A White Mountains National Recreation Area területén található apró menedékház. Bárki betérhet és megszállhat benne, amolyan "becsületkassza" jelleggel: ne vigyél magaddal semmit, amit nem fontos, de ha meg is teszed, hagyj magad után valamit! Főként szerszámok, a favágáshoz, vadászathoz szükséges eszközök találhatók a kabinban, "csináld magad" elv alapján eszközöket biztosít mindenki számára egy nyugdot, hóvihart-túlélő éjszakához.
Meg sem lepődök azon annyira, hogy inkább maradunk a könnyebb megoldásnál. Legalábbis, ami a nőstényt illeti. Hirtelen vesz körül minket egy falkányi farkas. Tisztában vagyok vele, mennyire sem valóságos ez, mégis le tud nyűgözni, mikre is képes egy farkas az ő vérvonalából. Mivel a célja az illúzióval nem én voltam, így valamivel könnyebben fel is tudom ismerni. Meg mégis, a semmiből került elő egy falkányi farkas. De elképesztő, mennyire valódiak. Viszont egyáltalán nem bámészkodni akarok most, sokkal inkább leteríteni ezt a vadat. A farkasom már igazán várja, hogy újra megérezhesse a vérét a pofájában, és én sem bírom már kivárni, hogy végre leterítsük ezt a dögöt. A bölény viszont megtorpan egy időre, a nőstény szavaira pedig csak vicsorgok egy sort. Most viszont vele együtt rohanok meg a bölény felé, valamennyire mögötte, hogy mégse egyszerre sodorjon el minket a bestia, ha úgy adódna. Nem úgy sikerül a nőstény támadása, ahogy azt ő szerette volna, az egész színjátékból ezt könnyen le lehetett venni. De a lábát legalább elkapja. És mivel én is szorosan mögötte voltam, ezért már kapok is a nyakára. Most úgy is valamivel könnyebb dolgom van, hisz az a lába már teljesen használhatatlan a vadnak. Ekkora súlyt törött csonttal nem bírna el a lába, hogy egyensúlyban egyébként is könnyen megmaradhasson. Rá is harapok a torkára a dögnek, és próbálom is rendesen megtépázni, de azért maradt még benne erő, és kicsit fel is sikerül nyársalnia engem. Mondjuk nem nagyon állít meg ez engem, mert már olyan közel vagyunk a végéhez, hogy nagyon. Ha pedig a nőstény is besegít, nem tudom garantálni, hogy nem kap egy-két sebet, de az biztos, hogy akkor gyorsabban be tudjuk ezt fejezni.
Nos, aki nem született se különösen nagynak, sem pedig ilyen módon erősnek, annak bizony máshogyan kell megtanulnia kihasználni a lehetőségeit. Én pedig feleslegesen nem töröm magam össze, főleg, ha van a tarsolyomban olyasmi, ami nagyban dobja meg az esélyeimet, jelen esetben esélyeinket. A bölény felé rohanok, egy ideig a valótlan farkasokkal, ám azok hamarosan ugyanúgy a semmivé foszlanak, mint, ahogyan megteremtettek és sajnálatomra a vad is mozdul, még éppen az előtt, hogy a tervezett helyen sikerülne elkapni. Nem baj, a lába jut így, amire ráharapok és mivel eleve sérült volt, plusz a csont valószínűleg meg is repedhetett, nincs nehéz dolgom az eltörésével. Azonban, ahogy a hím is elkapja az állatot és ennek a lendülete kibillenti a bölény, úgy bicsaklik meg és ránt egyet magán és rajtunk is. Míg vadásztársam vérének szaga tölti be a levegőt – a rohadt életbe –, addig a prédánk sikeresen megrúg egészséges mellső lábával, nagyjából a vállamat találva be és ezzel együtt alaposan meg is zúzva, valószínűleg nemcsak az izmot, de talán még csontot is sikerül repesztenie. Csodás. Eleresztem a lábát és ahogy kidől az állat, én is a nyakának ugrok, a másik oldalról, mint ahol a hím van, állkapcsom pedig nagyjából az övével egy vonalban, mellette talál rá az állatra. Addig szorítom (én is), amíg még van benne élet – vagy legalábbis mozog – és csak azután eresztem el. Az már most kétségtelen, hogy arra a mellső lábamra nem tudok ráállni, amelyikbe belerúgott a dög, az izmok nem akarnak a vállamban engedelmeskedni. Most már csak az a kérdés, hogy a hím mennyire sérült meg. ~ Hol ért el? ~ ha nem komoly a sérülés, akkor van időnk ki is élvezni az elejtett vadat, ha viszont igen, akkor valószínűleg itt lesz vége ennek a murinak sejtésem szerint.
Ahhoz képest, hogy alapból egy medvére akartam rámenni... Nem is volt olyan rossz ötlet ez a bölény. Feltéve, ha nem jön perceken belül egy egész csorda belőlük, mi meg közben tök nyugodtan itt falatozunk az egyik társuk fölött. Nagy falat lesz kettőnknek, de legalább jó kis fejedelmi lakomával láthatjuk el a farkasainkat is. Rég volt már ilyen szép fogásom, Fairbanksben pedig az első vad, amit elejtettem pont egy ilyen tetemes állat... Jó kezdés. És az a legjobb Alaszkában is, hogy elég széles körben találhatók itt állatok. Van jó nagy erdőség is, szóval szerintem jól el fogok én lenni itt kint, mikor nincs kedvem senkihez sem a városban. Nem is annyira érzem a fájdalmat, miután felöklel a dög, de azt látom, ahogy rendesen megrúgja a nőstényt. Én már a torkát szorítom, próbálva az összes életet kisegíteni belőle, és Cressidát sem hatja meg túlzottan az előbbi kis támadása a bölénynek, ugyanúgy kap rá ő is a torkára. Miután végre semmi jele nincs ellenkezésnek, én is eleresztem a (már nem olyan) vadat, hogy aztán kicsit át is érezhessem, hol talált el. Nem érzem úgy, mintha szervet ért volna, de lehet csak dübörög még bennem az adrenalin. Viszont a hasamon kapott el valahol. Lehet súrolta a májamat. Tudja a fene, míg bírok a lábamon állni, nem lesz gond. ~ A hasamnál. Túlélem. Te? Vérzek ugyan, de a regenerációnak és a seb nem túlzott súlyosságának köszönhetően nem fogok kivérezni. ~ Szerintem élvezzük ki a lakománkat, aztán menjünk vissza a házhoz, ott majd felmérjük jobban a sebeket. Ajánlok fel egy dolgot, és most ugyan fogalmazhattam volna úgy, hogy leápoljuk egymást, de nem akartam, hogy félreértse. Meglátjuk, hogy alakulnak még a dolgok, de egyelőre ez a kis harc is kikészített.
Egy bólintással veszem tudomásul elmémben elhangzó szavait. Elég idős és tapasztalt már ahhoz, hogy képes legyen felmérni mennyire is vészes a sérülése és nem is dolgom aggodalmaskodni felette, így elfogadom a dolgot, ha azt mondja túléli, akkor így is lesz. ~ Egy darabig mocskosmód fájni fog a vállam, de megmaradok. ~ más kérdés, hogy miként fogok visszavezetni Anchorageba, tekintve, hogy a karom és a vállam jelentős szerepet vesz ki a vezetésből és nagyon nem szívesen maradnék a városban addig, amíg valamelyest helyre nem jön. Na majd meglátjuk. Panaszkodni minden esetre nem szándékozom miatta, a hazautat meg majdcsak megoldom valahogy. Elvégre az a munkám, hogy megoldjak dolgokat. ~ Rendben, egyetértek. ~ ha már leterítettük, akkor minimum ízleljük is meg, én is ugyanezen a véleményen vagyok. Főleg, hogy ilyen zsákmányt már nagyon régen nem ejtettem, már csak az állat méreteiből adódóan sem. Általában nem kis csoportban vadászom, otthon nincs falka – pont ez a lényeg – és nem minden alkalommal rángatok el magammal valakit, ha épp vadászatra támad igényem és gusztusom. Megkerülöm a leterített prédát, hogy így a hím mellé érkezzem és a magam részéről a felsál részének esek neki. A bölény vére vörösre szívezi világos bundámat a pofám körül, de ez zavar a legkevésbé, meg amúgy is ez ezzel jár, mindig is ezzel járt, amióta farkassá lettem. Mikor végzek, jól lakottan lépek hátrébb és teszem le a hátsóm, így megvárva, míg a hím is befejezi a vacsorát. ~ Mehetünk? ~ csak akkor küldöm felé a kérdést, amikor már egyértelmű, hogy végzett ő is az evéssel. Ha nincs ellenére, akkor elindulok – vele együtt remélhetően – vissza a menedék ház felé. Nem nagyon tudok ráállni arra a lábamra, amelyiknél a vállam sérült, de remekül megoldom a mozgást így is, nyikkanás nélkül. Amikor visszaérünk, váltok és csak ekkor tudom jobban megnézni milyen is a megrúgott terület. Gyakorlatilag lilán kék vagy kéken lila – viszonyítás kérdése – és az egész vállam olyan. Megemelem a karom, ellenőrizve, hogy eltört-e a kulcscsontom, de úgy tűnik nem, mivel sikerül a művelet. Hála az égnek. Csak ezután fordulok a hím felé, ha ő is váltott, akkor persze, hogy kíváncsian kutakodok tekintetemmel a sérülése után.
Csak bólintok arra, mikor egyetért velem. Kicsit vissza is kell nyerni az erőnket, és farkas formánkban egyébként is gyorsabb a regenerációnk. Legalább, míg a cuccainkért vissza nem érünk, addig is gyógyulunk. Meg kiadós kajálás vár ránk most. Nem várom meg viszont a nőstényt, és már kapok is rá a jó nagy prédára. Fáj azért valamennyire ez a seb, és hogy ne fájna? Eléggé szívós állatok ezek a bölények, és ez volt az egyik lehetőség, amit szerettem volna elkerülni. Szerencsére nem volt elég lendülete. Ha még rám is rohamozott volna… na, az csúnya lett volna. De Cressida megoldotta. Ha nem lopja el előlem a bestia szívét, akkor azzal zárom a vacsorámat. Máskülönben mondjuk a mája is tökéletes, ha már az enyémet tropára küldte. Miután Cress végzett, még vagy 2-3 percig falatozok, végül pedig megfordulok. Kérdésére nem küldök vissza választ, csak elindulok. És nem is megy olyan könnyen a mozgás, mert meglehet, hogy a regeneráció már elindult, de egyelőre még nem sok hatása van. Vércsíkot még így is hagyok magam után, de elvérezni nem fogok. Azért, hogy mégse dőljek ki mondjuk hazafelé menet, remélhetőleg valami kötszert használni fogok még. Ki tudja, lehet nem is fogok hazamenni. Nem sok kedvem van, és remélhetőleg a menedékházat sem foglalták még el. Bár a ruhák, és a motor miatt gondolhatják is azt nyugodtan, hogy vannak már ott. Először ő változik át, de nem sokkal utána már követem én is. Meg is nézem utána a sebemet. Ja, a májamat elérte. De szerencsére több seb nincs rajtam. Aztán ránézek a nőstényre, aki szintén nem úszta meg valami könnyen. - Bájos kis bestia volt ez a bölény… Mondom neki szarkasztikusan, aztán pedig beljebb is haladok a házba. Először viszont megkeresem a fürdőt, utána kötözöm be magam. Azért visszafordulok Cressidához is, de közben haladok tovább. - Azért remélem nem akarsz még eltűnni! Mutatok rá bal kezem mutatóujjával, majd pedig folytatom az utam a zuhanyzóba, hacsak nem állít meg valahogy, valamiért. Lehet, hogy megsebesültünk, de szerintem mindketten bőven voltunk már rosszabb állapotban is. Én legalábbis biztos. Akkor még durvábban nézhettem ki, mikor beestem Riley-ék házába, oly sok évvel ezelőtt. Ha pedig tényleg nem állít meg, be is állok a zuhany alá, és eleinte csak áztatom még magamat. Kis nyugtató.
- Így is mondhatjuk. – horkanok fel immáron a menedékháznál, de azért egy elégedett mosoly ott terül az arcomon. Elvégre mégiscsak elkaptuk azt a bölényt és nem mondom, finom falat is volt, akkor is, ha mindketten beszereztünk némi sérülést. Ettől azonban még büszke vagyok magunkra – vagy magamra –, mert farkaslét ide vagy oda, nem volt kis darab azaz állat és egyedül eszembe nem jutott volna nekimenni. Nem a félelem okán – nem félek –, hanem ésszerűségből, ugyanis a fejemre nem ejtettek és meszet sem nyeltem. Tisztában vagyok azzal, hogy a méreteim alul múlják egy kifejlett hím farkasét, ráadásul a vérvonalam adta lehetőségeim és képességeim már régen nem olyan előnyökhöz juttatnak, mint például a fekete gyorsaság tette annak idején. A durvább sérülést a hím kapta be, de ettől még sajog a vállam – és akkor finoman fogalmaztam –, de még így is messze megérte leteríteni azt a bölényt. Szép fogás volt. - Attól tartok egy darabig még sehová sem fogok menni. – húzom el a szám, de nem a másik farkas miatt – az ő társaságában szívesen időzök –, hanem, mert kellően fáj a vállam ahhoz, hogy tudjam, nem fogok tudni órákon a motoron ülni és visszavezetni Anchorageba. Utána lépek a fürdőbe és a melleim alatt fonom karba kezeimet, miközben lazán az ajtófélfának támaszkodok. - Segítek bekötözni, ha kiáztattad magad. – bökök államat emelve a sebe felé, így tudatva, hogy mit is szándékozok leápolni, persze csak, ha elfogadja, mert erőltetni nyilván nem fogom, nem szokásom az ilyesmi. Egyelőre nem mozdulok a helyemről, remek kilátásom nyílik így is mindenre és mivel nem invitált meg a zuhany alá, nem lépek el az ajtófélfától. - Vérzik még? – a seb értelemszerűen, mert innen pont nem látom és a vérszag épp eléggé belengte már a házat, hogy az alapján se tudjam megállapítani a dolgot. Nem örülnék, ha túlságosan leamortizálódna ettől a vadászattól.
- Nem úgy tűnsz viszont, mint aki bánná. Nem tudom elkerülni a vigyorát, amivel rám néz. Egyébként nincs ezzel semmi gond. Jó kis fogás volt. Sokkal rosszabbul is járhattunk volna, mondjuk, ha a másik bölény úgy dönt, inkább marad. Még egy darab is ekkora sérüléseket szerzett rajtunk, mi lett volna kettővel? Elbírtunk volna velük? Na! Ezek azok a kérdések, amiket utálok feszegetni. Utólag. Előtte azért jó óvatosnak lenni, ha ilyen nagy vadra megyünk. De utána már tök felesleges a siránkozás, és a „mi lett volna, ha” kérdésen rágódás. Nem úgy lett, és kész. - Jó válasz. Szólok vissza, mielőtt még eltűnnék a fürdőben. És most nem annak örülök, hogy megsebesült, hanem, hogy nem megy sehová. Ezt pedig szerintem ő is tudja, és nem fog elkezdeni keresgélni semmi félreértelmezhetőt ebben a két szóban, amit az imént mondtam. Ő nem ilyen. Vagy csak én nem emlékszem már rá úgy? Ki tudja. A hallásom egyébként sem rossz, és tudom, hogy itt áll a közvetlen közelemben. Élvezi a látványt, biztos. Tegye csak. Én is kiélveztem a magam részéről az ő testét, közelről-távolról egyaránt. Fejemet kicsit oldalra fordítom azért, mikor megszólal. - Szeretnél hát leápolni? Felőlem aztán. Még lehet, élvezni is fogod. Villantok rá egy féloldalas mosolyt, a kövi kérdésére pedig meg is fordulok. A sebemet jól láthatja. Nem vérzik az már, de attól még látszik, hogy szépen helyre tett az a dög. Aztán pedig biccentek is felé, hogy fáradjon csak beljebb. - Ne félj, nem harapok. Nagyot. Ha pedig közelebb is jön, akkor pedig én is szemügyre veszem először az ő sebét. Most már közelebbről. Mondjuk, távolról is szépen lehet látni, hisz a bőre egy teljesen más árnyalatot vett fel, nem kis részen. - Hm… Legközelebb egy medve? Villantom oda neki újra a mosolyomat, egyben viccelve, és komolyan is kérdezve a dolgot. Sosem riadtam vissza a kihívásoktól. És Cressidát sem úgy ismerem, aki túlzottan félne tőlük. Ez pedig… kétlem, hogy elvette volna a kedvét bármitől is. Én legalábbis úgy vélekedek róla, hogy akkor túl unalmas lenne az egész, hogyha legalább valami apró sérülést ne szereznénk. Mi nekünk több is kijutott. Remélem hát, hogy ő benne is él még ez a fajta szellem.
- Nem, bánni valóban nem bánom. – vigyorgok tovább, valóban így van. De ettől még tény, hogy azért nem úsztuk meg teljesen ép bőrrel ezt a vacsorát. Viszont farkasok vagyunk, ki fogjuk heverni. Akár szeretnék, akár nem, egy ideig egészen biztosan itt ragadtam. A hím társaságát nem bánom, a mozgásom bekorlátozását némileg igen, de arról meg én tehetek. Vagy a bölény. Attól függ, hogy honnan is nézzük. Bár valójában tök mindegy, mert a végeredményen kicsit sem változtat a dolog. - Élvezni a leápolásod? Akár az is lehet. – viszonozom a féloldalas mosolyt, némi pimaszsággal és szemtelenséggel megtoldva a magamét. Ahogy fordul, számomra is láthatóvá válik a sebe. A vérzés elállt, tehát gyógyul már. Oké, ez nem meglepő, az volna a fura, ha nem, illetve jelentené, hogy a sérülése vészesebb, mint gondolta, de mivel nem az, felesleges tovább ezen agyalnom. Ellököm magam az ajtófélfától és belépek mellé a zuhany alá. - Nincs problémám a harapásokkal. – szemtelenkedek egy újabb pimasz mosollyal, immáron felfelé pillantva rá mellette. Oldalra billentem a fejem, ahogy a vállamra téved a pillantása. Mostanra mély lila és sötétkék színekben pompázik, köszönhetően a bölénynek. - Még lyukas az oldalad, de már egy medve után mennél?! – egyszerre nyűgöz le – hiába ismerem és tudom, hogy milyen, hát noh, ez azért nem semmi –, és somolygok az orrom alatt. - Miért is ne?! – addig kísértsük a sorsot – bizonyos keretek között –, amíg lehet, nem?! Legalább kevesebb lesz az unalmas hétköznapok száma így. Vagy valami ilyesmi. - Fordulj meg, megmosom a hátad. – ha már itt állok a víz alatt, akkor legyen némi haszna is a zuhanyzón való osztozkodásnak. Meg persze kicsit sem volna ellenemre a dolog, de csak, ha neki sem. - Egyébként az elkövetkezendő pár napban kint maradok a szabadban és a motelben szállok meg, kívül maradva a falka területén. Így rendben van, vagy kell fizessek még valamit a pár napos vendégeskedésért? – komolyra vált a hangom. Nem szeretnék felesleges atrocitást az alatt a rövid idő alatt, amíg itt leszek, jobb előre tisztázni a dolgokat.
- Az a lényeg. Ha bajod lenne, kétlem, hogy ennyiszer kiélveztük volna egymás társaságát. Vannak esetek, mikor a nyugis stílust választom, de könnyen megeshet az is, mikor egyáltalán nincs kedvem hozzá. Mondjuk ekkor sem megyek át abba, hogy szado-mazót játszok. Az még nekem is sok lenne. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert azért nem egyszer kellett már elővennem a belső kis szadista énemet, hogy elérjem egy-egy célomat, de ugyanezt szex közben megcsinálni? Addig még nem fajultam. Nem is igazán szándékozom. Így is eléggé élvezetessé tudom tenni az együttlétünket, akár Cressről van szó, akár másról. - Most mi van? Tudod jól, hogy szeretek veszélyesen élni. Az teljesen más kérdés, hogy nem feltétlen mostanra értem, hogy induljunk máris egy medve után, hanem majd máskor. Oké, le vagyunk sérülve, de mi állná útját annak, hogy később újra egy közös vadászat élményeit élvezhessük? Semmi, na ugye! Tetszik a válasza is, miszerint ő aztán benne van egy ilyenben is. Csak nehogy a végén mi húzzuk a rövidebbet. Ha így is lesz, legalább jól szórakoztunk közben. Kérésére meg is fordulok, de azért fejemet hátrafordítva nézek rá, és szólok oda még. Nem is én lennék, ha nem tenném így. - Mit ne mondjak, jobban élvezném, ha nem csak a hátam megmosásában segítenél. Arcomon még mindig ott ül egy pimasz mosoly. Hát na, lehet, hogy nem vagyunk a legjobb formánkban, de ez mikor akadályozott meg bármiben is? - Míg nem zavarsz túl sok vizet, és tényleg nem jössz falkaterületre, semmi különösebb okunk nem lenne rá, hogy fizetésre késztessünk. Pláne, hogy tudjuk, nem akarsz sokáig itt maradni. Ahogy ő is mondta, az elkövetkezendő pár napban marad csak, szóval teljesen megoldható az egész. Ha ügyes, még talán így is a falka perifériáján kívül tud maradni.
- Bocs, én kérek elnézést. – öltök rá nyelvet játékosan és azért ott marad ajkaimon a játékos és nagyon is pimasz kis mosoly. Igen, tudom, hogy milyen és azt is, hogy nem veti meg a veszélyt, én meg vagyok olyan bevállalós, hogy benne legyek a „buliban”. Gyakorlatilag miért is ne?! Fiatalabb már úgysem leszek, a hátralévő aktív éveimet meg nem tunyaságban szándékozom leélni, eddig sem tettem, szóval a részemről benne vagyok a felvázolt lehetőségben, amit nem felejtek el közölni is vele. - Lehet szó arról, hogy ne csak azt mossam meg. – szemtelen kis félmosolyra húzódnak az ajkaim, de ettől még állom a szavam és a hátával kezdem. Ujjaim a tökéletes izmokon szánkáznak végig, újra és újra, lemosva ezzel az erdő, a vadászat és annak mocskának nyomait, miközben újra kérdezek. - Oké. Nem megyek falkaterületre és nem is maradok a szükségesnél tovább. – és ebben nem ismerek tréfát. Komolyan gondolom a szavaimat, így eszerint is fogok létezni az elkövetkezendő pár napban. - Fordulj meg. – kérem tőle, ez alkalommal kicsit talán halkabb ejtve a szavakat és ha megteszi, akkor közelebb is lépek felé. Karjaimat a nyaka köré fonom és lábujjhegyre emelkedve hajolok ajkaihoz, hogy csókot csenjek azokról. Birtoklót, forrót, a legkevésbé sem szégyenkezős fajtát. Testem az övének préselődik. A vállam ugyan még fáj, de semmi megerőltetőt sem művelek, az pedig csak rajta áll, hogy lyukas hasfallal mennyit is bír el. - Szóval, mit is segítsek még megmosni? – ejtem ajkaira a szavakat egy-egy forró lehelet formájában, miközben eszemben sincs elmozdulni tőle. Csupasz bőr ér a szintén mezítelen bőrhöz, ingerlőn és a maga természetességében.
//ne haragudj, hogy csak most, a kövi gyorsabb lesz //
- És mit kéne ahhoz tennem, hogy a feltételes módot elhagyjuk? Hát na, régen találkoztunk már, és lehet, hogy még Anchorage-ben jól el tudtuk tölteni az időt, de még így is sok bepótolnivalónk van. Nem mintha nem bírnám ki nélküle, vagy ilyesmi, de ingyen finomságokat ki lenne olyan hülye, hogy megvesse? És azért lássuk be, kölcsönösen adunk és kapunk a másiktól, szóval panaszunk sosem lehetett a másikkal. Ha volt, akkor meg nyomatékosítottuk a másikban. De ez is az elején volt csak, vagy ha valami újat akartunk a másiknak mutatni… Mostanra viszont eljutottunk már arra a pontra, hogy kevés új dologgal tudjuk meglepni a másikat, a régen beváltak pedig nagyon is jól tudnak működni. - Hacsak nem akarod, hogy zargassanak. De én azért jöhetek, igaz? Kérdezem meg tőle mosolyogva, fejemmel felé fordulva. Merne csak mást mondani… Egyébként meg, ha olyan ügyben akar itt tartózkodni, aminél nem férnének bele a látogatásaim, az is bőven jól van. De ha már ilyen közel van, hogy távol se kell menjünk egy kis szórakozásért… Akkor miért is ne? Végül teljesen meg is fordulok, és egyáltalán nem vetem meg sem a közeledését, sem a csókját. Egyik kezemmel még én is átkarolom őt, segítvén, hogy ne legyen olyan nagy távolság köztünk. Kérdésére újabb mosoly szökik az arcomra, és mielőtt válaszolnék, még egy apró csók erejéig birtokba veszem ajkait. - Megmutatom inkább. Azzal együtt pedig egyik kezét meg is fogom, és elkezdem egyre lejjebb vezetni a testemen, egészen le a férfiasságomig. Eléggé nyilvánvalóan adom végül át a kezébe az irányítást, a szó legszorosabb értelmében véve is.
- Mondjam vagy inkább majd mutassam? – vonom feljebb pimaszul az egyik szemöldökömet. Azt hiszem a gyakorlati tudásunk ebben a tekintetben mindenképpen jobb, ezért én a magam részéről inkább az utóbbira szavaznék, de a döntés joga az övé, ha már egyszer én kérdeztem. - Akarja a nyavalya. – széles mosolyra feszülnek ajkaim. Még csak az kéne, hogy a falka bármilyen módon is felfigyeljen rám a szükségesnél jobban. Mert azt tudom, hogy példának okáért ez a hím is jelent rólam és érzésem szerint nem ő az egyetlen. Mondjuk sok elmondani való nincs, főleg, hogy minkét falkához volt szerencsém a múltban, következésképpen a nagy része ismer, ahogyan én is őket. És alapvetően továbbra is Anchorage az otthonom és oda tartozom, nem sűrűn jövök erre és amikor igen, akkor is elkerülöm, hogy a falka farkára lépjek. Köszi, de ezt inkább kihagynám, addig jó mindenkinek. Főleg nekem. A kérdését hallva pimasz és elégedett örömgörbére hajlanak ajkaim, míg tenyereim a testén futnak végig újra és újra, ahogy lemosom róla az elmúlt órák, a vadászat és az erdő mocskát. A legkevésbé sem sietve és kicsit sem szégyenlős módon. - Mindig szívesen látlak, szóval örömmel veszem, ha jössz. – azon túl, hogy a szex jó vele – mindig az volt – még kedvelem is a magam módján, szóval igen, kifejezetten tetszik, hogy jönne és látna még. Egyáltalán nem utasítom vissza a közelségét, ha van rám ideje és hozzám kedve is, akkor tényleg szívesen látom és találkozom vele még. Megcsókolom és az övét is lelkesen fogadom. Hagyom, még élvezem is, ahogy a kezem után nyúl és megmutatja mit is szeretne, hogy kezelésbe vegyek, pardon, hogy megmossam, ha már arról volt szó. Tenyerem, ujjaim finoman simulnak és fognak rá férfiasságára, hogy aztán a zuhanyzáson túl más, egészen kellemes mozdulatokkal izgassam mindkettőnk kedvére. Mert azt hazugság volna, hogy nem lelem ebben örömömet magam is. Kicsit mozdulok, szabad kezemmel finoman húzva őt is és ajkairól újabb csókot birtoklok el. Ha enged a mozdulatoknak, akkor a vízsugár így már csak az ő hátát éri és ajkaitól elszakadva apró csókkal hintem nyakát mielőtt térdre ereszkednék a zuhanytálcában. Ajkaim közé veszem vágytól keménnyé vált férfiasságát, így izgatva őt közös zuhanyzásunk alatt. Eszemben sincs ekként befejezni bármit is, csupán ingerlésként játszadozom vele, ügyelve arra is, hogyha lepillant, a látvány is legalább olyan kellemes legyen, mint maga az érzés.
- Inkább mutasd. Úgy ismerem én Cressidát, hogy ezzel a választásommal jobb döntést hoztam. Tisztában vagyok vele, hogy tudja ő jobb dolgokra is használni a száját, meg a nyelvét, mint beszédre. Hogy úgy mondjam… saját bőrömön tapasztaltam meg. És több előnyt tudnék felsorolni ezekre az alternatívákra, mint az egyszerű beszédre. Bár, mit ne mondjak… Az is bőven az élvezhető kategóriába tartozik, mikor csak szavakkal mondja el, mit is akar majd csinálni később velem. És ez visszafele is igaz, mármint én is csináltam ezt anno. Mielőtt elmentünk volna egy-egy vadászatra, elmondva, mi fogja várni, ha végeztünk. Ez esetekben mondjuk én is jobban siettettem egy-egy vad leölését. - Gondolom azt is, ha elmegyek. Ez is olyan labda volt, amit nem tudtam nem lecsapni. Annyira van ő is épeszű, hogy tudja, mire gondoltam az előbbi kijelentésemmel. Ki tudja, ha nem a zuhany alatt állnánk, meztelenül, így egymásnak simulva, akkor még lehet nem esne le neki egyszerre, de így… Érzem, hogy már attól egyre keményebb vagyok, hogy még épphogy csak ráfog a férfiasságomra. Ezt szeretem én benne, hogy nem szokott annyit teketóriázni ő sem. Legalábbis nem többet annál, mint amennyit kellene. Miközben elkezdi kezét mozgatni viszont én sem hagyom annyiban az egészet, folyamatos csókot lopok ajkairól, és egyik kezemet pedig mellére teszem, ami kellemesen bele is simul tenyerembe. Lazán masszírozom, majd mikor jelzi, hogy mozdulna ebből a helyzetből, én aztán nem ellenkezek. Halkan belenyögök, mikor megérzem a leheletét a férfiasságomon, és máris tarkójára szaladnak ujjaim, beletúrva hajkoronájába. Fejemet is hátrahajtom egy kis időre, hogy úgy élvezzem ki a kényeztetését, amit még most is eszméletlen jól csinál. Mondjuk nem kevés emberöltő van már a háta mögött neki sem, és azért ő sem olyan elvetemült, hogy megvesse az ilyen örömöket, emberi élvezeteket. Legalábbis nem olyan nagyon hosszú időre. Végül le is pillantok rá, úgy figyelve a ténykedését. Őt elnézve pedig csak még inkább növekedik a vágyam iránta. Az viszont biztos, hogyha ő nem dönt úgy, én aztán nem fogom megállítani a ténykedésében. Ahhoz túlságosan is jó ez most. Meg hát abba a kis időben, míg visszanyerem az erőmet, bőven belefér sok minden, ami az ő kedvére is tenne.
- Ahogy akarod. – pimasz és nagyon is elégedett mosoly húzódik ajkaimra, főleg, hogy én magam is inkább ezen módszer mellett tettem volna le a voksomat. Ennél azonban többet nem mondok, felesleges volna. A dolgok majd alakulnak a maguk rendje és módja szerint, ahogyan eddig is. Legalábbis a múltunkat figyelembe véve. - Ne vedd magadra, de azt jobban, amikor én elmegyek... – szó se róla, meg fogom adni neki, ami jár – ez eddig is így volt mindig –, de magamat is szeretem annyira – mi több! –, hogy ne hagyjam ki a számításból azt, ami nekem jó. És nekem nyilván az a jó, ha én is elérem, amit szeretnék és amit várok a szextől. Na nem mintha eddig panaszra lett volna okom pont vele kapcsolatban, mert nem volt – és reményeim szerint nem is lesz –, de tény, ami tény, az ő örömét és élvezetét a magamé előzi meg. Ebben pedig nincs semmi meglepő hitem szerint, elvégre mélyebb érzések nem kötnek minket egymáshoz, sosem kötöttek. Így pedig azt hiszem alapvetően mindketten a magunk élvezetét hajszoltuk mindig is egymásban. Őszintén szólva egy férfit a legérzékenyebb pontján és számára roppant kellemes módon izgatni, kifejezetten szórakoztató és kellemes számomra is. Azonban nem akarom így és ezen a módon beteljesíteni a vágyát, inkább csak a kedvét korbácsolom fel. Tetszik a nyögés, amit hallat, a bele-belemozdulása a játékba és nem mellesleg az, ahogyan egészen keménnyé válik ajkaim között. Mikor lepillant, tekintetünk találkozik pár pillanatra, mielőtt még egyszer utoljára – már ami ezt az együttlétet illeti – részesíteném őt a játékban és annak minden élvezetében, ami előtt abbahagynám a dolgot. Egy utolsó csókkal búcsúzom tőle majd pedig felemelkedek újra. Ajkaihoz hajolok, hogy azokról birtokló csókot vételezzek, bal kezét pedig fenekemre és combomra vonom. Lábamat a csípője köré fonom, míg a másikon tartom meg a súlyom, de még így is kényelmes szöget biztosítok a számára. Füléhez hajolok és beharapom a fülcimpáját mielőtt megszólalnék. - Magamban akarlak érezni... – suttogom halkan, ahogy karjaimat a nyaka köré fonom.
- És mikor mindketten? Kíváncsi vagyok, azzal hogy áll. Mert mondjuk én szeretem teljes mértékben kiélvezni a helyzetet, akár többször is eljuttatni őt egy-egy alkalomkor az orgazmusig, de azért az se ritka, mikor kicentizzük a végeredményt. Nem mintha kellene az önbizalmamnak bármiféle löket is, de azért jó látni, mennyire ügyesen sikerül megőrjítenem őt, meg úgy az egész testét. És azért lássuk be, ő sem szokott sosem ellenkezni a ténykedéseim ellen. Miért tenné? Nem ma kezdtem én sem ezt… Néha egy-egy rángásommal együtt szorítom meg a tincseit is valamilyen szinten. Nem tehetek róla, eszméletlenül jól tudja fokozni a vágyaimat. Jól tudja már ő is, hogy mit szeretek, hogyan, és nem rest mindezt hasznosítani, csak hogy még keményebbé váljak ajkai, esetleg ujjai kényeztetésének hatására. Egyre jobban sikerül felkorbácsolnia a vágyamat, és mikor lepillantok rá, akkor az csak még egy löketet ad. Imádom nézni, miközben ezt csinálja. Végül csak abbahagyja, nem juttat el a csúcsra. Üsse kő, annál jobb lesz nekem is, mikor benne veszhetek el teljes mértékben. Csókját készséggel, de vadabban, vágytól ittasan viszonzom, mikor pedig kezemet fenekére vezeti, akkor pedig rendesen bele is markolok, végül combjára simítok rá. Nekitolom a zuhanyzó falának ezt követően pedig. Mindeközben a víz is még mindig zuhog ránk, habár nem vagyunk teljesen a sugara alatt. De őszintén. Jelen helyzetben ez kit érdekel? - Hm… valóban…? Majd pedig nyakához hajolok, és azt kezdem el szívni, csókolgatni, miközben balosommal még mindig a combját fogom, lágyan cirógatva azt. Másikkal pedig kezembe veszem férfiasságomat, és elkezdem a legérzékenyebb pontjához dörzsölni, hogy kicsit őt is felizgathassam ezzel. Végül csak megadom neki, amire annyira vágyik, és szépen, lassan belecsúszok. Nem nagyon teketóriázok ezután, elkezdek mozogni benne, eleinte csak lassan birtokba véve őt, aztán pedig egyre gyorsabb tempóban. Közben csak azért sem tétlenkedek, számmal elkezdem a mellbimbóját is kényeztetni, ő is hadd jusson el minél hamarabb valami hasonló szintre, mint amennyire ő juttatott engem.
- Az egy kifejezetten kellemes eredménye vagy hozadéka a találkáinknak. – mi több! Nem csupán kellemes, de a túlzó egosimogatást meghagyom másnak. Azt hiszem egészen pontosan tisztában van azzal, hogy mit is tud – és mire képes –, és épp az imént adtam én is alá a lovat. Arról nem is beszélve, hogy a testem egyébként is igen hamar elárulja majd számára, mennyire is élvezem a közös ténykedésünk, ez eddig is így volt, most sem kétlem, hogy másként lenne majd. Csak addig a pontig izgatom ajkaimmal, amíg még van megállás, nem átlökve az élvezet határán. Nem kétlem, hogy akkor is volna folytatás, de ez alkalommal nem így tervezem a dolgot, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne nyújtanék kárpótlást majd a későbbiekben. Halk nyögésbe fulladó sóhajtással veszem, amikor a fenekembe markol. Hamarosan a hátam a vizes csempefalnak feszült, ahogy annak szorít. Nem válaszolok a feltett kérdésre, úgyis tudja, hogy így van. Ujjaim a hajszálai köze szaladnak, amikor a nyakamhoz hajol. Hozzásimulok teljesen, vágyom rá és tudom, hogy ő is akar engem. Újabb, ez alkalommal már kevésbé halk, de még mindig annak nevezhető nyögéssel fogadom magamba. Csípőm együtt mozdul az övével minden egyes lökésnél, felvéve az általa diktált tempót egyelőre. Fejem a zuhanyzó falának feszül, ahogy hátrahajtom azt, ezzel is felé tolva kissé a mellkasomat. Kényelmesebb szögben éri el a mellemet és nekem is kényelmesebb így. Halk sóhajok gördülnek le kövéren ajkaimról ténykedése nyomán. A vágytól és a meleg víztől pedig pír jelenik meg orcáimon, ahogy egyre inkább hajt az élvezet határa felé. Egy ponton azonban határozottan fogom meg a csípőjét, ezzel jelezve, hogy megálljon. Ha enged néma kérésemnek, akkor helyezkedni kezdek, egészen addig, míg meg nem tudok fordulni, immáron háttan neki domborítva felé a csípőmet és változtatva ezzel együttlétünk felállásán.
Hiszem, hogy képesek lettünk volna feltalálni magunkat, ha mégis úgy dönt, hogy a végsőkig hajszol. De ki tudja, ő is mióta nem volt már férfival, és mennyire vágyott már erre a kis vadászatra is. Ha a vadászatra nem feltétlen, az utána következő dolgokra. Le kell vezetni a felgyülemlett feszültséget, nem? Tehát most megbocsátom neki. Ki tudja, lehet később még kapok is érte kárpótlást. Ha nem, akkor meg ez van, nem fogok siránkozni utána. Éltem már túl durvább dolgokat is… Most is remekül kiegészítjük a másikat. Mindkettőnk csak erre figyel jelen pillanatban, nem vonja el semmi más a figyelmünket. Az kellene még… Épp ágytornázunk, és akármelyikünk is irányít, a másik meg csak úgy lazán elgondolkozna, másfelé terelné gondolatait. Csak kicsit lenne kellemetlen a másik fél számára. Bár nálunk nem hiszem, hogy ez eddig valaha is előfordult. Mindketten értjük a dolgunkat ilyen téren, és nem is vagyunk szégyenlősek, hogy ne mutassuk meg, amit csak tudunk. Érzem a nőstényen is, hogy nem kis szintre sikerült eljuttatnom a ténykedéseimmel, és ez csak az én vágyamat is fokozza. A hülye is rájönne, hogy rendkívüli élvezi a helyzetet, elég csak hallgatni, milyen sóhajokat hallat Cress. Mondjuk én sem tudom már teljesen kontrollálni a légzésemet. Kicsit meglepődve pillantok rá, mikor jelzi, hogy stop van. Ki is csúszok belőle, és egy negyed-fél lépést hátrébb lépek. Ahogy viszont megfordul, először rendesen szemügyre is veszem őt, aztán lépek csak újra közelebb hozzá. Nekinyomom ágyékomat a fenekének, és rá is csapok egyet, hogy aztán nem sokat tökölve az egésszel hatoljak bele újra, és kezdjek el egyre fokozódó tempóban mozogni. Kezeim eleinte a combján pihennek meg, végül pedig közelebb hajolok a nőstényhez is, miközben mozgásom egy pillanatra sem hagy alább. Beszívom a haja kicsit vértől ittas szagát, és nem sokat várva egyébre csókolok bele a nyakába. Mozgásom viszont egyre ritmikusabbá válik, és nem is finomkodom el az egészet. Ha vadul akarja, csináljuk vadul. Egyre keményebb lökések, miközben nyakán is a bőrt hol harapdálom, hol szívom. Aztán, ha nem csinál semmit, bizony elér végül az a bizonyos pont, ahonnan már nincs visszaút, és izmaimmal teljesen megfeszülve eresztem belé magamat.
Halk, nyögésbe fulladó sóhajok, apró, izgató érintések, bőr a bőrnek, test a testnek feszül. Ágyéka az enyémhez simul, ritmusára táncol a csípőm, olykor elébe szaladva a mozdulatainak, ritmikussá váló lökéseinek. Ujjaim hegyével simítok végig a hátán, olykor rövidre vágott körmeimmel szántva halvány piros csíkokat a sima, hibátlan felületbe. Azonban még nem akarok a végére érni, nem így és nem most, ezért hangtalan kérem, hogy álljunk meg, egészen más pózt felvéve, amikor hagyja. A vállam felett pillantok vissza rá, nem zavar, hogy megnéz, mi több, kifejezetten jól is esik. Újabb sóhaj hagyja el ajkaimat, amikor a fenekemhez simul, és halk nyögéssé kövéredik, amikor ismételten birtokba veszi a testem. Egyik kezemmel a vizes csempének támaszkodom, a másikkal azonban a combomon pihentetett keze után nyúlok és előre, a melleimhez húzom, ha hagyja a dolgot. Hátam homorú ívben feszül a mellkasának, a fejem is hátra bukik enyhén és rajta talál támasztékot, amikor a nyakamba csókol. Hagyom, hogy a ritmust teljes egészében ő adja, csupán a mozdulatai után megyek, így mozogva vele együtt. Nekem sem kell már sok ahhoz, hogy magával rántson az élvezet első hulláma és ölem ritmikus lüktetéssel ölelje körül őt újra és újra, tudtára adva ezzel az egyértelműt. Mindkét tenyerem a zuhanyzó falán támaszkodik meg, így megtartva saját magam, ahogy ő is követ és eléri a gyönyört. Ahogy kihúzódik belőlem, úgy fordulok meg, szembe vele újra. Arcomon még ott ül a pír és tekintetem elégedettségtől – és kielégüléstől – csillog. A zuhany további részét, én a magam részéről hozzáfűznivaló nélkül ejtem meg. Tekintve, hogy a vállam miatt egy darabig kénytelen vagyok maradni, így nem sietős, sem a fürdőzés, sem pedig az öltözés számomra, mi több, egészen valószínű hogy az éjszaka további részét itt fogom tölteni. Az pedig, hogy marad-e, vagy megy, csak rajta áll.
//akkor, ahogy megbeszéltük, ez a záróm, köszönöm a játékot, nagyon élveztem, mint mindig! *-* nem tudom, hogy írsz-e még erre, de ha nem, bedobod zárásba? *-* //
Ha már úgy néz ki, hogy ebben a városban ragadtam, akkor nem ártana jobban megismernem a környező vidéket is, de talán így jobb is, hiszen segíthet lezárni kicsit a múltamat, legalábbis reménykedtem benne, hogy így lesz. Hívhattam volna valakit, hogy jöjjön el velem, mielőtt esetleg megint egy autó úgy dönt, hogy az erdőben jobban lehet haladni vagy parkolni, mint esetleg az úton közlekedni, vagy csak a kijelölt helyeken hagyni a kocsit, hiszen nem akartam megint összetörni magam. Totó azóta is megvolt, de szerencsére nem kellett állandóan felügyelnem rá, Celestét pedig nem akartam zaklatni. Tudták azt, hogy mi történt velem, miért voltam itt, de még se beszéltem. Mintha csak nem akartam volna emlékezni arra a szempárra, vagy éppen mosolyra, de bármennyire is szerettem volna elfelejteni azt a találkozást egyszerűen nem tudtam. Alattomosan kúszott mindig vissza az a kép az elmémbe, mintha csak valami után kutatnék abban a szempárban, de magam sem tudtam, hogy mit keresek az emlékeimben lévő tekintetben, íriszben. Vagy csak szimplán imádott „kísérteni” a múltamból az az árny, de még se beszéltem senkinek se róla. Nem akartam, vagy csak szimplán nem tudtam volna szavakba önteni azt, amit láttam, mintha így könnyebb lenne elhinni azt, hogy valamennyire az a szempár nem volt valós, vagy ki tudja, hogy miben reménykedtem. Sietve hajoltam le egy nagyobb ág elől, mielőtt esetleg neki mennék pontosan szemből, hiszen képes vagyok rá, ha nagyon elmerülök a gondolataimban. Mára pedig kimenőt kaptam Mr. Wilsontól is. Ma ő vigyázott és foglalkozott a fiára, így nem volt szüksége dadára. A következő pillanatban viszont sikerült eléggé óvatlannak lennem ahhoz, hogy megcsússzak a köveken és hamarosan már a fenekemen csúsztam pár métert. Remek, tiszta sár lettem, hiszen hajnalban még az eső is szakadt. Az ajkaimat még egy apró sikítás is elhagyta, hiszen hirtelen úgy nézek ki, hogy bukfencezni is fogok…. Jaa, nem csak nézett, hiszen a végén, amikor próbáltam megkapaszkodni valamiben, akkor nem éppen jött össze, helyette inkább lett egy elcseszett szaltó-bukfenc kombináció, majd pedig könnyedén terültem ki a domb alján, mint akit éppen most lapítottak ki. A kezeim és a lábaim is kicsit szanaszét, a táskám valahol máshol hevert, én pedig a hátamon feküdtem. Kisebb szisszenés közepette mozdultam meg, de amikor éreztem, hogy már nem mozog alattam a talaj, akkor végül a szemeimet is kinyitottam, de arra nem számítottam, hogy valakinek pont a lábai elé sikerül pottyannom… Bár amennyire szerencsés tudok lenni néha. Eleinte picit homályos volt a kép, illetve a napsütés se tett jót, ami pont rossz irányból vetődött oda, de ha esetleg úgy mozdult, vagy közelebb hajolt, akkor mielőtt bármit mondhattam volna, akkor a lélegzetem is elakadt, hiszen pontosan azzal a szempárral fonódott össze a pillantásom, amelyik állandóan minden este újra és újra visszatér az álmaimban… Biztosan csak túlzottan nagyot koppanhattam és képzelődöm, hiszen Mr. „Kedvesség” is megmondta, hogy biztosan nem jönne utánam. Hát azt hiszem mindenki tévedett, mert nem hiszem, hogy hirtelen már ébren is róla ábrándoznék.
Hosszú utak hosszú playlistekkel. A fülem már szinte cseng a rengeteg zenétől, amivel nyugtattam a buszozások során. Hónapok óta járom az államokat, keresem a nyomokat. Még a new yorki cimboráktól kaptam pár morzsát a sok szívességért cserébe. Azt hiszem, majdnem mindet elhasználtam, már nem sokat kérhetek tőlük. Új forrásokat kell találni. Ez a kóborló, magányos lét annyiból nem jó, hogy magamra vagyok utalva. Pedig a kapcsolatok hasznosak, ezt már rég megtanultam. Fairbanks városa is biztosan rejteget néhányat közülük, olyat, ami csak arra vár, hogy felfedezzem, kiaknázzam és ha alkalom nyílik rá, akkor játszadozzak is vele. Aztán enyhítés, békülés és megint jön a horror. Ez az életem, nem állok meg soha már. Illetve soha ne mondd, hogy soha. Azt se mondtam, hogy soha nem lesz meg az a nő, aki után kajtatok. Egy emlék, egy kép a falról, egy arc a képről, két szem az arcban. Üzenet a múltból? Majd a jövő megmondja. Kivettem egy kis motelszobát és elegánsan "elfelejtettem" jelentkezni a helybéli erőknél. Megtalálnak, ha akarnak, nem rejtőzködöm. Ellenállni sem fogok. Csak várok. Minek menjek az oroszlán barlangjába, amíg nem üvölt rám? Jártam inkább az utcákat, a tereken ücsörögtem. Megfigyeltem, hogy lélegzik a város. Minden helynek saját rendszere van, egyedi légköre. Az itteniben van valami speciális, megfoghatatlan. Azt mondják, a legendák földje. Ez engem nem nagyon érdekel. Körbenéztem inkább, hátha akad valami, ami elvezet engem ahhoz, akivel nem is tudom, mit akarok tenni. A város körüli erdők sűrűek, sötétek. Sokkal jobban vonz a folyópart, ott egész sok időt töltöttem, ma délutánra viszont benéztem a növényzet uralta szárazföld mélyébe. Ez a nyár egy erősebb tavasznak felel meg, ha New York éghajlatával vetem össze. Napfényes sík terepek, éjjelre már eléggé hűvösek. És sötétek. Domboldalban ugráló nyulak, szarvasok az erdő mélyén. Nem nagyon öldököltem, inkább csak ijesztgettem őket. Emberekkel még nem próbálkoztam itt, az állatokon élem ki, amit kell. Az előbb úgy elkergettem egy nyúlcsaládot, hogy csak rájuk néztem és az energiámmal megtaszítottam őket. Nem nagy kunszt. Csak jólesett. Majd a medve, az érdekesebb lesz. Robajt hallok a lejtő teteje felől. Energiát érzek, zavart és félelmet. Egész kellemes. A szagokat próbálom kiszűrni. Elég nehéz, mert itt rengeteg impulzus ér és aki rosszul lépett, aztán seggel üli meg a lejtőt, az is magára szed füvet, sarat, koszt, amit csak lehet egy ilyen helyen. Lila bőrkabátom zsebébe teszem a kezemet és mintha csak egy békés bárányfelhőt néznék, úgy tekintem meg az "extrém sport" űzését. - Nem tud a lába elé nézni? Morcosnak hatok, mintha megzavarta volna az erdei sétámat. Galádul képes volt itt leszánkázni, csak azért, hogy engem bosszantson. Neheztelően nézek rá és hátat fordítok neki, a menedékházat vizslatva. Hm. Mennyi lehetőség rejlik itt! Gyors döntést kell hoznom, akár egy lángoló házban, ahonnét csak egy embert hozhatok ki. Kit mentsek meg? A hős családapát vagy a fagyasztott lelkű katonát? Dobbanjon a szív vagy inkább vágjak ki és szorongassak össze egyet? Kettő együtt, úgy az igazi. A sorrendet még kitalálom. - Veszélyesen él... - kérdem közönyös hangon. Az ijedtsége tisztán érezhető, hisz az elé nem lógnak be kósza tincsek, széltől és légellenállástól összezilált hajdarabok. Emlékezet. Kusza képek az elmében. Egy érthetetlen szituáció. Valóra vált rémálmok. Dermesztő szörnymese csapó és kamera nélkül. És egy emberi arc. Meg egy másik, amiben ott van egy harmadik. Egy igen régi. A Nő. Nagybetűvel. Tenni fogom, amit a vágy diktál. Pótatyám erre tanított. Megvárom, hogy a Szemtanú szólaljon meg először. Nem ismerem őt. Sose láttam. Ő se látott engem. Így indulunk.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Sose voltam szerintem ennyire két bal lábas, mint az elmúlt időszakban ebben az erdőben. Rendben van, képes vagyok néha megbotlani a saját lábamban, de mindig is szerettem a természetben elveszni és nem először jártam már idegen földön se, ahogyan erdőben se, de mintha ez ellenne átkozva, vagy pedig én. Vagy csak az élet imád fura tréfákat kiötleni még mindig. Azt mondják, hogy egy jó belépővel is lehet mély nyomott hagyni valakiben. Bár arra nem vágytam, hogy végig szaltózzak, vagyis bukfencezzek egy erdőoldalt csak azért, hogy valakinek a lábai elé terüljek ki, mintha ez lenne a legjobb és legelfogadottabb módja a bemutatkozásnak. De az is lehet, hogy csak én tényleg imádok mindenkire mély benyomást tenni, s ha a nevemet nem is jegyzik meg, akkor legalább a találkozásunk kiindulópontját igen, hiszen elég csak arra gondolni, hogy majdnem elütöttek csak azért, mert egy biciklis nem tud rendesen közlekedni. Ha nem is emlékszik a nevemre az a férfi, akkor másról nem is, de arról biztosan megjegyzett, hogy majdnem miattam mehetett a sittre, ha nem sikerült volna idejében megállnia. Pár pillanat erejéig csak szusszanok és kissé hevesen veszem a levegőt, amikor is meghallom az ismeretlen lábhoz tartozó hangot is. Csak fújtatok egyet, mintha csak keresném még közben a hangomat. - De szoktam, viszont most biztosan találtam sokkal érdekesebb dolgot, mint a talajt bámulni. Másrészt ez meg nem magánterület... – feleltem végül habozás nélkül. Sokan talán bunkóságnak vették volna ezt a beszólást, de amennyire édesen és cukin mondtam kötve hiszem, hogy valaki sértésnek gondolta volna. A lábamat picit megmozgattam, legalább annak nem lett baja, de azt is tudtam, hogy hiába süt a nap, mert ezen a vidéken képes akkor és ott lecsapni a vihar, ahol nem kellene. - Legalább nem unatkozom… - kontráztam rá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb módja, de talán az is volt, ha rólam volt szó. Nem voltam sose ne bánts virág, vagy aki mindig a fenekén képes lett volna megülni. Ezért is volt jó, hogy bébiszitterként kaptam állást, hiszen a gyerekekkel sose unatkozik az ember. Végül újra fújtam egyet, mire a szőke tincseim kicsit a szellő ellenére is még inkább táncra keltek. Kisebb sóhajok és nyöszörgések közepette sikerült feljebb tornászkondom magam. - Mindig ennyire kedves? – kérdeztem meg ártatlanul, majd pedig felálltam, miközben egy-két testrészem ropogni kezdett. Azt meg inkább meg se próbáltam fejteni, hogy van-e még rajtam valahol tiszta felület. A kérdésem meg szerintem teljesen jogos volt, hiszen fordított esetben biztosan segítettem volna a másik félnek felállni. – Amúgy meg nem illik hátat fordítani annak, akivel beszél. – lehet ezt már nem kellett volna hangosan kimondanom, de egyszerűen csak kicsúszott az ajkaim között. Olyan érzésem volt, mintha ismerném az illetőt, de magam sem tudom, hogy miért gondoltam ezt. Abban pedig csak reménykedni tudtam, ha végre megtisztel azzal, hogy ne csak a hátát lássam, akkor majd az arcáról felismerem, hiszen honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy pont az a személynek a lábai elé sodort az élet, aki miatt erre a fagyos tájra menekültem, vagy aki miatt totálisan felfordult az életem?
Az arc nálam igen-igen fontos. Egy lenyomat, sajátos minta a pecsétben, ami egyedivé tesz valakit. Ott hordozza magán az élet minden kis bevágását, völgyét és emelkedőjét. Maga a természet, ami hozzá tartozik, az lehet egészen más is. Ez a bizonyos Mouser már az első találkozásunkkor is hasra esett. Úgy akadnak össze a lábai, mint a gyerekeknek. Most csak egy elseggelést tudott produkálni. Ha először látnám, akkor is emlékezetes lenne. Semmi nyomát nem mutatom annak, hogy megkönyörülnék rajta, segíteni akarnék, megszánnám, ilyesmi. Gondolná ezt valaki egy katasztrófavédelmisről? Igen. Az, aki jól ismeri az Élősködőt. És az olyan élősködőket, akik pénzért szívesen segítenek, szolgálati időn kívül viszont egyáltalán nem. A farkasom megérzi, hogy az ismerős energiákba ismeretlen vegyül. Tudom, hogy én indítottam el ezen az úton. Egy alapos kipucolás helyett berántották oda, ahova bekukucskált. A világunk részévé vált. Még gázosabb a helyzet. Nem áshatom el csak úgy. Játszadozhatok vele, bánthatom, ha akarom, de ezzel nagyon messzire megyek. Őrzőt csak a harctéren öltem, akkor is azért, mert az ellenség sorait gazdagította és konkrétan az életemre tört. Mouser, az Őrző. Az Élősködő zavartan jár körbe. Nem tetszik neki a helyzet. - Okos lány... Tömören fogalmazom meg a véleményemet. Cinizmussal és lesújtó gúnnyal teljes ez a két szó. Komolyan is gondolom. Megvédi a szeleburdiságát. Szeret bolondosnak lenni, olyannak, aki csak felül az élet szélparipájára és hagyja, hogy vágtasson vele. Nem is nézi az utat. Mindig talál érdekesebbet. Megérzek valamit a szabadságszeretetből, de ez még kevés ahhoz, hogy elismerjem. Próbál cuki lenni. Imádnivaló. Hát nálam ritkán hatnak az ilyen praktikák. Szeretem a nőket, néha hasznosak. Amiket viszont játszmákban vetnek be, azok nálam hatástalanok. Így szokott lenni. - Igaza van. Csak úgy menni és nem elesni tök unalmas, tényleg. Nincs nagyon kedvem kímélni. Szeretném megismerni, hogy mennyit bír. A testét talán meg kell kímélni, a lelkét viszont porrá zúzhatom. Arra nincs törvény, hogy nem űzhetem az őrületbe vagy a sír szélére. Egy fincsi idegösszeroppanást végignézni, na, az nem lenne rossz! A könnyek tengere mellett szeretek nyaralni. - Mindig ilyen ügyes? - kérdezek vissza egy pillanatnyi szünet nélkül. Csak hallgatom, hogy szerencsétlenkedik a hátam mögött. A pajzsomat felhúztam ugyan, de az energiáimat érezheti. Nem gondoltam, hogy ez lesz abból a találkából. Mit tudhat? Mit láttak benne, hogy elhívták? Az Őrzőkkel szeretek jóban lenni, segíteni nekik. Ő viszont különleges. Ő a Szemtanú. A Nő. A múlt, egy szellem, kísértő démon és még csak nem is sejti, hogy mit jelent nekem. A szavaira megfordulok és bevetem ugyanazt a mosolyomat, amit a buszról láthatott. Még integetek is, pontosan ugyanazzal a mozdulattal. Tisztán emlékszem minden momentumra, a légy zümmögésére és a megállóban várakozók számára, a jármű színére. Mindenre. Emlékezetes maradt, pedig nem is halál volt. - Hová tartott? Azt tudja egyáltalán? Szőke is, el is esik, két találkozásból kétszer. Jogtalan lenne a kérdésem? Persze. Direkt. Most lesz érdekes a dolog. Látni szeretném a felismerést. A szívéről talán leesett egy kő, hogy sokáig nem látott és végre megértette, mi történt? Most pedig előtte áll a kendőzetlen valóság. A sokk, ami belehajszolta egy igen veszélyes világba. Én se élveztem, mikor belelöktek. Kínok kínja, fájdalom, sírás és sikítás. Hmmm. Mámoros gondolatok.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Hirtelen az se esik le, hogy nem is egy egyszerű emberről van szó, hanem sokkal inkább fenevadról, de ez annyira talán nem is meglepő, hiszen annyira régóta nem vagyok még ebben a világban és amúgy is mindenkinél kicsit másabb az, hogy miként érez meg egy farkast, miként reagál. Legalábbis a mentorom ezt mesélte, állítólag volt olyan is, aki tüsszentet, ha farkas közelében volt, vagy hozzáért. Én meg még túl gyerekcipőben jártam, így annyira nem volt könnyű dolgom ilyen téren se. Főleg úgy nem, hogy kicsit úgy döntöttem, hogy tarkább színekbe varázsolom a testemet. Ha nem is tört el semmim, attól még tuti, hogy lesz egy-két lila foltom. Szerintem olyan nincs, hogy valaki ezt ép bőrrel megússza véleményem szerint, de lehet én gondolom rosszul a dolgokat. Csak sóhajtottam egyet, de nem különösebben érdekelt a cinikus hanglejtése, ahogyan a többi dolog se. Sokak számára a kedvesség és a cukiság is idegesítő tényező. Az olyan emberek tuti, hogy kerülnek engem, mert nálam nem csak akkor jelenik meg ez, ha valamit el akarok érni, hanem alapjáraton is ilyen vagyok. Nem hiszem, hogy ez baj lenne, az amazon szerepet meghagyom másoknak. Én jól elvagyok úgy, ahogyan az élet formált eddig. - Amíg nem próbálta, addig kár leszólnia. – rántottam meg mellé a vállaimat is, mert nem túlzottan érdekelt az, hogy mennyire kedvesen beszél velem. Nem ő volt az első, aki nem túlzottan örült esetleg a társaságomnak, vagy csak szimplán képtelen volt a kedvességre, vagy arra, hogy úgy beszéljen másokkal, ahogyan ők tetszik. Simán lehetne egy morcos vénöregúr is, de a hangja alapján nem lehetett túl idős, ahogyan hátulról elnézve őt ismét meg kellett állapítanom, hogy tényleg nem lehet túl vén, de ki tudja. Lehet, hogy csak jól tartja magát. - Csak akkor, ha valakire mély benyomást szeretnék tenni. – persze, ez nem így volt, de hát az se volt igaz, hogy mindig ennyire ügyes lennék. Inkább csak ez az erdő volt rossz hatással, vagy csak azzal a férfival való találkozás, hiszen annak köszönhetően bolydult fel az egész életem. S még mindig nem tudtam azt, hogy tényleg ott vagyok, ahol lennem kell. Szeretnék másokat megvédeni, de mi van akkor, ha tényleg igaza volt annak a férfinak, aki elhívott, hogy én ehhez túl naiv vagyok? Akkor mi lesz később, vagy akkor, ha újra felbukkan az a farkas, aki megtalált New Yorkban? Senki se ismeri őt… Miért? Mert képtelen voltam róla beszélni bárkinek is, vagyis leírni azt, hogy miként néz ki. Mintha csak attól tartottam volna, hogy talán egy kisebb fajta csodálattal írnám le azt a tekintetet, azokat az íriszeket? Magam sem tudom, de valahogy nem akartam szembe nézni vele. Ha úgy nem is, de másképpen muszáj volt, hiszen sietve kaptam fel a fejemet, amikor megfordult, viszont a szavak a torkomon akadtak könnyedén. Az a szempár, a mosoly és a mozgás… Hirtelen a jelen és múlt összeforrt előttem, mire döbbenetemben tettem hátra felé egy-két lépést, így pedig sikeresen estem ismét a fenekemre, hiszen átestem a táskámon. Már csak tényleg ez hiányzott. Talán csak másodpercek teltek el némaságban, miközben feszültem figyeltem őt, hiszen itt volt. Ez nem lehet már a képzeletem szüleménye, az kizárt. Eddig csak álmomban láttam őt, a jelenben minek képzelném ide azt, aki miatt az eddig életem kicsúszott a lábaim alól, hogy egy teljesen új helyzetben találjam magam? Ami egyszerre volt jó, míg másrészt jelenleg nem éreztem annak. Hallottam a kérdését, de nem bírtam felelni, azt pedig pont nem érdekelt, hogy másodpercekre, vagy csak percekig nem feleltem, mert nekem hirtelen örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült megtalálnom a hangomat. - Igen, azt pontosan tudom, hiszen amint látod még mindig élek, így ilyen téren semmi baj nem lehet velem, még ha azt is gondolod! S te eltévedtél, vagy csak meguntad a meleg nyári időt? – feleltem talán kissé élesen, majd ahogyan felálltam felkaptam a táskámat is, hogy utána irányt változtassak és elinduljak valami vízforrást keresni, hogy kicsit legalább lemossam magamról a sarat. Az se érdekelt, ha a fordulásomnak köszönhetően a táskámmal telibe kaptam. Nem szeretek másnak ártani, de Ő nagyon is megérdemelte. Ahogyan igazából a kérdésemre se vártam választ, mert sejtettem, hogy mi miatt van itt. Láttam a menedékházat is, de mi van akkor, ha oda követ? Nem, nem akartam összezárva lenni vele és még az se érdekelt, hogy melyik testrészem éppen miként sajog. De ha maradok, akkor félő volt, hogy neki fogok rontani nem éppen kedvesen, s nem amiatt, mert most a stílusával ezt váltotta ki, hanem azért, amiért felforgatta az életemet és talán még élvezte is. Főleg, ha tudná, hogy mennyire kettőség él bennem az egész őrzőség miatt, viszont vélhetően meglepte őt az új helyzet is, hiszen amikor legutóbb látott, akkor még egy tudatlan emberke voltam… Most meg… inkább hagyjuk, hiszen messze voltam attól, akire azt lehetne mondani, hogy tudással rendelkezett ilyen téren. Volt egy-két alapinformációm, de az még eléggé mesze volt szerintem attól, hogy valaki azt állíthassa, hogy van tudása. Ha pedig nem állta az utamat, akkor vélhetően el is indultam az erdő irányába.
Az a sóhaj jó ómen. Még bírja, még tartja a száját, de majd meg fogja mondani. Fel fogja tárni előttem a fájdalmak barlangját és ha megvan, mi kínozza igazán, akkor abból még többet kap. Tőlem aztán lehet egy zabálni való tömény csokitorta, akit mindenki szeret. Én nem ezt látom benne. Mit látok benne egyáltalán? Mit akarok vele? A szokásos dolgokon kívül van itt valami, egy motoszkáló tény, egy légy a falon. Lecsapjam? Nem tudom, miért hagyom, hogy dézsmálja a húsomat. Kevés ismerős legyet hordott hátán a világ. Ez a nő a második. - Nem tudom, tudta-e, vannak, akik képesek felnőtt módjára közlekedni. Még Hamburgban mondta nekem az egyik építőmunkás, hogy olyan vagyok, mint egy öregember. Csak hallgatok és morgok. Hány éves voltam akkor? És mennyi vagyok most? Ez nem korfüggő. - Női praktikák. Nem mondom, sokra becsüli a seggét... Úgy beszélek, mintha komolyan venném, hogy direkt szánkázott elém. Addig dobálózom a sértésekkel, amíg célba ér valamelyik. Meg fogom érezni, ha így lesz. Lehet, hogy sokat bír, sok minden lepereg róla. Én meg fogom találni a gyenge pontját. Mert nem tart vissza az, ami másokat. A testemben úgy indulnak be a sokat emlegetett boldogsághormonok, ahogy meglátom azokban az angyali szemekben a felismerést. Emlékszel, kislány? Halál a parkban. Farkas a parkban. Farkas a nyomodban. Marás a lábadon. Farkas, aztán ember. Aztán megint farkas. Elmentek otthonról? Meddig küzdöttél ezzel? A mosolyom töretlen. Élvezem ezt a helyzetet. Célba értem. Még azt kell megtudnom, itt él-e? Ha igen, szívni fogom a vérét, míg bele nem hal. Nem én ölöm meg. Csak hagyom, hogy megtörténjen. A kilátástalanságig kell hajszolnom. Képes leszek rá? Egy ilyen arcot, egy ilyen múltat, egy ilyen emléket el tudok tiporni? Leverem a képet a falról, bevágom a kandallóba és kiszórom a hamvait a szemétbe? Eddig csodás érzés, az biztos. - Nem őriztünk együtt libát, úgy emlékszem - szólok rá a tiszteletlen hangnem miatt. Mindent le fogok tagadni. Nincs esélye, hogy vallomást halljon tőlem. Én már tudom róla, amit tudni kell. A rendőrségen is kaptam segítséget. Ismerem az iskolai végzettségét, anyja nevét, apja nevét. Az utazási irodát. A kis barátnőjét. Magát az embert még nem annyira, de most erre is sor kerül. - Miért kéne meglepődni azon, hogy még él? Gyakran csúszik le dombokról? Talán ez a hobbija? Nem nyúlok hozzá. Egy ujjal sem. Nem akadályozom. Múltkor kapott egyet. Most más taktikát alkalmazok. Döbbenetes, hogy harmadszor látom elesni. Ő lesz az az Őrző, aki nem él sokáig. És lehet, hogy nem miattam. Lehetne óvónő, festő, író. Olyan, aki a fellegekben lebeg valahol, pára formájában és mikor megbotlik, rögtön a feje koppan a talajon, amin illene két lábbal állni. - Utazgatok. Messzire, közelre, ahogy jön. A táskája a hasamat éri. A farkasomat nem igazán érdekli. Mármint nem annyira, hogy visszatámadjon. Ez nem támadás volt. Ártalmatlan a kiscsaj. Egy áldozat. Egyesek erre születnek. Mások elkövetők lesznek. Szép páros. Először hagyom elmenni. Meg sem mozdulok. Tudom, hogy érzi a tekintetemet. Lassan indulok el utána. A lépteimet alig hallhatja. Figyelem, merre megy. Várom, mikor botlik meg újra. Meglepne, ha most nem esne el. Egy szót sem szólok, egész addig, amíg a fasor szélét nem éri el. - Biztos jó ötlet a sűrű sötét erdőbe menni? A nagyvadakat nem nagyon érdekli a paprikaspray... Ha megfordul és rámnéz, egy kaján vigyort láthat. Az arcomon látszik, hogy terveim vannak. Várok valamit az élettől. Az ő életétől. Kezeim a zsebemben, továbbra is ott melengetem őket. Mint aki békésen sétálgat. Én nyugodt vagyok. Mouser érzéseiből táplálkozom. Jóízű...
Kezdőlap
//
//
