Pontban, délután 3-kor érkeztem Mr. Appletown házának ajtajához. Tegnap kaptam tőle a levelet, amiben meghívott, de ha akartam volna se tudok még aznap eljönni. Annyiszor halasztgattam már a munkámat, hogy muszáj volt valamennyit bepótolnom a lemaradásomból. Viszont amolyan kárpótlás gyanánt nem felejtettem el egy kis meglepetést hozni. Kíváncsi vagyok mennyire fog, vagy mennyire nem fog örülni neki a címzett. Nem ismerem az urat, aki meghívott, ezért érdekes is volt. Még az ismerőseimtől is csak nagy ritkán kapok levelet, nemhogy olyantól, akivel hallásból sem ismerjük egymást. Én legalábbis egy alkalommal sem hallottam eddig Mr. Appletown nevét. A papíron pedig nem túlzottan kaptam információt arra vonatkozóan, hogy miért is jövök... de ha már hívtak... Ráadásul mertem reménykedni benne, hogy Liu intézett valamit. Szóval... Miután sikeresen megérkeztem, gyorsan igazítottam a halvány-rózsaszín kabátomon és a fehér sálamon. Valahogy illene kinéznem... Jobb kezemben tartottam egy kis szatyrot, benne műanyag dobozkával, amiben a "meglepit" hoztam. Bal kezem maradt csak szabadon, így azzal nyomtam meg végül a csengőt. A biztonság kedvéért még a Mr. Appletown-tól kapott levelet is elhoztam, de mélyen a kabátom zsebébe helyeztem, nehogy útközben elveszítsem. Amilyen szerencsétlen tudok lenni néha...
Ilyen esettel még nem találkoztam. Néha előfordul, hogy egy őrzőt kivet a közösség. Én is majdnem erre a sorsra jutottam fiatalkoromban. De hogy aztán még ő maga is elveszítse az emlékeit ... Persze, ha már száműzték, akkor eleve törölni kellett volna. Sem az ítélettel, sem az eljárással, nem értek egyet. Na, de az a lényeg, hogy Aya megkerült! Mikor az őrszemek jelentik, hogy közeledik, félreteszem a levelet, amit éppen írok, és elpakolok az íróasztalon, aztán a csengetésre ajtót nyitok. - Jó napot, Ms. Crespelle! Mortimer Aplletown vagyok. Örülök, hogy eljött, kérem fáradjon be! - köszöntöm mosolyogva, és félreállok az ajtóból. Ez egy fontos alkalom, hiszen Ayát most tulajdonképpen újra el kell hívni. Változhatott úgy a világlátása, hogy már nem akar esetleg a közösséghez tartozni. Nem csodálnám. De majd meglátjuk. A lehetőség adott, én sokféle kimenetelt hajlandó vagyok támogatni. Bekísérem Ayát a nappaliba, és hellyel kínálom. - Egy italt? Ha kér töltök, aztán foglalok csak helyet. - Gondolom érdekli, miért is hívtam meg, bár lehet, van sejtése róla. - térek gyorsan a tárgyra. Nem akarom csigázni az érdeklődését, így is elég megrázó lesz, ami történni fog. - Az emlékeiről van szó. Visszakaphatja őket.
Már az idevezető utamon megfogalmaztam magamban a szöveget, amit Mr. Appletown-nak akartam előadni arról, hogy miért csak most jöttem, de ahogy ajtót nyitott és üdvözölt rögtön megszeppentem és jóformán a nevemet is elfelejtettem. Szerencsére tudta ki vagyok, s még a bemutatkozással sem kellett fáradnom. -J...jó napot... - Préseltem ki magamból egy üdvözlési formát, ami nem túl fantáziadús, tekintve, hogy az imént már elhangzott, de jelen helyzetemben ennek is örülni tudtam. Az úr mosolyogva fogadott. A mosoly pedig köztudottan jó jel! Ennek hála összeszedtem magam és nagy bátran beljebb sétáltam. Egy pillanatra megálltam és visszafordultam, tekintetemet Mr. Appletown-ra emelve, de ő már vezetett is tovább a nappali felé. Egyáltalán nem voltam szomjas, viszont mikor rákérdezett azonnal bólogattam. Ezzel is nyertem talán egy másfél percet, hogy összeszedjem a gondolataim. Valamiért most minden olyan...gyorsnak tűnik. Ráadásul azt a nyugodtságot sem érzem, ami általában jellemez engem. Leültem. Kérdeznem sem kellett, Mr. Appletown nem tartotta titokban az idejövetelem okát. -Komcsi?! Mármint... Tényleg? - Rögvest felkaptam a fejem a "visszakaphatja őket" zárómondaton. Reménykedő pillantásokkal vártam a választ. Persze benne van a pakliban, hogy ez mégsem lehetséges...de annyira komolynak hangzott, hogy abban a másodpercben elhittem. Érdekes módon inkább boldognak éreztem magam, mintsem ledöbbentnek.
A beosztottjaim nem szoktak visszakérdezni, megszokták, hogy amit mondok, az úgy van. De tőle elnézem. Fiatal még, nem ismer, és főleg mit sem tud arról a világról, aminek egyszer már részese volt, és újra részese lehet. Lehet, én vagyok túl liberális, de azzal, hogy elvesztette a kedvesét, éppen eleget szenvedett, nem tudom, mért kellett még ki is taszítani abból a közösségből, ami az otthonát, és életét jelentette. De hát errefelé más a világ, valahogy enyhültebbek a körülmények. Szóval elnéztem a kételkedést, és megerősítettem még egyszer a hallottakat. - Igen. Látom, örül. - egy pár pillanatig én is vele örültem, aztán folytattam. - De én azért nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy utána is örülni fog. Nem akarok vészmadár lenni, de nem vagyok biztos benne, hogy olyan kellemes lesz a régi öntudatára ébrednie.
Mr. Appletown kedves modora csak még inkább fokozta az örömöm és máris bizalmat előlegeztem meg neki, amit remélem nem bánok meg. Irtózatosan nagy pofára esés lenne, ha örülnék, mint majom a farkának, aztán a végén kiderülne, hogy mégsem tudják visszaszerezni az emlékeim. A férfi utolsó mondata kissé elbizonytalanított. Istenem! Ennyire csúnya dolgokat csináltam? -Ha...szabad kérdeznem... - Kezdtem bele még a hanglejtésemre is figyelve, hogy a lehető legudvariasabban hathasson minden szavam. -Nincs valami...kis...előzetes..., vagy tartalomleírás, mint a könyvek hátulján? - Nem érne váratlanul, ha felnevetne. Viccesen hathat a kérdésem, de teljesen jogosnak tartom! Miért is ne? Simán leírhatják egy lapra. Én átolvasom és ha még utána is érdekel a dolog, akkor kérem szépen az emlékeim. Ha valami szörnyűségben voltam partner felszeretnék készülni a bűntudatra.
Igen, mosolygok a kérdésem. Nem magán a tartalmán, hanem a megfogalmazás módján. A tartalommal egyetértek. Teljesen jogosan szeretne több információt, mielőtt megtenne egy kockázatosnak tűnő lépést. - Spoilerezzek? - kérdezek vissza, hasonlóan könnyedén, de aztán a helyzet komolyságához mérten és is visszakomolyodom. - Tudom, kicsoda Ön, és ismerek részleteket az életéből, de nem ismerem az emlékeit, és az azokat kísérő érzéseit. De az az érzésem, nem volt boldog, amikor elvesztette az emlékeit. Előrebocsátom, magát az eseményt, ami az emlékvesztést előidézte nem ismerjük. De ellőtte történt Önnel egy-két igen keserű dolog. De most azért itt van az újrakezdés lehetősége is, melyhez támogatást kaphat. Nem akarom elkezdeni a világ újramagyarázását, mert az értetlenkedés és győzködés minden formája felesleges, ha nem akarja az emlékeit mégsem esetleg. Ha pedig akarja, akkor úgyis megtud mindent, csak feleslegesen jártatnám a számat előzetesen.
A kérdésén bátorkodtam hozzá hasonló módon elmosolyodni. Meglepő volt ezt a szót egy ilyen embertől hallani, de jól esett. Túl komoly a hangulat... ettől csak még inkább kezdek bepánikolni. Mit tehettem? -Jézusom... - Tőrt ki belőlem egy hangos sóhaj. Jobb, ha belekérdezek. Legyen időm felkészülni és ne érjen váratlanul a hideg zuhany. -Valami senkiházi gyerekgyilkos szektás vagyok? - Kérdeztem végül rá részben a választól félő, részben pedig belenyugvó tekintettel. Nem tudom mit gondoljak... Szeretném visszakapni az emlékeim, de bármi áron? Hát... nem tudom. Egyik pillanatban az jár a fejemben, hogy persze, vágjunk bele, végül is én csináltam, fel kell vállalnom... Maximum majd a hátralévő életemben próbálok mindent jóvátenni. A másikban viszont hagynám az egészet a fenébe, hiszen nem élek olyan rosszul... Munkám is van...facebook-om is...már majdnem 4 barátom... Ahhoz képest, hogy 2 éve "él" Trudence ez egész jó teljesítmény, nem? -Ön mit tenne a helyemben?
Sejtettem persze, hogy ennyi nem lesz elég előzetesben, de nem akartam egyszerre mindent elmondani. Amúgy pedig roppant keveset szeretnék közölni abból, ami történt. - Nem, ilyesmiről szó nincs. Ön elveszített valakit, akit szeretett. És megbüntették valamiért, saját véleményem szerint túl szigorúan. Ennél többet előzetesben nem nagyon mondhatok. Ez egy nehéz ügy. Kellemetlenségek elébe néz, ha visszakapja az emlékeit, de most már akkor is, ha nem fut neki. De hogy én döntsek helyette? - Ezt inkább nem mondom meg. Ez nem az én életem. Azt mondom, ami az én véleményem. Szükségünk lenne Önre az emlékeivel együtt. De ez egy Önös érdek, nem az Öné. Mégis, talán fontosnak tarthatja, hogy amennyiben visszakéri az emlékeit, akkor várja egy csapat. Most, hogy ennyire megszaporodtak a farkasok a környéken, és véres összecsapások várhatók, egy gyógyító nagy kincs. És én nem fogom annyira tragikusan felfogni, ha szimpatizál a farkasokkal. S van máris egy barátja odaát, ez a Liu kölyök, bár azt mondta, nem akarja többet látni Ayát. De mégis megmentette.
A szívem mélyén reméltem, hogy Mr. Appletown megnyugtató választ ad, de a hallottak után csak még inkább megijedtem a múltamtól. -Börtönben ültem és még a kiskutyámat is megölték?! - Döbbenten pislogtam magam elé. Őszintén szólva már akkor tudtam a választ, mikor fel sem tettem a kérdést. Nem akartam komolyan venni a témát. Úgy talán könnyebben fogom feldolgozni, ha úgy adódik... Egyébként meg mindig is akartam egy kiskutyát, de ez már mellékes. A másik kérdésemre azonban örültem volna, ha válaszol. Illetve válaszolt...csak nem úgy, ahogy nekem jó lett volna. -Milyen csapatról van szó pontosan? - Érdeklődtem kíváncsian. -Csapatjátékos fajta vagyok, úgyhogy az a része érdekelne... - Szeretek egy közösséghez tartozni és nagyon szívesen igyekszem a hasznukra válni. Az sem gond, ha a csapat érdeke az első. Egy nagyobb célért küzdeni sokkal jobb. Erről jut eszembe... -Hoztam ajándékot! - Jelentettem ki egy széles és annál inkább erőltetett mosollyal az arcomon, miközben felemeltem a jobb kezem. Csuklómmal tartottam a kis szatyrot, majd a bal kezemmel lehámoztam magamról, s immár két kezemmel nyújtottam Mr. Appletown felé. -Sajnálom, hogy nem tudtam tegnap jönni... dolgoznom kellett. - Úgy érzem kezdek kicsit feloldódni. A szájmenésem legalábbis erre utal. Akkor kezdek el sokat beszélni, ha baráti környezetben érzem magam. Csak remélni tudom, hogy Mr. Appletown ezt nem veszi rossz néven.
Aya kissé talán hárít ezzel a bohókás komolytalansággal. Megértem, hogy fél. Elég kemény dolgokon ment keresztül így is, hiszen a semmiből kellett mindent felépítenie. Jobb lenen, ha többet már nem kallódna el, de ha nemet mond, akkor nem tudok rajta nagyon segíteni. Viszont állandóan veszélyben lesz, mert más farkas is érezheti rajta, hogy őrző, közben ő teljesen védtelen. - Se börtön, se kiskutya. A csapatról nem mondhatok semmit. Ha nem kéri vissza az emlékeit, akkor lényegtelen, ha viszont igen, akkor úgyis tudni fogja, miről van szó, és előzetesben túl bonyolult lenne elmagyarázni. És ha nemet mond, akkor fájdalom, de rövidesen sem rám, sem erre a látogatásra, de még Liura sem fog emlékezni. Ha meg igent, akkor belecsöppen egy teljesen új világba. - Ajándékot?! Na, még engem is érhetnek meglepetések! Mért hozott nekem ajándékot? Ennyire biztos volt benne, hogy segítséget fogok ajánlani? - Nem kellett volna ... - rázom meg a fejem, de azért kíváncsian kukkantok be a zacskóba, mi lehet benne.
-Pedig úgy könnyebb lenne döntenem... - Nem tudok dönteni, ha nem kapok több információt. -Annyit tudhatok, hogy jó vagy rossz dolgokat csinálnak? - Bután feltett kérdés...és nyilvánvaló, hogy milyen válasznak örülnék jobban. Ezzel akaratlanul is esélyt adtam egy lehetséges ferdítésre. Mr. Appletown tudhatja, hogy közelebb lök az igen-hez azzal, ha most a számomra kedves választ adja. Azonban nem hiszem olyan embernek, aki ennyi miatt hazudna bárkinek is. Különbnek tűnik ő annál! Boldogan elmosolyodtam, ahogy láttam a kissé meglepett arcát. Ha előre tervezetten megyek valahova, akkor általában viszek valami kisebb-nagyobb ajándékot. -Sütik. Én csináltam! Sok-sok szeretettel, meg egy szakácskönyvvel... - Kezeimet az ölembe csúsztattam. Több félét is csináltam a szabadidőmben. Remélem lesz olyan, amit szeret is. -Néhánynak csináltam szemeket is meg mosolygós pofit! - Egy ideje mániámmá vált az ételek úgymond emberré formálása. Úristen! Lehet, hogy ez valami rejtett kannibalizmusra való hajlamra utal?!
Jó vagy rossz? Micsoda fogalmak ezek! Ennyire nem fekete-fehér a világ. Persze ki lehet sarkítani, de az olyasmi mindig torzulásokat okoz. Ez az, amit kevesen tudnak megérteni. - Trudence, ami az egyiknek jó, az általában valaki másnak rossz. A társadalom pedig abból áll, hogy mindenki elvisel némi rosszat a többiek érdekében, hogy részesülhessen a jóból. Az igazi munka az egyensúly fenntartása. Hogy senkinek se jusson csak a jó vagy csak a rossz. Köszönöm szépen a süteményeket! Nagyon kedves gesztus. A szatyrot az asztalra teszem. Ha Aya lép (még szerencse, hogy sikerült a jelenlegi nevén szólítanom), akkor majd ezek sorsa is eldől. Én szeretném bevinni a többieknek, hogy együtt együk meg, de úgy lenne az igazi, ha a készítője is ott lenne velünk. - Ha gondolkodási időre van szüksége, én megértem. De nem tudok több információval szolgálni. Annyit még talán mondhatok, hogy a jelenlegi információim alapján én kedvelem a mostani és a régi énjét is.
Figyelmesen hallgattam Mr. Appletown-t és szégyelltem magam, hogy erre eddig nem jöttem rá. Pontosabban mondva rájöttem, de így ez az egész sosem fogalmazódott meg bennem. Azonban még mindig nem kerültem közelebb a döntésjutáshoz... Maximum annyival, hogy ha egy ilyen ember, mint Mr. Appletown a "csapat"-hoz tartozik, akkor már megüt egy intelligencia- és modorszintet, ami már egész jó dolog. Ahogy az is, hogy láthatóan örült a süteményeknek. Ez miatt persze én még jobban örültem. A gondolkodási idő felhozási igencsak jól jött. Kell egy kis idő, míg eldöntöm, hogy megéri e a kockázatot. Valószínűleg félve ugyan, de az emlékeim visszakapása mellett fogom letenni a voksom. Ehhez nagyban hozzájárult Mr. Appletown utolsó megjegyzése. Nem ismerem, de valamiért mégis nagy értéket tulajdonítok a véleményének. -És...ha benne lennék abban a "csapat"-ban, akkor az mennyi időmet venné el? Mármint... nem is igazán az érdekel, hanem hogy dolgozhatok e mellette... - A pénz nem boldogít, de az sem, hogyha nincs... Ráadásul nagyon szeretem a munkám! Igaz nem mindig van hozzá kedvem...viszont egy idő után biztosan hiányozna. -Egy nagyon rendes férfi a főnököm és márcsak miatta sem szeretném abbahagyni...Annyira élvezi... - Uh! Ez elég meredeken hangzik...mintha Laurent ágyasa lennék...
- az írást. - fejeztem be helyette, mielőtt csak megfordulhatna a fejében, hogy én másra gondolok. - Elég szabad az időbeosztás. A legtöbbüknek van polgári foglalkozása is. Persze, van, akit elkap a gépszíj, és sokat vállal, beleveti magát. Mások kevésbé aktívak. Senkit nem akarok kényszeríteni semmire, kivéve, ha valami vészhelyzet alakul ki. Legyen meg a napi 24 órás ügyelet, az aktuális ügyeket intézzük, gyűjtsük az információkat, és ha baj van, legyünk képesek gyorsan reagálni. Én ezt várom el. Ez pedig még megy is, anélkül, hogy bárkiből rabszolgát csinálnék. Én nem mondtam, hogy tagja vagyok a csapatnak, bár az ellenkezőjét sem állítottam. Igazából mondhatnám is, mert vagy a főnöke leszek, vagy nem lesz közünk egymáshoz a továbbiakban. Tru az emlékei nélkül már nem annyira értékes. Túl sok időbe telne, mire újra eljutna erre a szintre, ahol most áll, és az elzárkózása instabillá tenné, a sötétben bujkáló múltja pedig sebezhetővé.
Meglepett, ahogy befejezték a mondatomat. Még azt is el tudom képzelni, hogy ismeri a főnököm. A kapott válasz egyébként korrekt volt és mondhatni szimpatikus. Az őszinteséget mindig is nagyra tudtam értékelni. Annak ellenére, hogy én gyakran nem tudok az lenni... -Mr. Appletown! - Eddig elszórva akadt néhány kérdésem, de most hirtelen rengeteg dolog jutott az eszembe, amire talán választ is adhat. -Nagyon sajnálom, ha az idejét rabolom, mert biztos iszonyatosan elfoglalt és jobb dolga is van, minthogy az én idegesítő személyemmel foglalkozzon, de kérem hadd kérdezzek még... - Már-már könyörgő szemekkel néztem fel rá, miközben kezeimet automatikusan összetettem, mintha egy imához készülnék. Ami már önmagában is érdekes, hisz azt se tudom hogyan kell... Arról nem is beszélve, hogy vallásos sem vagyok. Mármint nem tudok róla... -Kicsi dolgokat csak! Picikéket, amik nem komolyak... Ön annyi mindent tud! Nem tudja véletlen azt is, hogy...mondjuk hány éves vagyok? - Némi puncsolás is a mondataimba csúszott, mire felmertem tenni az első kérdésem. Kíváncsi vagyok. Annyi mindent nem tudok magamról! Azonban csak szépen sorjában... A kicsit is becsülöm. Ha erre az egy kérdésemre válaszol én már annak is nagyon örülök.
Aya körültekintő, alapos, kíváncsi ... ezek nem rossz tulajdonságok. Tudja, hogy fontos a döntés, és megpróbál információkhoz jutni. De már rég eldöntetett minden. - 24. - felelem szemrebbenés nélkül. - Nézze, én szívesen csepegtetek még ilyen apróságokat, de egyetlen kérdést tegyen fel saját magának: lenne-e olyan mennyisége a kérdéseknek, amivel meg tudna elégedni? Lenne-e egy határ, amin túl azt mondja: most már nem akarok többet tudni. Mert ha ez a határ nincs, akkor kénytelen lesz visszakérni az emlékeit. Ha van, akkor viszont érdemes minél korábban meghúzni. A féligazságok soha nem jók. Azt nem fogom neki elárulni, hogy féligazságokhoz nem is juthat hozzá. Legalábbis nincs szándékomban még most. Ha nemet mond, akkor úgyis kell erről szólnom egy pár szót. De addig minek? Csak bizalmatlanságot szülne, még ha a teljes valóság ismeretében érthető is lenne a memóriatörlés, ugye éppen ez az, ami nem érhető el, csak az emlékek visszaadásával. Szóval ez egy 22-es csapdája, ha nemet mond, akkor fel kell lépnem ellen, és éppen azért nem fogja megérteni, mért teszem, mert nemet mondott. Ha megkapja az emlékeit, akkor nem lenne szükséges a fellépés, bár akkor megértené és elfogadná valószínűleg.
24. Ezek szerint Laurent csak egyetlen egy évet tévedett az életkorommal kapcsolatban! Elég jól tippelget... A válasznak azonban nem teljesen tudtam örülni. Mr. Appletown minden mondatával elgondolkodtat. Igaza van, ezt jól tudom...mégis azon jár az eszem mivel kaphatnám meg úgy az áhított belsőbb információkat, hogy ne kelljen még döntenem. Szeretném pontosan tudni mit is kapok vissza, milyen emlékeket. Nem akarok hetekig depressziósan fel-alá járkálni a lakásban. De...miért nem mondja el? Nem értem...és nem is fogom magamtól megérteni. Jobb, ha kérdezek. Mi baj lehet belőle? Maximum nem válaszol. -Nem értem... Ennyire szupertitkos tevékenységek voltak jelen az életemben? Hogy még én sem tudhatok róla? - Őszinte kíváncsisággal címeztem a férfi felé a kérdéseim, de vigyáznom kell. Érzem, hogy nem vagyok messze a követelőzéstől. Az én életem. Jogom van az emlékeimhez, nem? Miért ne tudhatnám mi történt velem néhány éve? Ez persze még nem azt jelenti, hogy újból át akarom őket élni, vagy emlékezni rájuk...csak tudni, hogy x év x hónapjának x napján mit csináltam. Ez olyan nagy kérés? Természetesen azt is hozzá kell bennem, hogy Mr. Appletown szívességet tesz majd nekem. Tudtommal nem kötelezi semmi sem a segítségnyújtásra.
Aya még midig egy helyben toporog. Érződik rajta, hogy szeretné magát megnyugtatni, mielőtt belevág, illetve inkább tőlem várja, hogy nyugtassam meg. De ez nem fog menni. Nem lehet mindig minden megnyugtató, és biztonságos. Ha csatlakozik hozzánk, akkor főleg nem. - Igen, valahogy így van. Ha visszakapod az emlékeidet, akkor tudhatsz majd róla, de akkor már nem is kell majd semmit magyarázzak. Ha viszont nem kéred vissza, akkor nem mondhatok semmit. Sajnálom, de ebből a szempontból vakon kell döntened. Nem, nem tehetek érte semmit ebből a szempontból. Nem mesélhetek el neki semmit, mert az egyszerűen túl hosszú, és túl bonyolult lenne. Felmerül bennem a gondolta, hogy mi van, ha egy őrzők által felrakott emlékblokkot találok, ha megvizsgálom? Lehet, valaki azért törölte az emlékeit, hogy ne szenvedjen a történtek miatt? De akkor is kérdés, hogy mi okozta neki a szenvedést? A szerelme elvesztése, vagy a száműzés? Az utóbbit ugyanis lehet orvosolni. És az előbbit is begyógyíthatja az idő. Azóta élt két évet anélkül a férfi nélkül. Már nem fog annyira hiányozni akkor sem, ha újra emlékszik rá.
Tudtam én! Női James Bond voltam. De hogy még számomra is titkosak az emlékeim...ez elég...durva. Ha jól gondolom nem fogok olyan információkat kapni, amikre igazából a legkíváncsibb lennék. Nem szeretném egyikünk idejét sem húzni, így inkább próbálok olyan kérdéseket feltenni, amire talán választ is adhat Mr. Appletown. -És... ez az emlékvisszaültetősdi hogyan megy? Ki és hogyan csinálná? - Nagyon is érdekelne. Az orvosok se tudtak mit kezdeni velem, sőt...az amnéziával, úgy általában nehéz bármit is kezdeni...Vagy megmarad, vagy nem. Kivéve, mikor a filmekben a rendező olyan helyszínre vezérli az illetőt, aminek köze van a múltjához és akkor hirtelen "Bumm!"... -Amúgy honnan tud ennyi mindent? - Az informátorára, vagy informátoraira már nem mertem rákérdezni. Úgysem hiszem, hogy konkrét választ adna.
Nos, lassan a konkrétumokra térünk. - Én, itt és most. Ezen megint nem volt mit ragozni, és magyarázni sem akartam. Vagy elhiszi, vagy visszalép. Ha elhiszi, akkor nagyjából 10 perc és az emlékei között kutakodhat. Ha nem, akkor nagyjából 10 másodpercen belül alszik, és már csak otthon ébred fel. - Nem tudok sok mindent. Addig ismerem az életét, amíg a szervezet tagja volt. Addig is csak nagy vonalakban, még soha nem találkoztunk eddig. Az írást csak kikövetkeztettem. Utánanéztem a munkaadójának. Nem tartottam valószínűnek, hogy azért lett hirtelen jó író, mert felvett egy kitűnő házvezetőnőt. Néha meg kell tanulni kevés információval boldogulni. Aya is megtanulhatná ... De nem fogom sürgetni. Rászánom az időt, amire szüksége van.
Itt és most?! Jézusom! Ez igencsak meglepő fordulat. Lassan két éve élek itt...és a múltam mindvégig elérhető lett volna a számomra. Csak egy kis sétába került volna. Nagyon kíváncsi voltam, hogy pontosan milyen módszerrel kaphatnám vissza az emlékeim, de volt egy olyan érzésem, hogy inkább mutatná, mint magyarázná Mr. Appletown. -De az is lehet, hogy csak megihlette a jelenlétem, nem? - Kérdeztem halványan elmosolyodva. Költői kérdésnek szántam. Még vicces is, ha arra gondolok, hogy Laurent milyen keveset van a városban, azaz a közelemben. -Meddig húzhatom a döntést? - Most ez érdekelt a legjobban. Az "itt és most" nekem túl gyors lenne. Ki tudja milyen lelki állapotban leszek, ha visszakapom az emlékeim... Előtte jobb lenne elrendezni magam körül a dolgaim. Például amolyan szünetféleséget kérni a főnökömtől...és minimum a könyvem vázlatát megírni. Lehet a sok gondolattól a fejemben elfeledkezem az események helyes lefolyásáról. Általában 4-5 fejezettel mindig magam előtt járok. Fejben már akkor eltervezem egy történet lezárását, ha még csak akkor kezdem el írni. Kár lenne az ötleteimért, inkább leírom őket valahova.
Aya nem múzsa, hanem őrző, így én is csak költőinek veszem a visszakérdezést. És szívesen leleplezném azt az ingyenélőt. De ez nekem nem feladatom. - Az az igazság, Trudence, hogy lassan elfogy az ideje. Ezen beszélgetés alatt meg kell hoznia a döntést. Nem engedhetem ki innen félinformációkkal. Vagy az emlékeivel távozik, vagy felejt még egy keveset. Igen, itt az ideje teríteni a lapokat. Úgy tűnik Aya nem mer egyedül ugrani, kénytelen leszek lelökni a szakadék széléről. Nem szeretek pedig erőszakoskodni. - Ha nemet mond, akkor otthon fog felébredni, és nem fog emlékezni az elmúlt pár napra, egészen akkortól, hogy találkozott Liuval. Azaz ez az egy lehetősége van, és ki tudja, lehet nem lesz több. Sajnálom. Most kell döntenie.
Szinte ledöbbentem, ahogy tudatosult bennem, hogy a döntéshozást maximum néhány percig halaszthatom el. Ezt miért nem lehetett az elején mondani?! Akkor egész máshogy álltam volna az egészhez...s lehet még az ajtóban visszafordultam volna. -Hát... - Hál' Istennek...vagy a géneknek, de ritka nagy önuralommal rendelkezem. Tru'-ként még sosem borult el annyira az agyam, hogy akaratom ellenére tettem volna bármit is, pusztán az indulattól vezérelve. Most sem tettem semmi olyat. Pedig legszívesebben kirohantam volna az ajtón. Ezzel szemben tovább ültem a kanapén. -...ha az ön szavaival élve; Nem engedhet ki innen félinformációkkal... Akkor bánja fene, én beköltözöm! - Elegáns mozdulattal vontam meg a vállam, mintha nekem oly' mindegy lenne. Ha belegondolok még megoldható is lenne... Ki sem kellene lépnem a házból, csak szólnom valakinek, hogy hozza át néhány holmimat. -Nagyon idegesítő tudok ám lenni! - Jelentettem ki határozottan, de egyre lelkesebben. Rég kergettem valakit őrületbe. Bevallom, kicsit hiányzik. -Például a könyveimet szigorúan cím szerint ABC sorrendbe lehet csak tenni...kivéve, ha egy szerzőtől 2, vagy annál több könyv van meg. Akkor a szerző neve üti a címet. Ja, és nem vagyok agreszív típus, de ha valaki felbontja a rendszert letépem a karját... Nagyon türelmes típus vagyok és értem a viccet, de akadnak olyan dolgok, amikben nem ismerek tréfát. Ez is egy ilyen "dolog".
Érdekes egy lány. Vajon az előtt is ilyen volt? Hogy bírta ezt egy farkas? Az a srác is kivételes lehetett, kár érte. Már ismeretlenül is sajnálom. - Ha beköltözik, akkor esetleg rendet rakna az én könyvespolcomon is? - kérdezek vissza mosolyogva. - Ez a megoldás nekem nem jutott eszembe, de tényleg vonulhat fogságba is, amíg meghozza a döntését, csak akkor hosszabb időszakot kell majd törölni. Felkelek, és hozok két tányért, meg szalvétákat. - Enni is tudunk, van süti. Kitálalok szépen az ital mellé most már sütemény is fogyasztható. Veszek is belőle. - Akkor .. hagyom, hadd gondolkozzon. Terveim szerint nem szándékszom már megszólalni, akármit is kérdez. Pár percig még elüldögélek itt, aztán ha az alatt nem születik döntés, akkor visszaülök befejezni a levelet. Én eldolgozgatok itt akár órákig, vagy napokig is.
Bevallom, mikor Mr. Appletown kérdését meghallottam eléggé meglepődtem. Az hittem ellenezni fogja még csak ötlet gyanánt is a beköltözésem. Végül is nem ismer...és egy idegent ki fogadna be a házába? Lehet, hogy álmában legyilkolom, vagy tudom is én... Persze ez már csak azért is butaság lenne a részemről, mert csak ő tudja visszaadni az emlékeim. -Ez nem így megy! - Ráztam meg kissé a fejem tetetett rosszallással. -Ennél azért bonyolultabb. Először is tudnom kell hány könyvespolca van. - Van egy olyan érzésem, hogy ha szeret olvasni, akkor az évek folyamán jóval többre lett szüksége egynél. -Valamint azt is, hogy azok pontosan melyik emeleten és melyik szobában helyezkednek el. Fentről haladok lefelé és balról jobbra, úgyhogy az emeleti szobákban lesznek az A-B-C-D, vagy ha több is odafér, akkor más betűvel kezdődő írók könyvei, vagy olyan kezdőbetűs könyvek. - Ne higgye Mr. Appletown, hogy viccelek! Ha engedélyt ad rá, akkor én tényleg nekiállnék a könyvek elrendezésének. -Mondjuk elég érdekes néha, mert előfordul, hogy egy bizonyos könyvsorozat első és második része más emeleten, vagy térségben van, de ha egyszer átlátja a rendszert, akkor egész megszokható. - Magyarázásom végén egész vidám mosolyra húzódott a szám. -Valamint a tartalom sem mindegy! Arra is van egy külön rendszerem, bár az már tényleg kissé bonyolultabb, mert vannak köztes állapotok, mikor egy könyv több csoportba is sorolható, de ugyebár két helyre nem lehet rakni, így vagy egy új kategóriát kell neki kitalálni, ami csak akkor indokolt, ha legalább 9 hasonlóan nem besorolható könyv van, vagy pedig eldönteni, hogy melyik csoportba tartozik jobban. - Azt is mondta, hogy a beszélgetés végéig döntenem kell. Hát... elég hosszadalmasra is el tudok nyújtani egy beszélgetést. -Nagyon aranyos, de a sajátomból nem szoktam enni. - Feleltem, mikor tányérokat és szalvétákat helyezett az asztalra. A mások által készített süteményeket jobban kedvelem. Kivéve, mikor hosszú ideig nem sikerül még cukrászdából sem beszereznem. Akkor ráfanyalodok a sajátoméra, amivel amúgy semmi baj sincs. Majdnem olyan, mintha cukrászdában vettem volna...de én mindig másoknak csinálok és fura, ha én eszem meg. Nincs min gondolkoznom. A választ már egy ideje tudom... csak erőt kell még gyűjtenem hozzá, hogy kimondjam és felkészüljek arra, ami régen voltam.
Kezdőlap
