Mielőtt leülnék az íróasztalomhoz, hozok neki kekszet a konyhából. Az nem a saját süteménye. Aztán valóban az íróasztalhoz ülök, és előveszem a félbehagyott levelet, a tollamat, és nekiállok, hogy folytassam. Tudom, ósdi dolog már a hagyományos levél írása. Én is zömében e-mailt használok. De vannak barátaim az Föld távoli részein, akikkel csak levélbe érintkezem. Ez a beszélgetés egy különleges formája, amikor havonta váltunk egy-egy levelet nagyjából, és maga az írás is egy különleges élmény. Napokig készülök rá, eltervezem, gondolatban többször is megírom, és végül kikristályosodik valami, ami az elmúlt hónap esszenciája. Az kerül a papírra, majd a borítékba. Az elmúlt hónap eléggé sűrű volt, sok minden történt, de a legtöbb dolog még úszik a levegőben, nem tudni mi lesz a vége. Egy új szakasz kezdetén járunk, és minden nyitott, képlékeny, esetenként homályos is. Még rengeteg mindent szeretnék megtudni erről- arról, az új vendégeinkről, a kóborokról, és a velük történt dolgokról. Megírom a kérdéseimet és a kétségeimet, noha akinek írok nem tudja megválaszolni őket. De tudom, hogy érdekli, mi jár a fejemben. S amikor elkészülök a levéllel, lezárom, és feladom, akkor elkezdhetek várakozni a válaszra, és aztán örülni a megérkeztének. De még most kell írnom vagy másfél oldalt, mielőtt lezárhatnám.
Mr. Appletown igazán figyelmes házigazdának bizonyul. Még kekszet is hozott nekem, amit megköszöntem, majd végül lassacskán rágcsálni kezdtem. Nem kifejezetten voltam éhes, inkább csak unalmamban... Szívesen hazasétáltam volna, amíg az úr elfoglalja magát, de köszönés nélkül nem illik, viszont ha észreveszi, hogy távozóban vagyok biztosan nem enged el... A házat is körbejártam volna, ellenben ahhoz engedélyt kellett volna kérnem, de valamiért nem mertem. Maradt az egy helyben ülés. Az egyik keksz szélét rágcsálva időnként fel-felpillantottam, hogy részletesebben is végignézzem a nappalit. A gondolataim azonban folyton folyvást ugyanarra a témára terelődtek. A francba! Azt hittem, hogy kapok pár napot. Komolyan itt kellene hagynom a férfit...Ki kellene szaladnom az ajtón és hazáig meg sem állni... de az mekkora illetlenség lenne már! Ráadásul teljesen feleslegesnek tűnik...hiszen így is úgy is vissza kerülnék ide. Vagy mások hoznának, vagy pedig önszántamból jönnék. Már a negyedik kekszemen is túl voltam, s már a szalvétámból is egy gyönyörű hattyút varázsoltam, mikor erőt vettem magamon és meg mertem szólalni. -Bocsánat... - Szóltam kissé félve. Nem tudtam szabad e zavarnom Mr. Appletown-t vagy sem. -Csak érdeklődés szintjén... Ha kifutnék az ajtón utánam szaladna? - Valahogy nem nézem ki belőle, de biztosabb, ha megkérdezem. Persze csupán csak "érdeklődés szintjén".
Szinte éreztem a feszültséget, a vívódást, ahogy Aya birkózik a saját kicsi ördögeivel. Ez már nem a döntésről szól, ez csupán makacsság. Mivel azt mondtam, most kell döntenie, azért sem akar. Pontosabban nem akarja kimondani. Szinte biztos vagyok benne, hogy már döntött. Nem baj, én elvagyok még ezzel a levéllel vagy egy teljes órát, mert most még csak a piszkozatot írom, amiben lesznek áthúzások, és közbeszúrások, utána le is kell tisztázni. Aya egyik gondja, hogy jelen van, de nem ő van a középpontban. Nem lehet már vicces műsort csinálni. Már nem lehet bájcsevegni, most már csak a cselekedet az érdekes. De még azért próbálkozik. Nem pillantok fel a papírból, csak felemelem a szabad kezem, csettintek egyet, mire a nappali szoba ajtaja becsukódik, és hallatszik, ahogy ráfordul a zár. Aztán írok tovább. Tudom, ez egy elég durva "spoiler" volt, de sebaj. Úgyis elfelejti, ha nemet mond.
Irritált, hogy nem szól hozzám, de ezt betudtam annak, hogy elfoglalt. Érdeklődve figyeltem a kezének apró mozdulatát, ami következtében nem sokkal később az ajtó záródásának hangja csapta meg a fülem. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen trükkel sikerült ezt az ajtós dolgot elintéznie, bár...már nem egy bűvészt láttam. Ők sokkal érdekesebbeket is csináltak már. -Egy igennel, vagy egy nemmel is beértem volna... - Fűztem hozzá kicsivel később, majd felkaptam a másik szalvétát is. -Önnek is csinálok egy kis hattyút! - Próbáltam megőrizni a hidegvérem és az ártatlan stílusom. Amíg nem ártok senkinek talán nekem sem ártanak... Én legalábbis ebben reménykedem. Mindig úgy hittem, hogy ha nem tűnök kártékonynak esetleg arra is sajnálják mások az időt, hogy foglalkozzanak velem. -Amúgy ne gondolja, hogy az ablakon nem férek ki... - A hattyú szárnyainak hajtogatása közben jegyeztem meg, tényleg csak úgy mellékesen.
Most azért felpillantotta az írásból, amikor az ablakot emlegette, mert ehhez a varázslathoz szükséges rápillantani a célpontra. Így aztán egy ideig szótlanul néztem Ayát, majd szépen megbénítottam. Egy ideig mozdulni sem bírt. Megvártam, amíg észleli a tényt, hogy valami nincs rendben, kicsit talán meg is ijed, és akkor elengedtem, majd írtam tovább a levelet.
Elég ügyes vagyok az origami terén, így viszonylag rövid idő alatt a hattyúhajtogatás végére értem. Pontosabban értem volna, mikor az utolsó lépésnél elakadtam. Először arra gondoltam, hogy valami furcsa görcsbe állt a bal kezem, de aztán rájöttem, hogy nem csak a bal karom bénult le. A "Jézusom! Mi ez?!"-en kívül más gondolat nem fogalmazódott meg bennem. Illetve semmi olyan, amit egy értelmes mondattá tudtam volna alakítani. Kissé szaporábban vettem a levegőt, ahogy a félelem egyre erősödött bennem. Nincs is annál rosszabb, mint mikor valaki nem tudja pontosan mitől fél. Az ismeretlen már önmagában is elég ijesztő tud lenni. Jobb híján végül Mr. Appletown felé is vetettem egy pillantást. Meglepő volt, hogy engem nézett. Azt hittem ő is elvan a maga kis dolgával. Nagyon rövid ideig farkasszemet néztem vele, de valami volt a tekintetében, amitől nem tudtam állni a pillantását, és inkább gyorsan elkaptam a tekintetem. Ha tudtam volna sem szólalok meg. Egyre félelmetesebb ez a férfi... Nem sokkal később ismét tudtam mozogni. A kezeim legalábbis akadálytalanul kezdtek el remegni. A szalvéta-hattyú a padlón landolt. Beletelt egy jó másfél percbe, mire összeszedtem magam. Gépiesen felálltam. -Elmegyek! - Jelentettem ki semmitmondó hangnemben és tettem is két-három lépést a kijárat felé, mire rájöttem, hogy az ajtó zárva. Megálltam. Az ablakra rá se mertem nézni. Mikor legutóbb szóba került nem jártam jól. -Kimászok a kéményen! - Körbepillantottam, hátha találok egy kandallót, de hamar rájöttem, hogy ez az ötletem sem túl jó. Ha nem lenne egy enyhe klausztrofóbiám, még akkor is túl sok rémtörténetet hallottam már, ami a kéményekhez kapcsolódik ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegyem az imént elhangzott mondatomat. A bal lábammal felbőszülten dobbantottam egyet. Szólaljon már meg, az Istenit! -Ha nem figyel rám, akkor sírni fogok! - Jelen helyzetemben ennél démonikusabb fenyegetés nem tudta elhagyni a számat. Mármint...ez az egyetlen, amit talán képes leszek megvalósítani. Nem szeretek a levegőbe beszélni, ha mondok valamit, annak valami valóság alapja is van, vagy legyen.
Egy igazi hisztikirálynővel van dolgom. Befelé roppant jól szórakozom, de ebből semmi, de semmi nem látszik kifelé. Aya természetesen nem tudja elhagyni a helységet, ha én nem akarom, és én nem akarom. Nem volt szándékomban bántani, vagy megijeszteni, de úgy tűnik, kénytelenek leszünk csatákat vívni egymással, mert ő egy makacsabb fajta anyagból van gyúrva, és nehezen törődik bele, ha nem érzi magát nyertes pozícióban. Így aztán már nem pillantottam fel az írásból újra, csak szótlanul nyújtottam neki az asztalon található zsebkendős dobozt.
Reméltem, hogy erre már mondd valamit, akár jó, akár rossz értelemben, de nem... Keresztbe fontam a mellkasom előtt a kezeim, ahogy a zsebkendőket nyújtotta felém. -Tudok ám nyüszítve is sírni és akkor nem fogja tudni a levelet megírni! - Nem lehet igaz, hogy egy nyomorult mondatot nem vagyok képes kihúzni belőle. Már-már nevetséges a helyzet, ha jobban belegondolok. Elhívtak ide, aztán bezárnak. Most pedig nem tudok hazamenni. Ezzel határozottan sérti a jogaim. Mondjuk nem úgy néz ki, mint akit ez nagyon érdekel. -Ha tudom, hogy ez lesz... - Sóhajtottam fel keservesen. -Ezt nem tartalmazta a meghívó, amit nekem küldött...vagy az apró betűs részben volt?
Leteszem a tollat, és a fiókba rakom a levelet, majd felkelek, és odaballagok eléje. Gyengéden megfogom a kezét, és tartom, valahol mellkasmagasságban. - Kedves Trudence! Az élet értékes, és érdemes minden percét kihasználni. Ön most vesztegeti az idejét, és az enyémet is. Nincs tökéletes megoldás, és lehet, hogy mindegyik egyformán jó vagy rossz. De az egyik az Ön útja lesz, a másiki pedig elenyészik. És nem dönthet más csak Ön, és csak itt és most. Sajnálom, ha kellemetlen ez Önnek, de nincs más mód. Ön fontos nekem, szeretném, ha a munkatársam lenne, de amíg nem határozza el magát, addig a többieket kell védenem. Nincs több engedmény. Remélem, megérti. Most megvárom mit válaszol, de ha továbbra sem dönt, azt nemnek dogom venni. Ha nem képes komolyan venni a helyzetet, akkor nem alkalmas őrzőnek. Ezzel a mentalitással már így is necces, lassan úgy érzem, túl sok gond lesz vele. Lehet, az a gikszer, amiért száműzték csak az utolsó csepp volt a pohárban?
Egészen eddig arra vártam, hogy rám figyeljen és beszéljen, de mikor ezt megtette mégsem éreztem magam elégedettnek. Bárcsak ne tette volna...Még mindig kedvesnek nevezhető modora miatt haragudni sem tudtam rá. Valahol még értem és egyet is értek azzal, amit mondd és ahogyan felfogja, s kezeli a helyzetet. A többiek érdeke felülírja az egyén érdekeit. Ezzel abszolút egyetértek, amit egy gyengéd bólintással is jeleztem, mikor arra került a szó. Én azonban még akaratlanul is azon töprengek hogyan vehetném rá, hogy kivételezzen velem. A közösség, akit védeni akar nem tartozik hozzám, illetve én nem tartozom hozzájuk, így nem tudok az ő érdekeikkel foglalkozni. Ettől függetlenül Mr. Appletown gondolkodásmódját értékelem. Ilyen egy jó vezető típus. -Már egy ideje meghoztam a döntést. - Lassan tényleg ideje lesz már, hogy eldöntsem merre tovább. Ha így haladok sosem jutok egyről a kettőre. -Szeretném visszakapni az emlékeim, de nem most. Még kiszeretném élvezni a boldog tudatlanságot...és a mosógépből is lassan ki kellene vennem a ruhákat... - A vége kissé talán viccesen hatott, de helytálló. Tényleg ki kell majd szednem a ruháim kb 10-15 perc múlva. -Szent meggyőződésem, hogy nincs mitől féltenie a...többieket. Nem tudtam meg semmi olyat, ami világmegváltó lenne. Ráadásul még jóformán barátaim sincsenek, akiknek el tudnám ezt pletykálni! Nem tudom hogyan ódázhatnám a döntéshozást. Még szép, hogy szeretném visszakapni az emlékeim, de félek tőlük...
Na, lassan el lehet azért csalogatni a lényeget ebből a kis pillangó kisasszonyból is. Aranyos, ahogy még haladékot kér, mentegetőzik, toporog. - Igen, tudom, hogy döntött. - felelem mosolyogva, és megpaskolom a kezét. - Csak éppen fél. Fél emlékezni. De vannak más veszélyek is a világban Ön körül, amiről azért nem tud, mert nem emlékszik rájuk. Elgondolkodott már azon, hogy Liu honnan tudta Önről, hogy kicsoda, ha akkor látta először? Mi van, ha mások is tudják, elég, ha egymás közelébe kerülnek? És ők ... hogy is mondjam ... egy másik csapatban játszanak. Eddig Ön visszahúzódva láthatatlan volt előttük. Most, hogy belépett a lakásomba, ez már nincs így. Az én csapatom csak a külvilág felé titkos, azok, akikkel egy ligában játszom ismerik egymást. Ön most már játékos, csak ha nem kéri vissza az emlékeit, akkor ... sisak, ütő és játékszabályok nélkül lép pályára. Remélem érthető volt a hasonlat. - Az egész művelet alig tíz perc, nem több, és megkapja az emlékeit. Biztos vagyok benne, hogy utána is képes lesz kiteregetni, de ha esetleg mégsem, vagy nem akarna egyedül maradni, akkor Ön mellé rendelhetek valakit. Mostantól élvezi a támogatásunkat, nincs egyedül.
Mr. Appletown ugyanolyan nyugodt volt most, mint a beszélgetésünk legelején. Csak ő tudhatja, hogy ez csak álca, vagy pedig tényleg ilyen türelmes fajta. Nagyon reménykedem az utolsóban. Ha van még némi kis türelme, akkor addig alkudozom, ameddig ki nem fogyok az ötletekből. Ez pedig nem mostanában lesz... Milyen író is lenne belőlem, ha nem lenne határtalan a fantáziám? Bármit kimagyarázok...maximum nem stimmel. Liu! Eddig csak sejthettem, de most már biztosra tudom, hogy neki köszönhetem ezt a helyzetet. Abban még nem vagyok biztos, hogy ez a szituáció jó e, vagy rossz...nem sokára biztosan kiderül. -Mi lenne, ha most mindkettőnknek megspórolnánk azt a tíz percet és csak simán elengedne és később utánam küldene valakit, aki megvéd? - Ő hozta fel végül is... Ráadásul ha tényleg olyan borzalmasak és nyomasztóak az emlékeim, akkor tényleg kell mellém valaki, akivel tudok beszélgetni és eltereli a figyelmem... Nem szeretek depressziós lenni. Na, nem mintha eddig olyan sokszor lettem volna az.
Nos, Tru úgy tűnik tényleg nagyon be van pánikolva. Nem erőltetem tovább. De ha ezt a stílust adja elő őrzőként is, akkor bajban lesz. - Rendben. Üljön le, kérem, elintézek pár telefont. Odakísérem a kanapéhoz, és amint leült, a továbbiakban Tru nem hall semmit, bár itt telefonálok mellette a szobában. Ha menni akarna, akkor nem tud felkelni sem, de a keze most nincs lebénulva. Kénytelen vagyok kissé elővigyázatosan bánni vele. Amint sínre raktam az ügyet, feloldom a korlátozásokat. - Rövidesen érkezik egy kocsi, hölgyem, ami hazaviszi, benne a testőrével. - közlöm vele mosolyogva. - Még egy kis türelmet kérek. A testőr most őr is lesz egyben, és ... nem tudom mennyire alkalmas az illető a lelkiápolói feladatok ellátására ... majd megvigasztalják egymást. - Kap két nap időt, aztán a kocsi visszahozza ide. Így megfelel? Ha Tru közben megbízhatatlanul viselkedne, akkor felejteni fog két nap múlva, ez legalább próbaidőnek is megfelel.
Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor meghallottam Mr. Appletown válaszát. A kanapéra ülve egy megkönnyebbült sóhajt is megeresztettem, amíg a férfi telefonált. Erről eszembe jutott, hogy bizony nekem is el kell intéznem minimum egy hívást. Jó lenne a napokban távol tartanom a háztól az én drága főnökömet. A hirtelen látogatás veszélye egyáltalán nem fenyeget, hiszen nagyon ritkán jön, akkor is napokkal előtte telefonál és 2-3 napnál tovább sosem marad. Most azonban szeretném tudni jó előre az érkezésének a napját. Pláne, ha egy "testőr" is a közelemben fog bóklászni. Muszáj lesz okot találnom az ottlétére...vagy pedig arra az időre elküldeni. Egészen más az, ha valakit áthívok beszélgetni, vagy hasonlók, mintha napokig ott sündörögne a ház körül. Az már Laurent szemét is szúrná. Nem sokkal később Mr. Appletown lerendezi a hívást és hozzám sétál. Kedvesen mosolyogva bólogatok. Nagyon büszke vagyok magamra, amiért sikerült mégiscsak kiharcolnom a halasztást. -Tökéletesen. - El tudtam volna képzelni valamivel több időt is, de ahhoz képest, hogy elvileg most kellett volna döntenem... Igen nagylelkűnek mondhatom az urat. Céltalan ide-oda nézelődésem közben észrevettem a kis szalvétahattyút, amit még néhány perce leejtettem. Leguggoltam, majd felvettem. Miután felálltam, az eddigi mosolyommal nyújtottam oda Mr. Appletown-nak. -Kis hattyú! - Nem lettem vele egészen kész, ellenben még így is kivehető volt a madár forma. Persze lehetne kacsának is nevezni...de ez akkor is hattyú!
Átveszem a kis hattyút is. - Nagyon kedves. Most vagy történt Ayával valami, ami nem csak emlékezetkiesést okozott, hanem maradandó károsodást is, és akkor ki kell kezelni, vagy alapjáraton ilyen volt, és akkor nem lesz sok örömünk egymásban. Liut kicsit sajnálom utólag, de azzal vigasztalom magam, hogy feltehetőleg most a falkájánál sem jobb neki, tehát nem tettem vele rosszat. Viszont nem szándékozom már tovább bájcsevegni most, így visszaülök a levélhez. - Ha megbocsát ... Amíg megérkezik az autó, még folytatom a levélírást, és aztán kikísérem Ayát az autóig, ahol a hátsó ülésen már ott várja Liu. A sofőr mindkettejüket elviszi. Azért is intéztem így, mert látni, és főleg érzékelni akartam a kölyköt, hogy képben legyek felőle. - Akkor két nap múlva újra találkozunk. - nyújtok kezet Ayának. - Minden jót addig is!
Miután elvette a szalvéta "hattyú"-t és visszaült az íróasztalához én is elfoglaltam a helyem a kanapén. Élveztem a csendet, pláne, hogy ez nem az a kínos fajta volt. Ezer és egy kérdésem lett volna még a múltammal és magammal kapcsolatban, de inkább egyiknek sem adtam hangot. Csaknem két év után mi a fenét számít két nap? Fél lábon állva is kibírom. Azt kell becsülnöm, amit eddig sikerült kiharcolnom. Mr. Appletown valószínűleg ezzel is kockázatot vállalt. Hálás lehetek neki. Szó se róla, az is vagyok. A magam módján. Remélem a továbbiakban is minden ilyen jól alakul majd. Zökkenőmentesnek nem mondanám a történteket, hisz nagyon enyhe szócsatáink voltak, míg eljutottunk idáig. Eléggé elmerültem a gondolataimban. Fogalmam sincs hány perc telhetett el annak a bizonyos autónak az érkezéséig. Mr. Appletown hamar kisétált velem a házból, majd megálltunk a kocsi mellett nem sokkal. -Önnek is, a legjobbakat! - Fogtam meg a kezét mosolyogva, s gyengén megráztam. -Köszönök mindent. - Van is mit. Igyekszem majd neki meghálálni. Az elköszönésünk után beszálltam a kocsiba. Érdekes módon már meg sem tudok lepődni azon, hogy Liu-t viszontlátom.
Mortimer telefonja igencsak felizgatott. Ennyit arról, hogy titoktartást kértem. De annyira nem bánom, ha most két napig nem kell a konyhán mosogatnom. Maximum levonják a nemlétező béremből. Azt viszont nem tudom, milyen visszhangja lesz ennek a falkán belül, főleg a főnökség irányából. De ha egyszer Castor elengedett ... Kocsi jött értem, beültem, s itt vagyunk. Mortimer még a telefonban nagyjából ismertette, mi is a feladatom, és kész. Érdekes két nap lesz! - Hello, Trudence! - köszönök a lánynak, amikor beül mellém a kocsiba, és az megindul velünk a lakása felé. Nem szólok többet semmit, hagyom, hogy ő nyissa meg a társalgást, mert tudni akarom, mit szól az egészhez, mielőtt én bármit is megnyilvánulnék.
Liu mellé ültem, de nem közvetlen mellé. Volt némi hely köztünk, hogy ne érezze úgy, mint akire rámásznak. Ez a kis távolság azonban rögtön megszűnt, mikor hozzám szólt. Közelebb csúsztam hozzá, s mosolyt erőltetve az arcomra megsimogattam a fejét. -Szia! - A kocsi közben elindult, én pedig kicsivel arrébb csúsztam az ülésen. -Remélem éhes vagy, mert otthon maradt még süti. - Ha már süteményt csinálok, akkor abból nem egy-két darabot fogok elkészíteni. Kétszer annyit csináltam, mint amennyit Mr. Appletown-nak adtam, de érthető okokból kifolyólag nem akartam az összeset elhozni, így jó néhány a nyakamon maradt. Ha Liu nem tudja kivégezni őket, akkor majd átviszem a barátnőmnek.
AMBER (nem ám, csak viccelek, Mortimerhez jöttem )
Úgy tűnik, ha egyszer beszedek egy sérülést, utána nehezen állok le vele. A Castortól kapott nyelves - nem csók! nyelv kitépés! -még hagyján, mert hát eb csont beforr, kitépett tag visszanő, nem csináltam belőle nagy ügyet, mert idegesítő tempóban, de helyrejön. Az őrült őslakossal való randin elszenvedett sérülések viszont már komolyan frusztráltak. Az a tetű kilyuggatott, megkarmolt, és arról már ne is beszéljünk, hogy az elején milyen idegőrlő volt a pofázása és a várakozása. Száz szónak is egy a vége, elég szépen kaptam én is, nem csak ő, és igazán jól esett volna valami gyorsított gyógyítói eljárás, amihez nem kell messzire vonszolnom magam. A motor szóba se jöhetett, ilyen állapotban csak hazavágtam volna az első kanyarnál. Maradt a séta, s a részemről leginkább rühellt dolog: a segítségkérés. Mivel egy fontos beszélőszervtől fosztottak meg nem is olyan régen, kénytelen voltam SMS-t írni, aztán mikor jött a beleegyező válasz, elbattyogtam Mortimer házáig. Nem volt túl messze, de átlőtt combbal azért távolabbinak tűnt, mint valójában volt. Kifejezetten fáradtan csöngettem be hozzá. Csak jussak tőle haza, akkorát fogok aludni! Ez a nap leszívott: eláztam, aztán Gabe-bel és Ash-el bohóckodtam, majd jött az a flepnis. Pf... elég volt mára.
Duncan SMS-e előtt már jött riasztás. A garázssor tényleg nincs messze, és az egyik őrszemnek volt szerencséje megfigyelni az egész hacacárét, így nem lepődtem meg nagyon a segítségkérésen. Hálát adtam a Sorsnak, vagy az ősöknek, hogy így rendezték a dolgot, Duncannel amúgy is szerettem volna beszélni. De mielőtt még megérkezett, meg kellett kérdeznem valakit arról, akarja-e látni ezt a jómadarat. A válasz nemleges volt, így az egyik őr a hátsó kerten keresztül kikísérte a vendégemet a házból. Már nyitott ajtóval vártam a sebesültet, csengetnie se kelljen. Amúgy meg ha nagyon vérzik, akkor ne csepegtesse végig nekem az egész lakást, szóval inkább még az előtérben megkapja az első kezelést. - Jó napot, Duncan! Jöjjön beljebb! - invitálom aztán, ha már "szobatiszta", de inkább csak a konyhába, mert a kanapé így is megsínylené a látogatást, és a nappaliban lévő szagok is eléggé árulkodóak lennének. A konyhában csak egy Hableányos bögre lóg ki a képből, ebből valószínűleg nem én iszom a kakaómat.
Hála a jó égnek nem kellet ajtónyitásra várni. Beléptem, és mivel eléggé csepegtem innen-onnan, volt olyan jó, és elállította a durvább vérzést. Mindjárt emberibbnek érzetem magam, bár erős a gyanúm, hogy ha tükörbe néznék, egy hullafehér arc nézne velem farkasszemet a vérveszteségtől. A köszönésre csak intettem. Na, most megtapasztalhatom, mégis mekkora probléma, hogy Cas megbüntetett, mert nem voltunk éppenséggel egy hullámhosszon. Követtem őt a konyhába. Annyira elcsigázott voltam, hogy a farkasom nyújtotta erősebb érzékelést sem tudtam kiélvezni. A Hableányos bögre viszont egy idiótának is szemet szúrt volna. Oldalra billentett fejjel néztem a bögrét. Mortimer imidzset vált? Fura. Valaki szólhatna neki, hogy ez... elég pedofil. Gondolatban próbálnék neki üzenni valamit, aztán még előtte rájöttem, hogy ő nem fogja ezt az adót. Hát, így vicces lesz. Nem tehettem mást, kinyitottam a szám, és a nyelvem helyére mutogattam. Nagyon reméltem, hogy ennyiből is leveszi, mi a probléma elsőszámú forrása.
Látom a szemvillanást a bögre felé, de egyenlőre úgy tűnik nem fogott gyanút, azaz nem tudja, hogy a kislánnyal történt valami. Amikor a nyelvét mutatja, meglepődök. Ez nem egy mostani seb, azt elsőre látom. - Ó, hát ez a gond! Máris! Két oldalról ráfogok a nyakára, és vagy egy percig erősen koncentrálok. - Na, én most ennyit tehettem. Gyorsabban fog gyógyulni, de azért így is beletelik majd egy-két napba, mire visszanő teljesen. Nem baj, legalább csendben fogja végighallgatni,amit mondani akarok magának. Rávillantok egy nem túl szelíd mosolyt, vállon veregetem, aztán elindulok a szoba felé. - Foglaljon helyet, mindjárt hozok valamit, amit meg szeretnék mutatni. HA meglátja úgyis leül ... Mivel Anne itt volt nálam az előbb egy kis terápiás kezeléssel összekötött beszélgetésen, itt van az aktája is. Hihetetlen, hogy egy ekkora pöttömnek olyan vaskos iratkötege van már nálunk, mintha legalább kétszáz éves, balhés farkas lenne!
A farkasom vidám, én is örülök, hogy kapok némi gyorssegélyt, és az egy-két napot visszanövesztési idő mégiscsak jóval kevesebb, mint az egy-két hetes! Biccentve köszöntem meg a segítséget. Ha továbbra is zömében így tudom majd vele kommunikálni, a látogatásom végére bólogató-kutya lesz belőlem. A csöndben fogok maradni résznél kelletlenül elhúztam a szám. Nos, mindennek van előnye, ha nem is az én részemről, de az övéről mindenképp. Amikor mondta, hogy üljek le, már komolyan gyanakodni kezdtem, és a Protektorhoz cseppet sem illő bögre képe is újból bekúszott a képbe. A fáradtságom lomhán tovavánszorgott, a helyébe nyugtalanság lépett. Inkább állva maradtam. Ha leülök, akkor már csak a padlót fogás van hátra, állva még széket foghatok. Fogtam is, amikor behozott egy vaskos aktát, amin Anne neve állt. Az a kevéske vér, ami még volt bennem, kiszökött az arcomból. Rémképek ezrei villantak fel, és úgy éreztem magam, mint aki alól szép lassan,de biztosan megint kihúzzák a talajt. Könyörögve néztem Mortimerre, kétségbeesetten. Ha most közli, hogy Anne halott... ha a lányom... Bármit, csak ezt ne!
Mielőtt visszatérnék a másik szobában felhúzom a pajzsomat. Jobb elővigyázatosnak lenni, mint halottnak. És nem szándékszom most gyengéden bánni a fiatalúrra. Na, ezért most nem sajnálom Duncant, akármennyire is sz@rul érzi magát, mert Anne még nála is sokkal pocsékabbul van. Nem üt le. Nem baj, majd fog. Én sem ülök le, mert annyira most azért nem érzem magam biztonságban még a pajzs ellenére sem. Leteszem az aktát az asztalra, és Duncan elé teszek egy pár fényképet szép sorban. - Itt van a hölgy, akire rábízta Anne-t. Itt az új lovagja. Itt éppen megérkeznek Anchorage-ba, ugyanis oda kötöztek a férfihoz. Itt a boldog család együtt. - a képen már hárman vannak, Anne éppen valami sütit eszik egy parkban. - Itt indulnak kirándulni fel, Fairbanks felé. - a képen éppen beszállnak a kocsiba mindhárman. Aztán odadobom eléje először a kiégett kocsi képét hadd facsarodjon a szíve egyet. Aztán odadobom a két felnőtt széttépett hullájáról késíztett fényképet. - Még nem tudom, véletlen volt-e a vérfarkas támadás. De nem tartom valószínűnek. - remélem, most már ül ...
Kezdőlap
//
AMBER 
//
