A White Mountains National Recreation Area területén található apró menedékház. Bárki betérhet és megszállhat benne, amolyan "becsületkassza" jelleggel: ne vigyél magaddal semmit, amit nem fontos, de ha meg is teszed, hagyj magad után valamit! Főként szerszámok, a favágáshoz, vadászathoz szükséges eszközök találhatók a kabinban, "csináld magad" elv alapján eszközöket biztosít mindenki számára egy nyugdot, hóvihart-túlélő éjszakához.
Mély, férfias kuncogást hallatok. Talán egyszer igazat fogok mondani. Talán egyszer több igazságot fogok neki elmondani, mint amennyit most akarok. Mint amennyit érdemes. Az én életem, az én múltam nem csak egy mészárszék. Üresség is, kopár sivatag, ahol szomjan lehet halni. Pedig a farkasom nagyon kedveli a vizet. Egyelőre meghúzom a határt. Nem adok mély betekintést. Érzem, hogy Corinne nem fél tőlem annyira, mint korábban. Milyen kis képlékeny, formálható! Mit tudnék belőle alkotni? Valamit mindenképpen kell. - Én is a szívem után megyek. De ha nem számít, mit mondok, az se számít, te mit mondasz. Hűvösen szólok vissza. Bármit bele lehet magyarázni. A nők szeretnek ilyen csöpögős mondatokkal dobálózni. A parkban szívből cselekedtem. Az üldözés során is. Most is. Jó ez? Ezt akarja? Én ezt akarom, erre hajt a vágy. Az ok, az a nagy kérdés. De bevallottam, hogy nem csak megfontolt döntéseket hozok. Sőt. Corinne óta új időszámítás jött. Egész kevés ésszerű döntés hoztam. - A hazámért harcoltam. Élvezet és kötelesség is volt. A hazám pedig mindig máshol volt. Ahová a szívemet vittem, ott volt az én otthonom. Képes voltam német csapatok ellen örömmel küzdeni, pedig a szülőföldem egységei voltak. Hülye nem lettem, nem fogok mindent elárulni. Egy biztos: Corinne még sose ölt embert és nem is tudom, képes lenne-e egy vérfarkast komolyan bántani? Még akkor se, ha látná, hogy valakit, mondjuk a szeretteit terrorizálja az illető. De még fejlődhet. A halálnak helye van az életben. Nem kell kerülni, mert nem érdemes. Megtalál minket. Én pedig megtalálom őt és kéz a kézben járok vele körtáncot. A félelem negédes muzsikájára. Corinne nem rejtheti el előlem az érzéseit, sem a teste állapotát. Valamilyen szinten én is érzem, amit ő. Orvos is voltam, a halál szolgája, az elmúlás tanúja és tudom, hogy működik a test. Ezért volt jó azt a szakmát kitanulni. Ahogy mellém ül a nő, úgy érzem, a tűz is forróbb lesz. Nem vagyok túlöltözve, mégis éget. A lángok pedig mindkettőnket lekötnek. A vas a lábunk előtt hever. A lány bármikor a kezébe veheti. Én nem fogom. - Gyakran azért kérdezünk, mert érdekel a válasz... Ha bűnbocsánat kéne, nálad találnék? Rátapintott arra, amit magamnak se igazán akarok bevallani. A tetteim súlya a nyakamat nyomja. Egyszer le fog taszítani. Egyszer lehúz a mélybe és akármennyire imádom a vizet, kopoltyúm nem nőtt. Amiket elkövettem, azokról tudtam, hogy mocskos élvezetek. Bűnös vágyak és aljas örömök. Talán a vallásos neveltetés miatt érzem, hogy vezekelnem kell. Semmi sem tart örökké. Ahogy a tűz egyre erősebb, taszítani kezd. Hátam mögött támasztom ki magamat a karjaimmal, tenyerelek a padlón. Megérzem, hogy az őrző pillantásokat lop. Hol a testemről, hol a szemeimről. Én pedig az ő szépséges szemeit fixírozom mereven, komolyan. - Minden relatív. Nem is sejti, mennyi mindent láttam és tettem. El tudná hordozni, ha tudná? Az embert kiűzték az édenből, mikor evett a jó és rossz tudásának fájáról. Szép legenda és máig igaz. A tudás teher is, nem csak hatalom. Boldogtalansághoz is vezethet. Megdöbbentő, hogy mennyi mindent meglátok a saját lelkemből, ahogy Corinne-nal beszélgetek. Fejemet hátrahajtom és megfordulok, mikor feláll mellőlem. Szarul van, nem kéne legénykednie. Egy ilyen hirtelen felpattanás kiűzi a vért a buksijából. Azt érzem, hogy nem lennék képes hagyni őt a padlón koppanni. Figyelem a mozdulatait. Italt vesz elő, a túrák elmaradhatatlan tartozékát. Nagy utat tett meg. Én is. Mikor meglátom, hogy a keze fogódzkodót keres, de nem igazán talál, odaugrom. Balommal a vállát kapom el, jobbommal rámarkolok a finom kis kézre. Ujjaim az ujjaihoz fonódnak. - Hülye ötlet volt - szólok "kedvesen". A tűz már elég komoly, nem annyira tetszik. Távol akarok maradni tőle. Ha a lány képes engedni, hogy tereljem, akkor az ágy felé kísérem. Ott engedem el, hadd üljön le vagy feküdjön. Aztán ott hagyom. Lehajolok a pólómért és ahogy belebújok, megállok a ház közepén. Csak nézem őt. A nagybetűs Őt. Mi történik itt? Mi értelme van ennek?
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Amikor elneveti magát, akkor csak sóhajtok egyet, de nem mondok semmit se. Legalább egyikünk tökéletesen szórakozik, rám csak ez részben volt igaz, hiszen még mindig zavart az, hogy alig mondott bármit, miközben én talán túl sokat is elárultam már, de az élet sose volt fair, így talán most se lesz. Ahogyan az se kizárt, hogy pontosan most sétálok a csapdájába azzal, hogy nem félek annyira, mint egykoron New Yorkban tettem. - Valóban az után mennél? – kérdeztem vissza kissé hitetlenkedve, valahogy nehezen tudtam elhinni, hogy mindig a szívére hallgatna. Sokszor nehéz, de annyira nem képtelenség, viszont sok esetben az ész és a többi dolog szokott győzedelmeskedni. – Illetve szerintem sose mondtam, hogy ne számítana, amit mondasz… - tettem még hozzá, miközben a karomat összefontam magam előtt, hiszen számított, amit mondott. Abból próbáltam egy képet felállítani, az alapján próbáltam néha óvatosságra inteni magamat, hogy jobb lenne vigyázni, hiszen sok esetben az ember nem mond ki olyat, aminek nincs valami alapja. Még egy rémkép mögött is lehetnek veszélyes gondolatok, hiszen láttam azt is, ahogyan megölt valakit, akkor nem hiszem, hogy nehezére esne engem is bántani, ha valami miatt egyszer esetleg elszakadna a húr és pont ezért kellett volna még óvatosabbnak lennem, ami az idő múlásával néha egyre nehezebben ment. - A hazádért? Hova húz a szíved? – azt mondják, hogy ott az otthonunk, a hazánk, ahova a szívünk húz, így érthető volt a kérdésem, mert nagyon is érdekelt, hogy merre van az ő otthona. Az pedig annyira nem tetszett, hogy a kötelesség mellett élvezet is volt. Vajon emberként is örömét lelte volna az ölelésben néha, vagy csak a benne lakozó fenevad miatt náluk ez teljesen másképpen működik? Fogalmam sem volt, alig ismertem még ezt a világot, de mégis úgy éreztem néha, hogy már így is túl sok az információ. Sokszor támadtak bennem kételyek, hiszen azt se tudom, hogy tényleg képes lennék-e valakit megvédeni, ha kellene. Nem most, hanem idővel, amikor én is inkább már valamennyire a nagyok közé fogok tartozni, nem pedig a teljesen kezdők közé. A kételyek néha halványodtak, míg máskor kicsit erősebben jelentek meg. - Ki tudja, talán egyszer, ha meg tudsz bízni bennem… - nem gondolkoztam a szavak csak úgy jöttek, de alig hogy elhagyták ajkaimat úgy magam sem értettem, hogy miért ezt mondtam. A bizalom együtt jár azzal is, hogy elmondunk olyan dolgokat, amikbe másokat csak úgy nem avatnánk be, de vajon lesz egyszer ilyen? Meg fog bízni? Be fog avatni, elárulja azt, hogy ki ő valójában? S miért érzem azt, hogy szeretném, ha így lenne, de vajon képes lennék megbocsájtani neki, vagy inkább csak elmenekülnék? Fogalmam sincs, de ha most se mentem el, akkor miért akkor mennék el? Képes lennék neki megadni azt, amire szüksége van? Megannyi kérdés cikázott a fejemben és az idő múlásával nem hogy elmúlt volna, hanem sokkal inkább több keletkezett. Kimondatlan kérdések vegyültek a kimondatlan érzések mellé… Magam sem tudtam, hogy mit érzek, túl sok minden kerített a közelében hatalmába. - Valóban, de talán nem is az a fontos, hogy a másik mit gondol egy gyilkosról, vagy mit mond, hanem sokkal inkább az, hogy saját magának az ember meg tudja-e bocsájtani a ballépéseit, a tetteit. Sok esetben az sokkal nehezebb, mint másban keresni a feloldozást. – miközben beszéltem lesütöttem a szemeimet, majd pedig hamarosan inkább elmentem innivalót keresni, de lehet inkább maradnom kellett volna a fenekemen a tűz mellett. Könnyedén iszok, még ha nem is érzem teljesen jól magam, de utána, amikor ismét megmozdulnék, akkor már viszont kicsit megbillenek, de ahelyett, hogy esetleg legújabb szokásomhoz híven a fenekemre pottyannék elkap. Az érintése villámcsapásként ér. Az érintései és a közelsége is szinte perzsel és még inkább csak életre kelt valami olyat, amit talán nem lenne szabad. Az ujjaink egymáshoz simulnak, összefonódnak, mire még inkább furábban érzem magam. Az érintése egyszerre éget, ugyanakkor talán túlzottan is jól eső. Pedig talán nem lenne szabad ilyet éreznem, de akkor se tudom a gondolaimat könnyedén hét lakat alá zárni ismét. Mintha csak a közelségének köszönhetően kicsit ismerős érzés futna végig a testemen. Amikor viszont meghallom a szavait, akkor csak megrázom a fejemet és sóhajtok. - Igazán köszönöm a kedves szavakat, de magamtól is rájöttem már. – a hangom még mindig barátságos, hiszen már én is belátom azt, hogy nem kellett volna csak úgy felpattanom, viszont nem ellenkezem az ellen se, hogy segítsen visszamenni az ágyhoz. Egy darabig csak némán figyelem őt, ahogyan az ágyszélén ülök. - Ha egy filmjelent lenne ez, akkor talán igazán remek lenne ezzel a fél meztelenkedéssel, de nem lehetne, hogy… - böktem a pólójára, mielőtt még elkezdte volna felvenni, hiszen elhiszem, hogy ő nem fázik, de hiába nem ő az első férfi, akit kicsit alulöltözve látom, attól még… Majd inkább eldőltem és a plafont bámultam, miközben arcomon simítottam végig és kicsit a hajamba túrtam. – vagy csak most kéne azt mondanom, hogy tuti photoshoppoltak? – lehet, hogy nem éppen ezt kéne ebben a helyzetben mondani, de a pillantásának köszönhetően még inkább zavarban jöttem, ezért is választottam inkább a plafont, hiszen kicsit talán tartottam attól, hogy még inkább a vesémig fog látni, vagy előbb vagy utóbb még inkább zavarba jövök és még nagyobb marhaságokat fogok mondani. Magam sem tudtam, hogy hogyan is tovább, még akkor se, ha kicsit talán kezdtem kapisgálni a nagy káoszon keresztül, hogy miért nem sétáltam el egyszer se, amikor megtehettem volna...
Annyira nem tetszik neki, hogy jól szórakozom rajta. Nekem annál inkább tetszik. Sok minden tetszik itt, az a helyzet. A Teremtőm arra tanított, hogy a vágyat ki kell elégíteni. Emellett tisztáztuk, hogy az ösztön nem azonos a vággyal. Egy agyatlan reakció, ami csak a devianciához és a pusztuláshoz vezet, az nem a szívmélyi vágy. Corinne meg tudott érinteni bennem valamit, ami túlmutat a félelemkeltésen és a halál gyönyörén. Ezt viszont nem kell tudnia. Egy kaján mosoly a válasza, eldöntheti, mit kezd vele. - Beszélj tisztábban... - szólok rá. Én is élek utalásokkal, direkt és tudom, hogy ő is sok mindent tart titokban. Egy kis szurkálódás nem árt. Pontosan érzem, hogy számít neki, amit mondok, ahogy nekem sem közömbösek az ő szavai. Nem egy halálraítéletet hallgatok, akinek már mindegy. - Ismered a vérfarkasokat? Illene. Nekünk nem csak egy hazánk lehet. Német vagyok, de azért az országért soha nem harcoltam. Dánként vonultam hadba először. - Egyébiránt amcsi katona vagyok. A háborús időszakaim többségét ezért az államcsoportért vállaltam. Hivatalosan. Gyakorlatilag kockázat nélküli öldöklést akartam és meg is kaptam. Emberek között sem ritkaság, hogy szeretik a biztos erőszakot. Amikor mellettük áll a törvény. Érzem Corinne-ban, hogy nem örül a válasznak. De mire számított? Tudnia kellett, hogy ez az igazság. Tudta is, csak hallani rosszabb, mint kitalálni. - Miért tenném? Egy jó indokot mondjon! Nehéz lesz. Azt érzem, hogy a szívében megvan a szándék. De én kiben tudnék bízni? Amiket tettem, azokat kire tudnám rábízni? Nem csak megbocsátásra lesz szükség. Az én életutam egy teher. Egyelőre csak én cipelem, senki más. Ha Corinne a nyakába akarja venni... Miről is beszélek egyáltalán? Lehetetlenségről. Biztos? Nem. Nem tudom. Ez a lány teljesen elbizonytalanít. Olyanokat teszek, amiket nem szoktam. Hónapok óta ez megy. - Te nem gyilkoltál. De megtennéd, ha szükség lenne rá? Azt hagyjuk, hogy én mit gondolok magamról. Nem lennék itt, ha annyira nyomasztanának a múltbéli bűneim. Együtt élek velük. Se jó ember nem vagyok, se boldog. És ez régóta így van, megszoktam. Talán nem is lesz másképp. Amikor Corinne mellett termek, az kellően hirtelen és meglepő mozdulat. Megérzem, hogy nem csak a veszélyt szagolja ki, hanem valamilyen módon örül is az érkezésemnek. Az ujjaink összefonódása egy végtelen pillanat. Végtelen érzések kapcsolnak össze minket. De én ezt nem akarom folytatni. Túl gyors lenne és túl végzetes. A félelem engem is elért, de nem fogom bevallani. Csak kísérő vagyok. Kísérem a rettegést. És a lányt az ágyhoz. A szavai arról tanúskodnak, hogy küzd a vággyal. És tőlem várja a megoldást. A tilosban jár, már régóta és most érzi úgy, hogy nem fog tudni visszalépni az egyenes útra. Elvigyorodom, de ettől még felöltözöm. A dzsekit visszahozom onnan, ahol levette. Rádobom a lányra. Ha kell neki, majd elrendezi a kis testén. - Akkor téged is, szépszemű szőke királylány... Gondoljon, amit akar. Olyan arca van és olyan teste, hogy csak a töketlen férfiak nem kívánják meg. Azért nem fogom elkényeztetni. Érzem, ami kezd kibontakozni, de nem könnyítem meg a helyzetet. Inge esetében is hosszú idő kellett. Sandrával szerelem volt első látásra, de akkor még ember voltam, tisztes német városi polgár, aki tisztes asszonyt keresett. Mára minden a feje tetejére állt. A tisztességem megvan, leszerelt életmentő vagyok, de mégsem ugyanaz a helyzet, mint régen. - Hogy van a kis barátnőd, Celeste? - kérdezem kissé gúnyos hangon. Utánanéztem és most ki akarom zökkenteni abból az állapotból, ami túl veszélyes. Mert engem is elérne. Maradjon inkább a rettegés, azt jobban ismerem, otthonosabban mozgok azon a terepen. Leülök egy székre, fejemet a falnak támasztom és mögötte kulcsolom össze a kezeimet.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Pontosan annyira beszélek tisztán, amennyire őnagysága teszi. – egy kisebb grimaszt kapott tőlem cserébe. Nem sokszor viselkedettem így, de annyira nem tetszett, hogy nekem mindenért beszólt és még mellette jól is mulatott. Ahogyan mondani szokták, amit adsz, azt kapod is. Nem volt kedvem már totálisan kedvesnek lenni és mindenbe beavatni, vagyis egy részem ezt tette volna, de a női büszkeséget se lehet lebecsülni, így talán annyira nem meglepő, hogy nem avattam be hirtelen én se több mindenbe. Aha, nem eszik olyan forrón a kásán, hogy már most tényleg minden apró titkomat rábízzam. Abban se vagyok biztos, hogy képes lennék teljesen közel engedni, hiszen nem olyan régen égettem meg magam ilyen téren, ami részben neki köszönhető volt. A sors fintora talán, hogy pont amiatt kezdett el mocorogni bennem valami mélyen legbelül, aki részben „tönkre tette” az életemet. - Sose mondtam, hogy egy hazád van, de biztosan van olyan hely, amit jelenleg elsődlegesen a hazádnak tekintesz, vagy tévednék? – billentettem oldalra a fejemet és kíváncsian fürkésztem őt. A mondandója első felében lévő megjegyzéséről meg tudomást se vettem. Illene ismernem és ismerem is valamennyire, de nem teljesen. Sokat kell tanulnom még és ő se gondolhatja azt, hogy pár hét alatt hirtelen az őrzők zsenije lettem… Ha igen, akkor nagyon is téved, de én tuti nem fogom kijavítani őt. - Miért ne tennéd? – kérdeztem vissza inkább, mintsem választ adjak rá. Magam sem tudom pontosan, hogy miért kellene megbíznia bennem, hiszen még én se tudom azt, hogy képes lennék-e teljesen bízni benne vagy elhinni azt, amit mond minden esetben. Nem tűnt úgy, mint aki hazudna, de volt egy olyan érzésem, hogy velem ellentétben ő tökéletesen át tudna verni, ha nagyon szeretne. - Fogalmam sincs. Sok mindenről azt állítjuk, hogy nem tudjuk megtenni, de mégis megtesszük, vagy azt mondjuk meg tudjuk tenni, de még se tudjuk megtenni. Néha felesleges előre gondolni, hogy képesek vagyunk-e megtenni valamit, mert az számít, hogy abban a pillanatban mit döntünk, és mit súg az ösztönünk. – feleltem egy kisebb habozás után, mert szerintem képtelen lennék megölni bárkit is. Nem tudom elképzelni, hogy valaha el tudnám venni másnak az életét. De nem is akarok ilyenre gondolni, majd eldől abban a pillanatban, hogy miként döntök, viszont abban reménykedek, hogy jól fogok. A közelsége egyszerre jó és egyszerre még több veszéllyel kecsegtet. Nem lenne szabad ilyet éreznem, nem kellene a közelében maradnom. Veszélyes, de erre újra és újra emlékeztetnem kell magam. Nem szabad hagynom azt, hogy túlzottan a látványa, vagy az eddig látottak megbódítsanak. Nem hagyhatom, és amikor az ágyra kerülök, ő meg öltözni kezd, akkor kicsit úgy érzem, hogy újra levegőt kapok. Viszont a káosz továbbra is nagy marad, nem tisztul a kép. Az érzések továbbra is kavarognak. Amikor a kabát rajtam landol, akkor egy pillanatra összerezdülök, hiszen váratlanul ér. Végül kicsit fészkelődöm az ágyon, ha van párna, akkor a fejem alá rakom, majd a kabátját szinte takaróként használom. Nem érdekel, hogy mennyire nyeri el a tetszését, bár annyira nem bánthatja, hiszen akkor nem adta volna ő maga ide, még ha nem is a hagyományos értelemben. A kijelentése meglepett, kíváncsian pillantok rá, de nem mondok semmit se. Inkább csak úgy fürkészem őt, mintha csak bele akarnék látni. Látni azt, hogy mi fordul meg a fejében, hogy mit gondol, vagy miért mondta ezt. Figyeljük egymást, mintha csak az íriszekből, arcunk rezdüléseiből akarnánk megfejteni a másikat, többet megtudni róla. Könnyedén heverek ott az ágyon, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog közöttünk, de aztán hirtelen minden megváltozik. Szemeim elkerekednek, sietve ülök fel és úgy figyelem őt, mint még talán soha senkire se pillantottam. - Felejtsd el őt! Ha bántani mered…. – tettem felé egy-két lépést és a békés arc, pillantás hirtelen tűnt el. Helyette inkább félelem, rettegés és düh jelent meg. Bár azt magam sem tudom, hogy kit féltetem jobban, a barátnőmet, vagy éppen őt, hiszen azt pontosan tudom, hogy Celt se kell félteni. – Bár úgyse tennéd meg. Ha nekem akartál volna fájdalmat okozni, akkor már megtetted volna… - szólalta meg egy kisebb habozás után. Nem, nem tenné meg, hiszen azzal maga ellen fordítana, azt meg biztosan nem akarja. Magam sem tudom, hogy miért voltam ebben biztos, de az voltam. Nem akar nekem ártani, csak szereti a frászt hozni rám, esetleg elbizonytalanítani? Miért? Csak nem fél? A gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, miközben karnyújtásnyira álltam már tőle és úgy pillantottam le rá, min… fogalmam nincs mi is lenne a legjobb szó, hiszen túl sok érzés uralt azokban a pillanatokban.
- Rázod a pofonfát, szív? Tetszik, hogy ezt az örökké békés és kedves nőcskét ki tudom hajtani a béketűrésből. Onnan már csak pár ugrás az igazi szenvedés. Vagy szenvedély. A csuklója emlékezteti rá, mit tettem vele, ahogy a feje is és még csak nem is tud arról, hogy bántam más testrészeivel. Sehogy. Nem téptem le a liliomot. Azt akarom, hogy majd maga adja magát nekem. - New York, New York. Nem csak a te hazád, darling... Reméltem, hogy a legfőbb veszélyekről kiokosították. Nem? Nem. Oké. - Eszel kását vagy nem eszel kását? Erről van itt szó. Mindkettőnknek igaza van. Az üres és a teli gyomor egyaránt üzen. Egy végtelen történetet hordoz. Miért bíznám rá a sorsomat? Mikor már eddig is azt tettem? Az izgalom láza fertőz meg és a biztonság lakatjai meginognak. - Tessék! Szúrd át a szívemet, ha képes vagy rá! Tedd meg, ami illik, add meg, amit érdemlek! A piszkavas a kezére állhatna. A mese csak móka és máz, méz, mű és nem való. Nem képes belém mártani a halál vasát. Recipe ferrum, mondták az ókori gladiátoroknak, amikor veszítettek. Belsejükbe kellett fogadniuk a fémet. Én nem fogom. Cori nem képes rá. Cori? Már becenevet kap? Azt bizony. Érzem, hogy a jelenlétének nem lenne szabad jelen lennie. Ahogy mellettem terem, közel s távol, az maga a tiltás szenvedélye, a határok átlépésének hasat és ágyékot borzongató csodája. Kabáttal melengetem benne a kígyót. A tekintete mintha belemászna a vesémbe és felborzolná, fájó szúrásokkal illetné. Értem őt és ő is kezd engem érteni. Felettébb veszedelmes. De ettől oly vonzó. A halállal kezdek szövetségre lépni. Egy előttem fekvő nő kihasználatlanul. Hozzá sem érek, csak nézem. Fatökű nem lettem. Érzem, mire hajt a vérem. - A bosszúd édes lenne, igaz? Ahogy közeledik a rettegett barátnő, Celeste őrzője és védője, arcomra földöntúli mosoly költözik. Most érzem elérkezettnek a pillanatot. Kéz nélkül, teljes szabadsággal. Ha a nő menekülni kíván, még támadhat is. Nyílt felületet talál. Ha mégsem teszi, ajkam az övét éri. Celeste emlegetésével csábítottam igazán közel és most támadom meg az ajkát, elmerülve abban, ha engedi. Hozzá sem érek, kezeim a hátam mögött állnak vigyázzban. Igazat szólnak azok a csábító ajkak. A vágy pusztításra hajtott, de megálljt is parancsolt. Nem értem az egészet. A szabadságot kívánom, hozzon akár féktelen életet és örömet, akár halált és pusztulást. Csókkal kívánom illetni őt, aki magában hordozza a Nőt, az életet, a csodát, aki mindennapjaimat megédesítheti. Egy ujjal sem nyúlok hozzá, csak vággyal csábítom, ahogy én is csábulok. Nincs jövő, nincs múlt, csak jelen. Egy pillanat és talán a következő. Meg az azutáni.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Most kellene megijednem? – kérdeztem csak vissza egy kisebb pufogás közepette, arra pedig, hogy minek is hívott inkább nem reagáltam semmit se. Lehet, hogy félnem kellene tőle. Sőt biztosan ezt kellene tennem és ezt is tettem az első pillanatokban, de aztán még se ment teljesen. Valami megrepedt, valami utat tört magának és hozzáköt, ahogyan talán őt is köti hozzám valami. Pedig nem kellene, egyszer már megtámadott, mi a garancia arra, hogy többé nem fogja… Én… - Akkor talán ott kellene lenned, ha az a hazád… - feleltem kissé talán szúrósan, hiszen a hazánk ott van, ahova a szívünk húz. Az én szívem is húz oda, de már ideköt. Nem tudnék csak úgy visszamenni abba a városba. Túl sok emlék köt ide, túl sok fájó dolog köt amoda, amikkel nem akarok szembe nézni. Nem felelek arra, amikor a kásás hasonlatával jön elő. Fogalmam sincs, hogy mit akarok, vagyis talán tudom, de azt is tudom, hogy veszélyes. Fogalmam sincs, hogy ennek a fura keringőnek mi lesz a vége, hogy mit fog hozni a következő perc. Egyszerűen nem látok előre vele kapcsolatban, a helyzetről vagy arról éppen, ami belül zajlik. Hirtelen úgy érzem, hogy ismeretlen terepre keveredtem, hogy nem tudom merre kéne menni, mit kéne tenni vagy mi lenne helyes, de talán utóbbi annyira nem is érdekel. Valami miatt még látni akarom, talán tudom az okát is, de képtelen vagyok ténylegesen kimondani, még belsőhanggal se. Csak kerülgetem, mintha attól tartanék, hogy azzal megpecsételem a sorsom, vagy talán csak megégetem magam úgy, hogy abból már soha többé nem lesz menekvés. Amikor meghallom azt, hogy szúrjam át a szívét, akkor csak elnevetem magam. Ahogyan az ágyon fekszem a pillantásom a plafonra téved és megrázom a fejemet. Tudja, hogy nem tenném meg, ahogyan talán más se. – Néha a halál nem büntetés, hanem kegyelem… - nem fejezem be a mondatot, ha szeretné akkor tegye meg ő. Nem vagyok gyilkos és talán sose lesz az belőle. Nem tudom, hogy képes lennék-e csak úgy behúzni valakinek. Akár neki, akár másnak. Talán igen, de Abigail se tűnik túl harciasnak, inkább kedves, aranyos és gondoskodó, így emiatt érzem azt, hogy van számomra is remény, hogy nem vagyok teljesen kívülálló az őrzők között. A kabátja melegen tart, idővel pedig ismét őt fürkészem, mintha még inkább belé akarnék látni, megérteni őt, de miként is érthetném meg őt, ha saját magamat se értem meg. Nem olyan régen még menekültem, most meg… Mielőtt elmerülhetnék igazán a gondolataim között sikerül a tűzet is felcsiholnia bennem, de nem jó értelemben. Celeste tud vigyázni magára, de akkor se merjen hozzá nyúlni, bántani őt, mert nem köszönné meg, amit kapna tőlem. Bár vélhetően nekem jobban fájna az is, ha csak úgy neki rontanék, de pont nem érdekelne abban az esetben. Vajon ő képes lenne ténylegesen bántani engem, vagy sose? Egyre közelebb értem hozzá közben. - Édes? Miért is lenne az? – kérdeztem meg összefont karral, miközben nem éppen kedvesen néztem rá. A következő tettére viszont egyáltalán nem számítottam rá. Nem akartam eleve neki bemosni, vagy bármi, de könnyedén belém fojtotta a szót a következő tettével és ha eddig nem lett volna eléggé kusza minden, akkor csábító ajkaival eléri, hogy még inkább összezavarodjak. Egy pillanatra lefagyok, de végül a vágy magával ránt, egy olyan vágy, amilyet még korábban sose éreztem. Kezem arcára siklik és rövid időre hagyom, hogy magával ragadjon a pillanat, majd végül sietve tolom el magamtól, ha hagyja… Zavarodottan pillantok rá és hátrálok is. Szőke tincseimbe túrok. Szeretnék a közelében lenni, de a veszély, a múlt és az ismeretlen jövő ott csengett a fejemben, mint valami vészjelző. Érezhette és láthatta is, hogy nem volt ellenemre a csók és szívesen vesznék el benne újra, de mégis egy-két lépés távolságot tartottam fent, mintha csak félnék valamitől. Félnék attól, hogy elveszi az eszemet és utána megfoszt mindentől, amit ő ébresztett bennem… Bár egyre inkább nem érdekelt, hogy mennyire helyes és mennyire nem az, ami itt történik, hiszen érezni szerettem volna újra a bűnre csábító ajkainak a játékát...
Azzal már rég elkésett. Az első találkozásunkkor ijedt meg elég rendesen. Ez éltetett és a látvány. Most már inkább az utóbbinál maradok és ami kibontakozik belőle, az fura, egyre furább. Nem, nem az ijedtségre vágyom. Az is egész jólesik, de kezd belevegyülni valami más. Hogy Ő kivételes, nem kéne ijesztgetni. Ezt viszont nem kötöm az orrára. Kapott ma bőven, láttam rettegni. Legyen elég. - Talán felülök a buszra és visszamegyek... Mit szólnál? Megtehetném. Megtudtam, hogy nem köpött be. Ma este se tettem olyat, ami visszafordíthatatlan. Nem tettem? Nem vágtam le a karját, meg ilyesmi, de ami történt közöttünk, bennünk, az azért nyomot hagy. Dehogy fogok én hazautazni. Ő se így értette. Csak piszkálódik, mert folyamatosan bántom. És ennyi elég neki. Egy kis beszólás. Hjaj, kezdek valami olyat érezni, amitől én ijedek meg. Az Élősködő nem, neki tetszik a helyzet és kedveli Corinne-t, de én tartok a dologtól Csak táncolunk a tűz körül, de nem tudjuk, hogy beleugranánk-e és elégnénk-e szívesebben vagy az esőt várjuk, hogy eloltsa. Csak megy a vad vitustánc, egyre ádázabbul. Amivel Corinne-t vádolom, az rólam is elmondható. Összezavarodtam. A hülye kérdésre pedig csak nevetést kapok. Pont ezt vártam. Azért kötözködni még lehet. - Szerinted elhiszem, hogy te nem kegyelmezel? Ez megint nem több, mint vagdalkozás. Nem gondolta komolyan. Lassan ott tartunk, hogy semmit nem gondolunk komolyan, amit a másiknak mondunk. Mert félünk kimondani az igazságot. Bántó szavak mögé rejtjük. Mint az óvodában, ahol Johnny meghúzza July haját, mert tetszik neki. A szemeinkben van az igazság. Azok nem hazudnak. Én tudnék velük kamuzni, de most nem megy. Celeste emlegetésével kiugrasztom a bokorból a nyulacskát vagy inkább az anyatigrist. Hűha! És megtörténik, aminek nem bírok ellenállni. Túl közel jött. Túl közel maradtam. Nem érdekel a bosszú. Megint csak össze-vissza beszéltem. Ahogy a száját érem és megkapom a viszonzást, melegség önti el a testemet. Most érzem azt, hogy megtörtént, amiért jöttem. Ha csak agyonütöttem volna vagy felvágom, akkor feleennyit se éreznék. És én nem vagyok kéjgyilkos. Nem az éltet, hogy leszakítok egy virágot, aztán az egészet széttaposom, szárastól, gyökerestől. Ez a virág éljen soká! És érzem, hogy viszonzásra találok. Basszus, ezt így kellett? Ennek így kellett történnie? Vágyunk egymásra, de félünk is. Legfőképp magunktól. Csak nézem Corit, ahogy hátrál és a hajával babrál. Elmosolyodom. És ez nem a farkasvigyor, a lecsapni készülő, győzelmében biztos csúcsragadozó diadalittas arckifejezése. Ez az öröm pillanata, a közös örömé. De meddig fog tartani? Megvakarom az arcom, egy ujjal, gondolkodóan, aztán hátat fordítok. A tüzet nézem. - Ugye tudod, hogy senki nem él örökké? Én sem. Fellobbantak a lángok. Egyszer kialszanak, ahogy a tudatunk, a létünk is. Addig kell kihasználni, a vágyra hallgatni kell. Igazából nem annyira szeretem a tüzet. A víz az én kedvencem. De most kell, mert Cori megfagyna. Nem a gyerekem lehetne, hanem a nem is tudom, hányszoros ükunokám. Meg tudott érinteni. Majdnem 150 év után újra bekövetkezett. Grönlandon érzem magam és otthon, Brémában. A kandalló előtt, a családi tűzhelynél, a nagy, bükkfa ebédlőasztalnál. Karba tett kézzel álldogálok és várakozom. Nem megyek oda Corihoz. Szeretnék, de félek, hogy elsietem és olyan fába vágom a fejszémet, amiből nem tudom majd kihúzni. Jó lenne. Biztos? Nem tudom. Hirtelen úgy érzem, semmit sem tudok. Ezért jöttem? Most mi következik? Azt érzem, ki kell üvöltenem magamból a történteket. Fejemet átalakítom és a farkasbuksi a plafon felé nézve kezd fájdalmas, szinte kínkeserves vonításba. De lehet, hogy csak üzen a világnak, megüzeni, merre tart most az élete. Az Élősködő feláll a helyéről és Corit nézi. Figyelmesen, tapasztaltan, türelmesen.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Szíved joga odamenni, ahova szeretnél és akkor távozni, amikor akarsz. – feleltem neki könnyedén, miközben továbbra is őt néztem. A világért se vallottam volna be azt, hogy nem akarom, hogy elmenjen, de vélhetően az energiáim, vagy az érzéseim egészen könnyedén árultak el engem. De voltam annyira dacos hirtelen, hogy ne azt mondjam, amit esetleg hallani akar, vagy amit én mondanék valójában. Nem lenne szabad hagynom azt, hogy a bőröm alá férkőzzön, de ezzel már szerintem elkéstem, mert megtette. Nem akarom, hogy elmenjen, nem akarok arra gondolni, hogy esetleg nem láthatom többé. Pedig ő tette tönkre az életemet, ő szakított el a családomtól, miatta utaztam egészen idáig úgy, mint egy szökevény. Félnem kellene tőle és félek is, egy részem azt teszi, de egy másik… fogalmam sincs, hogy mi történik velem, hiszen nem lenne szabad, de még se tudom megakadályozni ezt az egészet. Még akkor se, ha részben őt is hibáztattam egykoron amiatt, ami köztem és Byron között történt… hogy zátonyra futott ennyi év után a kapcsolatom… Nem helyes, de valahogy nem érdekel az, hogy helyes-e, vagy nem. Csak azt tudom, hogy még látni szeretném őt, találkozni vele és megérteni őt. - Hinni valamiben és az igazság között olykor nagy különbség lehet. – feleltem még mindig egészen komolyan, majd pedig szőke tincseimbe túrtam, miközben benedvesítettem az ajkaimat. Miért akarok csak azért is ellent mondani neki? Miért dacoskodom tovább? Mintha csak a sorsomat akarnám kísérteni, vagy menekülni az elől, ami úgyis elkerülhetetlen. – Másrészt miért gondolod azt, hogy megkegyelmeznék? – kérdezem meg kíváncsian. Bár ha a többi kérdésemre se kaptam sokszor választ, akkor miért pont erre kapnék? Ez körülbelül olyan, hogy miért tőlem várná a feloldozást a tetteiért? Azt is egészen hamar sutba vágtuk, mármint a témát. Mintha mind a ketten csak kerülgetni akarnánk a forró kását. Pedig egy idő után nem lesz menekvés. Nem sokkal később pedig már nincs menekülés, nem lehet tovább elfutni az az áradat elől, aminek a lángjai elkezdtek lángra kapni, mint a kandallóban lobogó tűz. Ajkaink könnyedén érintik egymást, és még ha eleinte nem is adom meg azt, amire mind ő és mind én vágyom, végül egyszerűen csak beadom a derekamat, amíg valami meg nem szólal a fejemben. A mámorító pillanat könnyedén lepi el a fejemet, de végül mégis csak sikerül hátrálnom. Hiába a pár lépés, ajkának játékát még mindig az enyémen érzem és még mindig perzsel. Úgy perzsel, mintha csak valami bűnt követtem volna el és talán így is van, de mégis újra és újra érezném. S pontosan emiatt nem mozdulok. Nem hagyhatom, hogy csak úgy elvegye az eszemet. - Igen, tudom… - szólalok meg egy kisebb habozás után, majd lehuppanok az ágy szélére és onnan figyelem a tűzjátékában a sziluettjét. A fejemet is picit oldalra billentem és úgy nézem őt. – Ezért addig kell küzdeni és kockáztatni azon dolgokért, amikre vágyunk, amíg élünk és nem utána… Nem az utolsó pillanatban megbánni… - hogy miért mondom ezt? Fogalmam sincs. Mintha csak talán részben saját magamnak, másrészt meg neki akarnám mondani ezt. Mintha csak egy belső jó tanács lenne, amit olykor annyira nehéz megfogadni és figyelni rá. Mielőtt viszont teljesen elmerülhetnék a gondolataimban hirtelen farkas fejet ölt, mire kicsit még hátrébb csúszom az ágyon, hiszen ezt még mindig teljesen tudtam megszokni. Hogy akkor, amikor akarja és úgy, ahogyan ő akarja farkas alakot tud önteni. Aztán pedig kezdődik a vonyítás is. Amit nem tudok hova tenni, de nem állítom le egyből. Kellenek percek, mire bátorságot gyűjtök és óvatosan lépek közelebb hozzá, miközben a kezem pedig a vállára siklik. - Azt akarod, hogy hívatlanvendégeink legyenek? – ennyit kérdezek tőle, hiszen az érintésem sok mindenről árulkodik. Szinte kérlelő, hogy ne tegye, mert… nem tűnik boldog vonyításnak. - Mi a baj? - Majd pedig megdörzsölöm végül a fejemet, hiszen megint sikerült kicsit hirtelen mozdulnom… Arról pedig fogalmam sem volt, hogy a korábbi dolgok miatt pedig már uton is vannak a "hívatlanvendégek"...
- Úgy is lesz. Ez remekül hangzik, de igazából tudom, hogy nem csak enyém a döntés. A kiscsaj egyszerűen hatással van rám. New Yorkban sem kérte, hogy hagyjam el a várost. Most sem kéri, hogy maradjak. Én döntök, persze. Az alapján, amit ő tesz velem. Manipulál, bent táncol az agyamban, kaparássza a koponyám falát. És ő néz ki a szemeimen. Néha ilyen érzés. Nem megyek én el. Se a városból, se ebből a házból. Viszont azt se tudom, mit fogok még itt csinálni. Csak Corinne közelében akarok lenni. Még nem vagyunk túl mindenen. Csak a szárnyainkat próbálgatjuk, a repülés ezután jön és majd elválik, hogy Ikaruszhoz vagy a fehérfejű rétisashoz hasonlít a röppályánk. - Ilyen dumával nem lennél népszerű az egyházi arcoknál... Igazat mond. Hinni a templomban kell. Én hittem. Sokáig jártam oda és az egész életünket áthatotta a vallás. Találtam ott valamit, igazságot, erőt és tartást. A háborúk ellenére is. Aztán minden felborult, megismertem a világ igazi arcát. Már mást jelent nekem a hit. - Ó, hát véreskezű hóhér vagy te, belek kifosztója, a zuhanó penge nagymestere! Élvezed, mikor a véres fejek gurulnak a lábad előtt, mi? Ez annyira áll távol tőle, mint tőlem a Bambi meg a Micimackó. Csak dacoskodás ez, a megrettent nő ócska védekezése. Próbálja legalább az önérzetét, a becsületét védeni. Azzal, hogy képtelenségeket mond. Én meg kigúnyolom, még bele is kuncogok a végébe mélyen, macisan. Aztán ledobjuk a láncainkat, elhagyjuk az ellenkezést és megtörténik. Amire vágytam vagy amitől tartottam? Mindkettő. Élvezzük a megbánást és megbánjuk az élvezetet. Szétröppenünk, mint a morzsaszedésben megzavart galambok. Nem a technikája hatott meg. Az se rossz, de az egész lénye, az illata, a hajszálak, a két fényszóró, amit szemnek neveznek és a közelség. Ez így együtt maga volt egy forró kemence. Beleugrottam, aztán ki is pattantam, mert túl heves volt. Túl veszélyes. Túlzottan is jóleső. Csak nézzük egymást, a tekintetből próbálunk magyarázatot kiolvasni. Cori szemeit úgy bámulom, mint a kristálygömböt, amiből a kendős fejű, színes ruhákba burkolt vándorcigány megmondta a jövőt. Sajnos én nem látom. A szétválás fura érzés. Én hátat fordítok, a csaj feneke puhán landol az ágyon, hallom. Mit csinálunk itt? Mit teszünk egymással? A tüzet bámulom. Nem szeretem, de most megnyugtat. - Ja. Szívemből szóltál. Ismerem azt a megbánást. A halottak szemei nagyon beszédesek. Nem nevezik meg, kiket félnek hátra hagyni, mit nem tettek meg, amit kellett volna, amire lett volna lehetőség. Nem is kell. Az érzés, a tudat ott van a kialvó szemek tükrében, az apró szembogár mesél az elmulasztott lehetőségekről és az elkövetett bűnökről. A beteljesületlen vágyak ordítva ugranak ki belőle. Ahogy belőlem is. Megérzem, ahogy Cori ijedelme megint felerősödik. Elmosolyodom, mert ez azért ismerős és kellemes érzés. Kezd vegyülni, hígulni. Nem mindenki félelme tud meghatni. Valami változik. Valami utánam jött és kezd megszállni, átalakítani. Veszedelem. Édes rizikó. - Mert mi nem azok vagyunk? Nem hívtalak. Csak berúgta az életem kocsmájának ajtaját és rendelt egy málnaszörpöt. Onnantól nem volt mese. Most én csörtettem be hívatlanul az ő rezidenciájára és a tornácon kiabálok. Az érintésével és az aggódó kérdéssel nem is törődve egyszerűen elsétálok. A villanykapcsolóhoz. Katt. Sötét lesz. Ilyenkor az ismeretlen álmok életre kelnek, megindul a képzelet. Mert az érzékek cserben hagyják az embert. Én látok, meg némi fény beszűrődik a csillagos éjszakából, úgyhogy Cori se érezheti magát egy barlang mélyén. Tisztaság. Ennek jött el az ideje. Hátamat a falnak vetem és csak figyelem a lányt. Hallgatom, nézem. Érzem. Érezni akarom. Mi történik itt? A távolban hallom a testvéreimet, a közönséges farkasokat. Válaszoltak. Szerintem nem fognak ide jönni. Ez messze van a biztonságos területüktől. A fal tövében találok egy golyóstollat. Átdobom a szoba másik végébe, hadd zavarjam meg Corit. Nem lennénk egyedül? Jött még valaki? Ellenség? Barát? Ha egymásról el tudnánk dönteni, hogy melyik, akkor már haladnánk. A szám szélére gyilkos mosoly kúszik ki. Karba tett kézzel nézem a műsort.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Nem lehetünk mindenkiknél szimpatikusak. – feleltem könnyedén, hiszen nem is gondoltam most az egyházi arcokra. Arról pedig fogalmam sem volt, hogy ő mennyire hívő, vagy esetleg volt egykoron. Én nem akarok ilyen téren senkit se megbántani, de arra már magamtól is rájöttem, hogy nem kedvelhet mindenki minket. Még akkor se, ha igazán kedvesek vagyunk az emberekkel. Meg a hit is eléggé szerteágazó tud szerintem lenni, de ebbe most nem akartam belemenni. - Lehet ez a kedves kinézet és természet csak egy remek álca, aminek te is bedőltél. – fontam össze a karomat magam előtt, mintha csak ezzel akarnám őt távol tartani magamtól. Attól, hogy a vesémbe lásson, mert egyáltalán nem tetszett az, hogy nem nézné ki belőlem azt, hogy képes lennék valakinek ártani, mert így az az illúzió is tökéletesen elreppent, hogy valamennyire képes lennék megvédeni magam. Nem lennék és erre már szerintem ő is rájött, ahogyan nem is tudnék direkt senkinek se ártani. Nem tudom, hogy mi lakozhat azoknak a szívében, akik erre képesek, de talán nem is akarom pontosan megérteni, hiszen nem akarok olyanná válni, akit nem rendít meg valakinek az életének az elvétele. Még akkor se, ha esetleg az illető megérdemelné. Talán tényleg naiv vagyok, de szeretnék abban hinni, hogy a halálon és a gyilkosságokon kívül van más megoldás, egy békésebb út. Aztán pedig könnyedén csap be a villám oda, ahova talán nem kellene. Mintha csak hirtelen kiengedtük volna a palackból a szellemet… viszont, ha eddig nem lett volna eléggé nagy a káosz, akkor most már tuti az lett, ahogyan engedtünk a vágyaink egy részének. Olyan vágyaknak, amiknek sose lett volna szabad teret engedni. Ajkaink játéka egyszerre csábítgató, mámorító, de ugyanakkor valamiféle különleges veszélyt is hordozz magában. Nem ismerem őt, míg én számára nyitott könyv vagyok, addig ő… Nem tudom, egyszerűen mintha képes lennék megfejteni őt néha, de aztán hirtelen minden jelet eltűnt és újra ott vagyok a zavaros vízben, aki nem találja azt, hogy mi is lehet az igazság, vagy mi jár a másik félnek a fejében. Hamarosan pedig hátrálok, hiszen nem engedhetem azt, hogy esetleg tényleg belesétáljak a csapdájába. Nem, ez nem helyese, még akkor se, ha a lényem egy része vágyik a közelségére. Mintha csak két ellentétes pólus küzdene meg odabent egymással miatta, az ismételt felbukkanása miatt… Vonyítása egyszerre rémisztő, míg valami más is kihallatszik belőle, vagy talán csak én képzelődöm. Ki tudja, hiszen utóbbin se lepődnék meg, hiszen úgy érzem, hogy a káosz most túl nagy, túl erős. Én pedig nem találom a kivezető utat. Azt, amelyik megmutatná, hogy mi lenne a helyes, már ha ebben a helyzetben, ebben az érzelmi kavalkádban lenne bármi helyes is. - Szerintem te voltál az, aki önkényesen úgy döntött, hogy felbolygatja az életemet. Akkor és most is, nem fordítva. – hívtam fel a figyelmét egy aprócska tényezőre, ami nem elhanyagolható. Lehet én jártam rosszkor rossz helyen, de ő követett egészen addig, amíg el nem üldözött. Most pedig szintén ő jelent meg ezen a vidéken, amit nem bántam, de attól még féltem kissé tőle, vagy talán olykor-olykor túlzottan is. Máskor meg fura módon biztonságban éreztem magam mellette, mint amikor a farkasa feje pihent a lábaimon, vagy amikor a kezemet nyaldosta. Akkor az túl békés volt, mintha csak valami olyan kötelék kezdett volna fonódni közénk, ami túl veszélyes lehet, ugyanakkor túl értékes is akár. Vajon merre fog idővel elbillenni a mérleg? Figyelem, ahogyan távolodik, miközben a kezem könnyedén hullik vissza a testem mellé, amikor viszont lekapcsolja a villanyt, akkor csak sóhajtok egyet. Lehet, hogy az égitestek valamennyire adnak fényt az ablakon át, de az vajmi kevés volt. Nem értem, hogy mire jó ez, de ha a frászt akarja rám hozni, vagy csak az idegeimen akar táncolni, akkor nem leszek ebben ismét partner. Szórakozzon másnak az elméjével, de alig, hogy ezt végig gondolom könnyedén csap valami zajt. Sietve kapom fel a fejemet és pillantok a hátam mögé, de nem látok semmit se. Sietve fürkészem végig a helységet és idővel ismét megtalálom őt, és igyekszem a félelmet kizárni a lényemből. Aztán pedig könnyedén kapom fel a közelemben heverő kabátot. Azt se nézem, hogy kié, de nem maradok. Nem fogom hagyni, hogy csak a bábja legyek, vagy éppen azt élvezze, hogy miként képes rám hozni a szívbajt. A cuccaim se túlzottan érdekelnek. - Élvezed, mi? – csak ennyi hagyja el az ajkaimat kissé dacosan, majd ha nem állít meg, akkor sietve nyitom ki az ajtót, ha sikerült odáig elbotorkálnom, majd pedig hagyom, hogy az esti szellő könnyedén csapja be. Nem érdekel az se, hogy a szellő nem éppen baráti simogatásba kezd, hanem annál azért erősebben tombol. Csak nem lehet annyira veszélyes az erdő, hogy ne jussak vissza épségben a városba. Nem akarom, hogy a fejemmel szórakozzon ilyen módon, hogy a frászt hozza rám. Nem vagyok olyan erős, mint talán a legtöbben, de talán pontosan emiatt gondoltam úgy, hogy a friss levegő segíthet, de hamarosan sikerül ismét megcsúsznom, viszont legalább az egyensúlyomat megtartom, ha kijutottam a házból… közben pedig könnyedén motyogtam az orrom alatt mindenféle hülyeséget, vagy éppen bátorító dolgot, hogy nehogy a végén tényleg túlzottan a frászt hozza rám valaki… Ha nem engedne távozni, akkor csak őt fürkészem és igyekszem a félelmeimet elzárni előle. Nem akarom, hogy érezze, hogy ennyire könnyedén rám tudja hozni a frászt. Hogy a mosolya mennyire ijesztő, ha esetleg a közelébe jutottam és láthattam azt. Mintha csak hirtelen az a férfi, akit pár perce láttam, éreztem az teljesen eltűnt volna és ismét egy másik került volna a helyére. Az, aki egykoron New Yorkban szórakozott volna velem és ennek a gondolatától még a nem létező szőrszálam is tuti az égnek álltak.
- Az öntudatos nő bölcs mondása... Pedig ő még nálam is szimpatikus akar lenni. Igaz, ennek más oka is van. Valami, ami túlmutat a morcos stílusomon és Corinne félelmén. - Akkor ereszd ki a karmaidat, bébi! Talán félsz? Én direkt nem teszek semmit. Csak hergelem. Eltörne a kezeim alatt, mint a gyufaszál. Ha magamba nézek, olyat látok, ami miatt behunyom a szememet. Egy nő, aki fél, retteg, még dacoskodik is, élmény lenne legyűrni az akaratát, mégsem akarom. Nagyon kevesen érdemelték ki a tiszteletemet és nagyon rég született olyan ember, akiről ez elmondható. Leifman jut eszembe. Hogy nincs szívem, mi? Ez nem csak a szív játéka. Testem, lelkem kívánja a lány testét és lelkét. Durva ezt kimondani. Mert most így érzem, de mi lesz reggel? Vagy jövő héten? Sok idő van már mögöttem, de talán még előttem is. Nem kapkodok, óvatos vagyok. Vízbe dobom a vágyat és ha igazi, úgyis kiúszik. Máskülönben meg csak pusztuljon! Hahh, ha ilyen könnyű lenne... Az üvöltésem mindent magában hordoz, ami az elmúlt órában átrohant a fejemen. Minden bizonytalanságot, zavart, örömet és vágyat. Azt is, ami nem teljesült. - Te szentséges szűz, megvárjam, amíg leszáll a menny, hogy magába fogadjon? Ó, hogyne. A vágyaink után mentünk. Elfordíthatta volna a fejét, de nem, ő nézni akarta, amibe belecsöppent. Aztán ment a zsarukhoz. És ma is kitett magáért. Egy tócsába nyúltunk, egy víz piszkolta be a kezünket. Akkor is, ha én könyékig benne voltam, Corinne pedig csak ujjtövig. Azt érzem, hogy jó vele kötözködni. Ha nem érdekelne, már egy fejjel kevesebbet hordozna vagy csak hagytam volna, hadd kiránduljon a lejtőn való lezúgás után. Nem hagyott érintetlenül, ahogy az ágyon együtt voltunk. A fenevad a szépség karjaiban. Lesz még ilyen? Lehet még? Van értelme? A játéknak van. Beköszönt az éjszaka, lehunyja szemeit és a sötétben feltámadhatnak a nappal szörnyei, akik csak arra várnak, hogy előbújhassanak. A szekrény mumusa és a recsegő padló alatt lakó rém. Meg a kósza golyóstollak szelleme. Az érzések csalódást okoznak. Nem sikerült hatni a csajra. Jobban megismert, mint gondoltam. Azt mondják, nem csak a szavakkal és a testekkel lehet találkozni. A tudat, a szív, a lélek, nevezzük, akárminek, valami, ami nem látható, nem fogható meg, valami ilyesmi képes kilépni belőlünk és útra kelni. Azon az úton találkoztunk mi, mélyebben, mint mások. Az igazi arcunk meglátta a másik valódi ábrázatát. Ez hülyeség volt. Azért várok. Corinne elindul. Valamerre. Tudjuk mi, mit akarunk? Meddig pakoljuk még az ágyneműt a kincsre? Meddig kell rejtegetni azt, ami elhozza az aranykort? Halk, de hosszú és mély kacaj a válasz. Nem állítom meg. Hagyom egész az ajtóig jutni. Mikor kilép, a szél felsüvít, majd bevágja a fát. Akkor indulok el én is. Ahogy vagyok, kabát nélkül. Lassan nyitok, hogy jót nyikorduljon. Mint a manó, úgy motyog. Ahogy meglátom, hogy megint csúszik, már várom, hogy seggre üljön. De nem. - Tudod, hogy magad elől menekülsz, ugye? - szólok utána kellő hangerővel, nem kiabálva. Aztán elindulok. Megyek utána. A ház tele van cuccal, előbb-utóbb visszajön ezekért. Most nem fontos, mit hagytunk ott. Az számít, mi van előttünk. - Corinne... - a hangom szelíden szól, szinte udvariasan. Azt szeretném, ha magától állna meg. Lesz még este, lesz még nap. Tudom. De ennek sincs még vége.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Vagy talán csak másabb vagyok, mint te. Hmm, az se kizárt, hogy én még hiszek abban, hogy nem mindent csak a nyerserővel lehet elintézni. – pillantottam rá komolyan, hiszen tényleg sose voltam egy harci maca. Az valahogy nem én lettem volna. Mindig inkább hittem abban, hogy kedvességgel több mindent el lehet érni. Képes voltam abban hinni, hogy még a legzordabb jellemnek is a páncélja alatt van szíve, amire lehet hatni. Talán emiatt fura voltam egyesek szemében, vagy talán még kedvesebb jelzőkkel illettek engem, de sose gondoltam azt, hogy meglátni a jót a rosszal szemben naivság lenne. Féltem-e? Még szép, hogy igen, hiszen egyik pillanatban úgy éreztem, hogy mellette lehetnék biztonságban, míg a másikban pedig úgy éreztem magam, mintha tőle kellene futnom, menekülnöm és ez borzalmas volt. Bonyolult volt ez a helyzet, nem is kicsit. Fogalmam sem volt arról, hogy ha a nap vajon miként fog érni minket, vagy éppen a titokzatos éjszakai égbolt alatt mi fog még történni. Magam sem tudtam, még akkor se, ha a szívem súgott valamit, vagy éppen az eszem mondott valamit. A kettő egyszerre tűnt igaznak, ugyanakkor rémisztőnek is, ahogyan a gondolatok ezrei egyre inkább összekeveredtek. - Imádod kiforgatni mások szavait, igaz? Ezzel próbálod leplezni ezt, vagy nem elfogadni azt a tényt, hogy valaki előtt talán nem működik a jól felépített páncélod? Képes látni azt, amit még te se akarsz? – vontam fel az egyik szemöldökömet és kíváncsian fürkésztem őt. Fogalmam sincs, hogy honnan volt bátorságom mind ezt kimondani. Szembe „szállni” vele. Egyszerűen képtelenségnek tűnt minden, hiszen egy részem még mindig azt súgta, hogy nem akarom azt látni, amit látok. Nem akarok sejteni semmit se, ahogyan érezni se ezt, de akkor se tudtam elűzni. Hiába igyekeztem, mert hatással volt rám. Nem is kicsi hatással és ez a tény nem minden esetben tetszett, vagy magam sem tudtam még felnőtt nőként se, hogy mihez kellene kezdenem. Nem olyan régen még az életem sínen volt, most pedig… mintha csak egy folyósodrásában állnék és nem láthatnám előre, hogy hol is fogok partot érni, vagy a parthoz vezető úton mi fog még velem történni. Farkasa egykoron, a ragadozó egykoron a frászt hozta rám, most meg, pár perccel korábban olyan békés és szelíd volt. Mintha csak a múlt valami rémálom lett volna, miközben ez lett volna végig a valóság. Ahogyan az eddigi események alapján talán jobban tartok tőle emberi alakban, mint a fenevadtól, ami benne lakózik. Ez pedig még ijesztőbbé tette az egész helyzetet. Hamarosan pedig könnyedén fogom távozóra, pedig fogalmam sincs, hogy merre kellene mennem, de valahogy még az erdőben való elveszés is csábítóbbnak tűnt, mint vele egy fedél alatt maradni jelenleg, mert magam sem tudtam, hogy mit fogok tenni a közelében, vagy éppen milyen tettével mit fog előcsalogatni… Amikor meghallom a nevetését, akkor csak morranok egyet az emberien, és közben minél gyorsabban eltűnni onnan. Közben, ahogyan sikerül felhámoznom a kabátot magamra rájövök arra is, hogy sikerült pont az övét lenyúlnom. Remek, már csak ez hiányzott és bármennyire is ellenem akar lenni a természet azért a bajlódásom közepette sikerült megtartanom az egyensúlyomat és nem ülök ismét földre. A kérdésére nem felelek, inkább tovább motyogok az orrom alatt és megyek előre, mintha nem hallottam volna őt. Nem érdekel semmilyen nesz, se hang egészen addig, amíg ki nem ejti a nevemet. Van valami fura abban, ahogyan kiejti a nevemet. A lábaim mintha csak egy varázsszót hallottak volna és a földbe gyökereztek volna ennek köszönhetően. Lassan fordultam meg egy kisebb habozás után és őt figyeltem. Nem szólaltam meg, csak néztem őt, mint aki így is értené, vagy éppen így akarná megérteni a dolgokat. - Mit keresel itt? – tettem fel újra a kérdést szinte remegő hangon, és ha nem közvetlen előttem állt meg, akkor könnyedén szeltem át a köztünk lévő távolságot. – Volt egy életem, amiről azt hittem, hogy felhőtlen és mindenem megvan, aztán te megjelentél és mindent felforgattál. Mintha neked semmi se számítana, csak azt tennéd, amit tenni akarsz és fura módon mintha még az élet szeszélyes szele is melletted állna ebben… - éreztem, ahogyan a hangom elcsuklik, majd egy kisebb nevetés váltotta fel a csendet. – Hallottam egy történetet nem olyan régen, amiben azt mesélte valaki, hogy miként tépték szét a régi emberek lelkét a régi Istenek, mert féltékenyek lettek az ő boldogságukra. Azóta pedig mindenki ösztönösen keresi a másik felét, a lelke másik felét. Én azt hittem, hogy megtaláltam azt sok évvel ezelőtt, de aztán jöttél te és hirtelen csak minden kérdés nélkül megkérdőjeleztem az egész eddigi életemet. Teljesen abszurd, de mégis valami elkezdett megváltozni és nem tehetek semmit se ellene… - túrtam a szőke tincseimbe saját tehetetlenségbe, majd oldalra pillantottam, mint aki tényleg távozni akarna. Nem értettem, hogy miért említettem meg Abigailtől hallottak, vagy talán mégis jobban tudtam, mint szeretném, de képtelen voltam igazán szembe nézni. A történetben hirtelen nem a múltamat, Byront vagy magamat láttam, hanem őt és engem, ezt pedig nem értettem, hogy miként lehetséges. Ez pedig részben kissé ijesztő volt számomra, hiszen ő talán ismert engem, de én őt… aligha.. – Tényleg magam elől futnék? Ha én azt teszem, akkor te mit teszel? – pillantottam fel rá, majd megráztam a fejemet, mintha csak azt akarnám kifejezni, hogy ne is válaszoljon, mert biztosan megint valamit kitalálna csak, vagy gúnyt fog űzni ebből az egészből, ahogyan már néha megtette. – Nem akarok a játékszered lenni! – és a nyomatékosság kedvéért még meg is böktem a mellkasát, nem érdekelt az, hogy ez mennyire fog neki tetszeni, vagy éppen mennyire nem. – Egyszerre félek tőled, ami miatt elfutnék, de ugyanakkor valami megfoghatatlan ok miatt biztonságban is érzem magam a közeledben, ami miatt maradni akarok, megtudni azt, hogy ki is vagy valójában. Látni azt, amit néha megmutatsz, amikor megreped a fal… - a szavak pedig szinte megállíthatatlanul ömlöttek belőlem, ami szintén nem volt rám jellemző ilyen téren. Egyszerűen nem bírtam magamban tartani. Részben őt hibáztattam azért, hogy így felfordult az egész életem, hogy ennyi mindent kérdőjelezek meg az eddig életemmel és saját magammal kapcsolatban, ugyanakkor, ahogyan ki is fejeztem szinte eme káosz nélkül már talán élni se tudnék. Nem akarok felejteni, de nem akarok játékszer se lenni…
||Bocsánat, hogy ennyit késtem és köszönöm a türelmet.
- Az se kizárt, hogy nem csak te hiszed ezt... Tettem én erőszakos lépést ahhoz, hogy itt tartsam? Később igen, de nem ezzel kezdtem. Beszéltünk és született valami. Megláttam és született valami. A vágy. Benne is. Most se tartom vissza, nem fogom le, nem karmolom össze úgy, hogy lépni se tudjon, csak csússzon a vérében. Hatok rá. És ő is. Ettől kötözködni még jó érzés. A kétségkeltésben profi a csaj. Velem nem vetekedhet, de elég jó. Zavar is, hogy az Élősködő ennyire kedveli, már ijesztgetni se annyira akarja. Én azért próbálkozom. Kicsit össze is zavarom a farkasomat. Ez egy zűrös éjszaka. Már annyira közel voltunk. Vissza kellett táncolnom. Nem ijedtem meg, dehogyis! Nem vagyok már félős. Ha eljön a mindent magával ragadó vég, készen fogok állni rá és arra gondolok, amit már magam mögött tudhatok, nem arra, amit még elérhetek. A csúcson kell abbahagyni. Az előbb viszont nem ott ugrottunk szét... Először csak szolid manipulációval próbálkozom. Idegesítő kiröhögéssel, beszólással. Aztán követem. Nem is halkan, direkt jól hallhatóan megyek mögötte. Csak beszél magában, eldumálgat. A gondolatai nem bírnak belül maradni. Az enyémek gyakorlottabbak, régóta tuszkolom őket a fáskamrába és csak ritkán nézhetnek ki. Túl ijesztőek. Most is bemásztak abba az egy szóba. Egyetlen szó is képes a teremtésre. Érzem, ami történik. Látom és nemsokára hallom is. - Tudod jól - tárom szét a karjaimat egy gonosz(kodós) mosollyal. Őt. Mi mást? - Hát mindjárt belepirulok ebbe a sok dícséretbe... Tényleg mellettem áll a sors. Nem kaptak el az őrzők, sem a Falka. Mert Corinne-ba ültettem valamit, amiért nem adott fel. Ugyanaz a mag hullott belém is, ezért áll még a két ép lábán a hölgy. Az Élősködőt remekül írta le. Jön, lát és szétrúg mindent. Leborítja az edényeket a polcról, eltapossa a parazsat, kitöri az ablaküveget. Ez a csaj valami hátborzongatóan pontosan fogalmaz. Az én másik felem nem egy nő. Mindig másnak a képében toppan elém. Hasonlítanak, mégsem ugyanazok. Egy fél a másikhoz. Bölcs történet, misztikus, olyasmi, amit nem igazán kedvelek. Az igazság kitekert meséje. Előrehajtom a fejemet és finomabb mosollyal állok féloldalasan, karbatett kézzel. Az erdőt nézem. Majdnem eltűnt benne a szőke. Mikor mondta volna el ezeket? Meddig ment volna ezzel az óriási teherrel a szívén? Meddig hagytam volna, ha nem lépek, ha nem jövök utána? - A nagy változások sokszor váratlanok. Igazad van, Corinne. A parkban mindketten ráálltunk egy másik vágányra. És most futottak össze a sínek. Hogy ebből a vagonok összecsatlakoztatása lesz vagy egy nagyon durva baleset, az már csak rajtunk múlik. A tehetetlenségben viszont nem hiszek. - Akarnál tenni ellene? Én már próbáltam. Akartam. Nem esett igazán jól. Időnként kicserélődik az ember, aztán visszaáll. Szeretem ezeket a periódusokat is. - Én nem futok. Egy ideig próbáltam menekülni magam elől. Megijedtem attól a lénytől, aki bántotta a családját. Vagy a halál elől menekültem. Aztán beláttam, hogy úgy nem lehet élni. Lenézek az apró kis ujjra, ami a mellkasom bökdösi. Úgy lecsapnék rá. Csak megfognám. Megtördelném, megcsavarnám. Leharapnám és eldobnám. Ahogy szoktam néha. De most nem erre van szükségem. Még mindig lefelé nézve szólok vissza. - Amikor megreped a fal, két dolgot lehet tenni. Még több kötőanyagot tenni rá vagy totál szétverni. Szerinted mekkora az a repedés? Az igazi valómat akarja. Azt, akin már nincs álca, aki a teljes, tökéletes beolvadást élte meg és úszik, mint fóka a tengerben. Félmosollyal fordulok hozzá és a hátam mögé integetek. - Láttam egy kis tavat itt az erdőben. Szeretem a vizet. Mit szólnál, ha meglátogatnánk? A Teremtőm vagy tíz hajótörést élt túl és én az ő farkasát kaptam. Az első halált egy nádasban néztem végig. Ingét a grönlandi partokon ismertem meg. Corinne-t viszont szárazföldön. Talán ezért olyan nehéz vele. Oda csábítom hát, ahol igazán én lehetek, ahol az Élősködő is az örömök kertjében érzi magát és Hans is. Otto, aki megint kezd előbújni, tűzoltóruhában, tömlővel a kezében. Egy vergődő szívet locsolna. De lehet, hogy olajjal. Ha a lány nem ellenkezik, a fejemmel intek és meg is indulhatunk. - Tudod, mivel foglalkozom? Épp semmivel. Felmondtam a katasztrófavédelemnél - szólok semleges hangon. Ezt is csak azért mondom el, hogy kiugrasszam a nyuszit a bokorból. Már majdnem teljesen kint van. Majdnem.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Csak sóhajtottam egyet, de nem mondtam semmit se. Szerintem a tettem kicsit így is elárulta azt, hogy benne azért nagyobb erőszakosság létezik, mint bennem. Ez pedig nem volt más, mint a csuklómat körbeölelő kábelnyomok megtapogatása, hiszen még mindig fájt az, amit tette velem… A gondolata annak pedig, amikor magamhoz tértem, de meg voltam kötözve, inkább nem akarok arra a félelemre visszagondolni, mert még mindig még inkább megrémiszt. Nem tudom kontrollálni magam mellette. Ajkának az érintését szinte még mindig érzem magamon, ahogyan azt is, hogy a közelsége milyen hatással volt rám, ez pedig még inkább összezavar. Nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége, nem csak ennek napok múlva, hogy vajon gondolni fogok-e rá, ki fogom tudni-e verni őt, ha eddig képtelen voltam rá, akkor miért most menne, amikor itt van? Az a szempár örökre velem marad, hogy álmaiban „kísértsen”. Az a szempár, amiben most mást is megpillantottam, de mégis mintha csak attól tartanék, hogy az elmém játéka volt és semmi több, amit láttam. Volt egy olyan sejtésem, hogy direkt akar az idegeimen táncolni és az volt a legnagyobb gond, hogy tökéletes ment neki. Nem volt egyszerű kizárnom őt, sőt, eléggé nehéz volt, de talán pont ezért motyogtam totálisan az orrom alatt, hogy inkább arra koncentráljak, mintsem arra, amit művel. A nevetése egyszerre volt hátborzongató és olyan… Nem, inkább nem is akarok erre gondolni, sose jutott még eszembe olyan, hogy bárki arcáról legszívesebben eltűntettem volna a mosolyt. Lassan fújtam ki a levegőt és pillanatok alatt sikerült visszazökkennem a normális állapotomba, amennyire lehetséges volt ez azokban a pillanatokban. Végül mégis megállok a nevem hallatára, és ha nem is egyből, de végül szembe fordulok vele, majd amikor meghallom a válaszát, akkor csak sóhajtok egyet. - Sose fogod kimondani? Félsz, hogy akkor túl elevenné válik, még inkább, mint most? – kérdeztem vissza mielőtt még lakatott tehettem volna a számra. Nem volt meglepő, hogy néha sokat tudok beszélni, de ez most még számomra is meglepő volt. Mintha csak a szellőtől néha inkább egy kis bátorítást kaptam volna, így pedig könnyedén mondtam ki azt, ami eszembe jutott. Még akkor is, ha tudtam egyre inkább, hogy miattam van itt. - Vigyázz, még a végén azt fogom hinni, hogy vannak érzéseid. – pukkancskoskodtam egy sort. Még akkor is, ha ez nem volt rám jellemző, de egyre inkább olyan érzésem támadt, hogy ő képes belőlem olyan dolgokat a felszínre hozni, amikkel még saját magamat is meg tudom lepni. Ez pedig még inkább „bosszantott”. Nem is kicsit. És már korábban elkezdődött valami, hiszen feladhattam volna, elárulhattam volna őt. Elfogadhattam volna Cel tanácsát, hogy elmesélem milyen volt ő, de képtelen voltam rá. Mintha már akkor láttam volna benne valamit, vagy féltem volna valamitől, hogy még elevenebb lesz, mint szeretném és erre tessék. Most itt volt ő és én, a semmi közepén, hiszen nem gondoltam volna azt, hogy bárki sötétedés után akarna pont erre mászni, maximum csak farkasok, de semmi több. Hamarosan pedig előtte állok, de ő könnyedén tornyosul fölém, de még se érdekel. Félnem kellene, hiszen itt senki se hallana meg. Fogalmam sincs arról, hogy vannak olyanok, akik éppen engem keresnek, mert megérezték a korábban történtek hatását, hogy félek, hogy nem vagyok jól, hiszen nem voltam semmilyen értelemben se. Se lelkileg, se testileg. Ő mindent megkavart, túlzottan is, a fejem pedig továbbra is sajgott a korábbi esésnek köszönhetően. Tényleg képes lettem volna csak úgy eltűnni az erdőben? Meddig gyalogoltam volna, míg végül le nem dobtam volna magam a földre, hogy ott húzzam meg és várjak a csodára… Fogalmam sincs és minél több időt töltöttünk együtt, annál kevesebb dolgot tudtam volna biztosra mondani. - June… - javítottam ki, hiszen jobban szerettem a középső nevemet, mint az elsőt, de ezt ritka esetben kotyogtam ki, de most mégis óvatlanul csúszott ki ez is. – Vágányra? Én inkább úgy érzem, mintha egy szökőár elől akarnék elfutni, de úgyse tehetek semmit se, vagy éppen egy tornádó ellen. – mintha csak burkoltam azt vallottam volna be, hogy ebből már nincs visszaút. Már csak az volt a kérdés, hogy pusztítás lesz-e a vége ennek, vagy inkább másabb dolog. Olyan, amire talán egyikünk se gondolt azon az éjszakán, amikor egymás útját kereszteztük. - Néha amit akarunk tenni, az valójában nem az, amire vágyunk. – zártam rövidre, hiszen próbáltam eddig is. Ezért akartam elmenni, de most mégis itt voltam előtte és ha nem is éppen nőiesen, de a mellkasát böködtem, ütögettem az előbb. - De próbáltál… - pillantok fel rá komolyan, majd pedig az égboltra emelem a tekintetemet, mintha tőlük akarnám megtudni azt, hogy miért sodort minket egymás útjába az élet. Mintha a csillagokból ki lehetne olvasni azt, hogy miért történik mindez, de végül a csendet ő törte meg. - Elég nagy ahhoz, hogy itt tartson téged. – ismét megkerestem az íriszeit az enyémmel. Nem tudom, hogy miért voltam ennyire magabiztos ebben, de úgy éreztem, hogy igazam van. Ha nem lett volna elég nagy a rés, akkor vagy nem élnék már, vagy nem lenne itt, vagy talán mind a kettő. - Tó? – hallhatja a hangomból azt, hogy nem teljesen tartom jó ötletnek, majd a tekintetemet újra az égboltra emelem, hogy utána végül kisebb habozás után bólintsak és lassan induljak el mellette. Az se kizárt, ha ott hagyna, akkor nem találnék ide vissza. Annyira egyforma ez a vidék a legtöbb helyen, hogy nem megy annyira könnyedén a tájékozódás az erdőben. - Ezek szerint életeket mentettél. Miért tetted ezt, ha közben meg elveszed másokét? Így csökkented a bűntudatod? – és alig hogy ezek a szavak elhagyták volna az ajkamat sietve haraptam az ajkamba, hogy lakatot tegyek rá. – Sajnálom nem akartam. S mihez szeretnél most kezdeni? Mi leszel, ha nagy leszel? – teszem fel pontosan azt a kérdést, amit a kicsik mindig megkapnak. Gondolom sok mindennel foglakozott már, de néha nem a múlt számít, hanem sokkal inkább a jelen és az, ami a jelenükből megszülethet. Amikor megérkezünk a tóhoz, akkor leülök a partjára, ha volt kő, akkor arra ültem le. – Nem is tudtam erről a helyről… - vallottam be. – Miért pont ide? Miért pont ez? – pillantottam rá kérdőn és kíváncsian, miközben a kabátját szorosabban fogtam össze magamon, hiszen az este egyáltalán nem melegebbe, hanem egyre hidegebb kezdett lenni.
Adtam én neki, persze, de az csak körítés. Ahogy a láb megmarása is első alkalommal. Meg a kő, a kötél. Corinne-t nem erővel akarom ledönteni a lábáról. Nem ellenfél. Úgy nem. Tűzzel éget, a szeme izzik. Kék láng, tisztára, mint a modern gázfűtés. Én meg hol adok rá, hol lecsitítom. Bennem is így játszik a tűz. Furán, nagyon furán. Fura játékot űzünk mi egymással. Nem futok, azt mondtam, hogy nem. Csak körbejárom a várat, mielőtt meg akarnám csáklyázni és beköltöznék. - Kapcsold be a tévét, ha nagy lózungokat akarsz... Soha ne mondd, hogy soha. Erről van szó. Meg a büszkeségről. Nem egy nő fogja kikényszeríteni belőlem azt, amit vad hímek előtt se vallottam be. Hogy van nekem szívem, érző lelkem, csak viszonylag ritkán használom. - Akarod, hogy eleven legyek? Nagyon eleven? Vészjóslóan húzogatom a szemöldökömet. Még megtörténhet. A csók is megtörtént. - Aha... A csend ma este nagyon beszédes. Ahogy Corinne csak menetel, folytatja a kirándulást, mintha mi sem történt volna, az sokat elárul. A lépéseivel hazudik. Nem akar eltűnni. Én meg azzal hazudok, hogy megállok. Nem akarom elengedni. Szép dolog a kamura építkezni. Szép nagy marhaságok születnek úgy. Ez kósza gondolat volt. Nem lehetek ostoba, nem hallgathatok egy gyermek szavára. Hozzám képest az, fiatalka. - Akkor ne szaladj, ha úgyse érdemes. A szavai valahogy megérintenek. Nem azt érzem, hogy ha elérné őt a természet ereje, akkor a nyakát szegné vagy vérét ontaná. Egybeolvadás, feloldódás, ez jelenik meg a szemeim előtt. A kunyhó, amiben főztük a kását. A kandalló, ami felett ott néztük a gyerekekkel, hogy a család örökké megáll. Még létezhet ilyen? Nekem is? - Zavarosan beszélsz. Nem azt akarja, amire vágyik. Nők, eh... Én csak nem azt teszem, amire vágyom. Mert nem akarom. Nem lenne jó ötlet azt akarna. Pff... - Mintha nem értenéd, hogy az élet ajándék. Futottam a szemtanú után. Mégis elengedtem. Mint a bérgyilkos, aki egyszer megkönyörül. Szellem a kutyában, egy erő, ami visszatartja, megakadályozza, hogy elszabaduljon az állat. Itt tart, persze, hogy itt tart. Kezdem unni ezt a szarakodást. A lényegre kéne már térni. Szeretek az emberekkel játszadozni, Corinne-nal nagyon is lehet, mert szórakoztató. Egy ideig. Lassan már nem csak a farkasom érzi, hogy nem kéne szivatni a csajt. June-t. - Igen, nagy víz, tudod. Amibe bele szoktak fulladni az emberek. Szerinted erre várok? Számtalan lehetőségem lett volna, hogy elintézzem. Most direkt a szemébe nézek, hosszan. Nem bántóan. Most nem tudok úgy és ez egy kicsit megijeszt. Mintha a csaj kiharapott volna belőlem egy darabot. És elindulunk! Ahogy a fák közé hatolunk, megint érzem a borzongást. Nem csak a természet kőkemény lágyságától. Attól is, aki velem sétálgat tök sötétben, ártatlanul, egyedül és védtelenül. - Ne keverd a dolgokat! A hazájukért gyilkoló katonák fulladjanak bele a bűntudatba, hm? Dögöljenek meg Vietnam hősei? Már bocsánatot is kér. Szemmel és szóval is. Meg egy hülye kérdéssel. Értem én. Aranyos akar lenni. Ez még sok. Erre nem vagyok vevő. - Szenátor. Mi más? Vagy tévés műsorvezető. Egyik távolabb áll tőlem, mint a másik. Téved, ha azt hiszi, már ért engem és megismert. Egy rejtett oldalamat meglátta. De még sok van. Hagyom, hadd ücsörögjön. Egy pillanatra megállok és szétnézek. Már rég járt erre bárki is, nincsenek friss szagok. Nyújtozom egyet, meglendítem a karomat, körzök a fejem mellett. - Az okosok azt mondják, minden élet a vízből jött. Mert ott terem meg. Ahogy ő beburkolózik, én úgy dobálom le a holmikat magamról. Szanaszét. Nem tartok attól, hogy kutatni kezdene bennük vagy eldobálja őket. Amikor már semmi nem véd a hidegtől, akkor töpörödök össze a már látott formámba. Szürkésbarna, sárga foltos farkas kezdi körbejárni a tavat. Megszaglássza a nyomokat, a régieket, aztán belép a vízbe, egyre hevesebben halad. Csapkod, úszik. Lemerülök, mélyre, hosszan lent maradva. Amikor már érzem, hogy June aggódni kezdene, talán magáért, talán értem, akkor török fel a mélyből és a felszínre érve nagyot csapok, hogy jól lefröcsköljem. ~Miért nem jössz be? Ez sem veszélyesebb, mint ájultan egy faházban feküdni.~ Az Élősködő most van elemében. Ez az ő léttere. Az energiái megcsapják a lányt, erősen éreztetik vele, hogy van itt még valaki.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Csak sóhajtottam egyet, de nem reagáltam semmit se arra, amit mondott. Még ha nem is pszichológus vagyok, de annyit én is észrevettem, hogy ezzel csak terelni szeretne, vagy saját magának hazudni, tagadni. Nem ritkaság, hogy a férfiak is saját magukat becsapják, viszont valahogy ez nem érdekelt teljesen. Részben zavart, de másrészt meg valahogy kicsit megnyugtatott, hogy nem csak számomra fura ez a helyzet úgy, ahogyan van. Tényleg hatalmas volt a káosz és a percek múlásával nem is csökkent. - Most megijeszteni próbálsz? Ha akartál volna igazán bántani, akkor már rég megtetted volna és nem csak állandóan ijesztgetni próbálnál. – hangom határozott volt, de legbelül csöppet se voltam ennyire magabiztos, mint aminek mutatni szeretném magam. Eléggé határozott tudtam én is lenni, de az is inkább mindig cuki volt, mintsem ijesztő. Ez pedig most nem jött jól. Bár csak néha annyira erős tudnék lenni, mint amennyire Celeste az. El akarok menni, de még se tudok. Mintha valami nem eresztene és ez az érzés egyre inkább kezdek még inkább összezavarni. Boldog voltam, ott volt nekem Byron, erre megjelent ő és az egész életem fejetetejére állt. Még abban se vagyok biztos, hogy jó dolog volt igent mondani az elhívásra. Mintha egy részem bánná, a másik pedig nem tudná egyértelműen, hogy jó döntést hoztam-e. S emiatt még inkább nehezebb ez az egész. Ha eddig nem lett volna eléggé bonyolult, akkor most már biztosan az lett az életem. Szavainak köszönhetően ismét felpillantok rá, de mielőtt észbe kaphatnék kimondom azt, ami legelőször eszembe jut. - Szeretnéd, ha nem futnék el? – nem kizárt, hogy ostobaság volt ezt megkérdezni, de tudni akarom, hogy mit fog rá felelni, vagy miként fog megint kitérni a válaszadás elől. Nem számítok arra, hogy őszinte választ kapnék. Mintha ilyen téren nem számíthatnék arra, hogy bármennyire is megnyílna. Nem értem, hogy mire jó ez neki, vagy miért csinálja. Nem tudom megfejteni, mert amikor úgy érzem kicsit sikerült. akkor újra bezárja a kapukat. - Pontosan annyira, mint te. – ebben talán gyermeki dacosság is helyet kap, de nem tehetek róla. Mellette sok új tulajdonságomat ismerem meg, amik előtte nem került sose felszínre. - Szerintem bagoly mondja verébnek ezt. – feleltem az élet ajándék című rovatára. Az élet néha áldás, máskor meg nem annyira. Most meg egy hatalmas zavaros, lápos terület, ami bármikor elnyelhet. Talán egyikünk se értette pontosan, hogy miért él még a másik, miért nem tettük azt, amit tenni kellett volna egykoron… - Úgy nézek ki, mint aki tud a gondolataid között olvasni? – sóhaj is társult a szavaim mellé, mert igen, kinéztem belőle, hogy képes lenne mást a vízbe fojtani, azt hogy engem is… Nos, arra azt mondanám, hogy nem, de nem ismerem, nem tudom, hogy éppen mikor mire gondol, mi fordul meg a fejében és ez még inkább ijesztő. Az erdőben ragadtam… vele Ami egyszerre volt veszélyes, míg néha inkább biztonságban éreztem magam mellette. - Nem ezt mondtam!!! – csattantam fel nem éppen hozzám méltóan, de nem tetszett az, hogy félreérti a dolgokat. Nem erre utaltam. Tudom, hogy a katonánk a saját és mások védelmében cselekszenek, de attól még nem azok közé tartozom, aki bármiféle harcot helyeselne. Én inkább a békét szeretnék, tudom naivság egyesek szemében ez, de ez van. - Kac-Kac… - szólalok meg erőltetetten. – Talán ha nem beszéltünk volna korábban, akkor még képes is lennék elhinni ezt. – fűzöm hozzá kissé bosszúsan, mert nem értem, hogy miért annyira nehéz valamire konkrét választ adnia. Miért nehéz szembe nézni saját magával. Persze, nem mindig könnyű, de örökké futni magunk elől. Nem tudom, én szerintem képtelen lennék rá. - És te is ezt az elvet vallod? – pillantottam rá kérdőn, miközben ott ücsörögtem és őt fürkésztem. Figyeltem, ahogyan tornázik kicsit, majd pedig hamarosan a ruhái ismét földre hullnak és a farkassal találom szembe magam. Nem eresztem el az íriszeimmel és az égitestek játékának köszönhetően még sejtelmesebben fest, ahogyan a vízbe veti magát. Kissé feszülten figyelem, amikor nem bukkan fel, de aztán eljön annak is a pillanata. Sietve pattanok fel, amikor lefröcsköl és egy kisebb sikítás is elhagyja az ajkaimat. - Hééé ne! – csak ennyit mondok és hátrálok még egy kicsit. - Talán nem veszélyesebb, de károsabb. Hideg a víz, ahogyan az idő is. Te talán nem fáznál, de én vélhetően igen. – felelem óvatosan, de aztán az energiái könnyedén ölelnek körbe. Mintha nem akarnának ereszteni és csalogatna. Feljebb tűröm a nadrágomat, miután kibújtam a cipőmből és kicsit közelebb sétálok, hogy a lábamat megmártóztassam benne és eléggé hamar rájövök, hogy nem kellett volna, mert a hideg könnyedén csúszik feljebb, hogy utána az egész testem bele borzongjon. Arra pedig biztosan nem számítok, hogy esetleg valamilyen úton-módon vagy beterítsen a vízzel, vagy esetleg berántson a tóba. Akkor sok menekülési lehetőségem a víz elől nem lesz.
Hihetetlen, ami megy ebben a csajban. Ő maga se érti, mi történik. Egyszer lecsillapodik, egyszer felindul, aztán az egész összekeveredik. - Ó, hát hogyne, nyilván így van... Az az enyhén remegő bizonytalanság tetszik benne. Most elkapnám, fejre állítanám, jól megráznám, ki is kötözném és...utána ölelgetném körbe egy csókkal. A farkas se megy egyből torokra. Piszkálja, pofozza az áldozatát, kergeti, hogy jóízű legyen a húsa. Telemegy adrenalinnal. Én még külön a félelmet is élvezem, nem csak gourmand vagyok. Ilyen műhelytitkokat viszont nem árulok el. Elég gáz, ha nem tudja. Azt meg én nem tudom, képes lennék-e bármire az előbb elképzeltekből. A csókon kívül... - Tegyük fel, hogy szeretném. Érdekel? - kérdezem egy vállrándítással. Közben lesöprögetek magamról egy szöszmöszt. Azt sejtetem, hogy élvezem a társaságát, de már ismer annyira, hogy nálam ez se egyértelmű. Semmi se egyértelmű. Ha engedem magam kiismerni, végem van. De a vég elől se lehet örökké menekülni. Csak vigyorgok a visszavágáson. Bunkóskodni azért nem rossz vele. Finomabb hölgyeménynek gondoltam, aki összeomlik egy ilyen masszív elutasítástól. Vagy hülyének nézéstől. De nem! Kiáll magáért, nagy a szája, bátran magyaráz. Csak ne nézne így! Talán ha más színű a szeme, már nem is élne. Basszus, miket idéz fel bennem? - Nagyfejű lennék? Nem hiszem - szólok és megtapogatok a koponyámat, szépen, lassan, körbe-körbe. - Az a kérdés, hogy kinek ajándék. Találkoztam olyanokkal, akiknek az élete az én ajándékom volt. A halállal egy dobozba csomagolva. Hogy Corinne élete vagy June élete - lényegtelen is, minek nevezem - miféle, az még nem derült ki. De már sejtem. - Hát...már régóta azt bizonygatod. A puding próbája az evés! Ő tudja, hogy én nem olyan vagyok, ő érzi, ő látja. Na, találja ki, hogy megölöm-e vagy nem? Én már tudom. Az Élősködő is tudja. És mindketten szeretjük a titkokat. A kiismerhetetlenséget, a spontán döntéseket. Hallgatunk a vágyra. Csücsörítek, mintha hőkölni kezdenék a nagyon dühös reakcióra. Aztán még szélesebbre húzódik a vigyorom. - Inkább te mennél a tévébe? Vagy mi lennél, ha nagy lennél? Érdeklődöm én, de csak jönnek az alázós szövegek. Ezek egyszerűen nem maradhatnak el. Ahhoz még sok mindennek kéne történnie. Válasz pedig nincs. Ha megint kezdek magammal valamit, vagy egyenruhás vagy más, köztiszteletnek örvendő szakmába vágok bele. Megint kitanulhatnék valami újat. Például elmehetnék légtornásznak. - Talán. A víz akkor hozott nekem életet, mikor még tűzoltó voltam. Akkor vízzel mentettem meg sorsokat. A farkasom is egy ilyen akcióban született. Azóta viszont más kapcsolódik a partokhoz és a mélységhez. Ami nekem élet, az másnak a halál mindent elnyelő torka. Nemsokára benne is vagyok, lubickolok, merülök és beáztatom a csajt. A sikítozós menekülése felpezsdíti a véremet. Jó neki itt. Nem ment messzire. ~Mégse ültél vissza a kandalló elé... Arról hallottál már, milyen egészséges a téli fürdőzés? Nincs messze a hely, ahol meg tudsz szárítkozni utána.~ Persze szívroham is beállhat vagy egy jó kis tüdőgyulladás. Esetleg lefagy valamelyik végtag, részlegesen elhal. A kórházi évem során láttam ilyet is. És ugye van a vízben egy veszélyes ragadozó is. Aki csábítja a nőt, hogy táncoljon vele haláltáncot a habok között. Megosztok vele egy adagot az igazi lényemből. Már érzi, illetve már érti azt, amit korábban is érzett. Tudom, hogy őrzőéknél így működik. Úszkálok, csak a fejem van kint, így figyelem, ahogy a lábikóról felcsúszik a nadrág. Közeledik az a két kis finom húsdarab. Finom léptek, enyhe félelem, tartózkodás. Hagyom, hadd lógassa magát a vízbe. Aztán egy pillanat alatt váltok rosszarcú mosolygóra és erős szorítással megfogom a lány mindkét lábát. Nem préselem, csak annyira tartja a markom, hogy esélye se legyen szabadulni. Deréktól felfelé látszom ki és őt nézem. A szemeit, azt a két csillogó tavacskát, amiben még jobb úszni, mint ebben az erdei állóvízben. - Csak egy szavadba kerül. Ő dönti el. Ha meggyőztem és bejön a vízbe, együtt úszhatunk. Nem lesz unalmas, garantálom. Ha pedig úgy dönt, hogy elmenne és arra kér, engedjem el, akkor én döntök. Hm. Hm-hm. Az arcomról túl sok mindent leolvashat ahhoz, sokkal többet, minthogy megnyugodjon.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Nem felteltem már semmit se arra, amit mondott. Felesleges lett volna tovább boncolni ezt a témát, hiszen 100% én se tudtam kijelenteni azt, hogy nem akar bántani, hiszen ott volt a kötözés és az is, hogy miként dobott meg korábban kővel, viszont azt is tudtam, ha a halálomat akarná, akkor már rég megtette volna. Így pedig szerintem érthető, hogy miért voltam részben határozott, másrészt meg kissé bizonytalan. A következő kijelentése és kérdésének köszönhetően kicsit feljebb szaladt a szemöldököm és úgy fürkésztem őt, mintha azt akarnám megfejteni, hogy most gúnyt akar-e űzni majd belőlem, vagy nem. Végül megadóan sóhajtottam egyet és eleinte csak hanyagul megrántottam a vállamat. - Ha nem érdekelne, akkor talán nem kérdeztem volna, nemde? – ohh, mintha kissé felvágták volna a nyelvemet, de kezdtem úgy érezni, hogy még ha ez a stílus nem is rám vall ellene jó lehet. Így legalább kevésbé tud bemászni a bőröm alá, vagy az se kizárt, hogy ostobaság ezt hinni, mivel a pillantása pontosan olyan volt sokszor, mint aki tényleg a vesémig lát. Ez pedig eléggé bizarr érzés volt. Magam sem tudtam, hogy tényleg akarnám-e azt, hogy így legyen vagy ne. Veszéllyel kecsegtető volt, ugyanakkor egyszerre akartam magam távol tartani tőle, ugyanakkor a közelében is akartam lenni. - Pedig lassan talán nem fogsz sehova se vele beférni. Önteltek sokszor esnek ilyen hibába. – karomat meg könnyedén fontam össze magam előtt, mintha azzal távol tudnám tartani magamtól, vagy az se kizárt, hogy jelenleg inkább hasonlítottam egy makacs és durcás kislányra, mint bármi másra. Most viszont még ez se érdekelt. Én csak egy jó kis túrára vágytam semmi többre, erre az élet megint keresztbe húzta a számításaimat és az utamba sodorta őt. - Ha beléd látnék, akkor szerinted bevallanám? Akkor odalenne a varázserőm is és az előnyöm is, vagy tévednék? – ajkaim pedig könnyedén húzódtak barátságos mosolyra. Sose fogom bevallani, még akkor se, ha az előbb pont ennek az ellenkezőjét állítottam, hiszen nem mondta rá, hogy igazam van. Ebből pedig az következik, ha még össze is zavar sokszor, akkor is sikerül őt valamennyire kiismernem. Ezt pedig ostobaság lenne vele megosztani, mármint a következtetésemet. - Az, ami most is. – vagy tudja, vagy nem. Talán csak annyit változtatnék a jelenlegi munkámon, hogy a táncnak még nagyobb hangsúlyt fektetnék, és utána jönne bármi más. De nem így lett, viszont így se lehet okom panaszra. Szeretem a munkámat, most meg pláne, hiszen mégis csak dada lehetek egy igazán tündéri kisfiú mellett a farmon. Az ott töltött idő mindig segít abban, hogy ismét csak egyszerű embernek érezzem magam, olyannak, mint régen voltam. Hazugság, önámítás, így igaz, de attól még jó érzés elmenekülni az egész őrzőség elől. Csak hümmögök egyet, de nem mondok semmit se, hiszen ez megint részlet kérdése, hogy pontosan honnan is ered az élet, de az tény, hogy a víz elkerülhetetlen az életben maradáshoz. Ezt nehéz lenne megcáfolni. Végül sietve pattanok fel, hogy arrébb fussak, mielőtt tényleg bőrig áznék. - Nincs annyira közel, mint gondolnád, mivel nem mindenki olyan gyors, mint te. Talán egészséges, de nem biztos, hogy pont egy farkassal. – magam sem tudom, hogy miért pont ezt mondtam, mert sokkal inkább a hideg víz taszított, mint esetleg ő. Fura dolog, de valahogy még a bundása is jelenleg túl szelídnek tűnt, de ez még nem jelentette azt, hogy teljesen meg tudnék bízni benne. Valahogy nem vágytam arra, hogy a fogaim egymásnak koccanjanak, mert annyira hideg van. Ő meg közben jót mulatna rajta. Na meg az emberi test is csodákra képes a hidegnek köszönhetően. Végül a lábammal bele is megyek a vízbe a csalogatásnak köszönhetően, de rövididőn belül meg is bánom, mert tényleg rohadt hideg. Tuti, hogy hamarosan el fog kapni valami nyavalya, ha nem jutok ki sietve, de mielőtt még megtehetném riadtan rezdülök össze, amikor valami megérinti a lábamat. Kissé morcosan pillantok le rá, amiért szívrohamot hozta rám. Állom a pillantását és érzem, ahogyan a hideg víz ellenére valami fura melegség járja át a testemet. Van abban a szempárban valami, ami veszélyes, de még se akarok elfutni, ha akarnék se menne, mert azzal csak magamnak hazudnék. - Tényleg ennyire egyszerű lenne? – vontam fel az egyik szemöldökömet hitetlenkedve, de érezhette, hogy úgyse hinném el, hogy ennyire könnyedén elengedne. – Fordulj el! – csak ennyit mondtam, ha megtette, akkor végül kijjebb sétáltam és kibújtam a kabátból. Élet egy nagy kaland, nem de? Celeste tuti meg fog ölni, ha ezt megtudja. Előre látom és igaza is lesz, mert felelőtlen húzás a részemről. Végül a ruháimból is kibújtam egyedül a fehérnemű maradt. Így is túl sokat lát, nemhogy még kedvezek is neki ennél is jobban. Végül kissé vacogva indultam el a vízbe, miközben a hajamat összefogtam egy sietve csinált kontyba, mintha így megmenthetném a víztől.
- Nemde. Női logika. Imádják azokat a kérdéseket, amikre tudják a választ, csak még egyszer akarják hallani. Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ezt csak úgy elhallgassam. Kihajtom belőle az ideget, ma már többször sikerült. Szerintem egyébként nem ilyen. Az sms-ekből, a levelezésből is az jött le, hogy egy kis tündérke. Gondoltam, ledarálom a fátyolos szárnyaival együtt, de most, hogy itt vagyok vele, ennyi ideje, már nem megy. Már mást érzek. Kezd tisztulni, hogy mit is. - Te pedig hibátlan vagy... Nincs szükségem arra, hogy más mondja el, milyen vagyok. Ismerem a fehér és a fekete oldalamat is. Meg a szürkét, ami a kettő összeolvadásából adja ki a véglegeset. Kötözködni viszont jólesik. Most újra. Mert aranyosak azok a kis mérges szemek, amik keresik az igazságot. - Ha meglenne az előnyöd, szerinted sokra mennél vele? Nincs ott semmi, érzem, hogy ő se hiszi el, amit kérdez. Meglátott olyan dolgokat, amiket nem sokan, de ez még semmi. Azért jöttem, hogy a véget találjam meg. Kezdés lett belőle. A jéghegy csúcsán táncolunk csak, a lényeg még a mélyben vár. - Hát az nem túl érdekes. Lekérdeztettem a foglalkozását, a munkahelyét a haverokkal. Erre jók a jelvényes kapcsolatok. Én is voltam sok minden, halcsomagoló is és legalább olyan izgalmas volt, mint June melója. Engem más motivál, mint őt. Ezt pedig komolyan mondta, egy csipetnyi hazugságot sem érzek benne. Ellenben valami mást igen. Aki ilyenre képes feltenni az életét, az... Na jó, ezt hagyjuk. - Azt jól látod, hogy a farkasok a vízben se piskóták. Se a természet szülte társaink, se a mi fajtánk. Én valami speciális egyed vagyok, hogy jobban érzem magam a vízben, mint az erdőben. Talán egy nap eljutunk odáig, hogy kopoltyút is növesztünk. Tök tudománytalan, de vicces gondolat. Figyelem a kis lábakat és rájuk marok, mikor a nő nem várja. Érzem a bőrét, hogy reszket, hogy húzódik össze és tágul és ismétli mindezt, hogy fenntartsa a biztonságot. Az érzések még édesebbek. Én is felvonom a szemöldökömet. Megmondtam. Még egy kicsit rángatom a szemöldökömet, mielőtt teljesítem a kérést. Megfordulok és kicsit távolabb úszom. Aztán pedig azonnal vissza is fordulok. Csendben nézem végig az erdei sztriptízt. Alamuszi nyuszi nagyot fog ugrani a partról! Látok sok mindent, érzem is, amit ilyenkor minden normális fickó. Csodás teste van. Mikor megindulna, már nem fog látni, lent vagyok a víz alatt. Ott aztán igazán sötét van, még nekem is erősen kell koncentrálni, hogy mindent ki tudjak venni. Persze a lényeg ott szambázik előttem. És a szívemben is érzem, meg az Élősködő dobbanásaiból. Körbejárja a lányt, az energia megsuhintják, nem bántóan, inkább ölelően. Azt érezheti, hogy ott vagyok felette, alatta, körülötte. Bekerítettem. Nagyon fázik, de az izgalom fűti. Valamit keres. Valamit keresünk. - Ugye, hogy nem is volt olyan nehéz? - szólok egy egész kedves hangot megütve és hozzá illő mosolyt villantva. Könnyű tempózással csábítom el oldalra, nem befelé. Nem kell rögtön a mélyvízbe ugrani. - Egyébként szeretsz úszni? Én víz mellett nőttem fel, csoda, hogy nincsenek hártyák az ujjaim között. Kicsit megint lefröcskölöm, aztán huncut módon vigyorgok rá. A farkasom pedig már az orrával bökdösi a csajt. Intenzíven körbeárnyékolja. Ha visszafröcsköl, akkor ezt még folytathatjuk egy darabig és közben a nevetés is kitör belőlem. Nem az a jóízű, hanem kissé fájdalmas és bajokat sejtető. Pedig elememben vagyok. Akár pancsolunk egymásra, akár nem, kis idő múlva egyszerűen odavetem magam June mellé. A karomat átdobom a derekán és így teszem fel a kérdést: - Milyen mélyre akarsz merülni? Én már tudom. A szó szoros értelmében is és máshogy is.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Mondták már, hogy makacs vagy, mint egy öszvér? – talán túl korai ezt mondani rá, de valahogy még ez se érdekel. Tényleg az volt, de mindemellett leginkább az zavart, hogy még bosszantó is volt. Nem is kicsit, hanem nagyon. Kezdett egyre inkább olyan érzésem lenni, hogy direkt csinálja ezt, emiatt pedig inkább most is elszámoltam magamban háromig és nem mondtam semmi olyat se, amit megbánnék később. A következő kijelentésén pedig könnyedén nevettem el magam. - Sose állítottam ezt, így ha ezzel próbálsz piszkálni, akkor nagyon mellélőttél. – a hangom tökéletesen higgadtan csendül, ahogyan a légzésem se emelkedett meg kicsit se. Sose vettem ezt magamra, mert sose gondoltam azt, hogy én lennék Miss Tökéletes. Nekem is megvannak a hibáim, ahogyan mindenkinek. Csak sokan a sajátjukat képtelenek meglátni és ezért is tart sajnos részben itt a világ. - Sokan alábecsülik a lélektükrét. – csak ennyit feleltem neki komolyan és kicsit még a karomat is összefontam magam előtt, mint valami kissé durcás kislány. Nem érdekelt, hogy mit gondol rólam jelenhelyzetben, ahogyan azt is sejtettem, hogy még nagyon picike részét láttam meg annak, ami a felszín alatt lappang, de ha egyszer jobban sikerülne, akkor nem kizárt, hogy nálam lenne az előny vele szemben. Az már máskérdés, hogy senki hátába nem szeretek kést állítani, de még a mellkasába se… - Talán számodra nem az, de minden lehet az, csak részletkérdés. –hagytam ennyiben a dolgot, hiszen Noahra vigyázás se mondható éppen unalmasnak. A kisfickó mindig képes valamit kitalálni, hogy annyira ne legyen unalmas az életem, illetve a napjaim. Mosoly pedig egy pillanatra könnyedén jelent meg az arcomon, ahogyan a kishercegre gondoltam, de végül inkább sietve tűntettem el. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy nem tűnt fel neki. Csak sóhajtottam egyet és még mindig ostobának és hülyének éreztem magam, hogy sikerült rávennie erre. Csak tudnám, hogy miként, ahogyan sok mindenre szeretnék mostanában választ kapni, de kezdem úgy érezni, hogy minél inkább válaszok után kutatok, annál inkább távolabb kerülök azoktól. Állom a pillantását, és addig biztosan nem mozdultam meg, amíg el nem fordult. Bár volt egy olyan sejtésem, hogy örökké se fog ez tartani, de legalább az illúziója annak, hogy nem figyel valamennyire megmarad. Mikor megfordulok, akkor nem látom őt sehol se. A kinti hidegidő könnyedén ölel körbe és szinte egyből vacogni is kezdek. Még mindig talán életem legnagyobb hülyeségét csinálom. Miért nem tudok csak úgy elsétálni, mint máskor megtettem már? Miért kell kísérletezgetnem, miért akarok ennél is jobban a felszín alá látni? Végül pedig a kinti fagyos szellő helyett idővel már a víz ölel körbe. Sok ideig viszont nem maradhatok csak a víz fagyasztó ölelésében, mert az energiái könnyedén ölelnek körbe. Van valami fura és megnyugtató abban, ahogyan körbeölel, de az se kizárt, hogy csak képzelődöm már. - Inkább őrültség volt. – felelem nem éppen kedvesen, miközben néha kicsit összekoccannak a fogaim. Tényleg az volt, kár lenne tagadni, mert azt a világért se vallanám be neki, hogy tényleg nem volt nehéz megtenni, de talán annál inkább ostobaság volt. - Ezek szerint akkor a víz számodra eléggé fontos tényező, és ahogy láttam a farkasod számára is. – és ezt most nem úgy értettem, hogy víz nélkül nem maradhatunk életben. Inkább arra céloztam, amit ő is megemlített, hogy kész csoda, hogy nincsenek úszóhártyái. – Szeretek, de nem megfagyni közben. – feleltem még mindig kissé vacogva, majd kicsit lejjebb ereszkedtem a vízbe, hogy a szellő a mellkasom tetejét és a vállaimat, lapockámat ne simogathassa, mert már magam sem tudtam, hogy melyik a rosszabb a szellő, vagy a hideg víz, vagy netán inkább az a szörnyeteg, akivel itt vagyok. - Héééé! – és még egy apró sikítás ismét elhagyja az ajkaimat, amikor egyszer csak lefröcsköl megint. A kezeimet védekezően emelem magam elé, hamarosan viszont én is belendülök és viszonozom a kedvességét ilyen téren. Kicsit talán messzebb is úszok tőle, miközben fröcskölöm őt, hol a kezemmel, hol a lábammal, ha éppen a hátamon úszok arrébb. A nevetés pedig könnyedén tör ki belőlem egészen addig, amíg az övét meg nem hallom. Van benne valami baljós… Viszont mire akár kifelé indulhatnék a vízből addigra már előttem van, a kezével pedig úgy ölel át a derekamnál fogva, mintha ez lenne a legtermészetesebb módja a dolognak. - Hmm, talán attól függ, hogy pontosan milyen értelemben is akarod ezt tudni. – szólalok meg egy kisebb habozás után, mintha csak időt akarnék nyerni, de valójában magam sem tudom, hogy tényleg el akarok e merülni abban, ami újra és újra magával ránt. Egyszerre ijesztő és egyszerre csábító a közelsége. Kicsit talán remegve a hidegtől, vagy inkább attól, hogy mit fog tenni, de végül óvatosan siklik kezem az arcára, mintha csak meg akarnám ismerni arcának minden egyes vonását, mimikáját és barázdáit… Próbálhatnék menekülni az öleléséből, de nem teszem, még ha egy apró hang ezt is súgja. Tudom, hogy felesleges lenne, mert ha nem akar elengedni, akkor nem is fog. Másrészt meg ott tart valami, ami még magam sem tudom, hogy pontosan mi az.
- Hát neked? Amilyen kis finom lélek, olyan dacos tud lenni. Ma este nagyon is az. Sértem a büszkeségét és meg akarja őrizni. Egy ilyen kérdésre pedig nem is szoktam máshogy felelni. Érzem, hogy még mélyebbre gázoltam belé. Fura dolog ez. Miért bánt engem, hogy bántom őt? A farkasom nem piszkálja már, csak én. De nem őszintén. Jól is esik és fáj is. Eh... - És mik a hibáid? A személyügyeseink, újabb nevükön hr-esek imádták ezt kérdezni. Az új belépőktől mindig tudtam, mivel szivatják őket a kosztümös kis picsák. Én már látok pár hibát June-ban, de hagyom, hadd beszéljen. Az érdekel, amit ő a gondol magáról és amit ebből elmond. Mert kirajzolódik belőle, hogy mit gondol rólam. Kivételesen az is érdekel. - A tiéd sokat ér. Nem csak azért, mert az életét lehet belőle kiolvasni. Két égbolt ragyog az arcán. Ezekbe szerettem én bele évszázadokkal ezelőtt. Mintha ugyanaz a nő született volna meg újra. Igaz, egyikkel se voltam ilyen szemét, nem savaztam őket szemtől szembe. Ingét igen, de hamar elmenekült. És ott még elég kezdő farkas voltam. - Minden relatív, ugyebár. Megint tovább léptem. Ezen nem akarok már vitatkozni. Elgondolkodhat azon, mit miért gondol rólam és hogy biztosan igaza van-e. Egész este azon dolgozom, hogy ne legyen egyszerű engem megfejteni. Pedig már jól haladt a keresztrejtvényben. A lényeg, hogy én is jól haladok, becsábítom őt a vízbe, az otthonomba, ahol igazán én vagyok én és az Élősködő főleg önmaga. - Hát akkor kezdesz összezavarodni. Vajon mitől lehet? Szolid mosollyal teszem fel a kérdést. Amióta találkoztam vele, az én életem is őrült fordulatot vett. Hajszolom a Szemtanút, keresztül a világon, aztán megtalálom. És nem harapom el a torkát. Pedig miatta hagytam ott a Falkámat egész váratlanul, miatta mondtam fel és miatta utaztam hónapokig. Az stimmel hogy miatta. Csak azt nem tudtam vagy nem ismertem el, hogy mit akarok vele csinálni. Talán pont ezt. Mindent. Újabb mosollyal jutalmazom, mikor elmondja, hogy szeret úszni. Gyönyörű a teste, biztos, hogy jól fog mutatni ázottan. És attól se kell félni, hogy kifullad. Önmagától biztos nem, elég jó kondiban van. Beburkolózik a víz kedves ölelésébe, nehogy megfújja a szél. Valamit ez is megérint bennem. Nem a hideg víz borzongat. A kis pancsolásunkat rettenetesen élvezem. A gyerekkoromat idézi. Ritkán szoktam rá visszagondolni, de most megteszem. Később is játszottam ilyet, de June annyira gyermekien pacsál, hogy visszaváltozom kis Otto-vá. A testvéreim víg sivalkodása és a mindent elborító brémai víz. Gyönyörű kép. A nevetéssel térek vissza, mert az igazán én vagyok. Csak kicsit ugrottam ki a testemből. - Ne bonyolítsuk... - szólok és azzal a mozdulattal lerántom a víz alá. Szorosan fogom, az egyik kezemmel az orrát és a száját tartom, a másikkal a derekát szorítom magamhoz. Tőlem aztán kapálózhat, nézhet rémülten (jó, ezt azért kicsit élvezni fogom), nem engedem el. Kivárok, betartom azt az időt, amit az átlagember képes víz alatt eltölteni károsodás nélkül. Utána mint az űrbe kilőtt rakéta török fel vele és csak a vízfelszín fölött veszem el a kezemet. Közben végig figyelek és ha rosszul számolnék, ha nagyon kilenne, előbb megyünk vissza. - Pontosan ennyit szokott bírni az ember. Hogy tetszett a mélység? - kérdezem teljesen higgadtan. Direkt megakadályoztam, hogy rájöjjön valami hülyeség és esetleg nyeljen vagy a tüdejét pumpálja tele vízzel. Most én úszom távolabb tőle és csak nézem. Nézem, ahogy küzd és amikor majd megszólal - mert tuti, hogy ezt nem tűri el némán - , akkor fogok nagyon figyelni. Nekem nagyon fontos, hogy most hol tartunk. Ha most meg tudja érinteni a szívemet, akkor talán a folytatás kicsit más lesz, kevésbé vad. Az Élősködőnek nem nagyon tetszett a produkció. Kicsit zavarttá válok, úgy nézek, hogy ezt látni is rajtam. June-t nyugtató energiák veszik körbe. A farkasom a hóna alá nyúlva próbálja kituszkolni a vízből, mert érzi, hogy most már nem olyan neki a közeg, mint eddig. Bonyolult az élet...
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Csak megrántottam a vállaimat, de már nem mondtam semmit se neki. Sok mindent mondtak már rám, de sokkal inkább azt, hogy kitartó és makacs vagyok, de részben azt is lehetne mondani rám talán, mint amit én mondtam rá. Az tény, hogy nehéz eltéríteni attól, amit a fejemben veszek, de ennyire nem kell ismernie, még nem. - Most kellene felcsapnom egy kis jegyzetfüzetet és felolvasnom belőle? – kérdeztem meg nevetve. Természetes volt a nevetésem, egyáltalán nem erőltetett. Ő se gondolhatta komolyan, hogy csakúgy megosztanám vele a hibáimat. Nem ismerem annyira őt, hogy megbízzak benne teljesen. A kettőség ahhoz túlzottan is jelen volt bennem. – Miért gondolod azt, hogy segítenék abban, hogy jobban belém lás, mint ahogyan eddig teszed? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, hiszen eléggé abszurdul hangzott. Ennyire ő se gondolhatja, hogy képes lennék megkönnyíteni a dolgát, de tényleg. Komolyan nem értem őt egyre többször, mert tudnék egy-két dolgot kapásból felsorolni, de nem akarom az orrára kötni, mert ki tudja, hogy miként használná fel ellenem idővel, ha éppen úgy tartja a kedve. Amit ezek után mondott azzal eléggé meglepett és pár pillanat erejéig csak figyelem őt, mint aki úgy hiszi, hogy rosszul hallott. - Ezek szerint sokat ér számodra… már csak az a kérdés, hogy mennyire vagy éppen téged ez mennyire zavar. – közben pedig őt fürkésztem. Nem gondolkoztam. Csak mondtam és mondtam, ami eszembe jutott, de ezzel is többet árult el szerintem, mint amit szeretett volna. Ezek után kár lenne tagadni, hogy nem vagyok rá hatással. Próbálhatta eddig elrejteni, bizonytalanságba kergetni, amikor ugyanezt feltételeztem, de valami miatt éreztem, hogy ezt most nem poénból mondta, hanem tényleg így volt. Csak egy sóhajtás hagyja el az ajkaimat, de semmi többet nem mondok. Ő se akarja ezt tovább rágni, így én hiába is próbálnám, akkor se jutnék semmire se. Meg amúgy se akartam még tovább cincálni a dolgokat. Elég bonyodalom volt már így is. Hamarosan pedig már én is a vízben vagyok, miközben szőke tincseimet felfogtam, de ha tudom, hogy mind hiába lesz, akkor nem is harcoltam volna a kósza tincseimmel. - Szerinted mitől? Te vagy a mindent tudó, nem? – kérdeztem tőle kissé durcásan, majd egy tincset eltűrtem a fülem mögé, ami kiszabadult a többi közül. – Segítek, ha még nem jöttél volna rá. TE vagy az oka mindennek! – az, hogy ez vádaskodás volt-e magam sem tudom, de ezt szerintem ő is tudta, hogy miatta zavarodtam össze totálisan. Amióta betoppant az életembe azóta úgy éreztem, hogy egy káoszban élek és bármennyire is volt sokszor ijesztő részben úgy éreztem, hogy ő lehet az egyetlen, aki képes lehet a káoszt eltűntetni és valamennyire visszazökkenteni a normális kerékvágásba. Viszont volt egy olyan érzésem, hogy addig még sok káosz és sok bonyodalom jöhet, hiszen nem tűnt egyszerű esetnek és még ott volt a múltárnyéka is, ami még egy másik városban történt. Minden gond, minden kétely ellenére viszont hirtelen jókedvvel és nevetéssel telik meg az erdő eme szeglete. Könnyedén ránt magával a boldogság aprószikrája, aminek köszönhetően kicsit újra gyereknek érzem magam. Pontosan úgy játszom most, ahogyan egykoron tettem amikor vízparton nyaraltunk, vagy csak elmentünk az uszodába úszni. Szavainak köszönhetően nem nyugszom meg és nem is ok nélkül. A következő pillanatban könnyedén ránt magával. Az ijedtség könnyedén jár át, a kezemmel és a lábammal is kapálózom, mint aki az életéért akar küzdeni. Az se érdekel, ha megrúgom őt közben bárhol, ki akarok szabadulni onnan. Újra érezni a szellőt, levegőt kapni, de mind hiába. Erősen tart, a levegőm pedig egyre inkább fogy a küzdelemnek köszönhetően, mielőtt viszont igazán megtörténne a baj ő visz fel a felszínre. Sietve kapkodok levegő után, arcomon remegve simítok végig, hogy a vizet letöröljem és mielőtt még távolabb úszhatna „véletlen” kapálódzás közepette tuti, hogy képen találtam, hacsak nem kapcsolt elég gyorsan. Nem szoktam senkit se bántani, de megérdemelte. Ijedten figyelem őt, távolabb úszom tőle. Az se érdekel, hogy ő már korábban távolabb ment. Amint sikerül kicsit rendeznem a légzésemet elindulok kifelé, de az energiái megállítanak. Ismét megkeresem őt a pillantásommal, de a félelmen kívül könnyedén meglelhetné a dühöt és a csalódottságot is. Az pedig egyáltalán nem segít rajta, hogy ő is zavarodottan néz, ahogyan én is részben. Mintha ő maga se tudná, hogy miért tette ezt vagy magam sem tudom már, hogy miért néz így ki. - Tényleg szükség volt erre? Mit akartál bizonyítani, azt, hogy azt tehetsz velem, amit akarsz? Vagy netán azt, hogy még se vagyok akkora hatással rád, mint gondolod? – kérdeztem csöppet se békésen, majd újra kijjebb úsztam a part felé. Az se érdekelt, ha megpróbált megnyugtatni az energiáival. – Ezt most fejezd be! Azt hiszed, hogy ezzel mindent elintézhetsz, ha előbb halálra ijesztesz, majd megpróbálsz lenyugtatni, hmm? – nem kizárt, hogy a kezemmel továbbra is hadonásztam. - Miért élvezed azt, ha a frászt hozhatod rám? Meddig akarsz önmagaddal küzdeni? Bántani akarsz, de közben rohadtul nem! – nem volt szokásom így beszélni, de most eléggé zaklatott voltam hozzá. - Mintha csak megpróbálnál saját magadnak hazudni, de amint megtetted már egyszerűen te se érted önmagad… - idegesen simítottam végig az arcomon, miközben a hideg egyre inkább körbeölelt. Őt figyeltem és nem mozdultam már meg, amikor már csak derekamig ért a víz. A csillagok gyönyörűen ragyogtak fent, de hirtelen még se tűnt már túl békésnek a hely. – Akármennyire is akarod elhitetni önmagaddal, velem… a világgal, hogy mennyi rossz lakozik benned, én tudom, hogy van benned jó is, emberi… - a hangom nem remegett meg, még akkor se, ha közben szinte a szellő megfagyasztott. Határozott voltam, még ha ezek után őrültség is volt ezt kijelenteni, de így gondoltam. A karomat végül védelmezően fontam magam előtt össze, mintha így kicsit őt, a korábban történeteket és a fagyós szellőt is képes lennék távol tartani. Normális esetben tuti, hogy el akartam volna szaladni, ahogyan most is, de még se bírtam teljesen megtenni. Még nem…
- Ha fejből nem megy... Megint csak szívom a vérét, de talán már utoljára. Nem mindenki partner az ilyesmiben. Még mindig itt cövekel előttem, állja a sarat és nem tágít. Ahogy én se teszek mást, minthogy döfködöm azokkal a tőrökkel, amik gyakran jobban fájnak az igazinál. - Mert pont azt csinálod. Segít nekem. Minden szó jelent valamit, minden mondat, minden kérdés elárul valamit. Én is inkább kitérek a válaszok elől, ez a nő mégis fogást talált rajtam. Pont így akartam, hogy mondjon valami olyat, amivel elárulja, mit is gondol. Megvan. Oké. Csak mosolygok bele azokba a szemekbe, amiket épp megdicsértem. Mondhatnám, hogy egy vagy két szem úgy is sokat ér, ha formaldehiddel töltött befőttesüvegben teszem el, hogy mindig nézhessem, de ez már nagyon erőltetett. Kicsúszott a számon, hogy mi a titok. Egy része. A teljes képet nem látja, nem láthatja. Amikor vizezünk, én sokkal jobban ráhangolódom. Lehunyt szemmel bólintok a lehetetlen állításra. Amikor bővebben kifejti, érzek valami rosszallást. Erősebbet, mint eddig. Én is mondhatnám ugyanezt neki. Egymást vádoljuk, egymást szidjuk. És egymást akarjuk. Ha nem lenne fontos, nem méltatnám ennyire. Csak figyelném, ahogy a hullája szembenéz velem, mint Johann bácsié, mikor először halt meg előttem ember. Az is nagy hatással volt, June is legalább olyan. Ez talán túlzás, de a lényeg, hogy egyáltalán nem mellékes. A pancsikolás hihetetlen energiákat indít meg, a lányban is. Ahogy ő élvezi ezt, én annál inkább. Kivételesen nem más szenvedése miatt rajongok. Egész addig, amíg le nem húzom a mélybe. Kapok pár ütést és rúgást, de a szorításból nem engedek. Még ha a legnemesebb részemet találná is el, akkor is végigcsinálnám a beavatási szertartást. Meg kell járnia a poklot, úgy lesz teljes. Úgy mászhat fel a valóság fájának legtetejére. Mert azt akarja. És én is. Odafent sem zavar, hogy cséplőgépet játszik. Csak a szememet hunyom le, mikor jó erőből orrba talál. Sajog kicsit, fáj, de nem szédülök meg tőle. Nézzük egymást, mint két vad vagy mint vad és vadász, préda és vad? Bármelyik igaz lehet, sőt mind igaz és egyik sem. Ez a zavarbaejtő. Azt várnám, hogy halálra váltan kiússzon, elfusson. Mégis elég az energiáimat, legmélyebb valómat ráárasztanom, hogy itt tartsam. - Ne a felszínt kapargasd! Nem voltunk elég mélyen? A kérdésem azt sejteti, hogy ha nem érti, mit akarok, megismételhetjük a produkciót. Nem vinném egyébként mélyebbre. Plusz pár másodperc és a tüdeje, az agya nem lenne a régi. Én talán kipróbálnám, de az Élősködő megenne, ha megtenném. - Azt látom, hogy nem nyugodtál meg... Megint távolodik. Hagyom. Biztos, hogy nem csak ennyi volt. Az összegzésre elmosolyodom. Félelmetes, mennyire tisztán lát. Csak kicsit akarom bántani. Az ember küzd a farkassal. Ha egyedül lennék, nem lennének ilyen gondok. Vagy megöltem volna vagy a csók lett volna hosszabb. De hát az élet a nehézségektől izgalmas, nem? Nem. - Ezzel óvatosan! Menj le nyakig, még megfázol a végén. A hangom most törődően szól és lassú, kényelmes tempózással indulok meg a csaj felé. Tényleg jobb, ha csak a feje látszik ki. Én szépeket látok, de a szél is látja és abban kevesebb köszönet van, mint amit tőlem kapott eddig. Újabb erős kijelentések. Egy pillanatra megállok és komolyan nézek rá. Mintha most dönteném el, hogy végülis kell-e az élete vagy elveszem tőle. Aztán újra úszom felé. Ha nem ijesztettem el, akkor mellette állapodom meg és a vállaira teszem a karomat. Egy kicsit lejjebb tolom, feltéve, hogy még mindig deréktól felfelé van kint a sokat sejtető, ázott melltartójában. Egészen tiszta. Sóhajtok egy aprót, majd elmosolyodom. June-ra nézek, majd az égre mutatok - Gondoltál már arra, mik ők valójában? Világítanak, küldik a fényüket, körbevesznek. Csak találgathatunk, hogy mi a céljuk. De szükségünk van rájuk. És nekik is ránk. Varázslatos, nem?
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Szarul kellene éreznem magam amiatt, hogy nem csak a víz alatt, hanem felette is megütöttem őt, de valahogy még se megy. Sose voltam az erőszak híve. Sőt, én el is szoktam ítélni az erőszak bármely formáját, de most mégis úgy éreztem, hogy ez volt a legkevesebb, amit kaphatott. Ennél több járna neki, de nem is vagyok olyan, meg hozzá képest olyan lehetek, mint egy nebáncsvirág. És valahogy nem állt szándékomban vízi hullává se válni. Amikor nem éppen barátságosan szólal meg, akkor csak felmorranok, vagy valami olyasmi. Inkább tűnhet egy kiscica mérgelődésének, vagy egy durcás kislány dünnyögésének, de legalább ezzel is kifejezem azt, hogy mennyire nem nyerte el a tetszésemet az, amit csinált. Komolyan, miként is mehettem bele ebbe az egészbe? Miért hagytam, hogy minden intőgondolat ellenére bejöjjek a vízbe? Már akkor is ott kellett volna hagynom, amikor először eljöttem a menedékházból. Igaz, hogy nem találtam volna haza, de talán még egy vadállat lakómájának is jobb lett volna lenni, mint valakinek a játékszerének. - Mert talán meg kellene? Először megdobtál egy kővel, aminek köszönhetően felrepedt a fejem! Majd pedig megkötöztél – emeltem fel a csuklóimat, hogy jól lássa a nyomát, mert biztos voltam, abban, hogy ő jól lát még most is. – Most meg majdnem megfulladtam! És akkor ne feledkezzünk el még mellette arról se, amikor milliószor hoztad rám a frászt! – ha akart volna se tudott volna leállítani. Legalábbis biztosan nem hagytam abba, ha kérte. A szavak csak úgy ömlöttek ki belőlem, hiszen egyre inkább összezavarodtam és még mindig nem értettem azt, hogy miként lehetne ő az, aki képes lenne a káoszt eltűntetni és miként vagyok képes még mindig látni benne valamit, ami miatt nem tudom csakúgy magára hagyni. Egyszerűen már magamat se értettem, de legalább nem sírtam. Legalább ennyire nem sikerült még mélyre rántania, vagy fájdalmat okozni. - Nem mondasz semmit se? Vagy netán nem tetszik annyira, hogy mélyre is látok és nem csak a felszínre? – kérdeztem meg csöppet se barátságosan, miközben a távolságot továbbra is fenntartottam. Hiába volt arcán mosoly, akkor se mondott semmit se. Azt pedig én is tudom, hogy a mosoly mögé a legsötétebb vagy éppen a legfájdalmasabb gondolatokat is el lehet tűntetni. - Hirtelen érdekel a testi épségem? – komolyan egyre inkább úgy kezdtem viselkedni, mint valami 15 éves, de nem érdekelt akkor se. Ahogyan az se, hogy a bőröm könnyedén lett libabőrös a hideg időnek. Nem mentem lejjebb, így legalább esélyt láttam arra, ha úgy ítélem meg, akkor gyorsabban kijussak a vízből, még ha semmi esélyem se lett volna ellene. Hiába csendült a hangja őszintén törődően, akkor se érdekelt. Továbbra is inkább csak összefontam a karomat magam előtt, mintha úgy képes lennék melegen tartani. Ahogyan pedig egyre inkább közeledett, úgy figyeltem egyre inkább. Fogalmam sem volt arról, hogy most milyen szándékok vezérelik őt, egy-két lépést még így is hátráltam, de végül megálltam és vártam. Amikor a kezét vállamra teszi, akkor egyszerre söpörném le legszívesebben, de még se ellenkezem, amikor ismét lejjebb nyom a vízben. Nem mintha így sokkal jobb lenne, mert ha nem a szél dermeszt meg, akkor a víz könnyedén fogja megtenni. - Sok történet szól a csillagokról, egykoron azt hitték, hogy az elvesztett családtagok onnan figyelnek ránk és azért olyan fényesen ragyognak, hogy vigyázzanak ránk. – biztosan ő is hallott már ilyen történeteket. Sőt, azt se kizárt, hogy sokkal többet ismer, mint én. – Talán ideje lenne menni. – szólaltam meg. Mindig is imádtam a csillagokat bámulni, gyerekként is sokszor az ablakban ücsörögtem és onnan néztem a fénylő égboltot, de a világért se akartam elárulni azt, hogy milyen hatással van rám a mai napig. Bár lehet, hogy már ezt is tudja, ki tudja.
Nocsak, ebből az ártatlan kis szépségből semmi bűntudat nem sugárzik. Úgy érezheti, megérdemeltem a pofont. Van benne erő ahhoz, hogy adjon, ha túl sokat kap. Megvédeni nem tudta volna magát, de egy kis karmolászás belefér. Megmosolygom, mert aranyos vonásnak találom ezt. A durcáskodás folytatódik, nagyon nem tetszett neki a merülés és az sem, hogy most kioktatom. - Kösz, hogy emlékeztetsz... Mintha már kiment volna a fejemből. Az ő fejében mi történik? Ha velem próbálna ilyeneket tenni valaki, vagy ő nem élne vagy én, mert harcba bocsátkoztam volna. Egy nővel persze más, ezért is vicces, hogy sorolja, miket csináltam. Ő nem tud mit kezdeni a helyzettel és rám fogja. Naná... - Jól van. Ne nyugodj meg, a szíved ugorjon csak ki a helyéről! Az jót tesz, nem igaz? Az én szívem se úgy ver, ahogy szokott. Meg lett bolygatva szegény és még nem tudom, fogja-e bánni. A hiszti úgy jön, mint a lavina, zúdul és maga alá akar teremteni. June láthatja rajtam, hogy egyáltalán nem érdekelnek a vádak. Nem mondom ki, de a "majdnem" a kulcsszó. Bármit megtehettem volna vele, amíg eszméletlenül feküdt. Mit tettem? Megkötöztem, de bevittem a fűtött házba. Káosz az életem és mivel belecsöppent, meg kell ízlelnie. - Légy büszke, ha akarsz. Duzzadhat a mellkasod. Az jól is áll egyébként! Kaján vigyort villantok, mert tényleg szeretem, ha egy nő domborít. Nem mondok semmit se, így van. Mélyebbre látott, mint gondoltam, de még nincs a tó fenekén. Addig még hó is esik és kánikula is lesz. - Régen a tüdőgyulladás elvitte az embereket. Ma se kellemes, de ha te ilyen ínyencségekre vágysz, elő a késsel és a villával, láss hozzá és hagyd, hogy a bőrödet lágy északi szellő simogassa. Vénákig beléd hatolva. A hangom gúnyos és a vigyorom sem túl kedves. Látom a felpattogzott bőrt és érzem is, hogy kellemetlen neki. Amilyen makacs, képes csak azért megbetegíteni magát, hogy megmutassa, nem hallgat ám rám, akkor se, ha lenne értelme. A karba tett kéz, az aztán sokat segít. Az én kezem a vállán, na, az már többet nyom a latban. Az érzései most sem maradhatnak rejtve, látom azt az elnyomott szándékot, az elfojtott agressziót. Ő vajon látja magában? - Sőt akik a születésünket végignézték, azok határozzák meg életünk legfontosabb mozzanatait. Ez legalább annyira igaz, mint hogy nagyfater a hiányos fogsorával vigyorog le a sötét anyagból. Nem vagyok én olyan misztikus alkat, hogy ilyesmiben higyjek. Az emberek szeretik a babonákra bízni az életüket, mert úgy nem kell aggódni, hogy elmulasztottak valamit, amit megtehettek volna. - Nem rossz ötlet. Várj egy kicsit, messzebb kell mennem. Ezzel elengedem és megint farkassá válva kivágtatok a tópart azon részére, amitől June és a ruháink is messze vannak. Ott pedig apait-anyait beleadok a bundám kirázásába. Csavarom a fejemet, a testemet, még a lábam is kicsúszik, olyan lendületet veszek. A szárazságtól így is messze vagyok, de jobb egy kicsit. Utána ugyanebben a formában baktatok el a cuccaimig, ha még a helyükön vannak. Összepofozom őket egy csomaggá, amit a számban viszek el. ~Azt ajánlom, fuss inkább!~ Direkt úgy szólok hozzá, hogy csak sejthesse, nem az életéért kell futnia. Illetve azért, de a hideg alaszkai levegő fenyegeti inkább, nem én. A hangsúlyból mindenesetre nem derül ki. Ha June megindul, a nyomában loholok és egész a szobáig üldözöm. A szemeim látják, amit kell, azokat a formás vonásokat, a kerek popsit és a csinos lábakat. Rengeteg munkája lehet benne, biztos, hogy keményen edz a tánccal és még ki tudja, mivel? A házban egész a kandallóig megyek, elé dobom a cuccaimat, hogy megszáradjanak, mert azok is kaptak a fröcskölésből. Aztán pedig távolabb heveredek le a szőnyegre. A tüzet nem annyira szívlelem. Elfekve, de fejemet felemelve nézem, mit ténykedik a csaj. Ezt a formámat jobban kedveli és az Élősködő is most él igazán, úgyhogy maradok bundás. ~Tea? C-vitamin? Valamit dobj be! És hogy telnek itt a napjaid? Én rengeteget utazgattam, mióta találkoztunk~ Kitalálhatja, miért. A szívem nagyon hevesen ver. Ez a kis vizezés jót tett. Ma már éltem. Tisztán meg tudom fogni, hogy June jelenlététől érzem magam pillekönnyűnek és nehéznek egyszerre. Csodás jelenség. Az Élősködő nagyon kedveli. Lehetnék vele...majd leszek, ha én úgy gondolom. A belső zűrzavart nem lehet csak úgy varázsütésre feloldani. Idő kell. Idő. A lány felé kúszok, lassan haladva a parkettán.
Kezdőlap
