A White Mountains National Recreation Area területén található apró menedékház. Bárki betérhet és megszállhat benne, amolyan "becsületkassza" jelleggel: ne vigyél magaddal semmit, amit nem fontos, de ha meg is teszed, hagyj magad után valamit! Főként szerszámok, a favágáshoz, vadászathoz szükséges eszközök találhatók a kabinban, "csináld magad" elv alapján eszközöket biztosít mindenki számára egy nyugdot, hóvihart-túlélő éjszakához.
A menedékházakról az az általános tudnivaló, hogy ideiglenes szállást nyújtanak egy-egy zimankós éjjelre bárki számára telente, ám most, nyár közepén nem számítok arra, hogy átható farkasszag terjeng az egyikben, ahogy beljebb kerülök. Akkor ez most birtokháborításnak számít vagy mi? Ott volt a kulcs a lábtörlő alatt, a hülye is meglelte volna! A menedék pedig határozottan lakott a farkasszagon túl is, hiszen étkezés nyomai, itt-ott ruházati darabok árulkodnak róla, hogy nem a legutóbbi télvíz idején járt erre bárki, hanem... hát úgy legtávolabbi időintervallumot belőve is tegnap. De sokkal valószínűbb, hogy néhány órája hagyhatta csak maga mögött az illető a helyet. Annyi baj legyen, nekem elég lesz néhány perc, míg meglelem a házban elhelyezett porral oltós palackot. Mert sokkal egyszerűbb innét lenyúlni az esti ramazurihoz, semmint mondjuk az egyetem folyosójáról megszöktetni egyet. Ezeket úgysem hiányolja senki! Majd pótolják a nemzeti park munkatársai egy-egy alkalmi felülvizsgálat alkalmával...
Már egészen messziről kiszúrtam a hívatlan vendéget, de csak a házhoz közeledve vált teljesen egyértelművé, hogy nem egy erre bóklászó farkas lesz, hanem valaki, akinek nem volt elég egyértelmű, hogy a menedékház jelen pillanatban az én hajlékom. Fogalmam sincsen, mennyire lehet kisajátítani egy ilyesmit, de túlzottan nem is érdekelt. Eddig nem nagyon pályázott rá senki, remélhetőleg eztán sem fog és amúgy sem terveztem túl sokáig maradni. Átmeneti megoldás, ha meg valaki nagyon igényt tartana rá, hát majd megbeszéljük a dolgot. Vagy lebokszoljuk, nekem édes mindegy. Pajzsom felhúzva rejtettem el korom, vérvonalam, energiáim a hím elől, hogy csendben léphessek aztán a házba. Nem állt szándékomban észrevétlen maradni, nesztelenül belopózni a házba, egyszerűen csak nem vertem túl nagy zajt. Az ajtóban álltam meg, hátam mögött összekulcsolt kezekkel és türelmesen vártam, hogy kilépjen a konyhából az idegen. Fogalmam sincsen, mit keres ott, akkor válik világossá, amikor a poroltóval a kezében lép ki a kisebb helyiségből. Féloldalas görbület jelenik meg arcomon, egyik szemöldököm szalad magasabbra. - Persze, egészen nyugodtan szolgáld ki magad - mivel nem érzek füstöt, így kétlem, hogy a jó szándék vezérelte volna a házba egy esetleges baleset kapcsán, azt meg elképzelni sem tudom, mire kell neki a poroltó. - Vacsorára nem szeretnél maradni? - emelem meg a kezemben lévő zacskót, melyben a mai vacsorám lapul - egyszerű kínai kaja az illatából is érződik. Nem zavartatva magam sétálok beljebb, letéve az asztalra a zacskót és hiába a könnyedség, mégis feszül valami a levegőben, hiszen basszus, az én házamba ne sétálgasson be csak úgy senki! Merthogy jelenleg a sajátomnak tekintettem a viskót, a lakottsága pedig egyértelmű volt a széthagyott ruhákból, mosatlan edényekből kiindulva, hát szerettem volna magyarázatot kapni ittlétének okáról.
Habár alapvetően bízok a jó szerencsémben - én naiv - és hiszem, hogy nem fog visszajönni idő előtt a menedékház ideiglenes tulajdonosa, mégsem időzök feleslegesen a terep részletes felmérésével. Helyiségbe nyitok be - fürdő, nem nyert. Amott a konyha... kell lennie valahol tárolónak is, ami a hideg téli esték túléléséért felelős dolgokat hivatott rejteni, nem? De! Meg is lelem a gardróbot, ahol plafonig polcokon van betárazva kötéltől a konzerves kajáig minden, mintha valaki durván ráparázott volna az apokalipszis eljövetelével kapcsolatos híresztelésekre és itt tervezte volna átvészelni a világ végét. Az egyik sarokban meglelem a poroltó piros flakonját. Nem hiszem, hogy nagyon szabályos így tárolni, legalábbis eddig főleg falra szerelt formában láttam, de annyi baj legyen, így könnyebben mozdítható számomra. Fel is kapom, hogy dolgom végeztével angolosan távozzak, legfeljebb a falka jellegzetes illatának halovány árnyalatát hagyva magam után búcsúzóul. Hanem odakint finoman szólva is a másik színe elé lépdelek - telibe, ha mondhatom így. - Mi a f...?! - Annyira váratlan az egész, védekező-fenyegető lendülettel emelem fejem fölé a tűzpiros palackot. Eddig és ne tovább, mert leütöm, a fenébe is! - Milyen kár, hogy képemre a harcias karakánság helyett őszinte riadalom ül ki, mely leplezetlen energiáimat is felkavarja kissé. Nagyot nyelek, rendezve ábrázatomat is kissé - még jó, hogy alapvetően a fizimiskám komolyan vehető, ha épp nem a gyerekes ijedtség telepedik ki rá. - Nem... kösz. - Fűzöm hozzá némi zavarral azért még az erőben, mégse tűnjek már totálisan parasztnak, ha már egyszer besétáltam a portájára mindenféle előzetes engedélykérés nélkül. Falkaterület ide vagy oda, az ilyesmi egyénenként is érzékeny pont. Az átlagember se csipázza, ha valaki csak úgy besétál az életterébe. Nyilvánvaló okokból. - Csak erre volt szükségem. Már itt sem vagyok! - Engedem le a porral oltót, mikor ellépdel mellettem és lekövetve, felé fordulva, ahogy mozdul, bökök hátam mögé hüvelykujjammal az ajtó irányába. Hátrálok is néhány lépést, jelezve, valóban nem zavarnám a világért se tovább. Más kérdés, hogy eljutok-e esetleg a bejárati ajtóig ekképpen.
Van valami egészen komikus a fiatal hím alakjában, ahogy előlépve egyből a feje fölé emeli a poroltót - szóval azért jött! Könnyed nevetésem a válasz csupán, hogy aztán egyből visszarendeződjenek az arcvonásaim. - Egészen hatásos lenne ez a megjelenés - teszek körkörös mozdulatot egyik kezemmel magam előtt, célozva a felvett pozíciójára -, ha nem tűnne úgy, hogy menten összeszarod magad - könnyedén jönnek a szavak, mintha nem épp egy tolvajt csíptem volna fülön, hanem a szomszéddal bratyiznék, aki átugrott meginni egy sört. Ugyanígy hangzanak a vacsorára invitáló szavaim is, de valami mégis ott ül a mondandó mögött, ami kissé balsejtelmessé teszi az egész szituációt. - Kár. Pedig mindig öröm, ha egy csinos pofival fut össze az ember - komótosan pakolgatom ki a két dobozt a szatyorból és csak akkor fordulok újfent hátra, amikor közli, máris távozóra fogná. Mivel nem szándékom ilyen hamar útjára engedni, hát igyekszem elébe kerülni, hogy közé és ajtó közé helyezkedve álljam el az útját. - Ne csináld, elszomorítasz. Máris menni szeretnél? - biggyesztem le szám szélét, megjátszott szomorúsággal. Mondjuk tényleg csalódást okoz, tényleg azt hiszi, hogy ilyen simán kisétálhat azzal a poroltóval? Nem az enyém, tudom jól, de jelenleg én lakom itt, szóval legalább kérte volna el… Maradi vagyok talán, meglehet, de az illem az akkor is illem. - Pedig szerintem nagyon jól szórakozhattunk volna együtt - indulok meg felé, arcomon halovány, cseppet sem őszinte mosollyal. Mint vadász, ki előre iszik a medve bőrére és várja a tökéletes pillanatot, amikor csapdába ejtett prédájára ugorhat. - Ha kérted volna, talán elengedtelek volna - akár hátrált, akár nem, ekkora már célom olyan közel kerülni hozzá, hogy a poroltót tartó kezének csuklójára/alkarjára marhassak. Erősen szorítom, farkaskarmos ujjaimat bőrébe is vájva, ne legyen olyan egyszerű kiszabadítania a kezét és még véletlenül se jusson eszébe fejbe vágnia a poroltóval.
Aprót nyelek a nem túl szívhez szóló jellemzés hallatán, ádámcsutkám fel-le szalad gyorsan az idegességtől. - Figyelj, öreg... nem akarok balhét. - Tártam szét lassú mozdulattal karjaimat, az egyikben oly könnyeden emelgetve a porral oltót, mintha fél kiló kenyér lenne, nem peddig súlyos fémhenger. - Komolyan! Itt se voltam... Vagy talán hazudok? - Habár hangom alapján bárki elhihette volna annak ellenkezőjét, amit a kóbor állít felőlem és hazugság sem szennyezte szavaim, ezzel szemben energiáim megkérdőjelezhetetlenül ideges távolságtartásról, a helyzetből való menekülni vágyásról árulkodtak, illetve arról: pontosan tisztában vagyok vele, hogy szarban a haza és ezt magamnak köszönhetem. Nem tagadom, mai napig kamaszos hévvel vagyok képes feszegetni a határokat, de tudom, mikor kell(ene) olajra lépni - ékes példa erre ez az eset is, ahogy szavait szinte csak fél füllel hallva már fordulok, hogy távozzak. Visz a lendület, egyedül a farkasreflexek, bennem a bundás fél, ez a suta kis vérvonaltalan az, aki időben fékezi lépteim, így nem ütközök frontálisan az elébem lépővel, hanem lefékezek előtte, szinte érezve a testéből áramló hőt, oly elenyésző a távolság kettőnk között. A levegő is bennakad tüdőmben hirtelen, ahogy egészen közelről van szerencsém az éjszín tekintetet elcsípni. - I-igen? - Óvatos a válaszom a feltételezhetően amúgy is költői kérdésére, miközben, mint ki helyét tudja az "idegen ólban", teszek egy fél lépést hátrafelé, ezzel növelve kettőnk között a távolságot. Ujjaim idegesen markolják a poroltó nyakát. - Nézd, biztos rohadt magányos lehet itt kint az erdőn egymagad ki tudja mi óta, de én tényleg lépnék, mert várnak, számítanak rám, meg ilyesmik... - Annál többet pofázok, minél inkább érzem, hogy szorul nyakam körül a hurok. Egy ideig hátrálok is lassan, ahogy felép lép, de azt a végtelenségig nem lehet csinálni zárt térben, sajnálatos módon. - Majd hozok másik porral oltót, meg akár kaját is, ha az a szíved vágya, csak most hagyj lelé.... b'ssszameg! - Emelkedik két oktávot a hangom a fájdalomtól és nagyot koppan a földön kongó hanggal a palack, ahogy a szövegelésem közepette nemes egyszerűséggel csuklómra mar, bőrömbe vájva karmaival a hím. Pulzusom, lélegzetvételem száma megugrik, s sötét pillantásomban sárgás cirmok gyűlnek, mikor felé kapom tekintetemet. - Oké-oké, vettem, maradok, kösz az invitálást...! Vacsi kettecskén. Milyen romantikus. - Morranok, mintegy mellékesen fűzve szabadkozásom, avagy álláspont-módosításom mellé a helyzettel kapcsolatos megjegyzésemet. Miért nem lehet ezt a diplomatikus "beszéljük meg" úton rendezi, a fenébe is?!
- Ezt örömmel hallom - billentettem enyhén oldalra a fejemet, arcomon pedig cseppet sem őszinte mosoly jelent meg. Már csak az kéne, hogy balhét akarjon, jobb így, hogy szeretne nyugiban elmenni, az már más kérdés, hogy én mit akarok és mennyire nem érdekel, miért jött és mi a szíve vágya. - Ezt te sem gondolhattad komolyan - csóváltam meg a fejem, mintha csak egy oktondi kölyökhöz címezném a szavaimat. Nyitott könyv volt előttem, és habár az arcára kiülő érzelmek is teljes mértékben informális jellegűek voltak, energiái csak alátámasztották a teljesen nyilvánvalót. Nem akar bajt, remek és tudja is, hogy nem áll túl jól a szénája, valószínűleg már rég nekimentem volna, ha ártó szándék jelét vélem felfedezni. Én azonban inkább a lassú felvezetés híve voltam, szerettem játszadozni az étellel és ezúttal is roppant mód jól szórakoztam. Ki ne érezné jól magát, ha fölényben lenne? Ha fordított helyzetben állnánk itt, valószínűleg máshogyan vélekednék a dolog kapcsán, de hála égnek nem úgy állunk egymással szemben. A falkaszagot érzem rajta, szóval lehet egyszer még fordulni fog a kocka, de a jelen szórakozás öröméért be mertem vállalni ezt a rizikót. Közelségének okán felállnak a piheszőrök a tarkómon, kellemes bizsergés fog el a testéből áradó meleg érzésére, most mégsem ezért vagyunk itt. - Ne ringasd magad abba a tévhitbe, hogy társaságod iránti vágyam csupán, amiért marasztalni szeretnélek - az csak a játék része volt, kötelező körök, ha úgy tetszik, mivel felvezettem a dolgokat. Most jön a java, mondhatjuk így is, az csak hab lett volna a tortán, ha rábólint, hogy vacsorázna velem és igencsak ostoba egy húzás, nem mellesleg. Mondjuk ebben a helyzetben aligha cselekedhetett volna úgy, amire azt mondanám, hogy oké, elmehetsz, szóval alapból vesztett egy szitu ez a másiknak. - Nem a poroltón és nem is a kaján van a hangsúly, fiacskám - szorítok egy kicsit a fogásomon, érezze csak a törődést. Vérének fémes illatára összeszalad a számban a nyál és mosoly szökik képemre. Farkasának felszínre mászása pedig csak még érdekesebbé teszi a helyzetet, az én dögöm is felkapja a fejét, hátha csurran-cseppen valami neki is ebből az egészből. Miközben lábammal odébb lököm a poroltót, tekintetemmel arcát szemlélem, enyhén oldalra döntött fejjel. - Kár ezért a szép pofiért - és mintegy végszóra emelkedik másik kezem, hogy egy istenes pofont sózzak le neki karmos kezemmel. - Anyád nem tanított meg rá, hogy mikor kellene tartanod a pofádat? Vagy arra, hogy lopni csúnya dolog? - érkezik is a következő pofon. Mivel másik kezemmel továbbra sem eresztettem el a csuklóját, így ha el is veszti az egyensúlyát a pofon erejétől, egyből vissza tudom rántani. - A romantikus vacsorát pedig buktad, pedig milyen szép is lett volna! - és mintegy végszóként rántok rajta akkorát, hogy lehetőleg a bejárati ajtó felé hajítsak rajta egy szépet. Akár kizúg rajta, akár nem, lépteim egyből felé irányítom, íriszeimben már ott ül farkasom, narancssárgás tekintete mellett pedig a változó energiák, melyeket a hímre zúdítok is egyértelműen árulkodhatnak arról, hogy még nem fejeztem be a dolgot, most lép színre az igazi porondmester.
- Egy próbát megért. - Dobom vissza a verbális labdát, mert abban legalább jó vagyok, ha nem is tudom, hol az a határ, ami után már jobb lenne befogni. Talán fel se fogom igazán, mennyire szarban a haza, míg azt meg nem erősíti a másik hím. Mondjuk azt egy pillanatig se hittem el, hogy társaságomra pályázik, de... volt egy olyan naiv gondolatom, hogy nem élne vissza erőfölényével, nem lévén benne dicsőség. Hogy legfeljebb rám ijeszt, aztán elzavar - poroltóstól vagy anélkül - mint a legtöbben tennék ilyen helyzetben, nem véve komolyan a birtokháborgató "suhancot". Hajtottak már el nem egyszer, kergettek és vertek is meg, sőt, három kutyát engedtek utánunk egyszer New Yorkban! (Más kérdés, mennyire voltak bátrak az ebek, miután kiszúrták a fenevadat bennünk.) - Ám ezúttal egyetlen mondatával vágta el mindezen vadregényes gondolataimat az idegen farkas. Gyorsan lejön, hogy ez lényegében a nyuszika esete a piros sapkával - verést kap, ha van rajta, s úgy is, hogyha nincs. Szívás a köbön. - Nem mondod...- Nyögöm a fájdalomtól elcsukló hangon, ahogy fogásán szorít. Hangsúly... Az. Baszódna meg. Állkapcsom idegesen feszül meg, s energiáimban a nyugtalan fiatal farkas ugrásra készen vár rá, hogy engedjek neki, nem törődve azzal, mennyiszer dupla annyi idős a velünk szemközt álló. Dacosan állom pillantását, halkan rezignáló, elégedetlenkedő morgás fodrozódik a közöttünk levő, elenyésző távolságban, majd csupán annyi időm marad, hogy ne álljak ellent mozdulatának, hanem elfordítsam fejem - "menetirányba". Ennyin múlik talán és nem többön, hogy a szememet nem kaparja ki arcomnak bőrével, húsával együtt. - Ami azt illeti... - A második pofon már meg se kottyan, jobban megérzi vállamnak porca, ahogy talpra ránt, mikor egyensúlyomat veszíteném el a lendülettől. - nem. - Köpöm elé a torkomban összegyűlt vért. Szerintem eltörte az orromat is... - Szóval már csak ezért se kezdek háttérttörténeti eszmecserébe édesanyám hogylétét illetően. Ennek a kreténnek akkor se mondanék semmit, ha szépen kérné! De nem teszik, helyette kipenderít a menedékház előtti füves-köves térre ajtóstól. Csoda, hogy helyén vannak még a bordáim, ahogy a fadeszkákkal együtt szánkázok ki a bejáratnak hagyott nyíláson, hanyatt. Most kellene hanyatt-homlok menekülve elfutni, minél előbb elérve a falka területét, addig, míg utol nem ér a hím, ám ahogy kilép a lak ajtaján, úgy minden ilyen irányú gondolatom átvált abba, hogy addig kellene váltanom, míg ő nem teszi meg, hiszen minden bizonnyal sokkal gyorsabb nálam ebben is. Neki csak egy szempillantás, én meg talán, ha most nekikezdek, mire ideér, a hegyomlásnyi bundás alakomban tudom fogadni a rohadékot. Nem vagyok harcos, amit tudok, pusztakezes bunyó és némi önvédelem. Az utcán szedtem magamra, pitiáner balhék és velem hasonkorú farkasok között. Esélyem sincs és ha végiggondolnám, magam is belátnám. Ám ehelyett vérfarkas alakomat öltöm magamra némi morgás keretében.
Ahhoz képest egészen szépen tartja magát, mint amit elsőre kinéztem volna belőle. Egy bárgyú ficsúr, tágra nyílt csipával, aki nagyon nem tudja, mikor is kellene befogni. Fiatalság, bohóság, hallottam már róla, de azt hittem, ez a srác már élt annyit, hogy ne nevezhessem fiatal suhancnak. Tévedtem és az eddig látottak és hallottak alapján másra nem tudok gondolni, mint arra, hogy tényleg csak egy fiatal suhanc. Vajon hiányozna valakinek? Az enyhe falkaszagból ítélve, ami áradt belőle, valószínűleg igen. Vagy ha nem is hiányozna, keresni valószínűleg keresnék, én meg nem akarok egy egész falkát a nyakamba, szóval marad a kis játszma. Nem a dicsőségért csinálom, tudom, semmi nemes nincsen abban, hogy egy nálam fiatalabb, ráadásul vérvonallal nem rendelkező farkast megregulázok. Ki mondta, hogy azért csinálom? Pusztán a szórakozás az oka annak, hogy nem engedem a poroltóval a kezében. Mert ez az egész örömet okoz és még többet akarok belőle. Feljebb szalad kissé bennem a pumpa, ahogyan elém köpi a vért, de ennek semmi érzékelhető jelét nem adom. Nem kívánom abban az apró örömben részesíteni, hogy tudja, nagyon ügyesen táncol az idegeimen, talán éppen elég reakció, hogy kihajítom a házból. Az ajtóért kár, muszáj leszek én magam visszatenni a helyére, de inkább idekint essünk egymásnak, minthogy a teljes belső felszerelést leamortizáljuk. Annak a rendbehozatal jóval nagyobb meló lenne. - Pedig nem ártott volna - indulok meg magam is kifelé és azon nyomban felöltöm bundás valómat, amint megérzem energiáinak enyhe rezgését, melyből tudom, hogy ő is hasonlóan cselekszik. Ostoba kölyök! ~ Látom azt sem tanították meg, mikor érdemes inkább felhúzni a nyúlcipőt ~ halkan, mégis kellő határozottsággal csendülnek szavaim elméjében, ahogyan kirobbanok a házból. Egy nagyobb ugrással lököm el magam a padkáról, hogy egyből a hímre vessem magamat. Bele a közepébe, és ha védekezik, hát mást nem a lendületemmel elsodrom, hogy utána kapjak agyaraimmal, karmommal felé, egyelőre mindenféle rendszer nélkül; ott marnám és sebezném, ahol csak tudom.
Kezdeti naivitásom gyorsan alábbhagy, mikor lekever egy hathatós pofont, bőrömet hasítva fel karmaival egyazon lendülettel. Menekülni azonban nincs lehetőségem, s nem is ficánkolok különösebben. Örülök, hogy talpon maradok, nemhogy még szökdösni próbáljak, basszus...! Eme helyzetben nem is kifejezetten kenyerem tovább hergelni a fazont, mégis jellembeli sajátosság - vagy inkább defekt - hogy csak azért is olajat öntök még a már lángoló tűzre. Meg is lesz az eredménye, ahogy kiszánkázok ajtóstól a sziklás-fagyos talajra a ház elé. Alakváltásomnak töredéke csupán, míg ő magára ölti a farkasgúnyát, így bőven vicsorog már felé, mire sárga, állatias tekintetem villan irányába, s orrnyergem fodrozódik halk, elégedetlen morgás közepette. Mint mondottam volt, nem vagyok (teljesen) idióta. Nyúlcipőt terveztem felkapni a tömött bunda mellé, miként ő is felemlegeti... egyúttal nem hagyva időt cipőfűzővel való bíbelődésre, ha úgy tetszik. Talán az az egyetlen szerencsém, hogy valóban távozni készülök, arrafelé mozdulnak ruganyos lépteim, így fordulhat elő, hogy miután a lendületével elsodor, s combomat odaverem egy kiálló sziklához, a helyzet fűtötte adrenalin-dömping közepette igyekszem lerúgni magamról a hímet - sikerrel. Kiszabadulva alóla kapásból kilövök, vinnyogva fogva menekülőre, ahogy búcsúcsókként deréktól bokáig karmol végig, mélyeszti szablyaéles körmeit húsomba. Nem tekintek hátra, sután-bicegve, de igyekszem elhúzni a csíkot a falka területe felé vezető lehető legrövidebb utat lőve be.
Alapjáraton sem vagyok egy túlzottan türelmes személyiség, ezzel a kis suhanccal szemben pedig aztán pláne nem fogok megértést tanúsítani, hiszen az eddigiek alapján egyáltalán nem érdemli meg. A pofonokat már annál inkább, egyből le is sózok neki kettőt. Nem hinném, hogy bármi hatása lenne, nem is nevelő célzattal emeltem rá kezet, inkább amolyan „tudd, hol a helyed” érzete volt a dolognak. Nekem legalábbis mindenképpen, arról pedig fogalmam sincsen, eljut-e a tudatáig mindaz, amit itt megpróbálok beleverni. Úgy tűnik egy valamit mégiscsak megtanult; gyáva dolog a futás, de olykor kifejezetten hasznos. Mint a jelenlegi helyzet, mert habár nem célom kibelezni, de ha sokáig kakaskodott volna, tuti úgy elgyepáltam volna, hogy úgy vonszolta volna magát haza… Ugrok egyből, ki az ajtón keresztül, hogy elsodorjam a lendületemmel és habár a földre bukunk, nem túl szerencsés a kialakult helyzet. Túl rossz helyre sikerül beékelnie a mancsait, érzem, hogy én vagyok a szarabb pozícióban, hát megpróbálok valami elviselhetőt kihozni belőle. Oldalába kapok, mintha csak karmaimmal benne szeretnék megkapaszkodni, érzem is, elég szépen sikerül felhasítanom, vérének fémes illata betölti orromat, ez pedig egyelőre elég ahhoz, hogy némi elégedettség kússzon bőröm alá annak ellenére is, hogy sikerült lerúgnia magáról. ~ Azért egy vacsira visszanézhetnél valamikor ~ pimasz szavaim mellett érkezik még egy kis búcsú, ahogyan energiáimmal felé kapok, fájón, bántón, érezze csak, mennyire senki hozzám képest, hogy habár most megszökött, legközelebb nem biztos, hogy ekkora szerencséje lesz, ha olyannal húz ujjat, akivel nem kellene. Utolérhetném, ha szeretném, de nem ér annyit, hogy fussak utána. Nem ringatom magam naiv tévképzetekbe, hogy tanul a helyzetből, hogy a sebeit nyalogatva majd átgondolja, mi is történt itt pontosan, de azt hiszem nem is ez volt a lényege. Velem ne cseszekedjen, mert pipa leszek.
Még mindig nem voltam biztos abban, hogy meddig fogok a környéken maradni. Egyrészt biztosabb volt itt, távol a szeretteimtől, Isaac is itt volt, másrészt meg jobbnak láttam, ha az új Testvéreim közelében maradok egyelőre. Ugyan senki nem szólt rám, hogy tegyek így, abban sem voltam biztos, hogy a többiek merre vannak, de a biztonság kedvéért inkább elérhető távolságra maradtam onnan, ahol minden elkezdődött. Ahol az új közös utunkon elindultunk mindnyájan. A bizonytalan helyzet miatt azonban még nem akartam beruházni egy új autóra, pedig lehet, hogy nem jött volna rosszul. Jobb híján elkértem hát a szomszéd idős asszony tragacsát, ha már jóban lettem vele. Szerettem mindig is jóban lenni mindenkivel, akivel csak lehetett. És lám, most ez is megtérült, legalábbis addig, amíg a hóesés kellős közepén úgy nem döntött a kocsi, hogy megáll alattam. Sok dolgot kitanultam már a hosszú életem során, de csodát még én sem tudtam tenni egy motorral, úgyhogy kénytelen voltam hátra hagyni. Ez már csak azért is érintett rosszul, mert valahogy meg kell majd magyaráznom, ha sikerül visszajutnom a városba, hogy mi lett az autóval. Biztosan tudott róla, hogy nem teljesen működőképes, szóval lehet, hogy meglepődni nem fog, de biztosra vettem, hogy többet kölcsön sem adja nekem. Hiába állom én a költségeket, és szállíttatom majd vissza, amint lesz térerő. Alaszka másik „remek” sajátossága ugyanis az volt, hogy a lakott területen kívül elég gyér volt a térerő, én pedig most pont egy ilyen remek helyen voltam, félúton a két város között valahol. Kellett nekem megindulni… Mivel a kocsiban nem volt kedvem tovább várni a csodára, gyalogolni kezdtem, hátha valahol találok egy pontot, ahol használhatóvá válik a telefonom. Ezzel nem lett volna baj, ha nem kezd rá újra a havazás, amitől megszaporáztam a lépteimet, és próbáltam biztos helyet találni. Rémlett nekem, hogy a környéken vannak menedékházak, és talán errefelé is kellett akadnia egynek, de megtalálni nem volt egyszerű. Már csak a sűrű hópelyhek miatt sem. Lehet, hogy hónapok óta voltam már itt, de az utóbbi jó pár évet egy sokkal kellemesebb klímájú helyen töltöttem, ráadásul ez lesz az első telem is, úgyhogy nem igazán éreztem magam jelenleg komfortosan. Az sem segített sokat a helyzetemen, amikor megéreztem egy kósza energiahullámot. Nem voltam biztos benne, hogy ismerem, mert elég távolról érzékeltem, de nem tűnt teljesen idegennek. Ez valamelyest megnyugtatott, úgyhogy araszoltam tovább a hóban, összefogva magam előtt a kabátot, küzdve az elemekkel. Csak azt reméltem, hogy a ház környékén esetleg lesz némi térerő, vagy ha az nem is, de tűzifa igen, és akkor kihúzhatom reggelig könnyűszerrel. Akkor már hátha nagyobb forgalom lesz az utakon, és nem okoz problémát, hogy találjak egy fuvart.
Ez még mindig egy csoda. A vadak nyugtalanok, érzik, hogy valaki figyeli őket. Szaglásznak és talán tudják is, honnan jön. De ott nincs semmi, az égvilágon semmi, ami rájuk támadhatna. Csupán a behavazott falevelek, az a pár, ami még megmaradt, a gyantás oldalú fenyők. Az ágak madarai, az aljnövényzetben kószáló rovarok. És aki köztük figyel, némán, csendesen, mozdulatlanul. A Hajnali Köd örököse próbálgatja szárnyait. Még nem jöttem rá, hogyan is működik pontosan a képesség, amit kaptam. Nem vagyok átlátszó, nem is hamis képet festek. Talán tényleg olyan, mintha itt sem lennék. És nem, ez nem lényegtelen részlet. Egyszer életek múlhatnak rajta. Vagy nem is egyszer. Órák óta ezzel szórakozom és most a gyomrom bejelez, elárul. Láthatatlan tudok lenni, de hallhatatlan nem. És nem most fogok vadászni. Készültem, megterveztem az útvonalat. Abban a házban mindig akad legalább egy kevés harapnivaló. Ha mégsem, akkor is kihúzom és egy nagy alvás után hajtom majd a vadakat. Most viszont egy pillanat alatt öltöm fel a látható formámat és behúzott szemű mosollyal nézem, hogy rebbennek szét a nyulak, amiket figyeltem. Még egy bagoly is elröppen, őt követem a szemeimmel, míg tudom. A fák ágai között eltűnni, az is nagy tudomány. Kellemes a levegő, kellemesen hideg. A fekete bőrdzsekit összehúzom magamon, a hasonló színű sísapka pedig majdnem szemöldökig van húzva. Ez már a havazós időszak közepe. Lábam alatt ropog a fehér anyag. Mindig is szerettem taposni. Közelinek éreztem ilyenkor a természetet. Mivel ez a vidék nem csak a miénk, óvatosabb vagyok. Senkit nem észleltem a közelben, de mivel folyamatosan haladok, bárkivel összefuthatok. A pajzsomat derékig eresztem le és pásztázom a környéket. Ha kóborra találok, váltok vele pár szót. Eltévedt vándorokra talán nem kell számítani. Vagy talán igen. Ezzel az energiával talán találkoztam már. Szippantok egy nagyot a levegőből. Teljesen felhúzom a pajzsomat. Találtam valakit, innentől már védekezni kell. Direkt megközelítem. Új arc, máskülönben felismerném így is. - Jó estét! Merre lesz a séta? - kérdezek be hunyorgós vigyorral. Figyelem a nőstényt. Ahogy közelebb érek és meglátom az arcát, már felismerem. A szaga még nincs az orromban, hisz csak kétszer találkoztunk és az első alkalom nagyon zaklatott volt. A második meg rövid, mert elszólította a kötelesség. Meg a telefon. Hogy direkt csinálta-e vagy tényleg rosszkor hívta valaki, nem derült ki. Talán most nem fogják hívni. Jó lenne. Ezt a Kört ismerni akarom. Töviről hegyire. Pont egy irányba tartunk, csak ő az út felől jön, én meg az erdő mélyéről. Közelebb megyek, úgy két kar távolságra. - Mi újság? Bocsáss meg, milyen néven is szólíthatlak? Legutóbb csak én jutottam el a bemutatkozásig. Ezért is érdekes ez a találkozás.
Ugyan tudtam, hogy nem vagyok már egyedül, mégsem indultam el abba az irányba, ahonnan a másikat érzékeltem. Jobb ötletnek tűnt, ha kitartok az eredeti célom mellett, és megyek tovább a ház felé. Amúgy sem voltam ijedős kislány, nem sejtettem veszélyt a fajtársam felől, és ha mégis fenyegetést jelentett volna rám nézve, hát attól sem kellett tartania senkinek, hogy ne védeném meg magam. Attól még, hogy kedves és barátságos teremtésként tart számon mindenki, egyetlen összecsapástól sem riadtam még vissza. Az már más kérdés, hogy a békésebb megoldások híve vagyok. Úgyhogy annak teljes tudatában meneteltem előre, hogy velem aztán az égvilágon semmi baj nem történhet, leszámítva a nyakamba zúduló havat, amit nem találtam volna túlzottan kellemesnek. Lépteimet végül az energiafoszlány megszűnése állította meg egy pillanatra. Pár másodperc volt csupán, amíg füleltem, érzékeltem a környezetem, és szimatoltam a levegőbe. Mire tovább indultam volna, már a hang tartott vissza, ráadásul nem is jött olyan távolról. Ismerős volt, hála a remek memóriámnak. - Leginkább előre. Kell itt valahol lennie egy háznak… - miért is titkoltam volna a szándékaimat? Szerintem elég egyértelmű volt, a jobb kérdésnek már az tűnt, hogy ő mit keres vajon itt. Én a lerobbant kocsival nem sokat tudtam kezdeni, noha bármeddig képes lettem volna eltolni, de talán túl feltűnő lennék az út szélén süvítve, magam előtt tolva egy több száz kilós járgányt. – Vagy nem? – közben a hang irányába fordultam, és egy pillanatra talán láttam is átsuhanni a felismerést az arcán, de nem voltam benne biztos. Valószínűleg hirtelen ő sem tudott hová tenni, ahogy energia alapján én sem őt, de most már beugrott. Mondjuk úgy, hogy egy „körhöz” tartoztunk mi ketten. - Sophie vagyok! – árultam el a jelenleg is használt nevemet, hiszen évek óta ezen éltem már. Abszolút hozzám nőtt. – Te pedig Stephen, igaz? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért, noha szinte teljesen biztos voltam abban, hogy helyeslő választ fogok kapni. – Nem messze lerobbant a kocsi, amit amúgy is csak kölcsön kaptam. A térerőt mintha elnyelte volna a hegy, én pedig itt ragadtam a két város között… - közben a fejemmel a nem messze tőlünk magasodó hegy felé biccentettem. – Egyébként minden a legnagyobb rendben! – ajkaimon kósza mosoly jelent meg, miközben kisimítottam néhány kósza tincset az arcomból, amit az időnként fellázadó szél sodort a szemem elé. - És te mit csinálsz itt? Azt hittem, hogy Fairbanksben maradtál… - persze ki tudja? Hiszen hónapok teltek el azóta, hogy találkoztunk, azóta már mindenki ezerfelé széledhetett, ha éppen úgy tartotta kedvük. Nem ismertem őket, idegenek voltak számomra, hiába vágytam volna rá, hogy egyfajta falkához tartozzak. Ugyanakkor mégis riasztott a gondolat, hiszen régóta nem voltam már része egyetlen ilyesfajta csoportosulásnak sem, nem véletlenül.
Ez a kis megtorpanás azt sugallja, hogy a nőstény szereti, várja az új impulzusokat. Nem peregnek le róla csak úgy. A válasza viszont nagyon is magabiztos. - Általában az a jó irány. És ha a menedékházra gondolsz, akkor ugyanoda tartunk. Nem baj? Mondhatja, hogy de igen, baj. Én vagyok hazai terepen, könnyebben eligazodom és akár azt is megtehetem, hogy csak elkísérem. Tolakodni nem igazán szeretnék, ez nem az a helyzet, ez nem az a nőstény. - Életmentő tud lenni ilyen időben. Remélhetőleg jó állapotban hagyták. Tudod, ott bárki megfordulhat. Hallottunk és láttunk már sztorikat. Kellemes hely amúgy, még találkozókra is. A nőstény valahogy nem érzi itt jól magát. Kíváncsi vagyok a történetére, hogy honnan jött, merre járt. Hogy mi ő, ki ő? A Hope néven futó ős mit látott benne? Ezek mind nagyon érdekes kérdések. Ismernünk kell egymást, mert ha egymásra leszünk utalva, ami már részben igaz is, akkor így jutunk előrébb. - Sophie! Örülök az újbóli találkoznak! Elvigyorodom és kicsit összehúzom magamon a kabátot. Farkasság ide-oda, én is érzem a süvítő szelet, ami az arcomba hozza a havat. Cudar egy időjárás ez. - Igen, így van. Sokan Rocky-nak szólítanak, mert többek között a boksszal is foglalkoztam. Rábízom, hogy melyik jó neki. A Falkának Rocky vagyok, bár már rég álltam be alapállásba. Inkább csak hordom a ragadványnevet, ami egy Árnyhoz nem igazán illik egyébként, ahogy a savate sem. - Értek valamennyire a kocsikhoz. Ha gondolod, majd meg tudom nézni. Nehezen tanultam bele, már a vezetés is olyan szintű dolog volt, hogy sokszor kellett lefizetni az oktatót. El akart küldeni, azt mondta, felejtsem el az autókat. Aztán a sokéves, sok évtizedes kocsikázás során nem csak a kerékcserét tanultam meg, hanem még pár dolgot, ami hasznos, ha útközben lerobban az ember vagy fura történéseket tapasztal az autóban. Egy sima lefulladás nem fog ki rajtam. - Ha sokat jársz erre, a mobiltelefon időnként cserben hagy. De a környék tud róla, ezért van néhány ilyen hely, mint a Moose Creek - utalok a házikóra, ami felé haladunk. Kicsit megszaporázom a lépteimet. Gondolom, Sophie követni fog. Egy csapatban játszunk, erre hívattunk el, így csúnya lenne, ha csapdába akarnám csalni. Bólintok egyet, hogy minden rendben van. Én ezt nem tudnám őszintén kijelenteni. - Ott is maradtam. Kirándulásokra viszont szerintem mindegyikünknek szüksége van. Te merre kószáltál mostanában? Egy vérvonal alapítójának feladatait átvenni olyan élmény, ami rengeteg utazással kell, hogy járjon. Párszor távol voltam már és még leszek is. Még Anchorage sincs messze. Ha mondjuk Európába megyek, az már nagyobb kiruccanás lesz. A vér terjed, a farkasok mindenfelé felbukkannak, rugalmasnak kell lennünk. Ez egy mozgalmas életmód. - Ha nem lenne ekkora szélvihar, már látszana a ház. Még egy kicsit tarts ki! Reméljük, hogy némi ennivaló is vár ránk! Nem vagy kajás? Kissé szárazon csendül a hangom. Konzervek is akadnak ott, meg egy jó kandalló. Szerintem előbbire én vágyom jobban, utóbbira Sophie. - Az erdő közepe egy kicsit barátságosabb. Oda nem jutnak el a viharos szelek, felfogják őket a fák. Jártad már az itteni rengeteget úgy, ahogy igazán szereted? Felteszem, hogy a farkasa kedveli az ilyesmit. Általában szeretni szoktuk, kevés olyan van, aki csak egy fajta vidékhez szokott. Ha a sivatag imádója, akkor például elég rossz helyen jár...
- Ha azt felelném, hogy baj, megváltoztatnád az úti célod a kedvemért? – igazából nem vártam rá választ, mert volt egy sanda gyanúm, hogy bizony nem döntene másképp akkor sem. Ugyan nem ismertem a hímet, de a legtöbbünkben volt egyfajta dac, és valószínűleg a helyében én csak azért is oda akarnék menni, ahová nem feltétlenül kellene. Bár tény, hogy nem állt szándékomban kárt tenni benne, a jelenléte sem zavart különösebben, szóval egyáltalán nem volt azzal semmi baj, hogy hirtelen jött társaságot kaptam. Szerettem az új ismeretségeket amúgy is. - Annak azért nem örülnék, ha mással is osztozni kellene rajta. Talán szerencsénk lesz, és nem foglalta még el senki… - gondolkoztam hangosan, próbálva a környéket letapogatni. Ha lenne bent ember, már csak feltűnt volna a közelsége, nem? Mindenesetre nem volt kedvem előadni, hogy más vagyok, mint aki. A hím előtt legalább semmilyen téren sem kellett ügyelnem a viselkedésemre, mivel ugyanahhoz a körhöz tartoztunk. Esetünkben egyébként szó szerint is lehetett ezt érteni, ami enyhén megmosolyogtatott. - Én is, azt hiszem! – nem utasítottam el, de még nem is voltam biztos abban, hogy miként reagáljak az új Testvérem jelenlétére. Ahhoz jobban meg kellett volna őt ismernem, de talán azért adódott most ez a lehetőség. A sors mindig úgy alakítja a dolgokat, ahogyan lenniük kell, még ha utáltam is a gondolatát annak, hogy egyfajta felsőbb hatalom előre elrendelte, hogy mi és hogyan történjen. Márpedig véletlenek akkor sincsenek, mondjon bárki bármit. - Balboa után? – kérdeztem vissza, jót derülve a dolgon. Azért ismertem én a klasszikusokat a filmek terén, szerettem moziba járni is. Már kezdettől fogva, csak nem mindig engedtek be a bőrszínem miatt a kezdeti időkben. – Érdekes elnevezés. Ha szeretnéd, én is így szólítalak majd. Rocky… - ízlelgettem tovább a nevet. – És már nem foglalkozol vele egyáltalán? – érdeklődtem kíváncsian, közben kitartóan menetelve előre, a hideg szél ellenére is. Hozzá hasonlóan én is kicsit összehúztam magamon a kabátot, hátha javíthatok vele a helyzeten, de nem sokat használt igazából. - Köszönöm, de ne fáradj vele! – legyintettem egyet könnyedén. – Az a gyanúm, hogy az akksi merült le. Hacsak nem hordasz a hátsó zsebedben egy bikakábelt, és tudsz szerezni egy másik kocsit így hirtelen, akkor sokat nem érünk vele… - egyébként nagyjából én is értettem hozzájuk, mert szerettem mindenféle új ismeretet elsajátítani. Szerencsére gyorsan ragadtak rám a dolgok, és hamar fel is találtam magam, ha olyan helyzetbe keveredtem. - Pedig az ember azt gondolná, hogy manapság már mindenhol tud telefonálni. Tény, hogy lefogják a hegyek nagy valószínűség szerint, de mégsem tetszik, hogy már jó ideje egyetlen pillanatra sem lehetett telefonálni. – morogtam magamban enyhén, bár annyira azért nem estem kétségbe attól, hogy ide lettem száműzve most. Talán azért lett volna jó, ha a technika feltámad, mert Isaac-et jó lett volna értesíteni arról, hogy minden rendben van velem, csak éppen egy kis malőr közbeszólt. Biztos egyből elindulna a keresésemre, azt pedig nem akartam. Most fontosabb volt a munkája, de beszélhetnék én neki, úgysem hallgatna rám. Igazából én sem rá, de ez most mellékes. Ha róla volt szó, akkor szinte gondolkodni is elfelejtettem, ésszerűen legalábbis. - Én Anchorage-ban vagyok. Nem mentem olyan messzire, hogy ne legyek belátható távolságon belül, de mégis elég távol vagyok a falka figyelő szemeitől. Jobb így most nekem, és ha gond van, legalább gyorsan tudok lépni. – rántottam meg a vállaimat, és ahogyan abban reménykedett, felvettem a meggyorsított tempóját. – Egy kicsit. – vallottam be, de annyira azért még nem mardosott az éhség. – Miért, te talán az vagy? – úgy sejtettem, hogy igen, ezért is mosolyodtam el a kérdésemet követően. – Valószínűleg igazad van, viszont ott már házak se nagyon vannak, ahol meghúzhatod magad gond esetén. Igaz? – nem voltam teljesen biztos benne, inkább csak tipp volt ez részemről. - Egy részét igen, de ezen a környéken már nem vagyok annyira ismeretes, csak párszor fordultam meg erre. Azért is emlékeztem erre a házra… - utaltam arra, amiről már beszélgettünk az előbb. Moose Creek… vajon a többit is elnevezték valahogy?
- Úgy érzem, akkor azt felelted volna - mosolygok rá kedvesen. Bájos teremtés, a stílusát tekintve is, de meg merné mondani. Ha mondja, érteni fogok a szóból. Szerintem viszont annak van értelme, hogy meg akarjuk ismerni egymást, ha már van rá lehetőség. - Szerencsésebb volna, ha nem zavarnának, ez tény. És az is, hogy megoldom, ha vannak bent. Kitalálok valamit, hogy rögtön elmenjenek. Tudok pár trükköt. A ház még kicsit odébb van, ebben a hóesésben nem biztos, hogy már innen éreznénk a társaságot. Tetszik, hogy nem borul rögtön a nyakamba. Annyira életszerűtlen lenne. Ez a Testvériség hirtelen jött, nem tudtunk egymásról. Emma-val is pedzegettük, de egyikünk se mondott semmit. Aztán megláttuk egymás a Körben. - Igen. Én a francia verziót műveltem egyébként, az kicsit más. Pár száz évvel korábban kezdtem, minthogy a film főszereplője egyáltalán megszületett, de hát az ilyen becenevek ragadósak. Nekem meg tetszett is. - Egész nyugodtan! Már egy ideje nem megyek le edzésekre és megoldásként is finomabb módszereket alkalmazok. Utcán, kocsmában pedig nem kötöttek belém jó ideje. Ha nincs más, a mozdulatok bennem vannak, bevetem őket. De emlékszem Eska szavaira. Tőle tudom, hogy szólt az alku. - Látod, egyszer jövök ki az erdőbe sétálni pótkábel nélkül... - szólok fanyar humorral. - Ha biztos vagy benne, hogy ez a baja, akkor tényleg várni kell. Egyébként tényleg szívesen rákukkantok, ha szeretnéd. Könnyen lehet, hogy más mondta fel a szolgálatot. Láttam már remek női sofőrt, aki azt is tudta, mi micsoda az autóban. Megelőlegezem a bizalmat. - Ebből is látszik, hogy ez a hely sokat őriz a régi időkből. Te szereted a modern kütyüket? Időre mentél volna valahova? Én még az sms-t is lassan írom. A számítógéphez is úgy szoktam hozzá, hogy rengeteget gyakoroltam, nagyon sok türelem kellett hozzá. Sophie haladóbbnak tűnik. - A házban van vezetékes. Múltkor elvágták, de az már több hónapos sztori, azóta rendben kell lennie. - Igen, az még pont kéznél van, de nem túlságosan. Megismerkedtél az ottani farkasokkal? Vagy az őrzőkkel? Párat én is ismerek, de nincsenek pontos információm, hogy ki van még ott közülük. Roxan nincs, azt tudom és Darren is közelebb költözött. - Én nagyon - szólok fújva egyet, ahogy begyorsulunk. - Régóta itt voltam az erdőben. Szükségem volt rá. Neki vajon mi lehet a különleges képessége? Talán később. - Elvétve. Van egy elhagyatott is. Olyan kísértetházszerű. Az egy érdekes hely. - Végülis ez se sokkal másabb, mint az anchorage-i környék. Alaszka Alaszka. Te hol születtél egyébként? Én francia lennék eredetileg. Nem tudnám megmondani. Akcentusa nincs, a bőrszínből se lehet következtetni és talán nem is lenne szerencsés.
- Valóban! – vallottam be, immár barátságos mosolyt küldve felé. Tényleg megmondtam volna, ha zavar, vagy nemes egyszerűséggel elkerülném őt, de erről most szó sem volt. Nem volt ellenemre a társasága, mert legalább nem egyedül kellett itt menetelnem a hóesésben, keresve a házat. Ő sokkal jobban ismerte nálam a környéket, így könnyebb is lesz megtalálni az úti célomat, aztán behúzódni néhány óra erejéig a biztonságot adó falak közé. - Miben más? – érdeklődtem kíváncsian. – Sok dologban vagyok jártas, de bevallom, ebben nem ismerem a különbségeket. Azt sem tudtam, hogy vannak különböző verziók… - ráncoltam néhány másodpercig a homlokomat, aztán értetlenségem jele tovatűnt, vonásaim pedig ismét kisimultak. – Most már a többet ésszel, mint erővel hitvallás szerint élsz? – pillantottam rá oldalasan, hunyorogva kicsit a hópelyhek és az időnként feltámadó szél miatt. Annyira azért nem zavart, de nem is volt olyan kellemes. - Rendben, akkor majd holnap meglátjuk. Most már felesleges visszafordulni az útra, mert valószínűleg úgysem oldódna most meg a probléma. Tovább meg nem szándékozom kint lenni, mint amennyit feltétlenül muszáj. De nagyon kedves tőled, hogy segítenél… - és komolyan is gondoltam. Nem tudtam egyelőre eldönteni, hogy valamiféle hasznot remél ettől a lépéstől, vagy egyszerűen tényleg csak segíteni akart, de azért résen maradtam, és megszavaztam neki a bizalmat, miszerint az utóbbiról lehet szó. Szerettem volna hinni, hogy nem mindenki olyan még a mai világban, hogy mindenből csak azt nézi, hogy mivel lehet tőle előrébb. Én is az a típus voltam, aki szívesen segített másoknak, mindenféle haszon nélkül. - Igen, én kedvelem őket. Hasznosnak találom, noha különös belegondolni, hogy régen ezek nélkül is remekül boldogultunk és megvoltunk. A mai fiatalság már el sem tudja képzelni az életét telefon és internet nélkül, noha ebben egy kicsit osztozom velük. Tényleg hasznosak, és már hozzám is teljesen odanőttek. Ugyan még nem hordom a fülemen a telefont, de tessék, most is meg vagyok lőve nélküle… - és ez bosszantott, hogy én is ennyire rá lettem utalva. Oké, feltaláltam én magam, de akkor is hiányérzetem volt. Abba pedig egyelőre nem mentem bele, hogy van egy kamasz fiam, akinél láttam végbe menni ezt az egész összenövési folyamatot. Ő már ebbe nőtt bele. - Egyébként nem, nem siettem sehová. Csak a kocsit kölcsön kaptam, és szerettem volna minél előbb visszajuttatni. – sóhajtottam lemondóan, mert ez ma már ugyebár nem fog megtörténni, és még csak szólni sem tudtam erről a szomszédnak. – Már ha éppen működőképes… - fűztem hozzá a vezetékes telefon kérdésköréhez. Egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy lesz hálózat, vagy nem tett kárt a vihar a vezetékekben. Vagy, ha nem a vihar, akkor bármi vagy bárki más. - Nagyjából már feltalálom ott magam, igen. Mennyire vagy ismerős a környéken? – kíváncsiskodtam egy kicsit, mert nem nagyon tudtam, hogy a Fairbanksben élők mennyire vannak képben. Csak egy-két információt sikerült összeszednem az ismerősöktől, ez volt minden. – Ha lesz miből, akkor szívesen készítek neked valamit. – ajánlottam fel mosolyogva. Legalább a főzésben elég jól elboldogultam, ráadásul szívesen is műveltem. Kikapcsolt. - Én meg vérbeli amerikai. – vigyorodtam el. – Atlantában születtem. – válaszoltam meg a kérdését, közben tovább haladtam előre. – Mondd csak, volt már tapasztalatod szellemekkel? – igazából nem tudtam volna megmondani, hogyan jutott eszembe. Kíváncsi voltam rá, ő miként áll a témához. Tudtam, hogy sokan nem hisznek a létezésükben sem már, de mi most részesei lettünk valami olyannak, amiről eddig szintén nem volt tudomásunk.
Úgy érzem, túl vagyunk a kezdeti nehézségeken. Már csak a hóviharral, a magányos faházzal és a lerobbant kocsi problémájával kell megküzdenünk. Meg nekem az éhes gyomrommal. Csupa apróság... - Vannak rúgások is, lábfejjel, cipőben és taslit is lehet adni. Régen az ököl halálos fegyvernek számított, egy pofonért viszont nem vihettek el a csendőrök. Tudod, nagyon érdekes volt végigkísérni a fejlődést, egész a kezdetektől. A farkasom csak egy kicsit fiatalabb, mint ez a műfaj. Túl sokat nem akarok róla beszélni. Sophie nyilván azért járatlan ebben, mert nem igazán érdekli. - Például miben vagy még jártas? - kérdezem, ha már tudom, hogy a kocsikhoz egész jól ért. - Sokáig katona voltam, ott kellett néha. Régen is csak kiegészítőnek használtam a harcot, igaz, több kedvem volt versenyezni is. A korral le tud csendesedni az ember. Tisztelet(lenség) a kivételnek, aki még hatszáz évesen is emberek felvagdosásával szórakozik, mint a Teremtőm, bár nála is csak egy eszköz volt ez, a mentális trükkök, lelki gyötrés ugyanúgy benne van az eszköztárában. - És ha szerelés közben a motorház telemegy hóval, az se a legjótékonyabb hatású... Ne is másszunk most bele derékig, az meg se fordult a fejemben. Nem akarok én mindent megoldani. Ha holnap elintézi egymaga, tőlem tegye. A mi fajtánknak kell a szabad tér, az önállóság. Akinek nem, azzal bajok vannak, az sérült. - Valamilyen szinten mindannyiunknak bele kellett ebbe csöppenni. Én is hozzászoktam. Van otthon laptopom, a zsebemben mobil feszül, tudom kezelni a kávéfőzőt, a programozható mosógépet. Mikor születtem, egy ilyen világ mesébe illő, ijesztő volt és nekem még sokáig az is maradt. Nem szerettem meg, tényleg csak megszoktam. - Öröm az ürömben. Mindig lehetne rosszabb is... Ha lemarad a mozielőadásról a barátokkal, az nagyobb veszteség, mint a kényelem mellőzése egy kis időre. - Régóta itt élek, nagyjából minden tenyérnyi zugot ismerek. Persze nem tudhatok olyat, hogy konkrétan most működik-e a telefon a házban. De ha azt mondja, hogy egy tengerszem, egy barlang, egy különleges formájú fa, már mondom is az utat. - Azért ennyire nincs ellátva szerintem. Az az alapelv, hogy vihetsz onnan bármit, csak hagyj is helyette valamit. Romlandót nem szoktak. Friss zöldség és hús nem nagyon él meg ott. Konzerv, ócska és gyors eledel, az igen. Értékelem a kedves felvetést, noha Sophie-nak nem lesz alkalma bizonyítani, hogy nem csak felvetés volt. Egy kicsit lejjebb eresztem a pajzsomat, mert meg akarom tudni, milyen idős lehet a nőstény. Azt összerakom szerény történelmi ismereteimmel és talán kijön valami. - Szóval déli lány vagy. Ez jelent még neked valamit? Még manapság is sokat tud számítani. A kérdésre felkapom a fejemet és csak a szememmel kérdezem, hogy ez most hogy jött? - Volt. Kisebb is, nagyobb is. De nem vagyok suttogó vagy hozzájuk túl közel álló személy. És te láttál már jelenést? Vagy szólnak hozzád néha? Engem hívő kereszténynek neveltek, aztán rájöttem, hogy nem vagyok az. A szellemekben hinni kell. A farkastörténelem velük kezdődött, a mi történetünk, az Utódoké is erősen érintett. - És mennyit tudsz a Vörös Holdakról? - kérdezek, ha már itt tartunk. Eléggé izgatja a fantáziámat, hogy az a nőstény, Hope, azaz Eeyeekalduk milyen is volt valójában, emberként, Alapítóként, az utódja kinevelőjeként. Már semmit nem befolyásol. Csak maradt egy űr a lelkemben. Egy találkozás. Egy csúnya találkozás, részemről csúnya.
Jóval előbb elindultam a megbeszélt hely felé, mert szerettem volna meglepni őt egy-két aprósággal. Túlzottan sok mindent köszönhettek Lilinek, ő olyan nem csak a teremtőm volt, hanem ő a családot jelenti számomra. Tudtam, hogy bármikor és bármiben számíthatok rá, de most nem a saját kételyeim miatt akartam vele találkozni, sokkal inkább ő miatta. Úgy éreztem, mintha valami baj lenne, de magam sem tudtam, hogy mi lehet az. Egyszerűen csak éreztem, mint amikor valakivel túlzottan jóban vagy és egyszerűen tudod, hogy szükséges van egy ölelésre. Nos, ez is ilyen volt és remélhetőleg nem hagytak cserben a megérzéseim. Figyeltem a havas tájat, hallgattam a frissen hullott hó ropogását és közben füleltem az erdő neszeit. A farkasom is kíváncsian figyelt és nem is volt kérdés, hogy ő is szívesen futna egy kört, de most nem lehetett. A vállaim fölött hátra pillantottam farkaslakra is, mire kicsit görcsbe rándult a gyomrom. Jó pár éve annak már, hogy itt laktam én is, de valahogy még mindig elfogott olykor a kétely, hogy nem is vagyok jó farkas. Túlzottan csendes, visszahúzódó vagyok. Pontosan az a típus, aki a buliban is inkább valamelyik sarokban gubbaszt tök egyedül. Nah, ez voltam én. Nem akartam láb alatt lenni, senkit se idegesíteni, így igazán sok barátot se szereztem. De legalább volt egy otthonom és ott volt Lili, aki olyan volt számomra, mint egy védelmező nővér és olykor kicsit talán olyan is, mint egy anya. A gondolataim össze-visszacikáztak, amikor is végre elérkeztem a menedékházhoz. Sietve dobbantottam a lábammal, hogy lerázzam a csizmámról a havat, majd miután kopogtam és meggyőződtem arról, hogy senki nincs bent, egyszerűen besétáltam. Sietve leraktam az asztalra Lilinek készített ajándékot, majd mellé a táskámat, amiben volt egy kis sütemény és tea is. Abban reménykedtem, hogy az is kicsit jobb kedvre derítheti őt, hiszen azt mondják a sütemény bármire képes. Én is ebben reménykedtem, meg abban is, hogy nem lett borzalmas, mert ez volt az első próbálkozásom. Ez után pedig a kandallóhoz sétáltam, hogy tüzet „csiholjak”, de amennyire szerencsés tudok lenni, inkább csak hamu borított be a sok bénázás közepette, mintsem a lángra kapott volna a fakupac. Remek, pont ez kellett még az önbizalmamnak, hogy még ez se sikerül és igazán időm se volt kicsit megtisztítani magam a hamutól, mert hamarosan nyílt is az ajtót. Mosolyogva pattantam fel, egy szőke tincset a fülem mögé tűrtem, és ha engedte, akkor megöleltem. – Szia! – örültem annak, hogy el tudott jött. – Tüzet nem sikerült meggyújtanom, de talán még így is jobb az idő bent, mint kint. – az asztal felé szökkentem és kezembe kaptam a becsomagolt ajándékát. Lehet kicsit később kellett volna odaadnom neki ezt, de ahhoz túlzottan izgatott voltam. – Remélem tetszeni fog és jó lesz. – egy horgolt kesztyű volt benne és egy hozzá illő horgolt sapka is. Mostanában a varrást néha lecseréltem erre az „öreganyós” hobbira. Biztos voltam abban, hogy nem sok farkas pepecsel ilyen dolgokkal, így ez is közrejátszott abban, hogy még inkább úgy éreztem, hogy kilógok a sorból, de számomra a varrás és a horgolás volt az, ami teljesen ki tudott kapcsolni. Ha időközben leült az egyik székre, akkor én is úgy tettem.
Az éjszakákon és a munkán kívül igyekeztem a lehető legtöbbet a Lakban tölteni, illetve, ha Madisonnak szüksége volt rá, és ezt többnyire mondania sem kellett, akkor ott aludtam, hetente azért 2-szer nagyjából előfordult, főleg olyankorra igyekeztem ezeket időzíteni, ha Emmettet elszólította a kötelesség. Így azért nagyjából sikerült megtartanom az egyensúlyt. Mivel a virágboltom jól ment, és voltak alkalmazottaim, sokszor csak akkor ugrottam be, ha valaki kiesett, vagy ha kellett némi gondolat elterelés, és arra mostanában szükségem volt. Amióta Suttogó lettem, majd később Anernerk, sosem éreztem ennyire süketnek magam a szellemekre, és hiába kaptak folyton utánam, s tudtam, közölni akarnak valamit, szörnyen elveszettnek éreztem magam. Igyekeztem leplezni, de jól tudtam mostanra, hogy látszik rajtam a kialvatlanság, és nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Örültem, mikor Madison megkeresett, hogy ruccanjunk ki, gondoltam, remek gondolatelterelés volt. Úgyis érett már, hogy beszélek vele, mert mintha nem lett volna békében azzal, hogy ő milyen, és talán… néha olyan foszlányokat is elcsíptem felőle, mintha azt hinné, megbántam, hogy a kölykömmé tettem. Holott nem is hiszem, hogy van olyan dolog az életemben, ami büszkébbé tenne, mint farkast. Emberként persze szültem három gyermeket, de az nem ők a farkasomnak igazából semmit sem jelentettek, akármilyen rondán hangozzék ez. Már hét éve hozzám tartozott, egy darab volt belőlem, és őszintén, sosem okozott csalódást, reméltem, én sem neki. Már messzebbről éreztem a kételyeit, a pajzs felhúzásával még nem bajlódtunk, lévén olyan gyengécske lett volna csupán, hogy bárki elfújja. Ráért még. Élje csak meg az érzéseit, nem baj, ha tudják mások, főként persze én, ráért még arra, hogy rejtegesse az igazságot. Amikor végül a Menedékházhoz értem, természetes volt, hogy megöleltem, hogyne tettem volna, többnyire így köszöntöttem, az érintés nekünk farkasoknak mindig kulcsfontosságú volt, illetve, a belőle áradó dolgok miatt szintúgy szüksége lehetett rá. Kicsit aggódtam, hogy nem mutatom ki megfelelően a számára, hogy milyen fontos nekem. Abszurd, hogy én, aki mindig mindenkinek segít, a saját kölykömmel futok vakvágányra. - Nem gond, én már megszoktam a hideget, de ha te fázol, meggyújtom máris. Túl sok évet éltem itt le ahhoz, hogy ilyesmi zavarjon, de ő még nagyon fiatal volt ehhez. - Ohh, ajándék? Nagyon kedves tőled. Noha azt hiszem semmit sem ünneplek mostanság, de az ilyesmi ettől függetlenül nagyon jól tud esni. Kibontom gyorsan, némi izgatottsággal, és elmosolyodom, mikor meglátom. Sokkal becsesebb attól, hogy ő készítette. Felpróbáltam mindkettőt, és természetesen passzolt, nyilván ösztönösen eltalálta, mekkorára van szükség, ez egy ilyen kapcsolatot tekintve nem meglepő. - Nagyon szépen köszönöm! Tökéletesek! Pillantottam rá mosolyogva, úgy nagyjából fél perc csöndet követően felsóhajtottam, és mellé ülve simítottam jobb kezem az arcára, miután levettem róla a kesztyűt. - Kincsem, miért gondolod azt, hogy baj másmilyennek lenni? Kérdezem lágyan, vannak dolgok, amiket nem kell kimondanunk ahhoz, hogy egy Teremtő tudja, ott lobog bennünk.
Hagytam elveszni magam az ölelésében, mert míg mások esetleg nem szerették kimutatni az érzéseiket, vagy mások érintését elviselni, nekem ezzel nem volt bajom. Sőt, néha egy szeretetteljes ölelés inkább feltöltött és újra képes volt kicsit helyre billenteni. Örültem annak, hogy kicsit távol lehetünk másoktól, meg a város zajától is. Itt legalább remélhetőleg semmi se fog megzavarni minket és nyugodtan fogunk tudni beszélni, hiszen aggódtam érte. Láttam rajta, meg kicsit éreztem is, hogy valami nyomja a vállait és mostanság a kialvatlanság jeleit véltem felfedezni rajta. Lehet az érzéseim csaltak és oda is képzeltem „gondot”, ahol nem is volt, de remélhetőleg ez hamarosan ki is fog derülni. - Nem szükséges, megvagyok. Melegen öltöztem. – mosollyal az arcomon feleltem. Hálás voltam azért, hogy segíteni meleget „varázsolni”, de ennyi év után már egészen megszoktam az itteni időjárást. - Örülök, hogy tetszenek. Próbáltam a kedvenc színedet meglelni és abból elkészíteni. – igen, kellett egy kis kutakodás, mert lehet az ember szeret egy színt, de mindenkinek megvan azon belül is a kedvenc árnyalata. Én pedig tényleg igyekeztem olyat csinálni, ami biztosan tetszene neki. Érintése jól esett, olyan volt mint egy oltalmazó anyáé, ami nekem nem igazán adatott meg egy idő után az életemben. Persze, ott volt a dadám is, de az teljesen másabb volt. Mosolyogva figyeltem őt és már éppen rákérdeztem volna, hogy baj van-e, amikor megelőzött. Szavai megleptek, pedig nem kellettek volna. A kölyke vagyok. Már 7 éve annak, hogy összefonódott az életünk egy különleges és véletlen találkozásnak köszönhetően. Az ujjaimat összefontam és kabátom szélét gyűrögettem alig láthatóan. Nem a kérdéssel volt baj, hanem úgy éreztem, hogy azt hiszi emiatt akartam vele találkozni, ami picit igaz is volt, de legfőképpen ő miatta. Aggódtam és mélyen legbelül féltem attól is, hogy egyszer őt is el fogom veszíteni, mint eddig mindenkit, aki igazán fontos volt számomra. - Én nem… mármint. – kezdtem bele kicsit zavarodottan. – Nem tudom. – megrántottam a vállaimat, de továbbra se néztem Lilire, inkább próbáltam a szavakba önteni az érzéseimet. – Tudod, néha elnézem a többieket. Ők olyan mások. Ők annyira elevenek, bátrak és úgy tűnik, hogy ők soha nem kételkednek önmagukban. – mondandóm alig hallhatóan csendül, de tisztában vagyok azzal is, hogy ő ennek ellenére is jól hallja. Ha hagyta, akkor a fejemet a vállának döntöttem. - Érzem, hogy szeretsz és azt is, hogy büszke vagy minden egyes lépésemre – na jó, a vége kicsit hülyén hangzott, de arra értettem, hogy egyre ügyesebb vagyok én is. Nem megy még minden túlzottan jól, de mindig igyekszem a legjobbat nyújtani minden gyakorlás során. Pontosan úgy, ahogyan a kisgyerekek is szép lassan megtanulnak mindent... –, de valahol mélyen legbelül néha ott ül a kétely, ahogy a többieket nézem, hogy talán te is inkább olyan kölyköt szerettél volna, mint amilyenek ők. Nem pedig ennyire csendes, különcöt. – a mondat végén egy nagyobb sóhajnak adott hangot, mintha csak ez is azt jelentené, hogy kicsit jobb az által, hogy kimondtam amit érzek. Talán a kétely szikrái odavezethetők vissza, hogy milyen életem volt azelőtt, mielőtt megismertem Lilit. Akkor sokszor éreztem, hogy én csak egy báb vagyok és bármit teszek, vagy mondok, akkor se leszek elég jó annak a férfinak a szemében. Tudom, hogy ennek semmi köze Lilihez, de akkor se tudok mit csinálni. – Egyszerűen csak néha félek, hogy csalódást fogok okozni neked. – kisebb szünet után tettem még hozzá, majd felemeltem a fejemet a válláról, hogy puszit nyomjak az arcára. - Tényleg nagyon hálás vagyok ezért az új életért, sokkal többet kaptam tőled, mint azt gondolnád. Úgy érzem, hogy végre igazán van egy családom és még ennél is többet adtál. Többek között egy közeli és egy távoli családot is kaptam. – a közeli alatt természetesen őt értettem, a távoli alatt pedig a falkát. Újra ránéztem, mert soha nem akartam előtte titkolózni és ahogyan a pillantásom újra az arcán állapodott meg, akkor szinte szíven ütött az is, hogy mi miatt szerettem volna kiruccanni vele. - Valójában nem emiatt akartam veled találkozni, vagyis picit igen. Nem is értem, hogy gondolhattam azt, hogy nem fogod egyből kiszúrni a dolgot.. – kicsit el is nevettem magam, ahogy egy balga gyermek tenné. – Aggódom érted, lehet rosszul érzem, de úgy érzem, hogy valami nyomja a te vállaidat is… - és talán kicsit féltem attól is, hogy én okoztam valami gondot a tudtomon kívül is. Esélyesen emiatt kapott nagyobb erőre a bennem lakozó kétely is.
Kezdőlap
//
