Oké.. aláírom. Most otthon sincs az a rekkenő hőség, de az, hogy mínuszok röpködnek??? Lehet, hogy inkább Óceániába kellett volna mennem… Szemeim meredten bámulták a ledes kijelzőn az odakint tomboló aktuális időjárási értékeket. Vállalkozó szellemű vagyok, de ha eddig utaztam, mindig meleg.. napsütötte helyeket választottam. A nyavalygásomra most az is rájátszik, hogy marhára lefárasztott az utazás. Két nehéz bőröndöt húzok magam után épp, keresztül a reptér előterén. Igen, jól látod.. én vagyok azaz irha kabátos, morcos arcot vágó nő barna western csizmában, aki kissé tanácstalanul nézelődik. Itt nincsenek taxis kis táblát lengető sofőrök, akik felveszik az utasokat egy fuvarra, és még a csomagjukat is viszik? Nem, nem vagyok elkényeztetett fruska, Isten őrizz… de Los Angeles lüktető ritmusához szoktam, és ott igenis ölik egymást a taxisok az utasokért.. Szóval.. átsétálok az aulán, és kilépek az épület elé. Az arcomba vágó jeges szél egyből a hátamra utasítja barna tincseimet. Kiráz a hideg. Be kell szereznem sürgősen egy sapit. Tudjátok azt a fajtát, ami a füleimet is védi. Utálom, ha fáznak a füleim. - Hé! Taxi! – Sokszor felvetült már bennem, amikor taxi után kiáltok, hogy olyan, mintha az autót akarnám leszólítani… de mégse kiálthatom azt a kocsi után, hogy hé öreg, állj meg! A taxis valami favágó inges, szakállas fazon. Csak egy pufi, kopott mellényt visel. Én bezzeg mindjárt fagyhalált halok a kabátomban. A pasas bedobja a két bőröndöm hátra, én meg beülök a hátsó ülésre. Barátságos meleg… némi szövetbe ivódott bagószag fogad odabent. Bediktálom a címet, aztán bekötöm az övem. Nem az a beszélgetős típus, de ezt most nem is annyira bánom. Fáradt vagyok, és nincs kedvem olyan kérdésekre válaszolni, hogy honnan jöttem, meddig maradok, mivel foglalkozom, és hasonlók. Sok taxis azt hiszi, hogy az utasaival beszélgetni kell.. pedig sokszor jobb a csend. Halántékomat a hűs üvegnek döntöm, nézem a mellettünk elsuhanó autókat, a járdán sétáló embereket.. az üzletek kirakatait. Aztán kiérünk a városból, s az erdő egyre közelebb kerül hozzánk… A főútról letérve ötven méter után pillantom meg a házat. Hónapok óta terveztem már a költözést, mindent elrendeztem, mielőtt elindultam. Látatlanban sose vettem még házat, remélem nem vert át az ügynökség, és tényleg azt kapom, amit a képeken láttam. Első ránézésre nagyon tetszik. Nincs túl messze a várostól, nincs túl mélyen az erdőben, mégis nyugis a hely. A rönkházak mindig nagyon tetszettek, nem is volt kérdés, hogy ezt válasszam, amikor megláttam a neten a képeket róla. Társasági lény vagyok, de ha otthon vagyok, szeretem a nyugit. Egyedül is nagyon jól feltalálom magam, nem kell engem félteni.. a villanykörte kicserélése se fog gondot okozni. A taxi leáll a ház előtt, a sofőr kiveszi a csomagjaim, én rendezem a fuvart, aztán a zsebemből előhúzom a kulcsot, amit levélben küldtek meg nekem. - Na jó. Remélem van meleg víz… ölni tudnék egy kiadós zuhanyért! – Felcipelem a bőröndöket az ajtóhoz, és bedugom a kulcsot a zárba. Nyitja. Az ajtót belököm, beteszem a fal mellé a bőröndöket.. lerúgom a csizmáimat, és beljebb sétálok a nappaliba. Azt hiszem tetszik, amit látok..
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Nemsokára kiérünk a város szélére. A környező erdő fekete foltként terül el körülöttünk, mint egy hatalmas áthatolhatatlan fal. Egyszerre borzasztó, és szemet gyönyörködtető látvány. Van valami megkapó az erdő csöndjében.. olyan mélységek, melyből úgy érzi az ember ha kellő ideig fülel, hogy bármelyik pillanatban előugorhat valami rémség. Az én ablakomba múltkor csak egy mókus ugrott, de az árnyéka olyan volt a holdfényben a padlómon, hogy majd beszartam tőle, mikor észrevettem. Akkor határoztam el, hogy kell nekem egy férfi a háznál, mégis csak biztonságérzetet ad. A taxi ráhajtott a mellékútra, ahonnan nyílt az én kis utcám is. Csak papíron utca, mert az egyetlen ház fél mérföldes körzetben a környéken, az enyém. Mikor a fényszórók megvilágítják a házamat, lepillantok Connorra. - Megérkeztünk. – Ha elaludt, akkor kicsit megrázom a vállát, hogy felébredjen. Ha felébredt, vagy el se aludt, akkor megpróbálom ülő helyzetbe feltolni magam mellé. A taxi megáll a rönkház előtt, előre adom neki a fuvardíjat, majd ha tudom, Connort az ajtónak támasztom a vállával, nehogy megint az ülésre dőljön. Gyorsan kiszállok, a kocsit megkerülöm, aztán óvatosan kinyitom az ajtaját, és a vállát megfogva támasztom ki, amíg az ajtót teljesen kitárom. - Gyere, kiszállás… itt a végállomás… - Beszélek hozzá, a felkarjára fogva húzom magam felé, hogy nyomatékosítsam, most bizony meg kell mozdulnia. A mozgásra a kinti érzékelős lámpa felkapcsol, éles fénnyel szórva be a környéket. A szél enyhén már feltámadt, a ház körüli fákra és bokrokra felszerelt medveriasztó csengőim halkan csilingelnek. Ha Connort sikerült talpra állítanom, vagy legalább a taxiból kijuttatnom, az ajtót be is csukom mögötte, és a taxis azonnal el is húzza a csíkot, mielőtt még meggondolhatnám magam, és visszavitetném a kis alkeszt a városba. - Három lépcsőfok… figyelj oda, mert orra esel.. – Magyarázok, a verandán fellépve. Kinyitom az ajtót, felkapcsolom a villanyt, és megvárom, hogy Connor betessékelje magát. Az előterembe érkezve nem láthat semmi különöset… főleg, hogy az orra hegyét is valószínűleg duplázva látja. Egyébként a bútorok mind természetesek, fából faragottak, nem holmi fóliázott préselt fűrészlap tákolmányok. A cipőjét levetetném vele, mert nem járkálok a házban kinti cipővel, de garantáltan betörné a homlokát, ha azt kérném vegye le a cipőjét. Az egyensúlyérzéke sincs most a toppon. Én meg levenni nem fogom a cipőjét. Nem vagyok az anyukája. Hál’ Isten! Én gyorsan kibújok a kabátomból, feldobom a fogasra, ahogy a sálamat, a sapkát és a kesztyűket is leveszem. Lerángatom a csizmáimat, és belebújok az itthoni papucsomba. - Elalhatsz a nappaliban… de ezt azért le kéne venni… így kényelmetlen lesz.. – Fordulok felé, a kabátjára bökve.
Fogalmam sincs, miről beszél. Mióta tud Paloma kínaiul? Mert nekem tökre kínai ez a Bá-izé, meg reinkvizíció, amiről hadovál, de ahelyett, hogy ezt nyíltan közölném vele, inkább hallgatok, és elnyűtten vigyorgok rá, de ez nem tart túl sokáig, mert szarul vagyok. Meg amúgy is, tapiz... Hmm, az csak a zseblámpám különben, aggodalomra semmi ok sincsen. Ja, hogy a címem kell? Hát az nem fog menni, mert olyan itt nincs. Erre a gondolatra fel is nevetek, bár inkább tűnhet herélt menyétnyekergésnek, mint rendes kacajnak. - Nincs. Ciki... Mondom én, hogy dobjon ki valahol két fa között! Milyen kár, hogy nem farkas, akkor pontosan tudná, hogy a világon semmi bajom nem lenne tőle, de persze nem vagyok abban az állapotban, hogy elkezdjek neki ilyen komplikált dolgokat magyarázni. - Jóóóó... Igazából fel se fogom, hogy mit magyaráz és hogy tényleg magához visz haza. Az egész csak akkor válik világossá, amikor egy tökre idegen helyen szed ki a taxiból. Hogy út közben mit mondott, azt már valószínűleg sosem fogom megtudni, mert kellően sokáig mentünk ahhoz, hogy kidőljek, és azt se tudjam, hol vagyok.
[Paloma háza]
- Viszlát! És jó egésséget! Szólok még vissza a sofőrnek, makacsul behajolva az ajtón, bár Paloma elég hamar megrángat ahhoz, hogy elhúzzon onnan és becsapja helyettem a kocsi oldalát. A hatalmas fényekre ijedten tántorodok hátra, és kikerekedett szemekkel bámulok bele a reflektorfénybe. - Haló! Jézus? Jézus, hol vagy? Meghaltunk, Paloma? Biztosra veszem, hogy a Mennyben nem kell olyan dolgokkal foglalkozni, mint a lépcsők, mert hát ha meghaltunk, akkor legyen már minden Hawaii, és ne kelljen lépcsőzni, szóval ahogy a lépcsőn majdnem orrabukok, realizálódik bennem, hogy ez még nem a Mennyország, legfeljebb a Pokol. Paloma meg biztos nem oda kerülne, velem ellentétben, úgyhogy élünk. Mielőtt bemennénk, még azért körbeleskelődök. Hallok valami csilingelést is (lehet, hogy emiatt is hittem, hogy az angyalok közt vagyunk, akik beszéd helyett száncsengőt pukiznak), de nem riaszt meg tulságosan. A környék totál zord, de semmivel sem rosszabb, mint Colin után a fürdőszoba állapota. Ahogy belépünk a házba, az ismeretlen szagok miatt bukfencezik egyet a gyomrom, de szerencsére kellően üres ahhoz, hogy múló szeszély legyen az újabb kör rókázás. A parancsra lerángatom a kabátot magamról, és botorkálva a kanapé felé indulok meg. Út közben azt hiszem, hogy sikerül felrúgnom valamit, nem tudom, mi lehet, de valamit tuti levertem, mert rohadtul fáj tőle a lábam. - Baba kecó, te építetted? - nem tudom, hogy mégis miért feltételezem, hogy Paloma építette a házat, de annyi baj legyen. A kanapéra zuhanva hanyagul lerugdosom a cipőket is magamról, és csak egy röpke pillanatra jut eszembe, hogy ezért holnap baromira fog égni a pofám. - Ha nagy leszek, meghálálom. Becsszó.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Elveszem tőle a kabátot, és feldobom a fogasra az enyém mellé. Az ajtóhoz fordulok, hogy bezárjam magunk után, majd aktiválom a riasztót is. Mire visszafordulok Connorhoz, látom, hogy már az előtérből kanyarodik be a nappali irányába. Az ajtó mellett hagytam a kiskosarat a felhasogatott tűzifával, hogy majd ha este hazaértem, akkor bevigyem a nappaliba. Látom, hogy Connor épp keresztülesni készül rajta, de már túl későn ér el hozzá a figyelmeztetésem ahhoz, hogy ebben az állapotban ki tudja kerülni. - Vigyázz a… kosárral. – Felszisszenek, pont telibe kapta a lábszárát az egyik kilógó hasáb éle. Ez fájhatott! A kosár az oldalára bukfencezik, és a hasábok kiesnek a kőre. - Vettem. – Válaszolok lemondó sóhajjal, és a kosarat felállítva visszapakolom a hasábokat, aztán felemelve beviszem a nappaliba, és teszem le a kandalló mellé. A cipők koppanására magam mögé pillantok, és nézek végig a bőrkanapén kiterülő srácon. Elég szürke az arca.. benne van a pakliban, hogy még hányni fog, mielőtt kijózanodik. - Nem kell meghálálnod. Csak ne hányd le a szőnyegem, és ne törj össze semmit. – Felelem, miközben átsétálok a konyhába, és kerítek a szekrényből egy jókora műanyag tálat. Kiveszek egy poharat a szekrényből, kiengedem a csapot, jó hideg vízzel teleengedve, aztán a fiókból kihúzom az aszpirint is, és letépek belőle kettő buborékot. A gyógyszert zsebre vágom, a vizet és a tálat felfogom, így lépek vissza a nappaliba. A dohányzó asztalra teszem a vizet, meg a gyógyszert, a tálat pedig a kanapé mellé, nagyjából úgy, hogy ha Connor éjszaka vagy reggel arra ébredne, hogy hánynia kell, kihajolva az edényt.. és ne a szőnyeget rókázza telibe. - Letettem neked egy tálat ide. Ha hánynod kell, ezt használd. Az asztalon van egy pohár víz, és reggelre aszpirin. Vedd be, ha felkeltél. – Nem tudom, hogy emlékezni fog-e erre, ha nem.. nem. Az egyik fotelből kiveszek egy vastag, összehajtott pokrócot, majd szétnyitom, és Connorhoz sétálok vele. Szokták azt mondani, hogy a megszokás nagy úr.. de eddig a saját bőrömön nem tapasztaltam, hogy mennyire. Egy kicsit már én is el vagyok fáradva, így mikor Connor mellett megállok, a pokróccal automatikusan úgy takarom le, ahogy a patológián szoktam a halottakat. Furcsa valami, de késleltetett reakcióidővel jövök csak rá, hogy mi. - Hopsz, bocs… - Na ezen már nekem is röhögnöm kell. A pokrócot lehúzom a fejéről, aztán a cipőit felkapom, és kiviszem az előtérbe. - Fent vagyok, ha valami van, kiabálj fel. Aludd ki magad.. – Azt nem mondom, hogy jöjjön fel.. mert inkább ne! Felsétálok a lépcsőn a felső szintre, a lenti világítást kinyomom, és bebotorkálok a szobámba. Belököm magam mögött az ajtót, majd kiterülök az ágyamon, fáradtan gyűrve meg arcomat. Néhány percig némán fülelek, és ha nem hallok zajt odalentről, akkor elmegyek zuhanyozni, aztán belebújok a hálóingembe, és végignyúlok az ágyamon, orrig felhúzva magamon a takaróm..
Paloma szavai távoli zörejként jutnak el a tudatomig, semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy csend legyen és nyugi és béke, és akkor talán a farkasom is lefekszik pihenni egy kicsit, ha már ennyire nem tett neki jót az alkohol. Minden hozzám intézett szavára hümmögök egyet, a végére meg már keserves nyögések lesznek az egészből. Amikor rám teríti a pokrócot, igazából tökre értékelem, mert legalább sötét lett, nem bántanak a fények és el se jut igazán a tudatomig, hogy valójában úgy takart le, mint egy döglött patkányt, de igazság szerint úgy is érzem magam. Mint egy döglött patkány. Ha kell valami, kiabáljak. Rendben. Újabb morgós-nyögéssel jelzem, hogy vettem, és amikor a léptei elhalnak, gyakorlatilag azonnal álomba merülök. Mindenféle hülyeségeket álmodok, amiben van motor, meg szivárvány és Paloma sebészkéssel a kezében, a másikban pedig vattacukor.
[hajnali öt körül]
Azt tudom, hogy amikor berúgok, elég szarul alszom, nem is tudok sokáig fetrengeni, és bármennyire próbálom magam visszaerőszakolni az álmok mezejére, visszaüt, és kitoloncol - mondván semmi keresnivalóm nincs ott, dögöljek meg máshol. És ez a máshol konkrétan a kanapé mellett van a földön, ahol magamhoz térek. A felsőm és a hajam tiszta víz, az arcom pedig egy műanyag tányér takarja el. Miapicsa... Felülök, a fejem pedig szét akar szakadni. Felmászom a kanapéra, tök sötét van. Térdelek. Nincs kedvem körbemenni, szóval gondoltam én, hogy majd átmászom a kanapé támláján, aminek az lett az eredménye, hogy velem együtt borult hátra az egész, rám esett, én pedig fuldoklok egy sort a mellkasomra nehezedő bútortól. Anyás. Nagy nehezen felnyalom magam a földről és olyan könnyedén állítom fel a kanapét, még így másnaposan is, hogy egy halandó díjbirkózó is megirigyelhetné a teljesítményemet. Aztán csak megdörzsölöm és összegyűröm az arcomat, mintha az bármin is segíthetne... Kómásan és botorkálva addig-addig járom a házat, amíg sikerül megtalálnom a mosdót, aztán amikor végeztem, megmosom az arcom, a víz pedig rohadt hideg, de legalább felfrissít. Nem akarnám én felkelteni Palomát, csak... Kajás vagyok. Szemezek a hűtővel, mint egy szarvassal. Odamegyek, kinyitom-becsukom. És akárhányszor ismétlem meg a mozdulatsort, egyre inkább kedvem lenne kizabálni az egészet. Rémlik, mintha valami emeletet emlegetett volna előző este. Vállat vonok és fellopakodom, óvatosan nyitok be a szobájába és állok meg az ágya mellett. Ha eddig nem ébredt volna fel, hát állok ott úgy három percig, aztán kicsit közelebb hajolok és elkezdem bökdösni a vállát. - Héj, heló. - szólongatom még mellé kicsit - Nem akarok pofátlan lenni, de nem lenne kedved megetetni? Nagyokat pislogok rá, miután látom, hogy esetleg fent van és felfogta, hogy miket mondok neki, felkészülve az esetleges felém repülő párnára vagy egy gyomron rúgásra.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Általában nehezen nyom el az álom, sokat szoktam forgolódni, mire végre elalszom, de most kivételesen úgy zuhantam az álmok pihe-puha tollai közé, mint akit tarkón csaptak egy fa testápolóval. Ha már alszom, nagyon nehéz felébreszteni… és nagyon tudom utálni, ha felébresztenek. Sok ébresztőórám esett már áldozatul a haragomnak, amit a reggeli riasztás okozott. A robajra, amit Connor okozott odalent, nem ébredtem fel, de forgolódni kezdtem, ami amúgy is erősen jellemző rám. Vannak emberek, akik úgy ébrednek reggel, ahogy este elaludtak. Na, én nem tartozom közéjük! Manapság a lepedőakrobatikám kimerül az ágyban való forgolódásban, szerintem a világ legnagyobb francia ágya se lenne elég nagy ahhoz, hogy álmomban forgolódva ne jussak el egyik sarkától a másikig. Gyerekkoromban rendszeresen altattak hálózsákban, vagy egyszerűen csak hozzám kötözték az ősök a paplanomat, mert a nagy fetrengésben az ágy mellett kötött ki, nagyrészt vagy teljesen leesve. Most is nagyjából ez a helyzet. Az ágyamon keresztbe fekszem, fekete csipkés hálóingem megcsavarodva a derekam körül, a popsim egy része ki is kacsint alóla. Jobb kezemmel a kispárnámat gyűrtem a fejem alá, azt szorongatom ott tartva, mintha az életem múlna rajta. A bal kezem oldalra kicsapva, vállamról a karomra csúszott le a hálóingem vékony pántja, kézfejem felé a padló felé mutatva lóg ernyedten. Jobb lábam kinyújtva pihen, a balt kissé felhúztam, térdben hajlítva dobtam ki oldalra. Egy ágyút is lőhetnének mellettem, ha mélyen alszok… csak a megszokott ébresztőhang tud kizökkenteni az édes álmomból. Ezért se ébredek fel akkor, amikor nyílik a szobám ajtaja, és kis vendégem becsusszan a hálómba az ajtórésen keresztül. A redőnyt csak félig szoktam leengedi, a hold fénye szűrten vetül be a szobába, az ágyban kinyúlt alakomat könnyen kivehetné Connor akkor is, ha csak ember lenne. Bizonyára nem erre a látványra számított, amikor hívatlanul besurrant hozzám. Én bizony nem mozdulok. Ha arra várna, hogy magamtól kelljek fel, akkor még két óráig strázsálhatna mellettem, mint egy eunuch háremőr. Szerencséjére, vagy inkább szerencsétlenségére amellett dönt, hogy felébreszt. A macerálásra se riadok fel azonnal, de már az ébredés mezejére lépek. - Mmm! – Nyöszörgök kelletlenül, jobb lábam is felhúzom a bal mellé, tipikus magzati pózba húzva össze magam, s mikor a bökdösés nem marad abba, újra felmorranok, de már ingerültebben. - MMM! – Relfexszerűen csapok a levegőbe, s mivel Connor ott áll mellettem, meglehet, hogy pont telibe találom a mogyoróit ezzel a megmozdulással. - Na márrr!!! – Hirtelen pattannak fel szemhéjaim, a sötétben magam mellett egy férfi alakját látom magasodni. Ilyenkor nem az első gondolata az embernek az, amik este történtek vele, hanem hogy egy idegen áll az ágya mellett! A házában… az ágyánál… Mi van!????? Horrorsztárokat megszégyenítő sikollyal vágom párnámat lendületből Connornak, és ugrok neki a sötétben, hogy a földre nyomjam a „betörőnek” nézett srácot, mivel ugyebár… …nem látok jól sötétben....
Jó, hát azért azt valljuk be férfiasan (kac-kac), hogy az a látvány, ami ezen a hajnali órán fogad, eléggé nagy hatással van bizonyos biológiai funkcióimra. Azt hiszem, hogy felnőttnek nevezhető nőt még sosem láttam ennyire alul öltözve, ilyen nyakatekert pózban ráadásul. Idegesítően fel-le van csúszva az a kevés textil is, ami legalább takar valamit. Azt, hogy kiszáradt a szám, és nem tudok nyelni, ráfogom arra, hogy dehidratált vagyok a tegnapi pia miatt. Ez tök jó magyarázat, nem is tudom, hogy mi más oka lehetne a dolognak és különben is... Á, na mindegy. A hezitálásomat a gyomrom hangos korgása szakítja félbe, és eszembe juttatja, hogy voltaképpen miért vagyok itt. Odalépek tehát Palomához, és határozott bökdösésbe kezdek, amit nem igazán vesz jó néven. Vigyorgok is miatt, mert nagyon jópofa, ahogy felmorran és elégedetlenkedik. Órákig tudnám csinálni ezt a... böködést. Ahogy felpattannak a szemei, már emelném is a kezem, hogy az arcába integessek és elsuttogjak egy sziát, de Connor tervez, Paloma végez ugyebár. A sikoltása belehasít a dobhártyámba, a felém repülő párna csücske belekap a szemembe, nem sokkal később pedig már hanyatt fekvésben találom magam, rajtam Palomával, akinek feltett szándéka (azt hiszem), hogy most azonnal kizsigereljen. Érzem, ahogy a pulzusom megugrik, és ideges 'héj' felkiáltásokkal egybekötve igyekszem elkapni a kezeit, és meglepő erővel ráfogni a csuklóira, hogy még csak eszébe se jusson püfölni, mert marhára nincs kedvem másnaposan a farkasommal szórakozni, és a reggelit sem úgy értettem, hogy őt enném meg, szóval... értitek. - Nyugi van, héééj, én vagyok az Connor! Hallod? Részeg srác, kocsma... rémlik valami?! Homályosítom fel, legalább is próbálkozom, aztán ha valamelyest csitulnak a kedélyek, akkor realizálom, hogy az imént még olyan Playboy-osan fetrengő nő most épp rajtam.. izé... van. Baszki. Nyakig elvörösödök, bár nem tudom, hogy ezt ő mennyire látja ezek közt a fényviszonyok között. Mivel nem farkas, így az energiáimból biztosan nem fogja megérezni, de attól függetlenül még baromi cikisen érzem magam. - Ha molesztálnál, essünk túl rajta... Amúgy szerintem le kéne másznod rólam. Teszek egy apró utalást arra, hogy nem biztos, hogy szeretne sokáig rajtam dekkolni, nem is tartom magam olyan kényelmesnek, mivel eléggé nem vagyok kövér. - Ennék. Nyögöm halkan, elismételve azt, amit már egyszer próbáltam a tudomására hozni, de fontosabbnak találta azt, hogy maga alá gyűrjön. Milyen romantikus.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Hajlamos vagyok olyan dolgokat művelni, amiket amúgy nem művelnék normális esetben, ha kipihentem, magamtól ébredek fel. Na de most komolyan! Még szerencse, hogy nem vagyok valami ideggyenge nő, aki puskát tart a párnája alatt, mert Connor mellkasa már erősen huzatos lenne. A lendületem úgy tűnik elég nagyra sikerült ahhoz, hogy vele együtt a földön kössek ki. A térdeimet jól be is csapom a padlóba, de az adrenalin eléggé buzog bennem, hogy most ne ezzel foglalkozzak. Érzem, hogy a srác hevesen tiltakozik alattam, kezeimmel a fejét és a mellkasát célzom meg, talán sikerül is néhányszor behúznom neki, mielőtt sikerül elkapnia a kezeimet a levegőben. Valami olyasmit kiabáltam ezalatt, hogy „kikaparom a szemed, te seggfej”, de pontosan nem tudnám felidézni, mert a düh vörös köde totál elöntötte az agyamat. A hang mintha ismerős lenne… s a név is, amit hallani vélek. - Connor? – Kérdezem, miközben próbálok csavarni a csuklómon, hogy kiszabadítsam magam a kezei fogságából. Amilyen kis nyeszlett fazon, olyan erős a szorítása. Azt hiszem erre szokták mondani, hogy kicsi a bors, de erős… Próbálom felidézni az előző estét, aztán.. beugrik. Baszki. Kezeim rángatásával leállok, a hajam a nagy hadakozás közepette az arcom elé omlott, s most egy határozott fújással félreterelem szemeim elől a kócos, barna szálakat. - Cseszd meg! – Morranok fel. Nem is igazán neki szól, hanem az egész szituációnak.. vagyis de, mégis csak neki, hiszen ő jött be a szobámba, mikor aludtam. Alvajáró, vagy mi a frász? Azt hittem, hogy a pia úgy kiütötte, hogy majd nekem kell kirángatnom reggel az ágyból, hogy menjen már haza. Ki érti a mai kölyköket? Bezzeg az én időmben… - Tudnám értékelni, ha elengednél.. – Rándítok kicsit a kezeimen, jelezve, hogy még mindig a csuklóimat szorongatja. Felállok, ha megtette, és lesimítom magam a felcsúszott hálóingem anyagát, a vállamra is feltolom a vékonyka pántot, és miközben a szekrényemhez lépek a sötétben, hogy kivegyem onnan a köntösömet, nekiütközök az ágy sarkának. A térdem, amit amúgy is sikerült összevernek, most kap még egyet, hogy teljes legyen a boldogságom, fel is szisszenek, és automatikusan odakapok, hogy megszorongassam. Felesleges, mégis ösztönös cselekedet, noha ki hallott már olyanról, hogy ez segítene a fájdalom csillapításában? Senki.. - Mit keresel a szobámban? Örülj neki, hogy nem tartok fegyvert a párnám alatt! Simán lelőttelek volna.. – Bújok bele a fehér alapon kolibri és cseresznyevirág mintás selyem köntösömbe, amit egy határozott mozdulattal kötök meg a derekamnál. Az ajtó felé fordulva tenyeremmel rácsapok a villanykapcsolóra, így hirtelen fényárral vakítom el mindkettőnket egy pillanatra. Elég kómás fejem van, nem elég, hogy tök kócos vagyok a fetrengős alvástól, de még a szemeim is olyan kicsik, hogy már csak két kötőtű kéne a hajamba, meg zori a lábamra, és el is adhatnának gésának. Nem mintha Connor jobban festene nálam, ez azért valamennyire megnyugtatja a lelki világomat. A kezeimet összefűzöm magam előtt, szemöldökömet nagyon lassan megemelem, amolyan tipikus kérdő arckifejezést öltve. - Most? – Ez úgy hangzott, mint 36 órás vajúdást követően a kizsigerelt újszülött felsírásra. Komoly késztetést érzek, hogy az órára pillantsak, de nem.. nem teszem meg, mert tuti elsírnám magam. Ezért se kéne nekem gyerek. Holtra nem érdekli őket, hogy milyen napszak van, és hogy az ember lánya aludni szeretne.. ha kajásak, még a pokolból is kikurjantják az anyjukat. Kissé ingerülten tépem fel az ajtóm kilincsét, szó nélkül lépek ki a hálómból, enyhén tántorgó lépéseim elárulják, hogy még mindig nem sikerült teljesen felébrednem. Mezítláb sétálok le a földszintre, felkapcsolom ott is a lámpát, belépek a konyhába, és a hűtő ajtaját kitárva félig átölelem, miközben pislogva bekukkantok. A bentről kiömlő hidegtől kellemetlenül összerándulok, és megborzongok. Elnyomok egy ásítást, s ha Connor is betársult mellém, lötyögő csuklóval a hűtő tartalma felé integetek. - Szalámi, sajt, brokkoli krémleves, carbonara.. vagy tojás. – Kopogtatom meg a tojástartó oldalát. Nem szoktam telepakolni kajával a hűtőmet, ha dolgozom, bent eszem a kórházi kosztot, vagy hozatok oda kaját. Itthon csak épp annyi kaja van, hogy ha megéheznék, ne kelljen elmásznom a legközelebbi szupermarketig. - Válassz.. – Sürgetem meg kicsit, mielőtt itt helyben elnyomna újra az álom.
Ez a nő szerintem - már ha jól emlékszem a tegnapra - tényleg valami sorozatgyilkos lehet titokban. Legalább is, ami ezt a heves reakciót illeti. Olyan szívesen megpróbálnám túlkiabálni, de lényegében egy idő után már tök viccessé válik a helyzet, szóval csak röhögésre futja, főleg, hogy sokkal erősebb vagyok nála. Háhá. Kackac. Meg ilyesmi. - Paloma? Kérdezek vissza, amikor visszakérdez a nevemre, és jól el is vigyorodom a csata heve után fújva egy kicsit, de meglehet, hogy emiatt még néhány próbálkozás áldozata leszek a részéről. Nem baj, ilyen reggelem sem volt még valljuk be. Ahogy megpróbál szabadulni, lassan eresztem el a kezeit, mert nehogymár nekem kihasználja az alkalmat, átverjen és lebasszon még kettőt, mert akkor morcos leszek. Ahogy belassulnak a dolgok, és realizálom a csodás frizuráját, megint elkezdek kacagni, és még az is rátesz, ahogy a nevető hasfalamtól Paloma is leköveti a mozgást, már ha még rám nehezedik. - Fantasztikusan nézel ki. Te leszel a bokor az új Survivorben? Faggatom, aztán gyorsan a fejem elé kapom a mancsaimat, elkerülvén az újabb nyaklevesáradatot. Felszisszenek, ahogy beveri a lábát, mert ezt még nézni is fájt, de gyanítom, hogy nem értékelné, ha elkezdenék érdeklődni a hogyléte felől. Nem tűnik annak a Hamupipőke-típusnak. - Hát... Akkor lelőttél volna. - vonok vállat, miután én is felnyalom magam a földről, különösebb problémát nem csinálok belőle, mert hát... Úgy is túlélném, nem? Dehogynem. Persze azért figyelem, ahogy öltözik, mert mégis egy kölyök vagyok, szóval... Sej-haj, hajnal, füttyfürütty... A kérdésére hevesen bólogatok, és cseppet sem zavartatom magam. Tényleg. Nem azért, mert bunkó módon ki akarom használni, csak egyszerűen tényleg kajás vagyok, meg olyan cuki, ahogy morog. De tényleg. Nem is én lennék, ha nem próbálnék meg az agyára menni. Néma csendben követem lefelé, de azért a háta mögött vigyorgok, mint a fakutya, mire azonban újra láthatná az arcomat, próbálok természetes arcot vágni. - Fújmár! Minek eszel te brokkolit? Nem nőttél még ki belőle? - érdeklődöm csak szerényen - De, hmm... Legyen tojás. Egy adag omlettet el tudnék viselni. Egy darabig hallgatok, figyelem a ténykedését, aztán hirtelen szólalok meg. - Ez most biztos hülyén hangzik, de azért... Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy. Látod, tudsz te, ha akarsz! Miért érzem azt, hogy ez a kedvesezés nála felér egy vérig sértéssel? - De nyugi... Majd én elmosogatok, ha végeztem, aztán... Aztán elhúzok. Nyugodtan visszafeküdhetsz. Bár egészen furcsa lenne csak úgy se puszi, se pá lelépni tőle, de azért örökre mégsem dekkolhatok itt... Ugye? Attól, ami történt, még nem lettünk barátok. Azt hiszem.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Ne feszítsd túl a húrt! – Bökök felé az ujjammal. Lehet, hogy nem vagyok valami kényes cicababa, de nekem is van önérzetem, és nem csípem, ha nyíltan fikáznak a saját házamban. Ha poénnak szánta, hát bocsánat hogy hajnalok hajnalán nincs humorérzékem. Lehet, hogy Connornak sikerülne kihozni belőlem valami szadista, darabolós gyilkost? Még Mrs. Lecter se kívánna rá, csak a csontjain nyammogna, olyan kevés Connoron a hús. De nézzük inkább a jó oldalát. A kannibálok maximum nyársnak használnák fel. Az végül is nem olyan rossz vég, nem? Tényleg! Volt egyáltalán Mrs. Lecter? Ezen is eltöprengek egy kicsit, de nem rémlik, hogy lett volna. Talán mire megismerhette volna az egyszeri tévénéző, Hannibal már be is kajálta. Micsoda magasröptű gondolataim vannak így hajnalok hajnalán, s mindezt abból hoztam össze, hogy Connor kajás? Remek. Tényleg nem kellett volna még felkelnem. - A brokkoli egészséges. Tele van béta-karotinnal, folsavval, aszkorbinsavval, tiaminnal, riboflavinnal, niacinnal, kalciummal és vassal. Ha gyakran eszed, csökkented a rák kialakulásának lehetőségét. – Jövök a száraz orvosi dumával, remélem jól meg is fájdul bele a feje, ha már volt képe felkelteni. Hehehe. Gonosz vagyok, mi? Igen.. tudok nagyon gonosz, és kárörvendő is lenni. Ez a minimum, ha már kiugrasztott az ágyból. - Akkor kapsz rántottát. – Engedem el a fülem mellett Connor kérését. Omlettet, mi? A hercegfiú nem vette észre, hogy az óra elütötte már az éjfélt.. Nem a konyhatündérségemről vagyok híres. Ha akarnék, se tudnék omlettet csinálni, mert fogalmam sincs, hogy készítik. Tudom, hogy hasonló a rántottához, de én mindig rántottát dobok össze magamnak. Megfelel az igényeimnek. - Megtennéd, hogy leülsz a seggedre? Idegesít, ha itt ácsorogsz. Korlátozod a mozgásterem.. – Mögé lépve a vállaira fogok, és az asztal egy távolabb levő széke felé terelem, majd le is nyomom rá, ha nem tiltakozik. Nem szeretem, ha valaki láb alatt van. Ha már nem csinál semmit, legalább útba ne legyen. A mosogatóhoz lépek, megengedem a hideg vizes csapot, a csuklóimat a hideg vízsugár alá tartom, aztán mikor már kellőképp lefagytak a kezeim, megpaskolom velük az arcomat, és pár másodpercre rászorítom a tarkómra, hátha sikerül jobban magamhoz térnem. Kiveszek egy edényt a szekrényből, felengedem vízzel, aztán feldobom a tűzhelyre, és begyújtok alatta. - Kedves? Inkább palimadár... – Morgom magam elé, mikor koránt se finom mozdulatokkal feltöröm az első két tojást. - Hány tojást kérsz? – Annyit török fel, amennyit kér. Ezen már tényleg nem fogok kicsinyeskedni. A tojásokat éppcsak felverem, nem viszem túlzásba a dolgot. Egyébként teljesen olyan kép alakult ki bennem Connorról, hogy ő anyuci kedvence, aki megszokta, hogy az anyja a nap huszonnégy órájában körülugrálja, és kiszolgálja. Kidobni viszont nem fogom. Egyrészt mert itt vagyunk szinte a semmi közepén, másrészt mert azzal, hogy elhoztam magammal, felelősséget vállaltam érte. Lehet, hogy ideges vagyok rá, mert felkeltett, de a felelősségtudatom most is munkálkodik bennem. - Nem kell. Majd megcsinálom én. – A hűtőből kiveszem a vajat, aztán leakasztom a falról a serpenyőmet. Még nem sokat használtam, mióta itt lakok. Dobok bele a vajból, aztán a forró vizes fazék fölé teszem. Amíg a vaj felolvad, kiveszem a tejszínt is a hűtőből, és odakészítem a kezem ügyébe. Már majdnem felolvadt a vaj, amikor a tojást hozzá öntöm. Öntök hozzá tejszínt, szórók rá egy kevés sót, borsot és paprikát, majd az egészet összekeverem fakanállal. A rántotta szép lassan összeáll. A tüzet lekapcsolom, a serpenyőt leemelem. Az egész konyhát betölti a friss rántotta illata. Kiveszek egy tányért a szekrényből, kikapok egy villát meg egy kést az evőeszköz tartóból. A szalvétatartó ott van az asztalon amúgy is, szóval azt nem keresgélem. A tányért az evőeszközökkel Connor elé teszem, a szekrényből kerítek tartós kenyeret, az is ott landol mellette az asztalon, aztán a serpenyőt felfogom, és a tartalmát a tányérjába kotrom. - Még egy pillanat. – Csúsztatom a pultra a kiürült serpenyőt, aztán a szekrényből kiveszek egy csilivili fagyi napernyőt. Tudjátok azt a fajtát, amit fagyi kelyhekbe szoktak szúrni díszítés gyanánt. Felhúzom a kis ernyőcskét, és egyenesen Connor rántottájának közepébe szúrom. Ne mondja már, hogy a tálalásra nem adok! - Jó étvágyat! – Huppanok le vele szembe a székre, két kezemmel felkönyöklök az asztal tetejére, úgy támasztom alá az államat, nehogy leessen a fejem.
Jólvanna, jólvanna. Nem akarom túlfeszíteni. Csak pont addig, amíg szóvá nem teszi, mert hát mielőtt páros lábbal rúgna ki, tényleg kéne az a reggeli. Ha meg nagyon kihúzom a gyufát, akkor buktam. - Oké, oké, oké jó van, rendben! - emelem fel megadóan a kezeimet, csak könyörgöm, ne jöjjön nekem itt a vitaminokkal, meg minden ilyesmivel. Annyira nem vagyok már gyerek, mint amilyennek kinézek, a fejlődő szervezetem egészen más értelemben működik, és ha én egyszer valaha rákos leszek, akkor szakad le az ég is. De erről ugyebár neki megint nem kell tudnia. - Ööööö.... jó. Már épp kezdtem volna kötözködni, hogy én omlettet kértem, nem rántottát, de hát Paloma más. Lehet, hogy olyan mellei vannak, mint egy... ú, na hagyjuk, de amúgy süt róla, hogy nem az a fajta nő, aki otthon várja a férjét, előre behűti a sört, egész nap fürdőruciban izzad a konyhában, meg ilyesmi, szóval tökre megértem, hogy nem tudja, mi a difi a kettő közt. Jó, bevallom én sem, de sokkal sznobabban hangzik az omlett, mint egy odaböfögött rántotta. - Jajmár. - nevetem ki ezt a mozgásteres megszólalást - Odafent ennyire nem zavart a közelségem. Hűűűű, hát oké, lehet, hogy gazdagabb leszek egy tockossal, de attól még nem szívom vissza, és a csibészes minikan-mosolyt sem vagyok hajlandó letörölni a képemről. Szerintem bejövök neki. De csak szerintem. - Már mér' lennél palimadár? Se tököd, se tollad, és még csak át se vágtalak. - vonok vállat, immáron a seggemen ülve - Ötöt. - vágom rá olyan természetességgel, mintha csak kettőt kértem volna, de a farkasétvágyamról újfent nem kell tudnia. És szerintem mindketten jobban járunk, amíg nem őt eszem meg. Csak legyintve sóhajtok egy színpadiasat arra, hogy majd ő megcsinálja. Hát oké, én még azt hittem, hogy jövök neki ennyivel, de azt mindenki gondolhatja, hogy baromira nem fogok hason csúszni egy kis házimunka reményében. A nyálam már szinte folyik, ahogy nézem a tüsténkedését, meg érzem a szagokat (illatokat, bocs), és a végén, amikor már leteszi elém, és azt mondja, hogy álljak meg és várjak, hát én.... Eleinte majdnem felrobbanok, de aztán röhögve szeretnék leborulni a székről. Ez a nő nem normális! Hát imádom, te jó ég, hogy lehet ekkora baromállat? Sírok. - Te nem vagy százas, baszki! - törölgetem a könnyeimet, miközben kiveszem a kis napernyőt és forgatom az ujjaim közt - Hjjaaaaj, fogadjunk, hogy még piásan se röhögtem ilyen jót... Na várjál... Tolom fel magam, hogy gyors és ravasz mozdulattal lenyaljam a zsiradékot a pálcáról, aztán megpróbáljam Paloma hajába tűzni. - Ne szedd már le, tök szép! - mondom, de azért még mindig sírok kissé a nevetéstől. Aztán ha megnyugodtam, elkezdem magamba tömi a kaját, és meg kell mondjam, elégedett vagyok. Már majdnem megkérdezem, hogy takarítást vállal-e, de azt hiszem, az egy kicsit túl sok volna a jóból. - Miért nem iszol egy kávét? - érdeklődöm - Tudod, az olyan felnőttes. Meg ha már készítene, akkor tuti innék én is ugyebár...
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
A pofavágásomból lejöhet neki, hogy nem túlzottan értékelem a vagány kiscsávós visszaszólását. Épp az imént figyelmeztettem, hogy ne feszítse túl a húrt, erre meg rátesz még egy lapáttal. Így is elég ciki, ha arra gondolok, hogy letepertem… Remélem, nem fogja reklámozni sehol, vagy tényleg kinyírom! Az tuti, hogy életem végéig ezzel cikiznének. Nem mintha annak túl nagy esélyét látnám, hogy a haveri köre a rendőrségen leledzik… max a fogdán. Oké, most köcsög voltam. Ezek a mocskos előítéletek, csak azért mert fiatal… Mit is mondott, mennyi idős? A kocsmában lobogtatta a személyiét, alkohollal is kiszolgálták… de itt rontson rám Maci Laci a reggeliért, ha tényleg elmúlt már 18! - Fejezd be. Ne vigyorogj! – Boxolok bele a vállába, majd a mutatóujjamat is felemelem. Az eszmefuttatására élből visszavágnék, hogy „honnan tudod, hogy nincs tököm”.. de inkább nem teszem, még a végén biztatásnak venné, vagy ilyesmi. Én meg nem akarom semmire se bíztatni. - Inkább ruháználak, mint etetnélek.. – Íme a 21.század kedves, szívélyes vendéglátója… Hát sebaj. Remélhetőleg ez volt az első meg az utolsó alkalom, hogy nálam akarjon dekkolni. Mondjuk leszámítva azt, hogy felkeltett, nem zavart a jelenléte.. mert hát itt ez a rohadt nagy ház, egyedül élek benne, és legalább van társaságom. Még ha olyan is, amilyen… Értetlenül bámulok rá álmos tekintetemmel, amikor röhögésben tör ki. Hú hát ez ciki. Én nem poénnak szántam azt a napernyőt. Halálosan komolyan gondoltam, Connor meg mindjárt szétesik itt előttem. - Te figyelj már. Ilyenkor nem azt kéne mondani, hogy „köszönöm a fáradozást” vagy ilyesmi? – Ha a szemeim nem lennének félig begyógyulva a csipa-rétegtől, hát most sűrűn pislognék. - Jól van. Kiröhögted magad. Most akár neki is állhatnál enni. – Vágom be kissé a durcát. Van képe kiröhögni a mesterművem.. holott tényleg nem szeretek főzni. Inkább értékelné a fáradozásom. De mit is várhatnék tőle? Ő is férfi… lesz… majd egyszer. Ha előbb ki nem nyírom. Nem gyanakszom, amikor kihúzza a napernyőt a tojásból, és mivel eléggé le vagyok lassulva a fáradtság miatt, ezért fáziskéséssel reagálok csak arra, hogy hozzám hajolva a hajamban kezd matatni. Igazából meglepődök. A fejemet nem mozdítom meg, csak a szemeim mozdulnak abba az irányba, ahol nyúlkál. Tudjátok… olyan Motkányosan guvasztva ki a szemeim, ahogy ő szokta, amikor a makkját végre megkaparintja, aztán megint történik valami, ami miatt elveszti. - Jézusom, Connor! Hulala táncot ne lejtsek? – Költői kérdésnek szántam, és ajánlom neki, hogy erre inkább ne válaszoljon. Oda nyúlok a hajamhoz, amikor visszaül a helyére, de végül nem veszem ki, inkább ott hagyom, csak hogy végre befogja a száját, és nekiálljon enni. Aztán végre csend lesz. Nézem, ahogy burkolja befelé a tojást, és érzem, hogy a szemhéjaim egyre jobban elnehezülnek. El tudnék aludni itt ültömben. A megszólalására kicsit összerezzenek, aztán elnyomok egy ásítást. - Gondolom te is kérsz.. – Felállok, a pulton levő kávéfőzőt benyomom. Túl sok dolgom nincs vele.. tudjátok, ez az a fajta patronos kávéfőző, ami önmagát tölti után, amíg ki nem fogy. A szekrény felé fordulva kinyitom a felső ajtót, majd kiveszem a kockacukros dobozt. Üresen találom. Semmi gond! Van sima kristálycukor is. A legfelső polcon tárolom a nagy kiszerelésű cuccokat, amikből után szoktam tölteni. Lábujjhegyre ágaskodok, hogy elérjem a cukros zacskót… sajna nem vagyok égimeszelő típus. Ráfogok a zacskóra, de ahogy kihúzom onnan, véletlenül kisodrok egy másik zacskót is. Az ezüst színű zacskó kibukfencezik, a fekete por tartalma pedig egyenesen az arcomba ömlik. A következő pillanatban a bors szaga végigszalad az orromban, komolyan úgy érzem, hogy egyenesen az agyamig hatol… aztán egy irdatlan nagyot tüsszentve telibe fejelem a márvány pultot…
Baromi könnyű ám azt mondani, hogy ne vigyorogjak, de az a baj, hogy sem a fegyelmezése, sem pedig a vállamba boxolása nem segít azon, hogy moderáljam magam. Nem az én stílusom, legalább annyira nem, mint amennyire tőle távil áll ez az anyuka-szerep. De azt nem mondom, hogy nem áll jól neki, persze nem abban az otthonos értelemben, hanem mint valami kabaréban. Olyan ez, mintha Rómeó egy százhúsz kilós, pattanásos tinédzser lenne. Vágjátok, nem? - Ne mondj olyat, amit később megbánhatsz! Mit ide öt tojás, amikor napi szinten szaggatom szét legalább egy cuccomat az alakváltások miatt? Hjaaaj, annyira sok dolog van, amit szívesen az orrára kötnék, legalább csak heccelődés szinten, hogy lássam az elképedt arcát, meg azt, hogy hülyének néz a "kitalált történeteim" miatt. Tudnám sajnálni a csalódott felháborodása miatt, de sajnos sokkal szórakoztatóbb a napernyőn röhögni, mint egy percre is belegondolni abba, hogy nem poénnak szánta ezt a kis dísz-izét. - Ó, de... nagyon szépen köszönöm Paloma ezt a... ezt a... - kész, nem bírom, meghalok - Ezt! Így már tutira nem fogok napszúrást kapni a rántottából áradó napsütéstől, egy angyal vagy! Törölgetem nagyban a szemeimet, aztán a hirtelen jött ötlettől vezérelve, némileg lenyugodva kutakodom a kócos loboncában, hogy esztétikailag kielégítő helyet találjak valahol a füle mögött a fogpiszkálós díszizének. De elbaszta, mert a hulás megjegyzésétől újfent a képébe kell röhögnöm, mert elképzelem, ahogy a kis köntösében nekiáll szambázni a konyhakövön, sőt, felállva a pultra, és végem van. Éppen hogy csak nem fejelek bele a tojásba, de azért az asztalt csapkodom a röhögéstől. - De! Kérlek, kérlek, kérlek, akarom!!! Eskü, még azt is bevállalnám, hogy feltúrok neki egy virágágyást, fűzök virágkoszorút, amit a nyakába kaphat, de érzem, hogy sajna ez soha nem fog bekövetkezni. Milyen kár. A kamerásmobil ilyenkor nyer értelmet. Még sokéig sóhajtozok, megpróbálva nyugtatni magamat, de nem tehetek róla, mocsok jól érzem magam így hajnalok hajnalán. Nem hogy ráállna az energiáimra vagy mi a tök, ő csak kómásan durcizik, amíg tápolok. Ez kiábrándító. Éppen ezért is hozakodom elő a kávés ötlettel. Legalább csináljon úgy, mintha élne. Ha mozog, akkor nem gondolom róla, hogy összehalta magát. A kérdésére ártatlan pofával és bociszemekkel bólogatok, de inkább nem mondom ki nyíltan, hogy kéerk, mert hát minden, amit mondok, felhasználható ellenem, azt meg akarja a rosseb. Főleg egy olyan személlyel szemben, aki hullákat boncol. - Jaj ne szerencsétlenkedjél már... Szólok oda, amikor látom, hogy nekiáll pipiskedni. Le is teszem a villát, és már pattannék is le, hogy segítsek neki, amikor vége a világnak. Apokalipszis, vágtat a négy lovas, az egyikük feketebors képében suhintja arcon a nőt, és ő mégis mivel akar visszavágni? Egy órmótlan tüsszentéssel. Na azért ez gusztustalan, bár nem tudom, hogy milyen testnedvek szálldostak rá a falra, de ahogy előrebukik és lefejeli az asztalt, esküszöm, akkorát koppan, hogy még nekem is fáj. - Ó, baszki! Már mozdul is a kezem, hogy elkapjam hátulról a derekát, hogy megpróbáljam legalább egy kicsit visszarántani. Persze nem akarom én szaporodó-kutya pózban tartani az idők végezetéig, szóval megpróbálom hasznossá tenni magam, és megnézni, hogy mi a helyzet a fejével. - Sssssz... - szisszenek fel én, ha ő nem tette volna - Neked nem lenne szabad konyhát tartanod itthon, Paloma. Jól vagy? Hozzak valamit? Gyere, üljél már le... Gyanítom, hogy előáll majd azzal, hogy tök oké minden és neki nem kell segítség, de akkor meg csak annyit mondok, hogy kapja be, ma reggel kettőnk közül én vagyok a jobb passzban azt hiszem. Ciki lenne, ha úgy menne teljesen tropára, hogy még a kisujjamat sem kell mozdítanom az élményért...
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Nem tudok visszaemlékezni olyan alkalomra, amikor ilyen gyorsan megbántam volna egy hangosan kimondott költői kérdést, mint most. Inkább már nem is mondok semmit, csak elnyomok egy visszafogott facepalmot.. de ahogy a dolgok állnak jelenleg, ide már egy facedesk is kevés lenne. Szerintem. Hagyom, hadd örömködje ki magát Connor.. egyszer úgy is meg kell nyugodnia, nem? De. Rohadtul nem ez jön le most, tudom én… de alapjáraton egyáltalán nem vagyok ennyire szerencsétlen, mint amilyennek most látszom. Amikor a fejem a pulttal találkozik, fizikálisan érezni vélem, ahogy az agytekervényeim denszelnek a koponyámban. - Kurva! – Nyögök fel fájdalmasan. A mondat úgy hangzott volna, hogy Azt a kurva élet!, de a mondat eleje beleveszett abba a pillanatba, amikor a fájdalom összerántotta az arcizmaimat, a vége pedig abba a fájdalmas nyögésbe, amit akkor hallattam, amikor éreztem hátulról a rántást. Megtántorodok kicsit, a konyha is imbolyogni kezd előttem, mintha a viharban hánykolódó tengeren lennénk épp. Meg mernék rá esküdni, hogy sziporkázó csillagokat is láttam az imént felvillanni egy pillanatra, de hát ki hinné ezt el nekem? Banyek... Kurvára fáj! - Ne.. ne rángass! – Hadonászok a levegőben, minden mozdulatnál úgy érzem, hogy a fejem le akar pattanni a nyakamból. Az orrnyergemen ott ül pár szem bors, a hajamból is hullik jócskán a fekete hó. - Jaj! – Nyögök fel, az orrom megrándul, és egy újabbat tüsszentek. A szemeimhez nyúlok, ez egy hibás lépésnek bizonyul utólag, mert ami a szemöldökömbe landolt a zacskóból, azt most ügyesen beledörzsölöm a szemeimbe. - Basszus, ez nagyon csíp..!! – Pánikba esve kapkodok a szemeimhez. A borstól kinyitni se tudom, csak a könnyeim indulnak meg tőle megállíthatatlanul. A homlokom nem tört be, hála Isten elég strapabíróak a csontjaim, de már most látszik egy vörösödő púp rajta, ott bizony szép kis make up fog díszelegni pár napra. Ültömben hajolok előre, nem is telik bele sok idő, és érzem az orromat eldugító édeskés.. fémes szagot, majd a köntösömre egy jókora kövér vércsepp hullik alá, amit a vékonyka anyag szinte azonnal magába is szív. - Csak egy papírtörlőt adj. Ott van a pulton az edénylefolyató mögött. – Szólalok meg, miközben még mindig a szemeimet dörzsölöm kitartóan. Tudom, hogy ezzel nem javítok a helyzeten, inkább csak rontok, de banyek… nem bírom abba hagyni. - Vizezd meg egy kicsit. – Levegőért kapok, érzem megint azt az idegesítő facsarást az orromban. - Jaj ne! – Tudom mi következik. Próbálom visszatartani, de basszus nem megy! Az utolsó pillanatban kapom át a kezem az orrnyergemre, összeszorítva, hogy legalább a vért ne prüszköljem szét a konyhában, de a tüsszentést így se tudom elnyomni. Fogalmam sincs, hogy mennyi volt még abban a zacskóban, mennyi borult rám a borsból, de ahhoz épp elég, hogy „megszépítse” az amúgy is szuper reggelemet. Igazából nem is tudom hova kapjak. A vérző orromhoz, amiben valószínűleg csak a hajszálerek pattantak el a tüsszentésektől, vagy a lüktető homlokomhoz, esetleg a szemeimhez, amiket már ki se bírok nyitni? Ha Connor hozza a papírtörlőt, kitapogatom a kezéből, hogy átvéve, a szemeimből próbáljam meg kitörölni a borsot, mert mégse kéne hagyni, hogy ott marja a szemeimet. - Te csak egyél… mintha itt se lennék… Mindjárt összeszedem magam. - Nyitom ki résnyire a szemeimet, egy pillanatra felvillan vérágas tekintetem. Amúgy minden a legnagyobb rendben. Azt hiszem…
Esküszöm, hogy forgatni sem lehetne viccesebbet, mint ami most éppen velünk történik a konyhában. Kívülről nézve, legalább is. Belülről, résztvevőként azonban a helyzet egyre fájdalmasabb, aggasztóbb és kényelmetlenebb. A vígjáték ott fordul át tini-horrorba, amikor az orromba kúszik a fémes, édes vér, amitől jobban összefut a nyál a számban, mint a félig elfogyasztott rántottától. Újabb tüsszentés, és bár látom, hogy Paloma megpróbálja megakadályozni a megakadályozhatatlant, mégis... Fröcsög a borstól feketére pettyedzett vér, amerre csak nem szégyenli, alig bírom elkerülni, hogy legalább én ne kapjak belőle. Üvegburában érzem magam, távolinak tűnik a nő hangja, a fájdalma viszont csábít, ahogyan a megeredt vére is. Nem, nem, nem, a kurva életbe! Idegesen matatom a törlőkendő után, közben leverek ezt-azt. Nem tépek belőle semmit, csak bedugom a víz alá az egész hengert, és odadobom Palomának, nem jut el az agyamig, hogy nem lát szart se (szegény), de azt biztos megérzi, hogy a vállának ütődött a vizes papírköteg. - Én... én... most.... kimegyek. Öklendezem fel a szavakat, tényleg, mintha valaki szorítaná a torkomat. A szemem mogyoróbarnán villan. Ne menj, maradj. Kóstold meg. - A büdös picsába! Kiáltok fel, és kézzel-lábbal rohanok az ajtó felé, hogy kimehessek a friss levegőre. Levegő. Friss. Hideg. Az se zavar, hogy majd befagy a seggem. Jó nagy a kert, vagyis az erdő, így a lehető legtávolabb mászom a háztól, a hátamat egy fának döntöm, visszafelé számolok száztól egyig. A szapora légzésem lassan megnyugszik, elül. Megúsztam. De a dög haragja bennrekedt, és most kurvára utálom. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltök kint. Amikor kitisztul a fejem, megfogalmazom magamban, hogy előadom neki, hogy nem bírom a vért és rosszul leszek tőle. Bár, ez a tegnap esti boncolós beszélgetésünk fényében kicsit sántít, de majd ráfogom, hogy ittam és nagy volt a pofám. Ennyit még elbír az egóm, azt hiszem. Óvatosan lépdelek vissza, résnyire nyitom a bejárati ajtót, de nem dugom be még az orromat se, hátha ott van még a szaga... - Paloma? - kiabálok be - Jól vagy...? Feltakarítottál már? Marhára központi kérdés, örülhetek neki, ha még visszaenged, ezek után nem lepődnék meg, ha csak úgy szolidan rám csapná az ajtót, mert ekkora paraszt voltam vele.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Mi a…? – Valami nekivágódik a vállamnak. Az egész hengernek így víztől tocsogóan van olyan súlya és ereje, mintha röplabdát dobott volna nekem Connor. Nem esik le a földre, a vállamról az asztalra pattan. Szóval.. nem elég, hogy bevertem a fejem… szinte tetőtől talpig borsszemek borítanak… vér folyik az orromból, most meg még Connor is hozzám vágja a papírtörlős hengert… ami természetesen tocsog a tíztől. - Azért ennyire ne szeress, kérlek! – Mordulok fel sértetten, aztán az asztalon tapogatózok, amíg sikeresen ráfogok a kisebb tócsában álló vizes papírhalmazra. Rámarkolok, úgy tépek le belőle, mert azért az egész hengert nem tolom a szemembe… nem távcsövezni akarok vele. Amikor Connor közli, hogy ő most lelép, résnyire kinyitom a szememet. Csak homályosan látom az alakját, de olyan, mintha rosszul lenne. A mozgása dekoncentrált. Kapásból arra gondolok, hogy nem bírja a vért. - Ugye nem fogsz hányni? – Áll meg egy pillanatra ereimben a vér. Az egy dolog, hogy azt mondtam, hogy rendbe teszem utána a konyhát, de akkor még nem volt kilátásban az, hogy kidobja a kisvukkot. Megrázkódok, amikor az ajtó bevágódik utána. Kicsit… ja nem.. bocs! Most kurvára ideg vagyok rá… Én bezzeg összekapartam a kocsma mellől, és hazahoztam, mert segg részegen nem akartam otthagyni. Ki tudja mi lenne vele…, lehet már halálra fagyott volna valahol, vagy egy szatír zaklatná. Nem akarom a szentekig magasztalni magam, de azért értitek… nem ezt vártam volna.. Jó tett helyében jót ne várjak. Remek! - Bekaphatod… - Szipogom, miközben kis galacsinokat gyurmázok az asztali száraz szalvétából, és betömöm vele az orromat. Már nem vérzik annyira, de nem akarom, hogy még jobban összevérezzem magam. A szemem marhára csíp, de legalább már ki tudom nyitni valamennyire. Ujjhegyeimmel megérintem a homlokomat, fel is szisszenek. Jó kis dudor nőtt rá. Pár percig elkínlódok még, mire valamennyire sikerül elfogadható állapotba hozni magam. Felállok az asztaltól, a véres galacsinokat kivágom a kukába, és feltakarítok magam után. A rántottára vetek egy pillantást… úgy szívesen Connor fejére borítanám, ha felbukkan… de az nem én lennék.. pedig higgyétek el, hogy nagyon jól esne kicsit levezetni a felgyülemlett feszkót. Nem hallok semmi neszt… de a kabátja még itt van, szóval annyira messze nem mehetett. Hát mindegy. Felőlem akár fel is falhatja egy barna maci. Nem érdekel. - Bekaphatja. – Morgok az orrom alatt, aztán benyitok a lenti fürdőszobába. Beállok a tükör elé, de bár ne tettem volna. Ezt a leharcolt fejet! Még Bolein Anna is jobban festhetett…. lefejezés után… Leveszem a köntöst, kibújok a hálóingből, meg a fehérneműből, és beállok a zuhany alá. Kisebb fekete tócsa alakul ki alattam a zuhanytálcában, mintha évek óta nem fürödtem volna…. pedig de. Kétszer mosom át samponnal a hajam, és a testemet is kétszer dörzsölöm végig rózsaillatú szappanommal. A hajamat jó alaposan áttörlöm, belebújok egy pamut fürdőköntösbe, aztán kilépek a fürdőből, és felmegyek a szobámba átöltözni. Továbbra se hallok neszt. Lehet közben beugrott a kabátjáért, és lelépett. Már ez se lepne meg. Farmert húzok, lila háromnegyedes ujjú felsővel, aztán leslattyogok a nappaliba. A kandalló fölött egy állványon van egy kisméretű dísz szamuráj kardom, amit még ajándékba kaptam. Teljesen életlen, de egész élethű. Azt emelem le, és ülök le vele a kanapéra, magam mellé felhúzott lábakkal. Az acélpenge lapját a homlokomon levő dudorra szorítom. Becsukom a szemeimet, hogy relaxáljak kicsit… amikor meghallom Connor hangját. Hihetetlen mekkora érzéke van a szar időzítéshez! Nem kelek fel a kanapéról, nem is fordulok hátra, hogy megnézzem beljebb jött-e már, vagy az ajtóban szobrozik még mindig. Még csak a szememet se nyitom ki. A hangomat felemelve kiabálok ki neki. - Nem! Minden csupa vér… már a járólap alá is leszivárgott… én pedig zombivá változtam, és felfalok mindenkit, aki cserbenhagyott! Ami meg nem fér belém, azt a ház mögötti részen elásom a földbe! De csak mert tök jó fej vagyok! Nem!?
Jó, sajnálom, én tényleg kicseszettül sajnálom, hogy ott kellett hagynom egyedül, de mégis mi a francot kéne tennem? Odaállni elé, és közölni vele, hogy bocsi, akkor most felzabállak, mert begerjesztette a véred a moncsicsimet? Nagy szart... Inkább utáljon vagy dobjon ki, de legalább maradjon életben. Ez a legkevesebb, amivel meghálálhatom neki, hogy hazacipelt, meg hogy csinált nekem rántottát. Napernyővel. Amikor végül kikiabál nekem, egyszerre szeretnék röhögni, de úgy istenesen, de nem tudom, mennyire lenne bunkóság, és egyszerre nyugszom meg, hogy valószínűleg tiszta a terep és minden oké. Azért mosolygok, kicsit habozok, mielőtt megszólalnék vagy megpróbálnék beljebb kerülni a kecóba. - Elég intelligens vagy zombi létedre. - kiabálok vissza, aztán óvatos, halk léptekkel beljebb csoszogok. Tiszta a terep, halleluja, nem járok bokáig vérben. De amikor sikerül meglátnom azzal a szamuráj-izével, kicsit azért meghökkenek a képen. Ezt komolyan le kéne fotózni és felnyomni Instagramre. - Hű. Csak ennyire futja, meg arra, hogy megtorpanjak. Ha szemmel gyilkolni lehetne, többszörös hulla lennék minden bizonnyal. De ha szemmel bocivá lehetne változtatni valakit, akkor Paloma már rég kint kérődzne a kertben. - Ne haragúúúdj... - nyafogom neki diónyi szemekkel - Túl nagy volt a pofám tegnap, de nem tudnék végignézni egy boncolást sem, mert már ennyi vértől is szinte kifordulok önmagamból. - micsoda szóvicc, háháhá - Ugye nem akarsz lekardozni? Kérdezem meg óvatosan, pedig azért valahol irtó nagy poén lenne, hogy egy puklival a fején, hálóingben és köntösben kergetne a ház körül egy életlen díszkarddal. Olyan animés-mangásan tudnám elképzelni. Ha úgy tűnik, hogy nem akar instant kicsinálni, akkor odatipegek mellé a kanapéra, és csak szuszogok egy darabig, ha ő nem töri meg mással a csendet. - Gondolom akkor nekem most mennem kell. Fordítom felé a fejem, és összepréselem a számat, amolyan "hát, ez van basszus" pofát vágva, pedig tök rossz lesz nélküle, mármint nem úgy hanem... úgy. Megkedveltem, minden kiállhatatlansága ellenére, és azért szerintem ő is csíp engem, bármennyire durcás most a feje miatt. De nem én kezdtem, ő volt a béna, ugye ezt vágja mindenki?
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Megemelem a szemöldököm Connor kijelentése hallatán, de rögtön meg is bánom ezt a meggondolatlan cselekedetet, mert a púpomba nyilall a fájdalom, ami Quasimodo-val ellentétben nekem nem a hátamra, hanem a homlokomra nőtt. Kár, hogy nincs Halloween. Lazán ki tudnám magyarázni ezt az izét a fejemen, pláne ha a homlokom másik oldalán is lenne. Tisztára úgy festenék mint Hellboy… na jó, nem.. én dögösebben festenék abban a szerkóban, mint Ron Perlman… Nem hallom meg, hogy Connor besettenkedik a nappaliba. Amikor meghallom viszonylag közelről a hangját, egy pillanatra kiver a hideg verejték. Össze is rándulok… majd még egyszer, de ekkor már az első rándulás miatti fájdalomtól, aztán kinyitom a szemem. - Kolompot kéne akasztani a nyakadba. Olyan halkan közlekedsz, hogy az már zavaró.. – Cseszem le. De ennyi erővel azért is lecseszhetném, hogy miért olyan színű a szeme, amilyen… Mintha tehetne róla.. Ja. Inkább csak jól esik a kis lelkemnek, hogy belé köthetek. Azt hiszem. Amúgy igen… a szemeim elég barátságtalanul villannak felé, nem szűkölködik tekintetem a villámok szórásában. Haragszom rá, ez totál egyértelműen sugárzik feszült testtartásomból, és rámeredő tekintetemből, ahogy az orrnyergem próbálnám kicsit ráncolni.. felhúzva az orromat. Amikor könyörgőre fogja, és esdeklőn mered rám a szemeivel, egy darabig még makacsul, tüntetőlegesen durcás képet vágok, aztán szép lassan veszít feszességéből a tartásom. Mellkasom szép lassan megemelkedik, ahogy hangos sóhajom közepette a tüdőmbe áramlik a levegő… majd visszasüpped, miután kifújtam. - Jól van. Arról nem te tehetsz, ha nem bírod a vér látványát. – Ilyenért aztán végképp nem cseszegetném. Vannak akik bírják, vannak akik nem… és ha csak meglátják a laborban a tűt, és az érszorítót, már ki is terülnek, mint egy palacsinta. Egy pillanatra elveszem a fejemtől a kardot, ezért láthatja a dudort, amit a penge hidegével próbálok apadásra bírni. Megfordítom egy csuklómozdulattal, hogy a másik.. még hűs oldalát nyomjam újfent a fejemhez. - Ne aggódj. Nincs kedvem előröl kezdeni a takarítást. – Egy halvány mosoly kúszik az arcomra. Ez is valami, nem? Connor leül mellém, de egy darabig nem szól, én meg amúgy se vagyok beszédes kedvemben. Akár félre is értheti, hogy mégis csak haragszom rá.. pedig már nem.. csak fáj a fejem, olyankor pedig jobb szeretem a csendet, és a nyugalmat. Jól elment az idő. Most tudatosul csak benne, hogy már a nap is felkelt. Fénye átszűrődik az erdő fáinak lombjain. A kérdésére lassan felé fordítom a fejem, úgy pillantok a szemeibe. - Örökké mégse pesztrálhatlak.. gondolom már az apád is aggódik miattad, és ne mondd, hogy nem. A szülők mindig aggódnak, még ha nem is mutatják ki. Hívok neked taxit. Nem engedlek egyedül csámborogni az erdőben. Mondták, hogy sok a medvecsapda a medvék miatt. – Emlékszem még Emily figyelmeztetésére… ezért is aggattam tele a ház környéki bokrokat medveriasztó csengővel. Felállok, a kardot leteszem az üvegasztal lapjára, aztán a telefonom memóriájából előhívom annak a taxi társaságnak a számát, amelyikkel én is szoktam utazni. Kérek egy kocsit a házhoz, rövidre fogom a beszélgetést. - Kb. fél óra. - Ülök vissza a kanapéra, majd kérdőn körbepillantok, miközben a levegőbe szaglászok. Tekintetem megakad Connoron, pofátlanul közelebb hajolok hozzá, majd egy kisebb fintort megeresztve visszaegyenesedek. - Őőő… most bunkó leszek… de te büdös vagy. – Kicsit vicces a szitu. Én, aki a hullák mellett lazán elfogyasztok háromfogásos ebédet, nem bírom az áporodott kanszagot… de hát ez más…. ez… pfujj.. meg vááá… - Nem akarsz lezuhanyozni? Ha így beülsz a taxiba, a sofőr az első kanyarban a málnásba hajt… Szerintem ne erőltesd az alkoholizálást… a bőrödön keresztül kegyetlen a kipárolgása. – Öhm. Na jó. Leállítom magam, mielőtt elvetném a sulykot… bár így is lehet, hogy sikerült… de hát ez vagyok én. Ami a szívemen, az a számon. Egy hulla megengedheti magának, hogy büdös legyen.. de az élőktől nem viselem el.
Bármilyen lehangolóan szomorú is ez a helyzet, mégis vigyorognom kell a kolompos kijelentésén. Szegény csaj, de tényleg. Pedig baromira nem akartam rá hozni a szívgörcsöt - megint -, de úgy látszik, hogy baromira nem jön be soha, amit akarok. Lehet, hogy inkább azt kéne csinálnom, amit alapvetően nem akarok, hogy valami jó süljön ki belőle. Bár ha ezt megpróbálnám, akkor vállalhatnék melót valami biztosítási cégnél, és mielőtt bárkivel is haverkodnék, gyorsan rávenném, hogy kössön életbiztosítást. - Ne hari. De ha ettől jobb kedved lenne... Tartasz itthon kolompot? Nem gondolom komolyan persze, meg hát ahhoz gyanítom, hogy boci is kéne, az meg nincs. Ki az a marha, aki boci nélkül tart kolompot? De lehet, hogy csak én vagyok túl városi gyerek, és a rajzfilmek megtévesztő hatása alatt hiszem azt, hogy nem lehet csak úgy, minden boci nélkül kolompot tartani a könyvespolc tetején. Egészen megkönnyebbülök, ahogy a durcája szép lassan felenged és beismeri, hogy nem az én hibám, hogy nem bírom a vért. Végső soron tényleg nem az enyém, hanem a dögömé, de ezt vele nyilván nem tudja megbeszélni, mert ha vele kéne beszéljen, az kicsit necces szitu lenne, abból meg egy reggelre épp elég kijutott. Ahogy elveszi a kardot a homlokáról, felszisszenek a dudor látványától. Paloma az unikornis. Basszus, ne röhögj Connor, ne röhögj! Nem röhögök, csak megrándul a szám sarka, gyorsan lesütöm a szememet, hogy inkább a térdemet bámuljam helyette. - Bölcs döntés. Motyogom az orrom alatt a takarítással kapcsolatos megjegyzése hallatán. Csak némám ülünk, nem szól, nem szólok én se... Ha nem érezném, hogy nem érzem a dühét, akkor azt hihetném, hogy még mindig haragszik, de szerintem csak pihen, és ezek után az a legkevesebb, hogy legalább a néma kussban megpróbálok asszisztálni neki, ha már másban nem tudok. - Basszus, a fater! - csapok a homlokomra - Jó, igazad van. Tényleg illene menni, de nem tehetek róla. Szeretek veled lenni, asszem. Lehet, hogy ezt nem kellett volna ilyen nyíltan kimondanom, de amíg hívja a taxit, addig, van időm elfilozofálni azon, hogy micsoda egy idióta vagyok. Mint mindig, maradjunk ennyiben. Bólogatok, van még fél óránk kettesben. Vagyis, mint később kiderül, nem teljesen. Ahogy szaglászik, úgy nézek rá, mint valami kattantra, ez az én reszortom, én vagyok a farkas, nekem kell szaglászni... - Te meg mit... ó. - kérdezném, hogy mit csináld, de végül kimondja, én meg, hát... Én meg.... Öcsém, ez de égő! Inkább fel is kelek, hogy arrébb mehessek tőle, nehogy nekem itt érezze a pubertás szagomat. - Ez nem volt kedves. - emelem fel a mutatóujjamat - De legalább őszinte. Az meg király. - húzom el a számat, bár attól még tényleg király - Neked meg egészen szarul áll az óriáspattanás a homlokodon, és sajna nem segít rajta egy zuhany. - vigyorodom el, behúzom a nyakamat is, egy-egy - Na de, ha megmondod, hol találok törcsit, akkor lefürdök. Tök zsír lesz, nem is tudom, melyik a rosszabb, ha bűzlök vagy ha csajszagom lesz. Gondolom nem tartasz itthon Old Spice-t. Felsóhajtok, de egye ragya, legalább tovább érezhetem majd a szagát, ha már nem leszek itt. Na nem mintha számítana, de esélyes, hogy az életben nem látom többet, mert nem úgy néz ki, mint aki örök barátságot akarna kihozni ebből a kapcsolatból ugyebár, legalább ennyivel emlékeztethetem magam arra, hogy már megint hülye vagyok és naiv. Na, hol az a törcsi?
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Amolyan „Ugye te most csak szórakozol velem?” féle pillantást vetek Connorra. – Úgy nézek ki, mint egy tehénpásztor? – Vonom fel kérdőn a szemöldököm, majd elnevetem magam. – De esküszöm, hogy beszerzek egyet, hogy ha legközelebb erre tévedsz, a szavadon foghassalak! – Nevetésem gonoszdi vigyorrá módosul… amiből két dolgot szűrhet le. Jobb lesz ha többé nem jár erre, mert kolomppal a nyakában végzi, a másik pedig az, hogy én komolyan veszem az ígéreteket. Pro- és kontra is. Az a mozdulat, amivel homlokon csapta magát, az… nekem fájt… vagyis odaképzeltem a saját kis homlokomat a nagy puklival, és hogy azon csattan a tenyér. Grr.. úgy tudom utálni a vizuális fantáziámat, egyszerűen minden megjelenik előttem képileg, amibe belegondolok. Jó, persze… ez a munkám terén előnyös, de azon kívül néha kellemetlen tud lenni, mert jobb néha valamibe nem belegondolni. Ha most tini lány lennék valószínűleg ennek a „szeretek veled lenni” féle vallomásnak nagy jelentőséget tulajdonítanék. Connor a maga korához viszonyítva helyes srác. Kicsit nyikhaj, de jól áll neki.. bosszantó, de nem idegesítően, hanem aranyosan bosszantó. Szerintem ezért nem is tudok rá úgy tényleg haragudni. Persze jól esik, hogy ezt mondja, el is mosolyodom.. de úgy vagyok vele, hogy pár nap múlva már azt is elfelejti, hogy a világon vagyok… A kamaszok már csak ilyen csapongóak. - Jól van… akkor… ha néha engedi az időbeosztásod, eljöhetsz, és apríthatsz nekem rönköket. Az én karjaim nem annyira bírják az ilyen férfimelót, de fizetnék érte valamennyit, és…. hozatnék kaját is. – Nem, azt nem ajánlom fel, hogy főzök neki valamit, mert azt már tudjuk, hogy az nem lenne túl jó ötlet. Egyébként nem hiszem, hogy önként és dalolva jelentkezni fog tűzifa darabolásra, de azért bedobtam az ötletet, hátha.. Legalább lenne egy kis társaságom néha idekint. A vállamat csak hanyagul megvonom, amikor közli velem, hogy nem volt túl kedves a beszólásom. – Sose állítottam, hogy kedves vagyok.. A nevem előtt a „doktor” szerepel, nem a „kedves”. – Nevetem el magam ismételten. Sose hánykolódtam ártatlanul amiatt, mert kimondtam, amit gondoltam. Igyekszem nem bunkónak lenni a környezetemmel, néha mégis összejön. - Igazán!? – A kanapén levő párnát felkapva Connor után hajítom, a tarkóját célozva meg vele. Felkelek a kanapéról, és megindulok a fürdőszoba felé. Eközben válaszolok a szavaira. – Hát nézd. Mégis csak jobb story apukád szemében, ha azzal állítasz haza, hogy egy görbe estéd volt egy kiscsajjal, és azért nem értél haza időben… ami igazolhatja a „csajszagodat”… mint az, hogy a kocsma fala mellől szedtek össze holt részegen a biztos kihűlés elől. – Na jó, ez erős túlzás, de na… gondolom érti a lényeget. Nem akarom én hazugságra buzdítani, de nem is olyan régen még én is kamasz voltam, és néha kellett…. ferdíteni az igazságon, hogy otthon a családi béke megmaradhasson. Néha belefér az ilyen… és ezzel senkinek se árt. Apuci is megnyugszik, és mindenki boldog. - Amúgy szerintem ne használj Old Spice-t. Az nem a te korosztályodnak való. – Amúgy is szörnyű az a termékcsalád. A szaglásom elég kifinomult, és nagyon nem szeretem. Nem mintha fontos lenne Connor esetében, hogy én mit szeretek… szóval igazából hagyjuk. Kinyitom a fürdőszoba szekrény ajtaját, kiveszek a felső polcról egy sárga pamuttörölközőt, feldobom a mosdó melletti törölközőtartóra, aztán a jázmin-vanília illatú Creme21 márkájú tusfürdőmet felkapva Connor kezébe nyomom. - Ha nem tudod hogy kell használni, csak sikíts. – Heccelem nevetve, aztán magára hagyom, hadd szabaduljon meg a testszagától. Amíg odabent pancsol, én rendbe rakom a nappalimat, mert az itt alvásától lett némi felfordulás. A takarót összehajtom, a helyére teszem… a kanapét is elrendezem… a vödröt a helyére viszem, amit kitettem neki, ha esetleg hányna… végül kitárom az ablakot, és lehuppanok a fotelbe. Enyhén lejjebb csúszok ültömben, a lábaimat becsúsztatom a dohányzóasztalka alá… bokáimat keresztezem egymáson, és nagyot ásítok. Amikor meghallom az ajtót nyílni, fejemet a kartámasznak döntve lesek a fürdőajtó irányába.
- Ha azt hiszed, hogy ez olyan nagy cucc lenne, tévedésben élsz. - jelentem ki a kolompos megjegyzésére - Minden gond nélkül szaladgálnék kolomppal, egyáltalán nem lenne cinkes. Hát ja, ennél azért egy kicsikét több kell ahhoz, hogy megalázva érezzem magam. Mármint, én tipikusan az a fajta vagyok, akivel baromira nem éri meg fogadni - persze ha szeretsz veszíteni... -, mert én aztán mindent, de tényleg mindent bevállalok. Sokszor mondták már, hogy nem vagyok normális, de én ezt inkább veszem bóknak és vigyorgok rajta, mintsem sértésnek. Amikor azt mondja, hogy néha beugorhatok hozzá melózni, be kell valljam, hogy eléggé méregető tekintettel vizslantok rajta végig. Persze ha hazudna, azt érezném, de mégis... Paloma? Ott agy bent? Persze nem mondhatnám el, hogy enni idő alatt teljesen megismertem őt, de azért ez mégis fura. Lehet, hogy a konyhapult lefejelésével kiesett az orrán egy mini-Paloma, begurult a hűtő alá és most ott bosszankodik, amiért senki nem eszi észre. - Hallod, te aztán tényleg nagyon beverhetted a fejed... - méregetem tovább, és ha nem lenne dagadt a homloka, még meg is tapiznám, hogy nincs-e láza - De ha tényleg komolyan gondolod, én... ööö... Mivel valószínűleg tényleg komolyan gondolja, így egyre inkább kezdek bazsalyogni, mert azért ez tök menő, végül már bárgyú vigyorral a fejemen nézegetem a berendezést - Szívesen jövök zsebpénz nélkül is. Épp elég fizetség, hogy az agyadra mehetek. Kissé nyelvet öltök, de azért gyorsan odahajolok és megpróbálok adni egy puszit az arcára. Azt hiszem, hogy a bennem erőteljesen tomboló kisfiú most marhára el van kényeztetve. Persze utólag már cikinek érzem, és nem a puszi ténye miatt, hanem hogy büdösnek titulált. Gondolom, így mennyire értékelte, hogy odahajoltam, de... Bah, ez cikibb, mint a kolompviselés. - Lehetnél akár Doktor Kedves is. Na jó, ez még viccnek is rossz, bár a felém repülő párnára és a felkiáltására már tényleg elkezdek szakadni, mint az olcsó gumitanga. - Hmm, vigyázz, a végén még azt akarja, hogy bemutassalak neki! Azt meg te sem szeretnéd. Te jó ég, Colin, én meg Paloma egy vacsoraasztalnál. Szinte hallom a dünnyögését, látom magam előtt mindkettejük idióta arckifejezését, és sírok a röhögéstől. Elégedetlenül ciccenek fel arra, hogy szerinte ez a márka nem az én korosztályomnak való. - Szerintem kicsit alábecsülöd a "korosztályomat". Én még egészen szolid vagyok, hidd el nekem. Mert hát van egy csomó paraszt, aki egész egyszerűen sokkal köcsögebb és többre tartja magát, mint egy érett férfi. Mondjuk nem csodálkozom azon, hogy ha Paloma esetleg tényleg az ilyen beképzelt majmok miatt nem szereti a fiatalokat, de hát minden neveltetés kérdése. Vagyis nem feltétlen... Én nem igazán részesültem ilyesmiben, néha meg is látszik rajtam, de nem vagyok páva. Vagy páwa, mert úgy a menő. Slattyogva követem őt a fürdő felé, aztán átveszem tőle a tusfürdőt. Meg se nézem igazából, de a heccelésére megpróbálom könyékkel oldalba bökni, talán kicsit erőteljesebben is, mint arra számítani lehetne. - Ja, hogy ezt nem az orromba kell feldugni? Minden nap tanul valamit az ember... Dünnyögöm vissza és igyekszem szúrósan nézni rá, mert azért az úgy lenne hiteles, de azért a rosszcsont mosolyt még mindig fel lehet fedezni a vonásaim közt. - Aztán ne leskelődj! Inkább gyere be. Kiáltok utána, amikor kimegy és becsukódik mögötte az ajtó. A zuhannyal nem vesződöm sokat, nagyjából öt-tíz perc alatt elkészülök öltözéssel meg törcsizéssel együtt. Nem vagyok holmi csaj, hogy áztassam magam és közben az élet értelmén merengjek... Ettől függetlenül nagyon baba ez a megtisztulás dolog, így a másnapot nyögve tényleg életmentő. És tessék megdicsérni, nem hagyok magam után )túl nagy) mocskot és még a törülközőt is megpróbálom nem csak úgy odabaszni, hanem kiteregetni oda, ahonnan elvettem, bár kicsit csálé szerencsétlen, de nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg. Felvont szemöldökkel pislogok rá, ahogy látom elnyúlva, szegény, mindjárt le fog folyni a padlóra, ha így folytatja. - Pontosan olyan szagom van, mint valami egzotikus sütinek, de megteszi. Köszi. Biggyesztem hozzá kedvesen - már persze nem a sütiszagot köszi, hanem a zuhanyt meg ezt az egész tegnap estét, ma reggelt. Nem ülök le mellé, csak álldogálok tőle kissé távolabb, aztán sóhajtok. - Szóval... tényleg köszi. Tudod, nem nagyon vannak barátaim még errefelé és örülök, hogy te az vagy. Jó, ne mondj semmit, nekem az vagy! - emelem fel a kezecskéimet, mielőtt kötözködhetne - Úgyhogy nem szabadulsz, ha el tudom intézni, jövök majd fát aprítani. Elnevetem magam, és rájövök, hogy ez a helyzet kicsit kényelmetlen most. Még van néhány perc elvileg, amíg megérkezik a taxi, de semmi értelmeset nem lehet addig csinálni, valahogy megüli a levegőt a várakozás gyomorrugdosó aromája. - Kimegyek. Legalább levegőzök kicsit, mielőtt megjön a kocsi, így kevesebb az esélye annak, hogy rókázok majd út közben. Rántom meg a vállamat, mintha számítana bármit, mert hát úgysem számít... Odabattyogok, amerre a kabátomat vélem, és ha megtalálom, akkor magamra kanyarítom, szerencsétlen ruha, most látom, hogy sikerült lehánynom itt-ott, nem teljesen, csak kicsit foltos és... büdös. Bár nem túlzottan, lehet, hogy csak a farkasorrom érzi igazán, de ez már igazán lényegtelen. - Vigyázz magadra. És pihend ki magad, mert rémesen festesz. Teszem hozzá, közben pedig masszívan a cipőm orrát fixírozom, bazsalyogva, mint valami hülyegyerek, de hát végső soron... pontosan az vagyok.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
A puszi elől nem húzódtam el, bár meglepett Connor közvetlensége. Nem vagyok az a típus, aki ha a barátaival találkozik, körbepuszilja őket. Azt se állítanám, hogy zavar.. vagy belegázolt volna a személyes szférámban, egyszerűen csak szokatlan. - Ugyan kérlek! – Kiáltok be neki a fürdőbe, miután már becsuktam magam mögött az ajtót. - Kétlem, hogy bármilyen újdonsággal tudna szolgálni a látványod.. – Vigyorgok, majd megvonom a vállam. Láttam én már mindenféle embert kiterítve a patológián. Fiatalt, középkorút.. öreget.. gyereket.. s Connor számomra az utóbbi kategóriába sorolható. Nem vagyok egyébként sem az a fajta, aki a kulcslyukon leskelődik, persze biztos megvan annak is a maga izgalma, de ha valamit akarok, azt általában konkrétan a másik értésére adom. - Süti… - Nyomok el egy ásítást. Hát most már én is megéheztem ám. Nem vagyok az a nagy süti faló, de most simán megennék valamit… például sárgabarack lekváros piskótatekercset, porcukorral meghintve a tetején. Áh! Inkább hagyjuk.. jobb, ha nem kínzom magam. Feljebb tornázom magam a fotelban, hogy mégse úgy nézzek ki, mint valami ledobott rongy, aztán a jobb lábam behúzom a bal combom alá, és enyhén kifordulva felpillantok Connorra. Hallgatom a kis monológját, mély levegőt veszek, hogy válaszoljak rá, de belém folytja a szót. Elmosolyodok. Kedvelem őt persze… különben nem mondtam volna, hogy jöjjön máskor is… de.. nekem sokkal több kell ahhoz, hogy valakit a barátomnak nevezzek. Nem dobálózok ilyen kijelentésekkel csak úgy. Talán amikor annyi idős voltam, mint most ő… én is másképp láttam, de már nem vagyok annyi… és a felnőttség engem is sokban megváltoztatott. - Nekem sincsenek. – Ami nem olyan meglepő, tekintve azt, hogy ha nem alszom, akkor dolgozok… ha pedig nem dolgozok, általában alszom. Ki kell építenem személyes kapcsolatokat, amik által kötődhetek a városhoz, különben becsavarodok. Ha őszinte akarok lenni… márpedig miért ne akarnék az lenni, nem gondoltam volna, hogy az első ismerősöm, aki nem kötődik a munkámhoz, a munkahelyemhez, az egy pelyhes képű „kis felnőtt” lesz. Néha sikerül meglepnem saját magamat is. - Jöhetsz bármikor… - Teszek egy átgondolatlan kijelentést, amit rögtön meg is bánok, és muszáj pontosítanom. - …vagyis… azért az éjszaka közepén nem díjaznám, ha dörömbölnél az ajtómon, hogy jöttél fát vágni. Úgy érzem, nem tudnék őszintén örülni a viszontlátásnak ebben az esetben. – Vigyorgok. – De napközben kereshetsz. – Benyúlok a tükrös asztal polcára, kiveszem onnan a színes post-it tömböt, letépem a legfelső lapot, a keresztrejtvény fejtéséhez használt feketén fogó golyóstollammal felfirkantom rá a nevem, meg a mobilszámom. Felállok, majd odalépve hozzá egyenesen a homloka közepére ragasztom. – Üzenj előtte, hogy itthon találsz-e. Elég sokat dolgozom. – Potyára ne kajtasson ki. - Rendben. – Az órára pillantok, van még néhány perc, ha a taxi nem késik, mert akkor még több is. Többször is utaztam már velük, mert nem mindenhova megyek a motorommal, kocsit pedig egyelőre még nem vettem, és annyira nem is ragaszkodok hozzá. Ha jövő ősszel is még itt leszek, akkor szerintem veszek egyet. Kimegyek Connorral az előtérbe, nézem ahogy összekészül, aztán eszembe jut, hogy a kávét meg se ittuk. Most már mindegy, biztos kihűlt.. a hideg kávé és az újramelegített kávé meg borzalmas. Na majd legközelebb, ha lesz legközelebb. – Ezt inkább nekem kéne mondanom, neked! – Kettőnk közül szerintem én vagyok az, aki jobban tud vigyázni magára. Azon a kijelentésén, hogy rémesen festek, nem tudok megsértődni, mert tényleg nem vagyok a legjobb formámban.. Viszont nem hagyhatom válasz nélkül se a dolgot. A kezeimet összefonom magam előtt, kihúzom a hátam, s felvonva a szemöldököm végigmérem Connort. - Hát pajtikám.. most nem azért, de… hááát.. te sem vagy egy Logan Lerman! – Vigyorgok gonoszkodva, majd kinyitom az ajtót, hogy kiengedjem. – Na sipirc, mielőtt még befoglak favágónak. Az alkohollal meg csak óvatosan! – Anyai jó tanács, hehe. - Szia.. – Intek neki mosolyogva, aztán becsukom az ajtót. Nem állok ki vele szobrozni a ház elé. Bevonszolom magam vissza, a nappaliba, és ledöglök a kanapéra. Csak egy kicsit… csak egy icipicit akarok aludni. Csak egy pillanatra lehunyni a szemem, hogy meglessem, milyen belülről a szemhéjam… Mire a taxi megérkezik, és Connorral együtt távozik, én már az álmok világában járok..
The End
// köszönöm a játékot, nagyon élveztem, és remélem, hogy játszunk még ^.^ //
Alig 48 órája voltam Fairbanks-ben. Visszajöttem a városba, hogy újra részt vállaljak a protektorátus életében. Nem volt könnyű döntés, de meg kellett hoznom. Jövök vagy maradok, de akkor sokkal tovább, mint azt előre meg lehessen mondani. Hát jöttem és fel is vettem újra a munkát… meg is lett az eredménye. Nem kértem külön bánásmódot a történtek miatt, se könnyített munkát, hogy visszarázódjak. Nem-nem, Adamke csinálja csak, amit kell, eleget „pihentem” így is odaát. Így hát felvettem a szolgálatot… és mondhatjuk, hogy bele is szaladtam sikeresen a késbe. Este volt, a társammal az erdőben járőröztünk, amikor vérnyomokra lettünk figyelmesek az egyik fán. Akárminek lehetett volna a vére, de jobbnak láttuk, ha biztosra megyünk. Jól tettük. Egy kegyetlenül összevert emberre bukkantunk, alig élt. A társam jobbnak látta, ha azonnal biztonságba juttatjuk, ám én még észrevettem valamit, így megkértem, hogy menjen előre, míg utánanézek. Öreg hiba volt. A nyomokat követve egy mészárszékre értem, hogy képletesen fejezzem ki magam. Valakit kegyetlenül széttéptek itt, a maradványokból alig ismertem rá egy másik férfire. Már éppen telefonáltam volna be a központba, amikor támadás ért. Egy farkas rontott rám a semmiből, valószínűleg a mészárlás felelőse. Ha nincs bekapcsolva a hatodik érzékem és nem rántom fel a pajzsomat, már halott vagyok. Küzdelem bontakozott ki, elég durván szétkaptuk egymást a farkassal. Végül döntetlennel ért véget. Ő menekült el, több ezüstgolyóval a testével és egyéb sérüléssel, ami elvette a kedvét a további harctól, de én se voltam jobb állapotban. Amint kiment a testemből az adrenalin, már inkább emlékeztethettem másokat egy részegre, ha nem lett volna véres a kabátom. A sérüléseimet úgy ahogy begyógyítottam, hogy ne veszítsek több vért, de valószínűleg nem egy bordám megrepedt, az egyik karom pedig annyira fájt, hogy szerintem el is tört. Úgy ahogy össze tudtam forrasztani a csontot, de mivel nem voltam gyógyító, így, mint annak idején Emma esetében, csak egy kis kötést tudtam létrehozni a törés helyén. A többit inkább rá akartam bízni Abigailékre… már ha vissza tudok menni. A franc se tudja, hogy itt van-e a rohadék valahol még. Mindenesetre talpra álltam, de azzal a lendülettel majdnem rá is estem az egyik testmaradványra. Már nyúltam volna a telefonomért, de aztán eszembe jutott, hogy kaptam egy erősebb ütést arra a helyre, ahol a telefont tartom és hallottam egy eléggé félreismerhetetlen hangot. Valahogy ki kellett találnom viszont még így is. Tehát vettem egy mély levegőt, összeszorítottam a fogamat és elindultam. Fogalmam sincs, mennyi ideig barangoltam az erdőben, de egyre kimerültebb lettem. Egyre gyakrabban kellett megtámaszkodnom egy-egy fán, vagy feltápászkodnom a földről, vagy hasonló. Igyekeztem haladni, de mint ha minden egyes méteren fogyott volna az erőm. Majd… észrevettem a fényt a levelek között. A kimerültségtől már a látásom se volt a legjobb, de csak mentem előre. Ahol fény van, ott az esély a túlélésre. Bear Grylls is megmondta. Aztán megint felbuktam, beleesve egy bokorba… és mint ha csengők vad csilingelését hallottam volna ezt követően…
Mondtam már, hogy imádom a munkámat?
//Megjegyzés: a realitás kedvéért Adamnak 7 manapontja maradt eddigre
Kezdőlap
