A White Mountains National Recreation Area területén található apró menedékház. Bárki betérhet és megszállhat benne, amolyan "becsületkassza" jelleggel: ne vigyél magaddal semmit, amit nem fontos, de ha meg is teszed, hagyj magad után valamit! Főként szerszámok, a favágáshoz, vadászathoz szükséges eszközök találhatók a kabinban, "csináld magad" elv alapján eszközöket biztosít mindenki számára egy nyugdot, hóvihart-túlélő éjszakához.
Szerző
Üzenet
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Bármikor örömmel! – bukott ki az ajkaim között, mielőtt még végiggondolhattam volna azt, amit mondok. De ez már csak ilyen, ha túlzottan megijedünk, és még mellé durcásak is leszünk, akkor sokszor kimondjuk azt, amit normálesetben biztosan nem tennénk. - Nem mi döntjük el, hogy mikor miként ver a szívünk, nem gondolod? – kérdeztem vissza minden habozás nélkül. Tudtam jól, ha kiugrana a szívem, akkor az nem lenne jó, de szerintem semmi ilyen veszély nem fenyegetett. Egyszerűen csak meg lett bolygatva minden és hirtelen semmit se értek, ahogyan azt se tudom, hogy miért kellett az életnek ennyire mindent megkutyulnia vagy éppen miért kellett neki valamennyire a bőröm alá férkőznie. Normális esetben szerintem mindenki menekülne tőle, de ehelyett én még mindig itt vagyok, még a jéghideg vízbe is bejöttem, mintha nem számítana a hideg se. Talán kicsit abban reménykedtem, hogy az majd észhez térít, de semmi se változott, vagyis nem jó irányba. A káosz csak egyre nagyobb lett… - Álmodozz csak, de sose lesz ekkora szerencséd! – határozott voltam, még ha valójában nem is gondoltam így. Fogalmam sem volt arról, hogy mihez lesz szerencséje, vagy mihez nem. De az a vigyor. Ahh, legszívesebben letöröltem volna az arcáról, de ezt nem tehettem meg, így inkább csak nem adtam meg azt, amire célzott, se azt a „reményt”, hogy esetleg valaha része lehetne ilyenben tőlem. - Csak nem aggódsz értem, hogy netán most utoljára játszadozhattál velem? – persze, hogy nem gondoltam komolyan, s egyre inkább már magamat is megleptem a csípős kisnyelvemmel, de nem tudtam akkor se lakatot tenni a számra. Pontosan tudtam, hogy mi várhat rám, ha a szélnek kiteszem magam, de ugyanakkor jó pár betegséget így is elkaphatok ennek a remek ötletnek köszönhetően, hogy bejöttem a vízbe. Sőt, még a hajam is vizes lett, így tuti, hogy nem fogom megúszni a dolgokat. - Te mindenből mindig gúnyt űzöl? – forgattam meg kicsit a szemeimet. Még kész szerencse, hogy háttal állt nekem és nem láthatta. Legalább ha már érezhet mindent, vagyis majdnem minden érzésemet, akkor se láthatja minden apró rezdülésemet. Ezért pedig hálás voltam. Azt pedig továbbra se értettem, hogy a történtek ellenére miért is esik valamennyire jól a közelsége, de aztán szerencsére inkább rájövök arra is, hogy jobb lenne menni, mert semmi kedvem tényleg kidőlni hosszabb időre a hideg időjárásnak köszönhetően. Rövid ideig vártam, hogy mire készül megint, amikor viszont láttam, hogy farkasalakot öltött, akkor sietve indultam ki én is a partra. A kabátját könnyedén kaptam fel ismét, hogy belebújjak. Még az se érdekelt, hogy összevizezem, majd felkaptam a többi ruhámat. - Ez most komoly?! – csak ennyit nyögtem ki egy sóhaj keretében, miközben a fogaim egymásnak koccantak, hiszen tényleg hideg volt. Volt egy olyan sejtésem, hogy úgyse bántana. Sőt, kicsit kezdtem úgy érezni, hogy a farkas jobban csíp engem, mint az emberi alakja. Csak tudnám, hogy miért van így, de sokáig nem gondolkoztam ezen, hiszen a kisebb lassú séta után végül tényleg úgy döntöttem, hogy futok, mert ide fogok fagyni, de csak azok után, hogy a cipőmet bekötöttem, hiszen nem őrültem meg annyira, hogy mezítláb akarjak átvágni az erdőn egészen a menedékházig. Sietve dobom le a ruhákat az ágyra majd hamarosan meg is találom a korábban látott törölközőket. Egyet a hajam köré csavarok, a másikat pedig a testem köré, hogy utána a vizes és hideg alsóneműmből és melltartómtól is megszabaduljak. Könnyedén cuppannak a földön, ahogyan leejtem, vagy éppen kibújok belőle. Azt a tényt pedig próbálom kizárni, hogy a hátam mögül éppen egy farkas figyel engem. - Persze csakis az van nálam, mert úgy készültem, hogy ma az életem felbolygatójával fogok úszni egy baromi hideg tóban, hogy utána szétfagyjak, és egy farkassal nézzek farkasszemet. – pillantok rá kissé szúrósan, majd lassan felállok az ágyról ismét és sietve kapom el a felsőjét a kupacából, ha lehetőségem van rá. Az legalább nagy lesz rám, nem simul úgy a testemre, mint a sajátom, hiszen semmi kedvem ahhoz, hogy még többet lásson belőlem bármilyen alakban is, mint eddig volt szerencséje. Ha pedig nem akadályozott meg benne, akkor könnyedén bújtam bele, hogy utána a törölközött rajtam megigazítsam. Figyelem azt, ahogyan egyre közelebb kúszik, de hirtelen nem tudok mit kezdeni vele. - Próbáltál elfelejteni, vagy inkább meg akartál találni? – kérdeztem meg végül óvatosan, miközben a farkast figyeltem, ha pedig egészen közel ért, akkor valószínűleg lejjebb csúsztam a földre, majd pedig óvatosan kinyúltam a farkas felé, mint aki ismét meg akarja őt simogatni. Mégis miként kerülhettem tényleg ilyen helyzetbe?
- Ja, aki nem ért hozzá... A katonáknak régen azért ezt is tanították. Az önfegyelemhez a testünket is uralnunk kell. Egy vérfarkasnál ez még fontosabb. Dacoskodhat itt nekem, nem ma lesz az, amikor a megtestesült kedvességgé válok. Vizezünk, pancsolunk, aztán lehet menekülni. - Nem szokásom álmodozni. Én inkább cselekszem. Terveket azért szoktam szőni, de hogy June meztelen testét megkaparintsam, ahhoz igazából nincs terv. Nem is az a lényeg. Ha egyszer kellett volna, akkor már rég meglett volna a lehetőségem, hogy elvegyem, ami kell és utána kidobjam a kukába. Ő mást jelent, többet jelent. Nem vallom be, de róla tényleg álmodoztam párszor, pedig nem szokásom. - Nem lennél ilyen vagány, ha a halál pofája közelről lihegne az arcodba. Hidegen szólok hozzá. Biztonságban érzi magát, azért ilyen nagy a szája. Régen egy jó meghűlés képes volt elvenni az életet. Sok példát láttam rá. - Te mindig mindent komolyan veszel? Meg kell dolgozni azért, hogy valami ne kerüljön terítékre nálam, ha gúnyolódásról van szó. Ő még keveset tett érte. Lerázom magamról, ha most megbántottam, nem hat meg. Az se, hogy a kabátomban cirkál és megfürdeti. ~Ne dumálj, rohanj!~ Koccannak azok a szép fehér fogak, miközben berzenkedik. Direkt odarohanok hozzá és már a cipőfűzés közben is kezdem lökdösni az orrommal. Katonásan. Siessen már, de hova siet és miért azzal, miért nem azzal? Mert azzal kéne. Mindegy, csak stresszeljen, az viszi előre. Be a jó meleg házba. Rohanok is utána, hajtom, űzöm, mint a vadat egy tisztáson. Mókásan festhetünk, hisz amikor egy farkas igazán üldöz valakit, az nem ilyen. Ez csak játékosság. Ha elérem, meg is piszkálom az orrommal és közben hörgök, mint a rohanó bundások szoktak. ~Egy nő, aki váltóruha nélkül kirándul. Mindig tartogat meglepetéseket az élet.~ Odabent megnézem, hogy dobál le mindent. Ma már másodszor látom így. A farkasszemet bizony nézheti is. Azt kell, hogy mondjam, jól áll neki a frottír. Közelebb mászok, mint aki döglődik. Végül behunyom a szemem, fejemet kicsit előredöntve fekszem el. A póz is azt mutatja, hogy remekül érzem magam. Miközben June-t kihajtom a világból. ~Régóta élek, de igyekszem keveset felejteni.~ Érzem, hogy közeledik. Mennyire kis naiv és ártatlan. Egy mozdulat lenne, hogy többet egy szót se tudjon szólni. Vörösre festené a padlót, ami a torkából kijön. Azt a szép fehér törülközőt is. A keze érintésére megremegek kicsit, felnézek, gyanakodva, aztán újra lehunyom a szemem. ~June... Hogy születnek ilyen asszonyok?~ A genetika sokat megfejtett már, de szerintem több is van ebben. Akit én megszerettem, az egy típus. Egy fajta. June az egyik legcsodásabb képviselője. Külsőleg és belsőleg is hasonlít. A kérdésem ártatlanul szól, meg is lephetem, hisz ilyen hangnemet még nem használtam ma este. Ha hozzányúl a bundámhoz, élvezem. Esetleg rá is teszem a mancsomat a lábára, ha hagyja. Szeretném, ha hagyná. ~Tűzoltó voltam, June. Embereket mentettem. Az egyik már nem akart megmenekülni, de adott valamit. Úgy lettem az, ami vagyok.~ És hogy ezt miért mondom el? Annyi ideig rejtettem az arcomat, most találtam valakit, aki előtt talán felfedhetem. Talán a lobogó tűz hangjai ihlettek meg. Bármikor meggondolhatnám magam, de már tudom, hogy nem fogom. Rövidet morgok és fújok, mint amikor emésztek. Befogadom az élményt, a nő közelségét. Az Ő közelségét.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Félsz álmodni? Esetleg attól, ami álmodban várna? – pillantottam rá kérdőn, hiszen szerintem minden embernek szüksége van arra, hogy tudjon álmodozni, álmodni. - Lehet, hogy igazad van, de sose tudhatod, hogy kit mi rémiszt meg. – a hangom hűvösen szólt, hiszen megijedtem egykoron tőle is és még mindig képes vagyok, de még se annyira, mint New Yorkban. Vagyis első pillanatokban igen, de azóta valami kicsit kezd csendesedni, de a vihar még messze nem ült el teljesen és még nem is fog szerintem. Csak megrántom kicsit hanyagul a vállaimat, hiszen semmi köze ahhoz, hogy mit mennyire veszek komolyan. Így is túl sok mindent tud rólam, vagy éppen érez. Nem akarok még több dolgot az orrára kötni. Azért én is tudom a poénokat venni, de nem mindenki számára ugyanaz jelenti a poént. Hamarosan pedig egy-két ruhát elkezdek magamra ölteni, amikor meg a cipővel foglalkoznék, akkor könnyedén érzem meg azt, hogyan a tudtomra akarja adni, hogy menjek már. A testem is afelé hajlik, hogy inkább végre meleg helyen legyünk. A fogaim is eléggé ütemesen koccannak egymásnak, ezzel megtörve az éjszakai csendet, így pillanatokkal később már futok. Amikor ismét hozzám ér, akkor csak megrázom a fejemet és kicsit gyorsabban futok, hogy végre ne fagyjak halálra, hiszen túlzottan hideg van már most. MI lesz itt télen? Szerintem ki se fogom dugni az orromat, mert a végén megfagynék. - Vagy talán csak úgy terveztem, hogy sötétedésre hazaérek és így nem szükségem rá. – feleltem könnyedén, de a végére azért egy pillanatra elakadtak a szavak. Mi van akkor, ha Abbie esetleg már járt az egyetemen és nem talált? Mi van akkor, ha aggódik. Bár az aggódásra lenne oka, ha tudná azt, hogy kivel is vagyok egy házban. Eme gondolatnak köszönhetően pedig bűntudat ébredt bennem, de mielőtt tényleg megfagynék sietve öltöztem át valamennyire, hiszen hiába adott meleget a kandalló, akkor is még mindig „kicsit” fáztam. - Miért? – pillantok rá kérdőn, hiszen a legtöbb ember felejteni szeretne, de ezek szerint ő nem. Kíváncsi lennék, hogy mi ennek az oka vagy éppen milyen emlékekhez ragaszkodik annyira. Nem kizárt, hogy ostobaság amit teszek, de még mindig úgy érzem, hogy a bestia valami miatt jobban kedvel, mint Hans, mármint az ember, akihez volt szintén jó párszor szerencsém. Nem is tudom, hogy miként kellene ezt gondolni, gazdatest, vagy mi a manó. Ez az egész még túl fura számomra. Eléggé meglep, hogy ennyire ártatlanul csendül a kérdése, a meglepettséget könnyedén láthatja és érezheti, ahogyan a zavart is. Nem értem, hogy miként érti ezt a kérdést. Nem vagyok én annyira szerintem különleges. Végül óvatosan érintem meg őt, hogy a bundájában elvesszenek az ujjaim és gyengéden simogatom meg. Amikor viszont a mancsát a lábamra teszi, akkor elmosolyodom haloványan, de a kérdésére nem felelek, hiszen nem tudnék semmit se mondani rá. Csendesen hallgatom azt, amit mond. Nem gondoltam volna, hogy meg fogja velem osztani ezt, vagy legalábbis nem most, ha van még egyáltalán olyan, hogy később. - Bánod, hogy így alakultak a dolgok? – kérdeztem meg óvatosan, mintha csak azt szeretném, hogy még többet meséljen. Szeretném megismerni jobban őt, a múltjának darabkáit, hogy miként lett olyan, amilyen most és miért rejti el azt, hogy vannak érzései és szíve is. – Maradni fogsz? – habozva tettem fel a kérdést, ahogyan kicsit még a hangom is megremegett, mintha csak attól félnék, hogy mire feljön a reggel, addigra már nyoma se és az egész olyan lesz, mint egy fura és szokatlan álom. Ahogyan azt is tudtam, hogy igazából akkor vehetné el az életem, amikor akarja. Nem tudnám magam megvédeni magam vele szemben, de egyre inkább úgy érzem, hogy nem akarja a halálomat. Nem lehetek benne biztos teljesen, de még se tudok ettől a megérzéstől megszabadulni.
- Álmodni szoktam, jól alszom, kösz. És te? Az éber álmodozásról beszéltem, mikor az ember lesi a plafont és a vakolat homályos fényéből akarja kiolvasni a jövőt. A börtönben ez természetes, a rabok gyakorolták, sokszor elmesélték nekem, mint smasszernek. Legalább volt mivel ijesztgetni őket, ha már tudtam, mi jár a fejükben. A rémület ezer arcát ismerem és June mondhat itt sok mindent, már láttam, mi az, amivel rá tudom hozni a frászt. Elég sok mindennel. De az Élősködő nem akarja őt csesztetni. Már én se nagyon, mert a belső konfliktus szét tudna zilálni és azt nem szeretem. Taszigálom kicsit és végre rágyorsít. Ha kórházba kerül, biztos nem járok be látogatni. Nem az a cél. ~Sajnálod, hogy nem értél haza?~ Valami fura dolog jut az eszébe. Nem etette meg a macskát, nem kapcsolta ki a tévét, bármi lehet. Aggodalommal vegyül a vacogása. ~Kevesebb leszel mindennel, amit elfelejtesz. Letakarhatod a rikácsoló papagájt, az továbbra is ott fogja harsogni, hogy "Johnny fiú kukoricát kér". Te döntöd el, hogy eteted vagy megfojtod.~ A teremtőm megtanított rá, hogyan nézzek szembe minden borzalommal, ami ért engem. Az otthoni alapok is megedzettek, a verés mindennapos volt, megtanultam tűrni, de farkasként sokkal több ragadt rám. Kiteljesedtem. June a felejtésre esküszik, érzem a kérdésből. Engem nem felejtett el. Talán ez neki is egy új kezdet. Még nem érti, miért és hogyan. Engem sem ért, de még a kérdésemet sem. Érzem, hogy most nem dacból hallgat. Pedig nekem igazán különleges. Ha egy idős farkas mondja valakire, annak azért lehet hinni. Vagy azt sejteni, hogy csak játszik. A bundámban matat és ez csodálatos érzés. Kiráztam a víz nagy részét, de megszáradni csak itt fogok, hosszú idő, talán fél óra múlva. Bozontos, lucskos szőrzetben jár a keze, de az a finomság és a szeretet, ami benne van, így is átjön. Döbbenetes. Az én érintésem pedig benne is hasonló érzéseket indít el. ~Amelyik farkas bánja, hogy ajándékot kapott, az nem méltó rá. Láttam ilyet, nem élt sokáig. Te bánod, hogy őrzőt csináltak belőled?~ Kétlem, hogy két kézzel kapott volna érte. Fura nő, nem hittem volna, hogy kell bármelyik protektorátusnak. Érzem, hogy kíváncsi. Nem kényeztetem el. Mondok még sok mindent, de nem egyszerre. ~Ha ilyen finom kezek masszíroznak, biztosan.~ Most kifejezetten kedves hangon szólok. Tényleg nagyon jólesik, amit csinál. Nyújtozom egyet, egyik lábamat a másik után megtornásztatva és egy ásítást is elnyomok, kis vakkantással. Most pedig felnézek. A fejemet nem emelem meg, nem fordítom el, csak a szemem sarkából figyelem a nőt. Látni akarom az arcát. A szemeit. Az ég teljessége játszik bennük, a nappal fénye. ~Ugye te sem mész el messzire?~ Nem árulom el, hogy már nincs miért menekülnie, de így gondolom. Az Élősködő odamegy hozzá és nekidől, majd leül a lábához. A farkammal pedig a padlót verdesem, jelezve, hogy ellazultam, remekül érzem magam June társaságában.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Csak sóhajtottam egyet, de nem feleltem a kérdésére. Igazából mostanában nem aludtam túl jól, hiszen álmaimban újra és újra őt láttam. Mintha képtelenség lett volna azt a szempárt kiverni a fejemből és ez eléggé bosszantó volt. Mondjuk amióta rátaláltam Totóra, azóta néha ment egészen jól az alvás. Valószínűleg az ő jelenléte sokat segítet az egész helyzeten. - Kicsit igen. – avattam be, mert tényleg így volt. Sajnáltam Abbie-t, ha miattam aggódik és ott volt Totó is, akit nem ettem meg. Egyszer már valaki tette őt, nem akartam én is azt éreztetni a kutyámmal, hogy nem fontos, mert nagyon is az. És mostanában ő volt a harmadik legjobb barátom, meg jobb volt, mint egy plüssel aludni. - Ezt úgy mondod, mintha tapasztaltad volna. Először megpróbáltál te is tagadásban élni? – én általában igyekeztem mindent elfogadni, meglátni a jót és nem felejteni, de aztán egyszer csak a fejetetejére állt az egész életem és eljutottam arra a pontra, hogy néha szeretnék felejteni. Hogy én ekkora terhekkel képtelen leszek megküzdeni és még ezernyi gondolat cikázott a fejemben, amit szeretnék egyszer csak úgy eltűntetni rövid időre, mintha nem léteznének. A kérdése pedig nem sokat javít a helyzeten. Inkább csak még inkább összezavar és tényleg nem tudom hova tenni ezt a meglepő megjegyzését. Nem értem, hogy én miért lennék annyira különleges, de nem is akarok vitatkozni. Egyszer talán kiderül az is, hogy pontosan mire gondolt ezzel a dologgal. Még mindig eléggé nedves volt a bundája, de valahogy most még ez se érdekelt. Jó érzés volt kicsit elveszni benne. Fogalmam sincs, hogy pontosan miért teszem, egyszerűen csak jó érzés volt. Ugyanakkor talán abban reménykedtem, hogy ezzel a fajta „szeretettel” kicsit talán még inkább képes vagyok őt lenyugtatni, vagy tényleg passzolom, hogy miért tettem. Ma már így is tettem bőven sok olyat, amiről sose hittem volna, hogy fogok. - Ezek szerint nem bánod. – mondtam ki az egyértelmű választ arra, amit mondott, vagy legalábbis megbékélt vele. Kicsit megrántottam a vállaimat. – Magam sem tudom. – mondom ki végül alig hallhatóan, de nem nézek rá. Inkább csak a tűzjátékát figyelem, ahogyan betölti a szobát vele. Nem mozdulok meg, csak ülök ott és rövid ideig a messzeségbe bambulok. Alig hallhatóan elnevetem magam és megrázom a fejemet is. Amikor elkezd mozgolódni, akkor rövid időre elveszem a kezemet tőle, majd csak utána térek vissza, hogy elvesszen a bundájában. – Még a végén azt fogom hinni, hogy bókolni próbálsz. Másrészt meg néha úgy érzem, hogy a bestiád jobban kedvel, mint te magad. – kottyintom el az utolsó dolgot, pedig nem akartam. Meg kicsit furán is sikerült kifejezni ezt, de ez még nagyon is fura számomra. Hogy egy emberben akár egy bestia is élhet. Óvatosan pillantok le rá. - Ideköt az életem, így mégis hova mehetnénk? – költői kérdésnek szánom azt, amit mondok, de érezheti, ha akarnék se tudnám, hogy hova mehetnénk. Haza ilyen körülmények között nem mehetek, hiszen azóta túl sok minden történt. Itt vannak a barátaim is, akik segíthetnek és most már itt van ő is. Az, akit még inkább meg akarok ismerni, ami lehet, hogy túl veszélyes. Hagyom, hogy a fejét az ölembe tegye, ha akarja, majd egy apró mosollyal nézek le rá.
Biztos voltak álmatlan éjszakái miattam. Talán a mai is az lesz. Látta ugyan egy másik oldalamat, de azt is újra megpillanthatta, ami már a parkban ráhozta a frászt. Csak kicsit aggódik, hogy nem ér haza időre. És biztosra veszi, hogy egyszer hazaér. Milyen kis naiv! ~Aki azt mondja, hogy sohase próbálta, az még mindig tagadásban él~ Engem vertek otthon és elmentem tűzoltónak. Próbáltam elfelejteni, hogy minek néztek, rongybabának, babzsáknak, labdának, amivel bármit lehet tenni. Később találtam rá az igazi önmagamra. June tisztára zavaros, mint egy folyó, amibe mindenfélét belelöttyintettek és csak viszi a hordalékot, hagyva, hogy zötyögjön benne, mindennek nekiütközzön, bekoszolja és lelassítsa. Jót tenne neki egy lelki kukázás. Az én módszeremmel is menne, de azt nem akarom alkalmazni rajta. Annyira kellemes az érintése, hogy úgy érzem, nem is akarok innen felállni. A szemem sarkából nézem őt, hogy macerál. ~Eszed, mint a penge~szólok arra, hogy eltalálta, amit lehetetlen eltéveszteni. Tudom, hogy miattam került kapcsolatba őrzőkkel. Lehet, hogy amúgy is felfedezték volna, de én löktem eléjük. Valakinek el kellett mondania, mit látott. Szerintem még nem érzi át ennek az egésznek a súlyát. Tettem érte, hogy valamit megsejtsen belőle, de keveset. Itt álltam meg. ~Még a végén azt fogom hinni, hogy nem érdemes. A farkasok testbeszédét nem ismered annyira...~ Itt fekszem előtte, de amikor vadabb módon nyilvánultam meg, azt se érthette teljesen. Évekbe fog telni, mire rájön erre. Ezt nem lehet könyvekből megtanulni. De eltalálta, a fene vinné el a beleérző képességét. A száját pedig nem tudja tartani. Azt feltételezi, másnak is olyan jó a szíve, mint neki. Az enyém ettől nagyon is megdobban most. Hevesen és gyorsan zakatol, mint egy gőzmozdony. Feltornászom magam, gyors, de fura mozdulattal, mert a karmom megcsúszik a padlón. Az erdei talaj való neki, nem ilyen lakkozott fa. Ott ülök June lábánál, amire megint ráteszem a mancsomat. Legyezek a farkammal és a fejemet felszegve nézem őt. A szemeit, hogy ragyognak. Mint égen a csillag, pontosan és szépen, sőt még annál is csodálatosabban. ~New Yorkban nem így gondoltad? Én sokszor költöztem már, megyéken, országokon át. Kontinenseken át. Tudod, hogy az őrzők se élnek örökké egy helyen. Meg örökké sem.~ Egy hirtelen fordulattal pedig nekiugrom, a két mancsommal a két vállának és igyekszem hanyatt dönteni. Ha ez sikerül, a hátsó lábaim a csípője két oldalán lesznek, de a mancsaimmal még mindig a földhöz nyomom. És elkezdem nyalogatni az arcát. Az orrommal félrelököm a csapzott haját. Morgok egyet, közel hajolok. A pofám az orrát éri, a szemeim mereven nézik őt. Ez nem egy kedves nézés, hanem a prédára leső vadászé. ~Akarsz játszani a tűzzel, Corinne June Mouser? El akarsz menni a tűzzel, ami emészt és átalakít?~ Direkt a teljes nevén szólítom. A nyalogatást abbahagyom és csak nézem őt. Tehet, amit akar. Ha lábbal szeretne lerúgni, talán még hagyom is és gurulok majd, mint üveggolyó a gyerekszobában. Egy nagy gyerek, bizony az. Nem szeretem a tüzet, de ott indult el az új életem. Itt is lobog. Messze is, közel is.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Csak bólintottam arra, amit mondott. Bár tagadásban élni szerintem részben az is eléggé emberi tulajdonság, hiszen néha könnyebb az, mint szembe nézni a dolgokkal. Nekem se könnyű sok mindent elfogadni, nem pedig elfutni vagy éppen csukva tartani a szemeimet. Egyszerűen csak a tagadás is velünk jár és ha azt is mondjuk, hogy már semmit se tagadunk, attól még biztosan van olyan dolog, amivel kapcsolatban újra és újra megpróbálunk tagadásban élni. Nem reagálok semmit se a szavaira, felesleges lenne. Jobbnak látom a hallgatást, mintsem bármit is mondjak. Keveset láttam még ebből a világból, és abban se voltam biztos, hogy jól döntöttem-e azon a napon, amikor igent mondtam arra, hogy inkább lássam a világot, mintsem felejtsek. - Sose állítottam az ellenkezőjét, hogy ismerném őket, de attól még lehetnek megérzéseim, amik talán igaznak is bizonyulnak. – Nem cáfolta meg azt, hogy ne lenne igazam, ahogyan a farkasa viselkedése se változott meg egyből, így nem gondoltam azt, hogy rosszul látnám. Bár lehet bölcsebb lett volna magamnak megtartani az észrevételemet, de valahogy még se éreztem azt, hogy ezzel akkora bajt okoznék. Talán így ő is belátja azt, hogy még se annyira kiismerhetetlen, mint szeretne lenne, vagy magam sem tudom. Lehet, hogy most követtem el az egyik legnagyobb hibámat. Majd idővel kiderül. Figyelem, ahogyan feljebb tornázza magát farkasa és várom, hogy mit fog tenni. Feszülten figyelem,de nem mozdulok meg. Amikor a lábát ölembe teszi, akkor se teszek semmit se. Inkább csak a kezemet az ölembe ejtem és bármennyire is fura és szokatlan ez a helyzet, attól még kíváncsian fürkészem őt, illetve nem is próbálok hátrálni. - Szerettem mindig is New York-ot, az életem odakötött egykoron, de azóta sok minden megváltozott. Tudom, hogy nem élünk örökké, ahogyan egy helyen se élhetünk sokáig, de szerintem ezen nem most kellene elkezdenem aggódni. – most érkeztem és igazából ez az egész túl sok számomra. Nagyon sok az újdonság. Meg nem hiszem, hogy amiatt kellene aggódnom, hogy feltűnik az ittenieknek, hogy nem öregedem úgy, ahogyan illene. Ahhoz eleve fiatalnak nézek ki, meg még csak rövid ideje élek ebben a városban. Már ha ezt egyáltalán jelenleg igazi életnek lehet nevezni. Amikor egyszer csak nekem „támad”, akkor egy kisebb sikoly szakad fel a torkomból és a hátam könnyedén koppan a földön. A mancsai könnyedén tartanak ott a földön, de nem is próbálok meg ellenkezni, hiszen semmi esélyem se lenne ellene. Amikor nyalni kezdi arcomat, akkor kicsit forgatni kezdem a fejemet ide-oda, mintha csak el akarnám kerülni nyálát. Aztán minden megváltozik. Arca csöppet se kedves, se barátságosnak mondható nem lesz. Figyelem őt, és a szavai könnyedén csendülnek a fejemben. Szívem hevesebben dobog, legszívesebben lelökném magamról, vagy éppen sikítanék, hiszen ijesztő az egész helyzet. Még se bírok mozdulni, mintha kicsit csak lefagytam volna, nem tudom mit kéne tennem, menekülnék, de még se akarok. A kezem magam mellett végül ökölbe szorul és minden erőmre szükségem van, hogy ne sikítsak végül tényleg, vagy éppen ne kezdjek el harcolni, amiben nem is vagyok jó. - Gyerünk, tedd meg amit akarsz Hans! Tűzzel akarok-e játszani? Már most is játszom, ahogyan amióta megjelentél azóta azt teszem! – hangom még engem is meglepett, hogy mennyire határozottnak tűnt és mondhatni „a fejemet is felszegtem”, amennyire lehetséges volt ebben a helyzetben. Nem gondoltam volna, hogy ennyi határozottságot sikerül kipréselnem magamból abban a helyzetben, de azt is tudtam, hogy még egyszer tuti nem tudnék ekkorát hazudni, ami a határozottságot illeti.
A tagadás nekem nem volt túl célravezető. Letagadtam, hogy állat lettem, hazamentem az asszonyhoz. Falhoz vágtam. Akkor jöttem rá, hogy szembe kell nézni az igazsággal. Egyébként meg túlragoztuk, June hallgat, mert nem akar tovább vitatkozni. Volt benne része bőven, nem kíméltem. - Akár olyanok is lehetnek. Meg olyanok is, amik a tévedésbe hajszolnák. Nem fogom magam elárulni. Hihet, amit csak szeretne, tömjénezze magát, hogy hú, de ügyes volt, kiszagolta! Meg tudom én lepni. Már most sem tudja, mit várjon. Felkászálódom és érzem, hogy úgy viselkedik, mint a horgászdamil. Apró, nőies védekezéssel él. Pedig még nincs is mi ellen. - És szereted ezt a megváltozott helyzetet vagy csak kibírod? Magamtól is kérdezhetném. Beutaztam a világot, még egy kis buszozás belefért. Erre úgyse nagyon jártam még és nekem való, hűvös, északi vidék. Sok vízzel. Nem vagyok helyhez kötött. Egy fiatal életnek viszont más lehet a felfogása. Most pedig: tadamm! Meglepetéééés! Azt a sikolykát díjazom. Aranyos volt és nem őszinte félelmet mutatott. Benne volt, hogy a lány nem hisz a mancsaimnak. Nem hiszi el, hogy azért fogják le, amiért a farkasok szokták az embert. Az előétel zavarja kicsit, nincs hozzászokva, hogy fajtabeliként kezelem. Volt ennek kutyája? Aztán más szelek kezdene fújni. Ismét az igazi valómat tárom fel előtte. Ez én vagyok. Valóban én. Táplál a félelme. A soha nem múló éhségemet táplálja. Most nem apám kezében a derékszíj. Én veszem el mástól a boldogságot, felborítom az asztalt, hadd folyjon ki az élet sója. Totális tanácstalanság, a nőnek fogalma sincs, mit tehetne. Ezért semmit nem tesz, egy elhamarkodott mozdulatot sem. Nincs végső elkeseredés és reménytelen visszatámadás. A szavait hallva még nézem, egészen addig, amíg elviselhetetlenné nem válik a tekintetem. Csak pislogjon vagy nézzen félre és a pofám máris a torkánál lesz. Kitátom, ráillesztem és amikor már a lehelletemet érzi, de a nyálamat még nem, akkor változom vissza emberi alakomba. Megcsókolom a tüzet, aki hosszú idő után ismét felhevítette a hideg brémai srác szívét. Kezdem körbecsókolgatni, kezeim közben enyhítenek a válla szorításán. Szépen lecsordogálnak róla, hogy inkább June hajába túrjanak bele és a karjait simítsák végig, ahogy rajta fekszem. A nyakról lefelé haladok. Ha megérzem, hogy nem akarja, simán kihengeredhet alólam vagy félrelökhet. A tűz nem alszik el, csak odébb vándorol. Örökké égő lánggal. Nem oltom. Hagyom, hadd terjedjen.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Lehet feltétel nélkül szeretni azt, amiben nem leled azt ki voltál vagy akivé éppen váltál? – kérdéssel feleltem a kérdésére, de ebből könnyedén rájöhetett, ha képes volt a szavak mögé látni, hogy még nem tudom teljesen szeretni ezt az egész új helyzetet. Magam sem tudom, hogy miként fogok tudni megbirkózni vagy teljesen elhinni azt, hogy jól döntöttem. Blake is azt mondta, hogy jól döntöttem és mások is, ugyanakkor bennem még mindig rengetek kétely élt, de jelenhelyzetben a legtöbb kételyt ezt a hím ébresztette bennem. A világ minden egyes pillanatban mostanában kifordult a sarkából, de tévedtem, amikor azt hittem, hogy még jobban nem tud. Nagyon is tud, és mintha ő imádna erre rácáfolni. A sikoly könnyedén tör felszínre, még ha nem is tudok teljesen hinni abban, hogy képes lenne ártani nekem, de ha mégis, akkor csak remélni tudtam, hogy gyorsan lesz vége és nem kell sokat szenvednem. Nem akartam meghalni és ahogyan korábban nem tudtam álmaimban szakadni ettől a szempártól, úgy most se igazán, miközben a földre nyomott. A félelem a gerincem vonalán át terjedt szét az egész testemben. Még akkor is, ha a szavaimmal mást is sugallok, de azt is tudom, hogy őt nem verhetem át, hiszen az energiák számára túlzottan is beszédesek. Pillantását állom, míg végül nem úgy kezd el összenyomni a pillantása, mintha éppen most akarna kipréselni, egy másodpercre nézek félre, mint aki csak valami menekülést keresne, amikor is megérzem a száját a torkomnál. Szívem hevesebben kezd el verni, sőt, talán még egy-két ütemet is kihagy, ahogyan a félelem még inkább végigkúszik a gerincem vonalán a lábujjamtól a fejem tetejéig. Még a szemeimet is lehunyom egy pillanatra, mint aki hirtelen úgy érezni, hogy elvesztett mindent, amikor hirtelen minden változni kezd. A bundás eltűnik és helyette ismét emberi alakjával tisztel meg, de még így is feletettem tehénkedik, de ha még ez nem is lenne elég, akkor ajkaival érint. Csókja egyszerre felemelő, ugyanakkor mérgező is. Szinte éget. Csókját viszonozom, mint aki erre szomjazott túl régóta, pedig nem így volt, de a düh és a vágyak tömkelegében józanész megszűnt létezni is. Érintése szinte éget, perzsel, miközben a szív hevesebben dobban és a fejemben egy hang visszhangzik „Nem szabad! Ne tedd! ”, de valahogy még se érdekel, míg végül a kezem nem szabadul, akkor abban a pillanatban lendül, hogy arcon üssem őt. Soha nem mostam még be senkinek se, így valószínűleg nekem jobban fáj, mint neki, ha egyáltalán sikerrel járok. Amennyiben igen, akkor tuti, hogy „Ouch” elhagyja az ajkaimat. A szemeim szikrákat szórnak és érezheti, hogy ezt a korábbi műsorért kijárt neki. - Azt hiszed, hogy mindent megtehetsz?! – kérdeztem dühösen, miközben őt néztem, de aztán valami megrepedt és a düh, félelem felett győzött egy perzselő érzés, aminek köszönhetően talán most adtam el a lényem egy darabját neki, amikor ajkaim ajkára tévednek… Egyszerre gyűlölöm őt és húz felé egy elnyomhatatlan perzselő érzés. És úgy néz ki, hogy a kettő együtt eléggé jól csatározik bennem, ahogyan ő és én is tesszük…
- Látod, már ott is van a feltétel. Új neki a helyzet, még mindig. A mai után még újabb lesz. A szeretettel én már sehogy sem állok. Amikor egyenruhában feszítek és megbecsülnek, az jó érzés, de amúgy már rég nem jelent ki ilyet, hogy szeretem az életformámat. Őszintén nem mondom. Láttam már pár halált és haldoklást. Egyes emberek ész nélkül hadakoznak, kalimpálnak. Néha ezért veszítenek még több vért vagy pont a küzdelembe halnak bele. Mások egy pofon után is feladják, kétségbe esnek. Amikor farkasszemet nézünk, nem kérdés, hogy nekem kell győznöm. Egyszerűen a fajtám már biológia adottságaiból eredően is jobb ebben. Talán ez az utolsó ijesztés. Biztos, hogy meg fog maradni June emlékeiben, ahogy rajta állt a talajszínű, vékonyka farkas és úgy nézte, mintha átlátna a bőrén-húsán, egyenesen be a lelkébe és ki akarná azt tépni. Érzem, hogyan veszi őt birtokba a rettegés és az én gerincem mellett is fut valami, de sokkal örömtelibb. Még mindig élvezem. Meghozom a döntést, utoljára játszom vele. Többre számítottam. Arra, hogy ha ilyen kis dacoska, még vérző torokkal is harcol majd, nemhogy akkor, amikor még csak ráhajolok. Itt dobog a torkomban a szíve. Megsuhintotta a halál, már kezd hideg lenni. Ez a legszebb jelenet, az igazi, velőbe mászó, idegeket borzolóan édes. Megadta nekem a legtöbbet, amit az elmúlt évtizedekben átéltem. Csodálatos, mindent felborító halálfélelmet. Ellenben érzem, hogy benne még több rejlik, élve még többet adhat nekem. Az Élősködőm pedig szintén akar adni magából, lassan pedig engem is meggyőz. Igen. Az első csók a nyaknál csattan el. Én mennék lefelé, de hagyom, hogy June beleszóljon. Ez most nem az a helyzet, amikor minden szálat mozgatnom kell. Közösen kell megélnünk a tűzön járást. Ha élek, vele égjek! Ajkam az övéhez siklik fel, összeérünk és egymásba fonódunk. Nyelvvel tekergek odabent, mint bűnre csábító kígyó. Azt hiszem, az almát még nem szakítjuk le ma, June-t nem olyannak nézem. Ha tévedek, az kellemes lesz. Ha nem, akkor hosszas harc után édesebb lesz a győzelem íze. Azt szeretem én igazán, a kitartó vadászatot igénylő trófeát. Játszunk a tűzzel, benne állunk, már a bőrünkön is túl hatolt, belül gyújt fel mindent. Élet. Csodás érzés! Amikor a gát átszakad és a folyó előre tódul, hogy magához öleljen erdőt, mezőt és lakott területet, akkor időnként nem várt erők is elszabadulnak. Megérzem a változást és ami készül, azt jogosnak tartom. Meg ártalmatlannak is. Türelmesen várom és a bal orcámra meg is kapom a kis nőies ütést. Érzem a fájdalmat, de June-ét erősebben. A földre tenyerelek, úgy válok el tőle és ismét nézem, de már emberi arcommal, amin egész mást láthat, mint az imént a farkasén. Megvárom, mit is szeretne. Ez egy őszinte mozdulat volt. A kezét nézem, hogy hogy van. - Igen - szólok azon a hangon, amivel kiváltottam belőle a bokszolós kedvet. - Ezt viszont még gyakorolnod kell. Máskor is találkozunk, úgyhogy lesz rá alkalmad... Rámosolygok, mint orvos a halálos betegre, akinek nincs sok hátra. Ez most tényleg olyanra sikerült. Egyszerűen elfordulok jobbra és féltérdre állok, majd onnan fel, teljesen. A ruháimhoz indulok. A kabát nem számít, az maradhat a nőn. Felöltözöm és az elsősegélydobozhoz nyúlok. Ha a padlón maradt, akkor letérdelek mellé, arra az oldalra, ahol a kezét fogja. - Ezt el kell látni. Bízz bennem, orvos is vagyok. Gyanítom, hogy eltörte az ujjait vagy az öklét kínozta meg. Esetleg a csuklója bánja. Szakszerűen igyekszem tenni, amit ilyenkor kell. Megállapítani, mi történt és a legjobb azonnali megoldást alkalmazni. - Egy röntgen kelleni fog - szólok komolyan és hivatalosan. Közben pedig megint azokba a gyönyörű szemekbe bámulok egy pillanatra, aztán folytatom az ellátást. A külvilág eltűnt, bezártam a szekrénybe. A ház kiment az ablakon és már csak June van. Meg én. Varázslatos kis boszorka!
Volt valami különös érzés, ami nem hagyott nyugodni, mégpedig June miatt – nem most éreztem először ilyesmit a tetoválásom révén, hisz már több, mint egy évtizede foglalkoztam mentorkodással, előfordult már máskor is. A furcsa az volt benne, hogy... hogy is mondjam, bizonytalan volt a jel? Hol sürgetőbben, erőteljesebben, hogy szinte már sajdult bele a bőröm, mint ha életveszélyben lenne a tanoncom, hol alábbhagyott, már-már teljesen megszűnve, mint ha minden a legnagyobb rendben lenne... A tyúkanyó ösztöneim azonban nem hagytak nyugodni, pláne, hogy ha emlékezetem nem csal, említette a leányzó, hogy ma délután túrázni szeretne a környéken. Inkább legyen fals a riasztás, és fáradjak feleslegesen, mint hogy kiderüljön, valami baj történt és nem voltam ott! Gyógyítóként azonban nem szerettem volna egyedül menni, igaz, mágiaképzettség terén nincs okom panaszra, de sajnos nem áll mögöttem annyi év tapasztalat, hogy egyedül elbírjak egy idősebb farkassal, ha úgy hozná a helyzet. Timothy volt az első, akit sikerült elérnem azok közül az őrzők közül, akik megfelelőek lennének erősítésnek is, arról nem is beszélve, hogy pontosan magam sem tudtam, merre kéne keresni June-t. Kivel bukkanhatnánk leggyorsabban a nyomára, ha nem az Informátorok fejével? Azt azonban a fene sem gondolta volna, hogy még így is ennyi időt igénybe fog venni a keresgélés, vagy hogy kövessük June nyomait egészen az erdő mélyéig. Így visszagondolva, nem is tudom, mi ütött belém, hogy olyan könnyen hagytam rábeszélni magam, talán csak azért, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen messzire eltávolodik az erdőtől... Többet sem fog előfordulni, azt már most megfogadom magamban, csak jussunk haza egy darabban! Remélem, a férjem sem most akar akciózni, amíg Maeve gondjaira bíztam a kisasszonyt. - Fény szűrődik ki az ablakon, és a jel alapján is egész közel járunk. - állapítottam meg, amikor feltűnt a távolban egy faház. Igaz, jómagam még sosem jártam itt korábban, de fogadni mertem volna, hogy ez az a hely, amit keresünk. Miután már korábban aktiváltam az Oltalom (sz)árnya varázslatot, hogy a meglepetés ereje a mi oldalunkon álljon, így amennyiben Timnek nem volt ellene kifogása, úgy a lehető legcsendesebben indultam vele együtt az emlegetettt épület felé, biztos, ami biztos, az ezüst tőrömet is készenlétbe helyezve – mert úgy tűnik, vérfarkas társaságunk lesz hamarosan... Istenek és istennők, csak adjátok, hogy June-nak ne legyen komolyabb baja! Nos... nem tudom, hogy belépve az ajtón, a meglepettségem, vagy a megkönnyebbülésem volt nagyobb, látva, hogy June még él, vagy azt, hogy éppen milyen... khm, közelségben, szituációban sikerült rátalálnunk. - Lépj el a lánytól, most azonnal! És ajánlom, hogy ne próbálkozz semmilyen trükkel! - épp, hogy nem szórt szikrákat a szemem, miközben átváltottam anyatigris üzemmódba. Nem tudom, hogy Timothy számára mennyire ismerős a fazon, nekem egyáltalán nem, így azt sem tudom, mennyire hajlandó együttműködni – jobb félnünk tőle, vagy nem ellenség számunkra? Mindenesetre, ha kellő távolságba került June-tól, vagy Tim kellőképp lefoglalta, akkor nem is hezitáltam tovább, sietve a lányhoz léptem, hogy a saját szememmel győződjek meg róla, milyen állapotban van? S ha szükséges, akkor orvosként is bevessem magam. - June, jól vagy? Hogy érzed magad? Bántott ez az alak? - sandítottam a szemem sarkából az illetőre.
Tim könnyedén rábólintott az esti kiruccanásra, elvégre olyan régen fagyoskodott már a jeges mínuszokban, hogy szinte már hiányzott neki. Felszerelkezett sapkával, kabáttal, meg kesztyűvel és egy adag forró teával, amit termoszban szállított, majd bevágódtak a terepjárójába és a gyógyító iránymutatását követve utaztak a cél felé. Ismerte az erdőn áthaladó mellékutak zömét, így némi kerülővel ugyan, de mindig visszatértek a helyes irányba, és ennek leginkább akkor látták előnyét, amikor kiderült, hogy a kisasszony méltóztatott jóval messzebbre elcsatangolni, mint az illett volna. Mivel az átoknak vége szakadt, így Tim ismét pokróc kedvességű jellemmel volt megáldva, ami kimondottan kedvére volt, viszont emiatt meg folyamatosan jó kedve lett. Idővel nyilván elmúlik, de jelenleg remekül érezte magát. Mouser kisasszony viszont valószínűleg sokkal rosszabb hangulatba fog kerülni, ahogy a keze közé kaparintja… nyilván csak átvitt értelemben. Mivel az isten talán igen, de ők ketten nem tudták, hogy meddig kell gyalogolniuk, így mielőtt elhagyta volna a terepjárót, kivett a kocsi csomagtartójából egy hátizsákot, amibe a forró teát belette, hátha a kisasszony esetleg méltóztatott kihűlni, és emiatt kapta Abigail a furcsa jelzéseket. Egy zseblámpát is magával hozott, bár a látási viszonyok elég jók voltak a félhold fényében, de ha esetleg valami sötét helyről kell kimenteni, akkor nem árt a fény. - Látom – a Mindent látó szem általi kapcsot persze nem, de a fényt ő is látta, és mivel a menedékház általában üres, csak akkor világít, ha valaki épp használja. – Mouser lesz bent nyilvánvalóan – a tanonc és mentor közti kapocs ritkán lő bakot, így a gyógyítók vezetőjének megérzése bizonyára helytálló. Amennyire csak tudtak halkan lopakodtak előre, közben Tim aktiválta a Keresés varázslatot, és halkan a nő fülébe súgott. – Egy ordas van odabent – eddig Tim azt hitte, hogy Mouser csak szimplán eltévedt, mert kinézte belőle, viszont meglehet jó oka volt, hogy beriasztotta a Szemet. Ha Abigail akarta kinyitni az ajtót, Tim kezével jelezte, hogy majd inkább ő, és ha nem lettek volna egy farkas hallótávolságához túl közel, magyarázatot is adott volna rá, hogy miért: a Keresésnek köszönhetően pontosan tudta, hogy hol van a vérfarkas, és amennyire meg tudta állapítani innen kintről, akár épp most falatozhat Mouserből térden állva. A krónikás halkan beszívta a levegőt, majd egy jól irányzott rúgással belülre tessékelte az ajtót. A zárnyelv kalandos útra indult a térben, hogy a kandallóba esve hangos koppanással hamut és parazsat prüszköltessen a levegőbe. Tim másra számított, és még idejében sikerült megállnia, hogy egy hurrikán erejű széllökés ne passzírozza a hímet a ház falának, vagy épp a kandallóba. – Bemutatom őrző társam – intett fejével Abigail felé. – Néha vannak túlkapásai, ne akarja, hogy a feje a falán kössön ki – hazudta szemrebbenés nélkül. A jó félrevezetés lényege, hogy még az is elhiggye, aki mondja. – No lám, no lám. Kedves Mouser kisasszony. Úgy nézem összemelegedett egy korccsal. Én a maga helyében vigyáznék a bolhákkal. Tudja nincs ellene varázslatunk – arcán puszta közöny ült, és az Elemi kapocs ott függött elméjének szélén, arra várva, hogy a hím egyetlen rossz mozdulatot tegyen. Igazán örült volna némi botor húzásnak, hiszen a mágiát visszatartani olyan borzalmas kín, ha már egyszer az ember fejében megfogant. Ha a vérfarkas teret engedett Abigailnak, Tim fejével intett a hímnek, hogy ideje elfoglalnia azt a barátságos sarkot a házikóban, majd becsukta az ajtót, és tartva ugyan némi távolságot közelebb ment hozzá. – Mi a neve? Hány éves, és mi a vérvonala? – kérdezte tiszteletkörök nélkül, miközben magára aktivált egy Páncélt. A bemutatkozást lesheti. – Maga ejtette a tanoncon a sebeket? – Tim ismerte a hazugság jeleit, de a vérfarkasok piszok jó játékosok e téren, igazán kíváncsi volt mire megy vele.
Érzem a csatározást mélyen legbelül, mintha csak szét akarnám szakítani önmagamat. Mintha az ismételt betoppanásától kezdve valami szép lassan megváltozna mélyen legbelül és nem az eddig átélt változások hozták volna el igazán az új fejezetet az életemben, hanem ő maga. Egyszerűen csak túlzottan káoszos az egész, néha a vihar tombol, amelytől menekülnék, míg máskor tárt karokkal várnám, hogy magához öleljen. Máskor a nap szinte süt, éget, míg máskor csak kellemesen melenget, mintha a jégbe olvadt érzéseket akarná kiolvasztani. Egyszerre ijeszt meg, ugyanakkor pedig biztonságban is érzem magam mellette, mintha tudnám, hogy nem bánthat, képtelen rá. Pedig magam se vagyok biztos ebben. De nem csak a közelsége ébreszti eme kettőségeket mélyen legbelül, hanem az egész helyzet, amely oly kiszámíthatatlan, mintha csak valami remekül megírt regény lenne. Ajkaink egymásra találnak, mintha csak nem érdekelne a perzselő tűz, amely felemészthet és csak hagynám, hogy az ördög elvegye az eszemet a szívemen keresztül. Ujjaimmal pár pillanat erejéig még hajába is túrok, miközben a szívem néha kicsit hevesebben dobban, de most másképpen, mint amikor a frászt hozta rám, de azt is tudom, hogy még nem lopta el teljesen. Még nem vesztem el az ismeretlen ismerős hálójában teljesen és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, amikor a kezem lendül, hogy arcát találjam ököllel. Bár lehet jobb lett volna inkább nem megtenni, mert van egy olyan sejtésem, hogy nekem ez jobban fáj, mint neki. Látszik, hogy sose voltam verekedős fajta. - Talán másokkal igen, de velem nem! – próbáltam határozott maradni, de valószínűleg nem éppen jött össze. Inkább volt még ez is tőlem édesen csendülő és fájdalom ittas, hiszen nagyon fájt a kezem. – Igazán lovagias vagy, hogy megengeded, hogy téged használjalak bokszzsáknak. – feleltem kicsit ironikusan, miközben őt figyeltem és igyekeztem nem hagyni azt, hogy íriszei ismét megbabonázzanak. A mosolya meg nem éppen biztatóvá változott. Sóhajtok egyet egy kisebb nyöszörgés közepette, mert sikerült megérintenem az ép kezemmel a fájósat, miközben őt figyeltem, ahogyan ruháiért megy. Csak én lehetek ennyire ügyes, hogy muszáj megtapogatnom, hogy mennyire lehet vészes. Mintha értenék hozzá. Másrészt meg én is lehetnék kicsit szemérmesebb, hogy nem bámulom meg őt, de hát nahh, legalább addig se érzem azt, hogy mennyire fáj a kezem, mert eltereli a gondolataimat. A pólója és a kabátja úgyis rajtam van. - Eddig tűzoltónak mondtad magad. – továbbra is a földön voltam, csak most már ülő pozícióba tornáztam magam. – Mióta is vagy orvos? – sandítottam rá kérdőn, majd egy kisebb habozás után a jobb kezemet felé nyújtottam. Piszkosul fájt, valószínűleg az ujja(i)m és a kézfejem is bánhatta a dolgot, de tényleg fogalmam sincs, csak annyit tudtam, hogy alig tudom mozgatni csuklótól lefelé. - Majd kerítek egyet az erdőben hátha akad. – próbálom kicsit elviccelni a dolgot, hiszen egyre inkább kezd beszippantani és meglepni eme fajta gyengédségével. Talán túlzottan is, és az se kizárt, hogy ismét ajkaira leltem volna, ha hagyja, vagy éppen nem vágódik ki úgy az ajtó, mint ami mindjárt leesik a helyéről. Riadtan rezdülök össze aminek köszönhetően még közelebb bújok Hanshoz, amíg meg nem látom, hogy kik érkeztek, akkor viszont elkerekedik a szemem. Szavakat pár pillanatig fel se fogtam, csak hallottam, mert még mindig sikerült kisebb sokkban lennem a meglepettség miatt. Nem is sejtettem, hogy ők úton vannak ide. De mégis hogyan és miért? – Csak ne csinálj semmi ostobaságot, kérlek… - mondtam alig hallhatóan Hansnak, miközben még mindig a közelében voltam. Mintha ezzel is azt akartam volna sugallni, hogy tegye azt, amit a nagyok mondanak, mert mind a ketten vélhetően eléggé nagybajban vagyunk. – Nem korcs és nem tett semmi rosszat se! – bukott ki belőlem határozottan, mielőtt végiggondolhattam volna. Amikor egymásba botlottunk akkor se gondoltam volna, hogy védelmezni fogom őt. Amennyiben hím tényleg szót fogadott, akkor bocsánatkérő pillantásokkal néztem és lesütöttem kicsit a szemeimet is, miközben Abigail közeledett felém. Nem akartam én semmi kalamajkát okozni. – Sajnálom. – először csak ennyit mondtam a Védelmezőangyalom kérdéseire, de amikor Timothy is megszólalt, akkor sietve ráztam meg a fejemet. – Lebukfenceztem a hegyoldaláról…– ez igaz is volt, persze a fejemen lévő seb nem emiatt keletkezett, de az most lényegtelen volt, hogy futásközben sikerült elbotlanom, mert lábon dobott egy kővel. – Meg bemostam neki egyet puszta szeretetből. – folytattam picit halkabban. A helyzetet nézve hihették azt is, hogy csak női becsületemet akartam megvédeni. Bár tekintve, hogy a felsője és a kabátja rajtam volt… Nos, kérdés mennyire is hiszik el, amit mondok. Amúgy se vagyok profi hazudó, de nem bántott úgy, ahogyan ők gondolják, ez bonyolultabb annál. Főleg, ha tudnák, hogy ő az, akihez New Yorkban is szerencsém volt. Inkább jobb lesz hallgatnom... Közben pedig hagytam, hogy Abie megnézze a kezemet és a fejemen lévő sebet is, amiről a tó hideg vize már lemosta a vért, viszont a hajam még mindig tuti eléggé vizes volt.
Olyan ez az állas nekem, mint amikor Inge átjött a gyerekével segítséget kérni. Szomorkás, mégis előremutató. Rengeteg jelentése van, főleg azzal együtt, amit az imént, amit az este folyamán átéltünk. Szinte mindent! Már az erőszakon is túl vagyunk és nem csak én jeleskedtem benne. Erre igen büszke vagyok. - Hát bevallom, ilyen kemény csajszit még nem láttam! Mosoly nélkül gúnyolódom még egy keveset. June is ezt teszi. Bejött neki, érzem, hogy élvezte. Csak a technikáján kell finomítani. Tapizza azt a szerencsétlen kezét. Nem szólok rá. Attól már nem lesz rosszabb, hogy hozzáér. Érzem a tekintetét a hátamon és kicsit lejjebb is. Hadd legeljenek a szemei! Az enyéim is kaptak már sok finomságot ma este. Nem csak a szemeim. - Még nem találkoztam olyan idősebb farkassal, aki egész életében csak egy szakmát űzött. Akasztott ember is lehettem volna, ha egy-két illető kívánsága valóra válik. Vagy halott német katona. Rá sem nézek a nőre, csak szakszerűen teszem a dolgomat. Ne higyjen a szavaimnak, ha nem akar. Majd én hiszek a szemeinek. Megfogom a kis kacsót, érintésekkel próbálom kitapogatni, mi is történt. Érezni fogom, ha June-nak fáj, mondania sem kell. A bajszom alatt hümmögök egy olyat, mintha igazán viccesnek találnám. Ja. - New Yorkban volt egy falkatagunk, aki azt hitte, hogy az egy elem a periódusos rendszerből. Rick nem volt egy agyoniskolázott fickó, de harcolni nagyon tudott. Emlékszem arra a beszélgetésre. - "Azért röntgen, mert azzal megy! Az hajtja!" - szólalok meg egy egész más hanghordozással, fellengzősen, tudálékosan, ahogy az öreg muszkli beszélt. Belefeledkezem az égszínkék szemekbe, amikbe végül mégis belenézek. Óvatlan voltam. Már közel vannak. Turisták, bárhol felbukkanhatnak. Majd elküldjük őket. Mikor robban az ajtó, azonnal felpattanok és a nő elé állok széttett karokkal. Vadulhatnak, de csak a testemen keresztül. Két sima ember, sok agresszióval. Nem. Titkok lappanganak, a valódi arc az igazolványokban maradt. Hm. Ez érdekes! - Kilinccsel is működik ám. Mi úgy jöttünk be - szólok rezignáltan a férfihoz, amikor már tudom, hogy June nincs veszélyben. A szőke szavai vadul hangzanak és lehet, hogy van mögöttük komoly erő. Akarat és lélek az bizony van. Érzem. - El kell látni - intek a fejemmel June felé, aki suttogva borzongatja meg a szívemet, szinte ráhajol. Ez érint meg igazán mélyen. Az övéi előtt akar megvédeni. Összeszorul odabent az a húscsomó. Tényleg van még ilyen? - Örülök, hogy a maga higgadtsága kiegészíti a hölgy vehemenciáját. Nem is tudom, mi lett volna, ha ő nyit be... A hangom tele van cinizmussal. Nyilván a hátul maradő nő az agresszívebb. Hogyne. A finom úriember meg berúgta az ajtót, mint valami westernhős. A farkasomnak nem tetszik ez a két helyi. Egyáltalán miért vannak itt? June rossz kislány volt, nem ment haza időre. Na, szép. Biztos szobafogság lesz ebből, lecke lecke hátán. Az Élősködő vicsorog, de inkább felhúzom a pajzsomat, nem engedem oda az őrzőkhöz. Teljesen bezárkózom. Ha még nem csináltak belőlem faliszőnyeget, akkor arrébb lépek, mert ők ketten többet tudnak segíteni a varázslataikkal, mint én a sürgősségi dobozzal. Figyelem, mit csinál az idősebb szőke, várakozóan figyelem. Érzem, mennyire törődik June-nal. Egy kicsit enyhülök. A férfi stílusa még mindig bántja a csőrömet. Sóhajtok, közben a Szemtanú újra a védelmemre kel. Ha már ilyen jó fej, nem hazudtolom meg. A legszebb védőbeszédem mindig az, amit nem én mondok el. A bokszolós rész emlegetésénél megvakarom egy kicsit az államat és megcsóválom a fejemet, June-t nézve. A szemeim a vágyat tükrözik, pont, mint az övé. Jót dumáltunk, az ütés volt a csúcspont. - Magukkal is így szokott beszélgetni? - kérdezem, egy kicsit odacsípve a lánynak. Ne érezzék azt, hogy képtelen vagyok róla rosszat mondani. Azt ő se érezte még. Ez a fazon hiába integet, nem állok a sarokba. Jó nekem ott, ahol vagyok. - Ronald Reagan, örvendek! - nyújtom a kezemet tökéletes fapofával. - 90 körül járok és színész vagyok. Legemlékezetesebb alakításom, mikor az Egyesült Államok elnökét játszottam. Várok egy kicsit, sürgető nézéssel idegesítve a nyers húst. Mintha hülyének nézném, hogy mi van, nem érti? A farkasom már menne, de nem engedem. Majd megállapodunk. Egy kis kötélhúzás után. Az őrzőkkel én is vigyázni szoktam. - Csak vicceltem - szólok komolyan, mosoly nélkül. - Hans Elfman, 200 feletti kategória. Látó vagyok, de a maga névazonosítóját még nem láttam. A kezemet végighúzom azon a vonalon, ahova az egyenruhára, a mellkas bal részére varrják a közlegény nevét. Örülnék, ha tudnám, kivel van dolgom. Akárkivel nem tárgyalok ilyen udvariasan. - Igen. A kezén. Megütöttem az arcommal. Csücsörítek egyet és megvakarom ott, ahova kaptam egyet. Széttárom a kezeimet. - Sajnálom. June-ra nézek, hogy hogy van, kapott-e gyógyítást. Az sem mellékes, milyen a viszonya ezekkel. A szőkétől úgy fél, mint intőt kapott tinilány az anyjától. A férfival még nem tiszta, hogy mi van. Csak az, hogy én már most rühellem.
Csak egy röpke biccentéssel nyugtázom, hogy Timothy is hozzám hasonló meglátásra jutott a házat illetően, amikor pedig odaérünk, nyugodt szívvel engedem át az ajtónyitást a kollégának. Erősek előre, szépek utánuk. Csak egy rosszalló pillantást vetek a Krónikásra a felkonferálását hallva, majd egy újabbat a farkasunkra, amiért túlságosan is közel van June-hoz. Tényleg azt hiszi, hogy nagyobb veszélyt jelentünk rá, mint ő? De hogy ne maradjon ki a szórásból, végül June sem ússza meg a dolgot, amikor azt állítja, hogy semmi rosszat nem tett vele a farkas. Ha mégis így lenne, mégis miért jelzett volna a tetoválásaink közti kapocs? - Persze, June, azért vagy ilyen állapotban, amilyenben. - a hazugságot sem tőle, sem mástól nem kedvelem, és lehet, hogy közvetlenül nem bántotta, így elsőre legalábbis nem látok rajta sem karmolás, sem harapásnyomot, de akár menekülhetett is előle, amikor megsérült. Apropó, a férfi kabátja... mégis mit keres rajta? Na jó, a kedves bundás barátunk tepetát is kap, amikor közli, hogy a mentoráltam ellátásra szorul. - Na ne... valóban? - kérdezek vissza meglepettséget színlelve, mert igaz, nem valószínűleg nem tud róla, milyen pozíciót látok el az őrzők közt, de nagyjából annyira szorulok ilyen téren a segítségére, mint ha Timothy-nak kezdené el magyarázni, hogy melyik az a, és melyik a b betű... Lehet, hogy segítőkész, csak rossz alanyt talált meg vele. - Kitalálom, bele egy pocsolyába, és bukfenc közben a ruhádat is sikerült elhagyni? - vonom fel a szemöldököm, egyelőre még elég sok az ismeretlen az egyenletben, de biztosra veheti a kisasszony, hogy ha nem is most azonnal, de nem fogja megúszni a részletes beszámolót arról, mégis mit műveltek ezek itt ketten? - Mennyi ideig szándékozunk maradni? Magunkkal vigyük az úriembert kihallgatni, vagy más terveid vannak vele? - fordultam a Krónikás felé, csak hogy tudjam, mivel számoljak. Elsősorban, ami az időt illeti, tényleg csak elsősegéllyel lássam el a tanoncunkat, vagy kezdjem el a gyógyítást is, olyan sokáig maradunk? Reagan is velünk jön – úgy is ritkán fordulnak meg hírességek a Protektorátuson – vagy itt akarja megtudni, amire kíváncsi? Letudja 5 perc alatt, aztán majd ráuszítja a többi informátort, vagy nem szabadul ilyen könnyen Mr. Elfman? Eztán csak fél füllel figyelek a fiúkra, de úgy tűnik, sikerült megtalálniuk a közös hangot, így nyugodt szívvel látok hozzá, hogy alaposabban megvizsgáljam June sérüléseit, először csak szemrevételezve, óvatosan megtapogatva őket, majd a Röntgen varázslattal is szemügyre véve a kezét. - Hát... azt hiszem, azt eddig is sejtettük, hogy nem harcos lesz belőled. - állapítottam meg a törött kézcsontjait vizsgálva, majd ha már úgy is a közelben volt az elsősegélydoboz, neki is láttam, hogy – amennyiben megyünk - biztonságosan rögzítsem, amíg vissza nem érünk vele az egyetemre. Vagy a rendelőmbe. Vagy a házamba. Igaz, itt is lehetne, de egyrészt az orvosi táskámat nem cipeltem magammal a túrára, így sem fájdalomcsillapítóm, sem fertőtlenítő szerem nincs. Amennyiben maradunk, úgy rögzítés helyett elkezdtem helyrerakni a csontjait, hogy aztán apránként a gyógyítás varázslattal rögzítsem őket. - Remélem, más programot nem szerveztél magadnak mára. - gondolom, azt eddig is érezte, hogy nem épp rózsás a helyzet a kacsóját illetően, no, most már biztosra elkönyvelheti.
Egy. Már egy rossz pont a hím részéről, pedig még csak most érkeztek. Kíváncsi volt, vajon a szájaláson kívül szerezni fog-e még további negatív elismerést, de ahogy nyitott valószínűnek tartotta, hogy fog. Válaszra sem méltatatta a kilincs használatának lehetőségét, elvégre kettejük közül nem ő az, aki nyalogatni szokta a tökeit, és bolhákat harapdál ki a bundájából. Persze, lehet, hogy az úriember nem él-e bizonyára remek elfoglaltságokkal, de a bundás társa valószínűleg él-hal, az ilyen tevékenységekért. - Örüljön, hogy nem tudja meg – ez már kettő. Cinikus hanglejtése cseppet sem volt ínyére, így a negatív előmenetel táblán húzott egy újabb strigulát. Ha van esze, nem kísérti a sorsot, és teszi, amit mond, különben problémákba fog ütközni. Mouser kisasszony nem hazudtolja meg magát, elvégre mindig, mindenben a jót látja, és természetesen egyáltalán nem naiv. Persze azt a krónikás sem merte volna feltételezni, hogy pofátlan módon még hazudni is képes. Tim egy lesajnáló pillantást vetett a kisasszonyra magyarázkodása után, de mivel Abigail nagyjából azt válaszolta, amit ő is mondhatott volna, így nem méltatta szóra. - Időnk, mint a tenger Molly – válaszolt nyugodtan Abigailnak. - Nem szívesen vinném a protektorátusra, a városháza előtt ilyenkor népes tömeg szokott szédelegni – a szórakozni vágyó tömegek csapatostul járnak-kelnek esténként arrafelé. Tim válaszra sem méltatta a hím kérdését, valamint elégedetlenséggel töltötte el, hogy a fickó annyira ostoba, hogy nem érti az alapvető testbeszédet. Ez így már három. – A sarokba – ismételte meg fejével a mozdulatot türelmesen, amikor látta, hogy a másik nem szándékozik mozdulni. Ámbátor a szája megmozdult, és elkövette, Tim jelenlétében a negyedik hibát, és vele együtt az ötödiket. A negyedik, hogy hazudott, az ötödik, hogy azt hitte jópofa az átlátszó hazugsággal. Mindemellett nem szándékozott a sarokba sétálni, pedig oda fog jutni, csak még nem tud róla. – Ám legyen – ha a tollátok még rajta lenne, és a végtelen türelem birtokában szenvedne, nem emelte volna meg a kezét, nem engedte volna szabadjára az Elemi kapcsot, így viszont nem volt visszatartó erő, és a kikívánkozó varázslat testet öltött. A krónikás felől süvítő szél tört fel kezének gyors intése nyomán. Először a felé nyújtott kezet érte, lévén, hogy az volt a legközelebb, majd a test többi részét. Nem használt volna ekkora erejű szelet egy közönséges emberrel szemben, de a vérfarkasok strapabíró lények, simán kibírja a kétszázötven kilométer perórás állandó szélsebességet egy kajiba falához szögezve. A varázslat ereje egész testében a hímet érte, a levegő Mouser kisasszony és Abigail körül meg sem rezdült. Ha nem tudott semmiben megkapaszkodni, akkor a szél ívesen fordulva a sarokhoz közel álló egyik falnak passzírozta, de ha meg is tudott ragadni valamit, Tim egyszerűen növelte a légsebességet, amíg a hím fel nem adja az ellenállást. Természetesen úgy alakította a szelet, hogy az elnökúr tótágast állva ütődjön a falnak. Amint ez megvolt, csökkentette valamelyest a szélsebességet, annyira, hogy ne legyen kínzó a nyomás, de falra függesztve tartsa őt. A varázslat hatóideje huszonöt perc, így elég idejük lesz kikérdezni a hímet. Timet konkrétan nem érdekelte, ha Mouser esetleg a hím segítségére siet, ha nagyon kapálódzik kap egy Bénítást. Amennyiben az elnökúrnak nem ment el a kedve az igazság eldalolásától, úgy Tim még tovább csökkentette a szél erejét, odáig, hogy már nem volt a falnak szegezve, de közelebb jönni a szél miatt képtelen legyen. Az arcába nem fújt levegőt, elvégre nem akarta, hogy érthetetlen gagyogásra fussa csak tőle, de a testének többi része erős szeles ellenállásba ütközött. - És nem is fogja – rázta a fejét, amennyiben a hím elmondta az igazat. Legalábbis, amit Tim már nem vélt hazugságnak. – Milyen megható. De felmerül a kérdés Mouser kisasszony. Miért ütötte meg az elnökurat? – nézett a lányra kérdő tekintettel. Teljesen mindegy, hogy megkapta-e az igazi nevét, Tim számára egy jó ideig elnök marad. – Talán tett valamit, amit nem kellett volna? Na és a csuklója? Molly, azok a bevágások már rajta voltak reggel? – nem, nem voltak rajta. Hacsak nem otthon mazochistás szexjáték gyanánt lekötözte magát egy műanyag kötegelővel. Leginkább egyébként azokra a sebekre hasonlít, amit mostanában az európai rendőrök használnak bilincs helyett. Műanyag kötegelő, vagy valamilyen erősebb változat. – Halljam – fordult a hím felé. – Mi járatban Fairbanks nyugodt kis városkájában?
//Varázspontok: 56,5. Elemi kapocs: -10 pont (mesterszó) Maradt: 46,5 pont//
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Mikkel foglalkoztál még? – kérdezem meg kíváncsian, de amikor a kezemhez hozzáér és elkezdi kitapogatni, hogy mekkora a kár, akkor ajkaim alsó ajkamba vájnak, mintha így akarnám visszatartani a fájdalmas kiáltásokat, de még így is egy kisebb nyöszörgés azért elhagyja az ajkaimat. A „viccen” amit mesél elnevetem magam, mert eléggé nagy idiótaság, de legalább elterelte kicsit a gondolataimat a fájdalomról is. Amikor viszont az ajtó majdnem vándorútra megy, vagyis helyette csak a kilincs és elém áll úgy, mint aki védene akkor azért meglepődök, de azon még inkább, hogy Hans mögül kilesve kik állnak ott. Az elhívom és a mentorom. Nem hittem volna, hogy ekkora szarban lehetek, hogy egyszer csak megjelennek, de a jelenlétük és a szavaik nem éppen sugallják azt, hogy csak apró dorgálásnak néznék elébe. - Én…én…- kezdenék bele, de inkább a hallgatás mellett döntök és csak lesütöm a szemeimet, hiszen részben igaza van Abigailnek és nem is akarnék vitatkozni vele. Sose voltam az a fajta, meg inkább őszintetípus voltam, de most mégis füllentettem volna a hím miatt. Igazán remek, büszke lehetek magamra. Zavaromban pedig az ép kezemmel kicsit összébb fogtam magamon a kabátot, hiszen most még inkább úgy éreztem, hogy túlzottan alulvagyok öltözve egy ekkora társasághoz. Mintha csak hirtelen ismét 10 éves lennék, akit rajta kaptak volna valami csínytevésen. Csak nagyot nyelek, ahogyan „szócsatáznak” és alig hallhatóan csak Hansnak suttogok valamit. Tényleg nem akarom, hogy valami baja essen, mert nem bír magával. Valahogy nem hiányzott még több ijedtség és veszedelem mára, mint amiben részem volt. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy a szavaim legalább valamennyire hatnak a farkasra. Tovább fürkészem a padlót, míg végül sietve rázom meg a fejemet a mentorom újabb dorgálására. – Inkább egy tavat mondanék, de abba később estem bele… - szavak halkan hagyták el az ajkaimat, hiszen eléggé kínos volt. Egy ismeretlen farkassal vagyok itt, aki igazából az életemre tört egykoron és még az ő felsőjét is viselem minden más posztó helyett. Legalább a vizes fehérnemű nem volt annyira szem előtt, hogy kiszúrják. Azt hiszem az lett volna az a pillanat, amikor azt kértem volna, hogy nyeljen el zavaromban a föld. - Neee! – csak ennyi bukik ki riadtan ajkaim között, amikor Timothy ismét bemutatja, hogy mennyire kedves tud lenni. Nem csinált semmi rosszat se Hans, de még is a falhoz préselte őt. – Muszáj? Nem csinált most semmi rosszat! - Lehet, hogy bölcsebb lett volna hallgatni, de már oly mindegy, meg nem hiszem, hogy sokat rontana a helyzetemen az, hogy még most is védeni akarom őt és aggódom érte… Abigail pedig könnyedén láthatta az aggodalmat a szememben, ahogyan néha a hím felé pillantottam, miközben ő a kezemet vizsgálta és próbáltam nem minden egyes érintésre szinte nyöszörögni, amikor fájó ponthoz ért. – Az magánügy. – mondtam szinte remegő hanggal, mert talán nem ez volt a megfelelő válasz Tim kérdésére, hogy miért is ütöttem meg, de igazából magam sem tudtam. Azért mert elegem volt abból, hogy azt hiszi játszadozhat velem, viszont inkább lesütöttem ismét a pillantásomat és reméltem, hogy nem most fog valamelyikük vallatni, mert biztos vagyok abban, hogy Abienek el kell mesélnem majd mindent. És talán még most is megtenném, ha nem lenne itt Tim. És amilyen szeretettel viselkedett az ismeretlen irányába nem hiszem, hogy sokat dobott volna a dolgon, ha most mondok el mindent. Csak bólintottam a harcos dologra, hiszen legalább addig se rontok a helyzetünkön még inkább. Amikor pedig a csontokat kezdte el helyre tenni, akkor már nem bírtam magamba fojtani és fájdalom teli hanggal kiáltottam fel. - Nem, és tényleg sajnálom. Meggondolom még úgyis lesz megbeszélni valónk... – feleltem alig hallhatóan, hogy csak a sérüléseimet ellátó személy hallja. – Nagyon haragszol? – kérdeztem meg remegő hangon és láthatta a pillantásomból, hogy tényleg nem akartam semmi rosszat se és részben hálás voltam azért, hogy itt van és segít. Talán tényleg vonzom a bajt, amióta betettem ide a lábamat, mármint a városba…
- Sok mindennel. Főleg emberekkel. Grönlandon nem annyira. Ott kevesen éltek. Önéletrajzot csak ne várjon! Ahhoz keveseknek adok hozzáférést. Még van egy jó pillanatunk, Rick hülyesége, aztán jön a felmentő sereg! Anyuka, a nő, aki védelmezően viselkedik, ezerszer érettebb, mint June. Tisztán lát, nem tetszik neki, hogy itt utasítgatom. Nem is ismétlem magam. Egyszer már úgyis elmondtam. A férfitől pedig eléggé tart a fiatal őrző. Meg is értem, hisz nem valami kedves alak. Ha az érzéseibe nézek, egy olyan almát látok, amit beraktam a turmixgépbe és a menet felénél kivették. Valami még maradt belőle, de már nehéz felismerni. Katona. Büszke katona. June bele fog keveredni a meséibe. Már most látom. Felesleges két külön sztorit előadnunk. A fő részleteket kell kiemelni. Azokat, amik engem kimentenek a helyzetből. A vádlott én vagyok, a fiatal őrző csak egy rosszcsont diák, aki majd kap egy körmöst, hogy átugrotta a kolesz kerítését. Amikor egymással beszélgetnek, még mindig hallgatok. A protektorátus a városháza környékén lehet. Majd egyszer elnézek arra. Szeretem az ilyesmit. Be fogok kopogtatni. Amíg ez a Molly nevű gyógyítgatásba kezd, én csak a fejemet csóválom meg. Semmi értelmét nem látom annak, hogy teljesítsem a parancsot. A szavakból sejtem, hogy most jön az erő alkalmazása. Bevetem minden mágikus energiámat, hogy megmaradjak, de hát a farkas se tud ellenállni egy jó tornádónak. Katasztrófavédelmis voltam, pontosan tudom, mi marad egy ilyen után. Küzdök, próbálok lemászni a falról. Idegesítő a nyomás. A farkasom vicsorog az őrzőre. Hamar meggyűlöltem ezt a férfit, két halálnemet képzelek magam elé és egyik jobban passzolna hozzá, mint a másik. Molly békés és gondoskodó, ez meg itt játssza az eszét. Nem szeretem, ha valaki utánoz... ~Jó a játék?~kérdezem Keldront azon a módon, ahogy egy hurrikán centrumában is tudnék kommunikálni. Még mindig cinikus vagyok, nem sokat ért el. June-ra pillantok és egy hosszút pislogok. Ha tudok. A beteg csak maradjon a helyén, hagyja, hogy ellássák. Én túl fogom élni. - Beszélgettünk - válaszolok én, ha már June becsapta a magánszféra ajtaját a társai előtt. - Látja, hasonlóak a reakcióik. Keldronnal is beszélgetünk. Máris fejjel lefelé állok a falon és a vér kezdi elönteni az agyamat. Szabadulnék. Könyörögni viszont nem fogok. Se részletesen elmesélni, amit átéltünk. Pedig milyen izgalmas volt! Régóta az egyik legszebb estém. Csak kicsit szeles... - Utazgatok és épp itt tartok. Tetszik a hely. Hát magának? Biztos neki is. Nagyjából annyira, mint bármelyik város, ahová egy befásult varázstudót kirendelnek a titokzatos protektorátusok. Se egy név, se egy tisztség. Se egy emberi szó. A farkasom úgy utálja, mint amit az erdőben hagy maga után, félig elkaparva. - Megmutatta a bicepszét, felfogtam. Leülhetnék? Túl sok megbánást nem hallhat ki a hangomból. Unottságot igen. Meg feldúltságot. Tudom, hogy idegesítem. Azért mondom. Meg a fejem is fáj. Az Élősködőt pedig nem annyira jó ennyire bosszantani.
Csak egy kurta bólintással adom a kolléga tudtára, hogy értettem, s bár a játékba belemenni lenne kedve, sajnos nem vagyok olyan jó színész, mint ő, és egy szempillantás alatt szagolná kis bundás pajtásunk, hogy hazudok. Lehet, hogy így is, de inkább nem kísértem az ördögöt, elvégre egy csapatban játszunk Timothyval, és nem egymás mellett. Ő csinálja, amihez ért, vagyis kikérdezi a férfit, jómagam is hasonlóan teszek, csak épp June sérüléseit látom el, részben a mágiám segítségével, részben a rendelkezésre álló elsősegélydoboz tartalmával. Inkább ez, mint hogy azt nézzem, Timothy hogyan nyüstöli szerencsétlen farkast, mert bár első pillanatban én magam is leírhatatlanul mérges voltam rá, hogy miatta esett bántódása a tanoncomnak, de ez... talán mégis túlzás. Vagy nem? A krónikásunkat elnézve, ő nem hiszem, hogy úgy gondolja. Csak kapkodom a fejemet June, Timothy és a farkas közt, ahogy repkednek az egymásnak szánt kérdések, válaszok, szemtelenkedések, de egyelőre nem szólok bele, csak a tanoncom kezét szorítom meg bátorítóan, amikor bocsánatot kér. Nem tudom, hogy pontosan mi történt itt, amíg távol voltunk, a ruhátlanság, a víz és a sebek nem sok jót sejtetnek, de a lényeg, hogy életben van, és még csak nem is életveszélyesek a sebei – sőt, mondhatni, talán a riadalom nagyobb. Másrészt, ha meg akarta volna ölni a másik, valószínűleg ezer meg egy lehetősége adódott volna rá, hogy éljen velük. - Igen, jó lenne tisztázni a dolgokat. De nem kell most azonnal, egyelőre az a legfontosabb, hogy pihenj, és meggyógyulj. - válaszoltam csendesen a lánynak, hisz nem akartam megzavarni a fiúk társalgását, persze sejtettem, hogy egy vérfarkassal egy légtérben felesleges az ilyesfajta próbálkozás. Valószínűleg úgy is hallja minden szavunk. - Inkább azt mondanám, aggódtam miattad. - simogatom végig anyáskodó, finom mozdulattal a lány arcán, hogy megnyugtassan, mert bele sem akarok gondolni abba, hogy mi lett volna akkor, ha nagyobb bajra érünk vissza. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha odakint várunk meg. - fordulok végül Tim felé, mert látom June-on, mennyire megviseli a látvány, amit a Króniás tesz a farkassal... másrészt, gondolom, talán a kihallgatás is több sikerrel jár, ha nem vonja el ráadásként két nő a figyelmüket. Előbb indulhatunk haza, előbb szabadulhatunk innen. Így, hacsak más nincs hátra, úgy June-t felsegítve – vagy ha valami száraz ruhát találok, azt felmarkolva grátisz gyanánt – kisétálunk, hogy a faház előtti tisztáson várjunk a két férfira.
|| Ezer meg egy bocsánat, hogy miattam húzódott el ennyire, épp azért, hacsak nincs más, úgy részemről köszöntem a lehetőséget! June-nal együtt most kivonom magam a forgalomból, ha gondoljátok, nyugodtan folytassátok nélkülünk a kihallgatást, sokat úgy se tudnánk hozzátenni Vele is egyeztetve, azért nyilatkozok az ő nevében is
A vérfarkas semmitmondó válaszával nem igazán törődött, elengedte a füle mellett, mert erre egy épkézláb jelentést sem nagyon lehet keríteni. Tim legszívesebben megölelné Mouser kisasszonyt, amiért ilyen szószátyár módon képes lebuktatni azt, akit védeni akar, ugyanakkor fel is pofozná, amiért olyasvalakit akar menteni, aki láthatólag nem volt rá jó hatással az elmúlt órákban. A szem nem riasztott volna, ha ezek ketten csak egy szerelmi légyottot valósítottak volna meg, amit a jelek szerint végül meg is tettek. Vajon most ismerkedett össze vele, vagy már régebben? Akárhogy is, elég gyors volt a tempó Tim ízlésének, de hát a mai fiatalok már csak ilyenek, a vén vérfarkas meg nyilván nem volt képes nemet mondani a farkának. A krónikás fejében az is megfordult, hogy lehet a szeretkezésük volt túlságosan vad, és ha Mouser még szűz, akkor akár ez is riaszthatott. Persze ez nem igazán magyarázza meg a csuklón lévő sebeket, és a többit. Nem, nem. A vérfarkas bűnös és megérdemli, amit kap. A tény, hogy Mouser a megszólalásával Timnek kedvez ugyebár, csak hab volt a tortán. – Most? Ebben a pillanatban? – nézett a tanoncra kérdőn, felhúzott szemöldökkel. – Ezek szerint, amíg ide nem értünk volt némi „rossz” dolog igaz? Remélem felkészült rá, hogy töröljük az emlékeit, amennyiben nem képes a szervezettel együttműködni – utóbbit már csak félvállról intézte Mouser kisasszonynak, mivel jobban érdekelte a falhoz szegezett ebugatta, aki úgy tűnik „nem csinál most semmi rosszat”. – Magánügy? Boldogító a tudat, hogy képtelen a mi oldalunkon állni – közölte szárazan, a tanoncra sem nézve. Abigail nyugtató szavaira Mouser kisasszony rászorul, mert ha beérnek a protektorátusra kénytelen lesz tüzetesen elmesélni mindent, ami itt történt. Ha semmi „rossz” sem történt, akkor kár tagadnia, ha meg igen és hazudik, akkor Tim kénytelen lesz indítványozni a memóriatörlést és a szervezetből való kiléptetést. Igazából nem akart ennyire messzire menni, de irritálta a tanonc csökönyös makacssága, és nyilvánvaló tényferdítése. A játék remek, de Tim arcán egy fikarcnyi izom sem mozdult a telepatikus üzenet hatására. Persze neki tök mindegy, akár egy poharat is lebegtethetne, azt is annyira élvezné, mint a vérfarkas felszegelését a falra. A lényeg, hogy mágiát használhasson. – Na, ez már haladás – bólintott. – Legalább tudjuk, hogy mivel töltötték az idejüket – beszélgettek, hát remek. Ezzel nem sokra megy. - Remek ötlet, ha gondolod meg is indulhattok - Abigail és Mouser kiszlalomoztak a helyiségből, akár el is gyalogolhatnának a kocsiig, de ha kint megvárják úgy is jó. Amúgy sem szándékozott sok időt tölteni a hímmel, mivel látszik rajta, hogy kitartásból jeles, és kevés infót fog tudni belőle kihúzni. - Roppant kellemes a hely – értett egyet közönyösen. – Kicsit hideg a klíma, de ezzel magának nem kell törődnie. Gondolom elég időt töltött itt, hogy belássa, jobb, ha nem marad itt sokáig – ha nem a falka fogja elintézni, akkor az őrzők fogják kicsapni, amennyiben továbbra is problémát okoz nekik. - Ám legyen – egyetlen gondolatára a szélvész lassulni kezdett, és már nem nyomta a vérfarkas a falhoz, de a levegőáramlás még mindig megvolt, csak már céltalanul, lágyan körözött a kalyibában, várva arra, hogy ha szükség van rá, ismét működésbe léphessen. Tim persze egy cseppet sem aggódott. A páncél rajta volt, és ha bármiféle ostobaságot tenne a hím, illúzióval megvakítja és megsüketíti, aztán gond nélkül megöli, ha arra van szükség. Remélte persze, hogy erre nem fog sor kerülni. – A helyzet az, kedves elnök úr – elővette a mobilját a zsebéből, gyorsbillentyűn beindította a fényképezőt rajta, majd felemelte a készüléket -, hogy roppant rajongója vagyok, így kérném, hogy mosolyogjon a vakuba – nyilván nem tette meg, de Tim ettől eltekintve lefényképezte, majd elrakta a mobilját. – Ámbátor nem szeretném, ha a jövőben a tanoncunk körül sündörögne. Úgy látom, hogy együttműködésre ön sem alkalmasabb, mint a lány, de azért még egyszer megkérdem, hiszen már nem fejjel lefelé lóg, és így hátha közlékenyebb. Miért jött a városba? És ha lehet, kíméljen meg a hülye humorától, mert amint látja, nem vagyok vevő rá – korábban, már közölte a nevét és a vérvonalát, meg, hogy hány éves, de ezek akár kamuadatok is lehetnek. A név bizonyára, mert az minden vérfarkasnak álnév, de a többi igaz lehet. Akárhogy is, a fényképpel és névvel együtt szétküldik az anyagát a többi protektorátusba, aztán várják, hogy valaki felismerje és megerősítse azt, amit az elnök úr elmondott.
A lány olyan kis naiv, hogy mikor védeni próbál engem, csak árt. Nem tud hazudni. Ellenben én remekül csinálom. Ha akarom. Ez a férfi rutinos, átlát rajta. Jó emberismerő. És nagyon bosszant, hogy fejreállít, megkínoz, széllel fúvat. És még June-t is szivatja. Nekem aztán nem kell, hogy töröljék a memóriáját! Elfelejtene engem? Hát arra alapul minden, amit az elmúlt hónapokban tettünk mi ketten. A szőke anyatigris más típus, csendesebb, finomabb és aggódóbb. Hallom. Elviszi a lányt. A szemeimmel kísérem. Fejben már nem üzenek neki, de a tekintetemből kiolvashatja, hogy nélküle nem ugyanolyan itt. Érte szeltem át a világot, érte hadakozom most is. Játéknak se rossz, de ez több annál. Az őrző pasas nagyon nagy mellényt hord. Szívesen leszaggatnám róla és a nyaka köré tekerném, de az csak rontana a helyzetem. Teljesen nem őrültem meg. Egy kicsit összeszorul a gyomrom, ahogy arra gondolok, miket fog mesélni a fiatal őrző és hogy mit kap azokért. Meg hogy nekem mit szánnak ilyen "kedves" emberek, mint az ajtót berúgó, kilincset nem ismerő fickó. Bemutatkozás nincs. Figyelem a két lányt. A szőke is tetszetős, de idősebb és tapasztaltabb. Mi lenne velem? Ilyen hamar leragadnék egynél? Neeem, ennél megfontoltabb vagyok. A lehetőségekkel fogok élni. ~Akkor nem vagyok egyedül ezzel.~ Az őshazámhoz is hasonlít. Hűvös, vizes és távoli. ~Nem vagyok itt olyan régóta.~ El akar küldeni, mert bántottam June-t. Ahhoz neki is lesz egy két szava. Megtanultam, hogy ha az áldozat véd meg, az mindig sokkal többet ér. Ezért nem erősködöm nagyon. A falkákkal mindig meg tudtam állapodni valahogyan és az őrzőkkel is. Utálni szoktak, de a szabályokat végül csak betartom, vagy ha nem, akkor is adok eleget, hogy elnézzék. Amikor a nyomás egyre enyhül, már készülök a földet érésre. Most kezdek belegondolni, hogy mekkora élmény lett volna a légierőnél szolgálni. Egyedül odafent. Nem, az nem tetszett volna. Az Élősködő elunta volna magát. Lassan fejre esnék, de inkább átgördülök a vállamon és törökülésbe érkezve úgy maradok. Jó nekem itt a padlón. Kajtatóan nézem a kínzómestert, ahogy babrál a telefonnal. Villantok egy vigyort. Egy kis hülyeség belefér. Ezt az arcomat nem sokan ismerik. Még a nyelvemet is kinyújtom. Az legalább szívből jön. Az őrzőnek nagyon bejött a Reagan-sztori. Elnök úr! Meg tudnám szokni. - Tényleg utazgatok és most épp itt tartok. New Yorkból indultam. Hans Elfman hadnagyként szereltem le a katasztrófavédelemtől. Lehet ellenőrizni. Szeretek utazni, jártam sokfelé mostanában. San Francisco, Washington, Portland. Még Ottawa-ban is voltam! Egész más így, mint földrengéseket, árvizeket, összeomlott épületeket üldözni államokszerte. Kanadába nem is lett volna muszáj átjönnöm. Minden igaz amúgy, ezeken a helyeken tényleg jártam az elmúlt időszakban és talán emlékeznek is rám. Talán nem. Túl sok bajt nem okoztam. - Én már kellően kitárulkoztam. Ha kell, adok húst, vért. Csontot is. De magát hogy hívják? Szeretem tudni, kivel is beszélek. Magas beosztású lehet. Az én egóm is nagy. Épp ez a probléma. Azok harcolnak, nem is a testek. Már azon gondolkozom, mit találjak ki, hogy ez a pasas eltűnjön a föld színéről. Vagy a becsületes őrzők közül. Még meglelhetem a módját. Az ajtó felé nézegetek. Szeretném tudni, mi van June-nal. Ha nem mentek túl messze, érzem őt. A másiknak az energiáit nem, csak a szagát. És a hangját hallom. Nem jó itt nekem. De tudom, hogy időre lesz szükség és távollétre. Semmit nem szabad elkapkodni. Ha June-ért meg kell küzdenem, hát kard ki, kard! Végigjátszom. Nem kell elsőre. Túl egyszerű lenne. Más nőkkel megtettem, vele nem ezt akarom. A csókja viszont addig is velem van. Csodálatos volt, nosztalgikus és új utakra terelő. Sóhajtok egyet és visszanézek a hidegvérű őrzőre. - Régóta űzi az ipart, ugye? Hogy bírja? - kérdezem totál semleges hangon.
A telepatikus válaszra fintorogva elhúzta a száját, mintha keserű pirulát akarnának lenyeltetni vele. – Én másképp látom – válaszolt közönyösen. Éppen elég ideje volt itt, hogy eltűnhessen a városból. Egyébként sem túl jó belépő, hogy egy őrző tanonccal enyeleg, vagy bármit is csinált itt vele. Ha csak erről lenne szó Tim még meg is értené, elvégre a vérfarkasoknál a vágy halmozottan előjön, Mouser kisasszony meg naiv kisegér, aki bedől az első kedves szónak. Bár lehetséges, hogy más a fétise. A sebek a karján, a lábán, nem éppen arra utalnak, hogy a kedveskedés jön be neki, ettől eltekintve persze naiv, ez a megnyilvánulásaiból meglátszik. Úgy hiszi, hogy ami itt történt, ami beriasztotta a védelmezőkapcsot közte és Abigail között csak rá és erre a hímre tartozik. Súlyos tévedés. Természetesen nem tetszett neki a nyelvöltős mimika, de magasról tett rá. Az arca így is látható, és szétküldve a képet a protektorátusoknak, hamar ki fog derülni, hogy igazat mondott-e a nevével kapcsolatban. - Értem – bólintott fapofával, bár elégedett volt, hogy dalol a madárka, mert minél többet beszél magáról, és minél több az elhangzott információban a hazugság, annál több indok lesz a végleges kitiltására. A tény persze, hogy nem látta rajta a hazugság jeleit kissé rontott az összképen, de a krónikás bízott benne, hogy csak baromi jól tud hazudni az elnök úr. Ahogy jó államfőkhöz ez már csak illeni szokott. - Sajnálom, de – francokat sajnálta - nem áll szándékomban személyes jellegű információkat kiadni, és épp elég baj, hogy a tanoncunk nem így járt el. Tudja, amikor egyet közülünk megtámadnak, mindenkit megtámadnak, mivel az őrzők szervezete hasonlít egy falkához. Beláthatja - már persze, ha akarja -, hogy az ilyen eseteket nem hagyhatjuk szó nélkül, különben a kóborok semmibe vennék a szervezetünket. Vegye, ha akarja erődemonstrációnak, vagy farok méregetésnek, nekem nem számít, ami viszont számít, az a pofátlan kóborok megregulázása. És ön elnök úr, beléptemtől kezdve pofátlanul viselkedett a jelenlétünkben. Ha így viselkedett Mouser kisasszonnyal is, és én biztosra veszem, hogy egy naiv kislánnyal még inkább kiütközött a mentalitása, úgy érzem nem sok közös baráti estét fogunk együtt eltölteni. Ez persze majd a kisasszony részletes beszámolójából kiderül. Addig is, a felajánlását elfogadom. Két ujjat kérek – nézett közönyösen a földön ücsörgő hímre. – Gondolom ez nem okoz problémát – kérdőn felhúzta a szemöldökét. Hogy kisujj, vagy nagyujj, vagy láb vagy kéz, Timnek nem számított. Legyen benne vér, hús, bőr. Ennyi a lényeg. – Mielőtt azonban megtenné, előre szólok, ha hajlandó erre, az őrzők szervezete megtűrtként fogja számon tartani, tegyük fel jóindulatunk jeléül. Ami persze kevéssé fog számítani, mivel a falka nem tűri a kóborokat a városban, maximum itt kint a periférián. Na már most, az esszenciája nem arra kell, hogy kísérleteket folytassunk, vagy egyéb maga számára semleges dologra használjuk fel. Mindössze azért kell, ha maga netalántán Mouser kisasszony körül óhajtana legyeskedni, akkor el tudjuk végezni a rituálét, aminek hatására önök ketten – Piroska és a Farkas – képtelenek legyenek egy helyen tartózkodni. Nem tudom hatottak-e már magára ilyen varázslattal, de roppant kellemetlen. Mouser kisasszony puszta nevének az említése is hányingerszerű utálatot fog magában kiváltani, és ugyanígy fog érezni. a tanoncunk is. Nem fognak tudni egymás közelébe kerülni – egy pillanatra elhallgatott, majd tovább folytatta. – Az esszenciaadás és az őrzők szervezetének való behódolás az egyik út. Ezt tartjuk szerencsésebbnek. A másik, hogy innentől kezdve feketelistán szerepel nálunk, ami annyit tesz, hogyha meglátjuk Fairbanks közelében, akkor kérdés nélkül ártalmatlanná tehetjük. Kinyiffantás, esetleg emléktöréses farkasmegvonás, pincébezárásos ezüsttortúra egy éven át. Számtalan eszközzel élhetünk a magafajta ellen, amennyiben nem működik együtt. A legjobb megoldás persze, ami a leginkább remek lenne, ha visszamenne oda, ahonnét jött – boldogítsa a régi területén az őrzőket. Tim végre abbahagyta a szócséplést, és várta, hogy melyik utat választja a tisztelt elnök úr. - Kitűnően – bólintott és egy szenvtelen mosolyt villantott. Végzett a hímmel, elmondta, amit el akart mondani, és hamarosan elvállnak útjaik, remélhetőleg örökre.
Meddig élhet így egy őrző? Biztosan megvannak a technikáik, praktikáik, de ha a lélek már ennyire unott, az elég bajos. Nem a sajnálat miatt gondolkozom. Tervezek. Gyenge pontot keresek, hogy majd egyszer megtaláljam. A fotóhoz hozzájárulok, a véleményemet is kinyilvánítom egy kicsit. Enyém az utolsó nyelvöltés. Sejtem, mit akar a pasas. Hajrá, tegye csak. Sokfelé ismernek, de bizonyíték kevés akad. Nekem is lesz egy-két szavam ahhoz, ha ennek ellenére kapok. - Szóval találkoztam három őrzővel és a legerősebb nem mert bemutatkozni. Ellenben elárulta a társa nevét. Nyilván az igazit. June-t fikázza. Ügyes. Kezd érdekelni, hogy van-e, aki számít ennek az embernek. Azt szívesen megismerném... - Színtiszta. Nem ehetek magával? Ez komoly? Nagyon szomorú vagyok... Még a szám szélét is lebiggyesztem. A hivatalos szövegből annyi azért kiderül, hogy a tanoncok testi épsége fontos neki. A lelki épségüknek meg csak árt, ha vele vannak. Ez már valami. A finom fogás egyezményes jelét mutatom hüvelykkel és mutatóujjal. - Egymás közt vagyunk, szóval... Szóval senkit sem érzékelek, ebbe nem köthet bele. A függöny pedig be van húzva. De még tovább beszél, mikor már cselekedtem volna. Leeresztem a kezemet. Ezt még meghallgatom. - Kedves elképzelések June-nal szemben. June-t vajon megkérdezi? Neeem. Kész tények elé fogja állítani, hogy seggre üljön. Erre koncentrálok. Én sose szolgáltam rá, hogy ilyet tegyenek velem. Őrzővel már voltam ágyban, de nem lett belőle baj. Igaz, nem is tojáshéjas fenekű tanonc volt. Az Élősködő nagyon dühös, hogy elszakítanák attól, akit ő is megkedvelt. Elmélet, legrosszabb forgatókönyv, amit egy egyszerű harapással meg tudok akadályozni, de akkor is. Ez az ember képes rá. - Jobbnál jobb lehetőségek! - bólogatok elismerően. Tovább nem akarok vacakolni. Beszélgetni sem. Menjen mindenki az útjára. Elegem van a faarcú trotliból. Átalakítom a fejemet, a szigorú nézésű farkas nem időzik, hanem rögtön harap. A negyedik és az ötödik ujjamat, a jobb kezemről. Nagy áldozat. Bő nyállal. Fáj, hogy ne fájna, de a cél előttem lebeg, ezért vállaltam be. Nem remegek, nem mutatom jelét a kínnak. Visszaalakulok, másik tenyerembe köpöm a véres darabokat és előrenyújtom. A kezemet pedig magamhoz szorítom. Ebből erdőlakás lesz, ott fogok gyógyulgatni. Vadhúson élve. - Jó étvágyat a vacsorához! Amit sajnos nélkülem kell eltöltenie. Az erdőben leszek, ha keresnének...
- Ez csak természetes – hangja magától értetődően csengett a falak között. Nem sértődött meg, nem vette a fáradságot, hogy az egóján ejtett szándékos sebet betapassza. Molly amúgy sem az igazi neve volt, és valahogy sejtette, hogy ezzel az elnök úr is tisztában van, épp csak szeretné a férfias bátorságra, vagy egyéb szentimentális baromságra rávilágítva kihúzni belőle a nevét. Timet az ilyesmivel már régen nem lehet kizökkenteni. Talán jobb is, ha gyávának tartja, így legalább alábecsülheti. - Gondolom mennyire… - szűrte mondandója közepébe, mialatt újabb fekete ponttal jutalmazta a hímet. Ha továbbra is ilyen fennkölt nagyképűséggel sziporkázik, lehet megváltoztatja a véleményét is itt helyben kinyírja. Áh nem, arra még nem szolgált rá. Idővel persze fog. Főleg, ha Mouser kisasszonynak a jövőben baja esne, Timnek lenne egyből gyanúsítottja, nem mintha örülne egy ilyen eshetőségnek, de ha mégis bekövetkezik, Mouser csak magának kereste a bajt, a vérfarkast meg likvidálni lehet. - Az őrzők nem a kedvességük miatt maradtak fenn a vérfarkasok pusztító természete mellett – csak, hogy képben legyen: a rideg északon a szervezet tagjai is ridegek. Legalábbis annak kellene lenniük, de sajnos… mindegy. Erről nem a krónikás tehet. - Örülök, hogy elnyerték a javaslataim az elnök úr tetszését – tényleg örült, bár jobbára annak, hogy felfogta és nem kell újra megismételni a lehetőségeket. Nem egy ostoba paraszttal van dolga, aki csak intelligenciájának hiányát akarja szarkazmussal kompenzálni, hanem valóban van ész a csúcsagy koponyájában. Kérdés, hogy elegendővel rendelkezik-e ahhoz, hogy belássa nem érdemes Mousert a jövőben kerülgetnie. Jól döntött, persze nem a legjobb megoldást választotta, de mindenképpen elnyerte valamennyire Tim jóindulatát. Hajlandó együttműködi, ami dicséretes, de a szája még mindig jár, bár már véres nyállal fröcsögve. Nem közeledett a vérfarkashoz, nem nyúlt a hím keze felé, a két ujj mégis hirtelen energiával szakadt ki a vérfarkas keze közül, hogy aztán egyenletes tempóban lebegve a krónikás felé repüljenek. Mialatt megtették a rövid távot, Tim belső zsebéből egy üres papír cetlivel felcímkézett zacskót vett ki, szétnyitotta a száját és a vértől csöpögő, lebegő ujjakat belehelyezte. – Reménykedjen benne, hogy nem fogjuk keresni – szólt a hímhez, aztán az ajtó felé fordult, majd még egy pillanatra visszanézet. – A maga helyében nem mozdulnék onnan úgy nagyjából tíz percig – közölte könnyed stílusban, majd az eddig lazán kavargó, ártalmatlan szél vad örvénylésbe kezdett a hím körül. A haja szála sem görbült meg, de ha véletlen tenne egy lépést előre, akkor az orkánerejű szélvész beszippantva megpörgetné, hogy aztán egyszer csak csattanva nekihajítsa a falnak, esélyesen néhány csontját eltörve, vagy akár még a nyakát is szegve. A dübörgés fülsüketítő lett, és a szélvész útjában lévő kisebb és nagyobb tárgyak pörögve indultak végtelen körökre, míg nem kivágódva darabokra nem törtek. A krónikás arra ügyelt, hogy a szél mindent csak kifelé hajítson, a mag felé - ahol az elnök úr pihent - semmi sem repülhetett. Elvégre a vérfarkas elnyerte Tim jóindulatát.
Odakint biccentett Abigailnek, majd egy szúrós pillantással jutalmazta Mouser kisasszonyt, aztán a messzeségben leparkolt kocsijuk felé nézett. – Ha úgy véled Molly, mehetünk – nézett rá kérdőn, de Mouserhez nem szólt semmit. A protektorátuson, a kényelmes melegben bőven lesz ideje a madárkának csicseregni.
//Varázsponton: 46,5. Szellemkéz – 10 pont: Maradt 36.5 pont //
//Köszöntem a lehetőséget és a játékot Ha esetleg még kellek, akkor írok, viszont úgy gondolom ez lehet a záróm. //
Hogy belül mi zajlik, azt próbálom kifigyelni, de a fickónak van önuralma. Megfontolt egy patkány. Csak vigyorgok a képébe. Nem tudott megfélemlíteni, az érzéseimben a harag dúl a bosszúvággyal és June hiányával, amire számíthatok egy ideig. Nem azért jöttem, hogy egy ilyen karót nyelt keresztbe tegyen nekem. De az élet az új izgalmaktól, az új félelmektől szép... - Hát ha a kedvesség tiltólistán van, akkor ismerem pár selejtes kollégáját... Én tényleg nem jófejséget szoktam belőlük kiváltani, de azért sok őrzőt láttam, akit nem savanyított meg a feladat. Ez az ember itt egy roncs. Azokat pedig nem sajnálom, hanem megvetem. Még rúgok bele egyet-kettőt a gúnyolódással, de áll az alku. Két nyálas ujj, tessék. Legyen boldog vele. Távoltartó főzet, nagyon aljas... A varázslat ereje megérint, a Névtelen ismét demonstrálta, milyen erőember. Úgy rakja el a darabjaimat, mint én a bizonyítékot rendőrkoromban. - Pedig nagyon örülnék! Főleg magának... A tűzzel játszom, amitől óvakodni szoktam. Az utolsó szó egyszerűen nem lehet másé. Tíz perc? A szelet kezdem figyelni. Megint feltámadt. Durva vidék ez. Tornádó van a házban. Ügyes trükk, sajnos el kell ismernem... - Lássák el June-t! - kiabálok ki. Eszem ágában sincs átrohanni a viharon. Feldúlja a szobát. Úgy van beállítva, hogy nekem ne ártson, amíg hozzá nem nyúlok. Remélem. Mi mindent láthatott már ez az isten háta mögötti ház? Nem hallom a lépéseket és a kavargó légörvénytől nem is látom, mikor tűnik el az őrző. Az energiáit elrejtette, szóval teljes mértékben leplezett. Nem dumálok, csendben várom ki azt a tíz percet. Ledobom a gönceimet, hogy amint elállt a szél, farkas formámban vehessem őket a számba. Futás lesz az erdő felé, sántikálva, három mancson. Össze kell szednem magam.
Kezdőlap
Vele is egyeztetve, azért nyilatkozok az ő nevében is 
