A White Mountains National Recreation Area területén található apró menedékház. Bárki betérhet és megszállhat benne, amolyan "becsületkassza" jelleggel: ne vigyél magaddal semmit, amit nem fontos, de ha meg is teszed, hagyj magad után valamit! Főként szerszámok, a favágáshoz, vadászathoz szükséges eszközök találhatók a kabinban, "csináld magad" elv alapján eszközöket biztosít mindenki számára egy nyugdot, hóvihart-túlélő éjszakához.

Ahogy Prim hangot adott titkos álmának, csak amolyan "sajna így jártál" módon tárom szét a kezeimet.
- Bocs. Amúgy sincs fehér köpenyem... -tettem rá én is egy lapáttal a hülyeségre, mert miért ne? Már jó ideje úgy is csak a komolytalankodás megy ezerrel, még úgy is, hogy keresztapás nézéssel néz rám... Én sem teketóriázok sokat, már hajolok is közelebb hozzá, farkasszemet nézve, ám én a gonosz tekintet helyett a már jól ismert kiskutyatekintetemet vetem be. Ezek után bántson, ha van még szíve... Úgy sem fog, mert nem olyan... És ahogy meglátom a mosolyát, már az én arcomon is hasonló tükröződik, ezzel ezt is letudtuk.
- Ugyan már, az olyan gyerekes, telefonon hívogatni másokat poénból, hogy felkeltsük őket. -legyintek a "fenyegetésére". Naominál sem szerencsétlenkedtem ilyesmivel, mentem aztán addig dobáltam kaviccsal az ablakát, amíg fel nem ébredt és be nem engedett.
- Ha az éjszaka közepén pont veled támadna kedvem beszélgetni, előbb mennék a lakhelyedhez és nyomkodnám a csengőt, amíg be nem engedsz. -jegyzem meg álszent módon, gondolom, ismer annyira hogy tudja, simán kitelik tőlem az ilyesmi. És tekintve, hogy nem egyszer aludt nálam, én is ismerem valamennyire az alvási szokásait, ami amúgy egész hasonlatos az enyémhez, mármint a reggeli ébredéseket tekintve. Esténként meg mikor hogy... Mostanában inkább forgolódok éjszakánként, mintsem nyugodtan aludnék.
- Nem, ugyanaz. -feleltem, egyedül a Mimivel való szakítás után volt számcserém, de az is csak azért, mert szerencsétlen készülék rövid úton elhalálozott, és menthetetlen volt. Szívtam is eleget vele, mire minden számot újra megszereztem, én hülye, mennyivel egyszerűbb lett volna csak azt az egy telefonszámot kitörölni, de neeem, az naná, hogy nem jutott eszembe. De még egyszer nem esek ilyen hibába.
- Informátor vagyok, mit vártál? Mondhatni, felvételi követelmény a színészi tehetség. -vigyorogtam rá újfent, a popcornra meg megráztam a fejem, akinek kell, az hozzon magának.
- Csak úgy. Kíváncsiságból. -vontam vállat - De miért érdekel annyira hogy miért érdekelt engem? -kérdeztem vissza, mert furcsállottam, hogy ennyire nem tudott elszakadni a témától. Most azt hiszi, hogy hazudok...? De vérfarkas, azt már rég kiszagolta volna... Vagy a pia taccsra vágta ezen képességét?
- Tényleg nem! -feleltem elszántan, még a fejemet is megráztam, miközben hátat fordítok neki. Ha meg tudnám, hogy a hátamat akarta tapizni... tuti, hogy hátrébb tolatnék felé olyan jó fél métert, had csinálja. Nem tudom, hogy pontosan miért, talán mert a családunkban mindenki teljesen kiakadt a tetoválásaim miatt, de már annak idején is tök jól eső érzés volt, hogy ő nem osztotta a véleményüket. Meg amúgy is szerettem, amikor újrarajzolta a mintákat a hátamon az ujjával...
Átkarolom a vállát és magamhoz vonom, ő a nyakamhoz fúrja a fejét, én egy puszival illetem a homlokát, ő belefúj a nyakamba, én meg akaratlanul is összerezzenek rá. Nem mint ha váratlanul ért volna, csak...
- Huh... ez most csikis. Kirázott a hideg tőle. -borzongtam meg, nem mint ha amúgy különösebben csiklandós lettem volna, de néha nagy ritkán nekem is voltak ilyen "gyenge" pillanataim.
- Vigyázz, mert ha túl sokszor veted be azokat az őzike szemeidet, a végén még immunis leszek rá. -pöccintettem meg finoman az orra hegyét, mielőtt hátra dőlve megtámasztottam volna magam a kezeimmel.
Ha tudnám, hogy az ő fejében is hasonló gondolatok kavarognak... vicces a mai este fényében visszatekinteni arra, hogy milyen értelmetlen, piti hülyeségek miatt veszekedtünk folyton. Vagyis azok sem elhanyagolható dolgok, csak valahol fájó beismerni, hogy mennyire egy cipőben jártunk, és mégsem vettük észre, hogy a másiknak is azért fáj, vagy azért nem megy, amiért nekünk...
- Te vagy a vérfarkas, ciki is lenne, ha ennyi idős létedre én lennék a gyorsabb. -felelek a nyelvnyújtásra magam is nyelvnyújtással, ha neki szabad, akkor nekem is. Amikor pedig a dalszöveggel jön, csak hanyag módon vállat vonok.
- Úgy se a szöveg a lényeg, hanem a ritmus, nem? Vagy neked a szöveg is? -sandítok rá a rögtönzött kis koncertünket követően, amíg elő nem áll ezzel az egész táncolós témával. Én meg a tánc... annyira nincsenek jó emlékeim róla, bár tény, hogy ez nem orosz néptánc, és nem is nagyközönség előtt - az lenne még a szép!
- Ez csalás! -vágok vissza, ahogy meglátom a tekintetét, mert nem ér ilyesmit bevetni ellenem, pont ilyen helyzetben, de már ragadom is meg a kezét, hogy felpattanjak én is a helyemről.
- Hmm, nem is rossz ötlet. Attól függ, hogy ki jön, de ha kisebb hal, mint én, akkor akár magunkat is láthatatlanná tudom varázsolni. Csiribú-csiribá! -vágtam le egy hasonló mutatványt a kezemmel, mint a mesékben, amikor épp elvarázsolnak valakit, de aztán már meg is ragadtam Prim kezét, hogy nekikezdjünk a táncnak.
- Mert? Miért ne? Brumm. -vágtam vissza amikor az örökös morgolódásommal kezd szekálni, amúgy meg kikérem magamnak, nem vagyok olyan maci alkat. Csak szeretek morogni, olyan megnyugtatóan hat csöpp meggyötört lelkemre.
A hitetlenkedésére aztán nem is reagálok, csak dúdolászom-fügyörészem tovább az ismert dallamot, ám amikor meglátom, hogy Prim a filmes koreográfiát hozza mellé, akaratlanul is abbamarad egy kis időre a dal... amíg röviden felnevetek, aztán igyekszem én is felzárkózni hozzá, de mit szépítsünk, úgy sem érek a nyomába. Még jó, hogy nem látom saját magam! Ropjuk ám lelkesen, néha-néha még egy pörgetést is beiktatunk, mert az olyan látványos, meg egyébként is buli, csak arra nem számítok, hogy egyik alkalommal vagy a lendület sikerül túl nagyra, vagy Primnek sikerül megbotlania a saját lábában - vagy az enyémben - de olyan gyorsan történt minden, hogy mire észbe kapok, már a földön vagyok, s a következő pillanatban a táncpartnerem is rajtam landol. Aucs. De legalább még egyben vagyok, és hála az égnek, hogy Prim súlyban a nyomomba sem ér.
- Hát na... aki tud, az tud. Neked meg megint sikerült leteperned. Még csak esélyem sem volt ellened! -nevetek én is, mielőtt visszaejteném a fejem a padlóra, aztán jól megölelgetném Primet. Vagy inkább magamhoz szorítom, mielőtt ismét megszólalnék.
- Amúgy esés közben sikerült elhagynod a törölköződet. -jegyzem meg álszent módon néhány pillanattal később, miközben vadalma módjára tovább vigyorgok, vajon hogy reagál a hírre. Vagy neki feltűnt-e egyáltalán...

Azon könnyen lehet segíteni. – ajkaim ravasz mosolyra húzódnak, mintha tényleg komolyan gondoltam volna a dolgot. Amikor pedig közelebb hajol a cuki kutya nézésével, akkor egyszerűen a kezemmel megtalálom az arcát és próbálom játékosan távolabb tolni, miközben elnevetem magamat. – Ez nem ér. Nem vetheted be állandóan ezt a nézésedet ellenem. – a hangom játékosan cseng és az „eltakarása”, a „távolabb” tolása is egyszerűen játékos volt, s ezt ő is érezhette a dolgon, hogy nem gondolom komolyan. Főleg, hogy szinte fülig ért a szám a mosolygástól.
Mielőtt pedig reagálhatnék arra, hogy mennyire gyerekes vagy éppen nem az az éjszakai vandálkodás, mások hívogatása megelőz, majd hitetlenkedve rázom meg a fejemet, hogy ez nem lehet igaz. Pedig pontosan tudom, hogy komolyan gondolja.
Rendben, kíváncsian várom, hogy mikor tartasz „éjszakai razziát”, de nem ér megjegyzést tenni az akkori állapotomra. – nézek rá mosolyogva, hiszen nem szeretem, ha felkeltenek, mert még néha nappal is nehéz felkelnem, de ha képes erre, akkor egy kisebb seggbe rugdosás után tártkarokkal fogom várni. Azért bátorság kell ahhoz, hogy egy alvó oroszlánt, vagyis farkast felkelts, mert nem biztos, hogy rózsáskedvében találod.
Csak bólintok a telefonszámos dologra. Szerencse, hogy akkoriban még nem volt mobil, mert akkor biztosan porrá zúztam volna még azt is, ahogyan sok mindent tönkre tettem. De legalább már csak az egész egy múlt, nem köt semmi már a beharapómhoz, egyedül a farkasom, de azzal is egészen jól kijövünk, ha nem is tökéletesen. De azért van pár évtized mögöttünk, amit nem lehet csak úgy elfelejteni.
Elnézését kérek, el is felejtettem, hogy a színiakadémiára jelentkeztél, de véletlenül valahogy az őrzők között kötöttél ki. – cukkolom őt, hiszen miért ne tenném? Szeretem húzni az agyát, ahogyan ő is az enyémet, de ez már nem újdonság. Most mégis mosolyogva tesszük. Örülök annak, hogy így alakult az este. Amennyire átkoztam első pillanatban, hogy a vihar pont ide sodort minket, most annyira örültem ennek a találkozásnak.
Csak úgy. – válaszoltam az ő szavaival, de az is igaz, ha hazudott volna, akkor már valószínűleg rég megéreztem volna. Illetve még a pia se tompította el az érzékeimet. Annyit nem ittunk.  
Aha, látom. – szólalok meg úgy, mint aki élvezi azt, hogy piszkálhatja vele. A kezemet kinyújtom, de végül az ölembe ejtem és csak figyelem őt, de még mielőtt visszafordulhatna, szinte másodpercekkel korábban azelőtt már nem bírom megállni, hogy ne nyújtsam ki újra a kezemet, de megint csak inkább az ölemben landol a kezem. Régen is szerettem elidőzni rajta, de msot nem merek. Nem vagyok megszállott tetoválások iránt, nekem is van, de az övéi mindig képesek voltak elvarázsolni és eleinte kicsit csodálkozva is szemléltem. Mindenkinek rejt meglepetéseket az élet.
Elmosolyodom, amikor megérzem a pusziját a homlokomon, majd hamarosan pedig támadást intézek a nyaka ellen. A reakciójának köszönhetően elkuncogom magamat, majd bocsánatkérő pillantással nézek fel rá.
Ohh, szóval csikisnek tetszik lenni? – nézek rá egy ördögi pillantás keretében és kicsit közelebb csúszok hozzá, mint aki támadást akar ellene indítani.  De eszem ágában sincsen. Egyszerűen csak szeretem „szívni” a vérét és amúgy is ma a hülyeségekké, s a jó hangulaté ez az este, ha már kint ítéletidő van.
Ezekre? Nem hiszem, hogy képes lennél immunis lenni. – s egy aprót az ajkamba harapok, majd amikor megpöcköli az orromat, akkor úgy teszek, mint aki az ujja után kap, mint egy gonosz kis bestia.
Talán ha hamarabb derül ki ez az egész, akkor valószínűleg teljesen másképpen alakul a múltunk, de azon már nem tudunk változtatni. Viszont a véletlen találkozásokban sose hittem. Úgy érzem, hogy okkal zárt minket össze az időjárás, a sors. S nem hiszem, hogy csak a nagy titkok kiderülése miatt. Nem kizárt, hogy az orrunk alá akarta dörgölni azt, ha hamarabb lettünk volna bölcsek, akkor lehetett volna szebb, vagy talán más miatt… Ki tudja…
Ez igaz, de ki tudja, hogy mikor milyen humbukot vetsz be ellenem, vagy éppen rajtam. – hamarosan pedig nevetésben török ki, mert most úgy viselkedünk, mint két tinédzser, miközben a nyelvűnket nyújtogatjuk.
Azt mondják, hogy az ember nem véletlenül választ dalt. Csak néha túl mélyen lappang az ok… - szólalok meg elmélkedve, de végül megrántom a vállaimat, mert kár ezen agyalni. Úgy érzem, hogy a ma estében semmi se nevezhető normálisnak, de nem bánom, mert élvezem. Nagyon is jól érzem magam és örülök annak, hogy vele zárt össze az időjárás. – De a ritmus a lényeg. – szólalok meg végül sietve. Hamarosan pedig már nem csak az éneklés van terítéken, hanem a tánc is. Jackson már láthatott hülyülni, táncolni korábban, hiszen ritka az olyan pillanat, amikor képes vagyok nyugton maradni.
Nem az, hanem csak visszakapod a korábbi dolgot. – nézek rá ártatlanul, s szerencsére be is válik, mert pillanatok múlva már ő is talpon van. Nevetve és mosolyogva figyelem azt a műsort, amit levág. Tényleg mindig ennyire bolondos lett volna, vagy az évek tettek minket ilyenné? Jó kérdés…
Mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen lehet láthatatlannak lenni. – a mosolyom pedig szélesebb lesz. Harry Potternek megadatott a láthatatlanná tévő köpeny, így szerintem a legtöbb gyerek és kicsit gyerekes elme szívesen kipróbálná, hogy milyen láthatatlannak lenni és úgy megfigyelni valakit. Teljesen más, amikor a többi tulajdonságodat veted be és úgy rejtőzködsz, hogy senki se vegyen észre.
A medvés dolgon, meg csak elnevetem magamat és gyengéden végig simítok az arcán. – Mert a végén még vetekedni fogsz az aranyos morgós medvékkel. – az ajkaim pedig féloldalas mosolyra húzódnak. Ezt a megjegyzésemet bóknak vagy cukkolásnak veszi rábízom. Mind a két féleképpen lehet érteni.
Hééj, nem szép dolog kinevetni a másikat. – de valójában vele együtt nevetek, mert képzelem, hogy mennyire röhejesen nézek ki. Főleg, hogy én se vagyok profi táncos, de azért nem panaszkodhatom. Szeretem mindig is táncolni. Tánccal és énekkel néha sokkal inkább ki lehet fejezni az érzéseinket, de persze csak titkon. Viszont ez a táncos dolog is eléggé későn jelent meg, s inkább mókaként, mint hivatásként. Aztán pedig végre ő is csatlakozik és mondhatni életre kelnek a parkett ördögei, akiken vagy nevetve a világ, vagy igazából már annyira rossz lehet az előadás, hogy az már jó. De mielőtt még túlzottan bemelegedhetnék, történik egy kisebb baki. Nem tudom kinek a hibája, de nem is érdekel, mert átgondolni sincs időm, mert hamarosan én puhára esem, míg ő nem. Legalább nem fordítva estünk. Az is érdekes lett volna, de így se panaszkodhatunk és hamarosan már mind a ketten nevetünk.
Ohhh, mintha bármikor is ellenedre lett volna. S nem hiszem, hogy most is túlzottan ellenkezi akartál volna. – pillantok le rá mosolyogva és a szavaim játékosan csengenek, hiszen fogalmam sincs arról, hogy most ellenkezett volna, vagy nem. Majd amikor túlzottan is érzem az érintését, azt, ahogyan magához ölel, akkor már elkezdek gyanakodni, hogy a törülköző nagyon nincs ott, ahol lennie kell, de mielőtt még esetleg „pánikba” eshetnék a szavaival megelőz.
Ravasz vagy és nem ér így mosolyogni, mert – szólalok meg egy kisebb pír keretében, de végül picit megemelem magamat, majd a fejemmel közelebb hajolok, míg szinte csak pár milliméter, vagy centiméter választja el az arcunkat. Közben pedig az ujjamat végig húzom játékosan a mellkasán, egészen a törülközőjéig - arra is van megoldás, ha az enyém nincs, meg akkor itt van… – vagyis remélem, hogy az övé a helyén maradt, mert ha mind a kettőnké vándorútra téved, akkor azt hiszem ez még furább helyzet, mint eleve. Főleg, hogy a kezem is eléggé elvándorolt a testén.

- Képzelem... amúgy ha annyira dr. Cartert szeretnél, ajánlom a 90-es évek kórházas sorozatát, Vészhelyzet címen futott vagy 15 évig, biztos ismered. -húztam tovább az agyát, ha már feldobta ezt dokis témát. Te jó ég, hogy én mennyire gyűlöltem azt a sorozatot, meg mennyit hallgattam másoktól ezt a Carter dokizást, mert azt hitték, hogy vicces... Hát, szerintem nem volt az.
- Miért nem? Pedig használ. -vigyorgok egészen addig, amíg a képembe nem tolja a tenyerét, mert akkor csak egy csalódott "naaaaaaaaaaaaaaaaaaa"-t kap tőlem reakcióként. Egészen addig amíg meg nem gondolom magam és hirtelen abba nem hagyom, de csak azért, hogy finoman-játékosan megharapdáljam a kezét "bosszúból", persze figyelve arra, hogy ne okozzak fájdalmat vele.
- Ugyan már, tudjuk, hogy te álmosan, kócosan, álmodból felébresztve nyűgösen is milyen csodás, bájos és elragadó teremtés vagy. -bókolok szemrebbenés nélkül az álomból felébresztős figyelmeztetésére, mert ahogy most is képtelenek vagyunk abbahagyni a mosolygást, fogadni mernék, hogy az említett szituációban sem tartana túl sokból megpuhítanom annyira, hogy ne akarja leszedni a fejemet.
- Hát látod, megesik az ilyesmi. -tárom szét karjaimat színpadiasan, még röviden meg is hajolok előtte, már amennyire ez így ülve lehetséges egyáltalán. Egyébként meg szép kis informátor lennék, ha nem menne legalább elfogadható szinten a színészkedés.
A nyakam ellen intézet támadását követően csak megrázom a fejem, dehogy vagyok! És ahogy közelebb csúszik, azzal a lendülettel már a kezem is siklik a derekára, hogy egyből ellentámadást indíthassak, ha úgy hozza a helyzet. Ha meg nem, hát csak pihentetem a törölközőjén.
- Alapvetően nem vagyok, de néha előfordul, hogy egy kicsit... Lehet hogy az alkohol az oka, nem tudom. -vontam vállat, tudja a fene, hogy pontosan mikor, vagy épp mitől "jön elő" a csikisségem. Nem nagyon szokta senki tesztelgetni, hála a jó égnek.
- Igazad van, lehet, hogy tényleg nem menne. -adok igazat neki, amikor pedig az orrpöckölés után megpróbálja elkapni az ujjamat, csak egy "hékás!" felszólalás után már kapja is a következő pöccintést. Hirtelen egész dejà vu érzésem támad, ahogy ücsörgünk a kandalló előtt, egymásnak dőlve, és akarva-akaratlan, de az én fejemben is hasonló gondolatok cikáznak, mint amik Primében. Gondoltam volna még New Yorkban, hogy egyszer így fogunk még egymás mellett ücsörögni? Nem sűrűn, az biztos...
- Ugyan már, mint ha egyszer is használtam volna ellened a mágiát ártó szándékkal... -csóválom meg a fejem, elvégre akárhányszor varázslásra vetemedtem ellene, az inkább olyan célból történt, hogy szórakoztassam vele, nem pedig, hogy ellene használjam. Mint például most a mályvacukor-sütögetés. Egy rossz szava nem lehet ellene, mennyivel kényelmesebb volt, mint kicaplatni az esőbe valami gallyat keríteni nyársnak?
- Igen, az irodalmárok meg a pszichológusok meg azért vannak, hogy minden szarba belemagyarázzanak minden olyat, aminek köze sincs hozzá. Szerintem azt is jobban tudják, hogy miről szól egy-egy dal, vers, regény, vagy bármilyen iromány, mint maga a szerzője. -csóválom a fejem nevetve, hisz olvasni mindig is szerettem, de ezektől a belemagyarázós hülyeségektől már a gimiben is rosszul voltam. Hogy én mennyit veszekedtem-vitáztam a tanáraimmal verselemzéseknél, te jó ég...
Éneklünk, táncolunk, közben pedig megy tovább a csevej az őrző varázslatokról, amikor pedig meghallom Prim szavait, csak megrázom a fejem.
- Ami nekünk van rá, az nem egészen ilyen módon működik. Igazából nem te magad válsz láthatatlanná, hanem egy kis területet rejtesz el külső szemlélők elől... Amíg a körön belül vagy, addig nem érzékelnek, de ha elhagyod, akkor megszűnik a varázslat is. -magyarázom, szép is lenne a valódi láthatatlanná válás... Húúú, meg milyen lehetőségeket rejt! S ahogy ez eszembe jut, már vonom is fel a szemöldököm, hogy Primre sandítsak.
- Ha már ennyire láthatatlan szeretnél lenni... mit tennél, ha tényleg azzá válhatnál mondjuk egy napra? Hmmmmmmm? -távolodok el kissé, hogy legyen hely az egyik pördüléshez, majd már lépek is vissza hozzá, hogy tovább folytassuk a táncot.
- Aranyos morgós medve. Ezt nevezem becézésnek! -csóválom a fejem, a visszavágására meg csak tovább nevetek, pláne, hogy ő is becsatlakozik. Egyébként sem rajta nevetek, hanem vele együtt, szóval oka sem lehet panaszra!
Egészen jól el is vagyunk egész addig, amíg valamelyikünk meg nem botlik, és rántja magával a másikat is, törölközőstől-mindenestől, hogy a földön kötünk ki. Vagyis én a földön, Prim meg rajtam... - Miért ellenkeztem volna? -emelem fel a kezem megadóan, mielőtt még magamhoz ölelhetném, hogy ne legyen hová menekülnie, amikor emlékeztetem, hogy a törölközője sikeresen kioldódott az esésünk alatt - jah, tudom, nem abba kellett volna kapaszkodnom...
- Mert? -kérdezek vissza, fejezze csak be azt a mondatot, ha már elkezdte, bár ha már így állunk, akkor nem feltétlenül csak a mondatra értheti...
- Akkor mi lesz? -kérdezek vissza, és amíg a keze elvándorol a törölközőmig, addig az enyém lassan az arcára siklik, a füle mögé simítva a haját, ha már ilyen közel hajolt hozzám - Megint elveszed az enyém? Úgy sem mered, csak a szád jár. -incselkedek tovább vele. Ha meg mégis... hát, magára vessen. Én figyelmeztettem.

De az nem olyan lenne, vagyis ő nem olyan, mint te. Egy „szegény” lány kívánságát, így megtagadni. Ezt megjegyeztem! – vágom be a kamu durcás fejet, majd még a karomat is összefonom magam előtt és picit még el is fordulok, de láthatja rajtam, hogy ez nem igazi durca. De akkor se bírtam volna kihagyni ezt a kicsit talán „béna” reakciót a szavaira.
Pont azért!  - nézek rá úgy, mint aki nem akarja elhinni a szavait. Amikor meghallom azt a bizonyos ’naaaa-t’, akkor egyszerűen csak elkuncogom magamat, majd amikor játékosan elkezdi rágcsálni a kezemet, akkor döbbenet ül ki az arcomra és megpróbálom elhúzni az ujjaimat, persze csak játékosan, hiszen nem fáj, amit csinál.
Nem tudtam, hogy időközben kannibál lettél. – szólalok meg egy féloldalas mosoly keretében és ártatlan pille rebegtetéssel. A bókolásának köszönhetően pedig újra nevetésben török ki.
Bókolni még mindig tudsz, de most mit is szeretnél elérni vele? – fordulok felé kicsit kihívóan, s mosolyogva. Az se kizárt, hogy már most meg akarja előzni azt, hogy seggbe rúgjam akkor. Nem szeretem, ha felkeltenek, bár ő régebben is megtette, de az teljesen másabb volt… Más volt a helyzet, más volt az az ébresztő… Olyan, amiben azóta se volt igazán részem, de inkább sietve rázom meg picit a fejemet, hogy ne gondoljak a múltra, mert nem hiszem túl jó ötlet lenne.
Amikor meghajol, akkor csak játékosan megtapsolom, de nem mondok már semmit se a reakciójára. Felesleges lenne, hiszen talán az őrzők és a farkasok a legnagyobb színészek a világban.
Pillanatra meglepődök, amikor megérzem a kezét a derekam körül, de mosolyogva pillantok fel rá. Valószínűleg tényleg azt hitte, hogy támadni fogok és csak fel akart készülni rá, de szerintem én rosszabbul járnék. Tekintve, hogy a törölközőn trónol a keze.
Vagy csak bizonyos embereknek sikerül. Hallottam már ilyenről. – jegyzem meg elmélkedve, majd megrántom a vállaimat. Nem mozdulok a közeléből, mert jó érzés volt ott lenni.
Majd egyszer talán kiderül. – szólalok meg egy kicsit sokat sejtetően, de abból kiindulva, hogy miként viselkedünk most egymással fogalmam nincs, hogy miként fog a hajnal vagy a viharvége érni minket, vagy akár később az élet. Egyszerűen tényleg fogalmam sincsen, s nem is akarok agyalni. Amikor pedig újra megpöcköl, akkor egy apró és játékos morgás hagyja el az ajkaimat, de tovább bolondozom vele. Jó érzés csak élvezni ezt az egészet, mint agyalni a káoszon.
Ki tudja, sose tudhatom biztosan, hogy mikor veted be, de amúgy eddig nem és ezt köszönöm.. – őszintén köszönöm neki, hogy sose használta ki azt, hogy nem vagyok mágiaérzékeny. Pedig meg tehette volna, hogy akár árt is nekem, vagy csak egyszerűen magának kedvez, de nem tette és mire észbe kapok, addigra egy apró puszit nyomok az arcára köszönetképpen.
Ne legyél már ennyire harapós ezért. Ha tudom, hogy így reagálsz rá, akkor inkább csöndben maradok. S talán igazuk van,mert nem véletlenül képesek emberek életét is megmeteni.- nézek rá komolyan, de inkább megrántom csak a vállaimat, hogy hagyjuk ezt a témát ennyiben. Nem akarok veszekedni ezen, ahhoz túl jól érzem magamat. S szeretném, ha inkább ez így is maradna, mert veszekedni vele az olyan, mintha részben a saját szívembe is marnék. Kár lenne tagadni.
Kíváncsian hallgatom a szavait, a tánc közben, hiszen arra a rövid időre még én is inkább csak dúdolok, hogy meg legyen a ritmus a lépésekhez, de igazából nem mintha túlzottan érdekel az ütem. Egyszerűen az számít, hogy itt vagyunk, senki se zavar minket, jól érezzük magunkat és még a táncra is rá tudtam venni.
Ohhh, értem. Akkor Mr. Potter jobban járt ilyen téren. – szólalok meg nevetve és csöppet se komolyan. Jó érzés, hogy beavat ilyenekbe. Nem mintha bárkinek is elmondanám, de akkor is bízik bennem, vagyis gondolom. Figyelem őt, majd amikor távolabb lép, akkor egyszerűen csak megpördülök abba az irányba, amelyikbe „vezet”.
Nem tudom, talán akkor tudnám. – jegyzem meg sietve, hiszen tényleg nem tudom. Talán kíváncsi lennék, hogy mit gondolnak rólam mások. Mit mondanak, ha nem vagyok ott. Vagy csak egyszerűen beszöknék valahova, de abba nincs akkor poén, kiéve, ha valakinek az idegein táncolhatnék úgy. S ekkor egy hamiskás mosollyal pillantok rá. – Te? – kérdezek vissza sietve, mielőtt még túlzottan belemerülnék ebbe.
Szerintem illik hozzád, legalábbis néha biztosan. – s továbbra is ott csillog a szemeimben a vidámság és a boldogság, illetve jókedv. Meg a mosolyom is elárulja azt, hogy jól érzem magamat, jól szórakozom. Aztán pedig megtörténik a baleset. Talán a sors űz velünk tréfát, ki tudja? Talán csak Ő maga…
Sose lehet tudni, hogy ki mennyire örül annak a személynek, aki éppen ráesik. – szólalok meg óvatosan, de közben végig őt fürkészem. Ha már én kerültem felülre és még túlzottan meg se kell ahhoz mozdulnom, hogy arcának vonásaiból olvassak.
Mert… - kezdek bele újra, de most a tettével fagyasztja belém a szót. Meglepődök, amikor megérzem az arcomon az érintését, azt, ahogyan a hajamat a fülem mögé söpri. Elveszem egy pillanatra azokban az íriszekben. Végül megköszörülöm a torkomat. – Erre azért ne merj megesküdni. –vonom fel a szemöldökömet, miközben megfogom a törcsijét, de még mielőtt észbe kaphatnék, ajkaim ajkait érintik. Hogy mi ütött belém? Fogalmam sincs. Egy ártatlan csín akart lenni, míg megszerzem a törülközőt, de aztán valami megváltozott. De hogy mi fogalmam sincsen… Ha nem reagált rá, akkor egyszerűen sietve húzódtam el tőle és idegesen a hajamba túrtam, mint valami idióta….

- Nem, nem, még jó, hogy nem... Ő a műtőben mozog otthonosan, én meg a jégen. -húzom tovább Prim agyát a megjátszott durcijára, ahogy még el is fordul, én sem hagyom annyiban, csak játékosan megbököm a vállát hátulról, forduljon inkább vissza hozzám. Bár kétségtelen, a háta is csinos, így törölközőben pláne...
- Nem, nem lettem kannibál. Csak megéheztem. -vallom be, ahogy abbahagyom az ujjainak játékos nyammogását egy pillanatra - Tudom, tudom, most zabáltam meg majdnem egy zacskónyi mályvacukrot... De akkor is! -szakadtam le a kezéről úgy végleg, és helyette inkább a konyha felé kezdtem kacsintgatni... vagy legalábbis affelé a pár szekrény meg bútordarab felé, ami ezt hivatott jelenteni a menedékházon belül.
- Csak javítom a renomémat. Az mindig jól jön, vagy tévednék? -vigyorgok vadalma módjára, különösebb oka tényleg nincs, egyszerűen jó kedvem van, és olyan könnyed a hangulat, hogy az szinte már bódítóbb, mint az alkohol, szinte már végig sem gondolom és már jönnek a szavak maguktól. Mint amikor benne van az ember a pörgésben, amíg tart, egy pillanatra sem érzi, hogy fáradt, bármire képes lenne! Aztán ha egyszer elfogy a lendület... Kíváncsi vagyok, vajon holnapra mennyi fog megmaradni a mostani idillből, vagy mire egyikünk felkelne reggel, a másik, követve a hagyományainkat, szó nélkül dobbant majd?
- Lehetséges. Tényleg nem tudom, nem igazán próbált még senki csiklandozni. -vallom be, vagy ha volt is ilyen, hát túl nagy sikert nem ért el vele, mert nem igazán maradt meg ilyesmi - Viszont akkor vehetjük úgy, hogy te vagy az első, akinek sikerült. -mosolyodok el, amúgy meg hálát adok az égnek, hogy egyébként az esetek 99,9%-ban nem vagyok csiklandós. Milyen szar és kiszolgáltatott érzés lehet már? Tuti hülyét kapnék tőle...
Az orrpöckölése válaszként kapott morgásra csak jót kuncogok magamban, amikor pedig megérzem a hálapuszit az arcomon, én is viszonzom, a homlokát illetve. Ha már úgy is így idebújt mellém, meg olyan kényelmesen bevackoltuk magunkat, így sokkal kényelmesebb.
- Ne butáskodj, miért használtam volna ellened? Soha nem adtál rá okot. -feleltem némi értetlenkedéssel. Valóban nem használtam volna soha ellene, hacsak nem derült volna ki, hogy valamilyen ellenséges szándékkal környékezett meg. De így...? Talán az volt a maximum, amikor annál az ominózus veszekedésünknél annyira elszabadult a pokol, hogy felszínre akart törni a bundása - viszont ott is csak védekező jellegű varázslatot használtam, hogy bennem kisebb kárt tegyen, ott sem ellene irányult semmi.
- Jól van, jól van, bocsánat... -emelem fel a kezem védekezően, mert eszem ágában sincs veszekedni vele, most végképp... hisz olyan jól elvagyunk. Sőt, ha tudtam volna, hogy ennyire negatív érzéseket kelt benne a véleménykifejtésem, akkor inkább meg se szólalok! Inkább táncoljunk...
- Jah... Harrynek egyszerűbb volt, csak a vállára kapja a láthatatlanná tévő köpenyét aztán mehet randalírozni. -jegyzem meg szórakozottan. Csípném, ha nálunk, őrzőknél is lenne valami ilyesmi, bár akkor már Hermione idővisszaállítós kütyüjére is befizetnék! Vagy egy hipogriffre... vagy sárkányra! Milyen menő lenne már háziállatnak?
- Ühüm. Hát ez elég sovány válasz volt. -felelem csalódottan, azt hittem, valami extrább valamivel fog előrukkolni, de ha ő nem, akkor majd én... pláne, ha már úgy is kérdez, és naná, hogy teljes komolytalansággal csengenek a szavaim - Szerintem egy napig a nyomodban lennék megállás nélkül, megnézném, hogy telik egy napod, mit csinálsz, hogyan töltöd... Amikor azt hiszed, hogy senki sem figyel. -vigyorgok rá, miközben tovább táncikálunk.
- Jah, tudom... régi rossz szokás, szerintem már ki se fogom nőni. -tartok némi szünetet a dúdolászással, amíg válaszolok. Amúgy egész vicces, hogy a szám megvan, viszont hol az egyikünk, hol a másikunk dúdolja, amíg a másik épp beszél... Nesze neked, a duett új értelmezése! Sokáig azonban nem tudunk brillírozni vele, mert megtörténik a baj, aztán mindketten a földön kötünk ki.
- Én naaagyon örülök neked. Hát még annak, hogy fényképész vagy, és nem szumó birkózó, mert akkor nagyjából emlék se maradt volna belőlem. -komolytalankodok tovább, mert oké, a padlóval való találkozás nem volt épp a legkényelmesebb, de Prim aztán végképp nem tett nagy kárt bennem a pehelysúlyával.
- Mert...? -kérdezek vissza, amíg a hajával babrálok, majd már csapok is le az újabb szavaira - Esküdni azt nem, fogadni a... -vágnék vissza, csak épp nem jutok a végére, mert a lehető legjobb módon sikerül belém fagyasztania a szót. Attól aztán végképp nem kell aggódnia, hogy ne viszonoznám a gesztust, az ilyen meglepetésekért mindig is odáig voltam, pláne, ha a másikban volt annyi belevaló vagányság, hogy lány létére kezdeményezzen. Azt nem tudom, hogy végül pályázik-e még a törölközőmre, vagy sem, de ha érzem, hogy próbálkozik, akkor én sem teketóriázok, hogy megszerezzem az övét. Velem ellentétben ő nem fekszik rajta, szóval jóval egyszerűbb dolgom van... sőt! Nem is várok, már siklik is a kezem érte...

A megjegyzésén elmosolyodom, de ő ezt nem láthatja, hiszen hátat fordítottam neki. Amikor megérzem a bökését, akkor csak megrántom a vállaimat és még rövid ideig vissza se fordulok, de aztán megtörik a „jég” és újra őt figyelem.
Jelenleg nem hiszem, hogy van itt bármi ehető dolog. Menjünk vadászni? – kérdezem tőle mosolyogva, majd játékosan megérintem a hasát és elkezdem méregetni. – Hmm, még egészen lapos. Gondolom a mackó pocakra gyúrsz. – pillantok fel rá egy játékos mosoly keretében, majd az újabb kijelentését hallva egyszerűen elnevetem magamat. Ismertem annyira, hogy tudjam tényleg imád enni és régebben legalább volt ki miatt főznöm. – Ez így igaz, de ismerlek már annyira, hogy tudjam, imádsz enni és mondhatni az első helyen a pocid áll. – játékosan mondok mindent, még akkor is, ha a valóság lappang a szavak mögött. Volt egy múltunk, ismertük egymást. S tisztában voltunk a másik, a közös hibáinkkal is, illetve a jó dolgokkal is, amiből mindig képesek voltunk előnyt kovácsolni.
Nem, nem tévedsz. – mosolygok vissza rá. Örülök annak, hogy ő is jól érzi magát. Nem agyalok azon, hogy mit kellene mondanom vagy tennem. Egyszerűen csak hagyom a dolgok saját maguktól történjenek. A titkokat rejtő palackok már órákkal korábban kinyíltak, választ adtak a hibánkra, arra, amin keresztül mentünk, de ugyanakkor valami mást is. Mintha egy kisebb szabadságot és esélyt arra, hogy ne öljük meg a másik. S jó érzés volt gondtalanul szórakozni. Mi lesz a vége? Nem tudom, de nem is érdekel. Kivételesen újra engedem, hogy az élet sodorjon és csak ússzak az árral. Akkora baj csak nem lehet…
Legalább valamiben első is voltam. – nyújtom ki rá a nyelvemet, majd mosolyogva figyelem őt. Hamarosan pedig még tovább hülyülünk. Nevettünk, jól érezzük magunkat, mintha sose tombolt volna köztünk olyan vihar, mint ami kint a természetet sújtja. Amikor megérzem a pusziját, akkor csak elmosolyodom, de nem húzódom el tőle. Jó érzés most ott lenni, jó érzés kicsit kikapcsolódni.
Sose? – vonom fel a szemöldökömet és látom rajta, hogy neki is eszébe jut az a nap, amikor kicsit túlzottan elszabadult a pokol és meglett a következménye. De fura módon akkor se használta ellenem, vagyis nem úgy, hogy nekem ártson. Gondolom saját magát védte, de ebben se vagyok biztos, hogy szegény én nem mindig tudom, hogy mikor használja valaki a mágiát, de annyira nem bánom. Így legalább több az „izgalom” és a „meglepetés” az életemben.
A bocsánat kérését inkább figyelmen kívül hagyom, vagyis csak bólintok rá, mert mind a ketten arra jutottunk, hogy jobb nem elrontani ezt az estét. Kár lenne érte, még akkor is, ha csak ez az egy nap adatott meg ilyen felhőtlen boldogságban…
Igen, a mázlista. – nevetem el magamat, majd amikor meglátom az arckifejezését a válaszomra, akkor csak ártatlan pillantással figyelem őt. – Ohh, biztos vagy abban, hogy nem vennélek észre? – hiszen attól még, hogy valaki láthatatlan lesz, az illata csak nem tűnik el vele együtt. Főleg egy farkas elől, de mielőtt még bármit mondhatna újra megszólalok. – Szóval kukkolónak szegődnél. Jó ezt is tudni. Megjegyeztem ám Mr. Leskelődő. - nézek rá egy hamis és pimasz mosoly keretében, miközben a tánc és a dallam továbbra is szól. Jó volt, hogy a dúdolás se maradt abban, amíg valaki beszélt, hiszen a másik fél mindig készségesen folytatta tovább. Mintha csak attól tartottunk volna, hogy egyszer ennek vége szakad, így őrizni kell, ahogyan a tűzet is bizonyos esetekben.
Ezt örömmel hallom. Pedig biztosan szépen néznél ki matricaként is. Lehet, hogy lenne olyan, aki akarna az albumába. – amennyire ő komolytalanul szólalt meg, annyira válaszoltam én is komolytalanul. Mosolyogva figyeltem őt, s hagytam neki, hogy a hajammal bíbelődjön. Még akkor is, ha ezzel a tettével meglepett, de azt hiszem magamat még inkább megleptem azzal, amit tettem. Hirtelen szavaknak már nem volt helye, hanem a tettek beszéltek. Amikor a csók viszonzásra lelt, akkor automatikusan engedtem el a törülközőjét és arcára siklott a kezem. S akkor szakadt el ajkam az övétől, amikor mondhatni kifogytunk a levegőből. Nem értettem, hogy mi a franc történik jelenleg, de talán nem is kell választ kapnom rá. Egyszerűen csak élveznem kell. Figyeltem őt, csendesen, hiszen nem tudtam, hogy mit mondhatnék a karjai közt egy ilyen után. Az ujjaimmal gyengéden simítottam végig arca vonalán és egy pillanatra úgy éreztem, hogy a múltban vagyok. Abban a pillanatban, amikor minden békés volt. Hogy miként lesz ez után? Mit fog lépni? Nem tudom, de nem bírtam elszakadni tőle és hirtelen már a törülköző se volt annyira fontos. Egyszerűen csak a szemeit fürkésztem, mintha onnét vártam volna a választ, vagy esetleg a tetteitől.

- Én és a vadászat... puska nélkül sajna nem sokra megyek. Vagy legalább egy hokiütő meg korong lenne, azzal szerintem még jobban is megy a célzás mint rendes fegyverrel. - vakargatom meg a tarkóm töprengve, de aztán megrázom a fejem, ne menjünk sehová, inkább maradjunk, ha már úgy is olyan kellemesen alakult a légkör.
- Nem jól gondolod, nem gyúrok arra. Akkor többé nem lenne kényelmes a hason fekve alvás. - az meg az egyik kedvencem, legalábbis elalváshoz mindenképp, bár amennyit képes vagyok mocorogni egy éjszaka alatt...
- Jó, hát na... - vonok vállat a szavaira, mert most mit szépítsem, ha tényleg így van? - Ismered a mondást, hogy a szívünkhöz a hasunkon át vezet az út, én se cáfolok rá. - magyaráztam, de hát pont neki? Ismer ilyen téren legalábbis mindenképp, talán még jobban is, mint mások. Na jó, azt azért anyám meg nagyim is jól tudja, hogy ha főznek-sütnek valamit, akkor rám mindig számíthatnak!
Prim nyelvet nyújt, az én kezem meg reflexből mozdul, hogy elcsípje, akárcsak annak idején, Naomi esetében is mindig... szinte fel sem tűnik a mozdulat, de ha már nála is mindig lassúnak bizonyultam, nem meglepő, ha most, egy vérfarkas esetében sem járok sikerrel a nyelv-elcsípésben.
Érzem, hogy neki is sántít egy kissé a dolog, ráadásul ugyanott, ahol nekem is, így úgy érzem, illene némi bővebb magyarázattal szolgálni az akkor történtek kapcsán.
- Ellened sosem, akkor is magamat védtem, hogy valamennyire tompítsam a karmolásod. - feleltem csendesen, nem hibáztatom érte különösebben, hisz tudom, hogy én provokáltam ki nála... Másfelől azzal is tisztában vagyok, hogy mint vérfarkas ellen, még mindig nem lenne túl sok esélyem, hiába vagyok őrző. A korkülönbség meg a tapasztalat ugyebár...
- Óóó, hát tudod, vannak még jó kis varázslatok a tarsolyomban, szerintem el tudnám intézni. - ha nem mágiával, hát akkor mást nem teleszórnám őrölt borssal a szobáját, az biztosan taccsara vágná a szaglóképességét annyira, hogy ne érezze meg, hogy én is ott vagyok. A kukkolós megjegyzésére azonban már ha akarnék, se tudnék reagálni, mert elbotlunk egymás lábában és a földön kötünk ki, még jó, hogy nagyobb baj nem lett belőle.
- Nem célom senki gyűjteményében sem ott virítani. - jegyzem meg, bár tudom, a tapasztalat nem ezt mutatja, de na... hagyjuk is azt most inkább.
Szerencsére nem esik nehezünkre elhessegetni a témát, egy szempillantás alatt képes belém fojtani a szót és most még lefejelés sem követi, és én sem vagyok rest viszonozni, tökéletességgel megfeledkezve arról, hogy nem kéne... nem illene, nem lenne szabad, vagy hogy milyen következményei is lehetnek. Nem akarok a jövőre gondolni, a jelenre sem igazán, ha őszinte akarok lenni, hisz az is annyira romokban hever, hogy az valami fájdalmasan keserű. Legalább ennyi kellemes legyen benne, ragadjuk meg, ha már tálcán kínálta a sors és szemmel láthatóan egyikünknek sincs ellenére! Ahogy Prim keze az arcomon simít végig, úgy az enyém a derekán indul felfedezőútra, hogy sürgetve megszabadítsam a már amúgy is félre csúszott törölközőjétől, hisz minek az? Csak útban van... Amikor pedig megáll egy pillanatra, elbizonytalanodva, vagy tőlem várva a folytatásra, egy merészet lépve gondolok egyet, és fölébe kerekedek, helyet cserélve vele, hogy úgy indítsak újabb támadást az ajkai ellen. Első körben legalábbis, mert hacsak nem hátrál el utolsó pillanatban, úgy lassacskán a nyaka felé kezdek lefelé vándorolni, egy mozgalmasabb este ígéretével, mint ha nem is a jelenben lennénk egy isten háta mögötti viskóban, hanem néhány évvel ezelőtt, a New yorki lakásomban...
Másnap hajnaltájt ébredtem, mégpedig arra, hogy nem bírom mozdítani a karom. Álmosan dörzsöltem meg a másikkal a szemeimet, miközben hunyorogva oldalra pillantottam, hogy mi is lehet az oka, ám amikor megláttam a mellettem békésen szundikáló Primet, egy csapásra minden eszembe jutott - igaz, némi fejfájással, mert a fene tudja, hogy mit ittunk tegnap, de legalább csak kisebb homályos foltok estek ki az éjszakából, és nem volt nagy képszakadás - és csak visszahanyatlottam a földre, miközben óvatosan körbesandítottam, nehogy felébresszem. A kandallóban égő lángok úgy tűnik, már rég kialudtak, legalábbis elég hűvös volt idebent, de úgy tűnik, valahol mégis sikerült találnunk néhány takarót... Csak a karom ne lenne úgy elzsibbadva!
- Prim... Prim...? - szólongatom suttogva, ha esetleg félálomban van, hátha reagál rá, de ha alszik, akkor had ne ezzel ébresszem már fel, sokkal nyugodtabb, amikor magától ébred, ismerem már annyira. Ellenben annyira megpróbálom finoman megemelni, vagy arrébb gördíteni magamról, hogy a karomat kiszabadítsam, amúgy meg kimondottan jól esik a közelsége. Hiába, vérfarkas, olyan jól melegít ilyen hideg időben..

A válaszát hallva csak elnevetem magamat és mosolyogva figyelem őt. Majd bólintok, hogy rendben nem megyünk sehova se. Nekem se sok kedvem lenne elmenni most, ahhoz túl jól érzem magamat, s nem gondoltam volna azt, hogy ilyen meglepetésekkel fog még szolgálni az este.
- Igaz, te imádsz a hasadon aludni. – nézek rá egy pimasz mosoly keretében, hiszen tisztán emlékszem arra, hogy imádott úgy aludni és nem mindig volt könnyű befúrni magamat az ölelésébe éjszakánként…
- Legalább nem veszett sose kárba az, amit főztem. – kuncogom el magamat. Szerettem főzni, de ha egyedül voltam, akkor nem sokszor tettem meg. Magunkra főzni nem akkora öröm, mint másnak és Jackson legalább tényleg imádott és valószínűleg még mindig főzni. Illetve sose panaszkodott arra, hogy ne lett volna jó a kaja.
Lassan olyan, mintha a mosoly az arcomra fagyott volna. Bolondozunk, nevetünk és még néha kuncogunk is. S egy röpke pillanatra azt kívánom, hogy bárcsak mindig így maradna. Bár csak mindig képesek lennénk így viszonyulni egymáshoz és ilyen jól érezni magunkat. Talán annak volt köszönhető, hogy most végre megnyíltunk a másiknak, vagy lehet,hogy az idő tett mind a kettőnknek jót. Fogalmam sincsen és mindegy is.
- Sajnálom…- csak ez bírom kinyögni lesütött szemekkel. Tényleg sajnáltam, még akkor is, ha ő provokálta ki. Nem akartam bántani, de szinte mi minden értelemben megtettük korábban. Szavakkal és még néha tettekkel is, de most mégis annyira távolinak tűntek azok a pillanatok, mintha igazak se lettek volna…
- Elég bátor vagy hozzá? – kérdezem egy huncut mosoly kíséretében. Biztos vagyok abban, hogy még sok „huncutság” lappang a tarsolyában, de az már más kérdés, hogy lenne-e elég mersze, hogy használja is ellenem. Bár nehéz dolga abból a szemszögből nem lenne, hiszen nem vagyok mágiaérzékeny. Hamarosan pedig a tánc abbamaradt, mert a gravitáció győz. Ő földön, én pedig rajta landolok.
A válaszát hallva csak elmosolyodom, majd hirtelen minden szó feleslegessé válik, értelmét veszti és a tettek beszélne helyette. Ajkaim, ajkait érintik. Először talán kicsit habozva, félénken, de amikor a csókom viszonzásra lel, akkor mintha valami régen elfojtott dolgok szabadulnának fel. Nem lenne szabad, nem helyes talán ilyen érzéseknek előbukkanni, de még se érdekel a következménye, se a jelenben, se a jövőben, vagyis nem akarok erre gondolni, mert egyszerűen túl mámorító ez a pillanat, ahhoz, hogy agyalással elrontsam ezt a pillanatot. Majd rövid időre ajkaink elvállnak egymástól, de még mindig nincs itt a szavaknak a helye. Figyelem őt, ő is figyel, mintha csak egymástól várnák a válaszokat, de aztán ő lép és hamarosan már én vagyok alul. Amikor ajkai ajkaimra találnak, akkor egy szenvedélyes csókkal viszonozom a csókját. Majd ahogyan egyre lejjebb vándorol a nyakamon ajkaival, úgy hagyja egy apró sóhaj el a számat. Talán felelőtlenek vagyunk, de nem érdekel, s ahogyan az este egyre inkább érdekesebb fordulatot vesz, egy pillanatra úgy érzem, mintha a múltban lennék, az otthonában, New York-ban és nem pedig az isten háta mögött, egy vihar elől menedéket keresve egy kis kunyhóban…
Békésen alszom, s egy jó darabig csak azt gondolom, hogy az egész csak valami álom volt és nem a valóság. Bár ennyire fura álmom se volt még, de nem akarok felébredni, mert túl jó. Érzem, hogy valaki mocorog, de még se mozdulok, legalábbis eleinte nem.  Aztán meghallom a nevemet, illetve az újabb mozgolódást, mire egy apró álmos nyöszörgés hagyja el az ajkaimat, s csak átfordulok a másik oldalamra, vagyis közelebb kerülök hozzá, a fejem pedig a mellkasán landol, de legalább a keze kiszabadult. S még jó pár perc eltelik, mire félkómásan rájövök arra, hogy tényleg valaki a nevemet mondta és valószínűleg nem egy párnán pihenek. Lassan, szinte már csigalassúsággal nyitogatom a szemeimet, majd pedig meg is dörzsölöm, hogy tényleg jól látom-e a dolgokat. Végül mosolyogva pillantok fel rá.
Jó reggelt! – s a szavak mellé valami fura indítatásból még egy puszit is adok neki, de végül a fejemet visszarakom rá, ha csak el nem húzódik és megpróbálom kiűzni az álmosságot a fejemből, miközben az elmúlt éjszaka képei szép lassan bekúsznak az elmémbe, így választ kapok arra is, hogy miként is kerülhettem a karjai közé és arra is, hogy az egész nem csak álom volt, hanem valóság. Ujjaimmal lassan cikázok a mellkasán, de nem akarok megmozdulni. Túl jó érzés a közelében lenni, még akkor is, ha ezzel csak még több bonyodalmat okozok az életembe, az életébe.
Régóta ébren vagy? – kérdezem tőle álmos hanggal, majd pedig a beszűrődő fényekből és a csendnek köszönhetően rájövök arra is, hogy a vihar is elállt, ami azt jelenti, hogy hamarosan akár útra is kelhetünk, de hogy utána mi lesz? Fogalmam sincs, de én nem sietek. Jó érzés a „múltban” ragadni és élvezi ezt a pillanatot, amiből talán soha többé nem jár már ki nekünk… Egyszerűen csak nem akarom, hogy elillanjon, tovaszálljon, még ha ez önzőség is. S a takarót is kicsit jobban magunkra húzom, mert eléggé hűvös lett reggelre, hiszen már a kandallóban se ég a tűz, kialudt...

Úgy tűnik, a mocorgásommal csak sikert érek el, ahogy Prim fordultában egy kissé megemelkedik, már azzal a lendülettel menekítem is szerencsétlen, mozgásképtelen karomat alóla, igaz, mielőtt még kényelmesen visszafészkelődnék a helyemre, már azon kapom magam, hogy ő vackolódik oda mellém, mint ha csak valami kispárna lennék. Nem mint ha annyira ellenemre lenne, így aztán a továbbiakban nem is nyaggatom, had pihenjen, ha már úgy lefárasztottuk itt egymást az este folyamán...
Elképzelésem sincs, hogy hány óra lehet, csak saccolom, hogy még most hajnalodik odakint, így én sem ugrálok annyira az ébresztőért, meg is próbálok visszaaludni, ám végül csak nem sikerül, ráadásul sikeresen felébresztem a leányzót is, szóval nem is erőltetem a dolgot különösebben tovább.
- Neked is! - emelem fel a fejem kissé, ahogy érzékelem, hogy ébredezik, hogy csak akkor ejtsem vissza a padlóra, miután viszonoztam a reggeli pusziját. Na jó, előbb még kap egyet a feje búbjára is, aztán amíg kissé magához tér, én lefoglalom magam a tincseivel, szórakozottan tekergetve-simogatva az ujjam köré őket.
- A-a. - rázom a fejem a kérdése hallatán - Alig pár perce... - teszem hozzá gyors kiegészítésként, bár csak saccolni tudnék, pontosat mondani aligha, így, óra nélkül.
- Nem is tudom, mikor aludtam utoljára ilyen jól... mondjuk a hátam elfeküdtem egy kissé a padlón alvástól, meg az egyik kezemben is leállt a vérkeringés valami különös okból kifolyólag... - sandítottam rá minden neheztelés nélkül a hangomban, csak hogy biztosan vegye a lapot - Hát te? - passzoltam vissza a kérdést, közben pedig eszem ágában sem volt felkelni... pedig lassan ideje lenne, hacsak nem akarunk egész nap itt henyerészni, de őszintén? Gyávaság vagy sem, de jól esik kicsit elmenekülni a jelen minden problémája elől, akkor is, ha most, ezzel az éjszakával csak magunk alatt vágtuk a fát.
- És tudod mi a legszebb? Egyikünk sem lépett le, mire a másik felébredt volna. - emeltem fel a mutatóujjam, ahogy nagy komolyan megjegyeztem - Igaz, így hirtelen arra sem emlékszem pontosan, ki lenne most a soros... megint én, nem?  - sandítottam Primre, ahogy abbahagytam a hajával való játékot, és helyette inkább a vállát átkarolva magamhoz öleltem.
- Lehet, hogy fel kéne kelni... - mert egyrészt már este is kajás voltam, azóta sem sokat javult a helyzet ilyen téren, pláne, hogy ez a kis "energiavámpír" itt mellettem is csak rásegített, másrészt nem ártana kitalálni, hogy hogyan tovább, mert... mert eddig sem volt egyszerű a helyzet, de elképzelésem sincs, hogy ezek után Prim mit forgat a fejében ilyen téren.  De olyan izé csak így direktbe rákérdezni, szóval helyette inkább csak húzom a pillanatot, kiélvezve azt a kellemesen nyugodt, meghitt légkört, amiben már jó ideje nem volt részem, és ki tudja, mikor lesz megint.

Elég mélyen tudok aludni, de két dologgal biztosan fel lehet ébreszteni, az egyik a mocorgás, vagy amikor hozzám beszélnek. A másik dolog meg az, amikor valaki hosszú ideje már néz. Bármennyire is furcsa, de tényleg megérzem, ha valaki figyel és egy idő után is felébredek rá. Néha hátrány, néha meg előnyt is jelent ez a fura szokásom.
Talán mire sikerülne neki is újra elérni az alfát, addigra én kezdek ébredezni, de ilyen ez az élet. Sose fair. Hamarosan pedig mosolyogva köszönünk egymásnak jó reggelt és úgy, ahogyan régen tettük. Olyan múltban és olyan pillanatokban, amik néha talán csak álomnak és képzelet szüleményének tűnnek, de boldog voltam akkor és most is. Még akkor is, ha tudtam, hogy tényleg még több bonyodalom lesz ezzel az életemben és az övében is. Főleg, hogy azt se tudtam, hogy mi lesz ezek után…
- Akkor most igazán mestere voltál az ébresztésemnek. – mert legtöbb esetben hosszú percek kellenek ahhoz, hogy felébredjek, majd utána egy kisebb hadsereg, hogy ki is másszak az ágyból. Szeretek pörögni, de ugyanakkor lustálkodni is. Mosolyogva hallgatom őt, majd megfordulok, hogy lássam az arcát is. – Tényleg kezdesz vetekedni az aranyos és morgós medvék keverékével. Sajnálom a karodat. – szólalok meg kicsit cukkolva őt, majd egy ravasz mosoly keretében hozzáteszem. – Örülök, hogy végre jól aludtál. Én remekül és én se tudom idejét, hogy mikor aludtam utoljára ilyen jól. – jól éreztem magamat és újra arra gondoltam, hogy mennyire kiszámíthatatlan az élet. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy találkozni fogok vele, arra meg végképpen nem, hogy ez lesz a találkozás vége. Végül inkább visszavackolom magamat az ölelésébe és magunkra húzom a takarót, mint aki csak a hideg ellen akarna cselekedni. De valószínűleg sokkal inkább arról volt szó, hogy nem akartam elindulni, nem akartam szembenézni azzal a sok káosszal, ami amúgy övezte az utamat, minden egyes lépésemet. Nem akartam, hogy ez a boldog pillanat tovaszálljon és eltűnjön, mintha csak valami kegyetlen játéka lett volna a sorsnak, amit velünk űzött. Még annak ellenére is, hogy tudtam ennek még meglesz a következménye, csak azt nem tudtam, hogy miként…
A kijelentésére csak elmosolyodom, majd az újabb szavaknak köszönhetően még egy kisebb kuncogás is elhagyja az ajkaimat, végül pedig újra rápillantok. – Tényleg számít az, hogy ki lenne a soros, vagy inkább az számít, hogy egyikünk se lépett most le? – kérdezek vissza kíváncsian és komolyan, hiszen a múltunkat tekintve szerintem már ez is eléggé „nagydolog”, hogy egyikünk se húzta fel a nyúlcipőt. Hajnal volt, de már kezdett világosodni. Egyáltalán nem zavart, hogy a hajammal játszadozik.
- Lehet, de túl jó most minden…- válaszolok minden gondolkodás nélkül és most ebben a szempillantásban szinte fejbe is csapnám magamat. Hogy lehettem ennyire sügér, hogy egy részét a gondolatainak és az érzéseimnek kimondtam. Komolyan mintha már így se lenne eléggé bonyolult ez a helyzet, nekem még fokozni kell. Gratukálok Primrose Trevelyan!
- Akár mehetnénk együtt, reggelizhetnénk, utána meg gondolom eldől, hogy mi legyen..- bár ne akartam sietni. Jó volt itt lenni, megfeledkezni a sok gondról, kérdésről és csak elveszni ebben a pillanatban. De ha menni szeretne, akkor nem fogom megakadályozni, vagy valami jelentet rendezni. Nem akarom elrontani ezeket a pillanatokat, még akkor se, ha csak ennyi járt ki nekünk. A múlt és a jelen ebben az egy napban és estében találkozzon újra, de reménykedtem, hogy nem így van…

- Igen? Szerintem volt már jobb is. - nevetek csendesen amikor megjegyzi, hogy mestere voltam a mostani ébresztésnek. Pláne úgy, hogy tényleg nem is akartam felébredni, erre milyen könnyen sikerült! Bezzeg régen, néha mit össze nem "szenvedtem" vele, mire sikerült kiimádkoznom az ágyból hogy csináljon nekem reggelit...
- Ó, csak várd ki a telet, amikor jön a téli álom ideje... És sajnálhatod is, te tetted ezt vele. - vágok vissza a cukkolására, miközben kicsit meg is masszírozom a karom, remélve, előbb beindul a vérkeringés benne.
- Én is örömmel hallom. Összeköltözünk egy hétre, aztán egy csapásra megoldódnak az alvási gondjaink. - felelem komolytalanul vigyorogva, még ha teljesen nem is igaz, ugyanis kétlem, hogy a front okozta térdfájdalmakkal sok mindent tudna kezdeni. Én sem igazán tudok azon kívül, hogy két pofára zabálom a fájdalomcsillapítókat olyankor.
Egész jót lustizok, ha már ilyen korán sikerült felébresztenünk egymást, nem is tudom, utoljára mikor lustálkodtam ennyit... Talán még New Yorkban, mert mióta ideköltöztem a városban, valahogy mindig volt mit tenni, és a lelkiismeret-furdalásom sosem hagyott nyugodtan ágyban henyélni. Mondjuk ahogy elnézem, Prim sem sietteti a felkelés pillanatát, tekintve, milyen jól bevackolta magát mellém.
- Nem tudom. Öregszünk... Vagy komolyodunk. Lustulunk...  Vagy csak egyszerűen túl hideg van odakint. - tettem hozzá nevetve, válasszon kedve szerint, melyik a szimpatikus a sok lehetőség közül. Lehet, hogy kicsit talán mindegyik?
- Az. - felelek egyetértéssel, és még némi kényelmes mocorgással is megspékelem, és fel sem tűnik, hogy Prim mennyire zavarba jön hirtelen amiatt, hogy kimondta azt, amit.
- Én támogatom az ötletet, csak egy egészen aprócska bökkenő van vele, mégpedig az, hogy innen legalább pár órányi túrázás, mire visszaérünk a városba, hogy egyáltalán kerítsünk valami jó reggelizőhelyet. Hacsak nem az erdőben akarsz bogyókra vadászni... - gondolkoztam hangosan, bár a másik oldalról meg, ha tényleg együtt megyünk, legalább mire visszaérünk, tutira kinyitnak az üzletek.
- De előbb én tusolok egyet. - mert nincs is jobb, mint azzal indítani a napot, legalábbis ha van meleg víz... Na jó, van jobb is, de meg kell hagyni, azért ez se utolsó - Jössz velem, vagy inkább kihagyod, vagy még mindig jobb szeretsz hideg vízben fürödni? - kérdezek vissza kíváncsian, erősen utalva a tegnap estére, amikor inkább beviharzott egyedül még úgy is, hogy egy kanyi meleg vizet nem hagytam neki.
- Csak előbb még fel kéne kelni... istenem, de mennyire nem akaródzik most... - nyújtozkodtam egyet álmosan, miközben tettem egy újabb kísérletet arra, hogy kidörzsöljem az álmosságot a szemeimből, nem sok sikerrel.

- Ezt nem tagadom. – huncut mosollyal az arcomon pillantok rá. Tény, hogy volt már ennél jobb ébresztése is, de ahhoz képest egész hamar felkeltem. Bár azért őt se kell féltenie ilyen értelemben, ha az emlékeim nem csalnak.
- Nem hiszem, hogy átaludnád, mert akkor van a hokizás szezonja. – s amennyire ismerem őt, tuti nem hagyná ki. Ő inkább szerintem nyári álmot aludna, mint télit, majd a kezére tett megjegyzésére csak megforgatom a szemeimet.
Az újabb kijelentésére pedig hangosan elnevetem magamat és megrázom picit a fejemet is. Biztos vagyok abban, hogy nem komolyan gondolta, de tényleg régóta nem aludtam ilyen jól. Rég volt már az, hogy igazán ki tudtam volna kapcsolni az agyamat és nem foglalkozni azzal, ami amúgy a nap 24 órájában a fejemben zakatol. Szemmel láthatóan egyikünk se akar túlzottan kapkodni, de ezt nem bánom. Jó most a világ zajától távol lenni és elveszni ezekben a percekben.
- Vagy csak szimplán jól érezzük magunkat? – kérdezek visszahabozás nélkül. Talán mindegyik azok közül, amiket mondott, de az is lehet, hogy sokkal egyszerűbb a válasz, mint amúgy gondolnánk. Egyszerűen csak jól érezzük magunkat és boldogok vagyunk, vagy legalábbis valami olyasmi. Vagy csak mind a ketten kicsit menekülünk a káosz elől, ami a lelkünkben tombol…
Meglepődök azon, hogy egyetért velem, de másrészt meg örülök is neki. Így talán még se volt annyira kínos, hogy kimondtam a dolgot. Elmosolyodom, amikor megérzem a mocorgását is.
- Pedig már azt hittem, hogy ősemberek lettünk és bogyókat fogunk gyűjtögetni. Mire mi kimászunk innét, s visszaérünk a városba szerintem már lesz nyitva valami. Inkább az a kérdés, hogy mennyire fogod őket kienni a dolgaikból. – egyáltalán nem komolyan gondoltam, de tényleg ő Mr. Haspók. Imád enni, de ez mondjuk engem sose zavart, s szerintem a vendéglátókat se, mert minél többet eszik valaki, annál több pénzt is hagy ott.
- Hééé, nem szeretek hideg vízben tusolni, de a szükség néha nagyúr. – jegyzem meg és játékosan megpöckölöm az orrát. Majd bólintok, hogy megyek vele. Ő ajánlotta fel, én csak élek a lehetőséggel. Vétek lenne több okból is egy ilyen ajánlatott  kihagyni, s közben mosolyogva figyelem őt.
- Igen, ahhoz előbb fel kell…. – jegyzem meg egy ásítás keretében, majd újra megdörzsölöm én is a szemimet. Még pár percig csak fekszem az ölelésében, de végül „lehámozom” magamról a karját és játékosan a takarót rádobom, miközben felkelek és elindulok a tusoló felé.
- Azt hiszem, ma nem én fogok hidegvízben zuhanyozni. – szólalok meg nevetve. Zavartathatnám magam amiatt, hogy látja a fedetlen testemet, de már jó párszor látta és érintette is azt. A fürdőbe menet pedig az egyik törülközőt felkapom, s mielőtt még elnyelne a fürdő kihajolok az ajtó / a fal takarásából és mosolyogva nézek rá.  
- Jössz, vagy tényleg beszeretnéd mutatni, hogy a hideg víz mire képes az emberi testtel? – s közben ártatlan pillantásokkal figyelem őt. Végül pedig bemászom a tusolóba és megengedem a vizet. Ha jön, akkor jön. Ha nem, akkor meg így járt.

- Ó a francba, tényleg... hogy felejthettem el! Rossz hatással vagy rám, ha ezt is sikerült kiverned a fejemből. - dorgáltam meg tettetett szigorúsággal, mint ha valami rossz fát tett volna a tűzre... holott tett a tűzre, csak nem arra ami a kandallóban égett még az este, meg nem is rosszat, pont hogy jót.
- Akkor... majd a szezon után elvonulok tavasszal. Vagy inkább nyáron, bár itt csak nem lesz olyan roppant kánikula, mint ami a New yorki betontengerben volt a megszokott. - gondolkoztam tovább, mindenféle semmis apróságokon filozofálva.
- Vagy az... - feleltem, ahogy megfogtam a mellkasomon cirkáló kezét pár pillanatra, helyette inkább én kezdtem el apró köröket simogatni a kézfejére, miközben a szemem lehunyva pihentem tovább, élvezve a meghitt, nyugodt, egymás mellett ébredés pillanatait.
- Naná... te bogyót gyűjtesz és meg menjek parittyával vadászni? Szép is lenne... - tekintve, hogy vérfarkas létére kettőnk közül tagadhatatlanul ő a jobb vadász, nekem meg valószínűleg a mindenféle őrző varázslatokkal ez a keresgélős téma menne jobban. Szép kis szerepcsere lenne, mondhatom.
- Valószínű, valami hely csak akad. - jegyeztem meg, arra meg, hogy kienném őket a dolgaikból, csak vállat vontam. Mondanám, hogy menjünk el valamelyik, Carlson Center közelében lévő kajáldába, ott úgy is hozzászoktak a jó étvágyú vendégekhez, de most nem akaródzott olyan helyre menni, amerre sok ismerős megfordulhat. Nem mint ha feszélyezett volna, hogy Primmel mutatkozok, csak nem akartam utána még napokig a játékosaim cukkolását hallgatni, hogy ki volt az a csinos, barna hajú lány. Maya miatt is megy a vérszívás ezerrel, pláne, amikor megtudták, hogy nem, nem az unokahúgom, nem is a kishúgom, sem a szomszéd kislánya, hanem a saját lányom...
- Persze, én is ezt mondanám. - cukkoltam tovább, megkísérelve elkapni a kezét, mert az én szokásom mások orrát pöckölni, azért már közel sem rajongok annyira, amikor mások próbálnak ilyesmit eljátszani velem. De ha már kivédeni nem tudom, akkor én sem vagyok rest ellentámadást indítani, csak épp nem ugyanúgy viszonzom a kedvességét, hanem finoman oldalba csípem hálám jeléül, ha már úgy is arra felé pihen a kezem.
Ahogy Prim mocorogni kezd az ölelésemben, csak kíváncsian figyelem, hogy mire készül, mire pedig hozzám vágja a takarót, már én is feltornázom magam ülő helyzetbe, úgy figyelem, ahogy beriszál a szemem láttára a fürdőbe.
- Az jó, mert én sem terveztem. - csóválom a fejem, amikor pedig meghallom az incselkedő felkérését egy újabb keringőre, már pattanok is fel a földről, hogy utána menjek - pláne, ha már az előbb én pedzegettem előtte az ötletet. Nem mint ha a legkisebb mértékben is bánnám, hogy most meg ő viszonozza eme kedvességet.
A szavaira már nem is felelek semmit, oly felesleges, hisz mire megengedi a vizet, már én is érkezek mellé a tusolóba, a derekát játékosan elkapva magam felé fordítva, hogy újabb csókot lopjak tőle válasz gyanánt a kérdésére. Félő, ha így folytatjuk, nem hogy reggelire, de ebédre se érünk vissza a városba...

Inkább jó hatással. – nézek rá mosolyogva és a szavaim játékosan csengenek. Szerintem nem baj az, ha valaki képes néha minden gondolatunkat távol űzni.  Néha szükség van erre is, vagy különben bediliznénk.
Kíváncsian hallgatom azt, amit mond és még picit a szemöldököm is feljebb szökik, ahogyan egyre inkább elmerül a dolgokban. Végül kuncogással felellek az egészre egy bólintás kíséretében, hogy ez már inkább hihető és valószínű, hogy itt tényleg nem lesz olyan meleg nyarunk. A télbe meg bele se akarok gondolni.
Elmosolyodom, amikor megfogja a kezemet és ő kezd el cikázni rajta az ujjaival. Lehunyom a szemeimet és elveszem eme pillanatban is, ahogyan a többiben.  Nem érdekelt és nem is számított semmi se. Mondhatni a világ megszűnt és csak ő, illetve én maradtunk.
S közben lesz levélből fűszoknyánk is. – teszem hozzá nevetve, mert valószínűleg ő lenne a bogyógyűjtögető, én meg az, aki vadászik. Fordulna kicsit a szerepünk, de tényleg eléggé abszurdul hangzik, elképzelve meg még inkább és ennek köszönhetően nevetésben török ki, hiszen a lelki szemeim előtt már meg is elevenedett a kép.
Egyáltalán nem gond az se, ha esetleg nem együtt ülünk be valahova. Ez csak egy ötlet volt, de ez eldől addigra, mire egyáltalán elérjük a város. Illetve annyira még nem ismerem Fairbanks-et, hogy tudjam melyik helyre érdemes beülni, ha nem akar az ember éhen maradni.
Megrázom újra a fejemet, majd amikor belém csíp, akkor kicsit arrébb is ugrok és egy „Héé” is elhagyja az ajkaimat. Nem volt fair tőle, de tudtam jól, hogy a korábbi támadást nem fogja szó nélkül hagyni. Végül megpróbálom elkapni a kezét, s ha sikerrel jártam, akkor az ujjaink hamarosan egymásba fonódnak, összekulcsolom a kezünket és úgy pihenünk tovább, egészen addig, amíg a zuhanyzó gondolata fel nem merül.
Pillanatokkal később pedig már a zuhanyzó felé tartok, közben pedig húzzuk a másikat, incselkedünk a másikkal, de egyáltalán nem bánom, mert jól érzem magam. S régóta nem éreztem már ilyet, mint most. Alig, hogy beállok a zuhany alá és érzem a meleg víz pezsdítő hatását meghallom a közeledő lépteket, majd másodpercekkel később egy kéz siklik a derekam köré. Amikor pedig maga felé fordít, akkor mosolyogva pillantok végig Jackson-on, majd rövid időre elveszem a szemeiben. Amikor ajkai ajkaimat érintik, akkor habozás nélkül viszonzásra lel a csókja. Szenvedélyesen viszonozom, miközben a karom a nyaka köré siklik, majd ujjaimmal a hajába túrok… S közben a reggeli csábító gondolata is jó messzire tovaszáll, hiszen ki tudja, hogy ha így haladunk, akkor mire is sikerül elhagynunk a menedékházat, azt a menedékházat, ami talán nem csak a vihar ellen nyújtott menedéket, hanem talán menedéket és reményt adott a szívünkbe is…

|| Én is köszönöm a játékot, nagyon élveztem, imádtam minden egyes pillanatát!
Én is sajnálom, hogy vége van, s ha úgy alakulnak a dolgok, akkor bármikor benne vagyok. *-*  Addig meg állok elébe a további sok váratlan pillanatnak! :'D

Ha oda akarok érni éjfélre, akkor kénytelen vagyok már a kora esti órákban felpattanni a kétkerekűmre és nekivágni a naplementének, na meg az útnak. „Csak” a szomszédba megyek, de még így is elébe nézek jó néhány órányi útnak, bár azt is meg kell vallanom, hogy a sebességgel viszont nincs gondom, így aztán nem annyira sietem el azt az indulást, mert korábban nem akarok érkezni és ha gyorsan szeretnék végig haladni, akkor felesleges volna a túl korai nekivágás.
Passzos, sötét nadrágot viselek, hozzá színben passzoló felsőt és természetesen a bőrdzsekimet. Szegény átment egy kitisztíttatáson miután whiskyvel öntött nyakon – pardon képen – az egyik nőstény, mert azt hitte kavarok a férjével, akit egyébként elvileg nem is annyira szívlel. Ráadásként a slussz poén, hogy nincs semmi közöm a hímhez, csak bírom a fejét, ennyi. Jaja, tudom, mi nők nem vagyunk egyszerűek.
Több órányi úton innen és túl végre megérkezem egykori otthonom színhelyére és nem kell se kérdezősködnöm, se térképet bújnom, hogy tudjam, hová is menjek. Ismerem a várost, mint a tenyeremet. Nemcsak évtizedekig éltem itt, de kanguyak is voltam, vérciki volna, ha nem tudnám betéve minden egyes négyzetcentiméterét.
Pajzsom félig fent, félig lent, ki honnan nézi, motorom pedig messziről jelzi jöttömet. Nem zavar, elvégre megbeszélt találkozóra érkezem, nem kell, hogy hangtalan némasággal az éj leple alatt toppanjak be, így nem is teszem. Egy nőnek legyen meg a maga belépője.
Megállok és amíg leveszem a sisakom, maradok a motoron, csak ezt követően lendítem a lábam és támasztom ki a kétkerekűt.
Ajkaimon féloldalas és örömteli, ugyanakkor pimaszkás mosoly ül meg, ahogy végignézek a hímen.
- Vagy te jöttél korábban vagy én késtem. – sétálok közelebb, azonban még bármi mást mondhatnék, mohón ránt magához és csókol meg, amit egyébként a legkevésbé sem bánok és ugyanolyan lelkesen viszonozok, ahogyan kapom.
- Csak nem hiányoztam?! – ejtem még ajkaira szemtelenül a kérdésemet azelőtt, hogy elléphetnék tőle.
Levetem a kabátom és közben egyidejűleg lépek ki a bokacsizmáimból. A dzsekit a motoromra dobom, majd felé fordulok a kérdést hallva.
- Mire gondoltál? Bölény, jávor? Medve? – vonom feljebb a szemöldökömet. Nem vagyok én ellene a kihívásoknak, szóval akármit talált is ki, nem valószínű, hogy ne tetszene.
Leveszem a zoknijaimat is és beleteszem a csizmámba, majd hamarosan a felsőmtől is megszabadulok. Minek várjak, elvégre vadászni jöttünk, nem?!

- Igen?! Na hadd hallom, melyik hiányzott jobban és melyik kevésbé? – vonom feljebb szemöldökeimet a pimasz kis megjegyzésére. Nem szívom fel a dolgot, de azért nah, igencsak érdekelne a válasza.
Közben figyelek rá és arra, hogy pontosan mit is akar ma este elejteni.
- A bölényre szavazok, de meglátjuk mit találunk. – jutok végül döntésre. Ami a csordát illeti, egyikünk sem kölyök vagy kezdő már, értelemszerűen egy egész csordával nem bírunk el mind a ketten, és aligha hiszem, hogy neki mennénk. Én legalábbis a magam részéről nem, ennék azért jobban kedvelem a hátsómat, semmint, hogy szétrúgassam azt tök esélytelenül.
- De kényelmes lettél. – vigyorodok el újfent. Nem vizes a holmink, így legfeljebb csak hideg lesz, de egye fene, nincs ellenemre a dolog.
- Pakoljuk be. – bólintok és összeszedem a kabátom, meg a csizmákat, illetve a levetett felsőt és, ahogy bevonulok mellette a menedékházba, úgy válik láthatóvá az időközben az oldalamra került tetoválás. Számomra jelentése van a két hálónak, mind számilag, mind pedig maga a szimbólum, a szöveg pedig nem kevésbé. Értelemszerűen nem ok nélkül került rám.
Elszórom a maradék cuccomat is, és egyáltalán nem zavar, hogy mindeközben a hím megnéz magának. Igazából kifejezetten jól esik és ugyanolyan lelkesedéssel figyelem én is őt, amikor már lecsupaszította magát.
Kivonulok mellette, előtte és csak kint a szabad ég alatt kezdek váltani.
~ Jössz akkor? ~ fordulok felé, immáron bundás alakban és ha nincs, ami tartóztasson minket, akkor rohanni kezdek a fák közé.

- Nincs ellenvetésem. – somolygok az orrom alatt a csók előtt, amit ugyanolyan szenvedéllyel és hevesen viszonozok, ahogyan azt kapom. Arra azonban nem derül fény, hogy mit hiányolt kevésbé belőlem, na, de üsse kavics, majd visszatérünk rá később, én legalábbis mindenképpen szeretnék, ha már volt oly' kedves és az orrom találta dörgölni, hogy csupán részletekben hiányolt.
- Tényleg? – állok meg előtte és pimasz mosolyt villantok rá.
- Igen azt. Két álomfogó. – és egy latin mondás. Az anyanyelvemet gyűlölöm, meg nem szólalok rajta és a latin hiába hasonlít rá nagyon, mégsem ugyanaz a kettő. Utóbbival nincsen semmi gondom.
- Sosem mondtam, hogy ellenemre van, egyébként pedig nem volt nagyon előre eltervezve. Tudod, hogy vannak hirtelen ötleteim. – vonok vállat könnyedén. Nem tervezgettem hosszasan, eszembe jutott és Primmel együtt elmentünk egy unaloműző délutánon, az eredménye pedig az lett, amit most is láthat.
Váltás után a társaságában robbanok az erdő sűrűjébe és a préda szaga ugyanúgy az én orromba is tolul, mint az övébe.
~ Remélem nem gondoltad komolyan, hogy mindezt közölnöd kell velem. ~ villannak rá borostyán sárga íriszeim. Se kölyök, se kezdő ne vagyok, ráadásul elég régen megállom a helyem a magam lábán és eszemet nem vesztettel el útközben. Nőstény vagyok és nem hülye.
Közelebb lopakodok én is, két kifejlett példány és akárhogyan is nézem, én még mindig csak egy átlagos nőstény farkas méreteivel rendelkezem.
~ Egyet támadjunk ketten. Nem vagyok ellene az izgalmas vadászatnak, de meszet se nyeltem. ~ nos lehet, hogyha a legerősebb vérvonalát bírnám én is, akkor más lenne a helyzet, vagy ha még mindig villám volnék, de nem vagyok egyik sem.
~ Így megfelel? ~ én a magam részéről döntöttem, ez persze nem jelenti azt, hogy egyet is ért velem.
Ha viszont igen, akkor a szerencsésebbik egyed magától le fog lépni, amikor mindketten rárontunk arra, amelyik végül a prédánk lesz.
~ Szóval melyik legyen? ~ már amennyiben elfogadta az általam javasolt felállást, akkor azt hiszem ideje lenne kiválasztani melyiket is szeretnénk a két példány közül.

- Emlékezz a halálra, emlékezz az életre. – és emlékezz a holtakra, az első része ugyanezt is jelenti, számomra pedig a bátyámat, róla azonban senkinek nem beszélek és okkal. A szavak jelentését azonban minden további nélkül osztom meg vele.
- Ezzel több, mint egyet tudok érteni. – húzok ismételten mosoly ajkaimra. Nem mindig és mindent tervezek el, vannak hirtelen támadt és nem feltétlen utólag meg nem bánt ötleteim és gondolataim, de nekem ezzel az égvilágon nincsen semmi gondom. Nem én vagyok a legnyugodtabb lény a földön és még csak a közelébe sem kívánok ennek érni, nem is tudnék.
Megfordul a fejemben, hogy az övéve morogjam, baszni máshogy szeretek, de ennyire khm… nyersen nem szokásom még nekem sem fogalmazni. Egy bizonyos határ azért van, amin nem szeretek keresztül menni és ha mégis, akkor vannak olyan szavak, amik jobban szájra esnek. Most azonban egyik sem volna ideillő vagyis egyik sem volna olyan jó replika, mint amelyiket megtartom inkább magamnak.
Csupán egy pillantást kap, egyetértek vele, a hasonló gondolkodás nem árt és ez is történik per pillanat.
~ Az rendkívül meglepő volna, de majd figyelünk. ~ bólintok is egyet. Ha mást nem, létre hozok a másik számára olyan illúziót, ami elijeszti, azonban nem azonnal kezdek ezzel, akkor hol maradna a vadászat izgalma és öröme?! A túl könnyű eset sem a legszórakoztatóbb.
~ Oké, legyen akkor jobb oldali. ~ részemről teljesen rendben van a dolog, így pedig puha, hangtalan léptekkel indulok meg egyelőre még a növények takarásában, lassan és ráérősen, végig a kijelölt vadon tartva tekintetemet.
~ Én mindig. ~ vicsorgok egyet, lévén, hogy mosolyogni így nem tudok.
Nos, ha enyém az elsőbbség, akkor eszem ágában sincs azt visszautasítani, így amint átadja a lehetőséget, kirobbanok a növényzet takarásából, arról az oldalról megközelítve a vadat, amelyik a szabad és nincs mellette a másik szegény pára.
Az utolsó métert ugorva teszem meg, elrugaszkodom a talajtól és kitátott pofával, előre nyújtott karmos mancsokkal kapok az állat felé, elérve az oldalát, míg a másik példány a hirtelen jött támadás következtében és ijedtében rohanni kezd, elkerülve minket.
Karmaim felhasítják a bölény oldalát és az agyaraim is beleakaszkodnak, de ahogy mozog és futni próbál, nem valószínű, hogy sokáig képes leszek még rajta csüngni.

Abból nem sokat érzékelek, hogy a hím mit is csinál pontosan, lévén, hogy nem látom, azt viszont megérzem, mikor az állatba csapódik, elkapva a lábát így, mert a lökést én is érzékelem, ráadásul a bölény felbőgése is elég jól jelzi a dolgot.
Viszont eddigre már sikerült a mozgásával, az ugrásokkal és a futással annyira kilazítania magából, hogy gyakorlatilag felsértve ugyan az oldalát – mély sebet szántva belé –, de lecsúszok róla.
Mancsaimra érkezem a földre és mozdulnék utána, amikor is megfordul a préda, úgy tűnik nem fogja könnyedén adni magát.
~ Meglátjuk. ~ válaszom gyorsan érkezik elméjébe, majd pedig megvetem mind a négy lábam a talajon és vérvonalam segítségét hívom, ahogy illúziót teremtek magunk köré.
Hirtelen a semmiből jelenik meg egy falka – nem túl nagyé és az alakjuk nem is tökéletes, lévén, hogy minél részletesebb maga az illúzió, annál nehezebb fenntartani –, de ott vannak a farkasok körülöttünk. Hologramosak, ha jobban megnézzük őket, inkább látvány, semmint olyan, amit tapintani is lehetne, hangjuk viszont van, morognak, vicsorognak és támadnak, ahogy előre rohannak. Az egész csak pár percig él, de arra épp elég, hogy a bölény megzavarodjon, egy falkának neki rontani még az ő csökött agyában is veszélyt jelent.
~ Lemaradsz, ha csak nézelődsz. ~ feltételezem a hímre is hatással van a semmiből felbukkanó farkas falka.
Én a magam részéről megindulok az állat felé futva, így miénk a támadás előnye, ami igen sokat számít.
Ezúttal a torkára, marjára próbálok fogni, de felocsúdik a beste és menekülőre fogná, aminek a következtében lecsúszom a kiszemelt részről és csak a sérült mellső lábát sikerül agyaraimmal elérni. A hím már korábban elvégezte a nehezét, így bízom abban, hogy sikerül el is törnöm azt a csontot.