Nem repesek a boldogságtól, amikor Roxan megemlíti a nevemet. Örültem volna, ha legalább az anonimitás védelme rajtunk marad. Igaz, nem lenne valami nehéz megtalálni egyikünket sem, de valahogy jobban éreztem volna magam ebben a helyzetben. Nem baj, ha én lelepleződtem, az sem jelent semmit. A farkas valószínűleg úgysem fog egyhamar dalolni senkinek, addigra meg talán már azt is elfelejti, hogy mi történt. A kábításra adott reakciójára csak védekezőn felemelem a kezem. – Nem bírtam az önsajnálatát – felelem, és nem érdekel, hogy a másik akár hallhat is bennünket. El bírtam volna viselni, ha kegyelemért könyörög, vagy ha a képünkbe röhög. De ezt az álszent szövegelést... Na ezt nem bírom, és nem is vagyok hajlandó. Még a CIA-kiképzés sem segít, hogy megőrizzem a nyugalmam. De legalább a farkas nem próbál meg kitörni a béklyóiból, aminek örülök. Nem kell a mélabús pofáját néznem, és a szövegelését sem hallgatnom, így pedig egészen boldog leszek. Na jó, nem igazán... De már közeledek hozzá. Miután beügyeskedjük a hátsó ülésre, beülök előre, és megvárom, hogy Roxan is beszálljon. Csak ezután indulok el a, már korábban kinézett hely irányába. Ott biztosan senki sem fog bennünket megzavarni, és nyugodtan móresre taníthatjuk ezt a nagydarab idiótát. Csöndben vagyok, legfeljebb a fogam csikorgatom hosszabb ideig, amikor is meghallom a dúdolását. Éppen rá akarok ordítani, amikor egy emlékkép tolakodik kéretlenül a fejembe. Fél évvel lehetett azután, hogy újra találkoztam az öcsémmel, és ekkor hagyták először velem Asht. Nem volt már kisgyerek persze, de én pánikoltam. Kétségbeesetten bizonygattam az én drága öcsikémnek, hogy én marhára nem értek a gyerekneveléshez, mi a fenét kezdek vele, ha elkezd kérdezősködni arról, hogyan lesz a baba, meg mégis hogyan magyarázom el neki, hogy apu bátyja sokkal fiatalabbnak néz ki, mint apu maga? Az az idióta meg csak a képembe röhögött, és azt mondta, minden rendben lesz... Nos, ennek a napnak a másnapján ébredtem valami elképzelhetetlen visításra. Fegyverrel a kezemben rohantam le a földszintre, ahol a következő látvány fogadott: Ashley pizsamában ugrált a kanapén, és teli torokból üvöltve énekelte a Csipet-csapat főcímzenéjét. Az én kis copfos Ashleym, a lány, akire annyira próbáltam mérges lenni az elmúlt órákban, hogy elfelejtettem minden egyes jó pillanatot, amit együtt átéltünk. Eddigi feszült tartásom egy picit enyhül, és arcomra is apró, nosztalgikus mosoly húzódik. Ó, nem, a feszültség még mindig ott van bennem, még mindig dühös vagyok, mind Ravra, mind a lányra, de most már legalább tudom, hogy az elvakult harag szintén nem megoldás. Ki tudja, lehet az öreg farkas idiotizmusa csak megmentette a tyúkszaros kis életét... – Kuss legyen ott hátul! – mordulok föl azért, csak a rend kedvéért, de nem fordulok hátra. Épp elég csorbát szenvedett a jóhírem, ha Roxan látta a vigyort a képemen, nem hiányzik még az, hogy a farkas is észrevegye.
Tudom, kit keresek, azt is, hogyan néz ki, és a többi és a többi, pláne, hogy Brad már beszélt róla, miszerint a kölyke túl jó kapcsolatot ápol vele. Most már engem is érdekel, ki ez a kóbor, akivel a kis nőstény ennyire bratyizik. Ha pedig a többiek ellátják a feladatokat, akkor én utánajárok egy-két dolognak, tehát irány a kocsma, ahol ez a kóbor dolgozik a hírek szerint. A Kis Vörös legalábbis ezt mondta, és ha mákom van, akkor ma melózik, nem mást találok a pult mögött. Ahogy belépek a kocsmába, nem nehéz kiszúrni a raszta hajút, egyenesen a pulthoz lépek, s bár pajzsom fent van, azt hiszem tudni fogja, nem egy halandó óhajt rendelni. A képem mogorva, ha akarnám sem lenne barátságosabb, ez járulékos tartozékom, sajnálom, hiába próbálok meg még egy mosolyfélét is ráerőltetni. Ez van. Megállok a pultnál, szerzek egy széket és levágódok rá, eszem ágában sincs onnan asztalhoz ülni, a kóborhoz jöttem, csak nem írtam ki magamra. Biccentek köszönésképpen, ennyi most elég, és végigmérem a másikat. Néhány információm már van róla, azt is vágom, hogy otthon van spirituális téren, már ha jól értelmeztem Brad szavait, mert a felét nem tudta elmondani. A kölyke meg csak folyamatosan azt magyarázta, Raven jó fej, Raven aranyos, és nem olyan elmebeteg, mint mi, azaz a falka hímjei. Ezen már csak röhögni tudtam, jól felvágták a kis nőstény nyelvét, az már biztos, na de ha már így állunk, akkor bizony megnézem magamnak ezt a hímet, mégis kicsoda, micsoda, mert nem éppen szokványos, hogy egy falka nélkülit így kedveljen valaki, többnek kell lennie a háttérben. Türelmesen várok, míg sorra kerülök, vagy rendelhetek, bár most nincs tömeg, megelőztem az esti rohamot, ha már szabad napom van.
A mai nap melóval folyt, és ma várhatóan egyedül leszek a pultban. Mára valahogy egyik fiatal munkatárs nő sem akart igényt tartani a melóra, Paul is lógatni akarta a lábát, így valahogy bevállaltam a dolgot. Mondjuk jobb dolgom most úgyse lett volna, szóval... Mára nem ígértünk élő zenét, azt ált. csak hétvégente, esetleg szerdán toljuk be, szóval mondhatni a nap "unalmasan" telt. Letakarítottam a polcokat, a fogyatkozó csapok alatt kicseréltem a sörhordókat, a szokásos hányást a sarokból kipucoltam, a székek rendben, készletek feltöltése, raktár kipucolása... aztán már csak a pult mögötti rész maradt. A polcra tettem fel épp az új 7 l-es Jack Danielst, mikor egy újabb vendég lépett be a csehóba. Mikor végeztem, a jövevény felé pillantottam. Rajtam éppenséggel nem volt pajzs fenn, de a férfiről lerítt, hogy nem halandók sorából való. Felrántani meg nem fogom, minek, ha eddig mindenkivel nyíltan használtam, majd pont ő lesz az, akinél nem? Nincs rejtegetni valóm, az Ős szag már jó ideje nem érződik rajtam, úgyhogy... Az előtte álló öreg Jacket még kiszolgáltam a sörével. Miközben csapoltam a sört, szemem sarkából végigmértem a férfit. Már megint ilyen komoly alkatokkal futok össze? Egyszer, kérem, egyszer, ha bejönne ide valami olyan farkas, aki gyümölcskosarat visel a fején, felugrik a pultra, lejt egy sor táncot, vigyorog, mint egy vadalma, és beszél! Igen, tudna beszélni! Ahaaaa, és aztán elvinné a legközelebbi őrült szállító... A ronggyal, melyet épp a kezemben tartottam, szokásos módon dobtam a vállamra, majd a férfi felé fordultam. - Üdv, mit adhatok? - kérdeztem a szokásos nyugalommal. Farkasom nyugodtan lengett körbe, nem tartottam attól, hogy a másik esetleg nekem ugrana.
A mosolyom, amivel bepróbálkoztam, nem lett túl sikeres, mindegy, hagyjuk, akkor próbáljon meg barátságosabb pofázmányt vágni a fehér cápa, az. Esküszöm, nekem csak a Joker-vigyor jön be, de azt csak melóra tartogatom. Rohanás? Ma nincs, türelmesen várom ki a soromat, míg az öreg előttem megkapja a sörét, aztán arrébb andalog vele. Egyenesen a kóborra nézek, nyílt lapokkal játszik, nem titkolja micsoda, ez valahol becsülendő. Nem fiatal, de nem is öreg, az öltözködési stílusa meg a hajviselete meg pont nem érdekel, csak megfigyelem. -Üdv. Egy whiskey-t kérnék... Mr. Sutter. A nevén szólítom, nem véletlenül, így talán rögtön tudja, hogy céllal jöttem, nem máshoz, hanem hozzá. Körbenézek, csak emberek vannak errefelé, egyelőre, a folytatást pedig meglátjuk. A pajzsomat kissé lejjebb engedem, hogy ha mentálisan jobban megy a kommunikálás, ne legyen akadálya. -Sokat hallottam önről, az az igazság, és úgy döntöttem, hogy akkor már megismerném én is, ha nincs ellenére. Dante. Kezet nyújtok, ne tűnjek már full parasztnak, ha egyszer tudom a nevét, valahogy nem lenne túl fair. Farkasom nyugodt, bár már maga a fellépése is azt mutatja, nem az a túl barátságos típus, méregeti a másikat, és amikor érzi, erősebb a másik hímnél, egyszerűen leheveredik. Érdekel a kóbor gondolkodása, az, hogy miért barátkozik vele ennyire Norina, és az is, hogy a hegyiekkel való bratyizása ellenére miért nincs még abban a falkában? Tudom, hogy Rose is ismeri, sőt, Jesse is, de egyedül a kis kölyök az, aki egyszerűen nem hajlandó lemondani arról, hogy ezzel a hímmel találkozzon, pedig hallottam, amikor Brad finoman szólva kiakadt valami vadászaton.
A rendelésére elővettem a whiskey-s poharat, de mikor a nevemmel fejezte be a mondatát, egy pillanatra megállt a mozdulatom a levegőben. Most vagy túl őszinte vagyok a farkasokkal, vagy sok pletykás vesz körül, vagy a hírek gyorsan terjednek. Elővettem egy üveg Jameson Ír Whiskeyt, majd töltöttem a poharába. A filmekben általában jéggel kínálják, de tudni kell, ha rendszeres whiskey fogyasztó vagy, a jeges whiskey olyan sértésnek minősül, mintha vizeznéd a bort. Bár sok vendég nincs tisztában az ilyesfajta illemekkel, általában ha érdeklik, megosztom velük, vagy ha ragaszkodnak az "amerikai" stílushoz, hát nincs semmi akadálya. Bár manapság már a koktél keverékekben is gyakran felbukkan a whiskey. Ízlések és pofonok. Elé teszem a poháralátétre a kitöltött whiskeyt, majd elteszem az üveget. Mikor felém nyújtja a mancsát, elfogadom, közben azon a résen át, melyet a pajzsán enged, megtudom mennyi idős, s a szavai egy csöppet meg is lepnek, bár ezt nem mutatom felé. - Örülök, Dante! Ellenemre nincs. - vontam vállat, mikor elengedtem a kezét. - Mire lenne kíváncsi? - kérdeztem, s közben a félbehagyott, elmosott poharakat kezdtem el törölgetni de figyeltem, minden egyes szavára. Nem sokkal idősebb, tény. De én se vagyok mai csirke, és ugyanúgy kezelem, ahogy másokat szoktam. Farkasom nem különösebben zavartatja magát a másik méricskélésén, hozzá van szokva az ilyesmihez, ugyanolyan nyugisan várakozik bennem, mint máskor. Persze tudja, hogy a másik idősebb, sőt, talán erősebb is, de ez min változtat? Semmi olyat nem tett, amiért meg kellene hunyászkodnom előtte, ugyanolyan farkas ő is, mint én. Miközben törölgetem a poharakat, a Betolakodók szaga illata érződik rajta, amiből már következtethetek dolgokra. Mivel ilyen idős, bizonyára Falkán belül valami "nagyágyú". Hogy kitől tudhat rólam, arról több tippem is van, és talán ha a beszélgetés odáig terelődik, rá is kérdezek, ám egyenlőre csak kíváncsian várom, miért is érdekelheti ezt a hímet az én bolhás bundám?
Tudom a nevét, igen, illetve többet is, látom, meglepi a dolog, ezért is mutatkozom be magam is. Legyen tisztességes a játszma. Végignézem, ahogy kitölti az italt, és elém teszi a poharat. Tduja, mi az ábra, nem akarja jéggel teletömni. -Köszönöm. Valaki, aki tudja, hogy a whiskey jég nélkül felszolgálandó, dicséretes. Újabb mosoly a képemen, ami nem biztos, hogy bizalomgerjesztő, de erről nem tehetek, azért átszabatni nem fogom a pofámat, mert ezt dobta a gép. Megemelem a poharat, mielőtt belekortyolok az italba, mindezt a hím felé teszem, csak utána kóstolom meg. Hm... ízletes, szó se róla. ~Azt árulja el nekem, Raven, hogy egy ereje teljében lévő hím miért kóborol magányosan? Tudom, hogy az egyik kölyök igen jó kapcsolatot ápol önnel, valamiért nagyon kedveli, de azt nem hiszem, hogy csak azért, mert jó fej és aranyos, ahogyan ő fogalmazott, és ahogy hallottam, valami dobot készít az ön segítségével. Talán járatos a spiritualitás világában is? Melyik vonal? Kelta, indián, netán északi? Illik vagy sem, belecsaptam a lecsóba rendesen. Kérdezem, még ha nem is szavakkal, de felkeltette az érdeklődésemet, hogy Brad kölyke miért rajong ezért a hímért ennyire? Mi benne az ennyire különleges? Hím, erős, mert az nem kérdés, de ennyi nem elég ahhoz, hogy megbízzon benne ilyen szinten. -Érdekesnek találom, hogy egyedül érkezett a városba, család nélkül. Honnan jött ide? Jegyzem meg amolyan mellékesként, amit nem probléma, ha mások is hallanak, de azért ügyelek arra, hogy ez ne így legyen. Inkább mentálisan kérdezek, azt legalább senki más nem csekkolja. ~Azt is tudom, hogy a hegyiekkel barátkozik, de ez a része nem érdekes, viszont az igen, hogy miért van falka nélkül? Főleg egyedül? Ha jók az értesüléseim, járatos a hangszerek készítésében is, de gondolom annak köze van ahhoz a kultúrához, mit követ. Ha elzárkózik, azt is megértem, na de a leengedett pajzs arra enged következtetni, hogy nem nagyon van takargatnivalója. Mégis valahol ellentmondásos nekem ez az egész, Norina érez valamit, amit mi nem? Brad magyarázott valami kelta akármiről, meg festésről, na de ahogy előadta... kissé ideges volt, így jobb, ha rákérdezek.
A dicséretét egy mosollyal viszonzom, bár amikor az ő képe próbál mosolyra fakadni a Terminátor 2 jelenete jut eszembe, mikor Schwarzeneggert a kisfiú tanította nevetni. Hát kb. most ennek a férfinak is a mosolya azzal a szintű vicsorral egyezik. Egy biccentéssel nyugtázom a gesztusát, és közben folytatom a munkámat. Most meló van, én nem ihatok, legalábbis Paul nem örülne, ha bevedelném a kocsma pia rakományát. A férfi arcán látszik, hogy jó whiskeyt adtam neki. Naná, hogy jó, Paulnak jó pár hétig rágnom kellett a fülét, hogy rendeljen belőle. Drága, de kifejezetten az ilyen alkalmakra veszem elő. Mármint, mikor egy-egy több száz éves bolhás kíváncsi rám, és meglátogat... Nem vagyok egy csöppet számító? A főnököm whiskey-ével puhítom a vérfarkasokat? (Már ha puhításra szorulnak.) A szavaira nem reagálok azonnal, fel se pillantok a törölgetésből. Hát Nori... Szerinted aranyos vagyok? Ezen még el is mosolyodok, ahogy elképzelem, a kölyök hogy áradozhat a hímeknek, pláne ilyen szöveggel. OOoooOoollllyyyyaaaaaAAannn ÉÉéÉÉééÉééééédeeeeeesss! Te jó ég, ha a Falkája tele van ilyen hímekkel, mint ez itt előttem, nem valószínű, hogy Nori szava sokat ér. ~ Ne haragudjon Dante, de magának ahhoz, hogy én miért vagyok kóbor, jelen helyzetben semmi köze. - mentális hangomban semmi olyan nincs, ami haraggal lenne átitatva, vagy bármi felindultsággal, ugyanolyan nyugodt vagyok, mint eddig ~ A másik információja viszont igaz, nem tagadom. Mondjuk úgy inkább, csak szeretek tanulni. De azért az Őrzők szintjére sajnos nem tudok eljutni. A kelták hitvilágában merültem el leginkább, de kóbor lévén más dolgokba is belekóstolhattam. Mire jó, ha valaki hosszú életű nem igaz? - felemeltem az egyik poharat, hogy a fényben megnézzem, nem maradt-e rajta folt, majd látva a maszatot tovább dörgöltem a ronggyal. Nem különösebben zavar, hogy így rátért a lényegre, elvégre ki is fejtette, hogy rám kíváncsi. Ami nem tartozik rá, az nem tartozik rá, de minden másban szívesen felvilágosítom a múltam teréről, vagy ami éppen érdekli. Nem vagyok titkolózó, és az, hogy a pajzsomat is lenn hagyom, szintén ezt jelzi. - Manapság nem megy csodaszámba az egyedüllét. - válaszolom - Fairbanks előtt Los Angelesben éltem egy rövid ideig. Nekem mindegy, hogy kérdez, a vendégek úgyse velünk foglalkoznak, hanem a piáikkal. Közben újabb vendég jön a pulthoz, rendel két sört, és két Jägermeistert, amik kitöltésének neki is állok, közben hallgatom a farkas mentális üzenetét. ~ Ahogy már említettem, önnek ehhez nincs köze, hogy én miért vagyok egyedül. Elégedjen meg egyenlőre annyival, hogy a "Sors" akarta így. - csapolom a sört, majd kiteszem a pultra a vendégnek, és csapolom a következőt. ~ Igen, jók az értesülései. Már jó ideje foglalkozom hangszerkészítéssel. Nos, igazából szorosan kötődik a nevezzük úgy "hitemhez", de ha nem követném a kelta kultúrát, akkor is zene bolond lennék. - Az újabb sört is kitettem, majd pár rutin mozdulattal kitöltöttem a rövideket, s miután fizetett a vendég, ismét az öreghez fordulok. - Talán szeretne csináltatni egy hangszert? - kérdezem, halvány mosollyal az arcomon, bár nem nézem ki a fazonból, hogy nagy zene őrült lenne, másrészről azonban nem ítélkezek első látásra. Mondjuk, egy-egy gitárt vagy basszert eltudnék képzelni a mancsai közé, vagy végső esetben harsonát, esetleg tubát. ~ Bradley beszélt önnek, vagy Norina is mesélt? - kérdezem, s közben folytatom a félbehagyott törölgetést. Ha már itt tartunk, had tudjam már meg én is, ki a dalos pacsirta?
A mosolygás továbbra sem az erősségem, nagyon nem is erőltetem, mert minek? Maximum a vendégek többsége fogja menekülőre, az üzletet pedig nem áll szándékomban rontani. Figyelem ahogy dolgozik, közben elkortyolgatom a whiskey-t is, a poharat pedig visszateszem az alátétre. Tudom, hogy a szavaim meglepik, érzem rajta, hiszen hezitál, nem egészen erre számított, azaz nem arra, hogy valaki nyíltan kérdez, és nem dumál mellé. Nem apukám, én nem fogok kertelni, az nem én vagyok, soha nem is voltam. ~Úgy festek, mint aki haragszik? Ugyan. Az, hogy az Őrzők mire képesek, egy dolog, de nem egy hátrány az sem, amit ön csinál. Sok esetben felhasználható tudás, magam is tudom. Kelta? Ősi tudás... a felét a germánok vették át és használták. Megértem, ha érdekli a dolog, és ha van rá affinitása, akkor ki is aknázza. Még nem is vicsorogtam, ami azt jelenti, tényleg nincs bennem harag. A hím most lát először, nem vagyok idióta, hogy minden kérdésemre választ várjak. Egyáltalán nem is az a célom, sőt, őt tartanám ökörnek, ha mindenre válaszolna nyíltan, mintha ezer éve ismernénk egymást. Bólintok arra, hogy érdekli a tanulás, és arra is, hogy van rá idő bőven, szerencsére. -Való igaz, viszont ahogy hallom, nem sokáig szokott így maradni a dolog. LA, jó kis város, jártam ott néhányszor. Ritka, ha valaki egyedül marad végleg, de ha így alakul, akkor egyrészt biztos halál vár rá, másrészt viszont azt jelenti, hogy valami olyat követett el, ami miatt egyik falka sem fogadja be. Los Angeles... lehet, egyszer el kellene ruccanni oda megint, régen voltam már arrafelé, na de most biztos, hogy lehetetlen. ~Rendben, bár a sorsát maga irányítja, Raven, és mindketten tudjuk, hogy ha a kelta tudást használja, akkor bizony-bizony bele tud nyúlni egy-két dologba, hiszen druida. Ezt pedig örömmel hallom, gondolom majd üzletet is nyit, vagy csak megrendelésre dolgozik? Nem vártam, hogy elmondja, miért jött ide, vagy miért magányos, aki itt köt ki, annak mind oka van. Vagy menekül valami elől, vagy új életet akar kezdeni, vagy keres valakit. Több lehetőség nem nagyon van. -Meglepi, ha azt mondom, igen? Nem, nem bodhranra gondoltam, de egy basszusgitáron régóta gondolkodom. Lehet, nem nézné ki belőlem, hogy néha hangszer is kerül a kezembe, és lehet, tudok dobolni is, de nem olyan dobon, mint amiket ők használnak. Azaz azt sosem próbáltam. ~Norina? Persze, folyamatosan azt hajtogatva, hogy ön jó fej, kedves, aranyos. Tudom, hogy Bradley-vel is találkozott. Ezen már elvigyorodok, mert Bradet ismerve... az is csoda, hogy ott nem tört ki semmiféle balhé, bár az nagy valószínűséggel csak a kölyöknek volt köszönhető, és ez az őrült a kedvéért visszafogta magát. Bizalmatlan, ez van. Az értesüléseim több helyről származnak, de nem sorolok fel neveket, de a kis nőstény, az makacs egy teremtés. Az apja lassan péppé akarja verni, de talán van más megoldás is.
~ Talán ön is elmélyült az ilyesmiben? - kérdeztem tőle, szemeimet rá emeltem. Különösebben nem akartam ecsetelni, milyen dolgokat tanultam meg az ősi tanokból, elvégre nem hülyeségből védik az ilyesmit, és nem hiába hitetik el az emberekkel, hogy ez a tudás mondhatni eltűnt a világ színéről. Mire én is rábukkantam az ősi tudás tanítójára, jó pár évtizedembe belekerült, a tanulást meg már nem is említem. Sok év kell hozzá, s talán a szerencsém abban, hogy a druidák tanait elsajátíthattam, abban is benne van, hogy farkas vagyok, s néhány olyan dologra is fogékony vagyok, amire inkább az Őrzők képesek. Nagyon kevés lélek tanul, s még kevesebb tanít. Mondjuk párszor már belegondoltam, mi lett volna, ha Őrző válik belőlem, és nem farkas, s úgy tanultam volna meg azt, amit most tudok. Érdekes lett volna, az biztos. Feleletére vállat vontam. Biztosan. Hozzá szoktam az egyedülléthez, bár nem vetem meg a társaságot sem, de nem leszek depressziós, ha eszembe jut, hogy esetleg így halok meg. Még nem éreztem kellően erősnek magam ahhoz, hogy családom legyen, vagy legyen mellettem valaki. Kísért még a múlt, az illúziók rémképei. Bár, miután Ode-val találkoztam, utána egy darabig nem zargattak a rémképek, mostanában viszont újból fel-fel tűnnek a szemeim előtt. Los Angeles... ott is akkorát sikerült buliznom, és koncerteznem, hogy beleremegett a stadion, s akkor vettem búcsút a srácoktól, hogy innentől folytassák egyedül. ~ Még nem tudom, talán. Ha lesz rá elég pénzem, és időm. De egyenlőre csak megrendelés. Tervezgettem, hogy esetleg a távoli jövőben ismét vállalkozást nyitok, elvégre ha Angliában sikerült, itt miért ne jönne össze? Jó persze London és Fairbanks között oltári nagy különbség van, de ha sikerülne valami kis boltot nyitni, ellennék vele. Persze ehhez az kell, hogy itt letelepedjek, ahhoz viszont az kell, hogy valakihez kötődjek. Márpedig eddig, nincs olyan személy, akiért valóban itt letelepednék egy életre. Kérdésére ingattam a fejem. Nem, nem lepett meg, elvégre ezt néztem ki belőle. - Nem. És mennyi ideje játszik? Vagy ez amolyan "most neki állok, mert nincs jobb dolgom" módi? - kérdeztem elmosolyodva. Basszusgitárral eltudom képzelni, miért ne. Az eltörölgetett poharakat nekiálltam visszatenni a polcokra. ~ Kivételes kölyök. - feleltem mentálisan ~ Még nagyon sokra fogja vinni a Falkájuk sorai közt. Bradley meg. Bradley meg védi a kölykét. - elmosolyodtam, s az utolsó poharat is a polcra tettem. Végezve, töltöttem magamnak egy pohár szénsavas narancsot, majd nekitámaszkodva a pultnak, néztem a férfira.
~Azt túlzás lenne állítani, hogy csak ezt követném, vagy csak ezzel foglalkoznék, viszont nem is idegen a számomra ez a világ. Meglepő? Arra nem mernék megesküdni, hogy ezt kinézte volna belőlem, de pontosan értem miről beszél, ahogy a kis nőstényt is értettem, amikor Bradet próbálta felvilágosítani, és elmagyarázni neki, miért van szüksége egy dobra. Érdekes volt a küzdése azért, hogy az apja elfogadja azt, ami valahol az övé, de tényleg nem egy elveszett kölyök. Ősi tudásról beszélünk, melyről a többség azt hiszi, már régen nem létezik... meg a fenét nem. Maximum írásos formában nem nagyon, vagyis teljesen hitelesen, mert az megmaradt a szájhagyomány útján terjedő igének, azaz a tanítók fejből tolják tanítványaik felé a tudást. Na de nem azért vagyok itt, hogy azon gondolkodjak, mit tudhat a másik, mert sejtésem van róla, de most ő érdekel elsősorban, aztán majd meglátjuk, mi sül ki a beszélgetésből. ~Érthető dolog, bár az érdekes, hogy a kölyök az ön segítségét kérte a dobjához. Mintha azonnal tudta volna, hogy ön micsoda. Olyat még nem láttam, hogy egy találkozás után valaki kijelentse, neki dobja lesz, és egy magányos segít benne... ok nélkül. Mit érzett a kis nőstény, azt nem tudom, de van erő a kóborban, és most nem a farkasa adta erőre gondolok, hanem egészen más energiákra, amik körbelengik. Ha üzletet nyit, meg fogom nézni, mert érdekel a repertoár, amivel dolgozik, és biztosra veszem, hogy nem csak bodhranról van szó. -Elég régóta, és nem, nem az a csapjunk a lecsóba módiról van szó. Viszont nem vagyok hangszerkészítő, amiket meg kapni lehet, azok valahogy nem az enyémek... gondolom érti. Sosem kedveltem a sablonokat, márpedig a legtöbb hangszerbolt erről híres, na de mi van az egyéniséggel? Arról mindenki elfeledkezik, mert a divat a lényeg, azt követni kell. ~Kivételes kölyök, aki egy kivételes kóbort talált magának, azaz egy kivételes druidát. Tanít is, vagy még inkább csak tanul? Logikus dolog, persze, hogy védi. Még jó, hogy kivételesen nem fűzöm tovább azt, hogy mi kivételes, mert kénytelen lennék elvigyorodni, de akkor nagy valószínűséggel nem sok vendég maradna a helyiségben. A boltot azért nem akarom rontani, nem azért jöttem. Hogy a kis nőstény mire viszi, azt nem tudom megmondani, de hogy Brad tényleg védi a kölykét, az vitathatatlan. Gondolom a találkozásukkor Raven is kapott belőle ízelítőt, nem is keveset.
Kérdésére bólintottam. - Igen, ezt ugyanis nem néztem ki magából. Bár nem vagyok az a fajta, aki első látásra ítél. Hallgattam a szavait. Igazából ezen még sose gondolkodtam el igazán. Miért bízott meg ilyen könnyen Nori bennem, miért ragaszkodik hozzám ennyire, alig egy-két találkozás után, és miért viszonzom ugyanígy a ragaszkodást. Hiszen hátat is fordíthatnék neki, elűzhetném, vagy egyszerűen csak beintek, és kész. De nem teszem, mert... mert fontos nekem a lány. Mintha a saját kölyköm lenne. Olyan emlékeket csal elő belőlem, mint amik régen uralkodtak bennem, Alfaként, apaként, Vezetőként... Druidaként. ~ Vannak dolgok, amikre nem hiszem, hogy valaha is választ kapunk. Én örülök, hogy így történt. Nori, ha úgy veszem, gyógyír számomra. Segít, és sok erőt ad abban, hogy folytassam az életem, és lezárjam a múltamat. Még ha ezzel a kölyök, nincs is teljesen tisztában. - Persze, értem én. Ha szeretné, készítek önnek egyet. De ezt ne vegye benyalásnak, kivételezésnek. Másnak is ugyan ilyen szívesen elkészítem. Pontosan milyen basszerra gondolt? - Hány húros, 4-től 12-ig terjed, milyen hangolást szeretne? Milyen zenében utazna, ha játszana, mert akkor tudok ajánlani, milyen alkalmas hozzá. Könnyed rock, zúzósabb metal, jazz, vagy magasabb hangszínű dallamok? Néhány behatárolással megkönnyítené a munkám. Belekortyoltam az üdítőmbe, ahogy tovább hallgattam. ~ Azért ennyire ne dicsőítsen. Tanítva tanulok. - üzentem felé. A Mesterektől már befejeztem a tanulást, minden lehetséges dolgot megtanultam, amit csak lehetett. Nori volt az, akinek átakartam adni a tudást, benne megvolt az, amit hajdanán sok farkasban éreztem, s igyekeztem őket is tanítani, de a halál, s a sors közbe szólt. Még nem voltam teljes a dolgomban, de ahogy egyre több időt töltöttem vele, s ahogy egyre többször bizonyította tehetségét, úgy egyre inkább éreztem én is azt, hogy ő méltó lenne arra, hogy a druidák tudását megörökölje. Persze ehhez még át kell esnie az avatáson, és tisztáznom kell vele néhány dolgot. Nem akartam ezt ráerőszakolni, de valahol úgy éreztem, szívesen vállalná. Bíztam a kölyökben.
-Akkor sikerült meglepnem, ez van. Lehet, barbár kinézetem van, és a vigyorom még emberevőbbé varázsol, de nem vagyok paraszt, aki csak ajtóbetöréseket tudna végrehajtani, maximum nem nagyon beszélek arról, mit tudok és mit nem. Persze sokkal jobban érdekel, mégis mit lát még a kölyök ebben a kóborban? Mert hogy nem beszél, az fix, és nem sokon múlt, hogy Brad péppé verje azért, hogy beszéljen. Makacs kis nőstény, de rafinált is, ez már most látszik rajta. ~Nem hiszek a véletlenekben, de azt azért megérti, ha nem repesek az örömtől én magam sem, ugye? Egy védtelen kölyök határtalan bizalommal viseltetik egy kóbor irányában, és olyan bizalommal, amit a saját falkájában sem mutat. Ez több mint furcsa, még akkor is, ha értem a miértjét. Ha a kis nőstény fogékony Sutter világára, akkor persze, hogy kötődik hozzá, ez nem vitás, na de... és ott az a de... a férfi akkor is kóbor, hiába a kelta druidák hagyományát őrzi, gyakorolja, tanítja, akkor sem falkatag. -A húrozást önre bíznám, kedvelem a kihívásokat. Rock, ha lehet, a többihez nincs affinitásom. Azaz nem érzem a magaménak. A húrozást pedig azért bízom rá, mert sok esetben én is kíváncsi vagyok arra, mit tudok kihozni egy kezembe nyomott hangszerből? Miért kérek egyedit? Mert az tökéletesen kézbe készül, nem egy gyári, sablonos darab, mert lehet, sokan azt hiszik, hogy van egy gitárjuk, és azzal mindent lehet, de ez nem így működik. Balkezest kérnék, na de nem teszem hozzá, megtanultam jobbal is játszani, ez nem fog problémát okozni. ~Távol áll tőlem, Raven, de mint említettem volt, nem idegen számomra a világa, és lehet, hogy tanítva tanul, hiszen mindenki más és más, vannak egyedi praktikák, de azért az, hogy eleve tanít, sokat elárul önről. Már csak azt nem értem, hogy ha ilyen képességek birtokában van, miért nem jött ide hamarabb? Tudom, hogy az apját keresi, hogy honnan, legyen az én titkom. Persze ha most közli, hogy saját érdekre nem használhatja, vigyorogni fogok, mert ezt magam is tudom. Viszont az, hogy a hegyiekhez készült, de mégsem lépett be, az is sokat elárul róla.
- Örüljön neki. - mosolyodtam el, ahogy hallgattam a férfit. Mikor kérdezett, csak ingattam a fejem. Nem vártam el, és soha nem is fogom, hogy örüljenek az ilyesminek. Én is gyanakodnék, ha a kölykeim egy idegenben ilyen mértékben megbíznak. De nem akartam ártani a lánynak. Semmiképpen. Kötődtem a kölyökhöz, védeni, óvni akartam, s tanítani, amire csak lehetett. Kérésére bólintottam, tehát meg is van az újabb munka. Egy papír fecnit, és egy ceruzát elővéve a fiókból, álltam neki a gyors, felületes megtervezésnek, egyenlőre csak elképzelés szintjén dobtam be dolgokat. Néhány ceruza vonás, pár megjegyzés, közben hallgattam, mit mondd még. ~ Utaztam, és koncert turnéztam, ha már kérdezi. - fel sem pillantva a rajzból, üzentem neki. ~ Nem volt időm, meg affinitásom arra, hogy ide jöjjek. Csak miután végeztem az akkori életemmel, jött az ötlet, hogy ide jöjjek. Egyenlőre, nem bántam ezt meg.
-Nem áll szándékoznom örömködni emiatt. Nem ismer, aláírom, de az, hogy esetleg nem számított valamire, egyáltalán nem ok az ünneplésre, sem arra, hogy most örömködjek rajta. Nézem, ahogy dolgozni kezd, nem adok tippeket, sem egyebet, és ez sem véletlen, kíváncsi vagyok arra, milyen gitár az, amit el tud képzelni nekem, amire azt mondaná, ez az enyém. Végül is bólintok, szabad kezet adok, mert érdekel, az ő világa mit súg, mi az, amit el kell fogadnom. Tudom, hogy nem csak a hangszertervező-készítő gyakorlatát viszi bele, hiszen túl sokat nem mondtam sem az elképzeléseimről, sem egyébről, így kénytelen arra hagyatkozni, amit mutatok magamból. Mégis összeállít valamit, amire felvonom a szemöldökömet... erre nem mertem volna fogadni, hogy megteszi. ~Azt mondom, annak oka volt akkor, de ha pont az, hogy egy kölyökkel találkozzon... hát az nekem is meredek, de már nem lepődnék meg ezen sem. Másra nem nagyon tudok gondolni, de hogy miként futottak össze, na azt nem tudom, de nem is érdekes, csak a végeredmény. Meglepően nyitott ez a farkas, ilyet korábban nem nagyon tapasztaltam, fogalmazhatnék úgy is, hogy furcsa szerzet. Kóbor farkas, hegyi kapcsolatokkal, betolakodóval is... mi lesz ennek a vége? Valahová le kell tennie a voksát előbb-utóbb.
Annak a bizonyos beszélgetésnek, amit futólag Stevennel folytattunk Alice ügyében, volt egy elejtett utolsó mondta az ő részéről, mi szerint majd később meghív valamire. Nos, pár napja ismét összefutottunk és hajlandó is volt állni ezt a megjegyzését, szóval megegyeztünk a helyben is időben. Amikor megmondta a helyet, először össze is vontam a szemöldökömet, elvégre nem igen tudtam, hol van. Aztán persze némi utánakeresést követően már tudtam, merre kell menni és be is ugrott, hogy talán egyszer elsétáltam abban az utcában. Szóval aznap kissé korán keltem és indultam el, elvégre a külvárosok egyikében volt a kocsma. Míg sétáltam, azon gondolkodtam, hogy Alaszkában még egyetlen kocsmában se voltam. Skóciában elég gyakran megfordultam ott, elvégre sok megbízó ott találkozott velem, emellett rengeteg információ tárháza. Igaz, néha az információ jopár kupica skót wiskey megivását kívánta, de szerencsére annyira nem bírom rosszul az italt, hogy utána talicskával kelljen hazatolni. Csak remélni mertem, hogy azóta... ah, miket beszélek, mégiscsak voltam már kocsmában Odette még az előző hónapban. Bakker, tényleg öregszem, romlik a memóriám. Mindenesetre a megbeszélt idő előtt 10 perccel én már ott álldogáltam a kocsma előtt és várakoztam. Már benéztem előzőleg, de nem láttam a kollégát, szóval úgy voltam vele, hogy addig is szívok egy kis friss levegőt. Most úgy is viszonylag enyhe az idő, szemben az elmúlt napok hidegjével. Szóval kint álldogáltam, figyeltem a környéken zajló eseményeket, miközben arra vártam, hogy Steven megérkezzen.
Mostanában nem örülök semminek, senkinek, és úgy alapvetően sehogy sem érzem jól magam. Legalább nem süllyedtem vissza oda a kanapéra a sajtos puffancsok közé, ami úgy alapvetően egy remek dolog, és Abbie segítsége sem kellett, hogy kimásszak onnan. Ha azok után, amiket ott látott, még mindig férfinak tart, azt hiszem, bármit el tudok érni a világon. De ebből a tespedésből ki kell emelkedni valahogy. Szóval amikor Adam a megbeszélésünk végén megemlítette a sörözést, kapva-kaptam az alkalmon, bár a sört magát nem tartom valami nagyra. Viszont mivel Abbie úgy döntött, hogy elviszi az italaimat, már jó ideje nem ízleltem alkoholt, így ezt hiánypótlónak is fel lehet fogni. Amíg a szőkeség fel nem tűnik, és meg nem ver bennünket krikett-ütővel. Annyira angol szegény… A kocsit leparkoltam a kocsma mögötti parkolóban, átvágtam a parkolón, és eszembe jut Sutter. Szerencsétlen farkas… Pedig biztos jóban lettünk volna, ha van rá időnk. Meg ha kitart az emléktörlés, és nem szerzi vissza azokat az órákat valami varázslatos módon. – Mi lenne, ha bemennénk? – kérdezem Adamet, amikor odaérek, és a kezem nyújtom felé, üdvözlésképpen. Igen furcsa nekem még a szocializálódás gondolata is, de majd csak hozzászokok. Elvégre, meg kell ismerni a munkatársakat ebben a városban is. Bár, ezen a téren egészen jól állok, azt hiszem. – Az első kört én állom, mit szól, Mr. Revenor? Jószívű is vagyok, meg hát megtehetem. A legújabb regényem hamarosan megjelenik, már csak kiadót kellene találnom hozzá. Olyat, ahol eddig még nem publikáltam. Lehet, a saját nevem alatt kellene dolgoznom, csak most az egyszer… – Hé, Paul, két skót whiskyt! – kiáltom oda a szőke csaposnak. A háttérből szól a metálzene, de meg nem tudnám mondani, most éppen mi megy. Túlságosan is fiatalos már ez nekem. Bár elismerem, vannak bandák, akik még az én öreg koromhoz is illenek. Csak helyet foglalok a pult meleltt, és várom, hogy a másik feldobjon valami. Témát. Nem vagyok túl jó a beszélgetések kezdeményezésében.
Nagyjából tíz percig álltam kint a hidegben, mire mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Odanézve egy ismerős fizimiskát véltem felfedezni kibontakozni a ,,szürke" háttérből. Felismertem Stevent, elvégre már nem volt teljesen ismeretlen a számomra a megjelenése. Mondjuk az őrzőket relatíve gyorsan meg szoktam jegyezni, névvel, arccal, fokozattal meg mindennel együtt. A kolléga aztán ide is ért, megejtettük a férfiakhoz tartozó üdvözlési formát... a saját fejhajtásommal együtt, persze azért nem hétrét görnyedtem. Az ötletét csak támogatni tudtam, elvégre kezdett eléggé cidri idő lenni. A helyiségbe belépve egy módfelett kulturált, ízlésesen berendezett terepre kerültünk. Nem hasonlított az angol pub-okhoz, de kocsmához képest elegánsnak titulálható bőven. Egyenesen a bárpulthoz mentünk, Steve pedig közölte velem szándékát. Semmi meglepő nem volt ebben a gesztusban. - Rendben, de a második kör már az enyém lesz - jegyzem meg. Azért nehogy már csak egy számlára igyunk... meg volt valahol egy olyan sejtésem, hogy ebből nem csak egy kör lesz... amilyen szeptemberem volt, muszáj egy nagyon picit kiereszteni a gőzt. Viszont amikor meghallom, hogy mit rendel, kissé felszalad a szemöldököm. Mi a fene. - Kedvenc ital? - kérdezem a wiskey-re. Kissé vicces, hogy odakint álldogálva is ez az ital jutott eszembe, erre hamarosan előttem lesz egy pohárkával. Azt hiszem ezt hívják karmának... hiába jöttem el a felföldről, ez az itóka valószínűleg egy életre el fog kísérni.
Be kellene fejeznem az emberek megfigyelését. Fél szemem most is Adam kifejezéseit fürkészi, így látom, hogy tetszik neki a hely. Én magam is elvigyorodok. Hát, igaz, ami igaz, elég kellemes addig, amíg az ember nem az éjszaka közepén téved be. Már ha nem szereti a szőke veteránokat felmosóronggyal látni. Olyankor már elég erős a hányásszag is. De egyelőre biztos nem lesz semmiféle ilyen probléma. Ha mégis… Nos, nem vagyunk éppen nádszál legények. – Rendben – mondom. Nem ellenkezek, ha fizetni akar majd, ám legyen. Hiába van pénzem, és kinéz a közeljövőben az a bizonyos plusz is, de attól még nem fogom ész nélkül költeni. Elég volt az az elpusztított piamennyiség a Sajtospuffancs-héten. Meg az utána eltűnt adagok pótlása, de már a vitrinbe, és nem a szervezetembe. – Egy nyeletnyi otthon – felelem. Skót akcentusra váltok, ami már több, mint rozsdás, de éppen ezért zavaróan erős is. Születésem óta nem jártam Skóciában, és nem mondanám, hogy különösebben hiányzik a dolog az életemből, de előbb-utóbb szeretnék visszalátogatni oda. Mindig úgy gondoltam, hogy majd Ashleyt viszem el a tizennyolcadik születésnapján. Megmutatni neki az „őshazát”. Előtte meg kilesni minden fontosat a Wikipédiáról. Csodálatos kis találmány, muszáj megjegyeznem. – Egészségére – emelem meg a poharam, amikor Paul végre elém rakja. Biccentek a pultosnak, majd a mai ivócimborámnak is, és lehúzom a pohár tartalmát. Úgy egyszerre, ahogy azt nem túlzottan illik. Nem probléma. Ehhez a helyhez úgyis köt pár emlék, amiket jobb, ha leöblítek egy kis alkohollal. Szerencsétlen Raven… Egészen biztos vagyok benne, hogy barátok is lehettünk volna, ha a sorsa nem szól közbe. – Honnan jött hozzánk? – kérdezem inkább a most mellettem ücsörgő férfit, mielőtt még elmerülnék a saját emlékeimben, ami senkinek sem volna jó. Egy napon talán írok majd valamit a nagyra nőtt, átlagnál is szőrösebb farkas tiszteletére, de az szerintem nem most kellene ezt megrágnom. Inkább csak megpróbálom élvezni a napokat, amik hátramaradtak. Ami mondjuk elég nehéz, ha azt veszem, hogy Abbie-t még mindig úgy kerülgetem, mint éhes mókus a mérgezett mogyorót.
Oké, a válaszát hallva határozottan kezdtem azt érezni, hogy nemcsak Fairbanks, de a világ is kicsiny. Eljövök a skót felföldről ide, egy teljesen más kontinensre - persze a britek szeretnek magukra csak mint szigetre hivatkozni -, teljesen más közösségbe, erre mi történik? Belefutok valakibe, aki nemhogy szereti a skót whiskey-t, de még ráadásul, hacsak nincs valami vészesen botfülem, még skót is. Ezt így kifogni elég nehezen lehetett volna alapjáraton, de bezzeg nekem sikerült. Ilyen az én szerencsém, mondaná a filozófikus... azaz én, elvégre az volnék, vagy mi a szösz. Na, de legalább lesz valami közös, ha oda terelődik a szó. Hamarosan a pult koppan mellettünk, jelezve, hogy megérkeztek a nap előjátékosai. Kézbe is vesszük őket, majd Steve egészséget kíván... aztán én is... csak hát véletlenül reflexből egy olyan nyelven szólalok meg, amit ő aligha ismerhet. - Gānbēi! - mondtam mandarinul, majd - Ehm... akarom mondani egészségére! Naszép, még nem is ittam semmit, de már elkezdtem félrebeszélni. Mi lesz itt később... najó, azért részegre nem fogom inni magam, már Odette-nél is eléggé rezgett a léc, hogy másnap támolyogva menjek Willhez a megbeszélésre. Ugyan most ilyesmi nem volt kilátásba, de talán Jenny-hez se támolyogva kellene beállítanom a következő edzésre... a végén még meggondolja, hogy tényleg ilyen trénerre van-e szüksége... bár legalább lenne kire fognom. Mindenesetre a két pohár lendül is, a tartalom meg csakhamar a gyomorban végzi. Uh, bakker, már el is szoktam tőle, milyen erős tud lenni ez az ital... hiába, a skótok nem pont a finomságukról voltak híresek, ez meglátszik az italkultúrájukban is. Na de aztán jön egy kérdés, amire már számítottam korábban. Hamiskás vigyor jelent meg a szám sarkában, ideje lebukni. - Skóciából. Egyik volt őrzőtársuk nemrég érkezett oda Fairbanks-ből, ő ajánlotta nekem ezt a várost, amikor kerestem a következő állomáshelyemet. Szóval eljöttem. Előtte pedig Kínában voltam, Hong Kong környékén... és nem, nem vagyok kínai - előlegezem meg, elvégre Ayesha is meglepődve kérdezett vissza, amikor ezt elmondtam neki. - No és ön hogy került el a felföldről? Közben jelzek a csaposnak, hogy lassan jöhet a második kör. Ha emlékeim nem csalnak, akkor úgy a harmadik-negyediknél, nagyon tetőponton az ötödiknél kezdődnek a gondok, így ez még belefér bőven. Úgy ahogy elvoltam az itallal, de sosem számítottam nagyüzemi ivónak... ami, nos, engem valahol nem igen szokott zavarni.
Ma reggel, röviden. " - Colin, lelépek! - Hova mész? - Nem 'tom, északra. - Hülye vagy megint. Mikor jössz? - Nem 'tom, északra... - Connor... - Nyugi Papi, nem állok szóba idegenekkel, nem ülök senki autójába, nem fogadok el semmit és 10-re hazaérek."
Még nincs 10, csak este 8 lehet, asszem. Ha lenne órám, akkor tudnám, de nincs - a kocsmák meg ugye nem a Rolexekről híresek. A múltkori Gyógyszertáras esetem után szerintem jobb, ha inkább fizetek a tudatmódosító szerekért, mintha csak úgy simán le akarnám nyúlni őket, ki tudja, mikor boltok bele egy újabb kedves valakibe, akit a világért sem szeretnék meglopni. Bár basszus... Ez egy kocsma! Ide csak debilek járnak, meg trógerek (mondom én), meg persze a magamfajta vásott kölykök. Mindenki úgy néz rám, mintha én lennék az Antikrisztus, holott egészen ki vagyok csípve. Van rajtam kék ing! Jó, mi? Bár tuti, hogy az első adandó alkalommal le fogom önteni. Jaaa, tudom, mi a gondja a népnek! Az, hogy csöpp vagyok ide a gonosz, csúnya felnőttek világába. Aki azt hiszi, hogy még életemben nem vedeltem, nos... Hát, az téved. Amikor még Seattle-ben bekerültem a falkába, és meg lett változtatva a nevem, az úgy személyim alapján már lassan egy éve betöltöttem a 21-et. Fiatalos vagyok, biztos Colin arckrémjei teszik. Hetykén, és rohadtul magabiztos félmosollyal dobom ki az irataimat a kocsma bárpultjára. Beeeezony, bólogatok is mellé. - Oldalra forduljak, hogy lásd a profilomat is? Ajánlkozom a pultosnak, hogy elhiggye nekem, tényleg én vagyok a képen. Aztán pedig feldobom magam az egyik székre, és látványos mozdulattal menőre igazítom az ingem gallérját. - Egy whiskyt. Duplán. Jéggel. Nem, legyen egyből kettő. Fogalmam sincs, hogy mi marad belőlem vagy éppen ebből a helyből akkor, ha valóban nekiállok inni, de megfogadtam Colinnak, hogy nem kerülök bajba, szóval ha nagyon úgy érzem majd magam, akkor inkább elmegyek az erdőbe és ott fogok majd tovább inni. Mondtam már, hogy szeretek a tűzzel játszani? Sőt, jobbat mondok. Én vagyok a tűz.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Leverem a csizmám talpáról a havat. Nem szeretnék behordani hólatyakot, ha nem muszáj. Csak ezután lépek be a kocsma ajtaján. Lehúzom a fejemről a délelőtt vásárolt kötött sapkámat, és begyűröm barna irhakabátom zsebébe. Bal kezem ujjairól egyesével lehúzom a kesztyűmet, így meglazítva már sokkal könnyebben kibújtatom belőle a kezemet is. A jobbal ugyanígy teszek. - Hello! – Köszönök, amint a pulthoz érek. A kesztyűim a pult tetején landolnak. A kabátomat nem veszem le, csak szétnyitom magamon. Alatta sötétlila garbót viselek. Kék farmerem szára barna western csizmámba tűrve. A hajam szabadon terül szét a hátamon, egy könnyed mozdulattal tűröm fülem mögé az arcomba szökő tincseket. Jobb lábamat felteszem a bárszék lábtartójára, úgy ülök fel rá fél fenékkel. - Silver tequilát kérek. – Pillantok a csaposra, aztán előhúzom zsebemből a mobilomat. Amíg az italomra várok, belemerülök az sms írásba. Nem is nagyon figyelek a környezetemre addig, amíg a pohár nem koppan előttem a pulton. Felpillantok, és nyomon követem a pohár oldalán végigszökő vízcseppet. A citromszelet a pohár tetején sárgállik hívogatóan. - Sót is kérhetek? – Vonom fel kérdőn a szemöldököm. Tudom, hogy valójában a tequilát nem isszák sóval, és citrommal… de én már így szoktam meg, és így is szeretem. Ehhez ragaszkodok. A pultos unott arccal bök a pult azon része felé, ahol a sótartó is van. Követem a mozdulatát. Ó remek.. szóval én másszak el érte? Ez ám a kiszolgálás… Lesheti majd, mennyi borravalót adok. Felállok, és a fiatal srác mellé lépek. Pár centire van csak a kezétől a sótartó. - Szabad? – Nyúlok a só felé, s fel is veszem onnan, hacsak meg nem akadályoz benne. De miért is tenne ilyet? Ha sikerült a sót megkaparintanom, akkor visszaülök a helyemre, és leveszem a citromot a pohárról. Egy kicsit összenyomom a citromot, hüvelykujjam hajlatába csöpögtetek a levéből, és behintem egy kevés sóval. A kezemet a számhoz emelem, rutinos mozdulattal nyalom le róla a sós citromnedvet, s azonnal felhajtom a tequilát. A pohár a pulton koppan, pár pillanatot várok, élvezem a torkomat égető szesz ízét, aztán kiharapom a citromszelet belsejét. Imádom a citrom fanyar ízét. Enyhe grimaszba rántja arcizmaimat. Ez most jól esett…
A hozzászólást Dr. Paloma Santiago összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 11, 2013 3:46 pm-kor.
A csapos még mindig a száját húzza, de csak lepakolja elém a kért italokat. Helyes, ezért kapja a fizetését nem? Dehogynem. Szóval magamhoz is kaparintom az egyik poharat. Eleinte csak óvatosan szagolgatom, és az igazat megvallva szeretném elhányni magam a szagától. Lehet, hogy inkább simán sört kellett volna kérnem. Na de nem baj. Bambulok is bele rendesen a sötét arany színű löttybe, és veszettül mantrázom neki, hogy nem is vagy te olyan szörnyű, mint amilyennek szaglasz. A nagy koncentrálásban egy újabb, frissen érkező vendég zavar meg. Jézus. Nem gondoltam volna, hogy ebben a városban topmodellek is élnek! A szemeim akkorák, mint egy golflabda, de amikor leesik, hogy enyhén szólva tapintatlanul bámulom a nőt, inkább visszanézek a piémba. Nyugi Connor, idd meg húzóra. Nem gondolhatja rólad egy nő sem, hogy beszari vagy. Mi lesz így a jövőddel, ha még egy whiskyt se bírsz férfihoz méltóan magadba dönteni?! És épp, amikor lendíteném a poharat, a nő hozzám (!!!!!) szól és tőlem kér sót. Pazar, újabb pillanatokat nyerek magamnak, hogy elodázzam az ivást, és reflexből nyúlok is a sóért, egyszerre a nővel. Amikor megérzem a kezét, gyorsan elengedem, hogy elvegye és bárgyú mosollyal, mély lélegzetekkel felhajtom a piát, kábé akkor, amikor Ő a tequilát. Fuldokolva, prüszölve és irdatlanul köhögve kezdek haldokolni, amint lenyeltem az első kortyot. A fele a pohárban landol, a köhögésem nem szűnik meg, a torkomat maró alkoholtól pedig lassan csillagokat kezdek látni. Amint sikerül egy kicsit lenyugodni, néha még mindig köhintve szólok hozzá a nőhöz. - Félre... KHM.. nyeltem. Asszem... Hahaha, persze, nyilván. De ez még mindig kevésbé gáz, mintha partra vetett halként vonyítanék itt a földre terülve újraélesztésért. Kétszer-háromszor ráverek ököllel a mellkasomra, csak hogy meglegyen a látszat, aztán mint a nagyfiúk - ámbár még kissé vörös fejjel - elkezdem a kezemben forgatni a poharat. Nem at, amibe beleköptem, a másikat. - Remélem, azért nem hoztam magára a frászt, ilyen környéken nehéz lenne keríteni valakit, aki újraéleszt. Connor már megint marha vicces vagy (nem). De ha már ilyen kellemesen elbeszélgettünk eddig (de jó, hogy csak én szólaltam meg), akkor úgy gondolom, hogy simán szerezhetek magamnak még egy szexi hölgyismerőst ebben a porfészekben.
Kezdőlap
