Elszorult a torkom. Először dühös voltam, nem értettem, hogyan kerülhettek hozzá ilyen képek! Honnan a fenéből tudták, hol, kinél van Anne, amikor senkinek sem szóltam! Basszus, ezért borítottam a bilit a fejemre, és játszottam el Castor bizalmát, hogy most... A térdem megrogyott, és le kellett ülnöm. Nehezen vettem levegőt, amikor a tekintetem próbálta befogadni, az agyam pedig felfogni, amit láttam. Kiégett kocsi, széttépett emberek. A gyomrom icipici ponttá zsugorodott, és ha lett volna nyelvem, akkor sem tudtam volna megszólalni. A látásom elhomályosult, s piszok sok pislogásomba került, hogy ez megváltozzon. Remegő kézzel nyúltam azért a fotóért, ahol éppen sütit evett. Mintha satuba fogták volna a mellkasom. Mortimer elé tettem Anne képét, aztán a széttépett emberekét, és a kislányról rájuk mutattam. Nem tudtam máshogy megkérdezni, hogy ő köztük volt-e. A kis, kakaóillatú, hableányos bögre kiveszett a memóriámból, eltűnt a látóteremből, mert a legrosszabb feltevés mindig erősebb a pislákoló reménysugárnál. A pillantásom visszasiklott a kellemesebb fotóra, a bájos arcra, a tavaszi égboltot idéző kék szemekre, a hosszú, napfényben ragyogó szőke hajra... de a hullákat nem tudtam kizárni a látóteremből.
Igen, bennem is van egy jó adag kegyetlenség. Kifejezetten jól esik most látni Duncan lelki kínjait. - Igen, a terv nem volt jó. Mondhatni kifejezetten pocsék volt! - morranok rá, mintha én is farkas lennék. - Miből gondolta, hogy szem elől tévesztjük a gyereket? És hogy más szem elől téveszti? Egyetlen dolgot ért el vele: gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy megvédjük, mert a nevelőszülei nem tudtak semmiről, és így kooperálni sem lehetett velük. Megkötötte a kezünket! - igen, még korholom egy ideig, és eszemben sincs gyorsan elárulni, hogy a gyerek él. A fogékony pillanatokat ki kell használni. - Ez pedig belekerült egy pár emberéletbe! Aggódik? Jól teszi! Visszaszedem a képeket, és elrakom a dossziéba, arra meg rácsapom a fedelet. Nem, nem hagytam ott a sütiset sem. Hadd érezze még egy kicsit a veszteséget. Aztán végül megenyhül a hangom. - Anne él. Valaki megmentette, mert időben ért oda. De csak a haláltól mentette meg, az idegösszeomlástól, csalódástól, veszteségtől, csillapíthatatlan félelemtől attól nem. Nem tudom, mikorra tudjuk talpra állítani. És meg se kérdezze, hogy találkozhat-e vele, mert a gyerek nem akarja látni jelenleg. Ha ez változik, majd tájékoztatom. A kicsi hivatalosan meghalt. A továbbiakban önnek semmi köze nincs hozzá, és ez ... már megbocsásson, jobb is így. Fogom a dossziét, és visszaviszem a szobába, elrakom, aztán visszamegyek a konyhába.
Apró bogárnak éreztem magam, amit éppen akkor lapítottak ki egy bazi nagy úthengerrel. Az is voltam. Egy jelentéktelen pondró. Az a pár, akik meghaltak, nem érdekeltek, egy valaki számított, de azt Mortimer is tudta. Basszus. Jó szülők lettek volna. Azért tartott ennyi ideig ez az egész, mert megfigyeltem őket, vaktában senkinek nem adtam volna Anne-t. És most ez... Elkeseredetten néztem a kedves kép után. Úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek egy hordónyi jéghideg vízzel. Édes istenem, mit tettem! Amikor Mortimer végül közölte, hogy Anne él, nem tudtam visszatartani a feltörő, megkönnyebbült zokogást. Az őrző legyőzött. Megmutatta a hatalmát, ami mellett én eltörpültem, és képes volt arra, amire én nem: megmentette Anne-t. Élt! Többi mondandóját csak azután fogtam fel, hogy lecsillapodtam. Frusztrálva éreztem magam, amiért ekkora gyengeséget mutattam valaki előtt. Anne nem akart látni. Ez fájt, de tizedannyira sem, mint az előbb a gondolat, hogy talán már nem él. A nyilvánosság számára halott. Nekem semmi közöm hozzá. Mikorra Mortimer visszatért - immár a dosszié nélkül -, nagyjából összeszedtem magam. Így lesz a legjobb. Most már tényleg elhittem az öregnek, hogy meg tudják védeni Anne-t, hogy hatalmukban áll, és a kislánynak sokkal jobb lesz köztük, mint egy falkában, vagy mellettem. Felálltam és mélyen meghajoltam Mortimer felé. Elmondhatatlanul hálás voltam neki. Egy életre az adósa lettem. Körbenéztem, íróeszköz és papír után kutatva, ám mivel hirtelen sehol sem láttam egyiket sem, a mutatóujjamat az asztal lapján húzogattam, mint aki írt. Reméltem, hogy ebből értette, mire lenne szükségem.
Ez egy igen fájdalmas lecke volt, én tudom, de elkerülhetetlen. Duncan megtört, de én nagyon remélem, hogy szépen, és sokkal zűrmentesebben felépíti majd magát. Közelebb léptem hozzá és megint a vállára tettem a kezem. - Tudom, hogy ahhoz van szokva, hogy mindent maga intézzen, és ellenségként kezeljen majdnem mindenkit. De nem lehet több lovat megülni egy fenékkel. És a világ sokkal bonyolultabb, és kegyetlenebb, minthogy egyetlen ember vagy farkas le tudja kezelni, ezért kellenek a szövetségek. Remélem, lassan majd más szemmel néz ránk. Érdekes, hogy Castort sokkal könnyebb volt megfogni, pedig ő is keményfejű. A konyhaszekrény fiókjából odaadom a jegyzetfüzetet és egy tollat. - Egyébként nem csodálkoznék rajta, ha ez a Fairbanks-i kirándulás a kisasszony műve lett volna ... de persze biztosat még nem lehet tudni. Majdnem biztos, hogy a gyerek ösztönös pszionikus képességekkel bír. Amennyiben ezeket a farkasokkal való együtt növekedés erősítette fel ennyire, az érdekes felfedezés lenne. De most egyenlőre az a kérdés, hogy mit akar még Duncan.
Átkozottul nehéz volt beismerni és elfogadni, hogy segítség kellett, de ahogy láttam, ezt Mortimer is érezte rajtam. Megértőnek tűnt, és tégláról téglára bontotta le bennem az ellenállás falait. Olyan helyzetbe hoztam magam, vagy az élet engem, vagy a sors, tököm tudja mi, amiben meg kellett bíznom másokban. Nem magam miatt, hanem a lányomért. Amit arról mondott, hogy valószínűleg Anne kérte ide a kirándulást, akaratlanul is megmosolyogtatott. Nagy franc volt az a gyerek, s néha ijesztően okos. Én se csodálkoznék rajta, hogy ő vette volna rá a nagynénjét, hogy ruccanjanak föl ide. Mortimertől megkaptam a kért eszközöket. Eleinte nem tudtam, hogyan is vágjak bele, mert könnyen elképzelhető, hogy élből elutasítja a kérésem, de egy próbát megért. Veszítenivalóm már tényleg nem volt. "Elfogadom, hogy Anne nem akar látni, nem fogom erőltetni, kényszeríteni meg pláne! Ha soha többé nem akar velem találkozni, azt is megértem. Csupán annyit szeretnék kérni, hogy néha hadd találkozzam Önnel, és mondja el, hogy van Anne, milyen ügyes, okos, és mennyi mindent tanult már." Odafordítottam a jegyzetfüzetet Mortimernek, és vártam az ítéletet. Ha nem-et mondd, elfogadom. De nagyon szeretem azt a kislányt, s ha csak egy leheletnyi kapcsot is, de meg szeretnék tartani kettőnk között. Ugyanolyan már sose lesz, mint Fairbanks előtt, ezzel nem áltattam magam. Csak hadd tudjak róla...
Elolvasom, amit Duncan ír. - Nem is kényszeríthetné, Duncan. De mindenképpen fog hírt kapni a gyerekről, emiatt ne aggódjon! Épüljön fel, és hozza rendbe a dolgait! Tudom, hogy szereti azt a gyereket, és ez egy olyan kapocs, amit én sem akarok szétszakítani. Sem Duncannek sem Anne-nek nem lenne jó. A gyereknek fontos volt ez a pár év, amit a farkasokkal töltött, a férfinak meg ez egy kapocs a jobbik énjéhez. Mindketten fuldokolnának enélkül. - A támadó meghalt, de nem volt egyedül. Egy falka csonka keveredett ide, az alaszkai erdőségekbe. Ők olyanok, akiknek már semmi se szent. Nem tudom, hogyan került a gyerek a látóterükbe, de ha magán keresztül, vagy a falkáján keresztül, akkor sem Ön, sem a falkája tagjai nincsenek biztonságban. Erről jobb, ha tud. Általában farkasok közötti csetepatékban pártatlanok vagyunk, kivéve, ha az egyik fél már amúgy is megérett a likvidálásra. Ilyenkor a mérleg nyelve elbillen. Annak semmi értelmes, hogy a hulladék gyilkoljon olyanokat, akik amúgy meg értékesek.
Ismét - milyen meglepő! - bólintottam. Megnyugtatott a tudat, hogy Anne jó helyen van, és kaphatok róla híreket is. Nekem ennyi elég. "Köszönöm!" - körmöltem a papírra, aztán hallgattam, amit a csonka falkáról mondott. Lázasan kutattam az emlékeim között, hogy ki olyat hagyhattam hátra, életben, akiknek célpont lehetnék, vagy akár Anne. Tekintve, hogy Chicagóban falkaszinten is sok alvilági ügyletünk akadt nem meglepő, hogy ez a lista zavarba ejtően hosszúnak tűnt. Még úgy is, hogy csak a farkasokat vettem belőle. Itteni viszonylatban eddig legfeljebb az őslakosok közül egy-kettőnek bökhettem a csőrét, de hát melyikünk nem. "Azt hiszem, nem lepi meg, ha azt mondom, túl sokan jöhetnek számításba." Elhúztam a szám. Papnak kellett volna mennem, amíg még lehetett. Kár, hogy sose vonzott a reverenda.
Elolvasom újra a választ, és kicsit mosolygok. - Nem, nem lep meg. Duncan és Castor éppen elég disznóságban voltak benne, elég dologba ütötték bele az orrukat, hogy sok "hódolójuk" legyen. - Talán öten vagy hatan lehetnek, nem tudjuk pontosan. A falka európai eredetű, és a jelenlegi és csak "A Gretz Falka"-ként emlegetjük. Ismerős a név esetleg? Ha neki nem ismerős, Castornak még lehet esetleg. Gondolom, Duncan úgyis továbbadja az infókat. Nekik nem számolok be olyan részletesen, mint Jake-nek, elég, ha ennyit tudnak, és óvatosabbak lesznek. És ez az új veszély talán visszakergeti ezt a pernahajdert a munkájához is.
Mortimer mosolya annyira mindent tudó, hogy az már-már bosszant. Újból körmöltem, ám ezúttal komorabb ábrázattal. "Akikkel bizniszeltem, általában álnevet adtak meg. De csak egy német bandával volt dolgom. A véradásos balhé körül, nem sokkal azelőtt, hogy eljöttünk Chicagóból." Eszembe jutott a kimaradt éjszaka, ami után másnaposan, belőtten, összeverve ébredtem. És amiből csak annyira emlékeztem, amit még a Fekete Rózsa sztriptízbár biztonsági felvételein láttam. Az pedig nem túl sok. "Fegyvereket akartak, riasztót, meg még egy rakat dolgot, de... akkortájt nem éppen az üzleti élet kötött le. Nem kapták meg időben az árut, megfenyegettek, utána viszont semmi. Talán forró lett a talaj a talpuk alatt." Más magyarázatot nem tudtam elképzelni, mivel az elégedetlenkedők általában a lehető leggyorsabban ki akartak vonni a forgalomból. Viszont ha az üresjáratos estén ők intéztek el, akkor kissé megkésett bosszúról beszélhetünk. Ha pedig most emiatt támadták meg Anne-t... "Nincs esetleg kép a támadóról?"
Duncan láthatóan azonnal átáll a feladatra. Rendben, még nem teljesen reménytelen eset. - De van, csak most nincs nálam. Nem számítottam látogatóra ebben az ügyben. Egyáltalán semmilyen látogatóra nem számítottam. De nem baj, most legalább két ügyet is intézek egyszerre. - És már nem akar beállni a másik falkába, Duncan? - teszem fel a kérdést hirtelen. Én tudom, hogy nem is akart, de látni szeretném a reakcióját. Remélem, nem erőlteti még tovább azt a vonalat, mert azon könnyen rajta veszthet. Az őslakosok nem hülyék. Nem lehet velük akármit megetetni.
Bólintottam - milyen meglepő! Kár mondjuk, mert ha azóta nem szerveztek be újat, vagy került elő egy újabb tag, akkor nagy valószínűséggel felismertem volna. Meglepően kis létszámú falka volt, inkább csapatnak lehetett nevezni. A kérdése meglepett, hirtelen nem is tudtam, hogy mi az ördögnek kérdezett ilyen abszurd dolgot. Teljesen nevetségesnek tűnt, és csak egy másodperccel később esett le, hogy valószínűleg arról az elhamarkodott, teljesen agybaj ötletemre gondolt, ami egy tébolyult pillanatban pattant ki a fejemből. Határozottan megráztam a fejem. "A vérvonal jól jön, de többet nem kérek belőlük." Ez így volt. Vincent vérvonalának hála erősebb voltam, mint kellett volna, de ezen kívül semmit nem láttam, ami miatt inkább hozzá kellett volna hűnek lennem, mint Castorhoz.
Szóval akkor meggondolta magát. Eddig is úgy tűnt, hogy az előbb Rowennel nem a csatlakozás feltételeit beszélik meg, de azért gondoltam rákérdezek. - Értem. Nos, Duncan, nekem most nincs több mondanivalóm, és lehet akkor lesz célravezetőbb tovább társalognunk, ha már újra tud beszélni. Ezen kívül dolgom is van, de nem akarok kirúgni, ha még lenne valami mondandója. - Ha legközelebb bejelentkezik, akkor majd mutatok fényképeket is. Ha nincs egyéb megbeszélni való mostanra, akkor kikísérem, és folytatom a munkámat.
Az elmúlt napokban finoman szólva is elhavazódtam, ennél fogva néha ingerültebben válaszoltam a kelleténél, és kimerültebb voltam, mint szerettem volna. Épp az egyik beszállító fejét üvöltöttem le telefonon keresztül, amikor a mobilom rezegve jelezte, hogy bizony üzenet érkezett. Mérgesen csaptam le a vezetékest, aztán végigszáguldottam az SMS-en. A szemem pedig teniszlabda nagyságúra nyílt, és minden fáradtságom elpárolgott. Hagytam ott a fenébe az egész kócerájt, meghagytam Liunak, hogyha bármi gáz van szóljanak - talán eljut a tudatomig az is -, aztán felkaptam a dzsekim, motorra pattantam, és már robogtam is Mortimer háza felé. Mindenféle sebességhatárt átléptem, de még így is lassúnak tűnt az iram, egyedül a ház közelében lassítottam, majd leparkoltam, és szinte futva siettem a bejárat felé. Türelmetlenül kopogtam, s úgy éreztem, tizedannyi türelmem sincs, mint rendesen.
Duncan olyan gyorsan érkezik, hogy az az érzésem, még szinte le se raktam a telefont. Hallom a motor búgását, aztán látom is a konyhaablakból, ahogyan leparkol. Megyek is, hogy ajtót nyithassak neki. - Szép jó napot, Duncan! Ha nem látnám a motort, azt hinném, hogy teleportált ... Jöjjön beljebb! Betessékelem. Érezheti a kislány szagát rajtam is, meg a lakásban is, de egyenlőre jelenlétnek nincsen nyoma. - A kertben van kinn. Előbb szeretném, ha mi csak bentről figyelnénk kicsit ... - adom meg gyorsan előre az ütemtervet, mielőtt még végigviharzik a lakáson. - Még nincs teljesen rendben. Bevezetem Duncant a nappaliba, ahol a függönyön keresztül kiláthat a kertbe, de a kertből minket a sötét szobában nem igazán látni meg. Anne a füvön ül, és egy apró kölyökkutya van a kezében, azt dédelgeti, az arcán boldog mosoly. Kicsit távolabb az a hölgy várakozik, akit Duncan már ismer a főhadiszállásról. - Anne amióta hozzánk került, még nem szólalt meg. De reagál a külvilágra, már sokkal kevésbé fásult, mint az első napokban. Alszik, étvágya van ... reméljük, hogy lassanként rendbe jön. A kiskutya is egy ravasz lépés, hátha az állat, és a feltörő pozitív érzelmek megoldják a nyelvét.
- Nem szeretem az időhúzást - feleltem, de inkább nem kötöttem az orrára, hány közlekedési szabályt szegtem meg az elmúlt percekben. Baleset nem történt, úgyhogy panaszra senkinek semmi oka. - Hol van? - kérdeztem sietve, mert csak áradt mindenhonnan Anne illata, bennem meg mintha maximumra csavartak volna minden apai érzést. Hiába nem volt közöm hozzá vér szerint, akkor is kötődtem. Amikor azt hittem, halott, az volt a világ vége. Soha többé nem akarom, hogy külön településen legyünk. Szükségem volt rá, ennyi az egész, még ha neki ezzel csak fájdalmat és szenvedést is okoztam... Amint megkaptam a választ természetesen egyből indultam is tovább, de Mortimer szavai megállítottak. Hagytam, hogy az ablakhoz vezessen, és a függöny takarásában, mint valami perverz kukkoló ittam magamba a kislány látványát. Egy kiskutya. Majdnem felnevettem, ahogy eszembe jutott, hogy mennyit rágta érte a fülem, amikor a városba jöttünk, mert hogy kertes ház és a többi... Hát, most megkapta. Pár másodpercre fojtogató gombóc nőtt a torkomba. - Kimehetek hozzá? Egy pillanatra szánalmasnak és nevetségesnek éreztem magam. Engedélyt kérek, hogy a saját lányom közelében lehessek! De basszus... most, ha azt nézzük, az őrzőké. A legutóbb az afölötti örömöm, hogy mégis életben van, minden mást kiszorított, így nem is igazán gondoltam bele abba, hogy mit jelent az, ha "átengedem" Anne-t Mortimeréknek. Most kezdtem megérteni.
Nem kell farkasnak lennem ahhoz, hogy érzékeljem a Duncanben tomboló érzelemhullámokat. Viharosak. Szűkszavú, zaklatott, és tele van bűntudattal. Szeretném, ha kicsit kevésbé szenvedne, de csak lassan haladhatunk. - Még nem. - felelem némi bocsátkérő hangsúllyal, de határozottan. Azonban Anne a kertben abbahagyja a kiskutya simogatását, és az ablak felé néz meredten. Nem, nem pontosan az irányunkba, de befelé. Aztán magához szorítja a kiskutyát, feláll, és hátrálni kezd. Megfogom Duncant, és kivonszolom a konyhába, remélem hajlandó jönni. Ha nem, akkor valami erőszakot fogok alkalmazni, az biztos. - Volt egy ilyen sejtésem ... a múltkor járt nálunk egy farkas a főhadiszálláson, amikor Anne is ott volt, és a gyerek pánikrohamot kapott. - közlöm eléggé keserűen. - Érzékeli a farkasokat már. Pedig az a fickó is több szobányira volt tőle. Ne aggódjon, szinte biztos, hogy nem ismerte fel személy szerint, ez nem Önnek szólt. Nem tudom, ez mennyire vigasz ennek a szegény ördögnek. Nagy reményekkel jött ide.
Bosszúsan mordultam egyet, de elfogadtam. Nem fogok ajtóstól kirontani, hogy a szívbajt hozzam szegényre, és nem is igazán Mortimerre haragudtam, sokkal inkább erre az egész elcseszett helyzetre. Amikor felénk nézett egy pillanatra reméltem, hogy talán elindul. Nos, bejött a remény, csak nem éppen a ház felé tartott a tökmag, hanem pont az ellenkező irányba hátrált. Félt, a rémületet tisztán ki lehetett olvasni a szeméből, és ez mélyen belém mart. Hiába az öreg vigasztalása, akkor sem éreztem jobban magam tőle. Az én hülyeségem miatt jutott idáig. - Ennyire érzékeny ránk? - néztem a protektorra csodálkozva, miután a mondandója leső felét is felfogtam. - Ha ismerőstől érezné ezt az energiát, az nem csökkentheti kicsit a félelmét? - faggattam, mialatt kelletlenül követtem őt a konyhába. Nem, nem feltétlenül saját magamra gondoltam, de ott volt Gabe, Amy, Cas vagy Liu. Tőlük eddig csak jót és szeretet kapott, és Castor kivételével mindegyikük energiája kisebb, mint enyém, szóval talán akkora riadalmat sem okoznának neki. Nem akartam, hogy féljen tőlünk... tőlem. Legyen óvatos, kicsit bizalmatlan, de ne féljen!
Duncan láthatóan roppant módon aggódik. Én is. Ebben most sorstársak vagyunk. Aggódunk egy apró kicsi lányért. -De lehetséges. Ezért van Ön itt, Duncan. De most meg kell várnunk, amíg újra megnyugszik kissé. Nekiállok egy teát csinálni. Tudom, hogy amíg Anne odakinn leereszt, ez a farkas itt bent a kefét fogja rágni, de hát nem tudunk mit tenni. - Nem tudom, mi van a kis fejében, mivel nem beszél. De okos, intelligens, és valamilyen szinten mágiát birtokol, és használ. Persze, csak ösztönösen. Teát, kávét, esetleg narancslevet? Most nincs más hátra, mint kicsit itt húzni az időt. Persze ehhez egy kellő önuralommal rendelkező partner nem ártana ... Addig legfeljebb mesélek a gyerekről. - Bennem felmerült az is, hogy a nevelőszülei nem véletlenül akartak éppen errefelé kirándulni. Csak még azt nem tudom, hogyan vette rá őket.
- Szóval akkor majd kimehetek hozzá? - csillant fel a remény, és kapva kaptam utána. Megnyugszik? Én addig idegzsábát kapok! Egy darabig fel-alá mászkáltam, aztán majdnem ironikusan felnevettem,a mikor itallal kínált, ám végül leültem, és teát kértem. Az forró, nem tudom egyből lehúzni, talán kicsit lelassít és megnyugtat. Talán... Elmosolyodtam. - Ó, ha arról van szó, hogy valamit elérjen, ijesztően ravasz tud lenni. - Az ablak felé intettem a fejemmel. - A kutyát is megkapta, bár gondolom, nem egészen így akarta. - A gondolataim ismét a mágiahasználata felé terelődtek. - Analfabéta vagyok ilyen téren, szóval, ha triviálisat kérdezek, írja ennek a számlájára. Mennyire "normális", vagy inkább megszokott az, hogy egy ilyen kicsi gyerek ennyire fogékony legyen? És ha ilyen a kiindulás, meddig fejlődhet?
Elkészítem a teát Duncannek is, szépen, lassan, nyugodtan. A kicsi itt van pár méterre, és jelenleg nem viheti el senki tőlünk. Akik eddig keresték, azok halottnak hiszik. - Nem megszokott. Nem tudok pontos arányokat mondani, de talán ... minden tízezer emberből egy? Persze nem biztos, hogy így alakult volna, ha mondjuk egy normál családban nő fel, nem egy falka közepén. Az affinitása amúgy is magas volt, de gondolom ez kiélesítette az ilyen irányú érzékeit. Leteszem a bögréket és a hozzávalókat az asztalra, és magam is letelepszem. Ez volt a beszélgetés kellemesebbik része. A kellemetlenebbel várni akartam a találkozás utánig, de ha már most ilyen tengernyi időnk lett ... - Azt csiripelték a madarak, hogy van egy lerendezetlen fegyverszállítási ügye a Gretz családdal. Az a farkas, aki megtámadta Anne-t és a nevelőszüleit, ennek a falkának volt a tagja. Nem állítom, hogy van összefüggés, a két eset között, de nagyon valószínű számomra. Feltételezem Duncannak is hirtelen fel fog frissülni a memóriája. Én melegen ajánlanám neki. Majdnem olyan melegen, mint amilyen a tea ...
Finoman fogalmazva se olyan környezetben élt három-négy éven át, amilyen egy korabeli kisgyereknek élnie kellett volna, de ha ez azt jelenti, hogy hamarabb észrevesz egy vérfarkast és messzebbről, akkor azt mondom, már megérte. Ez a rész úgy tűnik ennyiben ki is merül, és visszatértünk oda, ahol a nyelvkitépésemkor jártunk. Az a német falka... - Amire emlékeztem, a múltkor elmeséltem. A balhé nem sokkal az idejövetelünk előtt volt, amikor egyébként is besűrűsödtek a dolgok. Mindent mait tudtam... - És amit nem tudok? Bizony az az este még mindig fehér folt az emlékezetemben, aminek egy töredékét anno a Fekete Rózsa biztonsági felvételeiből tudtam meg. De oda hogyan mehettem berúgva!? Hol az istenben ittam le magam és hogyan??? - Hm... vannak üresjáratok az emlékezetemben. Pontosabban egy. - Az, hogy az Anne előtti időkből mennyi ilyen akadt, inkább hagyjuk, a jelenem szempontjából annyira nem mérvadóak.
Igen, mesélte. Azt hittem, csak azért olyan szűkszavú akkor, mert nincs hangja, és írnia kell. De nem. - A falkára vadászunk. Már mindenki lemondott róluk, akit megtalálunk, azt megöljük, nekik már nincs kegyelem. Amerre járnak, vért és pusztítást hagynak maguk mögött. Ön pedig ezzel a fegyverszállítással bűnrészes. Nem akarom itt helyben kinyírni, sőt a közeli jövőben sem, de Duncan az, akinél már egy párszor rezgett a léc. Amióta nem iszik, és kissé visszafogja magát, azóta látunk reményt a számára, de az ilyen ügyek nem javítják a helyzetét. - Ennek még következményei lesznek. De egyenlőre Anne fontosabb. Egy pillanat! Hagyom, had főjön a levében egy kicsit a forró tea mellett, és átnézek a nappaliba, meglesem, mi is a helyzet. Anne a gondozó ölében ül a kerti padon, és mesekönyvet nézeget. A kiskutya előtte üldögél a fűben. Visszatérek Duncanhez. Rövidesen időszerű lesz a következő lépés, de elébb még megvárom, amíg a fegyvercsempészési ügy körüli dolgokat megvitatjuk.
Kis híján leesett az állam. Bűnrészes!? Ne már, ember! Ki akarnak csinálni, ki akarták csinálni Anne-t! Én áldozat vagyok! Na, persze, pont ez az első, ami általában a környezetemnek eszébe jut rólam... De ezúttal tényleg nem csináltam semmi rosszat! Legfeljebb annyit, hogy nem csináltam semmit. - Engem is likvidálni akarnak? - kérdeztem, mert azért ezt jobb minél előbb tisztázni. Nem mindegy, hogy hány oldalról kell védenem a hátsóm! Már így is többen szeretnének holtan látni, mint amennyi egészséges, plusz egy, aki meg akar ölni, nem jó hír. Anne a fontos, igen, ebben egyetértünk, de itt álljunk meg egy picit. - Tisztázzuk, ha Anne helyrejön, és ezt a falkát elintézték, utána én jövök? - Nem paráztam, csak eléggé meglepett ez a bűnrészes dolog, és minden egyéb baljóslatú megjegyzés. Tudom, hogy néha nem látszik rajtam, de szeretnék még pár évet élni! - Abból az adok-veszekből nem lett semmi... vagyis csak kevés - igaz nem rajtam múlt, hanem a körülményeken -, szóval ilyen bűnrészességről picit beszélhetünk csak. Az én rovásomra akcióztak most, nem máséra, legfeljebb ennyiben vagyok bűnös. - Mondjuk ez is pont elég, de azért ne soroljunk egy kategóriába azokkal... Minden sértésnek van határa.
Na, látom, kissé felborzoltam a kedélyét újfent a témával. Én alapvetően szinte már kedvelem ezt a bohém, érzelmes fazont itt előttem, de ez nem akadályoz meg abban, hogy megint jól megizzasszam. Még mindig jobb szóban, sokkolva nevelni, mint egyéb, immáron fizikai eszközökkel. - Ne keverjük össze a sorrendet! Először volt a fegyverüzlet, és csak utána ez a gyilkosság. Duncan, én inkább azt mondanám, hogy a gyerek azt eszi meg, amit maga főzött. És ezért van az, hogy segíteni fog ezt helyrehozni. Igazán becsülöm, hogy önként teszi, és aggódik a kislányért. De ez a fegyverüzletet miatta megítélését nem befolyásolja. Minden falkának kellenek fegyverek, és az erőszak mindennapos a farkasok között. De azért az üzleti partnereket is meg lehet válogatni ... Na, ennyit első körben a fejmosásból. Még nem válaszoltam arra a kérdésre, hogy mi a szándékunk vele. Erre még egy ideig nem is fog választ kapni. Előbb szeretném hallani az álláspontját. Szeretném, ha átlátná az ügyet más szemszögből is, nem csak a sajátjából.
Kezdőlap
