- Vigyázz, Sakari, még a végén azt fogjuk kívánni, bár kibelezve feküdne valahol… Gőzöm sincs, mi mondatta velem a szavakat, biztos a rutin, meg az évek, nyilván baj van, és túlságosan könnyű volt beleveszni a beállt tespedtségbe, minden nap tompán tűrni, hogy múlik az idő, hogy fogy az erőm, hogy az én már kevésbé én. Jelét nem adom ugyan, de megvisel, hogy már csak árnyéka vagyok fénykori önmagamnak. Csak figyeltem Sakari arcát pár pillanatig, és fejcsóválva elmosolyodtam, alig látható görbület volt csupán, annak szóló, hogy teszek az egészre, amíg ő itt van, mert addig történhet bármi, nem érdekel. - Legalább lesz mit lerombolni, ha rossz hír. Igazság szerint, nem viccelek. Könnyű lenne a semmi martalékává tenni ezt az egész helyet, és tőlem kitelik, hogy megtegyem, ha begőzölök. Miért érzem úgy, hogy be fogok? A fehér óriásom könnyedén, lustán baktat oda, felszegett fejjel, tartással még vénségére is, nem lohol, mint testvére, most nem kell sietnie, de attól még nem tiszteli kevésbé a felmenőjét, ezt igazán nem mondhatja rá senki. - Nem volt az olyan rég. Pár hónap… épp elég volt, hogy akkor kifordult sarkaiból a világunk, amikor holtan találtuk, és még csak nem is hagyták meg nekünk. Nem hibáztattam őket, de attól még haragudtam, szeretek haragudni, könnyű és intenzív, bizsereg tőle minden porcikám. Nem a találkozásra gondolok, hisz nyilván abból semmi sem elég. Rossz hírek, mi más, meg is lepődnék, ha valaki jó hírekkel szolgálna, valószínűleg visszakézből kapna egyet, hogy ne baromkodjon. Nem mozdulok, ott állok, ahol bejöttem, mellkasom előtt összefont kezekkel, komoran, csak olykor nyelek egy nagyobbat, mintha legalábbis lenyelhetném mindazt, amit Kaapo mond. Nem pofázok bele, várom, hogy végigmondja, nem türelmesen, de kivárom, az évekkel nem jár a türelem, sem a higgadt megfontoltság, nem nekem. Szívesen rárivallnék, hogy ne mászkáljon, de míg nekem a konok ácsorgás, neki vélhetőleg a sétálgatás segít. - Fasza… Csúszik ki a számon, és lehunyom a szemeimet, nagy levegőt véve, hogy még véletlenül se verjek szét valamit, megremegnek az ajkaim az elfojtott dühtől, rohadjatok meg ti ott fenn, csak most kaptuk vissza. Szellemként élte le az élete nagy részét, és szerintetek nem vezekelt eleget? Undorító. Ökölbe szorult kezekkel hallgatom tovább, és hosszú pillanatokig nem vagyok hajlandó felfogni, amit mond, majdnem felröhögök, mert nincs az az isten, hogy ez igaz legyen. Baromság. Milyen lelkek ezek? Ennyire szánalmasan bosszúálló még én sem vagyok. Sajnos nem viccel, és eljön az a pillanat, amikor zavartan nézek a testvéremre, lelkem másik felére, és csak megcsóválom a fejem, akár egy dacos, akaratos kislány, akinek a mozdulattól össze-vissza lengedezik a két copfja. Nekem ugyan csak egy van, de a hatás hasonló. Megdörzsölöm a szemeimet, a kurva életbe, hát ennek még a gondolata is kinyír. Tehetetlenség feszíti a tagjaimat, ne döntsenek már mások a sorsunk felett, és itt most abszolút nem Kaapora értem, tiszta sor, hogy mi számítunk neki a legtöbbet. Boldogan áldoznám fel az életemet érte, az övéért cserébe, de hogy Sakari nélkül haljak, vagy éljek tovább, az a leglehetetlenebb dolog, amit eddig életemben hallottam. Olyan szinten facsarja össze a szívemet, amiről nem is hittem, hogy lehetséges. Csak tompán, szinte süketen a világ zajaira állok, de Sakari szavai még így is visszhangot vernek bennem. Szeretném én is azt hinni, hogy ez átverés, de a csontjaimba hasít az érzés, hogy sajnos nem, hogy ez a fájdalmas, kérlelhetetlen igazság. A szellemek undok tréfája. És… és mi van, ha a szellemek beérik azzal, hogy megtennék? Ha tudnák, hogy képesek lennének értük feláldozni a szívüknek legkevesebbet, és önnön életüket? Aztán megbékélnének? Nem lehetséges? Naivabb elképzelés talán, mint amit a testvérem fejteget, ki sem mondom hát. - Gondolom, ha meg lehetne ölni, már halott lenne. Tekintek Kaapora, de nehezemre esik az arcát, a szemeit fürkészni, mégis megteszem, olyan mély fájdalommal, amit úgy hiszem, eddig csak akkor éreztem, mikor holtan láttam. Ám ez… egy olyan élet, amiben ők nincsenek benne, számomra felér az élve temetéssel. Tudom, lehetnék mindkettő, mégis, a farkasom megsúgja, nem így van, hogy nem én lennék az, akinek szembe kellene néznie a világgal, a mérhetetlen felelősséggel egyedül… Végül is, megpróbálhatjuk, inkább nyargalnék a halálba, megpróbálva eltenni a láb alól ezt az aljas Hírhozót, minthogy végignézzem, ahogy ez a két lélek – azok, akik kizárólagosan számítanak nekem – megszűnik földi testben létezni. Nem vagyok képes csendben tombolni, mint azt Sakari teszi, de a hallgatás esetemben talán még rosszabb, mert süt belőle a reménytelenség és a tehetetlenség. Mindkettőt gyűlölöm, ám ezt a helyzetet a világon mindennél jobban.
Atyai szeretetettel üdvözlöm őket és a világon Akiak után ők az egyetlenek, akik valaha is részesülhettek. Erős és határozott a "simítás", amivel az elém járulókat köszöntöm, nagy becsben tartom mindkét farkas gesztusát, halvány mosolyomban pedig öröm és büszkeség játszik. A levegőben viszont feszültség várakozás ül: részükről, hogy vajon miért hívhattam őket, részemről, hogy miképp fog mindez végeződni. Nem csupán a mi találkozásunk, hanem közös történetünk is. Ezért sem szándékozom sokáig nyújtani a dolgot hosszas, körülményes bevezetéssel, inkább a lényeget vetem eléjük, mint kelletlen koncot. Ez a vadászat eredménye, ma csak ennyiből lakmározhatunk, és ha megesszük, akkor is megfekszi a gyomrunkat. Vesztünk, bűnhődtünk, büntettek minket... s ahogy mi alig bírtuk felfogni, hogy még ez is kevés, úgy ők is hasonlóképp reagálnak. Nyikorog a padló, egyre hangosabban, egy súlyosabban, miközben mintha hármunk energiái szét akarnák vetni az egész épületet. Nincs lent teljesen a pajzsom, mert nem akarok őket erőmmel fullaszatni, ám négy-ötszáz évet engedek számukra. Ők értik, ők mindig értették. Most sincs másképp, vonásaik árnyéka változik, ahogy a felismerés, a megértés szárba szökken bennük és a kétségbeesettség apró jeleit hagyják a felszínre bukni. Nem akarják, hogy tudjam, mert az gyengeség, ám annál okosabb, semminthogy abban a tévképzetben ringasság magukat, hogy előlem bármit is el tudnának titkolni. Jól esjtitek, jól tudjátok: ketten halunk, egy elárvul. Meghalnának bármikor, ha azt kérném, habozás és kétkedés nélkül, velem, vagy értem, nem számítana, büszkén tennék. Ám ez... Ez olyan kényszerű elválás, amit egyikünk sem akar, mert nem természetes. Bár hazudna. Bár ne lenne igaz az Idegen egyetlen szava sem. - Ő a Tizennegyedik közülünk - mondtam síri hangon, minden lelkesedés nélkül. - Pontosan a legelső, akit Atyám balesetből teremtett. Néhány napja tudtuk meg a teljes igazságot. Elmeséltem nekik az egészet, a Kör hívását, az Idegen felbukkanását, a fel-feltörő emlékeket, a Testvéreim hasonló tiltakozását, ahogy minden eddigi hitünk porrá őrlődött. Kárhozott volt az a Hajnal, amin a Tizenhármak inden titkok tudóivá váltak. Nem emlékként mutatta meg azokat a perceket, bár egyszerűbb lett volna. Egy időre meggyűlöltem az ekénti információ közlést, maradjanak inkább a szavak, a tolakodó emlékek helyett. Járkáltam. Eleinte nyugtalanságomban, majd egyre inkább úgy, mint Teremtő a riadt Kölykök körül, mint aki ítéletet készül hozni, olyat, amiről mind tudják, hogy kegyetlen lesz. Nem akarom. Bárki lássa lelkem - Tupilekben már nem bízom, hogy érdekelné bármelyikünk kínja is -, tudhatja, miféle kényszer vezérel. És rohannának, mennének, hogy megöljék, hogy azt, amink van, megvédjék, szavaik pedig olyanok, mintha saját, vitázó gondolataimat hallanám. Szeretnék még remélni. Hinni abban, hogy trükk az egész, és így elkerülhető a sorsunk, de tudtam, hogy nem így van. Ez a fajta bizonyosság pedig mintha a használt test fiatal bőrébe rajzolta voltna az elmúlt évszázadok minden percét, s hirtelen elkeserítően vénnek éreztem magam. Gyengének, erőtlennek, aki csak nevében bír hatalommal, közben viszont megingathatatlannak kellett tűnnöm, mert ha én nem vagyok az, más se lesz helyettem. - Hárman támadtunk rá, nem fogtuk vissza magunkat és könnyű szerrel emelkedett felül rajtunk. - Undorító beismerés, mégis szükséges, hogy elejét vegyem egy esetleges meggondolatlanságnak. Megteszem, ha Testvéreim bólintanak. Elpusztítom azt, ami a legtöbbet jelent nekem, de egyikük se merjen értelmetlen halált halni. - Benne él mindnyájunk ereje, képessége, miatta haltunk és miatta támadtunk fel, az ő létezése és ereje ölt meg annyi farkast a Vörös Hold alatt, ő őrizte azokban az órákban létünk és ezért térhettünk vissza. Ő a kapocs. És én... teljesen tehetetlen vagyok ellene. Ennyit ér az Istenek ereje a Fenségessel szemben. - Megesküdtem Tupileknek, hogy harcolok Atyám ámokfutása ellen. Egy árulást már elkövettem, még egyet nem fogok. Ha a Testvéreim bólintanak, én sem ellenkezem - osztottam meg velük végső elhatározásomat. És most, mondd el. Tudniuk kell, nem pusztán sejteni, biztosra érezni. Tartozom nekik ennyivel, ennyi év után. Nem Declan vagyok, a fekete bőrű őrző, hanem Sangilak, egy letűnt kor rézbőrű Harcosa. Nem létezik, nem létezhet meghátrálás, mert az bukást jelent, ami a gyengék ismérve. - Sakari osztozik velem a halálban, a vérvonalam további sorsát, mellette minden erőmet pedig a te gondjaidra bízom, Säde. Nincs másom, ha ezer évig kereshetnék se találnék olyat, akire teljes szívemből, minden büszeségemmel azt mondhatnám, hogy ilyen ítéletet mondok felette. Csak ők vannak. És ha tehetném, ha hatalmamban állna, mindkettőt a helyemre ültetném. Fáj a lelkem. Hallod, Tupilek? Ez már eljut hozzád? A mennydörgő hang, ami a Legerősebb szívének megszakadását üvölti, elég hangos és erőteljes, hogy elérjen téged, ha már a könyörgés és harag egyvelege céltalanul hullott vissza? Megint ölök. Megint pusztítok. Megint olyasmit, amit nem kéne, ami azért roppan össze, mert túl erős a markom, közben viszont szeretnék gyengeségemben remegni. Nem lehet, nem szabad - nekem nem.
Egyetlen porcikám sem óhajt pont most fennkölt csatározásba bocsátkozni a húgommal, mégis rávágnám, hogy na ne mondja. Nem igazán esik jól szembesülni azzal a ténnyel, hogy olyan roppant mód tehetetlenek vagyunk, mint akkor, amikor születésünk után Odin áldozati oltárán mutattak be bennünket az Isteneknek, a decemberi fagy közepén. Vajon elég lesz most is az a szívós szerencse, az az áldás, ami akkor két csecsemő szívében dobbant egyként? Bár így lenne. Bár elég volna. - Egy baleset? Tényleg egy lyukas óvszer eredménye dönt az életünk felett? És én még azt hittem, már mindent láttam. Eredménytelen és voltaképpen teljesen felesleg mindennemű tiszteletlen vakkantás, ami lassú, cinikus recsegéssel mászik elő a torkomból. Borzasztó ez a szemellenző egyébként, de kell, szükségem van rá, hogy ne akarjak mindössze a másodperc tört része alatt zokogva pánikba esni. Az erdő fái között megbúvó rossz szellemek, manók és tündérek hadserege vihogva táncol körbe, miközben Kaapo beavat bennünket a legújabb, legkínzóbb titkokba, amiket valaha hallanunk kellett. Kapkodnak azután a szemellenző után, és nekem nincs sem erőm, sem figyelmem arra, hogy elrántsam a fejem. Először, mintha egyre lazuló gézkötésen át szűrődne a világosság retináimba, a történet végén pedig egész egyszerűen beömlik minden tudás, minden érzés, és csak azok a nyamvadt manók kacagnak a képembe. - Az lehetetlen. Rázom a fejem apró, gépies mozdulatokkal. Létezne valaki, aki minden áldást őriz? Hol volt eddig? Miért nem tudott róla senki? Tudom, hogy Kaapo sohasem hazudna nekünk és mégis, most szeretném, hogy ezt tegye. A fenevadban munkálkodó dacos haragba elkeseredettség ömlik, és ha csak a húgom nem mozdult semerre, hát közel surranok hozzá, hogy lábainak dőlve keressek némi oltalmat, menedéket, ahogy a hozzám képest rendkívül óvatos és békés mozdulatokkal elhelyezkedem a földön. Megérzem az öklömben lüktető fájdalmat, amit a korábbi ütésem szült, s mintha csak az volna a legfőbb dolgom, óvatos dédelgetésébe kezdek saját jobb kezemnek. - És akkor majd eljön a telek tele, három egymást követő, végtelen fagyos esztendő. - kezdek bele szinte suttogva, végiggondolva az elmúlt három év három Vörös Holdjának történéseit - Sköll és Hati, a farkastestvérek elnyelik a Napot és felfalják a Holdat. - talán akad egy lyuk a tetőn, amin kibámulva láthatom az elsötétült Nap fényét, ha nem, hát csak visszaejtem tekintetem az öklömre - Nem marad több csillag, nem marad több fény. Fenrir letépi láncait, Atyjával, Lokival szövetségre lépve harcol az ázok ellen. - hiszen ez a Tizenhárom isten maradt már csak nekünk, akiket tisztelni tudunk - Száját hatalmasra tátja, úgy nyeli el a világot, benne minden élőt és holtat, s velük együtt magát Odint is. És akkor a világnak vége van. Megborzongok, ahogy a hideg végigszalad a gerincem mentén. Ez volna hát? A Ragnarök? Vagy mindannyian belepusztulunk vagy néhány áldozat elég lesz ahhoz, hogy megbékítse Alignak lelkét? Egyszer hittem benne. Régen hittem abban, hogy gondolkodás nélkül fel tudnám áldozni magam, magunkat. Együtt. Látom magam, magunkat. Ahogy Kaapo és én vérző torokkal terülünk el a földön. Látom a húgomat és gyönyörű szép. Erős. És örök. - Säde, fogadd el... Halkan kérem, felnézek rá, s akkor is közbe szólok, ha ők esetleg már a fejem felett csatáznak. Nem fogok veszekedni vele, nem akarok veszekedni vele. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy talán így... Hogy talán most tényleg hősök lehetünk egy olyan könyvben, amit már sosem fogok megírni, hogy ő aztán kiadhassa. - Én nem akarom, hogy mindaz, amit Kaapo felépített, valaki olyan kezébe kerüljön, akiben nem bízom. Akkor miért halnánk meg? Csökönyösségből? Pf. - horkanok fel erőtlenül, és megrázom a fejem újra - Én nem akarlak meggyőzni róla, nem fogok veled veszekedni, de tudnod kell, mit gondolok és... Érzem, hogy az ellenkezés kötele szorítja a torkomat, nem is vagyok képes befejezni a gondolatmenetet. Eltölt a fájdalom, amit éppen a húgomra akarok rátukmálni. Ki tudja még, hány évszázad magányra és szomorúságra kárhozna ezzel? Persze mondhatnám, hogy Kaapo és a testvérek mind-mind ezt az utat járták be. Szónokolhatnék arról, hogy megtiszteltetés volna a köreikbe csatlakozni, de aljas és sunyi féregként rágja belém magát a félelem, hogy mi lesz velem. Hogy meg fogok halni, és már nem láthatom, mivé válik majd a testvérem és nem segíthetek neki sehogy. Nem lesz már senki, aki szavak nélkül olvas minden rezzenésében. Nekem pedig már... Sem szavaim, sem rezdüléseim nem lesznek ezen a világon. - Kapoo. A magam részéről én... - hangos ki- és belégzés, némileg csillapítva a szívdobogásomat - Csak mondd meg mikor, hol és hogyan. Nem szipogok. Csak semmi gusztustalanság. A helyzeten semmit sem lendítene előrébb a kicsorduló takony vagy a fullasztó zokogás. Csak szép csendben. Mint a tavasszal olvadó jég a házak falán. Úgy könnyezek.
- Kár, hogy errefelé nem volt divat a Taigetosz csúcsán ítélni. Ezzel mintha mindent elmondtam volna, de valójában nincs így. Eszemben sincs túl sokat pofázni erről az egészről, mert nem érdekel, mert nem akarom tudni, mert rossz hír. Makacsul dugnám a fejem struccokat megszégyenítően a homokba, tettetném vaknak és süketnek magam. Nevetséges, hogy egy nagy kamu az egész fajtánk legendája, mert erről az egyről senki sem tudott. Sok minden fogalmazódik meg bennem, elsőként az, hogy ugyan egy kegyetlen szukának gondolom magam, de eddig büszkeséggel tudtam gondolni azokra, akiktől a fajtánk eredt, de most, hogy ezt művelik, aljasabbnak gondolom őket bárkinél. Miért nem tették hamarabb? Évszázadokkal ezelőtt? Nem az együttérzésemről vagyok híres, de ha annyit kellett volna leélnem a feladatomnak szentelve magam, mint nekik, bizony már rég megőrültem volna. - Ekkora hatalom… egyetlen kézben. Sápadok el, ujjaim könnyedén futnak bele bátyám szőke tincseibe, mintha csak megnyugvást keresnék pár száltól, holott tudom, ezt most semmi és senki a világon nem hozhatja el nekem. Azt akarom, hogy hagyja abba a beszédet, mindenki, nem akarok szavakat, nem akarok olyasmit hallani, amik ezer kérdést szülnek, és csak még több fájdalmat, kétséget hoznak. El akarok menni. El innen. Bármire is akarsz kilyukadni, Kaapo, nem akarom hallani. - Nevezzetek nyugodtan önzőnek, igen, az vagyok, de inkább a Ragnarök, köszönöm. Hogy belém szorult-e felelősségérzet? Ugyan már. Soha, egy döglött hangyáról sem kellett gondoskodnom, Sakari más, vele együtt gondoskodtunk magunkról, úgy ment, de én… azt sem tudom, ki vagyok nélkül. Pontosabban, senki sem vagyok nélküle. Csak egy üres báb, amit kényszerrel töltenének meg mindennel, hogy képes legyen arra, amit várnak tőle. - Mi van? Nem. Kapom el a kezem Sakariról, mintha elment volna az esze, úgy nézek le rá, zavarodottan, értetlenül. Hogy is tehetném? Hogy várhatja el ezt tőlem Kaapo? Hogy kérhet rá Ő? A lelkem másik fele? Elképesztenek a szavak, minden, ami mögöttük van, a jövőkép, amitől felfordul a gyomrom. Komolyan gondolod, hogy pont én vagyok erre a legalkalmasabb? Én, aki utálja az összes kölyköt, mert haszontalanok és idióták? Aki sosem akart sajátot? Aki lenézi az embereket? Akinek a szívébe csak ketten férnek? Egy önző dög voltam világ életembe, és az én kezembe akarod adni az örökségedet? Ostobaság. Ismersz, olyan régóta ismersz, miért hiszed azt, hogy én alkalmas lennék erre? Miért kell minket különválasztani? Együtt osztoztunk az anyaméhen, együtt éltük túl a fagyos telet, együtt lettünk farkasok, együtt rongyoltunk át az évszázadokon, és most… most nem tehetitek ezt. Fel sem tűnt, hogy sziklaszilárd önuralmam semmivé lett, hogy kölyköket megszégyenítően vagyok képtelen visszafogni a bennem élő farkast, és ragyogó tükreim köpik a világra azt a fájdalmat, amit szavaik karcolnak a szívembe. Tudom, óóó, de még milyen jól tudom, hogy nekik is épp annyira fáj, de nem ők azok, akiknek egyedül kellene aztán mindennel szemben állnia. Istenem, Kaapo, én csak lerombolni tudnám az örökségedet, a romlás vagyok maga… - Ha csökönyösségből akarok meghalni, hát abból fogok meghalni. Köptem a szavakat élesen, ő nem akar veszekedni, én meg igen. Ez van. Tudom én, hogy óvoda kiscsoport, de egy ilyen horderejű kérdésben egyszerűen nem érdekel a dolog. Nem akarom tartani magam, nem akarok a nagy, bölcs, vén Amarok tag lenni, csak az összetört leszármazott, a magára hagyott, védtelen kishúg akarok lenni. - Sakari, mondd csak, te élnél tovább nélkülem? Ha neked menne, akkor hajrá, csináld, én nem szégyellem bevallani, hogy képtelen vagyok rá. Nem vádaskodom, mert alapvetően nem hiszem, hogy fordított esetben olyan könnyedén belemenne, ha mégis, nos… büszke lehetne magára, hogy 487 év után még képes meglepetést okozni. - Kaapo. Csak azért választasz engem, mert ismersz, mert annyi időt lehúztál mellettem, és mert kedves vagyok a szívednek. De mondd csak, biztos vagy abban, hogy sehol a világon nincs alkalmasabb erre nálam? Hogy valahol nem bújik meg az a lélek, aki erre sokkal tökéletesebb nálam? Aki tudna, és szeretne is élni ezzel a lehetőséggel? Próbálom megőrizni az utolsó csepp méltóságomat, hogy ne omoljak zokogva a padlóra, kapaszkodnék bármibe, akár fuldokló az utolsó szalmaszálba, még úgy is, hogy csupán magamnak próbálok mentőövet nyújtani. Ha összeomlok, az senkin sem segít, leginkább rajtam nem, de őszintén, rohamtempóban nyargalok a biztos őrület felé. Nekem egy olyan világ nem világ, amiben ők nincsenek benne…
Nem lep meg reakciójuk, nem is vártam mást tőlük, ám a jéghegy csúcsát kapargattuk még mindig, mint három, kivetett lélek, akiket valamiért a Szellemek ennyire egymáshoz rendeltek. Ezért volt mindez? Ezért adtatok melléjük, hogy amikor eljön az ideje, készen álljak a válaszokkal? Utoljára akkor láttam így leereszkedni Sakarit, amikor erőm demonstrálásaként térdre kényszerítettem. Két elvárult Gyermek, akik szeretnének elbújni ez elől, hátha úgy nem éri el őket a tragédia, meghúzni magukat egy apró kiszögellésben, egy résnyi zugban, hogy együtt várják ki a vihar dühödt elvonultát. És nekem tilos eként néznek rájuk most. Hallgatom a legendát, a jövendölést, ami úgy tűnik végül itt ölt testet. Az istenek, a ti, és a többi leszáramzott istenei ugyanolyan gyrlók és esendők, mint ti magatok. És már abban sem kapaszkodhatunk többé, hogy Alignak és Tupilek különb volna. Nincs nagyobb eszme, nemesebb cél, nagyobb jó, csak olyanok, akik kicsit több hatalommal bírnak a többinél. Ez mi a Ragnarökünk, ez a mi pusztulásunk. Ez az, amiről a kiválasztottakon kívül senki sem szerezhet tudomást, mert alapjaiban taszítaná káoszba a legenánkat, minden hitünket, rántaná ki megannyi farkas alól a talajt. Hazugságra épült a világunk. De ha mindenki számára nyilvánossá válik az igazság, az mindent felemészthet. Hát őrizzük meg, hogy megvédhessük, ami fontos. Hogy miért te, Säde? Hát ezért. Eléjük lépek, egyik kezemet Säde arcára, másikat Sakari fejére teszem. A távozónak könnyebb, mindig annak gyötrelem és küzdés, aki hátra marad, de együttérzéssel nem jutunk előrébb. Sose jutottunk, ez pedig nem fog változni. - Nincs más a világon rajtatok kívül, aki jobban tudná, mit jelent ezt az erőt és a vele járó kötelezettséget viselni. Akkor jobban tudná becsülni és aki az én emlékezetemet jobban meg tudná őrizni. Sose biztattam egyikőtöket sem saját kölyökre, mert én sem szerettem igazán egyiket sem, amelyiknek az erő ajándékát adtam. - Szemem karmazsinba fordul, ahogy lényem ősi, bestiális éne kikéredzkedik, hogy saját szemével illesse az övéit. - Nem pátyolgatsz, nem dédelgetsz. Aki erős, az enélkül is túlél, aki nem, az nem méltó az örökségre. Titeket nem bársonnyal bélelt bölcső nevelt, hanem a zord vadon. Nekem pedig olyan utód kell, aki velejéig magába itta mindazt, ami a Legerősebb örökségének méltó tagjává emelte. Elengedtem őket és elléptem tőlük, majd a düledező lépcsőhöz menjek és könnyed, agressziótól mentes érintéssel porrá zúzzam a korlátját. Bárcsak sikerült volna ugyanez az Idegen koponyájával is... - Ez nem lehetőség, Säde. - Néztem hátra a vállam fölött. - Téged választottalak, mert ahogy számodra nem léteznek fontosabbak, úgy számomra nincs alkalmasabb jelölt. És ha még te gyenge vagy ehhez, akkor tényleg nincs értelme a vérvonalamnak. Nekik nincs másuk, nekem is. Túl evidens és ebben nem engedhetek. - Amint minden Testvérem igent mond a megváltásra - feleltem Sakarinak. - Addig pedig... járkálunk, mint a halálra ítéltek. - Legalább annyira voltam lelkes a gondolattól, mint ők, de ez a kötelességem. Ahogy az Idegennek nincs szabad akarata, úgy valójában nekünk sincs választásunk, csak annak az illúziója.
Most még az érintése is éget, dühös vagyok és csalódott, én ezt nem akarom, nem így akarom… én be akarom fejezni. Hát nem érted? Mi lesz azzal, hogy csak az 500-at éljük meg, hm? Utána már mindegy… ne csapj be Sakari, ne kívánj olyat tőlem, Kaapo, amit nem tudok teljesíteni. Tompán vernek bennem visszhangot a szavaim, nem szeretem azt, amerre halad, nem akarom a miérteket, nem akarok megdönthetetlennek tartott érveket. Nem akarok hideg logikát, egész életemben ridegen fagytam bele a világba, de most… mikor öröklétre kárhoztatnál, nem vagyok hajlandó az észérveket előrébb venni. - Lehetnek még ilyenek, odakinn, bárhol. Nem mondhatod, hogy tele lenne a vérvonalad haszontan, alkalmatlan egyedekkel. Ugyan már Kaapo, még én sem vagyok ennyire pesszimista. Ellépek az érintéséből, ez számomra most nem kegy, nem tudom megbecsülni, fáj. Nyelek egyet, próbálom hinni, hogy van kiút, hogy nem keresem hiába, holott tudhatnám, hogyha lenne, már megtalálta volna nekünk. Valóban? Nem, tudod mit, Kaapo? Szerintem nem is kerested, mert így az egyszerűbb, mert ez adja magát, a szívednek legkedvesebb teljesen jogos, azt megértem, és könnyedén mondanám azt, hogy lehet dupla is az áldozatod, örömmel halok a bátyámmal és veled bármikor. Akár a semmiért is. Ám az, hogy ne legyen alkalmasabb utód… mióta is tudod? Néhány napja? Csak azért, mert én vagyok a legközelebb itt ehhez a képhez, ne engem büntess. - Sosem akartalak szemen köpni, Kaapo. Sosem akartam azt mondani, vagy akár úgy érezni, hogy alkalmatlan és méltatlan vagyok az áldásodra. Ám most mégis megteszem. Ez nem lehetőség? Inkább vágom el önként a torkomat, mintsem a végtelenségig kárhoztassatok egy olyan létre, amit egyetlen szikrányi porcikám sem kíván. Válassz mást. Dacolok vele, de tudhatta, hogy meg fogom tenni, és hogy ha valaha be is látom, hogy talán büszkeségnek kellene feszítenie, amiért így gondol rám, túlságosan önző lélek vagyok ahhoz, hogy behódoljak ennek. Hogy csak úgy fejet hajtsak egy már most gyűlölt létnek. Mondd csak, Kaapo, te látod a méltánytalan jövőt? Valaki olyannal a birodalmad csúcsán, aki holtodban megvet, és gyűlöl azért, mert itt hagytad, és elvetted tőle a másik felét? - Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Fordulok sarkon, nem csinálom. Kényszeríteni akar? Tegye. Érezze már most a mindent felperzselő lángot, a könnyedén éledő, vak gyűlöletet, mit az elkeseredett tehetetlenség tüze táplál. Tessék, fossz csak meg a szabad akaratomtól, tégy erőszakot a lelkemet, aggass koronát a fejemre, de istenemre mondom Sangilak, a Legerősebb, a pusztulásba vezetem őket. Nem dacból, nem bosszúból. Egyszerűen nem engem keresel, csak nem vagy hajlandó belátni. Tokostul szakad ki az ajtó, ahogy forrongó indulataimnak engedvén rácsapok kifelé menet, ha ugyan… nem ér utol hamarabb a bátyám képmutató, szenteskedő visszatartó mozdulata, vagy Kaapo tajtékzó, csalódott haragja. Mindkettőre számítok, de remélem tudják, hogy én már nem fogok leállni, addig nem, amíg a tudatom a helyén, és nem nyel el az álnok nyugalmat hozó homály.
Úgy érzem, hogy a helyzetben kivételesen valamiféle fal szerepét próbálom betölteni - ha másommal nem is, hát a jelenlétem súlytalan szilárdságával. Nekem szükségem van az érintésre, éppen annyira, amennyire fáj is, hogy ezt így kell érezzem. Nem szoktam hozzá. És Säde érzéseit sem akarom megcsúfolni azzal, hogy bezzeg én, én nem húzódom el előle. A húgom kérdése megfagyasztja az arcvonásaimat. Dehogy élnék! Rá akarom vágni, javasolnám neki, hogy inkább menjen és nyeljen le egy újabb üveg vodkát, hátha észhez tér, és nem tesz fel ilyen idióta kérdéseket. A fejemben rend van, és hűvös, a gyomromban tombol a testvérem hóvihara, és ezzel a kettősséggel hirtelen nem tudok mit kezdeni. Nem tudom, hol érek véget én, hol kezdődik ő: hogy pontosan hol van az a válaszvonal, ahol Kaapo ragaszt össze minket. - Nem. Nem tudom. A fenébe is Säde, ő Kaapo! Mit számít, hogy mit tennénk? Sose számított! Mennyit öltünk volna, ha ő nincs? Hányszor haltunk volna meg, ha ő nincs? Mi marad nekünk, ha ő nincs... Az ereje a világban. Elvárnám, hogy ne szegjen parancsot. Elvárnám, hogy hajtson fejet, mert én is ezt teszem és úgy gondolom, hogy az ő helyében is ezt tenném. Nem, valószínűleg nem tenném, de a nézőpontok váltakozása nem tesz túl jót az objektivitásnak. Nekem... nekünk könnyebb dolgokat elvárni, amikor ránk már nem vár semmiféle elvárás. De ha én lennék az ő helyében Foggal-körömmel harcolnék azért, hogy megakadályozzam ezt az őrületet. Valamelyest még irigy is leszek, hiszen nála nincs alkalmasabb jelölt Kaapo szerint. Nagy szavak ezek, és tudom, hogy a lehető legkomolyabb tartalom van mögöttük. Mégis, itt most egy egész vérvonal sorsáról van szó, ami nem nekem fontos, hanem Kaapónak. Csak ezért válik nekem is azzá. Hirtelen pattanok fel, amikor Säde saját torkát ajánlja. Ingerülten kapok utána, ahogy sarkon fordulna, pontosan azzal az erővel, ami elől menekülni akar, hogy visszarántsam, hogy megpróbáljam a két karom ketrecébe zárni és nem engedni el soha többé. Ne csináld ezt, ne menj el... - Visszajöhetek? - kérdezem halkan, hogy az ajkamba harapva pillantsak Kapoora, nem foglalkozva a könnymaszatos arcommal - Ha veled halok Kaapo, visszajöhetek a húgomhoz? Ahogy te hozzám? Akkor nem kellene egyedül hagynom, akkor mindig vele lehetnék és az örökséged is tovább élne. Mit kell tennem ahhoz, hogy ez megtörténhessen? Megremeg a hangom. Talán ez megoldás lehet, és van rá mód, még az Őrzők előtt is fejet hajtok, amíg élek, az emberek vétkeit is megbocsátom, csak mondja azt, hogy van rá esély! Kétségbe esetten kapkodom a tekintetem kettejük közt, és bolondnak érzem magam. Vakmerőnek. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodónak. De mi van, ha nem hülyeség...? Mi történik akkor, ha tényleg működik, hiszen tudom, hogy nem csupán az Ősök szellemeit lehet az élőkhöz hozzáláncolni... Ha még mindig ölelem, ha ölelhetem, hát az övének próbálom támasztani a homlokom, ha engedi. - Kitalálunk valamit, jó? Mi mindig kitalálunk valamit... Szeretném, ha Kaapo is csatlakozna hozzánk, de ki tudja, talán meg sem történt az egész, talán csak magam elé suttogva próbálom meggyőzni mindhármunkat arról, hogy ez nem a vég, hogy ez nem az utolsó elválás előszele, egyszerűen csak az... anyagban bekövetkezett változás kezdete.
Sose volt kenyerem a magyarázkodás vagy a meggyőzés. Kijelentettem. Pont. Fogadja el mindenki, ne kelljen órákat vitázni, vagy essenek a torkomnak, ha nem tetszik, amit hallanak. Utálom bizonygatni az igazamat, vagy szavaim létjogosultságát, a döntéseim miértjét, s most mégis egy helyzetbe kényszerültem. Lehetnek még ilyenek odakinn... Bárhol... Mintha nekem az odakinn és a bárhol egy csettintésre elérhető volna, mintha akarnék velük foglalkozni. A fél életemet úgy "éltem", hogy senki máshoz nem szóltam, nem istápoltam örökségem többi tagját, léteztek, voltak a világban, de apátlanul. Most pedig elvárnák tőle - akár a Szellemek, akár ők ketten -, hogy hirtelen tárjak ki minden ajtót és ablakot? Bennem megrekedt az idő. Az, amit élve töltöttem és az, ami holtomban kísért. A világ nagy része kiesett számomra, a valódi felfedezés és vándorlás nekem még csak most kezdődne, ám se időm, se terem, mint egy újszülött, akinek csak a gyerekágy rácsáig létezik élet. Mások. Odakint. A lehetetlent kéred tőlem azzal, hogy ennyi év nektek-ítélés után másokhoz küldenél. Hogy keressek, felmérjek. Erre a döntésre is négyszáz masszív év vitt rá, s bármiben le merném fogadni, hogy ennyit újból nem kapok. Nem akarok kedves utódot, olyat, akiben buzog a szülői szeretet és gondoskodás. Nem akarok kegyetlen zsarnokot, aki rám süti saját bélyegét a meglévők mellé. Nem akarok szívtelent, aki csak a hatalmat látja, örömmel öleli magához, de engem csak eme erő hordozójának, poros tokjának tekint. Vigyen tovább, őrizzen meg a saját eszméi mellett, tudja, mit jelent, hogy rá bíztam valamit. Annyi rossz döntés után ez az egy hadd legyen hibátlan... Mind a ketten tudják, mind a ketten vihetnék tovább, de nekem különbözőképp kell kitüntetnem őket. S azt se mondhatom, hogy amennyiben Säde fejet hajt, Sakari életét meghagyom, vagy fordítva, mert az Ősök tudnák, hogy akit a helyére viszek, mint szívemnek legkedvesebbet, imposztor lenne. Mindennél jobban szeretném átverni, megtéveszteni őket, ám ez hiú ábránd. Elfordul, ellép, én pedig nem nyúlok utána, leveszem róluk a kezem, hagyom, hogy kilépjenek az érintésből. Sírsz, Sakari? Megint sírsz... Megint csak mi láthatjuk, megint csak mi érthetjük. Ugyanúgy dacolna ő is, mint a húga, Säde pedig ugyanúgy a döntés elfogadására biztatná, ha a helyzet fordított lenne. Egymás tükörképei, saját belső viszályuk kétségbeesett és haragos hangjai. Nem szólok, ez az ő viadaluk, amit szigorú pillantással követek. Egy egész két felének harca, ami mellett én ismét csupán figyelőként létezhettem, mint megannyi évszázadon át. Nem értitek? - Ti voltatok az egyetlenek, akik akkor is tudtátok, hogy létezem, amikor mindenki más számára halott voltam, legendákban és mesékben élő mumus, elvadult szörnyeteg. Önzés azt kérnem, hogy ha már ilyen hamar eljön hozzám ismét a halál, ne pusztuljak újfent elégedetlenséggel a lelkemben? Megrebben a szemem, amikor rájövök, hogy hangosan kimondtam, ami a gondolataimban kellett volna csak, hogy lézengjen. Ahogy rájuk nézek, visszarángatva eszemet a valóságba, egyetlen kívánságom van: bár eggyé tudnának olvadni. Bár ne hasították volna ketté a Szellemek azt, aminek egynek kéne lennie, akkor most nem volna ennyi kérdés, kétség és dacos kapaszkodás. - Ötven év. Ennyit kell várnod, hogy újból mellette lehess, de ezt az időt csak ő fogja érzékelni, neked könnyű és gyors lesz, mintha csak elaludtál volna egy pillanatra. - Az egyetlen, ami felől nem volt kétség, az a viszontlátás. Két lélek, amelyek ennyire ragaszkodnak egymáshoz... lehetetlennek tartottam, hogy Sakari ne tudna visszatérni hozzá. Ebbe a bizonyosságba pedig belesajdult a szívem és szerettem volna velük együtt sírni. Helyette viszont elmosolyodtam, a karmazsinvörös szempár pedig olyan szeretettel ajándékozta meg őket, amilyenben talán eddig csak Akiak részesülhetett. Döntöttem, Denaali. Tényleg döntöttem. - Szeretnék ezúttal békével meghalni. Úgy ölelni a Testvéreimet végre, ahogyan ti egymást. Tudjátok... azt hiszem, egy kicsit tényleg elfáradtam. - Békére vágyom az örök háború után, igazi pihenésre, amit én is annak tekintek, nem kényszerű büntetésnek, dühítő száműzetésnek a senki földjére. Önzés, tudom jól, de nem vagyok hálátlan. - Gondolod, hogy tényleg magadra tudnánk hagyni téged, Säde?
- Inkább haltunk volna meg, legalább együtt tettük volna. Vágom rá, ebben a szent pillanatban számomra csak ez a lényeges. A tény, hogy nem úgy lesz, ahogy akartam, és hogy nincsen beleszólásom, mert a fejem fölött döntenek. Ennyi idős fejjel meg kell érnem, hogy mint egy taknyos kölyöknek, megparancsolják, mit tegyek. Már taknyos kölyökkén sem igazán tűrtem, és most is a torkomon akadt a béka. - Nekünk… Sakari, semmi sem marad. Hát nem érted? Nincs többé Mi. Te vagy és én. Külön. Elevenembe hasítanak a szavak, és érzem, hogy megállíthatatlanul szakad ki belőlem könnyek formájában a fájdalmam. Gyűlölöm a világot, és most benne mindenkit. Ez nem történhet meg, nem lehet így vége kettőnknek. Erőszakkal, könnyekkel, fájdalommal, hogy aztán minden csak az én nyakamba szakadjon. Mi marad nekem? Hatalom? Könyörgöm, hát mikor akartam hatalmat? A felelősség terhe is büdös Amarokként, nemhogy egy vérvonal csúcsán állva. Nevetséges a kép. Säde Saaristo, mint a legerősebb. Ha nem sírnék épp, röhögni kezdenék, az is biztos. Én nem látom magam előtt, nem is akarom, de istenemre mondom, megpróbáltam, de nem jön, semmi bizonyosság afelől, hogy így lenne jó, nem létezik a szememben. Összetörten, tán mindhármunk fájdalmától reszketve hagyom, hogy Sakari fogva tartson. Istenem, tán sosem zokogtam úgy a vállán, mint egy kisgyermek, sosem voltam gyermek sem, jég és fagy, ketrecbe zárt vadállat, fenséges fenevad, büszke húg, s kölyök, és most… Most mi vagy? Semmi sem vagyok. Gyűlölöm a gondolatát annak, hogy számolnom kellene, mennyi érintés, mennyi ölelés, mennyi szavak nélküli pillantás maradt még hátra nekünk, mielőtt eltépnék a köztünk feszülő eltéphetetlent. Megfulladok. Csípi a szemem a sós permet, nem látok semmit, de nem is akarok. Csak Sakari illatát szívom magamba, mintha legalábbis nem ismerném jobban bárminél. Ujjaim görcsösen markolják a szövetet, ami a testének feszül, csak egy kicsit… elveszni a mostban, bár belefagyhatnánk, bár most robbanna darabjaira a világunk, bár elmehetnék Veletek.
We've been here forever And here's the frozen proof I could scream forever We are the poisoned youth
Azt hiszem, vigaszt kellene lelnem a szavaiban, egy villanásnyi reményt, hogy majd jobb lesz, de nincs, nem jön, és nem is akarom. Ostobaság. Szellemként, nem lenne ugyanaz, soha semmi. Egyedül lennék, ugyanúgy, duruzsolhatnál a fülembe, de nem érinthetnélek, nem lophatnám el többé a kakaódat, nem verhetném be a képed, nem lenne minden szívdobbanásunk ugyanolyan. A homlokunk összeér, hallom a hangját, de nem tudom, nincs szívem kimondani, hogy talán most nincs mit kitalálni. Hogy ezt valakik a fejünk felett már születésünkkor kőbe vésték. Ám hol kellett megírva legyen, hogy ez nem csupán Sangilak áldozata? Ki mondja meg, hogy a szívem nem lehet majd bosszúvágytól terhes? S ki garantálja, hogy a szellemek nem küldenek perceken belül utánuk, mert nem vagyok hajlandó meghajlani az akaratuk előtt? Ötven év bőven elég, hogy tönkretegyek mindent, és nem azért, mert akarom, hanem mert nem hiszek abban, hogy én erre megfelelek. Ha ezer évig győzködnének, sem látnám be, hogy alkalmas vagyok rá. Bizonyára ezt Kaapo is pontosan tudja, ezért nem hagy választást. Érzem a pillantását, és az elevenembe hatol, mert tudom, igenis tisztában vagyok vele, hogy ez épp annyira fájdalmas neki is, ám ettől sajnos képtelen vagyok jobban érezni magam. Mások fájdalma rendkívül ritkán töltött el örömmel, kegyetlen vagyok, és kérges szívű, de határaim még nekem is vannak. - Magamra fogtok hagyni. Suttogtam el csendesen, mert ez tény, mert meghalnak, és én itt maradok. Mindegy, miért teszik, mindegy, hogy senkinek sincs választása, meg fog történni. S akkor… magam leszek. Ötven évig, vagy tovább, azzal a tudattal, hogy az én békém már sosem jön el, holott, nem áltatnák senkit, bőven elég volt már ennyi az életből. Fájón szakadtam ki Sakari ölelésből, hogy Sangilak elé lépjek, még könnymaszatos arccal is túlontúl büszkén, és megzabolázhatatlanul. Most én fektettem reszkető tenyereimet az arcára, néztem sötét íriszeibe, és szöktek ki ajkaimon az utolsó szavak, amiket úgy hiszem, ma még képes leszek kimondani. - Kérlek, csak… próbáld meg. Ha nem sikerül, megteszem, itt maradok élőholtként a világban, de legalább próbáld megadni nekem azt az esélyt, hogy a Bátyámmal és Veled halhassak.
- Ez nem igaz. Felelem elszorult torokkal, dühös és kétségbe esett gyermekként tiltakozva a húgom szavaira. Én nem akarok arra gondolni, hogy mi már csak külön létezünk, hogy nincs többé "ők", csak "ő" meg "a másik". Milyen világ az, amelyikben nem A Saaristo ikrek tespednek a Tanácsteremben? Én nem hiszem el, hogy ennek következetesen meg kell szűnnie, hogy az elmúlással véget kellene érjen valami, ami egyesített bennnket. És mégis tudom, hogy ez lehetetlen. Nem lehetek egyszerre itt és ott, nem felelhetek meg egyszerre két elvárásnak és nem teljesíthetem egyszerre a szívem két vágyát. - Én nem akarom, hogy a húgom öngyilkos legyen! - szakad fel belőlem kétségbe esetten, fél évezred büszkesége hullik a porba itt és most rólam és róla is. Rólunk, ami ugye talán már nem is létezik igazán - Én nem akarom, hogy Kaapo csalódjon bennünk. Folytatom tovább, mintha csak egy láthatatlan, harmadik személyhez beszélnék. Csak úgy, min tettem azt Vincent sírjánál, amikor úgy tűnt, az Istenek ereje végleg magamra hagyott. De most, hogy itt áll mellettem sem érzem magam erősebbnek egy újszülött borjúnál. Kaapo szavai olyan erőteljes hatással vájnak elevenembe, hogy minden hír ellenére a végletekig elszégyenlem magam. Még az is megfordul ebben a jeges zavarban, amiket érzéseknek és gondolatoknak kellene neveznem, hogy egészen eddig bolond, hisztis gyerekként viselkedtünk. Hát persze, hogy nem önzőség. Az áldás és a titkok, amikben részünk volt és van általa, úgy hittem, bármilyen árat megérnek majd. És most, amikor itt lenne az ideje a törlesztésnek, egész egyszerűen érvénytelennek tűnik minden bankjegy, lyukasnak minden érme. Sír a húgom. Ezt soha senkinek sem lettem volna képes megbocsájtani. Megszámlálhatatlan cafatra téptem volna az okozó lelkét, aztán a testét is. De most nem tehetem, nem is akarom talán, csupán hirtelen, egy-egy villanásnyi időre üvöltenék rá Kaapóra, hogy fogja be a száját. Adjon időt. Adjon bármit, csak ne reszkessen Säde a karjaim közt! De még mindig sír a húgom. És én nem tehetek érte semmit, csak az övével együtt reped meg a szívem. Ötven év. Megfeszül az állkapcsom. Kibírsz ötven évet, Säde? Talán... Talán én képes lenné rá, nekem még itt lenne Eden, aki segíthetne. Tudna egyáltalán? Megértené ezt egyáltalán bárki a világon? Remegő kezekkel engedem útjára lelkem másik felét, ijedten, riadtan, hiszen mostantól semmiben sem lehetek biztos, ami kettőnkkel történik. Minden pillanat lehet majd az utolsó, bármelyik lépésben lezuhanhatok, s ki tudja, lesz-e még lehetőségem valaha felállni. Villámcsapásként ér az inger, hogy fel-alá járkálással próbáljam könnyebbé tenni a fulladást a mellkasomban. Ökölbe szorult kezeimet olykor-olykor a szám elé tapasztom, mintha csak a feltörő hányingert akarnám valahogy odabent tartani. És akkor kimondja azt, amit nem akartam hallani, amitől felkiáltanék, hogy nem, vissza az egészet, én ezt nem fogom megengedni, sújtson le rám mind a Tizenhármak haragja, akkor sem adom a testvérem még Alignak zsarnoki akaratának sem, öljön hát meg mindkettőnket, de ez elfogadhatatlan. Feszült várakozással fürkészem Kaapo arcát, és életemben először... kételkedek benne. Annyi merszem már nincs, hogy szavakba is öntsem a kérdéseimet. A vádjaimat. Mi garantálja, hogy valóban meg fogja próbálni? Vagy ha meg is próbálja, akkor mi fogja megakadályozni, hogy csupán saját szeszélye szerint ítéljen mindenki mást bukásra azért, hogy Säde kénytelen legyen betartani a szavát? Gyűlöllek Kaapo, ezekben a percekben úgy tartok tőled, mint egy sebzett vad a szerető kéztől. Én szeretlek! Érted?! Ezért sem vagyok képes a torkodnak ugrani, holott a poros levegőt kavarja már a torkom morgása, fáj az ínyem, saját nyelvem sértik megnyúlt tépőfogaim, mert ha nem lennél az, aki, hát lássa lelkem Alignak, már rég feltéptem volna a torkodat. - És megesketed az Őrzőket, hogy bármi is történjék, ha Alignak a feje tetejére fordítja ezt a sárgolyót, akkor is hozzá kötnek majd, amilyen gyorsan csak lehet. Nem akarok haragudni rád. Kérlek, érezd, hogy kétségbe vagyok esve! Legyél okosabb nálam, legyél bölcsebb, és halld meg a parancsoló élben, hogy pontosan azt a magányt nem akarom a húgomnak, amit Neked kellett átélned. Tudd, hogy én is oda akarok menni, hogy megölelhesselek, az istenekre, farkas testében vackolnék be veletek egy szűk és sötét barlangba csak azért, hogy együtt lehessünk. De nem tudom megtenni. Túl szilajjá tettél.
Nincs naiv képzetem, ami azt sugallná, lehet úgy dönteni, hogy mindenkinek jó legyen. Olyan döntés nem létezik, ám én nem is akarok mindenkinek jót, csak az előttem álló Naturalakjaimnak. Nincs többé "mi", csak külön létezik, ami egykor egy volt. Elképzelhetetlen, valóban. Ahogy azt se hittem volna, hogy valaha látom őket így zokogni, egymásba kapaszkodva, mozdulattal és szóval követelve tőlem, hogy ne szakítsam szét őket. Ne csalódjak... Kétlem, hogy fogok bennetek. Akkor sem, ha ennyire esendőnek és törékenynek tűntök. Puszta kézzel tudnám egyszerre szétroppantani mindkettőtöket - ezt juttatjátok eszembe ilyenkor. A gyengeséget, ami bennetek is ott lakozik, az erőt, ami bennem él és a fényt, ami nem hagyná, hogy csak ezért a pillanatnyi elgyengülését büntessek. Hiszen akkor magamat is kellett volna, nem is egyszer. Igazságtalannak tartjátok ezt az egészet mindketten, ugye? A sors, vagy a Szellemek gonosz tréfájának. Bár az volna. Bár ne kéne legalább kettőnknek kikopnia ebből a világból, hogy megfakult emlékekké váljunk mindenki számára,aki valaha is ismert minket. Aki valaha is látta, miképp kúszik méltóságomon aluli vigyor a képemre, csapsz a homlokodra fájdalmasan a harmincadik széttört mobiltelefonnál, fogod a hasad a nevetéstől, mert erős pizzát választottál nekem. És senki a világon nem tudja, nem látta, miképp őriztem az álmotokat a zord fenyvesek alatt. Kérlel, az utolsó fűszálba kapaszkodik, amit még reszkető kézzel képes megmarkolni, reménytelenül bízva abban, hogy az még megmentheti. Hogy a fűszál erős marokká válik, ami kihúzza a szakadékból, mert nincs más esélye. Sose szokott kérni. Nem húzódtam el az érintésből, tekintetem viszont Sakarira siklott. Nyitott könyv mindkettő. Farkasom a marjánál kapta el a másik hímet, hogy határozottan nyomja le, rángassa meg kicsit. Térjen észhez és ne most kezdjen kételkedni benne, ha eddig sem tette. Mert maikor meginog bennem a hite, amikor úgy éri, nincs tovább és kicsúszik a talpa alól a talaj, akkor elhagyom. Ugyanúgy tűnök el az életéből, ahogy évekkel ezelőtt elhagytam védőszellemként, ám ez a búcsú valóban végérvényű lenne. Tudom, hogy a kétségbeesés szüli minden ellenérzését, de akkor is szedje össze magát. Ő biztosan áldozat lesz, ám ettől még ne merészeljen akképp is veselkedni. Sem ő, sem Säde. Atyai a tarkón legyintés, amivel "búcsúzom", energiáim parázsló örvénye visszahúzódik, sűrűsödik, egyre hatalmasabbá válik, ahogy lassan kúszik a nyolc évszázad felé. Ők jobban bírják, mint bárki, többet érezték, még ha nem is teljes pompájában, de most azt akarom, hogy lássanak. Szeretném magamra ölteni a hajdani rézbőrűt, de nem lehet, nincs többé az a test, hát marad a lélek, ami egy Harcosé. - Ne szabj feltételeket és főleg ne követelj - néztem ismét Sakarira a bestia szemével. - Kiváltképp ne magától értetődőt. Futó csókot hintek Säde homlokára, majd ellépek tőle és mindkettejüknek hátat fordítva sétálok el egy távolabbi ablakhoz kényelmes léptekkel. Megállva kezemet összekulcsolom a hátam mögött, s hiába a fákat, az erdőt nézem, teljesen máshol járnak gondolataim. - Ha bármi ostobaságot tesztek, azt sosem bocsátom meg nektek. - Takarodjon az öngyilkosság gondolata, a közös halál korai keresése, méltatlan lenne hozzájuk és hozzám egyaránt. - Töröljétek le a könnyeket és emeljétek fel a fejeteket, a nagy Szellemek nevére! Muszklik vagytok, nem holmi elcsökevényesedett, sehonnain vérvonal tagjai. - A ti gyengeségetek az enyém, a ti szenvedésetek az én hibám. Elég. - Most pedig menjetek. - És bízzatok bennem.
Lehet, hogy most leszek először és utoljára jó Apja az Erő Gyermekeinek, de legalább lesz ilyen alkalom. Tudtam, kihez fog vezetni hamarosan az utam. Nem most, és nem is a következő egy-két napban, de jóval hamarabb, mint arra bárki, vagy jómagam számíthattam volna. Addig viszont hagytam a bennem fortyogó elégedetlenség és harag egy részét kitörni, ami eredményeképp a fal, ami előtt álltam megadóan dőlt ki. Nem számít, hogy beletörődök, vagy hogy esetleg még élnék. Nem számít, hogy én mit akarok. Kiléptem a szabad ég alá és felszegtem a fejem. Tupileket kerestem, de nem volt sem kérdés, sem kérés, amit hozzá intéztem volna. Egyetlen érzés fűzött csupán Atyám Testvéréhez: remény. Remény abban, hogy a Sámán tudja, mit cselekszik, mert enélkül mi itt lent céltalanul bolyongó hangyák vagyunk.
//Köszönöm szépen mindkettőtöknek. Hatalmas élmény volt, imádtam az egészet és Titeket is! <333333333333333333//
Nem igaz? Dehogynem. Feketén-fehéren kiderült, hogy a sors nem igazán úgy van írva, hogy úgy távozzunk erről a világról, ahogyan jöttünk. Együtt. Ám ezt már nem öntöm szavak formájába, a véleményemet nem másítom meg, eltépnek minket egymástól, és sajnos ebben a helyzetben csak köpni tudok a magasabb eszmére. Tudom én, hogy istentelenül makacs vagyok, és azt is belátom, hogy ez hatalmas dolog, és ha nem lenne Sakari, a boldogságtól zokognék most, amiért ilyen kegy ért. Ám van, s nála fontosabb számomra nem létezik a világon, se élő, se holt, sem bármiféle végtelen hatalom. Hallom amit mond, de csak erőtlen sóhajra futja. Most úgy érzem, képes lennék megtenni, megfutamodnék gyáván, mert nem megy másként, Kaaponak akkor is fel kellene áldoznia őt, és megtérhetne hozzám, de még én is tisztában vagyok azzal, hogy ez rendkívül méltánytalan lenne hozzám. Nem, nem fogom megtenni, nem vagyok gyáva. Sok minden igen, de az nem. Gyenge viszont most és itt igen, más mentséget nem lelnék a könnyekre, fogva tart a kétségbeesés, és fogalmam sincs, miként rázhatnám le magamról az egészet, hogy képes legyen az lenni, akinek Kaapo is lát. Fogalmam sincs, hogy az milyen, leszartam mindig is a világ véleményét, de attól még egészen korrekt önképem van, tisztában vagyok a képességeimmel, és minden rossz tulajdonságommal is. Mindezeket összevetve aligha érezném magam alkalmasnak erre, de nem vagyok én senki, hogy megkérdőjelezzek egy Alapítót. Mégsem bírom abbahagyni, képtelen vagyok elképzelni egy olyan létet, amiben Sakari nincs benne. Lehetetlenség. Élve emésztene el a világ, és én hagynám, mert nélküle egyszerűen nincs értelme. Ő az egyetlen, aki miatt még magam mögött akarom tudni az éveket, nem elmúlni, beleveszni a semmibe. S most… nem lesz többé? Egyszerűen felfoghatatlan. Én, aki sosem sír és sosem kér, megroppanok ezen pillanatok súlya alatt, egy élet elveit dobva sutba és adva fel. Ennél semmi sem lehet beszédesebb az érzéseim milyenségéről, még az sem, hogy mindketten érzékelik minden egyes szívdobbanásomat, reszkető lélegzetvételemet. Ki kellett mondanom, legyen bármilyen nehéz is, nem akarom, ez egyértelmű, de van egy kis részem, amelyikben ott lapul a tisztesség, és nem tehetem meg Kaapoval, hogy cserben hagyom, még akkor sem, ha így én leszek az, akivel megesik. Az energiáinak súlya alatt könnyű meghajolni még nekem is, még ha fizikailag nem is történik meg, de kétségtelenül minden tiszteletem és ámulatom az övé, s bár nem mondom ki, de megpróbálok bízni benne. Elhinni, hogy a világomnak nem kell a darabjaira hullani, hogy egyedül én legyek keresztre feszítve benne. Sóhajtva lépek el előle, és döntöm hátam a legközelebbi falnak, mintha már az állás is nehezemre esne, tulajdonképpen csak a szívem nehéz, de az olyan szinten, hogy egyelőre képtelen vagyok feldolgozni. Hallom a szavait, értem is őket, de ettől sajnos semmi sem lesz egyszerűbb. Mozdulok, hogy Sakari ujjai közé fonjam sajátjaimat, és elhúzzam innen, menjünk ebből az átkos házból, nincs már itt számunkra semmi, csak a szenvedéssel teli jövőnk gondolata. Még egyszer ugyan végigsimítom Kaapot a tekintetemmel, de szólni már képtelen vagyok, elfogytak, és bőven elég volt mára belőlük, az sem zavarna, ha soha többé nem hallanék szavakat, legalább nem hordoznának borzalmakat. Nem megyek vissza a Lakba, most nem volnék képes rá, csak Sakari érdekel, és bízom benne, hogy mint mindig, most is tudja szavak nélkül, hogy mire vágyom. Tudnia kell, hisz ő én, én meg ő, a perceink mostantól meg vannak számlálva. Mindegy, hogy egy, vagy éppen milliónyi van hátra, de közeledik az elválás. A kérdés csak az, hogy elég lesz az életet elengednünk, vagy egymást is el kell majd. Addig viszont ki kell használnom minden egyes másodpercet, ami míg megadatik nekünk…
//Én is nagyon szépen köszönöm a játékot! <33333 //
Mancsom puhán ér a fagyott talajhoz, hogy aztán tova száguldva felkapja maga után a barna és narancs színekben pompázó avart. A világ számomra belassul, ahogy egyre gyorsabban száguldunk éjfekete bestiámmal. Könnyedén és kecsesen mozgunk, számunka a mozgás - főleg ez a fajta mozgás - a lehető legtesthezállóbb. Pusztán rohanni, élvezni a sebességet, hirtelen kanyarokat írva le, madarakat riasztani meg a bokrok mélyén, szarvast űzni és leelőzni, fekete árnyként bevenni és uralni a területet, anélkül, hogy bárki is zavarna minket. Mert ezek vagyunk mi, a gyorsaság, ami mozdulatlanságba kényszeríti a világot. Élvezem, mindig is élveztem és mérhetetlenül büszke is vagyok arra, ami az enyém. Ami évszázadok óta az enyém. És amit nem is olyan régen bemocskoltak azzal, hogy ellopták tőlem és ellenem használták. Ez pedig dühít. Mélységesen, egyre csak lejjebb burjánzó gyökerekkel, szorosan körbe szőve csökött lelkem legalját. Most azonban nem akarunk Arra gondolni, aki megszentségtelenítette a képességünket, mert nem ezért vagyunk itt. Nem a vadászat a lényeg, a préda űzése, pusztán a tudat, hogy leelőzhetetlenek vagyunk, akkor is, ha most nem használjuk ki erőnk teljét, ami bennünk nyugszik. Nincs is arra szükségünk. Testem villámként cikázik, szinte az aljnövényzet felett, hiszen csak mancsaim érnek a keménnyé fagyott, levelektől tarkított földhöz egy-egy, mások számára felfoghatatlan gyorsaságú pillanatra. És ezt egészen addig folytatom, míg bestiámmal meg nem érzünk valakit, aki hozzánk tartozik, vérünkből született, gyermekünk, kölykünk, utódunk. Sosem voltunk túlságosan gondos Teremtők, de ez nem jelenti azt, hogy ne válogattuk volna meg, kit részesítünk a magunk ajándékában. Emlékszünk erre a hímre, arra is, hogy nem sokáig gondolkoztunk azon, a kölykünknek akarjuk-e. Kellett nekünk, mert szükségünk volt a segítségére és kellett nekünk, mert akartuk. Mert magunkra emlékezetett és így villámgyorsan eldőlt a sorsa. Hirtelen fordulunk a megfelelő irányba és ugyanilyen gyorsan is lassítunk, megközelítve ezzel a másik hímet, az utódunkat. ~ Lám-lám, micsoda meglepetés. ~ küldöm elméjébe a szavakat és lassan jövök elő a fák takarásából. Büszke tartással nézünk végig a kölykünkön tetőtől talpig. Nem tudtam, hogy a városban tartózkodik
Hatalmas élvezettel vetettem be magam az erdő sűrű fái közé, számomra minden egyes ilyen alkalom új volt, soha nem lettem volna képes ráunni. Itt nem kellett visszafognom a gyorsaságom, itt nem kellett attól tartanom, hogy valaki olyan lát meg, akinek nem kellene. Itt teljes mértékben szabad voltam. Szinte elroppanni sem volt ideje a letört gallyaknak, olyan gyorsan száguldottam tova, élveztem, ahogyan a pofámba csap a hűvös menetszél, ahogyan a gallyak a bundámba kapnak. Olyan gyorsan haladtam, hogy az ilyen apróságokat meg sem éreztem, nem is igazán törődtem vele. Sem én, sem a Farkas. Menni akartunk, vadászni, rohanni és nem megállni addig, amíg már szinte össze nem esünk a fáradtságtól. Szükségünk volt rá, mint fuldoklónak egy korty levegőre és olyan érzés is volt, amikor végre megkaptuk. Kiszemeltem a prédámat, egy csodálatos, büszke szarvas. Karmazsinjaim csillogtak a vágytól, majd mikor utána eredtem, csak játszadoztam vele egy ideig, pattanásig feszítettem a húrt, faltam a belőle áradó félelem mámorító illatát. Mindig képes volt megbabonázni, mindig többet és többet akartam belőle, elmentem a legvégsőkig, mielőtt lecsaptam volna rá, hogy kíméletlenül harapjam át a torkát. Forró vére szétömlött a pofámban, egészen addig szorítottam, míg minden ellenkezés kihalt belőle, míg már nem hallottam a szívdobogását, míg már nem éreztem a levegővételtől emelkedő mellkast. Az enyém vagy, attól a pillanattól az enyém voltál, hogy szülőd kipottyantott magából, csak most jött el a pillanat, hogy beteljesítsem a sorsod. Pajzsom magasra húzva, nem kívánok senkivel sem társulni, sem a vacsorámat, sem az érzéseimet illetően. Mindössze annyira figyelek csupán, hogyha valaki érkezik, időben kiszúrjam és ne érhessen váratlan meglepetés. Éppen ezért szúrom ki a közeledő hímet, egyből felismerem, kiről is van szó, senkivel sem tudnám összekeverni. Túl mélyen szántanak bőrömbe az energiái, érzem magamon a pillantását, ám én magam nem fordulok, nem nézek rá, a vacsorám jelen pillanatban fontosabb. Soha nem tagadtam, hogy nem sikerült belopnia magát a szívembe, akkor sem, amikor átharapott, amikor nekem adta a fekete bestiát, így talán nem is lesz meglepő számára, hogy nem ujjongok a viszontlátás örömétől. A szavaira sem válaszolok, kényelmesen rágom meg és nyelem le az éppen csócsált falatot, hogy csak ezután tápászkodjak fel. Lassan fordulok felé, ráérősen, mintha az enyém lenne a világ összes ideje, lustán nyalom meg a pofámat és nézek végül a szemébe. ~ Micsoda kellemetlen meglepetés... ~ nem éppen arról vagyok híres, hogy elfedem a valóságot, mindig is nyíltan adtam hangot a véleményemnek, akkor is, ha tudtam, megtép majd érte. Ezúttal sincsen másképpen. ~ Éhes vagy? Mert én épp befejeztem ~ léptem oldalra egyet, hogy láthassa a félig elfogyasztott szarvas maradékát. Merthogy az volt; maradék. És én ezt kínáltam neki, a Teremtőmnek, aki felé tisztelettel kellett volna adóznom, akit meg kellett volna becsülnöm. De a mi kapcsolatunk más volt, mint az egy Teremtő-Kölyök kapcsolatban megszokott lett volna. Pimasz voltam, vele, ám az sem érdekelt, ha emiatt lekap mind a tíz körmömről. Tegye csak meg, ha úgy tetszik, megváltozni nem fogok emiatt. Őrületes kettősség uralkodott bennem, mert míg a farkasom ment volna, üdvözölte volna a Teremtőjét, addig én a hátam közepére sem kívántam. Egymással civódtunk, de ezúttal nem adtam teret neki. Most az van, amit én akarok, se több, se kevesebb, ezt pedig el kell fogadja. Amikor még Anton mellett éltünk, többször sikerült neki a felszínre buknia, átvenni az irányítást, de azok az idők réges-régen elmúltak...
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Hihetetlen, hogy még mindig itt tartunk. Pontosabban ő és nem én. Már akkor is az értésére adtam, amikor kiválasztottam, hogy felesleges velem dacolnia, de úgy tűnik, hogy a lecke elkopott. Nem vágyom a szeretetére, ez ugyanis nem érdekel. Azt viszont a bestiámmal együtt magasan elvárjuk, hogy méltó legyen a vérünkre és tudja hol a helye hozzánk képest. Nos, úgy tűnik mindkettővel gondok vannak, ha lassabb, mint egy autóbusznyi nyugdíjas együttvéve és nemhogy szemtelen, hanem egyenesen nyíltan tiszteletlen, hova tovább, vérig sért. Kölykünk vagy sem - vagy éppen pont azért -, de számára egyetlen szívdobbanásnyi idő telik el, míg szinte robbanva hagyjuk el a jelenlegi helyünket bestiámmal, hogy aztán egyetlen hatalmas ugrással teremjünk mellette és a saját gyorsaságunkkal kapjunk a marjába és rántsuk meg, mint egy oktalan kis kölyköt, és hajítsuk arrébb, hogy aztán ott várjuk, ahol földet ér. Mindez alatt pedig lejjebb engedjük pajzsunk annyira, hogy fagyos, zubogó energiánk, több évszázados súlyával nehezedjen rá. Nem fedek fel előtte többet a koromból, mint legutóbb, akkor is, most is négy évszázad az, amit érezhet felőlünk. ~ Látom, elég sokat felejtettél röpke száz év alatt, fiam. ~ dörrennek elméjébe fagyos szavaim. A stílusa vagy az mennyire is talál kellemes vagy kellemetlen meglepetésnek, nem igazán hat meg. Engem nem szeretni kell. Azonban a vadászata maradékának felajánlása túl ment azon a bizonyos határon. Nem vagyok a legtürelmesebb személy a világon, soha nem is voltam. Azt azonban reméltem, hogy annak idején a fejébe vertem, velem nem kifizetődő szarakodni vagy szívózni. Sosem voltam vevő rá és az évek alatt ez jottányit sem változott. ~ Tovább akarsz kekeckedni, vagy most már értjük egymást? ~ ellépek tőle, főleg akkor, ha látom rajta, hogy ért a "szóból", bár energiáim még mindig őt sújtják. Sosem érzelmek alapján választottam ki a kölykeimet, hanem azért, mert volt bennük valami, ami benne is. Ennek alapján pedig nagy szeretet egyikhez sem fűz, ennél én többre tartok teljesen más tulajdonságokat. Olyasmiket, amire joggal büszke lehetek, feltéve, ha a farkas képes megugrani azt a szintet. Van, aki elbukik, de ha kudarccá válik a szememben, akkor a második esély fogalmát én nem ismerem. ~ Mióta vagy a városban? ~ én több, mint egy éve és eddig még nem futottam bele, gondolom nem véletlenül. Hiába villám, előlem egyik sem képes elfutni, főleg akkor nem, ha viszonylag kis területen leledzünk, mint jelen esetben.
hunyászkodnék meg előtte, csak azért, mert ő a Teremtőm. Kijárna neki a tisztelet, tudom jól, de részemről egyelőre megtettem azzal, hogy nem fordítottam neki hátat. Ahogyan én is ismerem őt, úgy ő is engem, az évek alatt pedig nem sokat változtam, mindössze talán annyit, hogy elfogadtam, ami történt és nem dacolok a farkasom ellen, sikerült zöldágra jutnunk egymással. Villámgyorsan terem előttem és bármennyire szeretnék, sajnos hozzá képest még mindig nem vagyok elég gyors. A maromnál fogva ránt meg és hajít el, hogy már egyből ott várjon, ahol nagy robajjal csapódok a földbe. Nincsen fájdalomnak sem hangja, sem jele, pedig kíméletlenül cikázik végig a becsapódási pont mentén a kellemetlen érzés, mindössze dühösen mordulok fel. Nem fogok heverészni előtte, egyből talpra ugrok, hogy némi acsarkodást követően nyaljam ismét meg a pofám és rázzam meg magam. ~ Te viszont semmit sem változtál, _apám_ ~ válaszolok nemes egyszerűséggel, elterelve a szót saját magamról. Felejtettem? Meglehet, hogy így érzi. Csupán elszoktam attól, milyen az, amikor a farkas Teremtője ott van a Kölyke oldalán. Néhány évet áldozott rám a saját életéből, ne csodálkozzon, ha idő kell, míg ismét hozzászokom a jelenlétéhez. ~ Eddig is értettelek ~ csak azért, mert a földbe ver, nem fogom fülem, farkam behúzva várni az utasításait. Ilyen vagyok és kész, ezt az oldalam pedig a tőle kapott arrogáns fenevad csak jobban előtérbe hozta. Mondhatnám, hogy magára vessen, amiért a Kölykévé tett, azt viszont már tényleg erősnek érezném. ~ Csak kíváncsi voltam, mennyire vagy erőd és gyorsaságod teljében ~ ahhoz képest, hogy elég vénségnek számítasz. Ezt viszont ismét megtartottam magamnak. Tessék csak megnézni, van ám bennem tisztelet! Még akkor is, ha elég jól takargatom és igencsak sajátos módon fejezem ki. Egyébként tényleg érdekelt a dolog, hiszen már akkor elég idős volt, át tudott harapni, azóta pedig több mint száz év is eltelt, hiába mutatja magát négy évszázadosnak, tudom, hogy többnek kell lennie. ~ Három éve ~ dobtam le a fenekem ott, ahol éppen voltam, miközben sötétvörös tekintetem az ő pofáját tanulmányozta. Ennyi volt a kérdés, hát mindössze ennyit válaszoltam. ~ Egyébként ezt már régebben is akartam kérdezni, csak valahogy fontosabb dolgok tették ki a mindennapjaim, de.. hogy lehet, hogy ennyire fekete a szemed? ~ tudakolóztam ezúttal én, egészen könnyeden beszélve, mintha az előbb nem történt volna semmi helyreteremtés. Ez azonban tényleg mindig is érdekelt, hiszen nem sok olyan farkassal találkoztam, akinek nincsen szemfehérjéje, de most végre elérkezettnek éreztem az időt, hogy fel is tegyem a kérdésem.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
~ Miért, volt kétséged efelől? ~ hogy esetleg megváltozom, puhányabb leszek, meghunyászkodóbb vagy olyan, akivel packázni lehet?! Ugyan, én már aligha hiszem, hogy bármiben is változnék, azt meghagyom a fiatalságra. Bár nem mondanám meg neki sosem, de értékelem, hogy nem marad a földön, hanem van benne annyi tartás, hogy talpra álljon. Egy villámban legyen ennyi. ~ Nem úgy tűnt. ~ mordulom elméjébe a szavakat azt illetően, hogy mennyire is értett eddig. ~ Mint tapasztalhatod, tökéletesen. ~ mordulok. Nem fedtem fel előtte magam sosem, de attól még sértő a feltételezés, hogy gyengébbnek vagy lassabbnak hitt akár egy fikarcnyival is. Ezek egyike sem történt meg. És nem is fog, ha rajtam múlik. ~ Csak nem mást vártál? ~ kérdezek vissza erőm és gyorsaságom firtatását illetően. Hátrébb lépünk tőle bestiámmal és ahogy ő leül, úgy mi is. Tartásunk büszke, fejünket felszegjük, kisugárzásunk parancsoló és ellenvetést nem tűrő. Energiáimat valamelyest visszahúzom és pajzsom szilárdsága mögé zárom. ~ De nem folyamatosan. ~ nem kérdezem, hanem kijelentem. Különben biztos vagyok abban, hogy már rég összefutottunk volna. Fairbanks azért nem olyan nagy, hogy huzamosabb ideig észrevétlen tudjon maradni. ~ Mert más vagyok, mint a legtöbb fajtánkbéli. Világéletemben fekete volt a farkasom szeme. ~ adom meg a lehető legegyszerűbb választ, amivel egyelőre szolgálni akarok neki. ~ Miért fontos ez? ~ ha csak puszta kíváncsiság, akkor is érdekes, hogy ez az első kérdése hozzám annyi évtized után, ha pedig utalni akar valamire vagy más kérdései is vannak... az egyenes utat mindig is jobban kedveltem, mint a puhító megkerülést. ~ Mi hozott Fairbanksbe? Tervezel itt maradni? ~ egyszerűen csak tudni akarom, hogy mik a tervei ebben a kérdésben, és persze, ha nem derogál neki válaszolni.
~ Nem, egész egyszerűen csak elszoktam attól, hogy valaki ennyire lepipáljon ~ teljes mértékben őszinte voltam, miért ne lettem volna az? Egy pillanat alatt kiszagolta volna a hazugságot és ennyivel tartoztam neki. Mint mondtam, egészen sajátos módon fejezem ki a tiszteletemet. ~ Most mondjam azt, hogy a látszat nem mindig egyezik meg a valósággal? ~ érdeklődöm, ezúttal már semmi pimaszság nincsen a szavaimban. Nyilván nem volt elég egyértelmű, hogy értettem eddig is, mindenesetre én tartottam magam ehhez. Hiába töltöttem mellette csak pár évet, elég mélyen égett belém minden, amit akkor tanított. Egész egyszerűen ilyen vagyok és nem fogok a reakciójától való félelem miatt máshogyan viselkedni. ~ De, mást vártam ~ ezúttal sem rejtem véka alá a véleményemet, de még mielőtt azt hinné, hogy ismét csak a tiszteletlenség beszél belőlem, gyorsan folytatom is. ~ Furcsa az egész, mivel már az átharapásomkor elég idősnek kellett lenned, hogy képes legyél egyáltalán megtenni és ha jól emlékszem, még csak nehézséget sem okozott a dolog. Azóta pedig már eltelt száz év, ami azt jelenti, már ha jól számoltam, hogy igencsak idősnek kell lenned, olyan hatszáz körülire tippelnélek. Ebben az esetben pedig fogyatkoznia kellene az erődnek, mint az normális esetben várható lenne ~ eresztettem kicsit bő lére a választ, de ő kérdezte, hogy mást vártam-e, hát megosztottam, miért is vártam mást. Nyilván van erre valami magyarázata, én meg türelmesen várakozom, ugyan konkrétan nem kérdeztem rá, de szerintem érezhető a szavaimból, hogy nagyon is izgat ez az egész dolog. Ott ülök előtte, majdnem tökéletes tükörképeként, hiszen bundám fekete, itt-ott törik csak meg fehér szálak, tartásom büszke és fejem is felszegtem, habár az én kisugárzásom nem parancsoló, vele szemben legalábbis egészen biztosan nem. ~ Nem, valóban nem. Az elmúlt nagyjából egy évben nem tartózkodtam a városban ~ semmi több magyarázat, csak szépen sorjában, ha valami érdekli, úgyis rá fog kérdezni, én feleslegesen nem megyek bele a részletekbe. ~ Értem ~ bólintottam busa fejemmel, bár annyira nem voltam kisegítve a válasszal. Azt látom, hogy más, mint a legtöbb fajtánkbéli, a kérdés már csak az, hogy a szemén kívül másban is más? Vagy csak erre értette? ~ Csak puszta kíváncsiság ~ ha tehettem volna, megvontam volna a vállam, így viszont csak farkam lendítettem egyik oldalról a másikra. ~ A kalandvágyam. Elég sokat utazgattam az utóbbi időben ~ máris többet mondtam, mint amit a kérdés magában foglalt, de egye fene, egyszer jártathatom a számat picikét többet is. ~ Ha a körülmények is úgy akarják, akkor igen ~ ebbe viszont már nem szándékoztam belekeverni. Apámat is megkértem, ne keverje magát bajba miattam, ez erről az oldalról is igaz. Bár nem hiszem, hogy Anton bajba keverné miattam, de kifejezetten boldog lennék, ha a családomat kihagyná mindenből. Nem kell róla tudnia. ~ És te miért vagy itt? Hosszabb távra tervezel? Most is valami feladatod van? ~ mert ha emlékezetem nem csal, akkoriban is szüksége volt a segítségemre, ki tudja, ezúttal miért bukkant fel errefelé.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Nem reagálok arra, hogy elszokott a lepipálástól. Ez valahol azért büszkeséggel tölt el, tekintve, hogy akkor nem végeztem rossz munkát vele, arról nem is beszélve, hogy a kölykömmé haraptam át. Amelyik villám babusgatás nélkül megállja a helyét, azt tartom életképesnek. Úgy tűnik Noah is ez a kategória. Nem örültem volna annak, ha kiderül, ő sem más, csak egy újabb csalódás és tévedés. ~ Mondhatjuk így is. ~ a látszat valóban nem fedi a valóságot, pontosabban csak részben, de az már részletkérdés. Megszakítás nélkül hallgatom végig fejemben üzent levezetését arról, hogy valami nem stimmel a korommal kapcsolatban. Igaza van, normális esetben így kellene lennie, de nem velem kapcsolatban. Aligha lehetne bármit is normálisnak nevezni esetemben... ~ Ez így van, ahogy mondod. Valóban fogyatkoznia kellene, ha nem az volnék, aki vagyok. ~ tudom, hogy ezzel nem adtam semmilyen magyarázatot, de hazugságot sem kapott a képébe. Nem hülye, nyilván előbb-utóbb összerakná a mozaik darabkáit, azt pedig nem hiszem, hogy meg fogom várni, azonban a kilétem felfedése nem olyasmi, amit egyfelől szeretek megtenni, másfelől meg gyakran csinálnék. ~ Akkor ezért nem találkoztunk. ~ na így már érthetőbb, hogy miért is nem futottunk össze azóta, hogy hazaérkeztem. Ám, ami késik, nem múlik, mint azt a mellékelt ábra mutatja is. ~ Értem. ~ bólintok egyet röviden azzal kapcsolatban, hogy valószínűleg maradni fog még és, hogy a kalandvágya hozta erre a földre. ~ Igen, így is mondhatjuk, hogy megint feladatom van. És kénytelen vagyok hosszabb távra tervezni, mert nem mehetek el. ~ és nem hiszem, hogy a közeljövőben ez megváltozna. Felállok és hacsak ő nem töri meg a csendet, akkor egy darabig némán figyelem őt. Sok minden nem stimmel számára velem kapcsolatban, tisztában vagyok ezzel. És végül gyors döntésre jutok abban a tekintetben, hogy mi a jobb, ha kérdések között hagyom vagy, ha beavatom. Főleg úgy, hogyha valóban itt marad, előbb-utóbb fel fog neki tűnni, másik testben élek, mint amikor legutóbb találkoztunk. ~ Mutatok valamit. ~ lököm elméjébe a szavakat és időt sem hagyva arra, hogy felkészülhessen akármire is, váltok és emberi alakomban magasodom előtte. Anton külsejéhez képest a mostani mindenben a szöges ellentéte az akkorinak. Azonban nem szándékozom sokáig így maradni, pár perc után visszavedlek ordasom bőrébe. ~ A nevem Tipvigut, a Jégvihar, és te Noah, az én kölyköm vagy. ~ előzök meg bárminemű kérdést, ami abból fakadna, hogy miért festek tökéletesen másként emberi alakomban. ~ Ezért nem vagyok gyengébb az évekkel és ezért más a farkasom szeme. ~ ülök vissza szembe vele, hogyha akar, akkor most kérdezzen, válaszolni fogok rá.
~ Most aztán sokkal okosabban lettem ~ morrantottam halkan egyet, mert a választ, amit kaptam, cseppet sem elégítette ki a kíváncsiságom. Elképzelésem sem volt, hogy ki ő, vagy mi akar lenni ez az egész. Vagyis.. valahol mélyen talán volt, sőt, a farkasom talán már tudta is, ő már talán abban a pillanatban tudta, hogy megszületett, egész egyszerűen nem akartam róla tudomást venni. Túl abszurdnak tűnt, még úgy is, hogy csak a tudatalattimban létezett, én magam sosem gondolkodtam ilyesmi felett. ~ Minden bizonnyal ~ aminek viszont kifejezetten örülök, mert ha előbb futok belé, lehet elhagyom a vidéket. Akkor viszont elég valószínű, hogy az apámmal sem futok össze és akkor aztán életem végéig kereshettem volna, merthogy Fairbanks végleg lekerült volna a listámról, az tuti. Tömör választ kapok, oké, legalább ő tudja, miért vagyok itt és tervezek-e hosszabb távon maradni, igaz, hogy tömör választ kapott, de ennél bővebben a kérdés sem irányult felém. ~ Nem mehetsz el? Mégis mi tart itt? Nem éppen úgy ismertelek meg, mint akit korlátozni lehetne bármiben is ~ billentettem kissé oldalra a fejem és úgy néztem rá. Nem értettem a helyzetet, mert tényleg nehéz volt elképzelni, hogy valaki, vagy valami maradásra bírhatja, én pedig az igazság híján voltam. Nem is olyan sokáig… Feláll, én is hasonlóan teszek, már csak azért is, mert fogalmam sincsen, mit tervez és jobb felkészülni a legrosszabbra, mégse ücsörögjek egy ilyen helyzetben. Aztán a következő pillanatban… hát még időm sincs, hogy bólintsak, vagy, hogy egyáltalán felpiszkálja a kíváncsiságom a kijelentésével, miszerint mutat valamit. Az emberi alakját látva meg… hát baszki. ~ Mi a fészkes franc ez..?! ~ lépek egyet morogva és vicsorogva előre, mert rohadtul nem tetszik, természetesen az első gondolatom, hogy valaki baromira átcseszte az agyamat és csak a bolondját járatja velem, merthogy ez az alak itt tuti nem Anton. Ennyire nem rossz a memóriám, ráadásul elég élénken sikerült beleégetnie magát, hogy ennyi idő alatt ne legyek képes elfelejteni. Ugyanakkor az energiája és a farkasa is élénken élnek az emlékeim között, azokkal pedig semmi probléma nem volt. Akkor mégis mi a rothadás folyik itt?! Komolyan dühös voltam, nem is kicsit és acsargásom is csak akkor csitult, amikor visszaváltozott - vagy ha pofán csapott előtte. ~ Remélem tisztában vagy vele, hogy ez mekkora nagy őrültségnek hangzik ~ jegyeztem meg csak úgy mellékesen és legszívesebben hisztérikus kacagásban törtem volna ki. Ez nem lehet igaz… Ez mégis hogy a fenébe lehetséges?! Te jó ég, én komolyan Tipvigutnak ajánlottam fel a vacsim maradékát? Menten elásom saját magam. Hátrébb léptem tőle, a tekintetem mégsem fordítottam el róla. Nem tudtam elhinni, vagy csak nem akartam? Összemosódott a kettő. Úgy néztem rá, mint aki nem tudja, hogy az előtte álló, vagy saját maga őrült-e meg. Hát ez fantasztikus… ~ Mit szoktak ilyenkor a leszármazottaid mondani? Merthogy én köpni nyelni nem tudok most… ~ az egy helyben való toporgást is felváltotta az előtte való fel és alá való sétálás, csak pár méteren járkáltam, végig rajta tartva a tekintetem. ~ Ez mégis hogy lehetséges? ~ bukik ki aztán belőlem az első kérdés, mert hiába vagyok képtelen ép ésszel felfogni ezt az egészet, maximálisan rajta vagyok az ügyön.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
~ Az nem számít, hogy ki vagy mi tart itt. Egyelőre itt kell lennem és nem mehetek sehová. Egyébként pedig nem véletlenül nem úgy ismertél meg. Elég nehéz korlátozni. ~ de nem lehetetlen, az viszont nem sikerülhet akárkinek. Halandó nem képes rá - megint szándékosan nem gondolok az Idegenre - és ez a tudat igen csak nagy megnyugvással tölt el. Felesleges volna azzal játszanom, hogy mikor futunk össze emberi alakban és akkor elmagyarázni, hogy miért is festek tökéletesen másként, mint akkoriban, amikor megismert, így úgy döntök, jobb túlesni ezen most. Nem igazán hagyok neki időt arra, hogy bármire is felkészülhessen, ehelyett inkább dobom a mély vízbe, elég erős és idős ahhoz véleményem szerint, hogy kibírja. Ha meg nem fogja, akkor nem érdemes a tőlem kapott ajándékra. Váltok és ahogy morogva előre lép, úgy dobok le a pajzsomból egy nagyobb darabot. Ha nem is engedek rá nyolc évszázadnyi, jeges energiaförgeteget, azért ahhoz eleget engedek szabadjára, hogy a súlya elég legyen ahhoz, hogy mázsás ólómsúlyként telepedhessen rá. Visszaváltok farkasom alakjába, nem áll szándékomban jelenlegi emberi testem valójában maradni előtte. ~ Őrültség vagy sem, ez jutott. ~ mordulok gondolatai közé és újabb évszázadot olvasztok le pajzsomból, hadd érezze, hogy ez az őrültség mennyire valóságos. ~ Nem szokásom felfedni magam a leszármazottaim előtt, csak, ha szükségesnek tartom. ~ ha a leszármazottakat nézzük, akkor legutóbb a helyi Alfát avattam be - a lányom beharapója nem az én vérvonalam tartozéka - és tulajdonképpen a találkozónk végére az eszméletét vesztette. És még nekem is napokba telt a regeneráció, miután Yee segítségével átvettem a sérüléseit és Sura is megosztotta velem a képességét. ~ Mi, hogy lehetséges? A létezésem ténye vagy az, hogy másképp festek, mint két évszázada? ~ kérdezek vissza, de végül úgy döntök, olyan mindegy, hogy mire értette, olyasmibe avattam be, amihez képest a többi hozadék már csak apróság. ~ A vérvonalak alapítóinak az a dolguk, hogy rendet tartsanak a világban a leszármazottaik körül. Zanzásítva ez a lényeg. A képességeink messze meghaladják a tiéteket. A külsőnk pedig... időről időre lecseréljük a testet, amiben élünk. Így lehetséges, hogy te még egészen más emberi alakban ismertél meg. ~ foglalom neki össze röviden és tömören a lényeget, amiről bőségesen elég tudnia. ~ A létezésünk ténye nem véletlenül hangzik őrültségnek. Nem hirdetjük magunkat, szeretünk legendaként élni a farkasok tudatában, okkal. Így megtiltom neked, hogy bárkinek is elmondd, amit most megtudtál. Azonban... ~ feljebb húzom a pajzsomat, ha nem akadékoskodik tovább (ha igen, akkor tartogatok még meglepetést a tarsolyomban). ~ ...ha kérdezni akarsz, akkor most megteheted, válaszolni fogok. ~ amire úgy vélem, hogy választ akarok adni, de ezt nem teszem hozzá.
Az első reakcióm, hogy morogva lépek előre, mert képtelen vagyok feldolgozni a dolgot, de mintha csak igazolni szeretné a szavait, ízelítőt kapok az energiáiból. Szinte a földhöz szegez mindaz, amit felőle érzek, egyből megszűnik a morgás és egy pillanatig sem vagyok képes tovább kételkedni a szavában. Nem mintha eddig kételkedtem volna, éppen elég bizonyítékot láttam már, de valahogy.. annyira felfoghatatlan ez az egész! ~ Oké, oké, felfogtam ~ morogtam kissé lihegve, ahogyan újabb adagot kaptam az energiáiból. Hát ez frankó, ha így folytatja, a végén fetrengeni fogok a földön előtte. Mondjuk.. az előbbi húzásom után talán meg is érdemelném, de bíztam benne, hogy nem fog ennyire megalázni, úgyhogy igyekeztem moderálni magamat. ~ Szóval akkor nem sokan tudnak a létezésedről? ~ inkább ténymegállapítás volt, mint kérdés, de a szavaiból ezt vettem ki. A mi helyzetünk igenis megkövetelte, mert ha most nem is bukik felszínre, előbb-utóbb úgyis összefutunk emberi alakban, akkor pedig már jobb most túlesni rajta. Senkinek sem lett volna jó, ha a tömeg kellős közepén állok neki műsort rendezni, merthogy akkor azt csináltam volna, az tuti. Ezt nem lehet ép ésszel feldolgozni… ~ Lényegében mind a kettő. Ez az egész ~ teljesen érthetetlen volt számomra, hogyan állhat itt előttem, de azon is csak pislogtam, hogy más volt a külseje. Ez is valami extra képesség? Ha ilyen idősen megmaradt a gyorsasága és minden ereje, akkor lehet valami plusszal is rendelkezik. Vagy.. inkább csendben maradok és meghallgatom a válaszát. Ahogyan magyaráz, ismét feltápászkodok és ismét járkálásba kezdek. Amúgy sem tudok hosszabb ideig nyugton ülni a fenekemen, hát még akkor, amikor ilyen nagy titkokra derül fény! ~ Persze, mi sem természetesebb ~ egyeztem bele ezúttal mindenféle ellenkezés nélkül. Amúgy sem hiszem, hogy bárki is elhinné, ha előadnám neki, hogy összefutottam Tipviguttal, sőt mi több, ő a Teremtőm. ~ Oké ~ dobtam le magam elé, leülve a fenekemre és próbálva ezúttal egy helyben maradni. ~ Az előbb azt mondtad, hogy a vérvonalak alapítóinak dolga a rend fenntartása a leszármazottak között. Tehát akkor a többiek is élnek? ~ nyilván, legalábbis így vettem, ki a szavaiból, de az ilyeneket lehet jobb, ha az ő hangjából hallom. ~ Hányan tudnak errefelé a létezésedről? ~ billentettem enyhén oldalra a fejemet. Ezernyi kérdés kavargott bennem és hirtelenjében azt sem tudtam, melyiket tegyem fel először és mi az, amire talán a legkíváncsibb vagyok. Minden érdekelt, minden. ~ Hány éves vagy? ~ annyira nem nyom sokat a latba ez az információ, de már csak a miheztartás végett jó lett volna teljesen tisztába kerülni ezzel. ~ Miért? Miért választottál engem? ~ habár eleinte egyáltalán nem szerettem a farkasom, de most, hogy az előző már csak egy fájó emlék és a hiány nem lüktet olyan erővel bennem, kifejezetten értékelem a fekete bestiát. Szeretek Villám lenni, az az igazság, az pedig, hogy maga Tipvigut választott… Nyilván nem szívjóságból, ezzel tisztában vagyok, de ez is olyan dolog, amit az ember a másik szájából szeretne hallani.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
A visszakérdezésére bólintok egyet határozottan. Valóban kevesek előtt fedtem fel magam eddig és ezután sem feltétlen óhajtom növelni azok számát, akik tudatában lehetnek, kivel is találják szembe magukat, amikor velem találkoznak. Újabb bólintással konstatálom, hogy nem fog eljárni a szája arról, amit most megosztottam vele. Nemcsak a létezésem tényét, hanem azt is, hogy olykor másik külsőben éljük tovább az életünket. ~ Igen. ~ röviden és velősen fogalmazok. Letagadni a Tizenhármak egyikét sem fogom. Az már persze egészen más kérdés, hogy ők merre is vannak épp a nagyvilágban, ami jelen pillanatban ezt a várost jelöli számunkra, már vagy két éve. ~ Az Alfa, mert a véremből való. Nem én teremtettem, viszont igencsak hasonlít rám. A nősténye, bár neki nem én fedtem fel magam. Nem tartozik a vérvonalamba. És az Ikkuma, aki szintén nem gyarapítja a villámaim sorát, viszont esetében elkerülhetetlen volt, hogy tisztában legyen azzal, ki is vagyok. Illetve most már te is azok közé tartozol, akik ismerik a valódi nevemet. ~ tudomásom szerint nincsenek többen és nem is akarom, hogy legyenek. Ezért is léptem le Annakpoktól, kell a fenének, hogy barátnője kitalálja ki is vagyok pontosan. Nem érdemelte ki, hogy ezen tudás birtoklója legyen. ~ Több, mint nyolcszáz. Csak nem születésnapi ajándékkal akarsz készülni? ~ tisztában vagyok azzal, hogy nem, és a fejében landolt szavaimban szemernyi humor sem felfedezhető. Tulajdonképpen nem számít, hogy mennyi idős vagyok, a dolgokon semmit sem változtat. Kétszáz éve is pontosan olyan erős és gyors voltam, mint most is vagyok. ~ Mert magamra emlékeztetsz. ~ mindenfajta hezitálás nélkül jelentem ki, gondolatai közé küldve a válaszomat. Egyik kölykömet sem viccből teremtettem, akkor sem, ha éppenséggel túlságosan gondos teremtő sosem voltam. ~ Minden alkalommal aszerint választok, hogy mennyire látok alkalmasnak és méltónak valakit a vérvonalamra. ~ felállok és elindulok. Fejemmel intek neki, hogy jöjjön ő is. Nem akarunk tovább egy helyben maradni a bestia és én, hát itt az ideje, hogy mozogjunk. ~ Benned is megvan a nyughatatlanság, az arrogancia, az akaratosság, a küzdőszellem, a lekezelőség… folytassam még?! ~ pillantunk a kölykünkre éjfekete tekintetünkkel. Az utolsót tekintve pedig… gondolom nem kell emlékeztetnem arra, hogy az imént még a vacsorája maradékát kínálta nekünk. ~ Akkoriban, amikor átharaptalak, segítségre volt szükségem. Olyan farkasok kellettek körém, akiknek a bestiája elég erős, szívós, kitartó és az sem volt hátrány, ahogyan a Teremtőjükhöz viszonyulnak a kölykök. Pechedre vagy szerencsédre, de hasonló vagy A Jégviharhoz és ennek köszönhetően elég gyorsan eldöntöttem, hogy kellesz. ~ fejtem ki bővebben is, hogy annak idején miért haraptuk át és tettük a saját utódunkká. ~ Még mindig neheztelsz? ~ nincs bennem együttérzés, megbánás meg még annyi sem. Nem érdekel, hogy milyen farkast téptem ki belőle, amikor helyette az én ivadékomat kapta. Erős, büszke, szívós, gyors bestiát. Viszont, ha még mindig a másik farkasa után ácsingózik, itt helyben tépem ki belőle és ölöm meg a fekete kölyköt, mindörökre kitaszítva a farkaslétből. Egy villám legyen büszke arra, hogy villám, a tulajdon kölyköm pedig csak még inkább.
Ezúttal rajtam volt a bólintás sora, amikor közölte, hogy a többiek is élnek. Oké, bár igazándiból nem oszt, nem szoroz számomra, mert jelen pillanatban csak ő számít. Elég lesz azzal a ténnyel megküzdenem és megbarátkoznom, hogy ő maga Tipvigut, a többiek ráérnek később. Éppen ezért nem is kérdezek, hogy esetleg a többiek is itt vannak-e, vagy mi az a fene nagy feladat, ami itt tartja és ami miatt nem mehet el. Inkább tudakolózom tovább, hányan tudnak errefelé a létezéséről. Ismét csak bólintani tudok, ezek szerint én vagyok a negyedik a sorban. Ez kifejezetten megtisztelő, azt kell mondjam, főleg, hogy az előttem említett három közül mindössze az Alfa a leszármazottja. ~ Ha nem tudnám, hogy nem kenyered a poénkodás, azt hinném, tényleg viccelődni szerettél volna ~ semmi bántó él, vagy gúnyolódás nincsen a hangomban, egyszerű tényközlés. Az már más kérdés, hogy én a beszélgetés ezen pontján egy pillanatra még jól is éreztem magam. Mert én szeretek poénkodni. Az azért elég durva egyébként, hogy tényleg több mint nyolcszáz esztendőt tudhat maga mögött, de hát, egy vérvonal alapítótól nem is olyan meglepő, ahogyan az sem, hogy ilyen idősen is megvan minden ereje és gyorsasága. Aztán csak csendben hallgattam, miféle magyarázatot kaptam a feltett kérdésemre és mondanom sem kell, hogy rendesen hizlalták az egómat a szavai. Elrejteni sem tudtam volna előle, hogy kellemes érzést váltottak ki belőlem a szavai, így hát meg sem próbáltam tagadni, vagy a pajzsom mögé rejteni őket. Amikor intett, egyből talpon voltam és egy kisebb szökkenést követően ugrottam mellé, hogy az oldalán kocoghassak tovább. Mint a régi szép időkben, milyen romantikus… ~ Nem, nem szükséges, teljesen tiszta a kép ~ tekintetem az éjfekete szemekkel találkozott. Tényleg nem kellett magyarázni, a néhány perccel ezelőtti fogadtatásom kellő bizonyíték volt arra, hogy szinte bárkit képes vagyok lekezelni. ~ Ha képes leszek teljesen felfogni, hogy tényleg Tipvigut vagy, akkor minden bizonnyal megtisztelő lesz a tény, hogy a Kölyköddé választottál és kifejezetten szerencsésnek fogom tartani, hogy hasonló vagyok hozzád. Addig azonban.. kicsit sok ez így egyszerre ~ nyilván mondanom sem nagyon kellett volna, érezhette rajtam, de úgy véltem, szóban is megosztom vele a véleményemet. És ebben már megbújt valami olyasmi válasz is, amit a következő kérdését hallva kicsit részletesebben is kifejtettem. ~ Hogy neheztelek-e? Igen. Hogy büszke vagyok-e a fekete bestiára? Igen. Hogy változtatnék-e a múltamon, ha lenne rá lehetőségem? Nem ~ és szerintem ezzel mindent elmondtam. Akkoriban iszonyatosan hiányzott a szürke bundás, bár ezt úgysem kell neki bemutatnom. Ma már..? Ma már csak egy halvány emlék és hiányozni is csak azért hiányzik, mert elvesztésével megszűntem apám Kölykének lenni. Helyette azonban olyat kaptam, aki nélkül ma nem lennék az, aki. Helyette megkaptam a Farkast, a részemmé vált és én is az ő része lettem. Egyek vagyunk, a kezdeti nehézségeket is sikerült lehidalnunk, ennél több pedig nekem nem kell. Büszke Villám vagyok, eszem ágába sem jutna letagadni, pont nem az előtt, aki Teremtett, még akkor sem, ha nem lopta be magát a szívembe. ~ Bocs a „köszöntés” miatt ~ vallottam be kelletlenül és habár a hangomban annyira nem érződött, így utólag tényleg erős húzás volt. És nem csak azért, mert közben kiderült, hogy ő maga Tipvigut. Akkor is a Teremtőm, nélküle nem lennék most itt és nem ott tartanék, ahol.
Kezdőlap
<33333 
//
