First topic message reminder :

.

Eszemben sem volt megszólalni, sem a kocsiig, sem utána. Elég volt, a kiejtett szavak csak az arcunkba csapnak, megsebeznek utólag. Elhazudott ígéretek, mikből sosem lesz semmi. Keserűség marja a torkom, de könnyek már nem jönnek, köztük nem akarok sírni, talán soha többé nem akarok. Nincsenek illúzióim, és nem tudom, ennek az egésznek hol van a vége, de igazán nem is számít.
A világom a feje tetejére állt pillanatok alatt, és csúnyán pofára estem. Hotel? Ez lenne a főhadiszállásuk? Még szépnek is gondolnám, ha csak úgy erre járnék, de jelenleg ez egyáltalán nem jut eszembe, csak arra tudok gondolni, mennyire haragszom rá, hogy elmondta, és képtelen volt megvédeni, hogy megbíztam benne, és... Sosem fogom elfelejteni azt a két apró szócskát. Öld meg. Valami kétségkívül meghalt ott és akkor. A kapcsolatunk.
Végigmegyek a folyosón Michelle mellett, de nem vagyok hajlandó továbbra sem lehajtott fejjel megalázkodni, hisz itt nem én vagyok az, akinek szégyellnie kellene magát, nem én követtem el végzetes hibát. Csak arra tudok most gondolni, hogy talán sosem látom többé Matt édes szeplőit, és többé nem hozhat zavarba a meggondolatlan megjegyzéseivel. Hogy fogja egyáltalán elhagyni a várost? Azt kétlem, hogy összefognának apámmal, párdon Daniellel.
Bemegyek a mutatott szobába, de az tökéletesen biztos, hogy én itt nem leszek képes otthon érezni magam. Pedig milyen jó is lehetett volna... Egészen úgy éreztem már, mintha valóban minden szuper lenne, jó volt, csak Matt sérülései miatt aggódtam, most pedig úgy érzem, hogy egykori életem romjain csücsülök. Sosem leszek híres balett táncos, sem feleség, vagy éppen anya, nem leszek valaki boldog, örökkön vidám kislánya, lelkem mélyén még pislog ugyan a hit és a fény, de őszintén, legszívesebben én fújnám el.
Nem ülök le sehová, nem vagyok képes otthon érezni magam, ez nem az én birodalmam. Az sem érdekel különösebben, hogy Michelle mit mond, csak nézek magam elél, és azt próbálom kitalálni, hogy mi értelme itt lennem, hogy mit akarnak velem. Vajon lenne értelme kérdeznem, vagy úgysem kapnék választ?
Felhorkanok, mikor közli, hogy ez Duncan szobája volt, még jó, hogy nem ültem le sehová, mocskosnak érezném magam tőle. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól sem, hogyha ő nem ekkora gyökér, akkor sem történhetett volna meg mindez. Hiba hiba hátán.
- Nincs szükségem semmire, csak azt szeretném tudni, miért hoztatok ide és mi lesz velem?    
Kérdezem, magam sem tudom, honnan merítem az erőt ahhoz, hogy ne záporozzanak folyamatosan a könnyeim, és zokogjak, mint valami eszelős, de valahogy a gyakorlatiasság most járhatóbb útnak tűnik. Anya mindig erős lánynak nevelt, és bár szerintem nem vagyok az, de legalább megpróbálhatok kísérletet tenni rá. Most nézek csak Michellere, jó eséllyel úgysem fogok rá választ kapni, de úgy érzem, muszáj neki szegeznem, lesz, ami lesz. Őszintén, nem mindegy már? Onnantól kezdve, hogy kimondtam, halál, mintha élve temettem volna el önmagam.
- Te loptad el, ugye?    
A telefont, az irataimat és a noteszemet... Biztosan tudja, mire gondolok, és most már úgyis mindegy, már semmit sem számít ez az információ sem, épp olyan súlytalan, minthogy Daniel a vérszerinti apám.

- Túsznak. Szuper.    
Nyilván nem az, de nem lep meg, egyértelmű volt eddig is, hogy feláldozható kis paraszt vagyok ezen a természetfeletti sakktáblán, és teljesen mindegy, hová lépek, leütnek. Attól függ a sorsom, hogy mások mit tesznek. Szánalmas.
Mit is mondhatnék erre? Tényleg röhejesen fölöslegesek a szavak, egy részem kívánja, hogy elkéssenek, hogy a maradásuk pontot tegyen ennek az egésznek a végére, de tudom, hogy Matt menni fog, ő semmi olyat nem tenne, aminek én iszom meg a levét. Daniel… nos, őszintén, már fogalmam sincs, róla mit higgyek, nem tudom, mi volt hazugság a szavaiból, és mi őszinte, fogalmam sincs, jelentek neki annyit, hogy megpróbáljon úgy cselekedni, ahogy elvárják tőle. Azok után, hogy kimondta a halálos ítéletemet, kétlem.
Nem szándékozom faggatni, már azt is meglepőnek érzem, hogy ennyit elárult. Pocsék dolog a várakozás, bizsereg a bőröm, egy óra… hosszú idő, ha az életünk a tét. Mennyivel egyszerűbb lett volna, Duncan, ha van elég merszed megtenni azt, amivel fenyegetőzöl. Nem hittem volna, hogy minden, ami hosszú hónapok alatt épült fel bennem, pillanatok alatt válik semmivé.
- Nem mondta, annyit mondott, hogy vigyázzak veled, mert nincsenek jó szándékaid. A telefont és az iratokat sem említette, ahogy így elnézem, elég sok mindent nem közölt, amit kellett volna.    
Ellenben ezzel a vérfarkas témával. Különösképpen nem érdekel már az egész, a csalódottságom nehezen lehetne a jelenleginél nagyobb. Tudom, hogy naiv vagyok, s mindig mindenkiről jót feltételeztem, de Daniel tényleg az utolsók közt lett volna, akiből ekkora aljasságot kinézek. Azt hiszem, túlságosan korán ítéltem.
- Csodálkozol?    
Fel tudnék robbanni, soha életemben nem voltak még ennyire végtelenül dühös, és tényleg úgy érzem, hogyha most nem török össze valamit, akkor soha.
- Tényleg nem érdekel.    
És én még képes voltam felvenni a Corvin nevet, és úgy örültem neki, mint majom a farkának. Idióta vagyok. Hülye. Hülye. Hülye. Megragadom az első törékeny cuccot, ami a kezembe kerül, és a falhoz vágom, és azt követ minden, amiből kinézem, hogy jó nagyot csattan földön-falon, és ezernyi, ha nem milliónyi darabra törik. Szikrázik körülöttem a levegő, minden csepp csalódottságom és haragom, végtelen keserűségem benne van a mozdulataimba, könnyek helyett tombolok. Lám, képes vagyok ilyesmire is, meglep, őszintén, de úgy tűnik, van az a pont, amikor már képtelen vagyok higgadtan kezelni bármit is.
Amint a tárgyak elfogytak, a kisebb bútorokat borogatom fel, belerúgni nem is próbálok, szerintem felordítanék a fájdalomtól. A fiókokat kirántom a helyükről, a tartalmukat a padlóra borogatom, megtaposok mindent, nem keresek én semmit, most csak pusztítani vágyom. Ha már csak egy elcseszett marionett-bábú vagyok, hagy tegyek valamit csak azért, mert nekem úgy esik jól. Addig sem gondolok arra, mi lesz, ha lejár az egy óra.
Valahol ezen a ponton nézek le a földre, és tudatosul bennem, hogy még mindig a nyuszis mamuszom van rajtam. Nem tehetek róla, felgyöngyözik ajkaimból egy röpke kacaj, hogy aztán pillanatok múlva a földre rogyjak, Duncan szobájának romjain, és gondolkodjam azon, mi az isten haragjával érdemeltem ki ezt az egészet.
- Ez… nem igazságos.    
Nincs igazság, tudom, mégis, a bennem élő gyermek tíz körömmel kaparna azért, hogy ő jó volt, mindig, minden körülmények között, úgy élt, ahogy elvárták tőle, illedelmes, kedves lány volt, nem mellesleg sosem kellett csellel rávenni arra, hogy tanuljon. Megérte?
Nem. Egyáltalán nem érte meg.

- Nyilvánvalóan a tiétekből nem az.    
Feleltem, bár szerintem inkább csak költői volt a kérdése, ám attól még kijött, semmissé nem tehetem, de nem is akarnám. Elég egyértelmű, hogy ők, mint falka, egyként léteznek és működnek, tehát nem lehet igazán külön kezelni őket. Nem véletlen talán, hogy Daniel magányos.
Tisztán látok, talán igen, talán csak egy más szemszögből. Semmi sem fekete vagy fehér, és bár eddig hinni akartam, hogy az ártó szándék a legtöbbekből hiányzik, be kell látnom, hogy olyanokban is van, akikről nem feltételezné senki.
Szappanbuborék, hát persze. Egy elveszett kiskirálylány vagyok, akinek csupa és móka kacagás volt az élete. Nem. Én mindenért megdolgoztam, ami eddig jutott, visszasírom azokat a napokat, amikor az utolsó apróinkat tettük össze anyával, hogy valami szegényes vacsorát összeüssünk hó végén. Hiba volt, hogy elhittem, jár nekem is a több, a boldogság mellett valamivel jobb körülmények. Egy nagy fityiszt, nem jár. Semmi sem. Amit nem én érek el, azt elveszik tőlem. Azt bizonyosan megtanultam, hogy soha többé nem fogadok el senkitől semmit. Daniel volt az első kivétel, és holt biztos, hogy az utolsó is. Ennek vége, én fogom kikaparni a saját gesztenyémet, ha lesz még rá lehetőségem.
Lám, én sem vagyok szent, olyan könnyen török-zúzok, mintha kötelező volna. Az is. Most úgy érzem, muszáj, hogy valahogy ki kell adnom magamból ezt a feszültséget, legyűrni a mérhetetlen csalódásomat, hisz akkor is tovább kell mennem, ha újra és újra pofára esek, mindegy, hol ér véget az utam, azt már most tudom, hogy nem a saját hibámból lesz, mások gondoskodnak arról, hogy veszélybe kerüljek, igencsak hathatósan.
Michelle felé nem dobok semmit, és magamnak sem próbálok ártani, eszembe sem jut. Bármennyire is tűnhet úgy, a halálvágy nem munkál bennem, de még mindig úgy gondolom, hogy jobban járnék azzal, pláne a történtek fényében. Mindezzel tovább élni nem olyan dolog, amire egy magamfajta fiatal lány vágyna. Őszintén nem értem, mivel sikerült ezt kiérdemelnem, biztos olyan szennyes a karmám, hogy az előző életem szentségtelenségeinek árát nyomom most.
- Ilyen.    
Legszívesebben nemes egyszerűséggel közölném, hogy szar. Komolyan nevetségesnek gondolom, hogy sokkal boldogabb voltam anyával kettesben, nélkülözve, mint amilyenné most váltam, és amilyen talán lehetnék valaha.
Vagy épp adjam én, de nem, tudom, hogy nem lennék képes ártani másoknak, ez számomra lehetetlennek tűnik, és azt sem remélhetem, hogy az élet megkímél majd a további pofonoktól. Úgy érzem, bőven fog még jönni, ha ebből az egészből élve kikeveredek. Fogalmam sem lenne, mihez kezdjek.
- Azt mondta, hogy öljön meg.    
Suttogom csendesen, talán abban bízva, hogyha kimondom, el fog tűnni, hogy akkor nem lesz igaz, de az, és olyannyira fáj, hogy elmondani sem tudnám. Annyira ostoba voltam. Miért engedek be mindenkit a szívembe, aki egy kicsit is kedves velem? Nem számotok igazán válaszra, szerintem akkor sem mondana olyat, amitől jobban érezném magam, ha képes lenne rá. Egyszerűen csak valahogy el kell kezdenem feldolgozni, és inkább a dühömet tápláljam, minthogy itt, a vérfarkasok otthonában bőgjek, mint egy csecsemő.

- Mert ez az én életem. Én lemondhatok róla, de ő… az apám. Neki értelmet kellene verni a fejembe, nem hagyni, hogy marhaságot csináljak.    
Szakad ki belőlem életem első mocskosnak nevezhető szava, szinte sisteregnek tőle az ajkaim, fáj, éppen annyira, mint arra gondolni, mennyire gyorsan ment tönkre minden. Könnyű másokat hibáztatni, vagy épp magunkra vállalni a felelősséget, de azt hiszem, ehhez mindnyájan kellettünk.
- Nem az élet helyett választanám a halált. Hanem e helyett.
Tártam szét a kezeimet, körbemutatva magam körül, célozva rájuk, a fajtájukra. Szörnyetegek. Mit tesznek egymással? Én még nem is számítok, de ezek egymás életét teszik örökkön-örökké tönkre, keserűséget lopva az örökkévalóságba. Mit ér ez az élet akkor, ha csak fájdalom van benne? Nem érzek mást, csak egy nagy fájdalomgombócot. Képzeljétek, én anélkül is érzem az egészet, hogy közétek való lennék, sosem értettem, de most, hogy minden ennyire intenzív, látom az egészet magam előtt, az elmém számára nyitott könyv az egész. Intenzív, vad, s kicsit fájdalmas is.
- Ő nem a halálomat akarta. Ő megvédeni akart. Elbukott.    
Azt hiszitek, kevesebbet látok, csak mert fiatal vagyok, és ember? Nem… Ez nem így van. Ám bármennyire is akart jót, ezeket a szavakat kimondani olyan volt, mintha kést állított volna a hátamba. Az sem fájt volna jobban.
- Kímélj meg ettől, jó? Nem kell a szentbeszéd.          
Nem hiszem, hogy nagyon meghatnám, amilyen szívtelen némber, még szerintem egy büdös nagy pofont is kapok nemsokára. Már az sem számít. Elegem van ebből az egészből, el akarok menni, engedjenek el, vagy gondoskodjanak róla, hogy soha többé nem mehessek sehová, hogy soha többé senkinek se kelljen megvédenie. Észre sem vettem, hogy annyira felpaprikázódtam ismét, hogy az ablaknak dőlő nőstényre meredek vádló tekintettel. Teljesen mindegy már, ki vagy mi felé irányul a haragom, csak legyen valaki a kereszttüzében.
Aztán… van egy pillanat, amikor nemes egyszerűséggel megáll körülöttem a világ. Én látom, az elmém nem képes felfogni, és közvetíteni felém a valóságot, de látom elsuhanni, szilánkosra törik a kép előttem, falfehérré merevedve állok, és nem akarom elhinni. Alig fogom fel, hogy Michelle kinéz az ablakon, és az sem szándékos, hogy elindulok az ablak felé. Minden mozdulatom lassú, mintha egy részem küzdene az ellen, hogy megtegyem, nem akarom látni. Nem hallom a szavait, semmi nem jut át a fehér zajon, ami körbeleng, és ha meg is tenné, akkor sem érdekelne. Jelen pillanatban nem kifejezetten vágyom hallgatni a jó szóra, úgy egyáltalán semmire sem.
Az ablakhoz érve pillantok le, ujjaim a párkányba marva fehérednek el, minden ízemben remegek, nem fogom fel, nem is láthatom innen rendesen, de tudom… tudom, hogy ő az. Istenem… Barbárok.
- Nem, nem, nem, nem, nem…    
Motyogom, monoton hangszínemet pillanatok alatt váltja fel a keserű kétségbeesés, és fordulok el az ablakból, hogy megkíséreljek elrohanni. Nem, ezt senki sem érdemli, így végezni, ott, egyedül… Miért? Bármennyire is haragszom, esküszöm, jó leszek, soha többé nem leszek útban senkinek, elmegyek Duncan bácsi, mintha sosem lettem volna itt, csak kelj fel kérlek, és kiabáld, hogy vicceltem, hogy ez az egész az évezred legrosszabb tragikomédiája. Kérlek…
Nem hiszem, hogy messze jutok, de meg kell próbálnom, oda akarok menni, ott akarok lenni mellette, nem tudom miért, de… így érzem helyesnek, bármennyire is égne bele elmémbe a képe.
Apa… apa… vajon érzed? Érzed, hogy valami elmúlt? Hogy ezt olyannyira elszúrtuk, hogy jobban nem is lehetett volna?

Úgy puffanok le róla, mintha kötelező lenne, de csöppet sem bánom, hogy a földön kötök ki, romok közt kúszom hátra, míg valami meg nem állít, talán az ágy, de fogalmam sincs, nem vagyok képes levenni róla a szemeimet. Olyan hatalmas… olyan félelmetes, és olyan sok sebből vérzik. Azt hiszem nem bánnám, ha megtenné azt, amit a szemében látok, amit az a másik, a lelkük sötétebb oldala megtenne, a bennük élő vadállat. Könnyű olyasmit hibáztatni mindenért, amit nem foghatok fel ép ésszel.
Eszemben sincs beszélni, talán gondolataim sincsenek, csak nézem a számomra hatalmasnak tetsző alakot, és arra vágyom, hogy minél távolabb legyen, hogy hagyjon békén, dobjanak ki valahol engem is, akár az ablakon, akár a város szélén, mint egy nem kívánt csecsemőt a szívtelen anyja. Tűnjek el, legyek semmi, csak ők ne figyeljenek rám. A szemeit nem viselem, nem bírom nézni, és úgy érzem, még csak el sem követhetek efféle becstelenséget.
Magam alá igyekszem húzni a lábaimat, amikor közel jön, sosem éreztem magam ennyire kicsinek. A nap nyertese? Hát szerinte én ebből bármit is akartam? Amennyire könnyű nekem a farkasaikat hibáztatni mindenért, olyan egyszerű lehet rám húzni a vizes lepedőt. Tegye csak, nem érdekel, semmi sem, csak így vagy úgy, de legyen vége. A nyelvemen van, hogy gyerünk, akkor akard, pusztíts el, legyen én az, akivel egy hangyányit csillapodik a dühöd, már nem mindegy? Ezt akartam, ezt fejezte ki szavakkal az apám is, és Duncan… tán meg is tette volna. Gyerekes dac talán, vagy a vérem elfajzott része tombol bennem olyannyira, hogy képtelen vagyok uralni a gondolataimat, de legalább az sikerül, hogy ne köpjem a szavaimat az arcába, még rosszabbá téve a helyzetemet. Nem ugatok közbe, érzem, hogy nagyon rosszul tenném, és egyébként sem voltam soha ennyire pofátlan, ami azt illeti, semennyire sem. Értem, nekem nem jár, hogy utolsó csepp méltóságomból merítve erőt hagyjak el egy épületet, elbúcsúzva a szikrányi boldogságtól, ami az utóbbi időben nekem jutott. Lehajtom a fejem, valahol elhagytam a fél mamuszom, próbálom palástolni, hogy a sírás közeledtét jelezve remegnek az ajkaim, próbálom tartani magam, de mindig van egy pont, ahonnan már nem lehet visszatáncolni. Ez az egész nekem már bőven meghaladta a tűréshatáromat.
Apa… istenem, ha téged is megölnek, mi lesz velem? Anyám a börtönben, apám a sírban. Milyen kép ez? Miért én fizetek meg más hibáiért? Önző gondolat a sötétségben, feketeség a fehérségben, frissen született, élénken vöröslő seb a szívemen. Nem tettem semmit… Nem, sosem ártottam senkinek, mégis itt vagyok, sarokba szorítva, mint egy szerencsétlen, sebzett vad, és csak az utolsó pillanatomat várom, attól remélve a felszabadulást.
Megragad, de fel is kell emelnie, ha az illatomat akarja, tőlem többre nem futja, minthogy a nyakkendőjében fürödjenek meg barna tükreim. A kérdésére nyelek egy nagyot, kétségbeesés táncol a pillantásomban. Ezzel most… arra gondol? Tudom, hogy lélektükreimet keresi a sajátjaival, megkapja hát, de válaszolni képtelen vagyok. Igazságos? Épp az imént beszéltük meg a végrehajtójával, hogy nem létezik. Az én igazságom sem érdekel senkit. Úgysem vagyok olyan, mint ő, semmilyen értelemben. Kinek kell ugyan a Corvin egy kisebb, erőtlenebb, porban fekvő verziója? Kinek kellek én? Úgy ahogy vagyok, úgy ahogy voltam, senkinek. Engem csak bemocskolni és elrontani lehet, és ti megteszitek. Megteszi még Matt is, ki miatt hazugság szőtte szavaimat.
Elfelejteni mindent… Könnyű lenne, igaz? Még nekem is, aki egész eddigi életében minden szem morzsáért megküzdött. Csak épp mindig azt felejti el mindenki, hogy nekem csak a tánc számított mióta az eszemet tudom. Én nem akartam szerelmet, nem akartam férjet, gyerekeket. Még… most sem akarok. Ez nekem nem idilli kép, ez nem én vagyok. Elvettétek tőlem ezt is, elszúrtam, mert összezavartátok a fejem a puszta létetekkel. Ha visszamegyek, ha elfelejtek mindent, nem fogom érteni, hogy bukhattam el abban, ami a legfontosabb volt számomra. Nem fogja érteni a családom, hogy mi történt velem, amíg nem voltam velük, és mégis most megint miért vagyok ott. El fogom felejteni apát, semmire sem fogok emlékezni, sem a fájdalomra, sem a meghitt pillanatokra, nem fogok emlékezni arra a pillantásra, amikor megmutattam neki az első balett cipőmet, olyan picike volt még. Nem fogja tudni, hogy szeretem, hogy mindennek ellenére igenis így van, nem tudná, hogy előbb-utóbb úgyis megbocsájtanék, mert ilyen vagyok, egyszerűen működöm. Nyújtsd a kisujjad, és a világot adom cserébe, beragyogom az életed, mert ettől vagyon én. Ezt akarjátok elvenni tőlem? Miért? Miért nem vagyok jó így? Miért nem küzdhetek meg saját erőmből a fájdalmammal? Miért nem hagyjátok?
Egyszerűen és emberként. Kimondhatnám. Eltéphetném magam mindentől, ami fáj, könnyű lenne, súlytalan. És hazugság. Akkora hazugság, amivel beszennyezném azt, aki vagyok. Elmenekülni. Anya sosem erre tanított, nem volna büszke rám, ha megtenném, én sem lennék, bár nekem nem kellene mindennap szembenéznem ezzel a ténnyel. Nem… a testem gyenge, de az istenért, a jellemem nem. Nem adom. Nem adom apát, nem adom Mattet, nem adom Duncan emlékét. Nem tehetem, nem érzem jogosnak. Ha mindenki élete kifordul a sarkaiból, nincs jogom élni azzal a lehetőséggel, hogy az enyém ne tegye. Undorítóan gyáva dolog volna, és én nem vagyok gyáva. Annyira, de annyira sajnálok mindent, apa, sajnálom, hogy képtelenség volt megvédeni, Matt, sajnálom, hogy sosem adhatom majd meg neked azt, amire vágysz, hogy többé nem lehetek az, akit szeretsz, Duncan… sajnálom, hogy ott végezted, annyira bánt, hogy volt közöm hozzá.
Hátratántorodom, törmelékek marnak papucstalan talpamba, de ugyan mit számít már ez? Gyászolok, nem csak Duncant, a saját romjaimat, a saját békés világomat, ami bár sosem volt egyszerű, de hittem abban, hogy jó, hogy egyszer elérhetem a céljaimat, az álmomat, hogy boldog leszek. Nem. Az első lapát föld már elsötétíti a képet, keresem a hangom, ki kell mondanom, a kérdésekre illik válaszolni, főleg azokra, amik mindent megváltoztatnak. Még egy lapát föld. Viszlát, te édes, ártatlan, bájos kislány, szerettem veled lenni, szerettelek, hiányozni fogsz, de most… át kell adnod a helyedet valami másnak, valaminek, aminek talán köze sincs ahhoz, amilyen voltál. Sajnálom.
Érzem, ahogy a könnyeim végigszántják az arcomat, rezegnek államon, hogy röpke csimpaszkodást követően találják meg végső sírhelyüket Duncan szobájának romjain.
- Itt maradok.    
Suttogom. Veled. Magával. Egyik sem tűnik helyesnek, de döntöttem, hagyom, hogy végleg elvegyenek tőlem valamit, hisz ha egy játék egyszer már elromlott, soha többé nem lehet a régi, mindegy, miként foltozgatják, mit vesznek el belőle, vagy épp mit adnak hozzá. Van, amikor már csak újjászületni érdemes.

Nyelek egyet, mikor közeledni kezd, nincsenek kétségeim, félek, igen, szerintem vele kapcsolatban sokan így éreznek. Megfeszülök, mikor átalakul, nem láttam még, és a borzalmon túl valójában lenyűgözőnek találom, hogy képesek erre. Én sosem akartam, amióta tudom, csak távol szerettem volna lenni ettől, de ahogy teltek a hetek, csak egyre többen lettek körülöttem. Nem szeretném tudomásul venni, hogy attól a pillanattól, hogy egy vérfarkas magjából fogantam, előre megvolt írva számomra ez a sors. Valószínűleg így van, de sosem gondoltam volna, hogy ebben a komponálásban.
A Diótörőre gondolok, lecsendesítem tajtékzó lelkemet, igyekszem nem rettegő kislányként elveszni a saját valóságomban, tudni akarom, mi történik, én kezdtem megírni sorsom eme bejegyzését, hát viseljem is.
Atya ég, mennyire hatalmas, és fenséges, bármennyire is munkál bennem a düh, képtelen vagyok nem meglátni ezt a képet. Nem szeretnék félni, tényleg nem, de képtelen vagyok mást érezni. Tőle, a jövőtől, féltem apát, féltem Mattet, féltem az egész Davis családot. Jobb lesz nekik, ha sosem keveredek ismét az útjukba, mert az már világos, hogy a sors különös szeszélye folytán engem csak a baj kísér.
Nem igazán vagyok képes feldolgozni a látványt, még úgy sem, hogy meredten bámulom, képtelen vagyok megmozdulni, bármit tenni, pár pillanatra még levegőt venni is elfelejtek, akkor szakad ki belőlem ismét, mikor hátra lök. Nyekkenek a padlón, a lámpa fénye vadul tükröződik a szemeimben, lehunyom, de kár volt, hisz mikor újra erőt merítek ahhoz, hogy szembenézzek a végzetemmel, már felettem tornyosul. Pofája az arcom előtt, és csupán egyetlen pillanatig bírom megfüröszteni barna tükreimet a vörösségben. Nem szeretném látni, nem szeretném már most úgy hinni, hogy hibás döntést hoztam, bíznom kell abban, hogy nem így van, hogy ha rövidtávon pokol is lesz az életem, hosszútávon megtanulok élni vele, és a javamra fordítani. Így kell lennie, erős leszek, megtanulom, hogy kell, felülemelkedem a gyötrelmeimet, és a fájdalmamat arra használom majd, hogy megeddzem a lelkem. Mennie kell, menni fog. A kétség ott hullámzik ugyan, de semmi esélye sincs felülemelkedni. A cukormáz lefoszlott, olyan ez, mint a balett, a legjobbnak kell lennem. Álmok, vágyak, remények. Vannak, voltak, lesznek, még ha át is formálnak, ha ez az egész megváltoztat, ott lapul majd a mélyben a valóm, az egykori ember, egy része legalábbis biztosan.
Bennakad a levegő, ahogy a karmai a mellkasomba mélyednek, és hajlamos vagyok abba a hitbe ringatni magam, hogy mégiscsak inkább a halálomat választja. Nem csodálkoznék azon sem, mióta én magam kimondtam, ott lebeg a szó a szemem felett. Elhomályosodik a valóság, érzem, ahogy kifut a szín a tagjaimból a belőlem távozó vérem hatására. Fáradt vagyok, túl sok volt, nagyon fáj, de olyan könnyű lenne elmenekülni a szenvedés elől, nekirohanni a csalogató, szikrázóan édes fénynek.
Valami azonban megváltozik, nem látom, csak érzem azt az apró, csipáit nyitogató, érdeklődő, mégis hűvös, vad, féktelen fekete pontot legbelül, ki már most olyan szinten ragaszkodik, hogy fáj a tudat. Mégsem mozdul, hisz azt mondta, kushadjon. Vörös tükrei rejtve maradnak hát, miképpen valódi termete is, így nem tűnik túl nagynak, sem pedig kifejezetten erősnek, de nevetsége volna, ha a belőle fakadó csoda nem volna életképes. Alattomos módon fon körbe, rabul ejtve lényemet, tudatomat, berendezkedve a kapott bölcsőbe.
Minden olyan furcsa, és ami kezdetben lerohan, az pillanatok múlva már olyan csalogatóan meleg, hogy legszívesebben farok csóválva rohannék körbe. Micsoda? Nem… nem akarom élvezni. S mégis, az odabenn lakozó vad rajongása szétterül bennem, érzem őket, érzem, hogy valami hatalmasnak vagyok egy apró darabja, hogy… ide tartozom. Minden előítéletem zajosan omlik darabjaira, hisz már én is egy vagyok közülük, s még ha nem is értem őket, magunkat, magamat, attól még nem lehetek ennyire képmutató.
Felnéznék rá, de azt mondta, ne tegyem, így csak némán csodálom, engedem át emberi felem a farkasnak, nincs is választásom, egész más, sokkal vadabb, markánsabb, határozottabb. Megpróbálhatnék küzdeni ellene, visszarángatni, bármi szánalmasat tenni, hogy ne érezzem ezt, hogy ne tűnjön annyira tökéletesnek ez az otthonos érzés, Ő maga, hogy mondhassam, nekem attól még van apám, a vérem szerinti, de sem szavak, sem ember szőtte gondolatok nem képesek eluralkodni rajtam.
Mennék, rohannék, vérszomj, édes jézus, szinte érzem a vér ízét a számban, pedig sosem kóstoltam. Azt akarom, hogy elégedett legyél, hogy rászolgáljak az áldásodra, hogy beleolvadhassak a nagy egészbe, soha többé nem válva ki belőle, s elpusztítani azt, ami árt neki. Ami, és aki árt neked… Atyám.
Nem múlik a fájdalom, vadabbul éget bárminél, mit eddig tapasztaltam, a lélek gyötrelme az emberé, nem számít, csak az számít, ami most van, ez az új csoda, ez, amiben könnyű és kényelmesnek tetsző elmerülni. Karjaim mozdulnának, hogy véremtől csatakos mancsodra simuljanak, erőtlen próbálkozással kísérelve meg lefejteni magamról, de nem tudom már, mi az, amit csak eltervezek, és mi az, amit meg is teszek. Vasmarkod szorítása alatt eltűnök a semmiben, ma éjjel harmadszorra gondolván azt, hogy a halál jött el értem.
Minden fekete és zavaros, a sötét és a világos vív párharcot odabenn, két egymásnak tökéletesen ellentmondó tudat, lehetne az egyensúly maga is, de az az út még csak most kezdődik… Ki tudja, hová vezet. Gyönge kis testem erőtlenül ernyed el végül, karjaim lehullnak a romhalmazra, szívem kihagy egy ütemet, de ha elereszt, tovább veri biztos ritmusát. Nem… én nem megyek sehová, csupán egy lettem közülük, az ég viharos villámainak egyike, vadságot, fékezhetetlenséget kaptam. Nem fogom hagyni, hogy mindez fölöslegessé, elhibázott lépéssé váljon.