Nem, nem fogtam fel, hogy milyen közel voltam, ahhoz, hogy ott maradjak. Ha egyszer belegondolok, ha egyszer elkezdek ilyesmin agonizálni, következő alkalommal félni fogok, azt pedig nem engedhetem meg magamnak. Van sokkal rosszabb is a halálnál, és a Szerb is megmondta: addig, amíg ki nem irtják a falkát, amíg Castor nem lesz halott, én is élni fogok, hogy lássam a pusztulást. Élni fogok, hogy megakadályozzam, vagy hozzájáruljak a megakadályozásához, ahogy erőmből kitelik. Elég, ha azzal tisztában vagyok, mennyi nálam erősebb rohangál a városban.
A kiáltás későn érkezik, Anne rosszkor... Úgy csapnak fel és rontanak rá energiáim a kicsi lányra, mint valami sötét, éjfekete förgeteg, Ems hangja semmiben sem gátol meg, kíméletlenül tépem ki a kis vakarcsot, miközben valamiféle gyomorforgató elégedettséget érzek, aminek semmi helye nem lenne bennem ebben a pillanatban. Érzem, hogy a nőstény kész lenne nekem ugrani, hogy minden erejét latba vetné, hogy szükség esetén megállítson. Rámordulok, nem fogom fel még, hogy az én érdekem is lenne. Amikor tekintetem találkozik borostyánsárga íriszével, mintha hűvös hang suttogná a fülembe: egyszer még egymásnak megyünk. Eljön majd a nap, amikor karommal, agyarral a bundámba tép, minden finomkodást mellőzni fog, s ugyanilyen, ha nem nagyobb vehemenciával viszonzom majd a támadást. Valahol fáj a gondolat, a farkasom viszont csak kivillantja agyarát, s fekszünk tovább tétlenül, a fáradságtól ólomsúlyúvá vált tagokkal. Ha akarnék, se tudnék az utasításnak ellenkezőleg cselekedni. Vérvörös tekintetemmel végigkövetem útját a kis szőrcsomóhoz, ahogy leguggol, elrejti előlem a reszkető, nyüsszögő kölyköt, ami legalább annyira zavar, mint amennyire áldásos. Felemeli, beviszi a szobába, becsukja az ajtót. Tompán hallom szavait, az értelmüket viszont nem keresem, nem akarok megkapaszkodni semmiben sem, helyette lassan, fojtogató hurokként tekeredik nyakam köré korábbi tettem. Soha nem viselkedtem így vele... soha! A kislány, aki miatt letettem minden káros szenvedélyemről, akinek a maradásáért annak idején kiálltam Chicagóban, akit a világon mindennél jobban féltettem most ott kuporgott a szomszéd helyiségben és talán szörnyetegnek tart. Ez a fekete farkas nem ismeri, s még csak nem is ember már a Tökmag, hogy ez esetleg könnyítsen a helyzeten, hanem farkas. Egy idegen kölyök, akit mégis ismerek és szeretek. A mellkasomra mintha több tonnát pakoltak volna, alig vártam, hogy Ems visszatérjen. Az ajtó nyílásával fájdalmas szűkölés hasít a szobába, mire felkapom a fejem, de a kicsi lány a másik helyiségben maradt, sőt, Emily be is zárja. Szavaira elkínzott mordulásszerűség tör fel torkomból, talpra kecmergek, de nem bírom megtartani a saját súlyom, így nekiesek az egyik széknek, ami hangos koppanással fől fel, én pedig maradék elkeseredett dühömet az egyik lábán torlom meg: szétharapom. ~ Tudod, hogy igen ~ mondtam végül, majd teljesen feladtam az önálló helyváltoztatásért vívott küzdelmem és maradtam ott, ahol voltam, az oldalamon heverve. ~ Örülök, hogy itt vagy ~ mondtam, még gondolatban is alig hallható hangon, miközben laposakat pislogtam. ~ Féltem őt, Ems. És most először elsősorban saját magamtól... Teljesen kinyúltam, hogy kényelmesen hozzáférjen sérült tagjaimhoz, ennek a helyzetnek hála pedig nem kellett a szemébe néznem, vagy állnom a pillantását. Ösztönösen füleltem mindeközben a zárt ajtó felé, olykor meghallottam némi neszezést, kérlelő kaparászást, halk, félénk kis vonyítást, csipogásnak beillő vakkantást, ami társaság, megnyugtatás és elfogadás után sírt. Nagyot nyeltem, majd mélyet sóhajtottam, s próbáltam mindezt kizárni. A vérfarkassá válásom óta először fordult elő, hogy farkas és ember külön vált bennem, két külön véleményen voltak, mást akartak. Meghasonlottam önmagammal, mindennek a levét pedig az issza, akinek a legkevésbé kéne, akinek kimondatlanul megesküdtem, hogy visszakapja mindazt, amit azon a féktelen éjszakán elvettem tőle. Törődést, biztonságot, családot... Elvettem tőle egy boldog élet lehetőségét, elragadtam, mintha jogom lett volna hozzá, és még most is csak kínzom. Szépen lassan felemésztjük egymást.
Nem kérek elnézést az előbbiért vagy azért, ahogy Anne-t otthagytam a másik szobában. Nem segítek Duncannek sem, mikor fel próbál állni, egészen egyszerűen visszasétálok az ágyon hagyott tálcához és fél másodpercig arra meredve próbálom visszatekerni gondolatban a szalagot oda, ahol tartottam, mikor Anne berontott. Szavaira hűvösen tekintek felé, szinte már csak azt nem teszem hozzá: Nagyon helyes, hogy így tett! Ellenben a további hozzá fűzött gondolatok megingatják a fagyos pillantást. Apró zavargás az északi tavak vizén... - Ez a dolgom, Duncan. Nem is bíznám másra az ellátásodat, ha tudom, hogy komolyabbak a sérüléseid. - Időközben új orvosi kesztyű kerül a kezemre, mert az előzőn Anne bundája "nyomot hagyott" és a másik mellé/elé térdelek le. Nem kérem hogy mozduljon, inkább én igyekszem úgy helyezkedni, hogy minél jobban hozzáférjek és óvatos mozdulatokkal keressem meg a pontot, ahol az imént úgy tűnt, sikerül helyretennem a csontjait. Sejtem mondjuk, hogy azt már cseszhetem... - Erős lány. Egy kicsit el van kapatva, ami azt illeti, de ettől még életre való kölyök. Csak... Nem kellemes ez egyikőtöknek sem. Gondolom. Milyen érzés az, hogy már nem a tiéd? - Könyveket írhatnának a farkasok arról, milyen érzés, ha egy kölyökért is felel, ha a farkasából kiszakadva egy új kis gombolyag formálódik farkassá. Nem kell kölyök hozzá, hogy tudjam. De arról nem szól a fáma, mi van olyan esetben, mint amibe Duncanék csöppentek. Szinte már tanulmányozó érdeklődéssel teli a kérdésem, holott ez mögött másik indok is meghúzódik: Segíteni szeretnék. Neki, azzal, hogy beszélek a kislánnyal és Anne-nek pedig, hogy megpróbálom elmagyarázni azt, amit láthatólag nem ért és senki nem vette a fáradtságot, hogy felnőttként kezelve leüljön vele és elmondja neki. Pedig ennyi a titok, nem több. Ezt még én is tudom basszus! - Vissza tudsz változni vagy ne erőltessük? - firtatom közben. Ha azt mondja, nem tenné, az sem jelent problémát, legfeljebb kicsit macerásabb, meg kellemetlenebb neki... de megoldom. Nem először teszek helyre csontot farkas-alakban levő egyénnek. Még szerencséje is van, hogy csak "igazítani" kell keveset az előző művelet után rajta. Kellemesnek mondjuk ez sem igazán nevezhető.
Szusszanok egyet. Jól esnek a szavai, kár tagadni, s ennek, valamint a fáradságomnak köszönhetően lassan tényleg kezdek lehiggadni. Új kesztyű csattan Ems kezén, mire kicsit mocorogni kezdek, már amennyire tudok, próbálok úgy helyezkedni, hogy minél könnyebben el tudjon látni. A mellső lábam nyugalmat szeretne, békés kis regenerálódást, s azt kívánom, bár minden olyan ütemben jönne rendbe körülöttem, mint ahogy majd a könyököm meggyógyul. Az se lesz két napos program, de legalább belátható időhöz köthető folyamat. Ahogy Anne-ről beszél, az büszkeséggel tölti el emberi felem. Gyűlölöm ezt a meghasonlottságot, olyan, mintha valami megpróbálná lefojtani bennem ezt az érzést. ~ Igazából nem lenne gond, ha a farkasom nem reagálna rá úgy, ahogy. Az, hogy már nem az enyém, hogy nem belőlem egy kis darab... Amikor befogadtam, akkor egy egyszerű ember volt, úgyhogy ez nem új nekem. Neki... Sose csaptam még rá így ajtót. Se szó szerint se átvitt értelemben, és fenyegetést se jelentettem még neki. ~ Elhallgattam egy rövid időre és a nőstényre pillantottam. ~ Átharaphatnám. Megint az enyém lehetne, de ez a farkas másabb, hevesebb, agresszívebb és erősebb, mint a korábbi volt. Ha engem így el tud ragadni, félek, hogy vele mit tenne. Nekem alapból nem gáz ez, nem áll messze tőlem. Anne viszont nem ilyen, még semmiképp sem. Így viszont olyan, mintha egy mihaszna senkiházi vadidegen kölykét próbálnám ráerőltetni erre a farkasra. Talán túlságosan is féltettem a Tökmagot, lehetséges, hogy más élből átharapta volna, de szerintem korai lett volna neki. Ha nem lesz más kiút... azt kívánom, hogy legyen. Viszont ha az átharapástól meg akarom kímélni még egy darabig, akkor kénytelen leszek megtanulni rövid pórázon tartani a Fenevadat. ~ Menni fog ~ mondom, de kell némi rákészülés. Könnyebb dolga van, ha emberi alakban kezelhet le, emellett még egy alakváltás biztosan kiüt annyira, hogy a nap hátralevő részében én legyek a megtestesült béke, nyugalom és erőtlenség. Néhány nagyobb lélegzetvételt követően fogok bele a visszaváltozásba, ami lassabban és fájdalmasabban megy, mint a korábbi farkassá válás. Összeszorított fogakkal tűrök, hogy a folyamat végén immár csupasz kétlábúként élvezzem tovább a szőnyeg nyújtotta "fekhelyet". Laposakat pislogok, megmoccanni se bírok, ha esetleg most meg akarna valaki ölni, minden nehézség nélkül megtehetné. Jobb könyököm szeretné, ha megváltásért ordítanék, ebből viszont nem eszik, szóval marad a hasogató lüktetés és pokoli érzés. A hátam ehhez képest kéjutazás! ~ Maradok a gondolati pofázásnál ~ közlöm a helyzet állását, amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ahhoz is kikészültem, hogy egy szót kinyögjek.
Könyökét tapintom, mely nyilván fájó érzéssel tölti el, hiszen megugrik lába kissé, izmai feszülnek... Ha ennyit mocorog, még a végén gipszet kell, hogy tegyek rá egy-két napra. Utálná tudom, de én meg nem érem be a tökéletesnél is jobb munkával. Nem (csak) miatta, magam miatt sem. De erre visszatérünk akkor, amikor hajlandó ismét emberi alakban leledzeni - addig is gyorsabban regenerálódik így. A téma Anne felé terelődik, én pedig Duncan háta mögé helyezem át székhelyemet, hogy a gerince mentén ejtett nyílt sebet vegyem alaposabban szemügyre. Szavai azt a vattacukor-ragacsos érzést keltik bennem pár pillanatig, hogy legszívesebben mellé feküdnék és megölelném. Jó ember vagy Duncan. Naiv is egy kissé... Ha létezik olyan, aki farkasnak született már emberként is, akkor te ilyen vagy. És ezt csodálom benned. Ha most lenne az a büntetésed, hogy teljesítsd mindenki kérését, az enyém azt hiszem, magasan vinné a prímet egyszerűsége ellenére is: Soha ne változz meg! Legyen bármilyen öntudatos is az újdonsült farkasod, hívogató erejében és vadságában számodra... maradj meg embernek is mellette. Szerencsére a józan eszem nem engedi tovább a gondolati fázisból az egész ölelős dolgot... - Az a te nagy bajod Duncan, hogy ha tehetnéd, minden egyes szarságtól megóvnád, ami a világunk velejárója... vagy legalábbis késleltetnéd, hogy szembesüljön velük. - Szusszantam, s odahúztam az ágyról a fém tálcát magam mellé, míg ő maga visszaváltozott. - Tudod, hogy jött oda hozzám a kölykök viadala előtt? Hogy ő még nem bántott senkit. Komoly fejtörést okozott vele, hogy mégis hogy értethetném meg vele, hogy olykor muszáj... A mai korban sok gyerek csak a tévéből, netről, játékokból szembesül az erőszakkal, nem úgy, mint mi egykoron. Nekünk nem kellett bemutatni a dolgot. - Apró sóhajjal fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, miközben a hátán tátongó sebet tettem rendbe. Összevarrni nem fogom, kényelmetlen lenne számára, ugyanakkor a szép és gyors gyógyulásért muszáj volt kitisztítani, eltávolítani a megtépázott, élettelen szöveteket. - Nincs szavam a kettőtök kapcsolatát illetően, de... jól tetted, hogy nem haraptad át. Még csak most szokott össze a farkasával, ne vedd el tőle. Ellenben én szívem szerint eltiltanálak benneteket egymástól, míg te is összeszoksz a sajátoddal. - Kár, hogy nem írhatom fel receptre. Megtenném, a rohadt életbe is, simán! Ha kell, Castor elé mennék a dologgal, hogy tiltsa el ezt a kettőt egymástól, bármennyire is Duncan felelőssége a kölyök a falkában. Nem kell neki a kicsi most, elég magáról gondoskodnia. És igen, a kis hölgynek is végre igazán kinyílhatna a csípája a világra, amiben él. Duncan egyébként is minél inkább óvná, annál inkább csak terheli a lelkét a jelek szerint. A pofon, az embernőstény a Goldenben, most ez... - Valakinek a gonosz banya szerepét is el kell játszania, így hát kimondom: -Jó tenne mindkettőtöknek némi külön töltött idő. Ártalmasak vagytok egymás számára jelenleg.
A hátam mögé kerül, bennem pedig enyhe feszültség vibrál, ami azzal párhuzamosan csökken, hogy nekilát a gerinc tájéki sebem kitisztításához. Nem szeretem a kiszolgáltatottságot, hogy valaki a hátam mögé kerül, jobban bírom, ha szemtől szemben állhatok mindennel és mindenkivel. Jelen helyzetben egyetlen dolog segít mindezen felülemelkedni: hogy érzem, hogy "csak" Ems az. Pislogtam pár laposabbat, majd a fotel lábának tanulmányozásába kezdtem. Kellett valami semleges, egyszerű, amibe belekapaszkodhatott a tekintetem, s kis időre a figyelmem is. Beszélek, a szavak szinte maguktól jönnek, a fájdalom tompa késként szaggat kívül-belül, mert tudom, hogy nem jó, hogy nincs rendben semmi jelenleg. Helyre akarom billenteni. Kár, hogy megtenni sokkal nehezebb és körülményesebb, mint elhatározni, kigondolni. A nőstény szavaira kelletlen mordulást hallattam, ám ebben nem lappangott indulat, vagy düh. Leszívott a két alakváltás, amire sebesülten kényszerültem, annyira azonban korántsem, hogy némi ellenvetésnek hangot ne adjak. ~ Ennyire baj, hogy neki egy kicsit... többet, jobbat akarok? - Szemem sarkából ránéztem. - Nézz csak ránk. Vagy csak rám. Nem volt kímélet, vagy könyörület, tök jó, élünk, mintha semmi se árthatna nekünk, közben meg... Nem fogom elbaszni a lányom, érted? Meg fog mindent tudni, meg fog mindent tanulni, de elsősorban kölyök, gyerek, fasznak kéne olyat látnia, vagy átélnie, mint egy nála tíz-húsz évvel idősebbek? - Védem, mert azt akarom, hogy erős, kiegyensúlyozott, ép és egész legyen. Ne egy roncs, akit mindenféle hiány, megfosztottság, éhség hajt előre, miközben képtelen megőrizni azt, amire szüksége van. Amíg lehet, amíg egy kicsit is tudom biztosítani számára, addig legyen gyerek, ne kelljen túl korán felnőnie, nem attól viszi sokra, csak nagyobb lendülettel rohan a halálba. Én már csak tudom. Fújtam egyet a viadal előtti dologra. Haragszom valahol erre a világra, erre a létre, hogy bűnné, hibává és hiányossággá teszi, hogy egy kilenc éves kislány még senkit sem bántott. Ugyanakkor Tudom, hogy muszáj, mégis... ne más határozza meg, ne más szabja ki az irányvonalat és az időpontokat, én akarom ezeket kijelölni! Enyém a bűntudat, az önvád, a hajdani bestiám fattya, korábbi esztelenségem hozománya, a személyre szabott béklyóm, akkor is hozzám tartozik, ha ez a megveszekedett Fenevad feltépné vékony kis torkát. Így enyém a jog, hogy belátásom szerint akkor és azzal ismertessem meg, amikor és amivel akarom. Senki és semmi ne akarjon ebbe beleugatni. Eltiltás... Fél szóval sem tiltakozom, vagy torkollom le, csak nyelek egyet és a csukott ajtó felé pillantok. Egyetlen egyszer próbáltam eddig külön válni tőle, nem jött össze. Elhúztam a szám, ami tőlem felért egy mosollyal, bár energiáim keserűen örvénylettek körülöttem. ~ Csodálom, hogy nem azt mondtad, hogy meg kéne ölni. ~ Képes lennék rá? Nem akarom tudni a választ, mert mindegyik eshetőség tovább mélyítené a rólam alkotott kép nem épp világos-virágos szín- és képvilágát. ~ Mégis ki foglalkozna azalatt vele? Te? ~ Kissé talán támadó vagyok, mindazonáltal ő is tudja, hogy akárkire nem bíznám a Tökmagot, hiába vállalná pár nőstény lelkesen, ugyanakkor Ems nem épp egy gyerek-rajongó. Bár az is igaz, hogy hat évvel ezelőtt rólam se feltételezték volna, hogy befogadok egy gyereket. És a nevemre veszem. ~ Muszáj maradnia ~ mondom végül ~, ha nincs itt, engedek a fekete farkasnak, Ems. Ha nincs mellettem, hagyom, hogy elragadjon, sodorjon, mert nincs megkötés, nincs béklyó, nem kell láncot dobnom rá, kordában tartanom... ~ Megint ránéztem a szemem sarkából, kék íriszembe vöröses derengés kúszott. ~ Akár úgy, hogy a végén végzek vele, akár úgy, hogy megtanulom kontrollálni a farkast, de vele hamarabb rendeződök. Még ha bele is pusztulunk.
Szavaira épp csak égnek emelem a tekintetemet, de nem felelek. Hagyom, hogy beszéljen, s csak végzem a dolgomat csendben, némán hallgatva végig mindazt, ami kikívánkozik a másikból. Nos... azt eddig is tudtuk, hogy a gyereknevelés nem tartozik az erősségeim közé. Duncan meg túlságosan idealista szerintem, de nem adok hangot ennek a véleményemnek. Csak magamat tudnám ismételni az előbbiek után, annak pedig mi értelme volna? Ez nem jelenti azt, hogy ne tartanám a gondolataim tétjét, egyszerűen csak elfogadom, hogy nem vagyunk egy véleményen a hímmel a helyzetet illetően és akárhogy is: az ő szava a döntő. Nekem semmi közöm a gyerekhez és hozzá sem, hacsak annyiban nem, hogy fontosak a számomra. Igen, mindketten, még ha ezt nyíltan nem is vállalnám fel Anne esetében. Duncan hátával végzek is, egy utolsó fertőtlenítést követően könnyű fedőkötést kap csupán a sebe, hogy a póló alatt is nyugodtan gyógyulhasson, s neki sem kelljen félmeztelenül mászkálnia napokig miatta. Persze, fürdéskor majd cserélni kell a dolgot, na de ez legyen a legnagyobb gondja! Szavaira felhorkanok rosszallóan, s bár nem látja, kissé mintha tekintetem is sárgás-borostyán cirmokkal villanna meg. - Miért mondanék ilyet? - Oké, más kölyök esetében... Felőlem a Taigetoszról is lehajíthatják őket, de Anne más. Anne... Sophie. Ijesztő a gondolat, hogy ha úgy adódna, véremet adnám érte. El is hessegetném a képet, de Duncan máris engem említ, mint lehetséges felvigyázót. Akaratlanul is elmosolyodom kissé az ötletre, majd fejemet csóválva intek nemet mégis. - Épp az előbb szóltad le a nevelési módszereimet, rémlik? - Ezek után leshet, mikor fogok én a kölyökkel foglalkozni! (Haha, amint vele végeztem és visszatérek a szobámba, vár rám egy beszélgetés vele is.)
A pillanatnyi jókedvet eltörlik arcomról további szavai. Már megint ez a nóta... a fenébe is Duncan, hogy lehetsz ennyire vak?! Eddig azon agyaltam, mivel tehetném alkalmi sínbe könyökét, most azonban magasról téve a dologra ragadom meg vállainál fogva és rántom fel ülő helyzetbe, az ágy szélét "kínálva fel" támaszul. Nesze neked Sangilak vére... Épp csak annyira engedem el, hogy tenyereimet áthelyezzem és ezúttal elöl támasztva meg vállait tartsam ülő helyzetben, ha esetleg megpróbálna felállni vagy oldalra dőlni. - Ide figyelj te nagyra nőtt óvodás! Én elhiszem, hogy mást akarsz a kislánynak, mint ami nekünk, ami neked jutott. Legyen gyerek, persze, - bólintok is indulatos mozdulattal, megerősítően, hisz szívemből így kívánom én is a lánykának - maradjon az, hiszen előtte több száz év még, hogy komoly dolgokkal foglalkozzon, de... de pontosan te vagy az, aki generálod a szarságokat magad körül és rángatod bele olyan dolgokba, amikről nem szeretnéd, hogy tudjon még! Senki más, csak te... - Állkapcsom idegességtől feszült, tekintetem sárgán villan felé immáron. - Felőlem olyan rózsaszín üvegbúrát próbálsz vonni köré, amilyent csak akarsz, de én nem fogok a képébe hazudni, ha hozzám jön, hogy már megint mit alkotott az apja. - Hangom az indulatosság hűvös erejével, mint hideg penge, szeli közöttünk a levegőt, fogaim közt préselődve ki. - A farkasodnak nem egy másik kölyökre van elsősorban szüksége, hanem a teremtőjére, szóval verd ki a fejedből ezt a marhaságot, mielőtt teljesen elhinnéd és kopogj be annak a flancos irodának az ajtaján! - Morgás vegyül szavaim közé, azon kapom magamat, hogy már nem csupán tartom a vállait, hanem ujjaimat mélyesztem húsába, hogy vére serkent. A felismeréstől lefagyok egy pillanatra, majd ahogy izmaim, úgy szorításom is enged, miközben pillantásom a hímét keresi. - Kérlek... mindkettőtökért. A kicsit pedig bízd rám. - Magam sem hiszem, hogy ezt mondom, de ha ez az ára, hogy Duncan észhez térjen végre, ám legyen.
- Mert... mert farkasok vagyunk. A kölyök addig élhet, amíg nem teher és a Teremtőjével normális a viszonya, nem jelent problémát egyik fél számára sem a kapcsolat. Ez a szomorú valóság. És igazából tartok tőle, hogy ha még több gáz lesz körülöttünk, előbb-utóbb tényleg ide jutunk. ~ Rémlik, de szerinted kire merném rábízni még? - lestem rá a szemem sarkából. Tőle nem érzem szégyennek segítséget kérni, ugyanakkor amennyire ez esetemben lehetséges, bízok benne. Ha Anne átadásáról van szó, vagy megőrzésbe helyezéséről, Emily az lesőszámú jelöltem, akármennyire is ágálna ez ellen. A kismonológom után olyan hirtelen ránt ülő helyzetbe és vág neki az ágynak, hogy annak támasszam a hátam, hogy ezt csak akkor tudtam volna elkerülni, ha teljesen jól lennék. Így esélytelen volt, csak egy felháborodott mordulással jelezhettem, hogy rohadtul nincs ínyemre ez a bánásmód! Nem fogok picsogni miatta, de szeretnem se kell. Eltűrnöm meg végképp nem. A vállamnál fogva tart, de valami azt súgja, hogy ebből később finom erőszak lesz. Az óvodásra már vicsorgok is, közbevágni azonban nem tudok, megszólalni is erőfeszítés, a gondolati kommunikációhoz pedig koncentrálnom kéne, ami hirtelen nem akar összejönni. Később pedig azt se tudom, hogy minderre mit mondhatnék, mert bassza meg, igaza van, csak nehéz ezt lenyelni. Hirtelen összeegyeztethetetlennek tűnt Anne gyerekkorának megóvása az életvitelemmel, s még ha eddig is az volt, csak most gondoltam bele. A felismerés úgy ért, mint egy indokolatlan és váratlan gyomros. Ahogy a vállamba mélyeszti karmait, szemem vörösbe fordul energiáim felé kapnak, ha már fizikálisan megmozdulni képtelen vagyok önerőből. A torkomból feltörő morgás megadó, kínos nyögés-morranás keverékébe fullad. - És mégis mit mondjak neki? - kérdezem nehezen formálva a szavakat, tekintetem szinte vádló, holott ő aztán végképp semmiről sem tehet. - Segíts, mert olyan balfasz vagyok, hogy a kapott farkassal se boldogulok? Egy rakás szarságot okoztam már neki, össze se tudom számolni, mennyi fölött hunyt szemet, Ems! Én... nem mehet oda, érted? Ezzel a farkassal megint esélyt adott, fogalmam sincs, hogy miért, amikor megölnie könnyebb lett volna. És ezek után menjek oda, hogy te figyelj, foglalkozzál már velem még egy kicsit, amúgy is kevés fejtörést okoztam, mióta farkas lettem! - Megráztam a fejem, és kissé lehajtottam. A kérlelésre megrándult az arcom. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kért. Már bántam, hogy mindezt elmondtam neki, jobb lett volna, ha nem tud róla, ha nem próbál segíteni, de már késő semmissé tenni. Hogyan magyarázzam el neki, hogy milyen lenne nekem segítséget kérni Castól? - Nem megy, Ems - nézek végül ismét rá. - Egyszerűen nem megy. Mindenem tiltakozik és dacol az ellen, hogy segítséget kérjek valamiben, amiről úgy gondolom, hogy totálisan egyedül kéne boldogulnom. Szégyen, nem szabad, nem lehet, gyengeség.
Habár a szavaim hozzá, neki szólnak, egyenesen a képébe kapja őket, mégis, ahogy tekintete vörösre vált, az én sárgás-borostyánosan hűvös pillantásomnak másutt kell fogódzót lelnie. Nem állom a vöröslő kettőt, helyette a kicsorduló vére az, amire fókuszálok. Illata ismerős, hívó szavát pusztán az ingerültségemnek tudom be és uralkodom magamon. Szavai vádlón peregnek le rólam, hiszen nem nekem, hanem a saját nyomorának szólnak. Tiltakoznék ellenük, ugyanakkor belátom: hasztalan volna. Makacs és büszke, akárcsak én... a helyében képen röhögném azt, aki jelen helyzetben bólogatna a szavaimra, hogy "Igen, menjél csak!" - Holott valahol mélyen tudom, érzem, hogy Castor nem venné zokon a dolgot. Duncan farkasa az övének egy kis szelete... Ahogy Norinára szán időt, úgy Duncanre is szánna, hiába idősebb, tapasztaltabb. Mert fontosak neki, ha mást nem, hiúságból. - Cseszd meg, Duncan, szaros kis kölyök korunk óta ismerjük! - Horkanok fel megadóan és rogyok le mellé, hátamat az ágynak döntve én is. Ha nagyon dülöngélne a hím, akkor finoman magam felé húzom, vállamnak döntve az övét, hogy rajtam támaszkodhasson meg ahelyett, hogy elzúgna a másik irányba. - Azért... azt te is belátod, hogy nem építhetsz csak az Anne-nel való kapcsolatodra. - Hangomba kérdő él vegyük, ahogy lassan oldalt fordítom fejemet és rá tekintek, hosszú idő után újra.
- Pont ez az - döntöttem hátra a fejem, mintegy feladva mindent. - Ennyi idő után is ugyanott tartunk: gondot okozok. És ne mondd, hogy nincs így, elég az előző egy évet meg a lejtmenetemet felhozni. Amíg élek, nem állok le, bebizonyítom, hogy jobb vagyok, de... annyit segített már, érted? Még ha a kölyke lévén lenne bármi alapom is odamenni hozzá ezzel, nem tenném, mert így is rengeteget köszönhetek neki. Elhallgatok, fáraszt a beszéd, hogy értelmes, füle-farka mondatokat hozzak össze. Vállamat az övének döntöm. Azt hiszem, meg tudnék ülnék magamtól is, de ezt neki nem kell tudnia, elég magamnak beismerni. Nem tudom, hogy mikor került ilyen közel hozzám, azt se, hogy miféle kapocs is van pontosan közöttünk. Valahol a bajtársiasság, barátság, testvériesség és egy picivel több környékén mozog ez az egész. Támasz és józan ész. Szavaira először semmit sem reagálok. Ülök, üres tekintettel meredek a semmibe, a zárt ajtó felé. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire felé fordítottam a fejem és közvetlen közelről néztem a szemébe. Volt valami kegyetlenül józanító a jégkék szempárban, ez azonban nem bántott, nem sértett, nem ártott, csak a maga hűvös módján törődött velem. Halványan elhúztam a szám. Még ezt is nehezemre esett tényleg elhinni. - Építeni építhetek, ami azt illeti... csak össze fog roskadni a teher alatt. - Viccből mondtam korábban, amit, most mégis tudtam, hogy meg kell rá kérnem, ha tényleg jót akarok a Tökmagnak és magamnak is, akkor muszáj, nincs más mód. Szánalmas ez a gyengeség. - Ems, kérlek vigyázz egy darabig Anne-re. Csak amíg... amíg meg nem tanulom újra kontrollálni magamat. Nehezen jöttek a szavak, s minden kiadott hanggal kevesebbnek éreztem magam. Az, hogy le kell mondanom a lányomról, legyen akármennyi idő, legyen akármilyen közel továbbra is a hotelen belül - kudarc. Mondhat bárki bármit, ez így van.
Elhúzom a számat, a fanyar mosoly békülékeny, miként energiáim is szépen lassan engedni látszanak, visszahúzódnak. - Nem mondom. De valamiért még mindig itt vagy. Valamiért átharapott, baszki! Nem érdekel, hogy miért, biztosan megvolt rá a maga oka, de... ha tényleg bizonyítani akarsz neki, akkor az első és megkerülhetetlen lépés az az, hogy száz százalékosan kiismered a farkasodat. De ezt te pontosan tudod... - Zárom le szelíd szóval a gondolatmenetet, mielőtt mélyebben belemennék, s ekkor fordítom arcomat felé. A kékké változó tekintet hűvös nyugalommal fürkészi immáron nyúzott vonásait. - Tudod... az emberek esetében, ha csak egy kicsit is odafigyelnének magukra, csomó betegség lenne megelőzhető. Vitaminokkal, megfelelő étrenddel. Bekopogni hozzá... ilyesmi volna. Megelőzni a bajt, ami a kontrollálatlan farkasoddal járhat, nemcsak a kislányra, de akár a falkára nézve is. - Mert lássuk be, ez hosszú távon idáig vezetne és még csak nem is kell a leginkább negatív dolgokkal számolnunk, elég egy-két rosszul időzített tett a részéről. - Castor az egyetlen, aki ezt a benned lakozó farkast jól ismeri. Sem Anne, sem én nem segíthetünk. Ezt veheted orvosi szakvéleménynek! - jelenik meg árnyalt, apró mosoly ajkaim szegletében, ahogy végre felém fordul, már amennyire helyzetünk engedi. Pillanatnyi kis görbület, talán ott sincs szám sarkában, csak a hanghordozás sejteti az utolsó mondatnál: mintha elmosolyodnék mellé. De aztán ez is tovatűnik. - Tudom, hogy nem könnyű alább adni a büszkeségből és segítséget kérni. De ez... bármennyire is abszurd, hogy pont én mondom, nem gyengeség! - Ó, hogyne tudnám! Már kölyökként is inkább egymás mellett futó utakon haladtunk az edzések és farkasélet ösvényén, mintsem együtt, közösen. A saját erőnkből akartunk egymagunk mindent megoldani és ez a mai napig nem változott. - Ha Dominic nem ismer annyira és ugrik utánam a csatlakozás éjszakáján, juszt se kértem volna rá, hogy "Ugyan, segíts már, mert nem bírok el ezzel a hegyivel!" Ahogy arra is magam akartam megoldást találni, mihez is kezdjek Calebbel, s lám, mégis kívülről jött a kezdő lökés. Szavaim nem ennek az esetnek a viszonzását hordozzák magukban, megtenném nélküle is. Mert bár külön utakon haladunk - de egymás mellett, oda-odapillantva olykor a másik felé.
Arra, hogy én vigyázzak Anne-re és erre még külön meg is kér - komolyan, nem viccnek szánva - kissé elkerekednek szemeim. "Biztos, hogy ezt akarod?" - kérdezném, de azzal csak visszafelé löknék rajta egyet, mikor úgy fest, végre megindult valamerre az úton szavaim által. Aprót, bizonytalant biccentek hát inkább. - Igyekezni fogok. - Halk sóhajjal járnak e szavak, jelezve, nem lesz könnyű nekem se a helyzet ezek szerint. Még a tekintetemet is lesütöm, szemei helyett arcélét, ajkait figyelve, noha ebben az időzésben semmi tudatos nincs, főleg, mert gondolataim sem vonásai körül forognak. - Keresek egy sínt a könyöködnek. - Ocsúdok fel a szemlélődésből, kissé megemelve államat, hogy tekintetem az övét "igézze". - Csak két-három napig kell, míg legalább annyira összeforrnak a csontok, hogy már biztosan nem mozdulnak el. Anne... hívjam át őt is? - Pontosabban engedjem, de ez részlet kérdés.
Valamiért átharapott. Nem akartam kételkedni, se megkérdőjelezni őt, hálás voltam, csak nem értettem, pedig próbáltam. Örültem az esélynek, az új ordasnak, szó se róla, csak rettenetesen furcsa ez az egész. Az a baj, hogy ezt tényleg senki más nem tudja rendbe tenni bennem, csak Castor. Tudom én, ám olyan boldog lennék, ha ezt valahogy ki lehetne védeni, akkor nem érezném magam problémának. Továbbra is hallgatom Emst, s közben érzem, hogy lassan teljesen lenyugszom. Tárgyilagos hangja, ésszerűsége, a maga módján gondoskodó viselkedése, hűvös energiái mind-mind segítenek, józanítóan hatnak, lecsitítanak. Ettől nem lesz könnyebb a helyzet, nem oldódik meg minden egy pillanat alatt, nem válik elkerülhetővé a nagy beszélgetés, helyretétel. Legfeljebb kényszerűségből megbékélhetek vele. Muszáj lesz ezt elfogadnom. - Semmiféle kibúvóm nincs, mi? - kérdezem szinte reményvesztetten, fancsali szájhúzással, ami hamar eltűnik a képemről, ahogy meglátom azt az árnyalatnyi kis mosolyt a szája szegletében. A félig még idegen farkasom mellett ez a megszokottság, a bizonyosság, hogy ismerem Emilyt, némileg biztonságérzettel töltött el. Tartottam a szemkontaktust, a tekintetét fürkésztem, észrevétlen keresve benne a magam kis kapaszkodóit. Belátás, ez kellett most nekem. Ő pedig átkozottul ügyesen terelt efelé - finoman, nőiesen, sokkal gördülékenyebben, mint ahogy én löktem rajta egyet a Caleb-ügyben. Azt hiszem, ilyen félig kimondott-kimondatlan segélykéréseket mi tényleg csak egymásnak vagyunk képesek megfogalmazni, mert más ezeket a jelzéseket nem feltétlen venné észre. Mi pedig ennél nyíltabban sose kiabálunk. Az Anne-re való vigyázás volt az első és terveim szerint az egyetlen, hangosan kimondott kérésem. Csodálkozó, kérdő tekintetére határozott bólintással feleltem. Most még határozott volt, pár perc múlva lehet visszakoznék, ha esetleg rákérdezne. - Oké - hagyom rá a sínt, mert bár nem repesek érte, az orvosi utasításait eddig mindig, kivétel nélkül betartottam. Ő a szaki, ő tudja. - Még ne! - szólok rá, majdnem rémülten. - Egy szál semmiben vagyok, nem fogom megrontani, majd te pucérkodsz előtte - intettem erőtlenül, mintha gondolatot hessegetnék el. - Hozz valami ruhát, plédet, törülközőt, vagy akármit a sín mellé még - tettem hozzá, s habár nem mondtam, hogy "kérlek" vagy "légy szíves", a hangsúly ettől még magában foglalta ezt. Amíg a sínre, lepedőre vártam, és zajlott a további ellátásom, igyekeztem felkészülni arra, hogy ismét egy helyiségben leszek a Tökmaggal. Bíztam benne, hogy ezúttal nem lesz olyan gyászos eredménye, mint az előbb, de... elhatároztam, hogy amint felvázolom neki a helyzetet, már vitetem is el Emsszel. Gyorsabb lesz ez, mint fájdalommentesen letépni egy sebtapaszt - van benne gyakorlatom, megszámolni se tudom, hányszor kellett ilyen műveletet elvégeznem a kicsi lányon. - Majd maradj szorosan mellette. Én sehova nem mozdulok, szóval miattam ilyen téren nem kell, hogy fájjon a fejed - mondtam fáradtan, és azt is eldöntöttem, hogy ha ezen túl leszünk, akkor valahogy bemászok az ágyamba, addig pedig ki se dugom az orrom a paplan alól, amíg teljesen ki nem pihenem magam. - Ne engedd majd a közelembe, oké? Az a biztos. Eszembe jutott, milyen volt, amikor Mortimer távol tartotta tőlem a saját érdekében. Gyűlöltem, hogy megint erre szorulunk, ám az mindenképp enyhítő körülmény, hogy most a falkával marad, a hotelen belül, egy barát mellett.
Kérdését költőinek tudom be, így válaszra sem méltatom. Ő is tudja, mit mondanék rá, s talán - nagyon talán - még be is látja, hogy így lesz a legjobb. Hangszínéből legalábbis erre engedek magamnak következtetni. Rövid, hallgatólagos megegyezés a miénk, amivel a "kicsi" további sorsa felől döntünk a magunk szintjén. Minden rendben lesz. - Átkozottul szeretnék most ebben hinni. Bele is kapaszkodom a gondolatba... Hiszen Anne ismer, s ő sem idegen számomra. Farkasaink osztoztak már prédán, s még ha napjaink jelentős hányadában külön is töltöttük az időt, a kislány mindig szakított egy kósza "Szia Emi néni!"-re időt, ahogy elsuhant az orvosi előtt, mikor épp odabent tartózkodtam. Nem ő lesz az első kilenc éves, akit a gondjaimra bíznak, bármennyire is bizarrul hangozna ez bárki számára, aki kicsit is ismer.
A sínnel kapcsolatos beleegyezése végszónak is tökéletes volna. - Felállnék, de hirtelen "utánam kapó" szavaira apró sóhajjal rogyok vissza mellé, értetlen pillantással... hogy aztán fejcsóválva, halkan felnevessek. - Hogy aztán elmesélje vagy netalán átadja az emlékeket neked? Még mit nem! - Fogom is távozóra újfent a dolgot, ezúttal végigvíve a mozdulatsort. Szavaira aprókat biccentve lépek a szekrényéhez, kérdés nélkül tárva ki azt, hogy előhalásszak találomra egy boxeralsót (Nadrággal nekem ne szenvedjen fél karral, örülök, ha ezt felhúzza önállóan.) , meg valami nagyobb méretű pólót. Közben hallgatom a szavait, s valami idegenül nyomasztó érzés telepedik a mellkasomra. Az együttérzés lehet az, melynek nyíltan jelét sosem adnám. Duncan így is bosszantóan ismer már, kiolvassa mindezt egyetlen mozdulatomból, pillantásomból. - Oké. - Engedem le vállaimat megadóan, kezemben a ruhaszerzeményekkel. - Hozom a sínt, addig próbálkozz meg óvatosan felöltözni. Ha nagyon nem megy, ne erőltesd, ha visszajöttem, segítek. Aztán előkerítem a nagylányt is. - Nyújtom felé a ruhadarabokat, mosolyra ezúttal nem futja, de furán is festene tőlem sűrű egymásutániságban efféle gesztus. Bagatellé tenné az egész helyzetet a kényszeredett mosolygás különben is. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne ezek után, holott fenéket! A neheze még csak most kezdődik majd Duncan és egyúttal a kicsi lány számára is. Talán még az én fejem felett is csapdosnak majd hullámok.
Az utóbbi időben igyekeztem az éjszakázós műszakokat minimalizálni, amikor pedig muszáj volt bemennem, akkor a dolgot Anne lefektetése utánra próbáltam időzíteni. Hogy mit meg nem teszek én Corvinért, basszus. Csak fizetődjön ki! Nem kell, hogy nekem, elég úgy általában ezúttal. Épp a kislány szobájában időzöm, frissen és üdén, vagy legalábbis illatosan és tisztán, mert a közös vadászat után beiktattunk egy zuhanyzást is. Külön-külön, persze. Nem fogom én tutujgatni, ha eddig nem oldotta meg maga a fürdést, hát most muszáj neki. Az ajtón, ami az övé és Duncané között leledzik, átszűrődik beszélgetésünk. Pontosabban Anne csicsereg, én pedig hallgatom és a magam hűvös, visszafogott módján igyekszem lebeszélni az elvadultabbnál elvadultabb ötletekről a holnapi vadászattal kapcsolatban, miután kiveséztük a mait; de főleg arról igyekszem lebeszélni, hogy befonjam a haját. Megint. Kellett nekem a múltkor engednem...
Kiegyezünk abban, hogy az alváshoz igencsak kényelmetlen volna az áhított hajviselet, én pedig indulnék is, de a kis pimasz lecsap szavaival kegyetlenül: meséljek. Önkéntelenül is felnevetek a kérésre. Mondtam már tegnap, meg az előtt is, hogy nincs mese. Az ő érdekében, hisz miről is mesélhetnék? Arról, milyen volt kölyöknek lennem? Hogy mikor nem a beharapóm vert félholtra, akkor az egyik rangban alatta álló "álmodó" cincálta elmémet, mint dróton rángatott bábut? Hogy miután kiérdemeltem a végrehajtói posztot a maffia berkein belül, hogyan és kivel végeztem? Mit köptek torkukból fel utoljára szavak formájában erre a világra? - Kétlem, hogy erre volna kíváncsi. Márpedig a tündérmesékért más ajtón kell kopogtatnia. Valahogy csak elcsitul minden esetre a beszélgetés közepette - kimerítette a vadászat, azt hiszem - így végre én is távozhatnék. Azért csupán csak feltételesen, mert a beálló csendben kiszúrom én is a neszezést a szobapár túlsó feléről. Halkan kopogtatok hát, majd be is nyitok, hacsak nem ütközök ellenállásba. Eskü, nem tündérmesékért jövök!
Munkába készülődtem, pontosabban a Goldenbe. Lassan fél órája áztattam magam a zuhany alatt, amikor beléptem a vízsugár alá, tetőtől talpig véres voltam - vacsoráztam. A bőröm néhol vöröslött a forró cseppektől, de még nem volt elég. Gondolatban újraéltem a vadászatot, ujjam, arcom meg-megrándult, még éreztem az erdő illatát orromban, a tűlevelekkel szórt avart mancsaim alatt. Halk morgás szűrődött ki fogaim közül, agyaraim még nem húzódtak vissza. Fejkörzés végeztem, megnyaltam a szám. A nyers vér és a hús íze, az életért kapálódzó patás lábak, a szavasból áradó félelem vegyült a belőlem érződő gyilkolási vággyal. Az ölés aktusa, a has feltépése, majd a jóllakott nyújtózás... Elzártam a csapot. Tekintetem a kezemre siklott - a szarvas vére eltűnt róla, ám tudtam, hogy vannak, akiké sose fog. Az apámé, a beharapómé, Evelyné és a meg nem született kislányáé... Utóbbira nem voltam büszke, abban viszont nem különbözött a másik kettőtől, hogy ha újra élném a pillanatot, akkor sem döntenék másképp. Mindegyik elkövette azt az ostobaságot, hogy megtette a prédává váláshoz szükséges egyetlen lépést. Ha úgy tetszik, ki ezért, ki azért, de azonosult a nem sokkal korábban elfogyasztott szarvasommal. Kiléptem a zuhanytálcából, hogy megtörülközzek, vetettem egy pillantást a tükörben magamra, hogy elkönyveljem, a Fenevad árnyéka még mindig ott ólálkodik tekintetem felszínén. Vörösbe váltott a szemem. - Szeretnéd, mi? - kérdeztem a tükörképtől, elhúztam a szám, majd visszaváltoztattam kékre íriszem. Hamarosan nem lesz ő és én. Vérfarkas vagyok, egy szörnyeteg, nem pedig ember, aki néha állatként viselkedik. Ezt az állapotot akarom visszaszerezni, mert enélkül semmi vagyok. Se ember, se farkas, se vérfarkas. Nyújtóztam egyet, kiropogtattam a hátam, majd a derekam köré tekertem a törülközőm, felmertem erdő- és bundaszagú ruháim, majd visszamentem a szobámba, hogy felöltözzek.
Éreztem Anne és Ems jelenlétét, szám szeglete mosolyra rándult. Lepakoltam a cuccaim és ellenőriztem a mobilom. Mióta az öcsém felbukkant, ezt jóval gyakrabban teszem meg, mint egyébként és az orfeumban is bevett kérdésem lett a nyitás előtt megkérdezni Sebastient, hogy keresett-e valaki. Szerintem azt hiszi, nőstény van a dologban. Milyen kiábrándítóan súlyosabb ennél a valóság! Mialatt magamra rángattam egy farmert és egy szürke pólót, hallgatóztam. Nem teljesen szánt szándékkal, ám akkor is hallottam, mit beszéltek, mivel nyúzta éppen Anne Emilyt, és ő ezt miképp tűrte. Észre se vettem, amikor alig kartávolságnyira merészkedtem az átkötő ajtóhoz. Mindig zárva van. Azóta, hogy megcsócsálva, használhatatlan karral hazajöttem és Ems helyretett, egyszer sem nyitottam ki az ajtót. Olykor, hajnalban, amikor visszaérek a GoldenWolfból mintha halk neszezést, kaparászást hallanék, de semmi több. Vidám, élvezi a nőstény figyelmét, hogy foglalkozik vele, élénk és eleven, amilyennek egy kölyöknek lennie kell. Rátettem a kezem a kilincsre, de nem nyomtam le, csak markoltam. A fekete bestia energiái lassan simítottak végig a tömör fán, ami nem jelentett akadályt. Az ő szülei vérét bánom egyedül, azokat akarom lemosni, csakhogy azt is mindössze azért, mert tudom, hogy rosszat tettem, hogy soha nem lett volna szabad úgy elveszítenem a fejem. Ha mélyen magamba nézek... hálás vagyok azért az éjszakáért, mert anélkül nem lenne velem. Micsoda önzés. Elengedtem a kilincset és elléptem az ajtótól. Innentől próbáltam minden zajt kizárni, ami a túloldalról érkezett, inkább a fegyvereim ellenőrzésével kezdtem foglalatoskodni. Tevékenységemből csak a kopogtatás zökkentett ki. Felkaptam a fejem, a farksom megélénkült, én pedig féltem, hogy mi van, ha hirtelen Anne gondolt egyet és átjön, a Fenevad viszont nem díjazná! Nem derült ki, ugyanis Ems állt az ajtóban. - A Piroska és a farkas a kedvence - mondtam elsőre, s megálltam, hogy az utána becsukódó ajtó résén át megpróbáljak pillantást vetni a kicsi lányra. - Szia - köszöntem, fejemmel pedig intettem a velem szemben lévő fotel felé, jelezve, hogy érezze magát otthon. Akárhová leülhetett. - Hogy bírod a kiképzést? - kérdeztem kissé cukkolón, de a valódi érdeklődési körből csak egy szeletet fejeztem ki ezzel.
Átlépek a másik szobába, ráérős lassúsággal hajtva be magam után a Duncan által feltáruló ajtót, mikor kiszúrom a lopott pillantást, az érdeklődés fényét a hím energiáiban. - A híresztelésekkel ellentétben az esetek nagy többségében nem vagyok érzéketlen, hanem egyszerűen csak nem mutatom ki a dolgokat, nem adok hangot felesleges dolgoknak. - Remek. Legalább lehet valami sejtése róla, miért ne álljon szóba idegenekkel. - Szusszanok, s némileg engedek tartásom feszességéből. Kétségtelenül kényelmesebb számomra a felnőtt társaság, főleg, ha az illető elviselhető habitussal bír számomra. - Habár figyelembe véve, hogy a végén a vadász kibelezi a farkast, én a helyedben lehet, aggódnék picit. - Csípek vissza verbálisan, ajkaim szegletében épp csak megülő, fáradtan civódó mosollyal. - Szia. - Súgom ezzel együtt, s habár hellyel kínál, én pusztán beljebb sétálok, hogy akadály nélkül bezárhassa a két szoba közti ajtót utánam, ahogy annak lennie kell mostanában. Abból, hogy nem ülök le, sejtheti, hogy nem tervezem hosszan rabolni az idejét - biztosan van dolga, ha nem megy be épp az Orfeumba, akkor is -, de hogy céllal és nem puszta kíváncsisággal érkeztem hozzá, egyelőre nem fedem fel előtte. - Azt hiszem, ez is olyan, mint a biciklizés. Ha egyszer már csinálta az ember, évek múlva gyorsan vissza tud rázódni. Persze, sokat segítettek a tippjeid. - Nevetős, halk ciccenéssel fűzöm ez utóbbit hozzá, visszagondolva arra, mennyire idiótának néztem a pasast egyik-másik dolog hallatán. Aztán mégis bejöttek, megkímélve ezzel az idegeimet és a kislány végtagjait egyaránt. - És te hogy bírod? - fordulok felé, s bár megfordul a fejemben, hogy továbbfűzzem a kérdést, farkasáról úgy beszélve, mintha egy harmadik személy lenne, aki néma hallgatója a párbeszédünknek, végül még időben "lenyelem" az egészet. Inkább hallgatom, hagy meséljen Duncan magától...
- Igazából átköltöttem - ingattam a fejem, miközben becsuktam az ajtót, elvágva a további kísértés útját. - A vadász benne a rosszfiú, a farkas csak be akarja harapni a lányt, és a végén a vadász lesz kibelezve, a nagymama pedig jelent az őrzőknek, miszerint Piroskából mégse lesz tanonc - adtam elő a hiper-rövid verziót. Mentő körülmény számomra, Anne fejlődésében pedig áldás, hogy az "idegenekkel vigyázunk" részt nem vettem ki belőle, csak itt a pedofil vadász a veszélyes idegen. Még jó, hogy magántanuló a Tökmag és nem tudja ilyen eldeformált történetekkel a szívbajt hozni az aggódó szülőkre. - Jó pár dologtól féltem, de nem mindentől - mondtam, s talán ezért is meséltem kegyetlenebb történeteket. Ha csak a felét megtanulja a mesékből mindannak, amire én tapasztalat útján tettem szert és ezáltal el tudja kerülni őket, már jók vagyunk. Visszaültem korábbi helyemre, Ems viszont állva maradt. Pusztán egy szemöldökrántással jeleztem az észrevételem, ám nem erőltettem, ha neki jobb őrként strázsálva, legyen. Jóllakott voltam, eleget futottam, a vérvonalképességemet is megmozgattam. Igyekeztem napi szinten foglalkozni mindazzal, amivel eddig volt heti egyszer-kétszer, mert ez a farkas sokkal követelőzőbb volt, mint a tarka bundás. Feleletére nem pillantok fel, folytatom a pisztolyok ellenőrzését, hogy aztán rátérhessek a tőrökre. Kicsit idegennek hatottak a kezemben, eddig természetes velem járók voltak, most viszont épphogy nem kérdeztem meg őket, hogy mi a halálnak vannak egyáltalán? A tippek említésére úgy feledkeztem meg a fegyverekről, mintha soha ott se lettek volna, fejemet Emily felé fordítottam, mintha dróton húznák és halványan elmosolyodtam. Nem csupán egy szájrándítás lett, ugyanakkor maró hiányérzet karmolt végig belülről, s ez keserű ízt lopott a számba. Anne-nel sok közös kis hülyeségünk volt, kívülállónak különösen hathatott, kiváltképp talán miattam, mégis fájdalmasan hozzászoktam mindegyikhez. Vetettem egy pillantást az ajtóra, ami hosszabbra sikerült, mint szerettem volna, majd megráztam a fejem, a mosoly eltűnt és visszatértem a tőrökhöz. - Van valami ebben a biciklis dologban. A mondat ott lógott a levegőben, mintha befejezetlen lenne. Mintha több kérdésnek kéne ezután jönnie, szavaknak, amikkel a kíváncsiságomat, a kérdéseimet tolmácsolom felé. Mégsem szólok semmit, nem faggatom, nem kutakodok benne, hagyom, hogy kicsit megüljön minket a csend, igyekszem arra koncentrálni, amit épp csinálok, a kérdése azonban kizökkent. Nem, kurvára nem érdekelnek annyira a játékszereim, hogy továbbra is lekössem velük a figyelmem, eltereljem a gondolataim, így mindent leteszek az előttem húzódó alacsony dohányzóasztalra és hátradőlök a fotelben. - Jól - feleltem kurtán, kimérten, doboltam párszor a karfán, majd felálltam és az ablakhoz mentem. Utcalámpák sápadt fénye, ritkás kocsiforgalom, neszek, villanások, a falka tagjainak egységes masszává fonódó energiái, egymást hajkurászó gondolatok a fejemben. - Fogalmam sincs. Egy ideje olyan, mintha egyszerűen csak szét akarnék szakadni és ez amennyire doppingol, annyira... - leszív, fáraszt, kimerít, gyötör. Ezeket viszont nem mondom ki, csak bámulok meredten az utca túloldalán sorakozó épületekre. - Él az öcsém. Anne hozzám tartozik, mégis félő, hogy megölném. Egy eszelős Dux Castor és az én fejemre pályázik - soroltam tényszerűen, érzelemmentes hangon, mint amikor jelentek, a lényegre szorítkozva. A nőstényre néztem, tekintetemben kihívó fény villant egy kósza pillanatra, az elmondottak ellenére pedig energiáimban volt valami... stabil. Ott volt minden szarság is, minden rohadt érzés, amitől jobb lenne megszabadulni és amik végső soron azzá tesznek, aki vagyok, a kaotikus forgatagban mégis volt valami eszelős rendszer, bizonyosság. - Élvezem - vallottam be éppcsak sóhajnyi hangon. Röviden és örömtelenül felnevettem. - Van abban valami szép, ha ilyen szinten mazochista valaki, nem? - Költői kérdés volt, azt hiszem.
A történet hallatán árnyalatnyit elkerekednek finom vágású szemeim, ahogy Duncanre pillantok. Ajkamon a mosoly kiszélesedik ugyanakkor. - Ha dupla olyan idős lennél, mint ami vagy, most könyörögnék, hogy fogadj engem is örökbe! - Nevetek, holott -haha- akarja a fene, hogy örökbe fogadják. Rövid kis kacajom is élettelen, mint a jégréteg a fagyott tavon. Nem tudom, én mit tennék hasonló helyzetben, mint amibe Duncan csöppent Castornak hála, nem is irigylem érte, ami azt illeti - alfa kölyke ide vagy oda. Az ajtóra vetett, azon túlra szánt pillantása esetemben kimarad, megjegyzésére ugyanis én az ablakon pillantok ki, sután söpörve szőke tincseimet hátra vállaimról egy rutinos mozdulat keretében. - Meglepődnél, mennyire... - Jegyzem meg csendesen. Néha magamat is meg tudom lepni azzal, hogy mennyire képes vagyok elfeledkezni arról: volt életem a beharapásom előtt is. Nem is meséltem azokról az évekről igazán senkinek, pedig titkolni való nincs bennük. Csodálom éppen ezért, hogy pont Duncan maradt ki a szórásból, ami a titkok megosztását illeti. De a mi kapcsolatunk már csak ilyen... azt hiszem, mind a ketten későn érők vagyunk, főleg ő, mert már megint kölyök már ha farkasok esetében létezik ilyesmi.
A beálló csend egyáltalán nem jár kényelmetlen, kínos zavarral. Én sem igazán zavartatom magamat, mikor közelebb lépdelek Duncanhez és a "játékaihoz", helyet foglalva vele szemközt, fagyosan szürke tekintetemmel, szőke, aláomló tincseimmel kíméletlenül mászva bele a látóterébe. Szótlanul sürgetem csak csupán a választ kérdésemre. Szeretnék nyíltan rákérdezni, hogy milyen eredményt hozott a Castorral való beszélgetés, de válaszába kezd és énbennem felmerül annak gyanúja, hogy kérdésemre a válasza nem lenne kifejezetten pozitív. Torkom kissé összeszorul, bizonytalanság költözik energiáim közé, de tova is suhan, ahogy a mondandója végén feltett kérdésben kapaszkodom meg. Akármennyire költői, nem tudom kihagyni, hogy ne pillantsak fel rá és jegyezzem meg: - Ami azt illeti, én jobban élvezem, ha valakinek őszinte fájdalom ül arcán és nem idióta vigyor, ha belé állítok egy tőrt. Mosoly húzódik ajkaimra, ujjaimmal pedig a dohányzóasztalon sorba fektetett pengék felett simítok szórakozottan végig. Érzem az ezüst nyugtalanító közelségét áradni felőlük, mely egyszerre hív és taszít. Véleménykülönbözőségünk ellenére azt hiszem, mégiscsak igaza van Duncannek: van az efféle perverziókban is valami sajátos szépség.
- Szóval... él az öcséd? És ezt csak így ideveted, mintha az időjárásról csevegnénk. - Számon kérek? Ugyan! Csak tény-megállapítok, éreztetve, hogy bizony, már le is vontam magamnak ennyiből a következtetést: nem lehetett szíves a viszontlátás. Ha az lett volna, se erőltetném a bővebb kifejtést, Duncannek szíve-joga eldönteni, mennyit oszt meg velem a magánéletéből. Én is tudnék neki újat mondani, mint az imént kiderült, természetes hát, hogy neki is megvannak a privát dolgai, közel száz év szimpatizálás ide vagy oda. - Annet pedig nem fogod megölni. - Az imént ő villantott felém kihívónak tetsző tekintetet, melyet kissé felszaladó szemöldökkel fogadtam - most én rajtam a sor, hogy hasonló üzenetű pillantást küldjek a hím felé. - Ahhoz előbb rajtam kellene átverekedned magad. - Fűztem hozzá csendesen és komolyan is gondoltam minden egyes szót. Duncan rám bízta a kislányt én pedig vállaltam a feladatot. Innentől kezdve aki árthat neki az legfeljebb én vagyok, egészen addig, míg a velem szemben ülő azt nem mondja, a farkasa biztonságosan megfér egy légtérben a kistestű bundással. - Ami pedig a szerbet illeti... hallottam, hogy jelentkezőket kerestek a hajtóvadászatra ellenük. - Pillantottam fel az ezüsttőrökről a hímre. Szemmel láthatóan játszottam a szavakkal, az információkkal, de túlságosan régóta ismer már Duncan hozzá, hogy ne vágja le ennyiből, mire is akarok kilyukadni. Noha lehet, pontosan ez a célom az egész cicózással...
Alig látható mosolyra húztam a szám az örökbefogadásra. Nem mondtam, hogy nem tenném meg, de azt sem, hogy igen. Igazság szerint mi pont így voltunk jók. A gyakorlatát nem firtatom, egyszer talán leülünk merengeni egymásnak emberi éveinkről egy pohár narancslé meg egy pohár vodkanarancs mellett, ám az a jelek szerint máskor lesz. Kicsit se bánom, örülök, hogy eddig sem kellett felhánytorgatnom azt a tizenkilenc évet, kivéve legutóbb, Ethan miatt. Az öcsém alaposan megkavarta a szart, még ha ezt így nem is mondtam ki nyíltan. A kérdésére nem tudom, azt válaszoltam-e, amire kérdezett. Hogy bírom... Mégis mit? Egy rakás dolog kavargott körülöttem és van, hogy nem tudom, éppen melyikhez kapjak, melyikhez van erőm, melyik nem döngöl a földbe érzelmileg. Sokszor kívántam már, hogy tényleg legyek emocionálisan olyan kiüresedett és halott, mint amilyennek igyekszem eladni magam. A valóság viszont ennél jóval szánalmasabb. Azt hiszem, ezt a kívánt állapotot egyedül a szomszéd szobában kuporgó kölyök halála érné el, s ebbe belegondolva, máris nem akarom annyira azt az ürességet. - Nem fizikai mazochizmus - ráztam meg lassan a fejem és a külvilág fényeit fürkésztem. - Ez... hogyan magyarázzam el? - vakartam meg a tarkóm, majd Ems felé fordultam. - Helyzet-mazochista vagyok. Minél jobban szorul a hurok, minél rázósabb egy szituáció, minél kisebb az esélye annak, hogy élve, épen kikerülök valamiből, akár testileg, akár lelkileg, annál jobban török felé. - Neki el merem mondani, mert ő talán megérti. Nem vagyok benne biztos, de még mindig nála látom a legnagyobb esélyt arra, hogy azt érzi és érti ki a szavaimból, amit mondani akarok. - Nem akarok meghalni és nem célom minél mélyebbre ásni magam hangulatilag, szétcsúszni sincs kedvem, csak... amikor szét akarnak szakítani, akkor érzem csak, hogy élek. Ezt más nem tudja már kiváltani - nevettem fel örömtelenül. - Se az, ha gondoskodok valakiről, se az, ha Testőrként védem a falkát és az Alfát, se a szerelem, se az, ha szadista vagyok valakivel, kegyetlenkedek vagy elmarok magam mellől másokat. - Megvontam a vállam, mintegy pontot téve saját elkorcsosultságom fölött tett vallomásomra.
Ethan említése, annak szemembe vágása, miképp beszélek róla... csak széttárom a karom és kissé felhúzom a vállam. Mit várt? Kétlem, hogy nagy érzelmi kitörést vagy örömkönnyeket, esetleg részletes önéletrajzot kettőnk közös múltjáról és hányattatásáról. - Fogalmam sincs, hogyan viszonyuljak ehhez az egészhez - mondtam végül, mintegy magyarázatként a stílusra is. Ha nem tudod, hogyan reagálj, légy semleges. - És amíg Anchorage-ben él, nem is kell eldöntenem. - Egy csipetnyi strucc-politika. Kurva nagy bátorságra vall, igaz? - A múltam bekopogtatott az ajtómon és se átölelni, se eltaszítani nem vagyok képes, ez a fene nagy helyzet. Anne se kevésbé kényes terület, tényleg kezd az egész arra hasonlítani, mintha ledobtak volna egy aknamező közepébe, és nekem úgy kéne kijutnom, hogy közben másokat is épségben kimentek. Lehetetlen küldetés. Álltam a pillantását, vonásaim pedig egy árnyalatnyival lágyabbak lettek a tudatra, hogy van olyan ebben a falkában rajtam kívül, aki kész kiállni a kicsi lányért. Méghozzá ekkora mértékben. Hálás voltam, a tekintetem halkan megsúgta, ennél jobban azonban nem fogom kifejezni. - Így van és abban a pillanatban, hogy nem egyszemélyes öngyilkos merényletnek fog tűnni egy nagyzási hóbortban szenvedő, bizonyítási vágytól elvakult alfa-kölykétől, már itt se vagyok - feleltem a hajtóvadászatra. Eredményt is akartam, nem kicsináltatni magam, az előbbi kötelességteljesítés, az utóbbi meg szimpla baromság. Önmagamban faszság lenne belevágni, ha Dante is nekiveselkedik, már jobb a széna állása, de igazából kéne még két nem-tacskó ahhoz, hogy ne önkéntes létszámcsökkentésre jelentkezzünk.
Mondatára kissé felszökik szemöldököm, energiáim őszintén érdeklődő táncot lejtenek felé fürkészően ölelve körbe az övéit, mint hideg selyem szalad az ember bőrén cirógatóan. Mint kígyó siklik a sötétben áldozatára lesve, holott erről szó sincs kettőnk esetében. Tényleg érdekel, mi van vele - amúgy nem kérdezném - és a legapróbb szarságait is végighallgatom, ha ettől neki jobb, könnyebb, tisztább lesz a helyzete, bármiről is legyen szó. Szavaiba nem vágok közbe; nem tenném úgy egyáltalán, ám felfogva azok értelmét, mélyét, már kedvem sincs elsütni egy kósza poént arról, hogy ha rám hajtana nyíltan, az pontosan ilyen szituáció kergetése lenne részéről, mert Caleb kicsinálná nagy eséllyel. Nem, ezt egyszerűen nem tudom elütni magunk között sem egy viccel. Tekintetemet sötét felhők árnyékolják, teszik a szürkét még fagyosabbá, ahogy elmereng világuk a szobán kissé. - Pontosan ismerem ezt a fajta mazochizmust... - Suttogom szinte a szavakat magam elé. Nagyon is ismerem, bár ne tenném. - Habár én nem ítélem meg ennyire pozitívan, de ha téged ez tesz boldoggá. - Sután húzódik árnyalatnyi mosoly ajkaim szegletébe a vállvonására. Csak ezek után tekintek újfent rá, mikor a testvérét említi. - Érthető. - Zárom le ennyivel, hiszen, ha beszélni akar róla, úgyis fog. Ha meg nem, vagy nem velem... azzal is együtt tudok élni azt hiszem. Szavaimat is inkább az érkeztem, ittlétem pontos oka felé terelem, mintegy becserkésző hadjáratot indítva a másik ellen, arra játszva, hogy véletlenül se mondhasson nemet. Hogy sikerrel járok-e? Ki tudja... próbálkozni csak szabad! - Szükséged lesz egy számukra idegenre, hacsak nem ajtóstól akarsz berontani hozzájuk. Téged túlságosan jól ismernek és Bétaként valószínűleg Dantét is könnyen kifürkészhették már, tekintve, hogy mióta itt rontják a területen a levegőt és... leálltam. - Szusszanok megemelve megadóan kezeimet, mielőtt kéretlenül adnék tervet a kezébe. A sürgősségin való melózás átka, melyet domináns farkasvérem fel is erősít... egyszerűen nem bírom ki, hogy ne töltsek be irányító szerepet. - Számolj magatokhoz engem is. - Fűzöm szinte azonnal a szavaimhoz, kibökve hűvös-könnyeden azt, amiért átkopogtam hozzá.
Egy pillanatra lesütöttem a tekintetem hallva, hogy ismeri, amiben én is vagyok. Valahogy most nem tudtam volna elviselni a "mindenkinél jobban ismerlek, mert egy csónakban evezünk" emlékeztető tekintetet. - Nem tesz boldoggá, Ems - ráztam meg lassan a fejem, kínomban pedig elhúztam a szám. - Csak "közli", hogy élek még - tettem hozzá csendesen. Egyáltalán ne örültem neki, de nem tudtam ezzel mit kezdeni. Az életemet sose becsültem valami sokra, egyedül akkor sejtettem az értékét, azt, hogy nem kéne csak úgy eldobnom, amikor veszélyben volt. Szándékomon kívül alakult ez ki. Egyedül talán a teliholdas vadászatokon szokott még hasonlóan vérpezsdítő érzésem lenni, ezen kívül sivár puszta minden. Alig túl a százötvenen, úgy érzem magam, mint aki kiüresedett és ez szánalmas. Az öcsémet érintő köröket nem szaporítottam tovább, valami azt súgta, úgyis kell majd még róla beszélnem és nem azért, mert vallatnának, faggatnának, hanem mert belső kényszer fog erre sarkallni. Kurvára fogok neki örülni. Viszont talán még mindig jobban, mint Emily következő okfejtésének! - Mi? Nem! - vágtam rá szinte azzal egyidőben, hogy elhalt utolsó szava is. Kicsit talán élesebben és hevesebben reagáltam, mint terveztem, de a pillanatnyi döbbenet nem adott időt finomkodni. Egyébként sem igazán az én stílusom. - Oké, tök ésszerű, amit mondasz, de ez akkor is őrültség. - Elkezdtem fel-alá járkálni, kissé zaklatott lettem. Féltettem? Fenébe is, igen. - Ems, ők nem olyanok, mint az a hegylakó, akit szétkaptatok Dominickel szilveszterkor. Láttad velem is mit művelt a Rusnyapofa és az csak baráti cirógatás volt, kurvára be van pöccenve, amiért átcsesztük őket a palánkon. - Engem meg az cseszett fel, hogy egyet se sikerült azon a romantikus kis estén elintézni közülük. Odaléptem hozzá és közvetlen közelről néztem a szemébe. Tekintetembe vöröses árnyék kúszott. Azt kívántam, bárcsak meg tudnám rémíteni, bárcsak félős lenne és a halál lehetősége visszavetné minden besegítési szándékát. Hogy lenne megfélemlíthető, aki hajlamos információkat kiadni, akkor lenne egy rakás okom arra, hogy elküldjem az ötletével a picsába. - Caleb kinyír, ha megtudja, hogy ilyesmibe belementem. - Nem érdekelt, mindketten tudtuk, de a satnya kifogás is kifogás. - Téged nem kevésbé.
Soha nem állítottam, hogy mindenkinél jobban ismerném. Most sem úgy szántam a szavakat, mi sem bizonyíthatná ezt jobban, mint az, hogy nem látom meg: ő sem élvezi az egész helyzetet, amibe csöppent. Hogy habár a reménysugárt megcsillantotta előttem arról, halad valamerre, a valóság ettől jóval egyszerűbb. És elkeserítőbb. Tenyeremmel arcélére simítok, s ha ennyiből nem értene, akkor finom erőszakot alkalmazva fordítom magam felé arcát, elérve, hogy rám figyeljen. Nézzen fagyosan kékesszürke tekintetembe, mely az együttérzés teljes hiányáról ad tanúbizonyságot. Én nem tudhatom, min megy keresztül. Nem éltem, élem át az egészet, az csakis ő. Nem drága, semmi "mindenkinél jobban ismerlek" kifejezés nem ül pillantásomban, sokkal inkább tetszik büszke sértettségnek a kéken csillanó fény szemeimben. Miért ferdítettél, ha semmi nem oké...?
Nem tartogatom arcát, állát a kelleténél tovább, érintésem futó rianás csupán, nüansznyi gesztus, akárcsak ajkam szegletében a halovány mosoly, ahogy gyorsan rendezi le a testvérével kapcsolatos kérdést. Makacs egy dög vagy te, Duncan. Tagadhatnám, de ezt mindig is csíptem benned valahol mélyen... És itt is vagyunk, témánál, melynél nyilván mindketten el tudnánk kellemesebbet képzelni. Ám nekünk már csak ez jutott, mi pedig megtanultuk elfogadni és élni vele. - Duncan! - Hasonló a hevesség, morgással keveredő, mint az ő tiltakozása. Talán még teszek is egy lépést felé, tekintve, hogy időközben elsétáltunk egymás mellől. Energiáink immáron kitöltik a rendelkezésre álló teret is talán, ahogy a hím megindul lépteivel, én pedig állok ott, ahol hagyott, mint a gerilla harcmodort folytató macska, ki a prédáját lesi, arra várva, mikor csapjon le. - Nem kevéssé őrültség, mint szétkapatni magadat vele, ahelyett, hogy hagytad volna lógva. - Vetem közbe csendesen, de mintha a falnak mondanám. Sóhajjal engedek vállaimon, tartásom feszességén. - Ha elő akarod őket csalni az üregükből, nem vihetsz csalinak egy háromszáz feletti farkast, dannazione! Ezek legalja suttyó rohadékok, nem kell bemutatnod a fajtájukat Duncan, volt szerencsém párhoz Chicagoban! - Hárítok, mikor azzal jön "Te nem tudhatod..." Talán tényleg nem tudom, de ne ez legyen már az érv, amivel marasztalni próbál, mert annak nagyon gyenge. Ésszerűekkel persze meggyőzhető lennék a másik véleményéről, de tényleg. Erre neki sikerül a lehető legrosszabbat benyögni már az első körben. - Bassza meg Caleb! - Sárga cirmok felelnek a pillantásában leledző vörösre, energiáim az övének feszülnek kéretlen indulatossággal, ahogy felém lép. Eddig és ne tovább, mio caro. Ne önts olajat is a tűzre, mit a szavaddal szítottál, mert nem állok jót magamért. - Ha ő kérné, akkor nála is ezzel jönnél?! Persze, hogy nem! Semmi kifogásod nem lenne ellene, mert egy háromszáz feletti tankról beszélünk! - Mellkasától lököm el magamat tőle, ez által finoman rajta is lökve indulatos mozdulattal. Ellépnék előle.
Semmi nem oké, hogyan lenne körülöttem bármi is oké, egyszerűen kevésbé nem oké, mint általában. Azt hiszem. Érzetre legalábbis annyira nem kínoz, ráadásul van határozott jövőképem, ami önmagában egy evolúciós ugrással ér fel nálam. Így még ha valójában továbbra is ugyanakkora szarmennyiséget kavargatok magam körül, mint egyébként, távolról sem tűnik akkora katasztrófának. Egyelőre. A kérését, felvetését egyből hárítom, megindítom a lebeszélő hadjáratomat, de persze, nem hagyja magát. Az nem ő lenne, én pedig valaki teljesen más, ha egyből megtalálnám a kikapcsoló gombot. Energiáink felcsapnak, makacs elszántsággal hullámoznak, feszülnek egymásnak, s egy pillanatra megijedek. Megijedek, mert tudom, hogy ha túl messzire megy, ezt a farkast nem fogja érdekelni a közös múlt, ha úgy érzi, nem adja meg, ami neki alanyi jogon kijár, maga alá teperi, megrángatja. Senki ne kérdőjelezzen meg, vagy kakaskodjon, aki alattam áll, mert nem tűröm, ebben a helyzetben viszont a legkevésbé se vágyom arra, hogy minden ilyen falkás-farkasos dolog előjöjjön. - Éppen ezért tanulhatnál a hülyeségeimből! - vágtam vissza és én cseppet sem enyhültem meg. Ha megenyhülök, engedek neki, azt pedig nem lehet. Igaza van. Ettől viszont csak még rosszabb és frusztrálóbb lesz az egész beszélgetés, én pedig ingerültebb, aminek hála elkezdek fel-alá járkálni, mint egy ketrecbe zárt vadállat. A farkasom mindenképp így érezte magát. Mászkálás közben egy pillanatra se vettem le a tekintetemet a nőstényről, bár ezzel úgyse lehet megpuhítani, hátrálásra késztetni, Caleb felemlegetésével viszont jól fel lehet baszni. Felcsattanására megálltam és felé fordultam, tettem is egy lépést, a következő szavai viszont úgy értek, mintha valaki gyomorszájon vágott volna. Nem szeretem, ha gyomorszájon vágnak, kifejezetten morcos vagyok olyankor! Energiáim magasabbra csaptak, maguk mögé utasították Emilyét, bár őt ez aligha hatotta meg. A fekete bestia acsarkodva méregette az ezüstszín nőstényt. Hogy képzeli... - Mert én a kora alapján mérem a farkasokat, ugye? - sziszegtem összezárt állkapoccsal, fogaim közt szűrve a szavakat. - Pont én vagyok az, aki szerint csak azok érnek valamit, akik már túl vannak a százon, ne röhögtess, mert nem vagy vicces én pedig nem vagyok vevő a poénra. - Mindkét kezemmel megragadtam mindkét felkarját, karmaim kissé előbújtak, a bőrébe vájtak, de még nem sértették fel a bőrét. Alig egy arasznyira volt arca az enyémtől, úgy morogtam tovább. - Calebnél rábólintanék, mert fele annyit se jelent a hím, mint te, Végrehajtó, az a dolga, hogy öljön, amikor csak parancsba kapja fentről. Te Gyógyító vagy és nem fogom arra kérni az egyetlen nőstényt, akire rá merem bízni a lányom, hogy ugyan jöjjön már és tegye kockára az életét, mit számít, ha mindketten ottveszünk? Arról nem is beszélve, hogy mind Castor, mind én veled férceltetjük össze magunkat. Az Alfa Gyógyítóját pedig nem fogom csalinak használni. - Szinte hallani lehetett a pontot a végén.
Tanulhatnék a hülyeségeiből. Hát persze... Ha nem tűnt volna fel kedves Duncan, sosem keveredtem még olyan helyzetbe, hogy a te hibádat ismételtem volna. Megvannak a sajátjaim, melyek nem kevéssé rizikósak és elborultak alkalomadtán, legfeljebb kevéssé szólnak nagyot vagy lerendezzük fű alatt és hallgatunk róla Castorral mind a ketten. Ettől még ugyan úgy ott van, a tökéletesség csupán álca. - De pont te ne látnál át rajta? - Tudom, hogy nem. - Metsző, halk pengék szavaim, s nem hátrálok, ahogy közelebb lép felém a hím. Tényleg nem gondolom, hogy nem, kor vagy akár rang lenne a mérce nála, de már logikusan végiggondolva az egész szituációt... Calebnek több esélye van élve kikerülni belőle, ez tiszta sor. Ellépnék tőle, taszajtva rajta, de ő megragad, s a lendület visszasodor hozzá. Mellkasom az övének feszül, ahogy idegesen fel-le jár; szótlan daccal tűröm a rángatást is, állva fagyos tekintettel közelről az ő vörösben játszó pillantását. Hallgatok, mert igaza van. Hallgatok, mert minden további érvem személyes önzőségemből fakadó és nem a falkáért szólnának. - Az alfa gyógyítója, mi? Ez megérne egy pólófeliratot... - Ciccenek fel tömény iróniával facsart hangon. Pillantásom oldalra szalad, el a válla felett merengően. Mintha csak keresném a jó választ, megfontolnám a szavakat és az érveket magamban, miközben elmerülök energiáink marakodó táncában, lélegzetvételünk ütemes szaporaságában. Azt hinné az ember, ilyen az örökkévalóság... Ám mindössze fél perc telik el, míg újfent megszólalok. - Akkor... legalább őt vigyétek magatokkal! - Sóhaj szakad ajkaimról le észrevétlenül, s mellkasomban mélyebbre vájva a képzeletbeli késsel, tekintek vissza Duncanre. Habár szavaim nyugodtak, tekintetemben ott dúl az iménti hevesség tüze, mely ettől a kimondatlanságtól, fojtottságtól csak még veszélyesebbnek tetszik. Hát nem érted, te idióta?! Féltelek! Én is ugyan úgy féltelek! És féltem Calebet is, mert bár neked lehet, nem jelent sokat, számomra egy egész világot. De ha már én nem tarthatok veled, másra nem tudnám bízni a hátsódat nyugodt lélekkel. Mert... áruld már el nekem, mégis hogy képzelted te ezt az egészet?! Mégis mit mondhatnék a lányodnak, ha egyszer csak nem jössz többet haza? Hazudni nem fogok, te is tudod. Ám az igazságtól semmi nem lesz könnyebb az égadta világon. De a fenébe Anne-nel! Csak egy kölyök, még formálható. Kiheverné; de velem mi lenne, mondd?! - Beszélek vele, ha szeretnéd. - Egyszerre vádol és kér a kék pillantás.
- Helyes. Agyam eldobom, de komolyan. Mert háromszázas tank... Ezen még tudnám túráztatni magam, ami azt illeti, nem is keveset és egész előadást tudnék köré rittyenteni, de beérem azzal az egy szóval, ami maró határozottsággal hagyja el szám. Ellökött, de megragadtam és visszahúztam, hogy egymás képébe mászhassunk. Kívülről egy kósza pillantásra még félreérthető is lehetett volna ez a közelség, a pillanat múltával azonban teljesen egyértelművé válna a legnagyobb idiótának, hogy itt szó sincs semmi kedvességről vagy szenvelgésről. Energiáim az övébe tépnek és viszont, nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára vele, volt-e egyáltalán. Igazából lényegtelen, mégis... ha a "soha" a válasz, akkor mostanában tényleg nagyon megváltozott számomra minden. - Kaphatsz karácsonyra - feleltem rideg semmilyenséggel a gúnyra, s kissé összehúztam a szemem, vérvörös pillantásom állta az ő fagyos borostyánsárgáját. Feszültek vagyunk mindketten, idegeink pattanásig feszültek, és érzem, hogy ha ezen a ponton valamelyikünk olyat mondana, vagy tenne, szakadna a cérna. Vajon milyen lenne? Mekkora pusztítást tudnánk végezni, mi ketten? És vajon egymásban mekkora kárt tennénk? Nem csak fizikailag. Egyfelől kíváncsi vagyok, másfelől irtózom megtudni mindezt. Úgy tűnik, nem is ma jutok a tudás birtokába. Sóhajt, mintegy megadóan, tekintetében ott a tűz, de érzem, hogy vége, csendesedik, így én is visszaveszek. Mintha csak egymás tükrei vagy inkább visszhangjai lennénk. - Rendben - bólintok, de nem azért, mert háromszázas tank, viszont ha ezt felhozza, esküszöm minimum megfejelem! Jobb, hogy nem tudom, nem hallom, mi zajlik le a fejében, milyen gondolatok kavarognak benne, mert képtelen lennék érdemien reagálni. Azt se tudnám, mit mondhatnék, tehetnék. Átkozottul zavarba ejtő lenne azt hiszem, s másra se vágyom kevésbé, mint erre. - Csak akkor, ha neked nem gond - mondtam halkan és eleresztettem, hogy szabadon mozoghasson, akárcsak én. Karmaim eltűntek, szemem ismét kék lett, viszont az előbbi vörös halvány árnyéka mintha megülte volna: sötétebb volt. Nem akartam, hogy úgy beszéljen Calebbel, hogy valójában a háta közepére se kívánná a hím távollétét, vagy esetleg csupán azért beszélné rá erre, hogy viszonozza a távolléte okozta fájdalmat. Mert azzal kurvára ki lennénk segítve, bár Emsből azért nem nézek ki ilyen kisstílűséget. - Ugye nem ezt akartad az elejétől! - néztem rá kissé összehúzott szemmel, majd karba fontam a kezem. Elég rafinált volt, és mi tagadás, ha úgy kezdi, hogy "te figyelj már, vidd magaddal Calebet, mert erős és nagyobb eséllyel éled túl te is, meg jobban fedezi a hátad", akkor nem biztos, hogy csak így belemegyek.
Kezdőlap
//
