságszámba megy manapság.
Először nem akartam elárulni a nevemet, de előbb vagy utóbb úgyis kénytelen leszek elárulni az igazat. Legalábbis, ha azt akarom, hogy a falkájához vezessen. - Én Shila vagyok és falkát keresek magamnak éppen. - Hagytam némi szünetet, hogy megeméssze a dolgot. - Tegnap találtam erre a házikóra, lakatlan volt és itt aludtam az éjjel. Vagy te laksz itt? Tudod tegnap este érkeztem és még nem volt időm szétnézni. Ha ez a hely a tiétek, nos akkor majd a városba megyek szállást keresni magamnak mára. Nem tudtam, hogy ez valaki vadászterületet. - Próbálom diplomatikusan megfogalmazni a tényt, hogy betolakodtam a területükre. Remélhetőleg nem fogja rám szabadítani a falkáját. Más se hiányzik nekem, minthogy elkergessenek innen. - Mond csak, hogyan tudok audienciát kérni az alfátokhoz? - Próbáltam elterelni a témát a botlásomról.
Jó, már nincs semmi a kezében, de volt! Nem vettem észre, hogy mikor szabadult meg tőle, de nem is érdekel igazán. Nem rokonszenvezek vele, mert még a végén megjárom és ráfázok a barátkozásra. Ezt a farkasom ösztöne diktálja, nem pedig az emberi felem... Emberként valószínűleg érdeklődnék felőle, de így egyelőre csak az a fontos, hogy ne akarjon ártani nekem. ~ Mondjuk. ~ Felelem kurtán a családi vonással kapcsolatos kérdésére. Körülöttem mindenki ugyan így nézett ki, nekem az a furcsa, ha valakinek nincs se gallérja, de kék szeme. De ez azt hiszem, hogy egyelőre még nem tartozik rá. A falkás dologra még a farkas-tekintetemre is csodálkozás ül ki. Falkát keres? hát ezzel rossz farkasra tett, mert én pont elkerülni akarom őket. ~ Először is, ez nem az én házam, nem ismerek senkit, akié lehetne, szóval emiatt nem kell aggódnod. ~ Felkelek az ülő helyzetből, arrébb galoppozok, és megpróbálok benézni az ajtón. Nem látok semmit,így a levegőbe szagolok. ~ Nekem csak a nyúl kellett volna, de az már veszett fejsze nyele, ahogy érzem...~ A nyuszi minden bizonnyal már messze jár, a szagának is csak a foszlányait érzem, úgyhogy ennyit a szórakozásomról. Lemondóan hajtom le a fejemet, aztán visszasétálok a nővel szemben, és felnézek rá, ahogy gondolatban folytatom a társalgást. ~ Rossz farkasnál kopogtatsz, sajnálom. Nem ismerem a helyieket. De azt tudom, hogy két falka is lakik a városban, akik egymással háborúznak, vagy mi a szösz. Szerintem nem túl biztonságos errefelé... De minek neked falka? Miért nem vagy a tieiddel?~ Egyelőre nem tervezem, hogy emberré alakulok. Nincs túl sok kedvem előtte pucérkodni, és gyanítom, hogy nincs a ruhatárában férfiak számára is hordható textília.
Megnyugodott kicsit talán. Nem is tudom miért, de magamra emlékeztet... olyan kis félénk. És cuki. Ha nem azért lennék izgatott, mert falkát találok hamarosan általa valószínűleg már azon lennék, hogy megölelgethessem kicsit és megnézzem tényleg olyan puha a bundája, mint amilyennek én érzem. Éreztem, hogy valamiért fontos a kinézete, de ráhagytam. Majd elmondja, ha akarja. Tudom, hogy milyen rossz az, ha nem akarsz valamit elmondani másoknak mert szégyenled vagy egyszerűen csak titok és nem tartozik másokra, ők mégis faggatóznak. Mondjuk kíváncsiságom egyből felébredt azt találgatva, hogy mégis mi lehet az, amit titkolni igyekszik mások elől. Örültem, amikor azt mondta, nem bitoroltam el a házat előle, mert nem is az övé. Tehát üres, vontam le a következtetést. Így az enyém lehet.
Persze a nyulát siratta szegény és vele együtt a vacsoráját is. Mondjuk nekem is ideje lenne elmennem ennivalót szerezni, de még valamennyi készpénzem volt ételre. - Ha gondolod, meghívhatlak a városba; ha már elszaladt a vacsorád. - Mosolygok rá. Persze nem kell elfogadnia a dolgot, bár örülnék a társaságnak. Úgy is olyan magányosnak érzem magam menekülés közben. Most legalább tudnék szusszanni egyet. Széles mosolyra fakadok, azonban a nagy örömködésemet végleg megszakította az a meglepett fej, ahogy rám nézett. Nem akartam elhinni, hogy ilyen fiatalon egyedül kóborol. ~Hol lehet a családja? Miért nem figyelnek rá? Egyedül kész öngyilkosság ilyen fiatalon a világban. Mint a fenti példa mutatja nekem se ment túlzottan jól a dolog, mellé is fogtam.~ Nem értettem miért nem vigyáznak rá, ahogy nálunk a falkában.
- Mert egy Latro van a nyomomban és kell egy erős falka, aki megvéd tőle. Évek óta magányosan élek. Haza pedig nem fogom vinni, hogy bántsa azokat, akik fontosak nekem. - Válaszolok előbb kissé szégyenkezve, majd már határozottan. A családomat nem fogom veszélyeztetni. Azért a végén hozzátettem, hogy tudja mi a helyzet velem nagy vonalakban azért. - Vagy ezzel te hazamennél a szeretteidhez? - Kérdezem tőle, meglepetten. Nekem ez eszembe sem jut. Én is éppen eléggé szenvedek a dologtól, minek másokra is ráhozni a bajt. Remélhetőleg ezekben a falkákban még apámnál is idősebb farkasok vannak és hajlandóak segíteni rajtam. Sajnos a kettő együtt nem szokott járni, inkább elzavartak. Nos igen, Omegának lenni nem fenékig tejfel. Csak sajna nem én választottam ezt a tisztséget, muszájból válok majd azzá, ha végre befogadnak valahová és megvédenek.
Nem válaszolok a városba invitálásra. Hogy miért nem? Egész egyszerűen, mert gyanús nekem ez az egész jóakarósdi. Az előbb még fegyver tartott felém, most pedig enni invitál. Rossz berögződés, de én mindenkivel bizalmatlan vagyok. Ennek ellenére az esetek döntő többségében azt csinálnak velem, amit akarnak. Szóval csendben maradok és leülök a fenekemre. Aztán csak folytatja tovább, megnyílik kissé. Nem érzem, hogy hazudna nekem, bár igazság szerint nincs is oka rá. Hiszen csak egy farkas az erdőben... ~ Értem. Szóval egy Latróval a nyomodban nem akarsz hazamenni, de engem tálcán kínálnál neki azzal, hogy veled mutatkozzak a városban.~ Elfordítom a fejemet felőle. Ez egy kicsit mogorvábbra sikerült, mint szerettem volna, mert amint kimondtam, el is szégyenlem magam kissé. Nagyot fújtatok, az orrcimpáim is beleremegnek a levegő áramlásába. ~ Nekem nincsenek szeretteim, akikhez bármit hazavihetnék. ~ Na jó, ez hazugság. Vagy inkább féligazság, tekintettel arra, hogy farkasviszonylatban valóban nincsenek szeretteim. Betty más tészta, de őt most inkább hagyjuk. ~ De ha engem kérdezel, akkor ha a szeretteidnek olyan fontos vagy, akkor nekik kellene gondoskodni arról, hogy ez a Latro alulról szagolja az ibolyát. Ha ők nem teszik meg, egy idegen falka miért tenné...?~ Türelmesen megvárom a válaszát, már ha van neki olyanja. Igyekeztem nem támadó hangnemben beszélni. Inkább úgy, mint egy kisgyerek, aki úgy érzi, hogy pontosan tisztában van az élet működésével, pedig minden bizonnyal fogalma sincs róla.
A hallgatásomat végül a gyomrom korgása szakítja félbe. Halkan, tétovázón nyüszítek fel és megnyalom az orromat. Tényleg éhes vagyok... ~Na jó. Figyelj, megvédeni nem tudlak, de szívesen veled megyek enni valamit. Tudom, milyen gyengének és magányosak lenni, szóval... Bármilyen nyers voltam veled az imént, képmutatás lenne, ha csak így magadra hagynálak. A baj csak az, hogy nincsenek ruháim.~ Remek végszó, tényleg. De ki más ne érthetné meg ezt a problémát, mint egy másik magányos kóbor, nemde? Hogy ne érezze magát (esetleg) rosszul, felkelek és ha engedi, akkor közel lépek hozzá és jelzésszerűen hozzádörgölöm a fejem a combjához. Ahogy közelítek felé, egyre jobban érzem az illatát és a testéből áradó meleget. Ő egészen más, mint Mika. Tőle tartottam, de ez a nőstény (egyelőre) nem mutatja a foga fehérjét. Ami a bennem élő farkasnak nagyon tetszik, hiszen ő az emberi felemnél jobban vágyik a hasonszőrűek kellemes közelségére. Sosem fogom megérteni.
Oké, ez most elég fura volt. Nem vagyok hozzászokva ehhez a hangnemhez. Egy pillanatra meg is szeppenek tőle. Hogy aztán a sértett büszkeségem erőt vegyen rajtam és eképpen feleljek a farkasnak. - Nem igazán. Inkább venném a nyúlcipőt és tovább állnék, mint ahogy eddig is tettem. Pedig én semmiről se tehetek. Nem önként vállaltam, belekényszerültem ebbe az üldözött szerepbe. - Hangomban ott bujkál a jelzés, hogy bizony ez most szarul esett és nem volt fair. Kicsit sem. Duzzogok is, láthatólag meg vagyok bántva. Talán nincs fából, mint Jared és feltűnik neki, hogy megbántott.
Csak akkor enyhülök meg, amikor elárulja teljesen egyedül van, akár a kisujjam. Most már értelmet nyer számomra az is, hogy miért ilyen fiatalon kóborol egyedül. Valami bujkál a hangjában, de nem ismerem annyira, hogy tudjam hazudik-e. - Sajnálom. - Mondom őszintén, de azért csak megkérdezem. - És mi történt a falkáddal? - Mert az egy dolog, hogy meghaltak a szerettei; de mégiscsak furcsa dolog, hogy egy egész falkát elpusztítson valaki vagy valami. Úgy tűnik nem érti, hogy ez mekkora szégyen. Hogy ezzel még, ha akarnék se mehetnék haza. Apám az alfa, ez pedig megdöntheti akár még a stabil posztját is.
Akkor pedig valaki meghal. Vagy apám vagy az a farkas, aki kihívja. Ezt pedig nem akartam, nem akarhattam. - Nem tudom, hogy nálatok mi volt a szokás... de ez mindenhol nagy szégyen. És nem mehetek ezzel haza. Egyrészt, mert Jared követ bárhová is menjek, a nyomomra bukkan előbb-utóbb. Csak idő kérdése. Másrészt pedig az apám a Richmondi alfa és ez akár az életébe is kerülhet, ha kihívják a történtek miatt és elbukik. Nem tudnám elviselni, ha miattam esne bajuk azoknak, akiket szeretek. Inkább minél messzebb próbálok kerülni tőlük, hogy megvédjem őket. Érted? - Nem tudom jobban elmagyarázni neki, de azért remélem a lényeg átment.
Hiába utasította korábban el a kaja meghívást, úgy tűnik a gyomra ezt egészen másképp gondolja. Hangos kordulással jelzi, hogy bizony betevőt kérne ő is. Aztán előhozakodik azzal, hogy mégis jönne enni velem ám akad egy kis probléma. - Sajnos csak női ruháim vannak. - Felelem a ruhás problémára. - És ahhoz mit szólsz, hogy bejössz velem a városba farkasként? Elvégre simán kutyának is tűnhetsz ilyen kinézettel. Aztán megvesszük a kaját és amikor visszajövünk ide, meg tudod enni. Egy nélkülözhető ingem van, ami elég nagy szerintem ahhoz, hogy takarjon ahol kell. - Mondom zavartan elpirulva, miközben a fülem mögé tűröm a hajamat.
Meglepődök, amikor közelebb jön és hozzám dörgöli a kobakját. Tudom, hogy nem kutya, mégsem tudom megállni, hogy ne guggoljak le hozzá és vakargassam meg a buksiját meg a bundáját. Szépen karban van tartva, az emberek észre se vennék, hogy nem kutya. Hagyom, hogy hozzám bújva élvezze kicsit a dolgot, majd eleresztem. - Na menjünk, mielőtt mindketten éhen halunk. - Indítványozom, s ha nincs ellene kifogása, akkor megindulok vissza a házba. - Ne mozdulj és ne lépj meg, jó? Csak hozom a pénztárcámat, meg valami melegebb felsőt és indulhatunk. - Kommentálom, nehogy azt higgye itt hagyom.
//Ide jöhet a folytatás vagy írsz egy zárót és megyünk utána a városba? :S//
Figyelmesen, jó eb módjára hallgatom a történetét. Kétség kívül kihallatszik a hangjából az, hogy mennyire kétségbe van esve, meg persze az is, hogy kicsit berágott. Ezt eléggé a szívemre veszem, mert ilyen vagyok. Sok sületlen meggondolatlanság csúszik ki a számon, amiket utólag eléggé megbánok. Most is így történt, csak hát a szitu még rosszabb, mint amire számítottam. Ez a menekülés egyébként is ismeretlen számomra, szóval igazából bele se gondoltam, hogy ilyen megtörténhet. Amikor a falkámról kérdez, nos... Ha emberi alakban lennék, csak megvonnám a vállam. Gondolom köszönik szépen, remekül megvannak maguk... ~Nem t'om. Ők dobtak ki engem, mert megszegtem a Klánszabály egyik legsúlyosabb pontját.~ Egyelőre legyen ennyi elég. Ha csak durva szóval, vagy erőszakkal nem kényszerít folytatásra, akkor nem szeretnék még többet mondani neki. Az én számat nem formálja már sem a bánat sem a félelem - így nincs is mit mondanom ennyire "kényszeredetten", mint neki. Persze nem rossz értelemben, de attól tudom, hogy biztos könnyebb neki, ha valakire rázúdíthatja az érzéseit. ~Bocs, nem akartam tapló lenni. Biztos nehéz lehet neked.~ Igazság szerint fogalmam sem volt arról, hogy erre mi a szöszt lehet mondani. Nem vagyok én ehhez elég okos, bölcs vagy tapasztalt. Bármit szívesen meghallgatok, de én és a tanács... A városban csatangolós ötletére bólintok egyet. Végül is, a nyulam úgyis meglépett, a kutyaszerep pedig nem áll tőlem távol. ~Nekem oké, a ruhát meg majd megoldjuk. De légyszi ne menjünk az egyetem felé, jó?~ Teszem hozzá gyorsan és kérlelően emelem rá a tekintetem. Talán majd elmondom, hogy miért, de ezt sem most. A vakargatása jól esik, rájövök, hogy alapvetően kedves kisugárzása van ennek a nősténynek, csak kissé.. Szerencsétlen volt az indítás. ~ Nyugi, maradok. Ingyen kaja elöl sosem menekülnék!~ És egy mozdulattal le is teszem a fenekem, hogy szépen megvárjam. Valahol már azon fantáziálok, hogy tele van a hasam emberi étellel, ez a gondolat pedig felvidít és meg is nyugtat kissé. A többi pedig majd kialakul.
//Dönts te, hogy akkor végül is akarsz e magadban beszélve flangélni vagy sem //
A falkájáról fura dolgokat mond. ~Kidobták? De hiszen még csak egy kölyök, alig élt még farkasként. Miféle szabályt szeghetett, hogy ezt tették vele? Miért nem büntették meg helyette vagy valami? Így nincs sok esélye túlélni falka nélkül.~ Elkerekedett szemmel hallgatom a dolgot, de nem tudom mit felelhetnék rá. Erre egyáltalán mit kell mondani? Még sose voltam ilyen szituációban. Nem erőltetem, tudom jól, hogy vannak kényes dolgok mindenki életében. Majd elmondja, ha úgy gondolja megtisztel a bizalmával, minek erőltessem. Kíváncsinak kíváncsi vagyok, de csak egy egészséges mértékig.
Minden esetre jól esett végre beszélni róla valakinek. Kicsit most könnyebb lesz hallgatni róla megint. Ha Jared emberei a közelben járnak jobb lesz nem mindenkivel leállni összehaverkodni meg megbeszélni az élet bajait. Tartok tőle, hogy nem ő jön először, csak ha már elkaptak a kopói. A farkas gondolatára kényszeredett félmosoly a válaszom. Mindkettőnknek szar a helyzete úgy látom. - Semmi gond, nem tudhattad. - Borítok fátylat a történtekre. Nincs értelme haragudni rá, hiszen tényleg nem szándékosan volt goromba. És különben is, a társaságának is örülök igazából. Minek üldözném hát el?!
- Jó-jó nem megyünk. De ugye elmondod, hogy miért kell elkerülni azt a helyet? - Érdeklődöm, majd amikor nekem dörgölőzik, megsimogatom. Biztosan jól esik neki ez a kis kedvesség. Amikor jelzi, hogy megvár, befutok a házba és elrejtem a cuccaimat a hálóban lévő szekrényben, majd egy pulóvert és a kabátomat felhúzva és a táskámat magamhoz véve elindulok. A kezem és arcom megmosom azért, elvégre koszos dologgal foglalkoztam. De igyekszem minél gyorsabban végezni ezzel az egésszel és nem megváratni a kint lévőt. Amikor végeztem, kimegyek hozzá. - Felőlem indulhatunk. - Veszem az irányt a város felé.
//Arra jutottam, hogy ugorhatunk. xD Csak nem történik semmi eget rengető ezen idő alatt. Szóval akkor a következő reag kb. 2 óra múlva legyen IC. //
Úgy trappolok vissza Shila mellett, mint egy kutya, aki pontosan tudja, hogy a gazdájánál levő szatyorban bizony neki is van meglepetés. A nyelvem kilóg, a fejemet pedig a lány tekintetén tartom, és ennek az egésznek olyan "add már ide ,add már ide, légyszi-légyszi" jellege van. Én gyros-tálat kértem, és hiába van gondosan befóliázva, annyira ínycsiklandó illatkavalkáddal telítődik meg az orrom, hogy alig bírok magammal. Amikor már a ház közelében vagyunk, kilövöm magam, mint a puskagolyó és berontok a házba. Megállok a szoba közepén, körbeforgok, aztán egész egyszerűen visszaváltozom emberré. Abszolút nem zavar a meztelenség, elvégre vérfarkasok vagyunk, ez nálunk természetes. Azért amikor hallom, hogy már Shila is beér, kerítek valami rongyot, leülök egy székre és az ölembe terítem. Ki tudja, jobb a békesség...
- Ahhh, egyszerűen nem hiszem el, hogy értelmes kajához jutok! Örömködök izgatottan, aztán egy pillanatra eszembe jut, hogy ja - amúgy ez a lány most lát engem először emberként és először hall beszélni. Bár nem tudom, hogy ez bármin változtat-e, szóval inkább nem agyalok túl sokat a dolgon. Csak ülök a széken, mint egy kisgyerek, aki várja az ebéd utáni nasiadagját. - Szóval azt kezdtem el mondani, hogy ugyebár találkoztam ezzel a Mika nevű nősténnyel... - veszem fel az elvesztett gondolatmenetet, amíg Shila pakolászik - Ő mondta, hogy itt két falka van. De hú, nagyon öreg volt már és iszonyat erős. Szóval ha valaki meg tud téged védeni, az ő falkája szinte biztosan. A vásárlás és a közös séta, az étel öröme sokkal nyitottabbá tett, mintha kissé felpörgetett volna, de annyi baj legyen! Nem hiszem, hogy nekem károm származhatna abból, ha elmondom, amit eddig tapasztaltam.
//Bocs a rövidség miatt, de hirtelen ennél jobb újranyitás nem jutott eszembe //
Olyan kis aranyos volt, ahogy haladtunk a városban. Jamie-vel - mert hogy így hívják a farkast - jobbnak láttam gondolati úton kommunikálni. Az emberek még hülyének néznének. A lényeg pedig a beolvadás és elrejtőzés volt, nem a feltűnés. Nos, örömmel jelenthetem az egyetemnek még a környékére se mentünk. Beértem helyette egy külvárosi étteremmel. Bár nem sok pénzem maradt, bőséges adagnak való kaját kértem magunknak. Két jókora gyros-tálat rendeltem elvitelre, ha már a farkas ezt kívánta meg tudtam én is erre éheznék meg mindegy mi mást rendelek. És jobb a békesség. Szegény úgy néz ki, mint aki régóta nem evett.
Már, ami a lelkességét illeti. Addig türtőzteti magát, míg a a ház közelébe nem érünk. Akkor egy akkora sprintet vág le, hogy csak lesek. Győzök utána futni. Az ajtóban aztán megtorpanok, elvégre nem tudom hogy nézhet ki. Bár a bundája rövidsége alapján nem valami szőrös hegyi jetire emlékeztető alakra számítok. Fura hallani a hangját, meg látni. Olyan, mint valami kölyök. Az öcsém lehetne simán. De aranyos, főleg mikor a kaját méltatja. Nem is húzom tovább az időt, az asztalra elé rakom a hungarocellbe csomagolt kaját, majd a dobozt kinyitva hagyom enni nyilván farkaséhes.
- Jó étvágyat. - Mondom, majd evőeszközért megyek a mosogatónál lévő szekrényfiókhoz. Amikor visszaérek leülök, majd fel is állok, hiszen kezet mosni meg elfelejtettem. És ezt a kaját talán jobb lenne kézzel enni, mint evőeszközzel. Minden esetre mikor ismét visszaérek Jamienek is hozok, hátha szeretné használni őket. Azokkal a műanyag vackokkal esélytelen az evés ezt azért valljuk be. De úgy tűnik közben folytatná a gondolatmenetét ott, ahol abbahagytuk. Én szeretek beszélgetni az asztalnál, csak eddig nem volt kivel. Szóval érdeklődve hallgatom, miközben egy sült krumplit veszek a számba az én dobozomból.
- Jó volna tudni, hogy ez a Mika őslakos vagy a Chicagoi falkának a tagja. Tudod én onnan érkeztem, de nincs sok közöm hozzájuk. Az ottani falka nem fogadott be, de mondta, hogy ide jöttek tőlük néhányan. Elsődlegesen őket szeretném megtalálni és rávenni, hogy védjenek meg. - No persze ehhez előbb találnom kéne egy farkast, aki valamelyik falkához tartozik. Eddig meglepő módon csak magányosokba botlottam. Ami azért valahol fura. - Te... Jamie... - Kérdezem két falat között. - Hogyhogy ilyen sok kóbor van errefelé? Eddig másokat nem is láttam a fajtánkból. - Érdeklődöm, de az is lehet, hogy én voltam túl óvatos.
Hiába mondom én, hogy maradjon csöndbe, mintha egy falnak beszélnék, bár nem, mert a fal legalább nem dumál vissza. Nem vagyok papagáj, hogy ismételjem magamat, így figyelmen kívül hagyom azt, amit mond. Lehet, hogy parancsoltam már nem emlékszem rá, de néha megesik. Szakmai ártalom, ha úgy tetszik. Az első dolgom miután helyre teszem magamat, hogy felhívom Em-et, mert rá van most szükségem és szerencsére éppen ráér. Nagy kincs ez a nő, annyi szent. Az övet nem kell becsatolni, hiszen nem akarja. Nekem meg mindegy igazából. - A „házi” orvosomhoz megyünk. Azt még sem mondhattam, hogy a farkas orvosomhoz, mert bár nagyon is igaz, de azt hinné, hogy elment az eszem, vagy öröm táncot járna, hogy találkozhat egy farkassal ismét. No mindegy, azonban mondott még valamit amire felszalad a szemöldököm s rá is nézek gyorsan. - Leo? Leo utánad jött? Nem kicsit vagyok meglepve és ha őszinte akarok lenni, akkor valami más is motoszkál bennem, de semmi kedvem nincs megfogalmazni és amúgy is indulunk. Kikanyarodok, de közben válaszolok a többire is. - Egyébként a kocsit majd elvitetem, remélem azért bezártad az ajtót. Semmi kedvem nincs kimászni innen úgy, hogy egy tőr áll ki az oldalamból. Szóval az ott marad. Telefonálni akar annak a Leo gyereknek és a főnökének. Hát ezen ne múljon, de semmit kedvem megadni nekik a számomat, vagyis hát Dun tudja, mert testőr ő is, de azt nem kell tudni, hogy velem van Eli. A telefonomat előveszem s elrejtem a számomat, ha valaki nem veszi fel hát így járt. Aztán pedig várom, hogy mondja a számokat, mert az ujjainak semmi baja, de gondolom ha csinál valamit csak fáj a karja. ha megkapom a számot (mert azt nem árulom el, hogy Dun száma nekem is meg van) akkor beütöm és kihangosítom. Amíg telefonálgat, csendbe maradok és az utat figyelem. Amikor elintézi a főnökét, jöhet a másik pasi. A kórházas résznél bólintok egyet, mert oda megyünk majd. Kénytelen vagyok végig hallgatni amit beszélnek, bár semmi kedvem nincs hozzá. Mindegy. Ha végzet, akkor elteszem a telefonom s veszek egy kanyart, mert lassan megérkezünk. Imponálnak is meg nem is a szavai. Furcsa kettősség ez, mert most vagy az a szitu, hogy érte aggódik, ne hogy meggörbüljön a haja szála, mert annyira szereti. A másik, hogy erősebb vagyok tőle és ízekre szedném ha nekem jönne. Nem tudom milyen felépítés még nem láttam, de azt hiszem jobb is ez így. Mondjuk arról lövésem sincs, hogy miért töprengek ezen, hiszen nincs közöm Eli-hez és nem is lesz. - Akkor mit mondasz neki, hogy tört el a karod? Felőlem el is mondhatod. Vonom meg a vállamat lemondóan, hiszen úgy sem találkozunk többet. Én sem találkoznék magammal, de ezt nem tudom megcsinálni. A kuncogásra rá nézek, mert nem tudom honnan ez a fene nagy öröm, de talán megossza kérdezés nélkül is. A szavai egy apró mosolyra késztetnek s van benne valami. Hogy mi? Ezzel fejezem ki azt, hogy kedvelem? Hát szó, ami szó kedvelem, de nem hiszem, hogy ez taktika lenne….nem taktikázom azért, hogy megkedveljen vagy kéne? Ebbe még így nem gondoltam bele, mert hát azt sem tudtam, hogy találkozunk e még vagy sem. - Miért, akarod hogy ápoljalak? Amúgy sem lenne esélyem a te Leodal szembe. Jegyzem meg csak simán, minden érzelem nélkül. Mintha csak egy megjegyzés lenne, de valamiért még is több. a-a nincs bennem féltékenység, nem kell ezt félre érteni. Ahogy ismét felé fordulok, nem látok ellenszenved rajta, pedig azt vártam.....de hát eltörtem mind a két karját, szilánkosra! Közben pedig megérkezünk, de nem látom Ems kocsiját, így én értem ide hamarabb. Szóval várni kell. Mondjuk én közelebb voltam a célhoz mint ő. A gyújtást lekapcsolom és a fényszórókat is. - Valahogy megtudom érteni, nekem is érzékeny lenne, adott esetben. Sajnálat vegyül a hangomba, de magam sem tudom, hogy kit sajnálok valójában. Őt vagy magamat. Nem vagyok egy lelkizős fajta és most sem fogom helyre rakni a zűrt magamban érzelmi szempontból. Már egyszer megpróbálkoztam vele, erre megzavartak, bár pont kapóra jött a vörös, mert úgy is beszélni akartam vele. Nem most van itt az ideje ennek a dolognak. - Gondolom hamarosan itt lesz és mehetünk is tovább. Remélem inkább, mert nem akarom, hogy sokáig szenvedjen. Fájdalom csillapító sincs nálam. Azonban ahogy a csizmájára pillantok eszembe jut valami és nem fogom magamban tartani a kérdést. - Van nálad még penge? Szeretném elkérni amíg be nem érünk a kórházba a kettőnk biztonsága érdekében. Figyelek rá, hogy megérezzem azt amit kell. Nem akarom, hogy valami csoda folytán Ems-be vágja, mert akkor Caleb előtt kell felelnem és nincs rosszabb, mint egy szerelmes farkas, aki fel van bőszülve. Szóval ezt jobb lesz megelőzni és remélem, hogy ha van akkor oda is adja nekem. A kórházba tényleg visszaadom neki, mert nekem nem kell. Hogy ott mit tesznek vele vagy a pengéivel azt már nem tudom. A saját combomra pillantok s látom a vérnyomot ahogy átütött a kék farmer nadrágon. Nem kell leellenőriznem, hogy tudjam a bal oldalamba még mindig ott van a penge. - Egyébként ha kell valami akkor szólj, tudod, hogy nálam mindig van víz, de kajával nem szolgálhatok, mert azt nem tartok a kocsiba.
*A kérdésére felvontam a szemöldököm kérdőn. Miért érdekli ennyire, hogy utánam jött-e? Mit gondolt, hogy hosszútávon lehet nélkülem élni? De nem ez volt a legfurcsább…* - Nocsak… ha csak az Ő neve kell, hogy rám néz már hamarabb az orrodra kötöttem volna. – húztam el a szám, hisz eddig kerülte azt, hogy rám kelljen néznie. – Mellesleg meg, repült. * Hátha ennyire tudni akarja, hogy Leo jött-e vagy ment, akkor gondoltam megosztom, hogy repülővel érkezett. De végeredményben az eredeti kérdésre is adtam választ, csak a magam módján. A kocsimra való megjegyzésre csak megingattam a fejem.* - Szerinted bezártam? Csak azt jöttem megnézni, hogy mi a baj… hidd el, nem számítottam arra, hogy a kocsidban kötök ki. * Ahogy Ő magára sem számítottam. Nem itt és nem most és különben is… senkire nem számítottam. Még magamra sem. Fáradt vagyok s nem fél perc alatt fogják kirámolni a kocsim, sokkal jobb dolguk is volt. Mondjuk morogni. Miután végeztem a telefonokkal a kérdésére csak sóhajtottam.* - Nem hazudok. Az igazat. Csak nem mondom el, hogy ki volt. Hidd el, sokkal jobb így. A faggatást meg megunja. Ha meg megkérdez Téged… találkoztunk és kész. * Na már nem voltam ostoba, hogy megvonjam a vállaim. Pedig aztán illet volna. De hangom mégis fáradt volt és kicsit sem tetszett, hogy el kell hallgatnom valamit Leo elől. De a saját érdekében… és ezért most kiverte volna a fogaim. Vagyis, megpróbálta volna. Az újabb Leos megjegyzésére már összevontam a szemöldököm és kissé oldalra biccentett fejjel fürkésztem az arcát, még akkor is mikor válaszoltam.* - Valóban nem. Senki nem tudna bepótolni majd kilenc évet és nem is akarom. Különben sem mondtam, hogy akarom. Kérdést tettem fel, amiből Te Leot ragadtad ki, holott még csak meg sem említettem. Miért böki a csőröd ennyire? * Tettem fel a kérdést, amit nem értettem. Neki nem mindegy? Én sem kérdezem meg, hogy kivel ossza meg a házát, életét, emlékeit… Zsákutca az egész fazon. * - Még a végén azt hiszem, hogy féltékeny vagy, avagy irigykedsz… * Dobtam még egy fát a tűzre, hátha ezúttal nem csontom tőr, hanem mondjuk egy válasz csendül. S bár jelét nem adtam, de az a halvány mosoly sem kerülte el a figyelmem. Én meg már alapból mosolyogtam, a semmire szóval… mi a sárga ház száma? * - Majd egyszer kipróbáljuk… * Vigyorogtam rá, jelezve, hogy nem feledtem ám, azt az „iszapbirkózást”. Csak épp nem sürgettem a dolgot. De ha akkor is törött csontokkal végzem… hát én fellógatom magam. Oké, hogy testőr, meg pasi… de figyelhetne az erejére. Elvégre a pengéim vannak acélból és nem én. Jó volt ez a sötét és a pillanatnyi csend. Amit aztán félbeszakított a kérdése. Elhúztam a szám… hát… most erre mit kéne mondanom?* - Naiv vagy B.B vagy baromira alábecsülsz. A csizmám nem értem el, tehát evidens, hogy ami miatt elkaptad a csuklóm mikor hátra csaptad az ülést, az még ott van. De Te sem gondolhattad komolyan, hogy csak az a kettő van nálam. Pláne, hogy már a Hentesnél is az alkaromról került elő, amit a szemed előtt raktam a helyére. Két alkar, két csizma… a hajamban most nincsenek benne a „hajtűim”, mint láthatod. De ha nem tűnt fel, ahogy a kocsit nem tudtam kinyitni, úgy azt sem tudom kivenni. Vagyis kitudnám… de nem akarom mozgatni. Korábban kellett volna megkérdezned, hogy hozzám-e nyúlhatsz és akkor ezt elkerültük volna. Most mikor nem tudok védekezni meg betartod az alapszabályaim? – ingattam meg a fejem, de aztán csak széthúztam kissé a térdeim, hogy hozzá férjen. – Bal belső, jobb külső… * Adtam meg a pengék helyzetét, hogy ne kelljen keresgélnie és feleslegesen összefogdosnia.* - De ha bemegyek oda és nagyobb kárral jövök ki, vagy nem vigyázol rám… ha addig élek is, de elteszlek láb alól. * Fenyegetés? Részben. Azonban szavaztam neki egy minimális bizalmat is, annak ellenére, hogy most tett tönkre. Szóval azt veszi észre, amelyiket épp akarja.* - A kórházba majd inkább add oda Leonak, nem sok kedvem van elszámolni velük senkinek. Különben sem tudnám használni… * Na, most először érezhetett rajtam feszültséget. Még félelmet nem, annyira nem volt vészes a helyzetem. De a pengéim nélkül… sosem éreztem magam biztonságban és ki tudja hányan és miként és kicsodák akarnak majd végig tapicskolni, és nem tehetek semmit. Az égvilágon semmit… Kellett volna valaki, aki mellettem marad végig. Aput eszembe sem jutott értesíteni. Leonak melót kell keresnie… hajm… más meg bizony nincs.* - Igen, tudom… De esetleg meg is akarsz itatni? Vagy ilyen kacskaringós szívószálat is tartasz a kocsidban? *Villantak rá az íriszeim egy pillanatra. Na nem, biztos, hogy nem hagyom, hogy most megitasson. Időnk amúgy sem… hisz fények villantak a visszapillantóban.* - Ideje volna kiszállni…. * És már fordultam is, hogy kinyissam az ajtót. Ahham… és mégis hogyan? * - Megfogok dögleni a tehetetlenségbe… *Fújtattam egyet és ha kinyitotta az ajtót, akkor kiszálltam és ahogy a testem mellett lógott a karom… húzta, tépte, szaggatta az egész vállam, pedig annak baja nem volt. Szinte az agyamban éreztem azt a kínzó lüktetést. A szívem viszont nagyott dobbant, ahogy hallottam az ölemben lévő pengét a kocsiban koppanni. Fájt...*
A penge a legkevesebb, amivel kárt tehetne bennem a nő, s ha meg is tenné, én jobban aggódnék az ő állapotáért, mint a sajátomért. De mióta Chicago aranykora leáldozott, ezt hajlamos mindenki elfelejteni. Akkor sem reklámoztuk magunkat a maffiával a falka többi tagja között, ez igaz. Mi voltunk a "különcök" a bandában... de ettől még nem voltak titkaink egymás előtt - vagy legalábbis nem sok. Egy fekete Audi terepjáróval érkezem a megbeszélt pontra, ráérős tempóban, elvégre nem tűnt idegesnek Bazsi a telefonban és én nekem is akadt még pár elintézni valóm a betegszobán. Tőlük nem messze parkolok le, nem kapcsolva le a fényszórókat, csupán lejjebb véve a világítást. Nem szállok ki rögtön, mert csak itt van alkalmam leellenőrizni, hogy egyáltalán jó táskát hoztam e magammal. Balázs szerencséjére igen. Arról fogalmam sincs, ki lehet a másik egyén, aki vele van (és hogy miért nem ölte még meg), nem nagyon kérdezgettem semmit a telefonban. Majd úgyis kiderül mindjárt nem? De! Hát akkor meg semmi értelme előre húzni ezen magát az embernek. Ráérősen szállok ki a kocsiból, könnyed mozdulattal kapva fel az anyósülésről a szerszámokat a táskát, ami a hím ellátásához szükséges eszközöket tartalmazza. Egyébként nem öltöztem túl: farmer, fehér ing, hajam lófarokba fogva össze, ábrázatom a szokásosan hűvös, miként tekintetem is a fagyott tó jegét idézi, ahogy érdeklődőn figyelem a... nos a kiszállót. Most szórakozik velem Balázs, de komolyan? Ha esetleg ő is elő méltóztatik szállni, felvont tekintettel pillantok rá, igyekezve a nő vérének illatát - mely szerencsére nem túl erős -, fájdalmának szinte tapintható lüktetését kizárni az elmémből. Pedig olyan hívogató, olyan szívesen hallanám fájdalommal teli sikolyát... ~ Volnál szíves megmagyarázni a helyzetet? ~ üzenem a testőrnek, s bár tudom, semmi jogom a hierarchia szerint számon kérni, mégis tőlem függ jelenleg és valószínűleg Castor akkor sem lenne hálásabb, ha tőle és nem tőlem tudná meg a dolgot, hogy egy emberrel... akármicsinál.
Igazából az nem érdekel, hogy hogyan jött ide, csak meglepett, hogy után jött, pedig lehet nem kellett volna. Azonban az érzéseimet nem tudom befolyásolni sajnos. Mindegy is hagyjuk ezt a részt, mert annyira nem érdekel ez a srác, hogy több szót pazaroljak rá. - Nagy hiba, a kocsit mindig be kell zárni, mert soha nem lehet tudni hol kötsz ki ugyebár. Többet nem mondok neki, hiszen most a saját bőrén tapasztalja, hogy jobb lett volna előre látni, de nem vagyok az apja, hogy kioktassam és nem is annak szántam. Ámbár mögöttem ott van megannyi dolog amit átéltem már és úgy hiszem a sors listájának még nagyon nincs vége. - Te tudod, de mivel nekem senkim, így simán hazudhatok. Egyébként meg senki nem mondta, hogy bemegyek veled a kórházba......persze ha szeretnéd, akkor mehetek. Valóban nem mondtam neki, hogy én is bemegyek, csak azt, hogy oda viszem. Sőt így is terveztem, hogy kirakom a kórház ellőtt, hiszen úgy is várják ott. azonban ha valami oknál vagy csoda folytán szeretné, akkor bemehetek vele. Nem nagy áldozat, bár nem igazán bíróm a fehér kórtermeket, mert hiába van kórház szag, én attól érzem a szagokat. Nem válaszolok a Leo-val kapcsolatos kérdésre. Azt hiszem nem böki a csőrömet a srác vagy talán még is? - Semmi okom nincs féltékenynek lenni, hiszen nincs egymáshoz közünk. Valóban nincs és ezek után már nem is lesz, hiszen én egy két olykor négy lábon járó veszély vagyok. Jobb lesz mind kettőnknek. Ejj már hiszen még a lehetőség sem merült fel benne, hogy esetleg....hagyjuk is. A kijelentésére csak bólintok egy aprót vezetés közben. nem cáfolom meg, hisz minek, bár az is meglep, hogy kiakar velem próbálni bármit is. A pengéit szeretném elkérni, mert az biztonságosabb mindenkinek. Ha valami csoda folytán Ems-be bele vágja akkor neki vége, mert tuti ízekre szedi, aztán pedig nekem is az lesz, mert engem is ízekre fognak szedni. Mondjuk nem éppen a gyógyító, de a párja biztosan megpróbálkozik vele. - Bocs, nem tudom, valahogy szét vagyok csúszva mostanában, bár ez csak a közeledben... Harapom el a mondat végét, mert nem akartam az orrá kötni, hogy csak akkor vagyok "buta" ha a közelében vagyok. Azt még nem tudom, hogy miért vagyis van sejtésem, de ezt eddig mindig félre toltam és mással foglalkoztam, ahogyan most is azt csinálom. Ismét félre tolom azt, hogy tetszik nekem. Közelebb hajolok hozzá és oda nyúlok ahova kell vagyis ahol a pengék lapulnak. A liliom illata, mely a bőréből árad, most kissé háttérbe szorul, mert a vérének édes illata elnyomja. Olyan édes, hogy ha nem lennék ennyire idős, lehet megkívánnám jobban az ízét, de a fegyelem nálam nagy úr, így megkóstolni nem fogom, bár vágyom rá. Nem tehetek róla, de jól esik mikor kimondja, hogy vigyázzak rá. Ha valóban ezt akarja akkor megteszem amit kér. - Ne fenyegess engem kicsi lány. Mosolyodom el, s mind a két pengét amit már kihalásztam a hátsó ülésre teszem le. Szavai miatt eszembe jut a cumis kép és nagy erő kell, hogy vissza fogjam magamat és komoly maradjak. - a-a olyat nem tartok, ha kibírod a kórházig, akkor majd ott kapsz. Nem hiszem, hogy megengedi az itatást. A visszapillantóban látom, ahogy Ems kocsija bekanyarodik. Örülök neki, hogy megjött, mert már baszottul fáj az oldalam, talán elkezdődőt a regeneráció vagy a franc sem tudja, de a lényeg, hogy itt van. - Ennél jobban nem utálhatsz és tudom, hogy nem fogsz szeretni érte, de a te érdeked is. A szemébe nézek már ha egyfelé figyelnünk s mielőtt reagálhatna bármit is a kezem a nyakára siklik s két újjal nyomom meg azt a pontot a tarkója alatt melytől elveszti az eszméletét s álomba zuhan. Ez egy fogás a megfelelő ponton s az "áldozat" elveszti az eszméletét és álmodik. Elég régen tanultam már, de mostanában nem alkalmaztam ez azonban nem jelenti azt, hogy nem hat. Kiszállok a kocsiból s hallom a gondolatot a fejemben. ~ Ő....hát volt egy kis gikszer, de arra vagy kíváncsi inkább, hogy került belém a peng vagy arra, hogy még miért él az ember? Az egyikre tudok csak választ adni Ems.~ Hiába vagyok magasabb póziba, abszolút nem veszem számon kérésnek a dolgot, s elég régóta is ismerem. Ráadásul ki máshoz fordulhatnék ha baj van? Nyilván nem azért hívtam őt elsőnek, mert gyógyító, bár ez is elég nyomos indok volt. ~ Összetudsz rakni vagy feküdjek ki a temetőbe és várjam meg míg éhen halok, mert menthetetlen vagyok?~ Ahogy közelebb próbálok menni hozzá a lábam meg rongyan, hiszen a combsérülésem sem piskóta, de összeszorítóm a fogaimat s tovább megyek felé. Nekem mondjuk mindegy hol lát el vagy hogyan, csak hozzon rendbe. Eli miatt pedig most nem kell aggódnom, mert elvileg a nyugodtak álmát alussza.
*A mondani valójára csak összevontam a szemöldököm, de nem szóltam. Igaza van, az meg, hogy csendben maradtam ennek az elismerése volt. Legyen… nos… legyen akármi is, az ami miatt korábban provokáltam.* - Rajtam észreveszi, akkor is, ha Te hazudsz. Hidd el, az lenne az első kérdése, hogy; „Ez igaz Eli?” Szóval hagyjuk tudatlanul, különben sem szeretem a hazugságokat, még egy ismeretlen szemben sem. *Na de a következő mondatára felkaptam a fejem és összeszorítottam az álkapcsom.* - Nem, egyáltalán nem szeretném. Hisz nekem az a jó, ha bemegyek egy kórházba, tök egyedül, úgy, hogy még védekezni sem tudok, mindenki fogdos össze-vissza, egy cseppnyi biztonságom nincs, ja és azt ki hagytam, hogy a kórházban történtek a legszebb emlékeim. * Céloztam a korábbi korházas élményre, amelyet megosztottam korábban a férfivel. Azóta még csak rendelőben sem voltam, nem még korházban. Inkább megoldottam magam a kötéseket meg az ilyeneket, bár tény, hogy nem is volt ilyen szintű sérülésem. Viszont hangomból sütött az irónia, ami jelezhette, hogy igazából számomra eléggé egyértelmű volt, hogy ha más nem hát addig marad, míg Leo nem jön meg. De hátha…* - Ha ennyire terhes… akkor mi a frásznak hoztál magaddal? Leo is értem tudott volna jönni vagy akár Duncan, esetleg valamelyik embere. Nem vesztem volna el. * Fújtattam. Mért táncol megint az idegeimen? Vagyis, nem Ő teszi… hanem én vagyok fogékonyabb rá. Sosem sikerült egy nap kétszer is ennyire felbosszantani.* - Valóban nincs… de még lehet. * Vigyorodtam el, persze csak ugratásnak szántam. Nesze neked hangulatingadozás, meg időjárás. Valóban kezdem azt érezni, hogy rosszabb vagyok, pedig erre felé az sem kutya. * - Különben meg… ha már a kórházba nem vagy hajlandó bekísérni és ott lenni egy kicsit. Akkor már nem is szólok, hogy ha lekerül a gipsz, akkor számíts rá, hogy újra kell őket erősíteni. Én rád gondoltam, de ezek után megköszönöm még azt is, hogy a valakit kerítesz aki edző címszó alatt elvállalja és ne legyen suta a kardokhoz. * Sütöttem le a szemem, miközben azért magyarázatot adtam a korábbi ugratásomra. Naná, hogy nem lamouros értelemben értettem a dolgot. Olyat én nem tudok. * - Ez most bók akart lenni? Annak elég fura… * Csak a közelemben szétszórt? Most ezt mégis hova rakjam? Csendesen tűrtem, hogy megszabadítson tőle és egy megsemmisítőnek szánt pillantással jutalmazom a mosolyát.* - Veheted ígéretnek is. De nem vagyok kicsi…* De azért elmosolyodtam, miközben nyelvet öltöttem rá. Nem fenyegetettem én… csak közöltem a tényeket, hogy kinyírom, ha bajom lesz és bármi is várjon a házba nem vigyázz rám, úgy ahogy azt kéne. Ahogy én is tenném magammal, ha épp alkalmas lennék rá. De mi a fenének örültem ennyire? A kezem leszakad, a fájdalomtól már az agyam is tompul… még is ökörködök. Gratulálok magamnak… tényleg nem csoda, hogy kattantnak tart. Persze mily meglepő, visszafordultam felé, hogy ugyan nyissa már ki az ajtót, mert nem megy és szokásom az emberek szemébe nézni… Azonban a szavaira már nyitom is a szám…* - Nem u… * De csak eddig jutottam, hisz ahogy megéreztem a kezét, még mielőtt bármi reakciót is válthatott volna ki belőlem az érintése, már csak a sötétség volt körülöttem, mely olyan hirtelen rántott magával, hogy szinte pislogni sem volt időm. Az álmaim erre a pillanatra vártak a sarokban, az agyam egy eldugott szegletében… S sem istent, sem embert nem ismerve tódultak rám, kínoztak és gyötörtek. S fognak is, legalább négy órán keresztül. Nem volt még ember, aki ezekből vissza tudott volna rántani a jelenbe. A tehetetlen hánykolódásom, halk, keservesen nyöszörgő hangom és olykor fájdalom ittas kiáltásaim betöltötték a kocsi bel terét. Ahogy az álombeli félelmem is kézzel tapintatóvá vált, mint egy sűrű, fekete felhő mely nem ereszt…
Ráérősen várok, míg a "fiatalok" lerendezik egymás közt ezt a kiszállósdit, mert úgy fest, mégsem a csaj fogja előbb elhagyni a kocsit. Pedig már azt hittem, elhagyta valamerre a golyóit Balázs egy emberrel szemben... Viccnek nem lenne utolsó, lássuk be. - Ahogy én is csak az egyik problémádra tudok megoldással szolgálni. Szóval... ki a csaj? - firtatom, miközben intek neki, hogy tessék a motorháztetőnek, vagy a kocsi oldalának dőlni, hogy a reflektorok fényénél szemügyre vehessem a problémát. Mindezt persze az után, hogy felpakoltam a táskát a motorháztetőre, én magam pedig fehér orvosi gumikesztyűt húzva már finoman vizsgálom is a sebét. Kérdésére fagyosan kék tekintetem felemelem rá, pillantásom pedig olyasféle, melytől az ember azonnal megbánja, hogy kérdezni mert. - Sértő már csupán a feltételezésed is... Ettől szarabb állapotból is húztam már ki farkasokat. - Ezzel együtt egyik tenyerem az oldalához simult, másikkal pedig egy határozott mozdulattal távolítottam el a pengét, pontos, precíz, ám minden finomkodást mellőző mozdulat közepette. Hümmentve vizsgáltam meg az élét. - Legközelebb remélem ezüsttel szurkál tele. - Csak egy tipp, hogy a csaj tehette, bár akkor tényleg nem értem, miért szipogja még a drága oxigént ezen a bolygón... Hacsak nem valami közös üldözőjük van, aki elől kimenekítette... Kitisztítom a sebét, majd három öltéssel húzom össze csupán - amilyen gyorsan gyógyul, alig marad hege csupán a kórházig. Merthogy itt a csajt ziher, hogy nem fogom tudni összekaparni, pláne egy hozzá nem értő asszisztációjával.
- Elionore Grehem, az Orfeum egyik táncos nője és bőven elég ha engem helyre teszel. Nem kell mondanom, hogy kije a hely, hiszen mindketten jól tudjuk. Lehet csalódást okozok, hogy nem valami szuper titkos nő, akit üldöz valaki, de nem fogok hazudni. táncosnő, de persze nem ezét van velem, arra viszont nem kérdezett rá. Lassan bicegek a motorház tetőig, s amint oda érek neki is dőlök vagyis inkább támaszkodom, mert a dőlési szögem fáj. Figyelem a kezét ahogy felhúzza a kesztyűt s azt is ahogy hozzám ér és vizsgálgat. Amikor rám szegezi azokat a fagyos kék szemeit védekezően kapom magam elé a kezemet. -Nem meg sérteni akartalak, s nem te lennél a legjobb, akkor nem is téged hívtalak volna, ezt elhiheted. Van még egy gyógyító a falkában, de fel sem ér Ems tudásához s minden valamire való farkas a szőke ciklont hívja. Legalább is nálam Ő a number 1. Nézem, ahogy a tenyere rácsavarodik a pengére és időt sem hagy felkészülni, már húzza is ki az oldalamból. Nem kis fájdalmat okozva ezzel, de egy hang sem hagyja el a torkomat. Azonban pár izzadság csepp gördül végig a homlokomon. - Én nem reménykedem ebben Ems, mert akkor kereshetnék másik állást. Célzok arra, hogy testőr vagyok, azonban nem akarom beavatni a részletekbe, mert elég nehéz lenne elmagyarázni bármit is. Még magamnak sem tudom, nem hogy egy másik személynek. Felőlem azt gond, amit akar. Érzem, ahogy a húsomba váj a cérnával s varrni kezd. Remélem azért a gombokat otthon hagyta, mert érdekesen festenék ki velük. Tudom, hogy mire beérünk a kórházba már kutya bajom sem lesz. Felé nyújtom a kezemet, hogy elkérjem a pengét. Nem kellenek szava, hogy tudja mit szeretnék, azonban valamit még is meg kell jegyeznem. - Ha kérhetem, akkor, ez, maradjon köztünk rendben? Mutatok végig a sebemen, mert nem akarom, hogy bárki fülébe jusson. Nem kell a pletyka és igazából azt sem szeretném, ha bárki tudná, hogy Eli-vel lógok. Nem szégyellem, de ember és a saját biztonsága érdekében jobb, ha a farkasok nem tudják, hogy úgymond a szárnyaim alá vettem. Nem kellenek a bonyodalmak, mert az így is akad bőven. - Ems, nincs nálad egy kis kámfor egész véletlen? Kérdezem meg tőle, mielőtt beszállna a kocsiban és itt hagyna. Valahogy fel kéne, ébresztem a csajt és egyelőre más nem jut eszembe. Elég erőteljes illata van a szernek és az esetek nagy százalékában felébrednek az emberek. Akkor rá miért ne hatna?
Amikor ecsetelni kezdi, ki is a nő, csak felciccenek akaratlanul is, kissé talán rosszallóan, de minden felesleges megjegyzést mellőzve. Az ő dolga... Én meg az vagyok, aki többet tud a kelleténél és elég jól ismerhet már Balázs ahhoz, hogy tudja: képes vagyok ezt a magam hasznára fordítani. - Őt nem is lennék képes ilyen gyér felszereléssel ellátni. Vagyis ideiglenesen igen, de... mindegy. - Majd a kórházban. A maximalizmusom nem engedi meg, hogy ideiglenes dolgokkal beérjem, ha van lehetőség a tökéletesre. A penge kikerül Balázsból, s mivel úgy ítélem meg, bírja a fájdalmat, nem kínálom meg érzéstelenítővel. Valójában... eszembe se jut egészen eddig, hogy felajánlhatnám számára. Javíthatatlan vagyok ilyen téren, azt hiszem. - Ne röhögtesd ki magad, Balázs! Az egyszerű emberek fél tüdővel, vesével is megélnek... Nem lenne kellemes és kissé tovább tartana a gyógyulási idő, de ha ugyan így az oldaladba kapnád, nem kellene temetned magad, míg engem látsz. - Mintha - mondom MINTHA - elmosolyodnék szelíden. Szerencséje, hogy ezúttal nem ezüsttőrök voltak. A kórházhoz érve karcolásnyi nyoma sem lesz a történteknek rajta. Elégedett szusszanással hajolok el és szemlélem meg a Bazsira felvarrt kalocsai mintákat művemet, majd ahogy a hím megszólal, annak barna, átható pillantása kereszteződik az én fagyott tó jegét idéző tekintetemmel. - Ez csak természetes. Orvosi titoktartás, vagy mi... De gondolom, a nőre is értetted. - sandítok szinte már csalfa mosollyal a kocsiban pihengető felé, aztán vissza a falkatársra. Bizony, szavak sem kellenek, hogy tudja: az adósom. - Nincs, de nem is fogod még felkelteni. Jobb neki így, míg bevisszük a kórházba. - szusszanok elpakolva a motyóimat és felnyalábolva az orvosi táskát, hogy bevágjam a kölcsönautó anyósülésére. Bazsi esetleges meglepett képe láttán csak vállat vonok. - Ha már így is, úgy is az adósom vagy, legalább használd ki rendesen. Vagy végig akarod várni a sort vele a sürgősségin, ahol kérdéseket tesznek fel? - Megvárom a válaszát, mely remélhetőleg nemleges lesz. Helyes, én is így gondoltam. Ennek fényében meghagyom neki, hogy kövessen, a kórház hátsó parkolójához megyünk... A kocsimba beszállva pedig már telefonálok is az éppen ügyeletesnek, hogy mire odaérünk, minden készen álljon ahhoz, hogy elláthassuk - már mi, orvosok, nem Bazsival ketten - a nőt.
// Elnézést, hogy ennyit kellett várni erre a reagra. :$ Szerintem a következőt már nyugodtan indíthatjátok onnét, hogy a kórházban Eve ágyban-párnák közt magához tér, Bazsit be fogják engedni hozzá és még kérdezősködni sem fognak feleslegesen. //
Kezdőlap
//
xD Csak nem történik semmi eget rengető ezen idő alatt. 
Szóval akkor a következő reag kb. 2 óra múlva legyen IC. 
//
//
