Mortimer átkozottul jól ért ahhoz, hogyan és mikor pendítsen meg kényes húrokat. Magamban morgolódtam egy sort. - Nézze, akkoriban a zoknimat se tudtam rendesen kiválasztani, nemhogy az üzleti partnereimet megválogatni. - Tudom, ez nem mentség, de mentsük, amit még talán lehet. - Nem vagyok szent, sose állítottam, de Chicagóban szinte csak veszélyes arcok futkostak. - Na, jó, nem az ellentáborban, mert azok habszivacsokkal szumóztak... - Minél több ilyennel üzleteltem, annál nagyobb volt az esélye, hogy a körülöttem lévők biztonságban maradnak. Az egész falka ilyen kaliberű üzletekre volt berendezkedve. - Nem állítom, hogy ezzel nekem akkor bármi problémám lett volna. - Tisztában voltam vele már akkor is, hogy ez nem gyerekjáték, és ha nem vigyázok, nagy baj lehet. - A teámat nézegettem. - De mindent megpróbáltam elkövetni, hogy Anne biztonságban legyen. Ami, ha azt nézzük, egész jól sikerült eddig, mert még a falkával is megszerettettem. Illetve az csak az ő érdeme volt, hogy ilyen elbűvölő.
Jó, hát ez mind szép, és dicséretes, de nem mentesít a többi következmény alól. - Duncan, én most nem csak azzal vádolom, hogy Anne-t bajba keverte. Amíg a falkák egymás között hadakoznak, és egymást lövik, késelik, addig nincsen gond. A gond ott kezdődik, amikor már bárki más is célpont lehet. A Geertz család itt tart. Legalábbis egy része ... Nem lenne fair Cainnal és a többi jó útra tért taggal szemben, ha általánosítanánk. De most Duncan van nagyító alatt, és a sugár pont a füle mögé van irányozva, had olvadozzon még egy kicsit ott az a vaj! - Öltözködési tanácsokat nem tudok adni, még zokniválasztás terén sem. Azzal is tisztában vagyok, hogy Ön változóban van, méghozzá pozitív irányba. De a múlt ettől még nem tűnik el. És nem ez volt ez egyetlen kétes ügylet ... Duncannek vagy egy, s más a rovásán. Persze melyik idősebb farkasnak nincs? De nem irthatjuk ki az egész fajt! Amúgy is, még jó, hogy az őrzők nem keresztények, és vannak közöttük olyan idős egyének, akik még emlékeznek a korábbi korok erkölcseire, és életfelfogására, és nem a mai törvények szerint ítélkeznek. Ez az egyetlen, ami menti Duncant: azok az ügyek régebben estek meg.
Nem tehetek róla, hogy nem zárták még az összes vérfarkast egy rezervátumba, hogy ne érintkezzenek emberekkel. - Nézze, hatalmas kortyokban iszom a levét a szarnak, amit kavartam, Anne-t is veszélybe sodortam, megértettem, a fenébe is! - Csak egy kicsit emeltem fel a hangom és csak kicsi repedés keletkezett a bögrén a szorításom nyomán. Vettem egy nagy levegőt és kifújtam. - Sajnálom. Tudom, hogy sok dolgot elcsesztem, és mindnek akad következménye, de a lelki fröccstől nem leszek jobb "ember", csak idegesebb. - Ezt már halkabban és valamivel higgadtabban mondtam. Belekortyoltam a teába, s pár másodpercig csak meredten bámultam a gőzölgő ital felszínét. - Amiben tudok, segítek a korcsok ellen. A jövőben pedig jobban megválogatom az eszközöket, amikkel a szeretteimet védem. - Ez persze távolról sem jelentette azt, hogy innentől maga leszek a megtestesült jóság. Nekem tök mindegy, kit kell félreállítani, tönkretenni vagy legyilkolni azért, hogy a "családom" tagjai nyugodtan alhassanak. Csupán annyi fog változni, hogy innentől körültekintőbb leszek és az esetleges bosszúállókat is kiiktatom. Mondjuk Fairbanks sokkal nyugisabb, mint Chicago, így én se leszek akkora mészáros. Már most se vagyok az, egyelőre csak azt a falkát szeretném egy tömegsír mélyén tudni. - Elég sok mindent tud rólam, gondolom. Valószínűleg a miérteket is látja hullámzó életvitelű létemben. Ne kérje, hogy ezek megmagyarázására fölöslegesen tépjem a szám. Anne megnyugodott? - váltottam másik témára.
Most érkeztünk el Duncan tűréshatárához. Itt az ideje, hogy az ostorozást abbahagyjam, és valami pozitív tapasztalathoz juttassam. - Nyugodjon meg Duncan, az, hogy én most a fejére olvasom a bűneit, még nem a vég, még csak nem is a vég kezdete. A belátást mindig többre értékeltem a megtorlásnál. Azt mondja nem lesz jobb ember. Lehet, de bölcsebb még lehet. Én nem segíthetek másképp, csak hogy megismertetem mások nézőpontjaival is. Belekorotyolok a teámba, ha már elkészítettem, akkor ne hűljön ki. - Mindjárt megnézem mi a helyzet odakinn. Újra felkelek, elballagok az ablakig, és egy fél percig körülbelül szemlélem a terepet. A mesekönyv a vége felé jár. Megvárom, amíg elérnek az utolsó oldalra, és ekkor visszaballagok Duncanhez, közben előveszem a mobilomat. - Telefonon jelezzük, hogy itt van, és így kérünk engedélyt a látogatáshoz. Felhívom a kertben ülő kolléga mobilját. - Adja Anne-t a telefonhoz, kérem! .... Szervusz, Anne! Itt Mortimer bácsi. Itt állok nem messze a konyhában, ahol a kakaót szoktad inni. Van itt mellettem valaki, aki látni szeretne, most átadom neki a telefont, kíváncsi vagyok, megismered-e a hangját. Átadom Duncannek a készüléket, és biztatóan vállon veregetem. Anne már nagyrészt feldolgozta a traumát, és most az a lényeg, hogy ne hagyjuk belerögzülni, egy félig elzárkózó állapotba, hanem valahogyan kizökkentsük.
Nos, ha ez valóban mind így van, akkor engem hatalmasra értékelhet... Éreztem, hogy tompult a figyelmem, én magam is tompább lettem, s habár felfogtam Mortimer szavait, nem tudtam volna visszamondani a felét sem. De azt megértettem, hogy ezek szerint mégse tűnök a szemében olyan elvetemültnek, ami azt hiszem, nem hátrány. Amikor felállt, és a nappaliba sétált, a tekintetemmel követtem, és ittam egy keveset a teámból. Az engedélykérésre és a telefonálásra izgatott lettem, jóval éberebb, és a protektor mellé sétáltam, de közben ügyeltem rá, hogy az energiakibocsátásom minimális legyen. Nem akartam még egyszer megrémíteni Anne-t. A szívem a torkomban dobogott, s ez akkor sem változott, amikor Mortimer a kezembe nyomta a készüléket. Kellett a biztatása, mert minden másodperccel bizonytalanabbnak éreztem magam. - Szia, Tökmag! - kezdtem, s a hangom egy picit megremegett. Az ablakon át figyeltem, ahogy felkapta a fejét. - Megismersz? - Bólogatott, de nem szólt. Lassan leültem az egyik fotelbe, de úgy, hogy kilássak az udvarra. - Mortimer bácsi mesélte, hogy nemrég valaki nagyon megijesztett... Én is nagyon féltem, mert azt hittem, bántott téged. Tudod... nem minden Bolyhoska kedves. Az emberek között is vannak kedves bácsik, meg nénik, és van, aki mindig csúnyán néz, kiabál. A Bolyhoskák között is van ilyen. - Úr isten, dunsztom nem volt, hogy jól magyarázom-e neki, eddig minden ilyet megértett, de most eléggé paráztam. Még így is, hogy folyamatosan figyeltem. - Emlékszel Cas bácsi, Gabrielre, Liura meg Amyre? Ők is Bolyhoskák, olyanok, akiket szeretünk, és mindig kedvesek voltak veled. Én se bántanálak soha. Elhiszed? - Kissé félénken bólintott. - Mondd, Annie... kimehetek hozzád?
Hallgatom Duncan szavait, és nem bírok nem mosolyogni. Mivel Anne nem beszélt, mióta hozzánk került, ez a "bolyhoska", mint kódszó nem került bevezetésre. Azért megható is egy 150 éves vén zsiványt figyelni, ahogy gügyög egy gyerekkel, és majdhogy patakokban folyik róla a víz, nehogy valamit elrontson. Az utolsó kérdésre nem ékezik válasz, sem tagadó, sem helyeslő. Anne csendben ül, az ablakot nézi, és a feje sem mozdul. Elkérem Duncantől a mobilt, és bontom a vonalat. - Itt van a teraszon egy pad. Oda kiülünk. - mondom neki. Azzal nyitom az ajtót, és én lépek ki előbb, aztán hagyom hogy Duncan is kijöjjön. Anne meredten néz minket, és egyenlőre semmi nem érdekli, sem a néni, sem a kiskutya, csak mi ketten. Én leülök a padra, és nagyon remélem, hogy Duncan is megteszi. Egyenlőre én azzal is elégedett leszek, ha ez így összejön. - Jól beszélt. A gyerekben majd megérik ez a dolog. - próbálom biztatni. - De ott van az a bökkenő még, hogy Ön lepasszolta valaki másnak. Ezzel nem lesz könnyű bánni. Mondanám, hogy a felsorolt farkasok közül valaki mással is próbálkozzunk, de a gyereknek az a jó, ha szinte mindenki halottnak hiszi, úgyhogy ez sem egy járható út. Itt most már csak az idő dolgozhat. A helyzetet a kiskutya oldja fel, aki végül sikeresen elvonja Anne figyelmét rólunk. Van ebben egy kis dac is talán Duncan felé, hogy "akkor is a kiskutyával játszom inkább, ha te itt vagy". De már tudomást vesz a jelenlétéről, és elfogadja. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azon fogok dolgozni, hogy egy hatéves gyerek barátkozzon össze újra egy 150 éves vérfarkassal ...
Sokat segített volna, ha Mortimer nem mosolyog a szerencsétlenkedésemen össze-vissza, de fordított helyzetben biztos, hogy én se álltam volna meg. Röhejesen festhettem, ám ez abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt. Az annál inkább, hogy Anne nem felelt. Egy darabig vártunk, de aztán Mort elvette a telefont és bontotta a vonalat. Azt hittem, hogy akkor most ennyi, mehetek isten hírével, de az öreg meglepett. Kihívott a teraszra. Hülye lettem volna tiltakozni, mentem utána, mint egy jól idomított kutya, de nem miatta. Ő leült, én pár másodpercig még állva maradtam. Óriási volt a kísértés, és hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy ne induljak meg felé. Leültem mellé, s habár füllel rá figyeltem, a tekintetemet egy pillanatra sem vettem le Anne-ről. Az erőmet méregettem, nagyon lassan csökkentettem az elfojtást, de egy bizonyos ponton túl nem mentem. Maximum a felét engedtem, hogy érezze. Régebben az egészet engedtem, de hát az még az újabb trauma előtt volt. - Azt mondtam neki, hogy csak rövid időre marad, amíg néhány rossz emberrel rendeztem a dolgokat - mondtam halkan. - Abban bíztam, hogy megszereti őket és elfelejt engem. - Hazudtam Anne-nek, ez igaz, és erről nem is kellett tudnia. - Máskor is volt olyan, hogy munka miatt egy hétre másra kellett bíznom, igaz akkor falkán belül oldottam meg a felvigyázást. - Legtöbbször Meget kértem meg, de ő nincs már velünk. Arra, hogy az a jó, ha mindenki halottnak hiszi, egyetértően bólintottam, viszont ez felvetette bennem azt is, hogy így viszont már soha többé nem lehet egészen az enyém. Anne rám nézett. Finoman rámosolyogtam, erre alig észrevehetően egy leheletnyit felvonta a szemöldökét és simogatta tovább a kölyköt. Kitört belőlem a nevetés. - Vigyázzanak vele, Mortimer, kicsit nem figyelnek oda, és az orruknál fogva vezeti az egész társaságot - mondtam nem kevés büszkeséggel a hangomban. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy Anne csak játssza a némát, de el is hessegettem ezt. Még csak hat-hét éves, ennyire nem számító. Ugye? - Ön szerint lenne ellenvetése, ha gyakran látogatnám? Mondjuk... kétnaponta? - Egyelőre Mortimer köztünk a szócső, ezt kénytelen vagyok lenyelni, de reményeim szerint nem a végtelenségig.
Anne csak olyan, mint mindenki más: érző lény, aki azt próbálgatja, hogy az ő cselekedetei másokból milyen érzéseket váltanak ki. Azok után, amin átment, nem meglepő, hogy megpróbál hatást gyakorolni a környezetére, ha már az is hatást gyakorolt rá, méghozzá eléggé traumatikusat. - Értem. Ebben az esetben az a baj, hogy szemmel láthatóan nem sikerült rendezni azokat a dolgokat, és hiába nélkülözte magát, a rossz dolgok mégis utánamentek. Amúgy ez az ügy még mindig függőben van, szóval továbbra sem sikerült rendezni, igaz? Duncan kérése érezteti a férfi ragaszkodását, és lehet, hogy a gyereknek is jót tenne, csak éppen roppant rizikós. - És mit fogunk kitalálni, mért jár hirtelen ilyen gyakran hozzánk? Már most is roppant komplikált volt őt idehozatni észrevétlenül. A kicsi életét kockáztatjuk, ha állandóan feltűnik itt. Még a falkán belül is kellene valami magyarázatot adnia, de aki esetleg távolról megfigyeli, az meg könnyen vonhat le megfelelő következtetéseket. Ha a falkát likvidáltuk, onnantól semmi akadálya a sűrűbb látogatásnak. Addig, bár én is örülnék neki, ha többet lehetnének együtt, nem merem javasolni. Amúgy keressük őket, és előbb-utóbb meglesznek.
- Egyelőre nem. - De minél előbb le szeretném tudni és visszakapni Anne-t. Ha nem is teljesen, de legalább annyira, hogy szabadon láthassam akkor, amikor és ahányszor csak akarom. Mortimer ellenérvei ésszerűek. Túlságosan is, és ez eszembe juttatta, hogy mennyivel másképp gondolkodunk, vagy reagálunk egy-egy dologra. Ő racionálisan, az érzelmeket kihagyva, mindent átgondolva, logikára alapozva. Én sokkal inkább ösztönből. Lehet az teszi, hogy félig állat vagyok, nem tudom, de az biztos, hogy nem kevés érzelmi alapú döntést hoztam már életemben, legyen szó akár negatív, akár pozitív érzelmekről. Az ésszerűség korlátai között azért megmaradtam, nem hűbelebalázs módjára intéztem, amit az ösztön diktál, de végső soron az volt a mozgatórugóm. Azért mertem az állatias felemre hagyatkozni, mert annak a megérzéseit nem befolyásolták elvárások, szabályok, megkötések, korlátok. Ilyen tekintetben tiszta volt, mélyről fakadó, ősi, a társadalom és a kor minden mocskától mentes. Ha arra sarkallt, hogy tépjem ki valaki torkát, mert veszélyes, megöltem valamilyen úton módon, amint lehetőségem nyílt rá. Ha Anne elrejtésére sarkallt, mert a kislányt valami fenyegette, akkor ahogy tudtam, elbújtattam. Ha a védését bármi hatékonyabbá tette, elfogadtam, és azt segítettem. Ám abban az esetben, ha csalinak akarták volna felhasználni, már viszem is magammal. Ilyen egyszerűen működtem - és egyébként ez is tett olyan konokká. Mort segített, hát nem ágáltam, az, hogy alig láthatom még egy ideig Anne-t, a kislány javát szolgálta, hát rábólintottam, de! - Miután vége annak a falkának, szeretném visszakapni a lányom, ha neki sincs ellene kifogása. - Nem engedélyt kértem, az majd Anne-től fogok, tényt közöltem. Tudom, hogy ezt már egyszer körbejártuk, hogy milyen veszélyei lehetnek annak, hogy egy falkával él. - Nem fogom elvágni őt az őrzőktől, önöknél fog tanulni, de velem fog lakni. - Ha kell, hétvégén is elviszem hozzájuk, de velem egy fedél alatt fogja álomra hajtani a fejét.
Abba, hogy hagytam magam az érzelmeim által vezetni, anno egy páran belehaltak, így lemondtam erről mert számomra nyilvánvalóan luxus ez. Duncan körül viszont szaporodnak a hullák. Ez engem igazolna, de nem akarok erről vitát, és amúgy sem tudom, min jár az esze, amíg meg nem osztja velem. - Alapvetően én is ezt a formát támogatnám, ha Anne beleegyezik, de ugye ezt már egyszer megígérte, Duncan, és aztán pár napra rá lelépett a gyerekkel együtt minden egyeztetés nélkül. Már most megmondom, hogy ha ezt még egyszer megpróbálja eljátszani, soha többet nem látja utána gyereket. Most elég kemény a hangom, remélem érti, hogy az én türelmemnek is vannak határai. Nem kell még egy kupac hulla. Anne errefelé sandít, arcán némi aggodalom. Érzi. Egyszerűen érzi a feszültséget megint. De aztán visszafordul a kiskutyához, és a gondozónőtől kérdez valamit. - Nemsokára megpróbálom idehozni Önhöz, de nem garantálom, hogy sikerülni fog. Most még azon dolgozom, hogy ők újra egy család lehessenek. Ha Duncan nem buggyan meg, ez a családi egység meg se bomlott volna. Most viszont romokban hever, és egyes történések, mint például a nevelőszülők halála visszafordíthatatlan.
Mortimer ezúttal igazán kitett magáért a határaim feszegetése terén. Csak azért nem zúdítottam rá a dühöm, és rugdostam sarokba a farkasom haragját is, mert Anne itt volt. Egyeztetés nélkül... igaz, de Anne az én lányom, neki semmi köze hozzá! Jó, most már azért van. És mi az, hogy többé nem láthatom!? - Mortimer, tiszteletem egy része az Öné - mert a jelentős hányadát Castor foglalja le -, a bölcsessége előtt kalapot emelek, és a hatalmát se vitatnám soha. - Nem néztem rá, Anne-t figyeltem mereven, mert ha őt bámultam, sokkal könnyebben tudtam magam kontrollálni. - Zavaróan sokat tud rólam, talán a falkatársaimnál is többet, ennek ellenére mégis fenyeget. Vagy inkább tompítsuk kicsit az élt: figyelmeztet. Az ilyesmi elég rosszul szokott érinteni, de ne aggódjon, nem vagyok Geertz - tettem hozzá sietve, mielőtt megint befenyegetne valamivel. - Tudom magam moderálni. Ha viszont Ön, vagy bárki más elveszi tőlem a lányom, semmilyen következmény nem fog érdekelni. Ebben tényleg belevehetett mindent, több száz hulla mellett a saját halálomat is, mert akkor addig nem fogok leállni, amíg vissza nem kapom. Hacsak meg nem ölnek. De ettől egyelőre nem kell egyikünknek sem tartani, jobb a béke mindenkinek. Arra, hogy megpróbálja majd idehozni, csak biccentettem. Nem bíztam a sikerben, feszült voltam, habár ezt erősen palástoltam, de ha Anne érzi, nem biztos, hogy önként jönne. Máskor ez nem szokta megakadályozni, de az még a támadás előtt volt.
Jó, hát akkor udvaroljunk egymásnak vicsorgó fogakkal. Megy ez nekem is ... - Duncan, akár hiszi, akár nem, én is tisztelem magát. De az Ön lelki békéjénél többet ér nekem Anne jövője. Amikor először beszélgettünk, akkor ő csak egy szegény árva kislány volt, a számomra, akit egy vérfarkas nevelt, és akit biztonságosabb környezetben akartam tudni. Most azonban, hogy a tehetsége is megmutatkozott, már más a helyzet. És ez sem önzés a részemről. Azoknak a gyerekeknek és fiataloknak, akik ilyesfajta képességeket birtokolnak, szinte az egyetlen megfelelő hely egy őrzői közösség. Itt elfogadják, és értékelik, amit tudnak, míg másokban ez legfeljebb bizarr ellenérzéseket, vagy félelmet gerjeszt. Egyszerűen már nem engedhetem elkallódni. Eddig volt az udvarlás, és a szelíd, ésszerű magyarázat. - Szóval amennyiben úgy látom, hogy az ön jelenléte, vagy valamilyen beavatkozása miatt a kislány hátrányt szenved, nem fogok hezitálni, hogy kinek a javára döntsek. - folytatom, mélyen a férfi szemébe nézve, és egy ideig fogva tartom a pillantását, és megpróbálom érzékeltetni vele, hogy mennyire komolyan gondolom ezt. - De minden erőmmel azon leszek, hogy ne kerüljön sor kenyértörésre közöttünk, Duncan. Így hát, ha Ön is kooperatív, akkor szerintem menni fog ez nekünk. A végére azért oldom kicsit a hangulatot. Anne közben leteszi a kiskutyát, és feláll, úgy néz felénk. Rápillantok, és mosolyogva intek neki, aztán felkelek, és odaballagok hozzá, leguggolok eléje, bár ettől már ropognak a csontjaim a térdemben. - Anne, Duncan rendkívül nehéz helyzetben van. Azok a farkasok, akik titeket is megtámadtak még továbbra is szorongatják őt, és itt vannak a környéken. Még nem tud veled lenni, mert azzal veszélybe sodorna téged újra. De szerette volna látni, hogy jól vagy, mert aggódott érted. Nyugtasd meg, kérlek, hogy veled minden rendben van! Anne egy ideig engem néz, aztán Duncant, aztán megint engem, felsandít a gondozónőre is, aztán végül nagyon lassan irányba áll, és tesz pár lépést Duncan felé. Én lassan, mögötte lépdelve követem. Újabb pár lépés, lassan, meg-megállva, míg végül már csak két lépés választja ez a nevelőapjától. Ekkor meglendül, odalép, és Ducan arcára nyom egy puszit, aztán visszaszalad a kert közepére.
- Gondolja, hogy az én környezetemben bárki is furcsállná? - kérdeztem érzelemmentes hangon. Egy rakat vérfarkassal élek, az lenne a fura, ha valaki ott nem lenne fura. - Anne az első, ebben mindketten egyetértünk. És higgye el, ha azt látom, hogy csak Önöknél van jó helye, akkor az őrzőknél lesz. - A hangsúly a "csak"-on volt. Én se akartam velük súrlódást, biztos lesznek még nézetletéréseink, ezt nem lehet kikerülni, de mérsékelni igen. Ha nem bosszantanak fölösleges hülyeséggel és nem táncolnak direktbe az idegeimen, akkor én jó játszótárs leszek. - Mondom: én együttműködök, csak ne fenyegessen. Attól morcos leszek és ne adj isten meggondolatlan. Tovább nem is akartam ezzel foglalkozni. A vonalakat szépen meghúztuk, már csak a játékszabályokat kellett betartani. Inkább figyeltem, ahogy feláll, odasétált Anne-hez, majd leguggolt elé. Minden szót tökéletesen hallottam, és már megint torokba-gombóc-érzésem támadt. Kicsit olyan most ugrik a majom a vízbe helyzet. Aztán Anne elindult felém, elég bizonytalanul, bátortalanul, s már azon voltam, hogy inkább szólok, nem kell, ne kényszerítse magát, amikor tőlem két méterre megállt. Kezdtem temetni a dolgot... Hirtelen megindult, odalépett hozzám, és kaptam egy puszit az arcomra!!! Több százezer wattos vigyor terült szét a képemen, ám addigra ő már a kert közepénél járt. Madarat lehetett volna fogatni velem, ez az apró gesztus hatalmas örömmel töltött el. - Köszönöm, Tökmag... - mondtam, de nem kiabáltam utána, ha meghallotta, meghallotta, ha nem, nem. Melegség járt át, és ezt neki köszönhettem. Istenem, ez a csöpp kislány többet változtatott rajtam, mint mindenki együttvéve, aki megfordult az életemben. Pár másodpercig még mosolyogva figyeltem, aztán felálltam. Nem örültem neki, de mennem kellett.
Én sem tudtam, mi lesz ebből az igen tétova közeledésből. Anne-nek nehéz dolga van most. Rengeteg ellentétes érzelem kavarog benne. Menne is, meg haragudna is, fél is meg ragaszkodik is ... ember legyen a talpán, aki ebben rendet tesz, ő meg még csak egy kislány. Hát elég érdekes módon oldotta meg a problémát, de úgy tűnik Duncannek ez megfelelt. Akkor jó. Amikor a férfi feláll, szelíden visszanyomom. - Maradjon még egy pár percet! ez most úgy néz ki, mintha csak a pusziért jött volna, és ha megkapta, akkor el is húz. Anne most a holmijai között kotorászik, és valami mappát bontogat. A nevelő segít neki kioldani a masnikat, a kislány pedig papírok között turkál. Aztán kiválaszt egyet, és elindul visszafelé, majd a rajzot határozottan Duncan kezébe nyomja, és már megint ott sincs. A képen egy ház található. Anne szintjén hasonlít a közös házukra, de be van rácsozva az összes ablaka, és erősen kihangsúlyozott riasztó-sziréna vijjog a homlokzaton. A ház előtt három alak: egy felnőtt, egy gyerek és egy kutya áll. Azt hiszem, Duncan megkapta az előrendelést.
Visszaültem. Igazság szerint a dolgaim nem rohannak el, és ha a kislánynak még nem vagyok a terhére, akkor maradok. Maga voltam a megtestesült türelem és kíváncsiság, miközben ő imádni valóan kotorászott a kis dolgai között. Aztán visszajött hozzám, és a kezembe nyomta az egyik rajzot. Nem bírtam megállni nevetés nélkül. Szépen összehajtogattam a rajzot és a dzsekim belső zsebébe tettem, majd felálltam, és lassan elindultam felé. Nem akartam a szívbajt hozni rá, ezért bő öt méterre tőle megálltam. A kiskutya, ami eddig vele foglalkozott, most odajött hozzám megszaglászni. Leguggoltam, az pedig a kezemet nyalogatta, nedves orrával bökdösött, majd a maga csipogó hangján vakkantott rám egyet. Ahogy így jobban meg is néztem, már a fajtáját is tudtam: alaszkai malamut. Hej, gyapjas kis barátom, legalább ha megnősz, és Anne fázni fog, lesz kinek a bundájából kabátot készíteni, ha a cipőmbe mersz szarni. Először megmutattam Anne-nek, hogy nem bántok - de ezt nyilván nem egyből rajta, hanem a kutyuson demonstráltam. Guggolva szemmagasságban voltam a kislánnyal. - Kis boszorkány vagy, remélem tudod - mosolyogtam rá, és ha hagyta, kurtán megsimogattam a fejét. Azt akartam, hogy érezze, bízhat bennem, még ha ezt most esetleg nehéz is volt elhinni, elfogadni. Ha nem engedte, nem erőltettem. - Megtarthatod a vakar... a kutyust, de neked kell majd róla gondoskodnod, rendben? - Igen, ez mind szép és jó, de azért egy lényegi kérdés maradt. - Ha végeztem a csúnya bácsikkal és érted jönnék... hazajönnél velem?
Ez a találka úgy tűnik jól sikerült, ennél többet én nem is mernék várni. A rajzra végképp nem számítottam, nem is tudtam, hogy már ilyen szinten megjelennek a rajzaiban a támadás előtti dolgok. Eddig csak semleges témákat láttam: cicát, virágot, hóembert, és semmi olyat, ami bárki személyhez köthető. Anne nem néz Duncanre, amikor az közelebb megy, és amikor a fejét simogatja, akkor is eltekint valahová a messzeségbe, de nem húzódik el, talán csak a teste feszül meg egy kicsit. A kérdésre pedig nincsen válasz. De ez még korai. Egy óvatos érintéssel jelzem Duncannek, hogy ideje lenne visszahúzódni, hagyom, hogy még elköszönjön, aztán visszatérünk a teraszra, vagy akár a házba. - Egyenlőre azt se hajlandó eldönteni, hogy teát vagy kakaót akar-e inni a vacsorához. Ezek még váratnak magukra. Én már annak is örülnék, ha hallanám egyet nevetni, vagy ha a kiskutya fülébe suttogna valamit. De ki kell várnunk türelmesen, amíg lesz újra elég bizalma a világhoz, hogy teljes mértékben belehelyezze magát.
Megértettem, elfogadtam és nem feszegettem tovább semmit sem, már annak is örültem, hogy egyáltalán ennyi lehetséges volt. Cseppet sem szívesen menetem el a közeléből, de időre volt még szüksége, s ami azt illeti, nekem is, hogy lerendezzem a fő bajokat. - Ha lesz még időm, és Mortimer bácsi is azt mondja, hogy neked sem baj, megint meglátogatlak, Tökmag. Vigyázz magadra! - mondtam halkan, halványan rámosolyogtam, vetettem rá egy szeretetteljes pillantást, majd felálltam és Mortimerrel bementem a házba. - Tudom - bólintottam, mert tényleg értettem én, csak... - Nehéz kivárni. Tudom-tudom, mea culpa! - legyeztem, mielőtt jönne egy újabb kioktatás vagy lelki fröccs. - Szeretném visszakapni... Persze ez is csak idővel lehetséges majd, jelenleg semmiképp. Különben is, már ezzel, hogy láthattam, sokkal jobb kedvem lett. - Köszönöm, hogy szólt és hogy idehozta. Ahogyan azért is hálás vagyok, hogy vigyáznak rá.
Duncan elköszön, és látom, távozni készül, ami most már rendben is van, úgy tűnik a helyzetből kihoztuk, amit ki lehet. Kikísérem, míg Anne a kertben marad, és újra a kiskutyával kezd el foglalkozni. - Amint a falka nyomára jutunk megyünk, és levadásszuk őket. De rejtőznek, és ebben már roppant nagy gyakorlatuk van. Igen, sajna nem kezdőkkel van dolgunk, és ha éppen arról van szó, akkor normál farkas alakban rengeteg mindenen átcsúszhatnak. Annyian nem vagyunk Alaszkában sem őrzők, hogy élőlánccal fésüljünk át egy hegyvidéket. Arról nem is beszélve, hogy aki magányosan akad össze velük, az halál fia. - Vigyázzon magára, Duncan, mert Ön is célpont, úgy tűnik. - búcsúzok a férfitól. Anne is csak akkor térhet vissza abba a lerajzolt házba, ha lesz kihez.
Kezdőlap
