Levette a zsákot, de nem hátráltam, nem éreztem felőle fenyegetést, és mikor mondta, hogy nem üres, már sokkal inkább kíváncsi, semmint ijedt voltam. A túlélő tanulmányaimat visszapakoltam a sarokba, ezek szerint nem lesz rá szükségem. Örültem, mert nem szívesen bántottam volna Bali bácsit. Nem mintha tudtam volna... - Nem vagy az - mosolyogtam fel rá, mintha soha egy pillanatra se szeppentem volna meg. - Ajándékot kapok? - nyújtogattam kíváncsiskodva a nyakam, majd megint az arcára pillantottam. - Tudok - bólogattam a lehető legjobban alátámasztva amit mondtam. - Bali bácsi, én szörnyen kíváncsi vagyok, mit hoztál, mikor megyünk, hova megyünk? Egy ideig tudtam magam türtőztetni, de most már meg kellett kérdeznem. - Hozzak valamit? Jaj, meg se kérdeztem, hogy kérsz-e inni? Van narancslé, nagyon finom. Vagy éhes vagy? - csiviteltem én mindenféléről, míg le nem állít, Bolyhoskám is körbe-körbe szaladgált és már kíváncsian ugrált a nagy hím körül. Borzasztóan kíváncsi voltam, Duncan mondta már többször is, hogy ez nem baj, csak tanuljam meg nem kimutatni, mert az beszélyes lehet, ha mindig egyből elárulom magam. Nem tudom, hogyan árulhatom el vagy be magam, egyébként se vagyok árulkodós, őt se mondta meg, amikor a párja nélkül ment az orfeumba, pedig hallottam és ébren is voltam, amikor hazaért.
Nekem kissé fura, hogy ennyire gyorsan változik a vibrálása, mert nem vagyok hozzá szokva. Azt nem mondanám, hogy zavar, csak szokatlan. Azért megnyugtató, hogy nem vagyok félelmetes, bár egyben elszomorít is. Bólintok a fejemmel a kérdésre, hogy igen, ajándékot hoztam és nem várók cserébe semmit, bár mily meglepő. Egy mosoly kerül az arcomra mikor azt mondja, hogy tud. – Az jó, mert nem azt hoztam. – Hopp, mennyi kérdéssel záporoz meg. Mivel eteti ezt a gyereket, hogy ennyi energiája van? Merthogy nem müzlivel az is fix. A farkasom csak lustán emeli meg a fejét a körbeugrándozásra. Én pedig leguggolok. – Köszönöm nem kérek semmit, de húzzuk be, a kézi féket egy kicsit. Gyere, nézd meg. – Nem engedem el a száját, csak akkor, ha egészen közel jött. A zsákot pedig le is szedheti róla. Remélem, hogy nem csak porosodni fog valamelyik sarokban. Figyelem az arcát, bár az energiái körbe vesznek folyamatosan. Ha nem tudja szét nyitni akkor segítek természetesen. - Mikor indulunk? Most. Jöhetsz ezzel, ha szeretnél, ezért kaptad meg most, nehogy még kisebb legyél, a sok járásban. – Ismét egy fél mosoly. Poénnak szántam, de soha nem volt valami jó a humorérzékem. Én azok közé tartozom, akik értik a viccet, csak nem szeretik. Persze azért kivétel mindig van, de erre most nem térek ki. – A hotelt fogjuk átvizsgálni. Te leszel az őrszemem, persze csak ha van kedved. – Azért mert az apja elengedte, még nem biztos, hogy neki is van kedve sétálni, benézni ide is meg oda is. Igazából mondhatni dög unalom, de ha nem figyelünk, vagy nem rójuk le a köröket, akkor meglepetés érhet. Annak meg senki nem örül. – Egy pulcsit vegyél fel, mert lent húzat, van. – Gondoskodás? Talán. Inkább csak nem akkor, hogy nyávogjon, mert fázik, bár annyira nem ismerem, hogy biztosan tudjam tényleg megtenné. Inkább apaság gyakorlása első szakasznak mondanám. Hagyjuk. Én minden estére dobok egy sms-t Danténak, hogy maradjon még, mert Anne kísér el. Nem hiszem, hogy bármi baj lenne, de ha még is, majd szólók neki. – Mehetünk? - Kérdezek rá s ha kapok választ akkor a zsákot össze gyűröm, mert nincs már rá szükségem. Az első kukába fog landolni ami szembe jön velünk. Első állomásunk a bérelhető szobák részleg lesz. Természetesen lifttel megyünk, mert nekem nincs annyi energiám. Amint nyílik az ajtó előrébb lépek s kitartom az egyik kezemet, hogy ne tudjon kirobbanni a kabinból. – Egy pillanat. – Először körbetapogatózom farkas ügyileg és ha tiszta a terep akkor a kezemet magam mellé vonom. – Gondolom azt tudod, hogy mindig körbe kell nézni, ha új területre érkezel. – Azt nem teszem hozzá, hogy farkasként, mert szerintem evidens. A folyosóra lépve, pedig elindulok az egyik irányba. Mivel az érzékeimre támaszkodóm nem kell Sherlock Holmes-at játszani.
Nem szoktam félni Bali bácsitól, ezért elég volt a visszakérdezés és, hogy van valami a zsákban ahhoz, hogy elszálljon minden aggályom. Duncan nem örült volna, ha látja, de nem látta. Legyek gyanakodós, óvatos, bizalmatlan... fárasztó. Az ajándékra felcsillant a szemem és közelebb léptem és beszívtam az ajkaim, amikor mondta, hogy kézifék behúz. Értettem én, csöndesebb leszek, cssss. A zsákot viszont egyből piszkálni kezdtem, amint engedélyt kaptam rá, és igyekeztem minél előbb megszabadítani tőle azt, amiről még nem tudtam, hogy mi. Kicsit ügyetlen voltam, de szerencsére Bali bácsi segített, s mikor megláttam, mit hozott nekem, eltátottam a szám. - Hűű, ez tényleg az enyém? - Pillantottam rá nagy szemekkel, amikben öröm csillogott, a kicsi farkasom pedig még jobban bepörgött, kicsit hip... ööö... hipi... Jaj, mit mondott rá Duncan? Mindegy, túl sokat mocorog, ez volt a lényeg, ez biztos. - Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm! - vigyorogtam rá, és egyből széthajtogattam a rollert, majd oldalra biccentettem a fejem. - Nem fogok összemenni - csücsörítettem a szám kicsit duzzogva, de ez nem tartott sokáig, amint elárulta, mi lesz a program, minden morcosság eltűnt az arcomról. - Őrszem leszek? Fú, hát kicsi életem karrierjének eddigi csúcsa volt, ilyen segítséget még senkinek se jelenthettem, és hogy pont egy Vezető Testőrnek... A roller mellett még ez is, hát Bali bácsit nagyon szeretem! - Oké! - És már szaladtam is pulcsiért, meg se fordult a fejemben, hogy ellenkezzek, vagy bizonygassam, hogy én ugyan nem fogok fázni. Azt mondta pulcsi, én veszem a pulcsim, jó és szófogadó őrszem leszek. - Igen! - toppantam elé egy puha, bolyhos, barackszín pulcsiban és egyből belekapaszkodtam a rollerbe, aztán gurultam is utána, mellette a lifthez. Játéknak éreztem, hiszen játékot is kaptam, őrszemet játszunk, s egészen addig ezzel a gondolattal szórakoztattam magam, amíg meg nem érkeztünk és nem intett türelemre - pedig én már mentem volna. A kis kölyök bennem most visszább vett és figyelte a nagy farkast, én meg Bali bácsit, hogy mit csinál. Körbenéz, felméri a terepet, ő nem játszik. - Tudom - motyogtam, majd bűnbánón lesütöttem a szemem -, csak megfeledkeztem róla. - Buta Anne, Bali bácsi most dolgozik és a dolgozáshoz vagyok most segítség. Vettem egy nagy levegőt, amit kicsit bent tartottam, aztán igyekeztem utánozni Bali bácsit és én is az energiáimmal tapogatóztam, de én nem értem még el olyan messzire, mint ő, és az én energiáim nem is voltak olyan összeszedettek. Mint a hangyaboly, amibe beleléptek, a kis hangyák meg szétszaladtak. - Még nem megy olyan jól - vallottam be fülig pirulva, s mikor engedett, kigurultam a liftből. - Bali bácsi, szeretnék majd én is Testőr lenni.
Érdekes ez a helyzet, mert ha valaki nekem azt mondja egy évvel ez előtt, hogy én egy gyerekkel fogok menni bárhova is kiröhögöm. Most pedig tessék, önszántamból akarom elvinni ezt a lurkót... vagy elment az eszem, vagy a fene sem tudja mi van most. Ahogy az arcára pillantok valami melegség költözik belém. Ez is olyan dolog, amit már jó régen éreztem és reméltem kihalt. Tévedtem és egyre többször ébredek rá, hogy még sem vagyok olyan mint amilyen szeretnék. Ez nem feltétlen baj, de könnyebb jégszívűnek lenni. – Igen és ne ad kölcsön apádnak bárhogy is könyörög érte. Gondoltam ezzel gyorsan tudsz majd közlekedni és apád is tornázhat, ha utol akar érni. – Reménykedem benne, hogy ezzel talán kicsit felkavarja az álló vizet, mert lássuk be nem történik semmi. Ami egy idő után unalmas tud lenni. Hopp erről jut eszembe, hogy beszélnem kell majd a főnökkel, mert nem értem ezt az egy helyben való malmozást. – Igazán nincs mit. – A következő kérdésre pedig határozottan bólintok. Az lesz. Komolyan elkérem a gyerek reggeli receptjét, mert ha nekem ennyi energiám lenne… inkább nem akarom tudni mivel vezetném le, bár akad jó pár tippem. Amint meg van a pulcsi mehetünk is. A liftből nem léphetünk ki egyből, mert semmi kedvem bele szaladni egy kóborba vagy hegyibe, főleg nem a rusnyaképűbe. Inkább bele sem gondolok mit csinálna Anne-l. Ha egy idősebb kölyökkel lennék, akkor elmagyaráznám „szépen” mekkora hibát követett el, de egy ekkora gyereknek mit mondhat a farkas? – Nem szabad elfelejteni, mert az rosszul is elsülhet. - Ennél szebben nem tudom felhívni erre a figyelmét azt hiszem. Elég okos lány, így nem kell óvodás módjára elmagyarázni a dolgokat vagy ha még is, azt nem tőlem fogja megkapni. Érzem ahogy próbálkozik és ez dicséretes. – Sokat kell gyakorolni, de ha nem így, hát használd a szaglásod, az is segít, ha fel kell mérni valamit, bár egy állott térben kissé macerás. No mindegy. - Legyintek jókedvűen, mert van neki apja, aki tanítsa. Én pedig pont azt szeretném gyakorolni. Ezt nevezik, zsákutcának azt hiszem. – Igen? És miért szeretnél az lenni? – Kérdezek rá és ha belegondolok akkor ennyi idősen nekem csak annyi volt a tervem, hogy életben maradjak. Ez a kis gyerek nem is tudja milyen szerencsés, hogy ebbe a világba született. – A másik oldal a tied. A liftnél találkozunk. Ha látsz valami gyanúsat, üzenj. – Természetesen azt a részt is leellenőriztem, de szeretném, ha élvezné ezt a járőrözést, gondolom játéknak fogja fel, de az nem baj. Sokat lehet tanulni így is. Ha pedig elhoztam, akkor miért ne engedjek neki teret és egy kis önállóságot. Az már más kérdés, hogy a saját biztonsága miatt, jobban figyelek, mint azt mondjuk Dante mellett megtenném. Azt hiszem, ha görbe hajszálakkal adom vissza Corvinnak kinyírna. Amint egyébként teljesen meg is értenék. Kimért, lassabb létekkel indulok meg a lift felé. Figyelem ahogy száguldozik, ha pedig kikerül a látószögemből, akkor érzékelem. A liftnél megnyomom a gombot mert a következő célállomás lejjebb lesz.
- Nem adom én! Még összetörni, az is csoda, hogy a motorja még egyben van. - Duncan jól vezetett, nem féltem mellette, még nem karambolózott, de amilyen robbancs, tényleg csoda, hogy annak a mocinak semmi baja. A rollerem már biztosan az első útján totálkáros lenne, azt pedig nem hagyhattam, hiszen egy Vezető Testőr adta! Vigyorogtam, imádtam aput nehezebb feladat elé állítani, sajnos a konyha már nem volt olyan terep, amivel gondja lett volna, pedig emlékszem, milyen muris volt, amikor a fél edénykészletet elhasználta három tükörtojáshoz és a végén a Burger Kingben kötöttünk ki.
A liftnél megkaptam az emlékeztető leckét, elszégyelltem magam, fülig pirultam, de felnéztem Bali bácsi arcába és komolyan bólintottam. - Többet nem felejtem el - ígértem kis kötelességtudón, tényleg úgy éreztem, hogy ezt most ezzel egy életre a fejembe véstem. Baj lehet belőle, ha nem figyelek, kicsi vagyok, tudom, úgyhogy előbb lehet, másnak lenne baja miattam, azt pedig nem szabad. A társaink és a falka az első, főleg Cas bácsi. Duncan mindig ezt mondogatta, amikor Bolyhoskás dolog miatt mennie kellett, már Chicagóban is. Szimatoltam, még az orromat is mozgattam, hátha az segít, így viszont az energiáim még inkább szét szaladtak, nehéz ám sok-sok irányba figyelni! Megráztam a fejem, az energiáimmal nem foglalkoztam, először csak szagolgattam, de amikor az orrommal nem éreztem semmit, akkor jött a Bolyhoskám, igyekeztem kevesebbet de pontosabban irányítani. Másodszorra jobban ment, meg akartam mutatni Bali bácsinak, hogy nem vagyok annyira ügyetlen, de ez így fárasztóbb volt. Szerencsére ott volt a szép új, rózsaszín rollerem, amin száguldhattam. - Miért-miért... - néztem fel rá úgy, mintha ez lenne a világ legbutább kérdése, de csak mert nekem teljesen egyértelmű volt a válasz. - Duncan is az... volt. És én is szeretem Cas bácsit, meg Bali bácsit, Emi nénit, Rosie nénit, Blls nénit, Dante bácsit, Brad bácsit, Jesse bácsi kicsit ijesztő, de Rosie puszilgatja, úgyhogy őt is szeretem, meg Cal bácsit, de ti mind öregek lesztek, mire én nagy és jó harcos. Ti most vigyáztok rám, én akkor fogok rátok. - Megvontam a vállam, nekem ez ennyire egyszerű volt. Amint kiadta a feladatom, már gurultam is, mint a szél, amíg teljesen beláttam a folyosót, nem foglalkoztam az energiáimmal, a vége előtt néhány méternyire viszont lassítottam, megálltam és a Bolyhoskámmal "belestem" a kanyar mögé, hogy nincs-e ott valaki. Nem találtam, de azért lassan gurultam előrébb és kukucskáltam, de tényleg senki se volt ott. - Tiszta, Bali bácsi! - kiáltottam neki, aztán gyorsan befogtam a szám. Azt mondta üzenjek, juj! ~ Ne haragudj, Bali bácsi! Megnéztem, nincs itt senki és a Bolyhoskám se érzi, hogy lenne valaki. Visszagurultam a lifthez. - Mesélj légy szíves, Bali bácsi! Milyen Testőrnek lenni? Sok a feladatotok? Azt tudom, hogy veszélyes, de mit csináltok? Cas bácsi azért adta nektek a helyet, mert ennyire szeret titeket? Hogyan lehetek Testőr én is?
Faye és Bells a kórházban ügyelnek. Utóbbi csodálom, hogy egyáltalán elvállalta! Engem ugyan nem rendítene meg hasonló eset, mint ami vele történt - örülnék annak, hogy életben maradtam egyáltalán - na de... én nem Ő vagyok. Biztosan kemény lehet neki újra a gyerekosztályon dolgozni... nem is lepődök meg, hogy Faye nem engedi egyedül ügyelni, inkább maga megy be vele, ha nincs más jelentkező. Szóval így esett, hogy a Hotelben én voltam épp a soros, mikor Dante úgy hajtott el a kocsijával a békésnek tetsző délután kellős közepén, mint akit kergetnek. Hogy hová és merre volt sietős neki, nem közölte, így talán nem akkora a baj, hogy nekem is haptákba kelljen vágnom magamat, mire visszaérne többedmagával a Hotelhez. Unottan hajolok hát vissza az ablaküvegtől az orvosi szaklaphoz...
A délután békéje ugyanakkor tényleg csak addig tart, míg vissza nem érkezik a Béta és morcos ábrázata fel nem bukkan a betegszoba ajtajában. "Jó lenne, ha ránéznél Corvinra!" - közli, s hanghordozásából fél másodperc se kell, hogy levágjam: a jó lenne most és azonnal, kötelező jelleggel értendő. Nem mintha jobban vonzana a szaklap, főleg, hogy Duncanről van szó. Persze... megint Dun. Meg se kellene lepődnöm! Vajon most mibe sikerült beletenyerelnie annak a szerencsétlen istenátkának? - Talán Dante a morcosságából hagyott hátra valamennyit, talán teljesen más az oka annak, hogy ilyen hangulatban szedem össze mindazokat az alapvető eszközöket, amikről úgy gondolom, szükségem lehet rájuk. Ha már Corvin felsége nem volt hajlandó idefáradni, én nem fogok rohangászni, csak mert tűt és cérnát is vinnem kellett volna! Fogalmam sincs ugyanis, mi fog várni rám, ha benyitok a szobájába. Merthogy benyitok, kezemben a megrakott fémtálcával, de ezen túl semmi nem utal érkeztem pontos okára: ruházatom hétköznapi, kezeimet nem borítja orvosi kesztyű.
Bevonszoltam magam a szobámba, Anne pedig pedig elém sietett, ahogy megérezte a vérszagot, amikor pedig meg is látott, elsápadt. Közelebb akart jönni, de rámordultam. Idegen kölyök a farkasomnak, nem az övé, nem is tekinti sajátjának. A közelsége eddig mindig megnyugtatott, azt a kellemes, otthonos érzetet adta, amit őelőtte soha, senkitől és egyetlen helytől se kaptam. Most azonban érzem, hogy a Fenevad kényszerből tűri meg, csak azért viseli el, mert én úgy akarom, ám ha nem figyelnék, vagy felcseszne valami, lehet, hogy bántanám... Már a puszta gondolattól heveny önutálat tört rám. - Menj vissza a szobádba - mondtam végül, a lassan gyűlő krokodilkönnyekkel nem foglalkoztam, úgy tettem, mintha nem is vettem volna észre őket,sós illatuk se marta volna a levegőt köztünk. Tette, amit mondtam és csak ez volt a lényeg. Szerettem volna megvigasztalni, megmondani, hogy nincs semmi bajom, hogy rendbe jövök, nem olyan vészes a karom se, mint amilyennek látszik és ha jól bírja majd a futást, akkor a héten kimegyünk a játszótérre. Ezek közül viszont egyiket se tehettem meg, ha csak nem akartam ingerültté válni. Ott volt velem, mellettem és mégsem. Tudtam, mivel oldhatnám fel ezt a mindkettőnket emésztő helyzetet, erre azonban még biztosan nem állt készen, úgyhogy marad a farkasom kordában tartása és a kölyökhöz szoktatása. Óvatosan levettem a dzsekim, mert a legkisebb súrlódásra is kíméletlen fájdalom nyilallt a sérült karomba. Ám hiába, gondolataim egyre csak a kicsi lány körül forognak, egyik felmerülő opció katasztrofálisabb, mint a másik, miközben tudom, hogy hamarosan muszáj leszek lépni valamit ebben az ügyben. Kérdés, hogy mit. Ledobom a bőrdzsekimet a kanapéra, magamban nyugtázom, hogy mehet a tisztítóba, aztán lerogyok egy fotelbe és automatikusan a térdemre könyökölnék, csakhogy a jobb karom ezt nem díjazza, én pedig szitkozódok. Szemügyre veszem a hevenyészett kötést, amin rég átütött a vérem, s egy pillanatra végigfut a hátamon a hideg a koporsóban töltött idő emlékétől. Ebből a komor merengésből szakít ki az ajtó nyílása, amire úgy kapom fel a fejem, mintha támadástól tartanék. Azért szépen néznénk ki, ha itt is arra kéne általában számítani. Elhúztam a szám Ems és a tálca láttán, pontosabban a kelletlen grimaszt az utóbbi váltotta ki. - Miért érzem úgy, hogy nem teasüteményt hozol? - kérdeztem köszönés helyett némi sóhajjal megtoldva, a további húzástól viszont megkíméltem. - Miért vagy zabos? - húzom össze kissé a szemem, ahogy azt is felfogom, miféle érzelmeket közvetítenek energiái.
Civódására más esetben talán elvigyorodnék, hiszen ha ilyesmihez van energiája, akkor nagy baja csak nem lehet. Jelenleg azonban valahogy nem igazán vagyok mosolygós kedvemben. A látványa különben is ellensúlyozza a szavainak pergő könnyedségét. Szarul fest, na! De legalább életben van... - Nyilvánvalóan azért, mert te is tisztában vagy vele, hogy az semmit nem segítene rajtad. - Engedem lejjebb kezeimben a tálcát, melyen valóban nem aprósütemény sorakozik, és ezzel együtt vállaim is megereszkednek némileg. Beljebb lépdelek a szobában, majd egészen egyszerűen az ágyra tenném a tálcát, de a második kérdésére megtorpanok pár pillanat erejéig a mozdulatban. Egyetlen másodpercnyi kizökkenés az egész, s a tálca békésen pihen máris az ágyon. Fagyosan kék tó jegét idéző tekintetem Duncan felé irányul, szemem sarkából sandítva a pórul jártra. - Talán félsz, hogy esetleg megszalad a kezem miatta? - Ezen már kénytelen vagyok elmosolyodni, bár sejtem, nem igazán értékeli. Főleg, hogy ez a fajta mosoly nem enyhít a szavakon, inkább még komolyabbá, vészjóslóbbá teszi őket. Az egyik felem dacol: Miért érdekli? Ne érdekelje semmi velem kapcsolatban! - Míg a másik egyedül tőle fogadja el ezt a nyíltan érdeklődő figyelmet. Talán még Castor is utána jön a sorban.
// A sérüléseidet összeszednéd tételesen offban nekem, ha megkérlek? :$ //
Elhúztam a szám a válaszára, majd tekintetemmel éberen követtem, annak ellenére, hogy továbbra is örültem, hogy egyáltalán még tudok ülni. A hátamon húzódott és fájt a seb, amit azért ejtett a szerb, hogy rámarkoljon a gerincemre és annál fogva tartson, jobb könyökömet ugyan bekötötték a helyszínen sebtében, miután előrántottak a gödörből, mint nyulat a kalapból, de a kétszeres nyílt törést ez nem nagyon orvosolta. Mindezek mellet az, hogy a homlokom és a bal kezem kicsit megégett az ezüsttől a semminél is kevesebb volt. Igazából mag a bezártság és élve eltemettetés ténye jobban megviselt. Meg az emlékek. Ennek ellenére nem fogom zokon venni, ha Ems helyrepofoz - bár azért ne szó szerint ezt tegye, az elmúlt pár órában érzésem szerint eleget kaptam. A kis kizökkenését nyakon csíptem, ám megjegyzést nem kapott érte, a rendbetételem előtt nagy baromság lenne tovább cukkolnom. - Nem - feleltem némi tűnődést követően -, a te kezed nem szokott csak úgy megszaladni, direktből viszont... Ha érzelmi válságban vagy, inkább hagyjuk el ezt máskorra, max újra eltörjük. Egy idő után tök jól hozzá lehet szokni, hogy szinte sose vagy teljesen ép. Vállat vontam, mert tényleg nem a fizikai oldala szokott betenni egy-egy ilyen esetnek - sőt, jó esetben semmilyen oldala nem tesz be! Lerángattam magamról a pólóm, ezt zömében fél kézzel kiviteleztem, bár amennyire használható az összevérzés és a hátán tátongó lyuk után, akár le is téphettem volna. Miután kész voltam, ledobtam a lábam mellé, aztán kissé fölényes várakozással pillantottam a nőstényre, hogy kezdjen szépen hozzá, le vagyunk strapálva, kérjük a munkaköri leírása végrehajtását. A farksom magatartása finoman átszőtte az enyémet, s ha Emily közelebb lépett, "kegyesen" felemeltem sérült karomat, jelezve, hol szeretném az ellátásomat kezdeni.
Baromság lenne tovább cukkolnia, mégis megteszi. Ha nem is tudatosan, de szavaival, majdan mozdulatainak fölényességével "talál el". - Balfasz. - Morranok szavaira és inkább azzal foglalkozom, hogy felmérjem a sérüléseit. - Nem vagyok érzelmi válságban. - Vizsgálódásom közepette közelebb is lépek hozzá, ha hagyja. Egyelőre nem érintem, sem karját, sem pedig hátát, csupán tekintetem hűvösével szemrevételezem, gondolatban diagnosztizálva és "összeszedve", mire is lesz szükségünk... az ő kitartásán és a puszta erőmön túl, persze. A feltételezése nem alaptalan ugyan, de messze nem arról van szó, amire ő asszociálhat. Ám mivel nem teszem helyre szóban a dolgokat, így csak egyfajta a kellemetlenül feszítő, fájó érzés marad a mellkasomban a szavai után... Ismersz kölyök korom óta, te álnok! Szinte együtt nőttünk fel, ami a farkaséveket illeti, így a gyengeségeimet, hibáimat is jobban ismered bárkinél - és most pontosan ezekkel támadnál, csak mert neked éppen nem kellemes az Élet? Farkasának fölénye egyszerre volt idegen tőle és mégis fájóan ismerős számomra. Minden tiszteletem Castoré, de ne akarj olyanná válni, mint ő Duncan! Legyél több, legyél különb idővel... Farkasomnak szintúgy ismerős idegen volt a fekete bestia. Fennköltnek tetsző viselkedése, gesztusai mintha ráírták volna: ezt hagytad ki évekkel ez előtt, ez nem kellett neked. - De hogyan is kellettél volna, mikor sosem egy egyszerű hím voltál számomra? Testvérével nem hál az ember sem. (Alapesetben.)
Az orvosi kesztyűt hanyagolom - biztos fogás kell majd, hogy helyre tegyem csontjait - csak odahúzok egy széket mellé fagyos némaságban és míg egyik kezemmel az övét tartom, támasztom biztos satuként, addig jobbomba csipeszt fogok, s első ízben a "hasztalan" csontszilánkokat távolítom el húsából, mielőtt belegyógyulnának istenesen. - Mi történt? - Érdeklődök csendesen, mintha azt firtatnám, esik-e odakint. A különbség csupán az: tényleg érdekel a dolog a figyelemelterelési célzaton túl.
Felmordultam a "balfasz"-ra, de ez nem csak jelzésszerű, "nem tetszik, abba lehet hagyni" mordulás volt. Annál öblösebb, mélyebbről jövő és egy árnyalatnyit fenyegető - még a szemfogaim is megnyúltak kissé. A mai napon már kaptam egy jó adag becsmérlést, lenézést, általánosítgatást, a legkevésbé a repeta hiányzott, vagy az, hogy megint felhúzzanak, amikor még így se csillapodtam le teljesen. Igazából még mindig úgy éreztem, hogy elég lenne egy kevés ahhoz, hogy elhányjam magam. Utálom, ha valami kísért. A tagadására már nem is reagálok semmit, csak hagyom, hogy közelebb jöjjön és munkához lásson - h még akart a morgásom után. Bíztam benne, hogy mindezt Anne nem hallja, de ez csak akkor fordulhatott volna elő, ha fülessel zenét hallgat vagy mesét néz. Sajnos ismertem annyira, hogy tudjam, ilyenkor ez esélytelen. Hirtelen idegennek érzek mindent, a másik szobában kuporgó kölyköt, a saját bőrömbe zártság érzetét, a farkasomat, a helyzetet, a helyiséget, az életemet. Mintha belerántottak volna valaki máséba úgy, hogy én kértem, csak elfelejtettem. Ingerült voltam, frusztrált és mindezt mintha csak felerősítette volna bennem a fekete ordas - ez pedig eddig nem volt így. Figyelem Emst, miközben vizsgálódik, s jelenleg abba az egy biztos ismerősségbe igyekszem kapaszkodni, amit ő jelent: az arcvonásai, hűvös energiái, hideg pillantása, a halvány ráncok a homlokán, amik a diagnózis felállítása során szokott megjelenni. Volt idő, amikor többet akartam belőle. Kihívás volt, mert a Teremtője is magának akarta, mert úgy jött-ment, mint egy Jégkirálynő és mert valahogy... ő lett az egyik azon kevesek közül, aki kiismert. Nem tudom, melyik oldalt erősítette ezzel bennem, hogy miért akartam jobban. Mert féltem, hogy kiad? Vagy inkább vágytam rá, hogy legyen valaki, aki közelebb kerül? Azt hiszem, sose fogom megtudni és már nem is számít. Azok az évek elmúltak, belőlem pedig Amber... ha nem is örökre, de hosszú évekre kiölte az effajta hajlandóságot. Mellém telepedett és elkezdte kiszedegetni belőlem a szilánkokat. Elkönyveltem, hogy nekem ilyen aprólékos munkához egész biztosan nem lenne türelmem. - Összefutottam az egyik szerbbel, tudod, akik fél éve Bognárra hajtottak - mondtam tárgyilagos, érzelemmentes hangon, s csupán nagy ritkán rándult meg az arcom, amikor kellemetlenebb terepre ért, vagy nagyobb szilánkkal bíbelődött. - Felcseszett, mire nekiugrottam, de ő még mindig háromszázas, én meg alig több, mint másfél évszázados, szóval... - fejemmel a kétszer tört karom felé böktem, jelezve, hogy hát ez lett a vége, meg a hátam. - Aztán betett egy koporsóba és eltemetett. A beszámolót egyébként sem eresztettem bő lére, de még ezt is lecsaptam a végével. Enyhe, nem épp jókedvről árulkodó, iszonyodó libabőr futott végig mindkét karomon.
Látszólag hidegen hagy morgása, arcomra egy rezzenés sem ül ki ezzel kapcsolatban. Ellenben domináns habitussal megáldott farkasomnak a legkevésbé sem tetszik ez a fajta viselkedés a hímtől. - Érdekes, mennyire különbözőnek tűnnek reakcióink, mégis milyen összhangban élünk évtizedek óta: amire nem lelek - jelen esetben nem akarok rá lelni - szót, kifejezi ő akár egy apró mozdulattal is: jelen esetben érezhetően feszültté válik lényem "vadász"-fele, s figyelmeztető, halkan rezignáló morgással felel torkomon keresztül. Amíg én kezelem, csitt a neve, ha tényleg nem szeretné, hogy belé vágjak némi - lóadagnyi - nyugtatót! Noha a sebeit elnézve, lehet, még könyörögni is fog érte... Ha-ha. Túl büszke minden hím ilyesmihez. A dolog kellemesebb részével kezdem, hiszen amíg a csontszilánkokat nem távolítom el, értelmetlen lenne helyre tenni a karját. Pontosabban értelme lenne, ha azt szeretném, hogy sose tudja rendesen használni azt többet, de ilyet neki nem kívánok. Sőt, csak a legjobból is a legjobbakat - de most úgy fest, velem kell a sérülései ellátása terén beérnie. Aprót biccentek a szerbek kapcsán, majd szinte már gyermeki, lágy tűnődéssel jegyzem meg a "nekiugrottam" kapcsán: - Nos... vagy hatalmas mázlid volt a hátaddal vagy igencsak szemét módon kóstolgatott. - Mindezt a seb mélységéből, "precizitásából" olvasom ki, s csupán feltételezésekre hagyatkozhatok, de kisujjamat rá, hogy a felsorolt két variáns közül az egyik nyerő lesz. Közben dolgommal is végzek és finoman keresem azt a két pontot két kezemmel, ahol biztosan rá tudok fogni majd Duncan al- és felkarjára. Arra mondjuk nem számítok, amit közben elhint a hím. - Micsoda?! - Kerekedik el tekintetem meglepetten, s ezzel a lendülettel együtt meg is ragadom karját, hogy egy jól irányzott húzó mozdulattal helyre tegyem csontjait. Nem kellemes, egyáltalán nem. Velőig hatol a fájdalom, a gyengébbek bele is ájulnának, Duntól azonban nem ilyen reakcióra számítok - ahogy más farkastól sem számítanék beájulásra, ha idősebb nálam - így igyekszem satuként, biztosan tartani karját, hogy ha mozdul, ne tehesse, vagy ha ránt, vigyen magával engem is, de a csontok ne mocorogjanak el a helyükről, ha már egyszer elsőre sikerült helyre igazítani őket.
Morgolódunk egymásra, amit a farkasom szíves örömest fokozna, megmutataná a nősténynek, kire morogjon inkább, ám mivel Ems az egyik olyan farkas ezen a rothadó világon, akivel nem szeretnék különösebb konfliktust, vagy vérre menő harcot, azért láncot dobok a Fenevad nyakába és felcsapom a pajzsom. Inkább maradunk az értelmes beszélgetésnél, az mindig jobb véget eredményez, bár ha a legutóbbi fürdőben történt összefutásunkat nézzük... lehet a dumálást is minimálisra kéne korlátozni. Amíg viszont semleges terepen mozgunk, nagy baj nem lehet. Legalábbis ebben bízom. - Az utóbbi - mormolom minden lelkesedés nélkül a találgatására. Nehogy nekem kétségek közt menjen aludni majd, nem venném a lelkemre, ha álmatlan éjszakát okoznék neki. - Mögém került és egyszerűen elkapott. Megtartott, amíg a kismonológját előadta, amire hasonló kismonológgal válaszoltam, erre... - eszembe jutott a fenyegetése, a "jóslata", mire megrándult a szám sarka - mondott még pár baromságot, befeszített, aztán koporsó. A "micsoda" részt kifejteném, legalábbis nyitom a szám, hogy ezt megtegyem, helyett viszont artikulálatlan üvöltés hagyja el a szám, amire Anne kirobog a másik szobából. Legszívesebben káromkodnék, ám helyett valami sokkal rosszabbat teszek: - Menj vissza! - kiabálok a Tökmagra, a pajzsom eltűnik, farkasom pedig szinte nekiront a csöppségnek. Szemem vérvörösen izzik, a Fenevad pedig minden kímélet nélkül rántja elő Anne-ből hajdani farkasom kölykét, hogy a szétszakadt ruhadarabok közt kuporgó, rettegve reszkető apróságként nyüszítsen. Érzem a félelmét, betölti a levegőt, szinte éget, az ordasom pedig vinne tovább, el akarja tüntetni ezt a semmit a maga közeléből. A fájdalomtól sötét foltok táncolnak a szemem előtt, legszívesebben megkérném Emst, hogy tépje ki inkább az egészet, még az is jobb lenne, a farkasomnak pedig egyszerre sok lesz. A fájdalom, a kimerültségem, Anne idegensége és alakváltása, a korábbi indulatok... Újabb kínlöketet adva az eddigieknek kezdek alakváltásba, amúgy is keveset tördeltek ma még! A folyamat végén a földön heverek, megpróbálnék felállni, érzem a szándékot magamban, hogy kipenderítsem a kölyköt a szobámból, de még a fejemet se bírom megemelni. Fekszek a szőnyegen - mint egy kilapított béka -, összevérezve azt, fogalmam sincs, hogy a jobb mellső lábam mindezek után milyen állapotban lehet, de nem is merek odanézni. Ráparancsolni se tudok már a kis szőrcsomóra, hogy menjen vissza, helyette Emsre pillantok fel. ~ Segíts neki... ~ kérem, és ez tényleg kérésként hat, bár nem tudom, hogy azért, mert tényleg így akartuk mondani, vagy a kimerültség vett el minden élt még gondolati síkon is a hangomból. Nehézkesen az oldalamra fordulok és úgy heverek tovább, nagyokat sóhajtva, hangosan szuszogva, ártalmatlanabbul, mint születésem pillanatában.
Válaszára ajkaim csak összébb préselődnek, s ahogy részletezni kezdi a történteket a hím, lassan a penge vékonyságát közelítik. - A rohadék. - Morranok, holott el kell ismernem az ötlet nagyságát. A gerinc sérülések (és természetesen halál) okozásának kifogyhatatlanul kreatív tárháza. Azért, remélem nem bánja az a mocsok szerb, hogy virágot küldök a tettéért... Dun, te idióta! Ott is maradhattál volna, felfogod ezt egyáltalán?! A következő szavai közepette meglelem a megfelelő fogást karján, s helyre is teszem. Igaz, nem számítok rá, hogy az események ezzel a mozdulattal Villámokat megszégyenítő hirtelenséggel gyorsulnak fel... (Nesze neked unalmas délután.) Duncan izmai megfeszülnek, fájdalommal telt ordítása zene füleimnek, s mindeközben biztosan tartom kezeimmel a karját. Nem lenne semmi baj, ha nem vágódna ki ezzel együtt az ajtó és jelenne meg egy megszeppent, riadt tekintetű leányka. Fél pillanat az egész, hogy a hím "lecsapja" pajzsát, tekintete villan és én ennyiből levágom, mi fog következni. Láttam már párszor ezt a forrófejű idiótát, amint istenesen elszáll az agya. - Duncan ne csináld! - kiálltok, de késő. Hűvös energiáim fagyos fogakként kapnak a Feketeség után, nehézkes súlyokként igyekezve visszafogni, de hasztalan. Engedem hát, energiáimmal és fizikálisan egyaránt. Érzékeim arra irányulnak, hogy közé és az apróság közé vessem magamat, ha esetleg tettlegességig fajulna szándéka - azon túl ugye, hogy előrángatta a kislányból a bundás vakarcsot - de szerencsére nem így történik. A pirosló szempár sárga, borostyános faggyal teli pillantásommal találkozik. Mintha termetem is megnőtt volna, vállaim előre hajlóak, s ujjaim, körmeim helyén is veszélyt, halált hozó karmok "nőttek". Igen, tényleg képes volnék neki menni, ha tudom, hogy olyasmire készül, amit a későbbiekben megbánhat még. Nagyon. - Ne mozdulj, míg vissza nem jövök! - Dörgöm felé érces, állati hangon. Ő kér, én utasítok és ha jót akar, ezúttal eleget is tesz neki. Orvosi rendeletnek is nevezheti, ha derogál az "utasítás" kifejezés, csak ne mozduljon el, mert tényleg tőből kell még a végén megszabadítanom karjától.
Az elme csodálatos játékszer, s hála apám... nevelési módszerének, tökélyre fejlesztettem a kijátszását. Ebből kifolyóan, - na meg, mert én vagyok a társaság leginkább higgadt tagja némi túlzással, - gyorsan változok vissza, hogy mire a kislányhoz lépdelek, már csak tekintetem az, mi sárgás fénnyel csillan. - Css... - ahogy félve hátrál a falnak a farkaska, azért lassítok mozdulataimon, holott szívem szerint már rég az ajtón kívül lenne. - Gyere kislány! - Nyúlok felé. Előbb hűvös, nyugtató energiáim érik el, majd kezeim is. Nem hazudom neki, hogy semmi baj, hiszen ő is tudja, érzi, legfeljebb nem érti, hogy valami nem kóser. Azt se garantálom, hogy minden rendben lesz. Az egyetlen racionális dolgot teszem: eltávolítom innét úgy, hogy ne tudjon még egyszer megzavarni, míg ellátom az apját. Nem esik nehezemre felemelni a farkassá lett lányt, meg is teszem, s hónom alatt a bundással lépdelek ki a szobából. Nem kezdem el megnyugtatni, nem segítek lehiggadni, hogy visszaváltozhasson... A szobámba érve teszem csak le, nem eresztve a riadt kis jószágot. Az persze amint talajt ér futna, menekülne vissza a válaszokért Duncanhez, de én kegyetlenül csapom be orra előtt az ajtót. - Felejtsd el, Anne... Ezt most magadnak is köszönheted! Elég lett volna egy rossz mozdulat és egy életre megnyomorítom Duncant, csak mert te az első kiáltására berontasz, felfogod ezt?! - Oké, erős túlzás, hogy egy életre, de ha már lúd, legyen kövér. Lehet, hogy szívtelen picsának tetszenék most mások szemében, de a kölyökért teszem. És valahol Duncanért, noha tudom, ezzel csak minimálisan könnyítem meg az elszakadását tőle a kislánynak. - Amíg rendbe nem teszem apádat, itt maradsz. Gyakorolhatod az önálló lehiggadást és visszaváltozást... - Ajtó nyílik előtte, ajtó csapódik utánam, majd kulcs fordul a zárban. Ha Calebbel ketten nem tudtunk ebben kárt tenni egy felfokozott pillanatban, a kislányt is kiállja majd a nyílászáró elem.
Fájdalmas nyüszítése torkomat szorongatja. Elkísér végig a folyosón, csak akkor hallgat el, mikor elérem Duncan szobáját. Jót gondolhat rólam, de őszintén szólva... teszek rá magasról! Inkább saját magával törődne most... Becsukom az ajtót is magam után, kizárva a kölyök fájdalom ittas hangját. - Remélem gondolatban szembeköpted magadat párszor az előbbiért. - Szúrom oda fojtott hangon, s bár az eszem tudja, hogy nem fog ez a hangnem tetszeni a hímnek, mégis... az iménti érzéketlenségemet, a kislánnyal szemben, le kell valahol vezetnem. - Most pedig, ha megengeded, szeretném befejezni, amit elkezdtem, hogy utána mehessek vissza minél előbb Anne-hez. - Kimondatlan megnyugtatás, ígéret ez, hogy az iménti kérésének eleget teszek, amint vele végeztem. Segítek a kislánynak.
Nem, nem fogtam fel, hogy milyen közel voltam, ahhoz, hogy ott maradjak. Ha egyszer belegondolok, ha egyszer elkezdek ilyesmin agonizálni, következő alkalommal félni fogok, azt pedig nem engedhetem meg magamnak. Van sokkal rosszabb is a halálnál, és a Szerb is megmondta: addig, amíg ki nem irtják a falkát, amíg Castor nem lesz halott, én is élni fogok, hogy lássam a pusztulást. Élni fogok, hogy megakadályozzam, vagy hozzájáruljak a megakadályozásához, ahogy erőmből kitelik. Elég, ha azzal tisztában vagyok, mennyi nálam erősebb rohangál a városban.
A kiáltás későn érkezik, Anne rosszkor... Úgy csapnak fel és rontanak rá energiáim a kicsi lányra, mint valami sötét, éjfekete förgeteg, Ems hangja semmiben sem gátol meg, kíméletlenül tépem ki a kis vakarcsot, miközben valamiféle gyomorforgató elégedettséget érzek, aminek semmi helye nem lenne bennem ebben a pillanatban. Érzem, hogy a nőstény kész lenne nekem ugrani, hogy minden erejét latba vetné, hogy szükség esetén megállítson. Rámordulok, nem fogom fel még, hogy az én érdekem is lenne. Amikor tekintetem találkozik borostyánsárga íriszével, mintha hűvös hang suttogná a fülembe: egyszer még egymásnak megyünk. Eljön majd a nap, amikor karommal, agyarral a bundámba tép, minden finomkodást mellőzni fog, s ugyanilyen, ha nem nagyobb vehemenciával viszonzom majd a támadást. Valahol fáj a gondolat, a farkasom viszont csak kivillantja agyarát, s fekszünk tovább tétlenül, a fáradságtól ólomsúlyúvá vált tagokkal. Ha akarnék, se tudnék az utasításnak ellenkezőleg cselekedni. Vérvörös tekintetemmel végigkövetem útját a kis szőrcsomóhoz, ahogy leguggol, elrejti előlem a reszkető, nyüsszögő kölyköt, ami legalább annyira zavar, mint amennyire áldásos. Felemeli, beviszi a szobába, becsukja az ajtót. Tompán hallom szavait, az értelmüket viszont nem keresem, nem akarok megkapaszkodni semmiben sem, helyette lassan, fojtogató hurokként tekeredik nyakam köré korábbi tettem. Soha nem viselkedtem így vele... soha! A kislány, aki miatt letettem minden káros szenvedélyemről, akinek a maradásáért annak idején kiálltam Chicagóban, akit a világon mindennél jobban féltettem most ott kuporgott a szomszéd helyiségben és talán szörnyetegnek tart. Ez a fekete farkas nem ismeri, s még csak nem is ember már a Tökmag, hogy ez esetleg könnyítsen a helyzeten, hanem farkas. Egy idegen kölyök, akit mégis ismerek és szeretek. A mellkasomra mintha több tonnát pakoltak volna, alig vártam, hogy Ems visszatérjen. Az ajtó nyílásával fájdalmas szűkölés hasít a szobába, mire felkapom a fejem, de a kicsi lány a másik helyiségben maradt, sőt, Emily be is zárja. Szavaira elkínzott mordulásszerűség tör fel torkomból, talpra kecmergek, de nem bírom megtartani a saját súlyom, így nekiesek az egyik széknek, ami hangos koppanással fől fel, én pedig maradék elkeseredett dühömet az egyik lábán torlom meg: szétharapom. ~ Tudod, hogy igen ~ mondtam végül, majd teljesen feladtam az önálló helyváltoztatásért vívott küzdelmem és maradtam ott, ahol voltam, az oldalamon heverve. ~ Örülök, hogy itt vagy ~ mondtam, még gondolatban is alig hallható hangon, miközben laposakat pislogtam. ~ Féltem őt, Ems. És most először elsősorban saját magamtól... Teljesen kinyúltam, hogy kényelmesen hozzáférjen sérült tagjaimhoz, ennek a helyzetnek hála pedig nem kellett a szemébe néznem, vagy állnom a pillantását. Ösztönösen füleltem mindeközben a zárt ajtó felé, olykor meghallottam némi neszezést, kérlelő kaparászást, halk, félénk kis vonyítást, csipogásnak beillő vakkantást, ami társaság, megnyugtatás és elfogadás után sírt. Nagyot nyeltem, majd mélyet sóhajtottam, s próbáltam mindezt kizárni. A vérfarkassá válásom óta először fordult elő, hogy farkas és ember külön vált bennem, két külön véleményen voltak, mást akartak. Meghasonlottam önmagammal, mindennek a levét pedig az issza, akinek a legkevésbé kéne, akinek kimondatlanul megesküdtem, hogy visszakapja mindazt, amit azon a féktelen éjszakán elvettem tőle. Törődést, biztonságot, családot... Elvettem tőle egy boldog élet lehetőségét, elragadtam, mintha jogom lett volna hozzá, és még most is csak kínzom. Szépen lassan felemésztjük egymást.
Nem kérek elnézést az előbbiért vagy azért, ahogy Anne-t otthagytam a másik szobában. Nem segítek Duncannek sem, mikor fel próbál állni, egészen egyszerűen visszasétálok az ágyon hagyott tálcához és fél másodpercig arra meredve próbálom visszatekerni gondolatban a szalagot oda, ahol tartottam, mikor Anne berontott. Szavaira hűvösen tekintek felé, szinte már csak azt nem teszem hozzá: Nagyon helyes, hogy így tett! Ellenben a további hozzá fűzött gondolatok megingatják a fagyos pillantást. Apró zavargás az északi tavak vizén... - Ez a dolgom, Duncan. Nem is bíznám másra az ellátásodat, ha tudom, hogy komolyabbak a sérüléseid. - Időközben új orvosi kesztyű kerül a kezemre, mert az előzőn Anne bundája "nyomot hagyott" és a másik mellé/elé térdelek le. Nem kérem hogy mozduljon, inkább én igyekszem úgy helyezkedni, hogy minél jobban hozzáférjek és óvatos mozdulatokkal keressem meg a pontot, ahol az imént úgy tűnt, sikerül helyretennem a csontjait. Sejtem mondjuk, hogy azt már cseszhetem... - Erős lány. Egy kicsit el van kapatva, ami azt illeti, de ettől még életre való kölyök. Csak... Nem kellemes ez egyikőtöknek sem. Gondolom. Milyen érzés az, hogy már nem a tiéd? - Könyveket írhatnának a farkasok arról, milyen érzés, ha egy kölyökért is felel, ha a farkasából kiszakadva egy új kis gombolyag formálódik farkassá. Nem kell kölyök hozzá, hogy tudjam. De arról nem szól a fáma, mi van olyan esetben, mint amibe Duncanék csöppentek. Szinte már tanulmányozó érdeklődéssel teli a kérdésem, holott ez mögött másik indok is meghúzódik: Segíteni szeretnék. Neki, azzal, hogy beszélek a kislánnyal és Anne-nek pedig, hogy megpróbálom elmagyarázni azt, amit láthatólag nem ért és senki nem vette a fáradtságot, hogy felnőttként kezelve leüljön vele és elmondja neki. Pedig ennyi a titok, nem több. Ezt még én is tudom basszus! - Vissza tudsz változni vagy ne erőltessük? - firtatom közben. Ha azt mondja, nem tenné, az sem jelent problémát, legfeljebb kicsit macerásabb, meg kellemetlenebb neki... de megoldom. Nem először teszek helyre csontot farkas-alakban levő egyénnek. Még szerencséje is van, hogy csak "igazítani" kell keveset az előző művelet után rajta. Kellemesnek mondjuk ez sem igazán nevezhető.
Szusszanok egyet. Jól esnek a szavai, kár tagadni, s ennek, valamint a fáradságomnak köszönhetően lassan tényleg kezdek lehiggadni. Új kesztyű csattan Ems kezén, mire kicsit mocorogni kezdek, már amennyire tudok, próbálok úgy helyezkedni, hogy minél könnyebben el tudjon látni. A mellső lábam nyugalmat szeretne, békés kis regenerálódást, s azt kívánom, bár minden olyan ütemben jönne rendbe körülöttem, mint ahogy majd a könyököm meggyógyul. Az se lesz két napos program, de legalább belátható időhöz köthető folyamat. Ahogy Anne-ről beszél, az büszkeséggel tölti el emberi felem. Gyűlölöm ezt a meghasonlottságot, olyan, mintha valami megpróbálná lefojtani bennem ezt az érzést. ~ Igazából nem lenne gond, ha a farkasom nem reagálna rá úgy, ahogy. Az, hogy már nem az enyém, hogy nem belőlem egy kis darab... Amikor befogadtam, akkor egy egyszerű ember volt, úgyhogy ez nem új nekem. Neki... Sose csaptam még rá így ajtót. Se szó szerint se átvitt értelemben, és fenyegetést se jelentettem még neki. ~ Elhallgattam egy rövid időre és a nőstényre pillantottam. ~ Átharaphatnám. Megint az enyém lehetne, de ez a farkas másabb, hevesebb, agresszívebb és erősebb, mint a korábbi volt. Ha engem így el tud ragadni, félek, hogy vele mit tenne. Nekem alapból nem gáz ez, nem áll messze tőlem. Anne viszont nem ilyen, még semmiképp sem. Így viszont olyan, mintha egy mihaszna senkiházi vadidegen kölykét próbálnám ráerőltetni erre a farkasra. Talán túlságosan is féltettem a Tökmagot, lehetséges, hogy más élből átharapta volna, de szerintem korai lett volna neki. Ha nem lesz más kiút... azt kívánom, hogy legyen. Viszont ha az átharapástól meg akarom kímélni még egy darabig, akkor kénytelen leszek megtanulni rövid pórázon tartani a Fenevadat. ~ Menni fog ~ mondom, de kell némi rákészülés. Könnyebb dolga van, ha emberi alakban kezelhet le, emellett még egy alakváltás biztosan kiüt annyira, hogy a nap hátralevő részében én legyek a megtestesült béke, nyugalom és erőtlenség. Néhány nagyobb lélegzetvételt követően fogok bele a visszaváltozásba, ami lassabban és fájdalmasabban megy, mint a korábbi farkassá válás. Összeszorított fogakkal tűrök, hogy a folyamat végén immár csupasz kétlábúként élvezzem tovább a szőnyeg nyújtotta "fekhelyet". Laposakat pislogok, megmoccanni se bírok, ha esetleg most meg akarna valaki ölni, minden nehézség nélkül megtehetné. Jobb könyököm szeretné, ha megváltásért ordítanék, ebből viszont nem eszik, szóval marad a hasogató lüktetés és pokoli érzés. A hátam ehhez képest kéjutazás! ~ Maradok a gondolati pofázásnál ~ közlöm a helyzet állását, amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ahhoz is kikészültem, hogy egy szót kinyögjek.
Könyökét tapintom, mely nyilván fájó érzéssel tölti el, hiszen megugrik lába kissé, izmai feszülnek... Ha ennyit mocorog, még a végén gipszet kell, hogy tegyek rá egy-két napra. Utálná tudom, de én meg nem érem be a tökéletesnél is jobb munkával. Nem (csak) miatta, magam miatt sem. De erre visszatérünk akkor, amikor hajlandó ismét emberi alakban leledzeni - addig is gyorsabban regenerálódik így. A téma Anne felé terelődik, én pedig Duncan háta mögé helyezem át székhelyemet, hogy a gerince mentén ejtett nyílt sebet vegyem alaposabban szemügyre. Szavai azt a vattacukor-ragacsos érzést keltik bennem pár pillanatig, hogy legszívesebben mellé feküdnék és megölelném. Jó ember vagy Duncan. Naiv is egy kissé... Ha létezik olyan, aki farkasnak született már emberként is, akkor te ilyen vagy. És ezt csodálom benned. Ha most lenne az a büntetésed, hogy teljesítsd mindenki kérését, az enyém azt hiszem, magasan vinné a prímet egyszerűsége ellenére is: Soha ne változz meg! Legyen bármilyen öntudatos is az újdonsült farkasod, hívogató erejében és vadságában számodra... maradj meg embernek is mellette. Szerencsére a józan eszem nem engedi tovább a gondolati fázisból az egész ölelős dolgot... - Az a te nagy bajod Duncan, hogy ha tehetnéd, minden egyes szarságtól megóvnád, ami a világunk velejárója... vagy legalábbis késleltetnéd, hogy szembesüljön velük. - Szusszantam, s odahúztam az ágyról a fém tálcát magam mellé, míg ő maga visszaváltozott. - Tudod, hogy jött oda hozzám a kölykök viadala előtt? Hogy ő még nem bántott senkit. Komoly fejtörést okozott vele, hogy mégis hogy értethetném meg vele, hogy olykor muszáj... A mai korban sok gyerek csak a tévéből, netről, játékokból szembesül az erőszakkal, nem úgy, mint mi egykoron. Nekünk nem kellett bemutatni a dolgot. - Apró sóhajjal fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, miközben a hátán tátongó sebet tettem rendbe. Összevarrni nem fogom, kényelmetlen lenne számára, ugyanakkor a szép és gyors gyógyulásért muszáj volt kitisztítani, eltávolítani a megtépázott, élettelen szöveteket. - Nincs szavam a kettőtök kapcsolatát illetően, de... jól tetted, hogy nem haraptad át. Még csak most szokott össze a farkasával, ne vedd el tőle. Ellenben én szívem szerint eltiltanálak benneteket egymástól, míg te is összeszoksz a sajátoddal. - Kár, hogy nem írhatom fel receptre. Megtenném, a rohadt életbe is, simán! Ha kell, Castor elé mennék a dologgal, hogy tiltsa el ezt a kettőt egymástól, bármennyire is Duncan felelőssége a kölyök a falkában. Nem kell neki a kicsi most, elég magáról gondoskodnia. És igen, a kis hölgynek is végre igazán kinyílhatna a csípája a világra, amiben él. Duncan egyébként is minél inkább óvná, annál inkább csak terheli a lelkét a jelek szerint. A pofon, az embernőstény a Goldenben, most ez... - Valakinek a gonosz banya szerepét is el kell játszania, így hát kimondom: -Jó tenne mindkettőtöknek némi külön töltött idő. Ártalmasak vagytok egymás számára jelenleg.
A hátam mögé kerül, bennem pedig enyhe feszültség vibrál, ami azzal párhuzamosan csökken, hogy nekilát a gerinc tájéki sebem kitisztításához. Nem szeretem a kiszolgáltatottságot, hogy valaki a hátam mögé kerül, jobban bírom, ha szemtől szemben állhatok mindennel és mindenkivel. Jelen helyzetben egyetlen dolog segít mindezen felülemelkedni: hogy érzem, hogy "csak" Ems az. Pislogtam pár laposabbat, majd a fotel lábának tanulmányozásába kezdtem. Kellett valami semleges, egyszerű, amibe belekapaszkodhatott a tekintetem, s kis időre a figyelmem is. Beszélek, a szavak szinte maguktól jönnek, a fájdalom tompa késként szaggat kívül-belül, mert tudom, hogy nem jó, hogy nincs rendben semmi jelenleg. Helyre akarom billenteni. Kár, hogy megtenni sokkal nehezebb és körülményesebb, mint elhatározni, kigondolni. A nőstény szavaira kelletlen mordulást hallattam, ám ebben nem lappangott indulat, vagy düh. Leszívott a két alakváltás, amire sebesülten kényszerültem, annyira azonban korántsem, hogy némi ellenvetésnek hangot ne adjak. ~ Ennyire baj, hogy neki egy kicsit... többet, jobbat akarok? - Szemem sarkából ránéztem. - Nézz csak ránk. Vagy csak rám. Nem volt kímélet, vagy könyörület, tök jó, élünk, mintha semmi se árthatna nekünk, közben meg... Nem fogom elbaszni a lányom, érted? Meg fog mindent tudni, meg fog mindent tanulni, de elsősorban kölyök, gyerek, fasznak kéne olyat látnia, vagy átélnie, mint egy nála tíz-húsz évvel idősebbek? - Védem, mert azt akarom, hogy erős, kiegyensúlyozott, ép és egész legyen. Ne egy roncs, akit mindenféle hiány, megfosztottság, éhség hajt előre, miközben képtelen megőrizni azt, amire szüksége van. Amíg lehet, amíg egy kicsit is tudom biztosítani számára, addig legyen gyerek, ne kelljen túl korán felnőnie, nem attól viszi sokra, csak nagyobb lendülettel rohan a halálba. Én már csak tudom. Fújtam egyet a viadal előtti dologra. Haragszom valahol erre a világra, erre a létre, hogy bűnné, hibává és hiányossággá teszi, hogy egy kilenc éves kislány még senkit sem bántott. Ugyanakkor Tudom, hogy muszáj, mégis... ne más határozza meg, ne más szabja ki az irányvonalat és az időpontokat, én akarom ezeket kijelölni! Enyém a bűntudat, az önvád, a hajdani bestiám fattya, korábbi esztelenségem hozománya, a személyre szabott béklyóm, akkor is hozzám tartozik, ha ez a megveszekedett Fenevad feltépné vékony kis torkát. Így enyém a jog, hogy belátásom szerint akkor és azzal ismertessem meg, amikor és amivel akarom. Senki és semmi ne akarjon ebbe beleugatni. Eltiltás... Fél szóval sem tiltakozom, vagy torkollom le, csak nyelek egyet és a csukott ajtó felé pillantok. Egyetlen egyszer próbáltam eddig külön válni tőle, nem jött össze. Elhúztam a szám, ami tőlem felért egy mosollyal, bár energiáim keserűen örvénylettek körülöttem. ~ Csodálom, hogy nem azt mondtad, hogy meg kéne ölni. ~ Képes lennék rá? Nem akarom tudni a választ, mert mindegyik eshetőség tovább mélyítené a rólam alkotott kép nem épp világos-virágos szín- és képvilágát. ~ Mégis ki foglalkozna azalatt vele? Te? ~ Kissé talán támadó vagyok, mindazonáltal ő is tudja, hogy akárkire nem bíznám a Tökmagot, hiába vállalná pár nőstény lelkesen, ugyanakkor Ems nem épp egy gyerek-rajongó. Bár az is igaz, hogy hat évvel ezelőtt rólam se feltételezték volna, hogy befogadok egy gyereket. És a nevemre veszem. ~ Muszáj maradnia ~ mondom végül ~, ha nincs itt, engedek a fekete farkasnak, Ems. Ha nincs mellettem, hagyom, hogy elragadjon, sodorjon, mert nincs megkötés, nincs béklyó, nem kell láncot dobnom rá, kordában tartanom... ~ Megint ránéztem a szemem sarkából, kék íriszembe vöröses derengés kúszott. ~ Akár úgy, hogy a végén végzek vele, akár úgy, hogy megtanulom kontrollálni a farkast, de vele hamarabb rendeződök. Még ha bele is pusztulunk.
Szavaira épp csak égnek emelem a tekintetemet, de nem felelek. Hagyom, hogy beszéljen, s csak végzem a dolgomat csendben, némán hallgatva végig mindazt, ami kikívánkozik a másikból. Nos... azt eddig is tudtuk, hogy a gyereknevelés nem tartozik az erősségeim közé. Duncan meg túlságosan idealista szerintem, de nem adok hangot ennek a véleményemnek. Csak magamat tudnám ismételni az előbbiek után, annak pedig mi értelme volna? Ez nem jelenti azt, hogy ne tartanám a gondolataim tétjét, egyszerűen csak elfogadom, hogy nem vagyunk egy véleményen a hímmel a helyzetet illetően és akárhogy is: az ő szava a döntő. Nekem semmi közöm a gyerekhez és hozzá sem, hacsak annyiban nem, hogy fontosak a számomra. Igen, mindketten, még ha ezt nyíltan nem is vállalnám fel Anne esetében. Duncan hátával végzek is, egy utolsó fertőtlenítést követően könnyű fedőkötést kap csupán a sebe, hogy a póló alatt is nyugodtan gyógyulhasson, s neki sem kelljen félmeztelenül mászkálnia napokig miatta. Persze, fürdéskor majd cserélni kell a dolgot, na de ez legyen a legnagyobb gondja! Szavaira felhorkanok rosszallóan, s bár nem látja, kissé mintha tekintetem is sárgás-borostyán cirmokkal villanna meg. - Miért mondanék ilyet? - Oké, más kölyök esetében... Felőlem a Taigetoszról is lehajíthatják őket, de Anne más. Anne... Sophie. Ijesztő a gondolat, hogy ha úgy adódna, véremet adnám érte. El is hessegetném a képet, de Duncan máris engem említ, mint lehetséges felvigyázót. Akaratlanul is elmosolyodom kissé az ötletre, majd fejemet csóválva intek nemet mégis. - Épp az előbb szóltad le a nevelési módszereimet, rémlik? - Ezek után leshet, mikor fogok én a kölyökkel foglalkozni! (Haha, amint vele végeztem és visszatérek a szobámba, vár rám egy beszélgetés vele is.)
A pillanatnyi jókedvet eltörlik arcomról további szavai. Már megint ez a nóta... a fenébe is Duncan, hogy lehetsz ennyire vak?! Eddig azon agyaltam, mivel tehetném alkalmi sínbe könyökét, most azonban magasról téve a dologra ragadom meg vállainál fogva és rántom fel ülő helyzetbe, az ágy szélét "kínálva fel" támaszul. Nesze neked Sangilak vére... Épp csak annyira engedem el, hogy tenyereimet áthelyezzem és ezúttal elöl támasztva meg vállait tartsam ülő helyzetben, ha esetleg megpróbálna felállni vagy oldalra dőlni. - Ide figyelj te nagyra nőtt óvodás! Én elhiszem, hogy mást akarsz a kislánynak, mint ami nekünk, ami neked jutott. Legyen gyerek, persze, - bólintok is indulatos mozdulattal, megerősítően, hisz szívemből így kívánom én is a lánykának - maradjon az, hiszen előtte több száz év még, hogy komoly dolgokkal foglalkozzon, de... de pontosan te vagy az, aki generálod a szarságokat magad körül és rángatod bele olyan dolgokba, amikről nem szeretnéd, hogy tudjon még! Senki más, csak te... - Állkapcsom idegességtől feszült, tekintetem sárgán villan felé immáron. - Felőlem olyan rózsaszín üvegbúrát próbálsz vonni köré, amilyent csak akarsz, de én nem fogok a képébe hazudni, ha hozzám jön, hogy már megint mit alkotott az apja. - Hangom az indulatosság hűvös erejével, mint hideg penge, szeli közöttünk a levegőt, fogaim közt préselődve ki. - A farkasodnak nem egy másik kölyökre van elsősorban szüksége, hanem a teremtőjére, szóval verd ki a fejedből ezt a marhaságot, mielőtt teljesen elhinnéd és kopogj be annak a flancos irodának az ajtaján! - Morgás vegyül szavaim közé, azon kapom magamat, hogy már nem csupán tartom a vállait, hanem ujjaimat mélyesztem húsába, hogy vére serkent. A felismeréstől lefagyok egy pillanatra, majd ahogy izmaim, úgy szorításom is enged, miközben pillantásom a hímét keresi. - Kérlek... mindkettőtökért. A kicsit pedig bízd rám. - Magam sem hiszem, hogy ezt mondom, de ha ez az ára, hogy Duncan észhez térjen végre, ám legyen.
- Mert... mert farkasok vagyunk. A kölyök addig élhet, amíg nem teher és a Teremtőjével normális a viszonya, nem jelent problémát egyik fél számára sem a kapcsolat. Ez a szomorú valóság. És igazából tartok tőle, hogy ha még több gáz lesz körülöttünk, előbb-utóbb tényleg ide jutunk. ~ Rémlik, de szerinted kire merném rábízni még? - lestem rá a szemem sarkából. Tőle nem érzem szégyennek segítséget kérni, ugyanakkor amennyire ez esetemben lehetséges, bízok benne. Ha Anne átadásáról van szó, vagy megőrzésbe helyezéséről, Emily az lesőszámú jelöltem, akármennyire is ágálna ez ellen. A kismonológom után olyan hirtelen ránt ülő helyzetbe és vág neki az ágynak, hogy annak támasszam a hátam, hogy ezt csak akkor tudtam volna elkerülni, ha teljesen jól lennék. Így esélytelen volt, csak egy felháborodott mordulással jelezhettem, hogy rohadtul nincs ínyemre ez a bánásmód! Nem fogok picsogni miatta, de szeretnem se kell. Eltűrnöm meg végképp nem. A vállamnál fogva tart, de valami azt súgja, hogy ebből később finom erőszak lesz. Az óvodásra már vicsorgok is, közbevágni azonban nem tudok, megszólalni is erőfeszítés, a gondolati kommunikációhoz pedig koncentrálnom kéne, ami hirtelen nem akar összejönni. Később pedig azt se tudom, hogy minderre mit mondhatnék, mert bassza meg, igaza van, csak nehéz ezt lenyelni. Hirtelen összeegyeztethetetlennek tűnt Anne gyerekkorának megóvása az életvitelemmel, s még ha eddig is az volt, csak most gondoltam bele. A felismerés úgy ért, mint egy indokolatlan és váratlan gyomros. Ahogy a vállamba mélyeszti karmait, szemem vörösbe fordul energiáim felé kapnak, ha már fizikálisan megmozdulni képtelen vagyok önerőből. A torkomból feltörő morgás megadó, kínos nyögés-morranás keverékébe fullad. - És mégis mit mondjak neki? - kérdezem nehezen formálva a szavakat, tekintetem szinte vádló, holott ő aztán végképp semmiről sem tehet. - Segíts, mert olyan balfasz vagyok, hogy a kapott farkassal se boldogulok? Egy rakás szarságot okoztam már neki, össze se tudom számolni, mennyi fölött hunyt szemet, Ems! Én... nem mehet oda, érted? Ezzel a farkassal megint esélyt adott, fogalmam sincs, hogy miért, amikor megölnie könnyebb lett volna. És ezek után menjek oda, hogy te figyelj, foglalkozzál már velem még egy kicsit, amúgy is kevés fejtörést okoztam, mióta farkas lettem! - Megráztam a fejem, és kissé lehajtottam. A kérlelésre megrándult az arcom. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kért. Már bántam, hogy mindezt elmondtam neki, jobb lett volna, ha nem tud róla, ha nem próbál segíteni, de már késő semmissé tenni. Hogyan magyarázzam el neki, hogy milyen lenne nekem segítséget kérni Castól? - Nem megy, Ems - nézek végül ismét rá. - Egyszerűen nem megy. Mindenem tiltakozik és dacol az ellen, hogy segítséget kérjek valamiben, amiről úgy gondolom, hogy totálisan egyedül kéne boldogulnom. Szégyen, nem szabad, nem lehet, gyengeség.
Habár a szavaim hozzá, neki szólnak, egyenesen a képébe kapja őket, mégis, ahogy tekintete vörösre vált, az én sárgás-borostyánosan hűvös pillantásomnak másutt kell fogódzót lelnie. Nem állom a vöröslő kettőt, helyette a kicsorduló vére az, amire fókuszálok. Illata ismerős, hívó szavát pusztán az ingerültségemnek tudom be és uralkodom magamon. Szavai vádlón peregnek le rólam, hiszen nem nekem, hanem a saját nyomorának szólnak. Tiltakoznék ellenük, ugyanakkor belátom: hasztalan volna. Makacs és büszke, akárcsak én... a helyében képen röhögném azt, aki jelen helyzetben bólogatna a szavaimra, hogy "Igen, menjél csak!" - Holott valahol mélyen tudom, érzem, hogy Castor nem venné zokon a dolgot. Duncan farkasa az övének egy kis szelete... Ahogy Norinára szán időt, úgy Duncanre is szánna, hiába idősebb, tapasztaltabb. Mert fontosak neki, ha mást nem, hiúságból. - Cseszd meg, Duncan, szaros kis kölyök korunk óta ismerjük! - Horkanok fel megadóan és rogyok le mellé, hátamat az ágynak döntve én is. Ha nagyon dülöngélne a hím, akkor finoman magam felé húzom, vállamnak döntve az övét, hogy rajtam támaszkodhasson meg ahelyett, hogy elzúgna a másik irányba. - Azért... azt te is belátod, hogy nem építhetsz csak az Anne-nel való kapcsolatodra. - Hangomba kérdő él vegyük, ahogy lassan oldalt fordítom fejemet és rá tekintek, hosszú idő után újra.
- Pont ez az - döntöttem hátra a fejem, mintegy feladva mindent. - Ennyi idő után is ugyanott tartunk: gondot okozok. És ne mondd, hogy nincs így, elég az előző egy évet meg a lejtmenetemet felhozni. Amíg élek, nem állok le, bebizonyítom, hogy jobb vagyok, de... annyit segített már, érted? Még ha a kölyke lévén lenne bármi alapom is odamenni hozzá ezzel, nem tenném, mert így is rengeteget köszönhetek neki. Elhallgatok, fáraszt a beszéd, hogy értelmes, füle-farka mondatokat hozzak össze. Vállamat az övének döntöm. Azt hiszem, meg tudnék ülnék magamtól is, de ezt neki nem kell tudnia, elég magamnak beismerni. Nem tudom, hogy mikor került ilyen közel hozzám, azt se, hogy miféle kapocs is van pontosan közöttünk. Valahol a bajtársiasság, barátság, testvériesség és egy picivel több környékén mozog ez az egész. Támasz és józan ész. Szavaira először semmit sem reagálok. Ülök, üres tekintettel meredek a semmibe, a zárt ajtó felé. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire felé fordítottam a fejem és közvetlen közelről néztem a szemébe. Volt valami kegyetlenül józanító a jégkék szempárban, ez azonban nem bántott, nem sértett, nem ártott, csak a maga hűvös módján törődött velem. Halványan elhúztam a szám. Még ezt is nehezemre esett tényleg elhinni. - Építeni építhetek, ami azt illeti... csak össze fog roskadni a teher alatt. - Viccből mondtam korábban, amit, most mégis tudtam, hogy meg kell rá kérnem, ha tényleg jót akarok a Tökmagnak és magamnak is, akkor muszáj, nincs más mód. Szánalmas ez a gyengeség. - Ems, kérlek vigyázz egy darabig Anne-re. Csak amíg... amíg meg nem tanulom újra kontrollálni magamat. Nehezen jöttek a szavak, s minden kiadott hanggal kevesebbnek éreztem magam. Az, hogy le kell mondanom a lányomról, legyen akármennyi idő, legyen akármilyen közel továbbra is a hotelen belül - kudarc. Mondhat bárki bármit, ez így van.
Elhúzom a számat, a fanyar mosoly békülékeny, miként energiáim is szépen lassan engedni látszanak, visszahúzódnak. - Nem mondom. De valamiért még mindig itt vagy. Valamiért átharapott, baszki! Nem érdekel, hogy miért, biztosan megvolt rá a maga oka, de... ha tényleg bizonyítani akarsz neki, akkor az első és megkerülhetetlen lépés az az, hogy száz százalékosan kiismered a farkasodat. De ezt te pontosan tudod... - Zárom le szelíd szóval a gondolatmenetet, mielőtt mélyebben belemennék, s ekkor fordítom arcomat felé. A kékké változó tekintet hűvös nyugalommal fürkészi immáron nyúzott vonásait. - Tudod... az emberek esetében, ha csak egy kicsit is odafigyelnének magukra, csomó betegség lenne megelőzhető. Vitaminokkal, megfelelő étrenddel. Bekopogni hozzá... ilyesmi volna. Megelőzni a bajt, ami a kontrollálatlan farkasoddal járhat, nemcsak a kislányra, de akár a falkára nézve is. - Mert lássuk be, ez hosszú távon idáig vezetne és még csak nem is kell a leginkább negatív dolgokkal számolnunk, elég egy-két rosszul időzített tett a részéről. - Castor az egyetlen, aki ezt a benned lakozó farkast jól ismeri. Sem Anne, sem én nem segíthetünk. Ezt veheted orvosi szakvéleménynek! - jelenik meg árnyalt, apró mosoly ajkaim szegletében, ahogy végre felém fordul, már amennyire helyzetünk engedi. Pillanatnyi kis görbület, talán ott sincs szám sarkában, csak a hanghordozás sejteti az utolsó mondatnál: mintha elmosolyodnék mellé. De aztán ez is tovatűnik. - Tudom, hogy nem könnyű alább adni a büszkeségből és segítséget kérni. De ez... bármennyire is abszurd, hogy pont én mondom, nem gyengeség! - Ó, hogyne tudnám! Már kölyökként is inkább egymás mellett futó utakon haladtunk az edzések és farkasélet ösvényén, mintsem együtt, közösen. A saját erőnkből akartunk egymagunk mindent megoldani és ez a mai napig nem változott. - Ha Dominic nem ismer annyira és ugrik utánam a csatlakozás éjszakáján, juszt se kértem volna rá, hogy "Ugyan, segíts már, mert nem bírok el ezzel a hegyivel!" Ahogy arra is magam akartam megoldást találni, mihez is kezdjek Calebbel, s lám, mégis kívülről jött a kezdő lökés. Szavaim nem ennek az esetnek a viszonzását hordozzák magukban, megtenném nélküle is. Mert bár külön utakon haladunk - de egymás mellett, oda-odapillantva olykor a másik felé.
Arra, hogy én vigyázzak Anne-re és erre még külön meg is kér - komolyan, nem viccnek szánva - kissé elkerekednek szemeim. "Biztos, hogy ezt akarod?" - kérdezném, de azzal csak visszafelé löknék rajta egyet, mikor úgy fest, végre megindult valamerre az úton szavaim által. Aprót, bizonytalant biccentek hát inkább. - Igyekezni fogok. - Halk sóhajjal járnak e szavak, jelezve, nem lesz könnyű nekem se a helyzet ezek szerint. Még a tekintetemet is lesütöm, szemei helyett arcélét, ajkait figyelve, noha ebben az időzésben semmi tudatos nincs, főleg, mert gondolataim sem vonásai körül forognak. - Keresek egy sínt a könyöködnek. - Ocsúdok fel a szemlélődésből, kissé megemelve államat, hogy tekintetem az övét "igézze". - Csak két-három napig kell, míg legalább annyira összeforrnak a csontok, hogy már biztosan nem mozdulnak el. Anne... hívjam át őt is? - Pontosabban engedjem, de ez részlet kérdés.
Kezdőlap
