Átlépek a másik szobába, ráérős lassúsággal hajtva be magam után a Duncan által feltáruló ajtót, mikor kiszúrom a lopott pillantást, az érdeklődés fényét a hím energiáiban. - A híresztelésekkel ellentétben az esetek nagy többségében nem vagyok érzéketlen, hanem egyszerűen csak nem mutatom ki a dolgokat, nem adok hangot felesleges dolgoknak. - Remek. Legalább lehet valami sejtése róla, miért ne álljon szóba idegenekkel. - Szusszanok, s némileg engedek tartásom feszességéből. Kétségtelenül kényelmesebb számomra a felnőtt társaság, főleg, ha az illető elviselhető habitussal bír számomra. - Habár figyelembe véve, hogy a végén a vadász kibelezi a farkast, én a helyedben lehet, aggódnék picit. - Csípek vissza verbálisan, ajkaim szegletében épp csak megülő, fáradtan civódó mosollyal. - Szia. - Súgom ezzel együtt, s habár hellyel kínál, én pusztán beljebb sétálok, hogy akadály nélkül bezárhassa a két szoba közti ajtót utánam, ahogy annak lennie kell mostanában. Abból, hogy nem ülök le, sejtheti, hogy nem tervezem hosszan rabolni az idejét - biztosan van dolga, ha nem megy be épp az Orfeumba, akkor is -, de hogy céllal és nem puszta kíváncsisággal érkeztem hozzá, egyelőre nem fedem fel előtte. - Azt hiszem, ez is olyan, mint a biciklizés. Ha egyszer már csinálta az ember, évek múlva gyorsan vissza tud rázódni. Persze, sokat segítettek a tippjeid. - Nevetős, halk ciccenéssel fűzöm ez utóbbit hozzá, visszagondolva arra, mennyire idiótának néztem a pasast egyik-másik dolog hallatán. Aztán mégis bejöttek, megkímélve ezzel az idegeimet és a kislány végtagjait egyaránt. - És te hogy bírod? - fordulok felé, s bár megfordul a fejemben, hogy továbbfűzzem a kérdést, farkasáról úgy beszélve, mintha egy harmadik személy lenne, aki néma hallgatója a párbeszédünknek, végül még időben "lenyelem" az egészet. Inkább hallgatom, hagy meséljen Duncan magától...
- Igazából átköltöttem - ingattam a fejem, miközben becsuktam az ajtót, elvágva a további kísértés útját. - A vadász benne a rosszfiú, a farkas csak be akarja harapni a lányt, és a végén a vadász lesz kibelezve, a nagymama pedig jelent az őrzőknek, miszerint Piroskából mégse lesz tanonc - adtam elő a hiper-rövid verziót. Mentő körülmény számomra, Anne fejlődésében pedig áldás, hogy az "idegenekkel vigyázunk" részt nem vettem ki belőle, csak itt a pedofil vadász a veszélyes idegen. Még jó, hogy magántanuló a Tökmag és nem tudja ilyen eldeformált történetekkel a szívbajt hozni az aggódó szülőkre. - Jó pár dologtól féltem, de nem mindentől - mondtam, s talán ezért is meséltem kegyetlenebb történeteket. Ha csak a felét megtanulja a mesékből mindannak, amire én tapasztalat útján tettem szert és ezáltal el tudja kerülni őket, már jók vagyunk. Visszaültem korábbi helyemre, Ems viszont állva maradt. Pusztán egy szemöldökrántással jeleztem az észrevételem, ám nem erőltettem, ha neki jobb őrként strázsálva, legyen. Jóllakott voltam, eleget futottam, a vérvonalképességemet is megmozgattam. Igyekeztem napi szinten foglalkozni mindazzal, amivel eddig volt heti egyszer-kétszer, mert ez a farkas sokkal követelőzőbb volt, mint a tarka bundás. Feleletére nem pillantok fel, folytatom a pisztolyok ellenőrzését, hogy aztán rátérhessek a tőrökre. Kicsit idegennek hatottak a kezemben, eddig természetes velem járók voltak, most viszont épphogy nem kérdeztem meg őket, hogy mi a halálnak vannak egyáltalán? A tippek említésére úgy feledkeztem meg a fegyverekről, mintha soha ott se lettek volna, fejemet Emily felé fordítottam, mintha dróton húznák és halványan elmosolyodtam. Nem csupán egy szájrándítás lett, ugyanakkor maró hiányérzet karmolt végig belülről, s ez keserű ízt lopott a számba. Anne-nel sok közös kis hülyeségünk volt, kívülállónak különösen hathatott, kiváltképp talán miattam, mégis fájdalmasan hozzászoktam mindegyikhez. Vetettem egy pillantást az ajtóra, ami hosszabbra sikerült, mint szerettem volna, majd megráztam a fejem, a mosoly eltűnt és visszatértem a tőrökhöz. - Van valami ebben a biciklis dologban. A mondat ott lógott a levegőben, mintha befejezetlen lenne. Mintha több kérdésnek kéne ezután jönnie, szavaknak, amikkel a kíváncsiságomat, a kérdéseimet tolmácsolom felé. Mégsem szólok semmit, nem faggatom, nem kutakodok benne, hagyom, hogy kicsit megüljön minket a csend, igyekszem arra koncentrálni, amit épp csinálok, a kérdése azonban kizökkent. Nem, kurvára nem érdekelnek annyira a játékszereim, hogy továbbra is lekössem velük a figyelmem, eltereljem a gondolataim, így mindent leteszek az előttem húzódó alacsony dohányzóasztalra és hátradőlök a fotelben. - Jól - feleltem kurtán, kimérten, doboltam párszor a karfán, majd felálltam és az ablakhoz mentem. Utcalámpák sápadt fénye, ritkás kocsiforgalom, neszek, villanások, a falka tagjainak egységes masszává fonódó energiái, egymást hajkurászó gondolatok a fejemben. - Fogalmam sincs. Egy ideje olyan, mintha egyszerűen csak szét akarnék szakadni és ez amennyire doppingol, annyira... - leszív, fáraszt, kimerít, gyötör. Ezeket viszont nem mondom ki, csak bámulok meredten az utca túloldalán sorakozó épületekre. - Él az öcsém. Anne hozzám tartozik, mégis félő, hogy megölném. Egy eszelős Dux Castor és az én fejemre pályázik - soroltam tényszerűen, érzelemmentes hangon, mint amikor jelentek, a lényegre szorítkozva. A nőstényre néztem, tekintetemben kihívó fény villant egy kósza pillanatra, az elmondottak ellenére pedig energiáimban volt valami... stabil. Ott volt minden szarság is, minden rohadt érzés, amitől jobb lenne megszabadulni és amik végső soron azzá tesznek, aki vagyok, a kaotikus forgatagban mégis volt valami eszelős rendszer, bizonyosság. - Élvezem - vallottam be éppcsak sóhajnyi hangon. Röviden és örömtelenül felnevettem. - Van abban valami szép, ha ilyen szinten mazochista valaki, nem? - Költői kérdés volt, azt hiszem.
A történet hallatán árnyalatnyit elkerekednek finom vágású szemeim, ahogy Duncanre pillantok. Ajkamon a mosoly kiszélesedik ugyanakkor. - Ha dupla olyan idős lennél, mint ami vagy, most könyörögnék, hogy fogadj engem is örökbe! - Nevetek, holott -haha- akarja a fene, hogy örökbe fogadják. Rövid kis kacajom is élettelen, mint a jégréteg a fagyott tavon. Nem tudom, én mit tennék hasonló helyzetben, mint amibe Duncan csöppent Castornak hála, nem is irigylem érte, ami azt illeti - alfa kölyke ide vagy oda. Az ajtóra vetett, azon túlra szánt pillantása esetemben kimarad, megjegyzésére ugyanis én az ablakon pillantok ki, sután söpörve szőke tincseimet hátra vállaimról egy rutinos mozdulat keretében. - Meglepődnél, mennyire... - Jegyzem meg csendesen. Néha magamat is meg tudom lepni azzal, hogy mennyire képes vagyok elfeledkezni arról: volt életem a beharapásom előtt is. Nem is meséltem azokról az évekről igazán senkinek, pedig titkolni való nincs bennük. Csodálom éppen ezért, hogy pont Duncan maradt ki a szórásból, ami a titkok megosztását illeti. De a mi kapcsolatunk már csak ilyen... azt hiszem, mind a ketten későn érők vagyunk, főleg ő, mert már megint kölyök már ha farkasok esetében létezik ilyesmi.
A beálló csend egyáltalán nem jár kényelmetlen, kínos zavarral. Én sem igazán zavartatom magamat, mikor közelebb lépdelek Duncanhez és a "játékaihoz", helyet foglalva vele szemközt, fagyosan szürke tekintetemmel, szőke, aláomló tincseimmel kíméletlenül mászva bele a látóterébe. Szótlanul sürgetem csak csupán a választ kérdésemre. Szeretnék nyíltan rákérdezni, hogy milyen eredményt hozott a Castorral való beszélgetés, de válaszába kezd és énbennem felmerül annak gyanúja, hogy kérdésemre a válasza nem lenne kifejezetten pozitív. Torkom kissé összeszorul, bizonytalanság költözik energiáim közé, de tova is suhan, ahogy a mondandója végén feltett kérdésben kapaszkodom meg. Akármennyire költői, nem tudom kihagyni, hogy ne pillantsak fel rá és jegyezzem meg: - Ami azt illeti, én jobban élvezem, ha valakinek őszinte fájdalom ül arcán és nem idióta vigyor, ha belé állítok egy tőrt. Mosoly húzódik ajkaimra, ujjaimmal pedig a dohányzóasztalon sorba fektetett pengék felett simítok szórakozottan végig. Érzem az ezüst nyugtalanító közelségét áradni felőlük, mely egyszerre hív és taszít. Véleménykülönbözőségünk ellenére azt hiszem, mégiscsak igaza van Duncannek: van az efféle perverziókban is valami sajátos szépség.
- Szóval... él az öcséd? És ezt csak így ideveted, mintha az időjárásról csevegnénk. - Számon kérek? Ugyan! Csak tény-megállapítok, éreztetve, hogy bizony, már le is vontam magamnak ennyiből a következtetést: nem lehetett szíves a viszontlátás. Ha az lett volna, se erőltetném a bővebb kifejtést, Duncannek szíve-joga eldönteni, mennyit oszt meg velem a magánéletéből. Én is tudnék neki újat mondani, mint az imént kiderült, természetes hát, hogy neki is megvannak a privát dolgai, közel száz év szimpatizálás ide vagy oda. - Annet pedig nem fogod megölni. - Az imént ő villantott felém kihívónak tetsző tekintetet, melyet kissé felszaladó szemöldökkel fogadtam - most én rajtam a sor, hogy hasonló üzenetű pillantást küldjek a hím felé. - Ahhoz előbb rajtam kellene átverekedned magad. - Fűztem hozzá csendesen és komolyan is gondoltam minden egyes szót. Duncan rám bízta a kislányt én pedig vállaltam a feladatot. Innentől kezdve aki árthat neki az legfeljebb én vagyok, egészen addig, míg a velem szemben ülő azt nem mondja, a farkasa biztonságosan megfér egy légtérben a kistestű bundással. - Ami pedig a szerbet illeti... hallottam, hogy jelentkezőket kerestek a hajtóvadászatra ellenük. - Pillantottam fel az ezüsttőrökről a hímre. Szemmel láthatóan játszottam a szavakkal, az információkkal, de túlságosan régóta ismer már Duncan hozzá, hogy ne vágja le ennyiből, mire is akarok kilyukadni. Noha lehet, pontosan ez a célom az egész cicózással...
Alig látható mosolyra húztam a szám az örökbefogadásra. Nem mondtam, hogy nem tenném meg, de azt sem, hogy igen. Igazság szerint mi pont így voltunk jók. A gyakorlatát nem firtatom, egyszer talán leülünk merengeni egymásnak emberi éveinkről egy pohár narancslé meg egy pohár vodkanarancs mellett, ám az a jelek szerint máskor lesz. Kicsit se bánom, örülök, hogy eddig sem kellett felhánytorgatnom azt a tizenkilenc évet, kivéve legutóbb, Ethan miatt. Az öcsém alaposan megkavarta a szart, még ha ezt így nem is mondtam ki nyíltan. A kérdésére nem tudom, azt válaszoltam-e, amire kérdezett. Hogy bírom... Mégis mit? Egy rakás dolog kavargott körülöttem és van, hogy nem tudom, éppen melyikhez kapjak, melyikhez van erőm, melyik nem döngöl a földbe érzelmileg. Sokszor kívántam már, hogy tényleg legyek emocionálisan olyan kiüresedett és halott, mint amilyennek igyekszem eladni magam. A valóság viszont ennél jóval szánalmasabb. Azt hiszem, ezt a kívánt állapotot egyedül a szomszéd szobában kuporgó kölyök halála érné el, s ebbe belegondolva, máris nem akarom annyira azt az ürességet. - Nem fizikai mazochizmus - ráztam meg lassan a fejem és a külvilág fényeit fürkésztem. - Ez... hogyan magyarázzam el? - vakartam meg a tarkóm, majd Ems felé fordultam. - Helyzet-mazochista vagyok. Minél jobban szorul a hurok, minél rázósabb egy szituáció, minél kisebb az esélye annak, hogy élve, épen kikerülök valamiből, akár testileg, akár lelkileg, annál jobban török felé. - Neki el merem mondani, mert ő talán megérti. Nem vagyok benne biztos, de még mindig nála látom a legnagyobb esélyt arra, hogy azt érzi és érti ki a szavaimból, amit mondani akarok. - Nem akarok meghalni és nem célom minél mélyebbre ásni magam hangulatilag, szétcsúszni sincs kedvem, csak... amikor szét akarnak szakítani, akkor érzem csak, hogy élek. Ezt más nem tudja már kiváltani - nevettem fel örömtelenül. - Se az, ha gondoskodok valakiről, se az, ha Testőrként védem a falkát és az Alfát, se a szerelem, se az, ha szadista vagyok valakivel, kegyetlenkedek vagy elmarok magam mellől másokat. - Megvontam a vállam, mintegy pontot téve saját elkorcsosultságom fölött tett vallomásomra.
Ethan említése, annak szemembe vágása, miképp beszélek róla... csak széttárom a karom és kissé felhúzom a vállam. Mit várt? Kétlem, hogy nagy érzelmi kitörést vagy örömkönnyeket, esetleg részletes önéletrajzot kettőnk közös múltjáról és hányattatásáról. - Fogalmam sincs, hogyan viszonyuljak ehhez az egészhez - mondtam végül, mintegy magyarázatként a stílusra is. Ha nem tudod, hogyan reagálj, légy semleges. - És amíg Anchorage-ben él, nem is kell eldöntenem. - Egy csipetnyi strucc-politika. Kurva nagy bátorságra vall, igaz? - A múltam bekopogtatott az ajtómon és se átölelni, se eltaszítani nem vagyok képes, ez a fene nagy helyzet. Anne se kevésbé kényes terület, tényleg kezd az egész arra hasonlítani, mintha ledobtak volna egy aknamező közepébe, és nekem úgy kéne kijutnom, hogy közben másokat is épségben kimentek. Lehetetlen küldetés. Álltam a pillantását, vonásaim pedig egy árnyalatnyival lágyabbak lettek a tudatra, hogy van olyan ebben a falkában rajtam kívül, aki kész kiállni a kicsi lányért. Méghozzá ekkora mértékben. Hálás voltam, a tekintetem halkan megsúgta, ennél jobban azonban nem fogom kifejezni. - Így van és abban a pillanatban, hogy nem egyszemélyes öngyilkos merényletnek fog tűnni egy nagyzási hóbortban szenvedő, bizonyítási vágytól elvakult alfa-kölykétől, már itt se vagyok - feleltem a hajtóvadászatra. Eredményt is akartam, nem kicsináltatni magam, az előbbi kötelességteljesítés, az utóbbi meg szimpla baromság. Önmagamban faszság lenne belevágni, ha Dante is nekiveselkedik, már jobb a széna állása, de igazából kéne még két nem-tacskó ahhoz, hogy ne önkéntes létszámcsökkentésre jelentkezzünk.
Mondatára kissé felszökik szemöldököm, energiáim őszintén érdeklődő táncot lejtenek felé fürkészően ölelve körbe az övéit, mint hideg selyem szalad az ember bőrén cirógatóan. Mint kígyó siklik a sötétben áldozatára lesve, holott erről szó sincs kettőnk esetében. Tényleg érdekel, mi van vele - amúgy nem kérdezném - és a legapróbb szarságait is végighallgatom, ha ettől neki jobb, könnyebb, tisztább lesz a helyzete, bármiről is legyen szó. Szavaiba nem vágok közbe; nem tenném úgy egyáltalán, ám felfogva azok értelmét, mélyét, már kedvem sincs elsütni egy kósza poént arról, hogy ha rám hajtana nyíltan, az pontosan ilyen szituáció kergetése lenne részéről, mert Caleb kicsinálná nagy eséllyel. Nem, ezt egyszerűen nem tudom elütni magunk között sem egy viccel. Tekintetemet sötét felhők árnyékolják, teszik a szürkét még fagyosabbá, ahogy elmereng világuk a szobán kissé. - Pontosan ismerem ezt a fajta mazochizmust... - Suttogom szinte a szavakat magam elé. Nagyon is ismerem, bár ne tenném. - Habár én nem ítélem meg ennyire pozitívan, de ha téged ez tesz boldoggá. - Sután húzódik árnyalatnyi mosoly ajkaim szegletébe a vállvonására. Csak ezek után tekintek újfent rá, mikor a testvérét említi. - Érthető. - Zárom le ennyivel, hiszen, ha beszélni akar róla, úgyis fog. Ha meg nem, vagy nem velem... azzal is együtt tudok élni azt hiszem. Szavaimat is inkább az érkeztem, ittlétem pontos oka felé terelem, mintegy becserkésző hadjáratot indítva a másik ellen, arra játszva, hogy véletlenül se mondhasson nemet. Hogy sikerrel járok-e? Ki tudja... próbálkozni csak szabad! - Szükséged lesz egy számukra idegenre, hacsak nem ajtóstól akarsz berontani hozzájuk. Téged túlságosan jól ismernek és Bétaként valószínűleg Dantét is könnyen kifürkészhették már, tekintve, hogy mióta itt rontják a területen a levegőt és... leálltam. - Szusszanok megemelve megadóan kezeimet, mielőtt kéretlenül adnék tervet a kezébe. A sürgősségin való melózás átka, melyet domináns farkasvérem fel is erősít... egyszerűen nem bírom ki, hogy ne töltsek be irányító szerepet. - Számolj magatokhoz engem is. - Fűzöm szinte azonnal a szavaimhoz, kibökve hűvös-könnyeden azt, amiért átkopogtam hozzá.
Egy pillanatra lesütöttem a tekintetem hallva, hogy ismeri, amiben én is vagyok. Valahogy most nem tudtam volna elviselni a "mindenkinél jobban ismerlek, mert egy csónakban evezünk" emlékeztető tekintetet. - Nem tesz boldoggá, Ems - ráztam meg lassan a fejem, kínomban pedig elhúztam a szám. - Csak "közli", hogy élek még - tettem hozzá csendesen. Egyáltalán ne örültem neki, de nem tudtam ezzel mit kezdeni. Az életemet sose becsültem valami sokra, egyedül akkor sejtettem az értékét, azt, hogy nem kéne csak úgy eldobnom, amikor veszélyben volt. Szándékomon kívül alakult ez ki. Egyedül talán a teliholdas vadászatokon szokott még hasonlóan vérpezsdítő érzésem lenni, ezen kívül sivár puszta minden. Alig túl a százötvenen, úgy érzem magam, mint aki kiüresedett és ez szánalmas. Az öcsémet érintő köröket nem szaporítottam tovább, valami azt súgta, úgyis kell majd még róla beszélnem és nem azért, mert vallatnának, faggatnának, hanem mert belső kényszer fog erre sarkallni. Kurvára fogok neki örülni. Viszont talán még mindig jobban, mint Emily következő okfejtésének! - Mi? Nem! - vágtam rá szinte azzal egyidőben, hogy elhalt utolsó szava is. Kicsit talán élesebben és hevesebben reagáltam, mint terveztem, de a pillanatnyi döbbenet nem adott időt finomkodni. Egyébként sem igazán az én stílusom. - Oké, tök ésszerű, amit mondasz, de ez akkor is őrültség. - Elkezdtem fel-alá járkálni, kissé zaklatott lettem. Féltettem? Fenébe is, igen. - Ems, ők nem olyanok, mint az a hegylakó, akit szétkaptatok Dominickel szilveszterkor. Láttad velem is mit művelt a Rusnyapofa és az csak baráti cirógatás volt, kurvára be van pöccenve, amiért átcsesztük őket a palánkon. - Engem meg az cseszett fel, hogy egyet se sikerült azon a romantikus kis estén elintézni közülük. Odaléptem hozzá és közvetlen közelről néztem a szemébe. Tekintetembe vöröses árnyék kúszott. Azt kívántam, bárcsak meg tudnám rémíteni, bárcsak félős lenne és a halál lehetősége visszavetné minden besegítési szándékát. Hogy lenne megfélemlíthető, aki hajlamos információkat kiadni, akkor lenne egy rakás okom arra, hogy elküldjem az ötletével a picsába. - Caleb kinyír, ha megtudja, hogy ilyesmibe belementem. - Nem érdekelt, mindketten tudtuk, de a satnya kifogás is kifogás. - Téged nem kevésbé.
Soha nem állítottam, hogy mindenkinél jobban ismerném. Most sem úgy szántam a szavakat, mi sem bizonyíthatná ezt jobban, mint az, hogy nem látom meg: ő sem élvezi az egész helyzetet, amibe csöppent. Hogy habár a reménysugárt megcsillantotta előttem arról, halad valamerre, a valóság ettől jóval egyszerűbb. És elkeserítőbb. Tenyeremmel arcélére simítok, s ha ennyiből nem értene, akkor finom erőszakot alkalmazva fordítom magam felé arcát, elérve, hogy rám figyeljen. Nézzen fagyosan kékesszürke tekintetembe, mely az együttérzés teljes hiányáról ad tanúbizonyságot. Én nem tudhatom, min megy keresztül. Nem éltem, élem át az egészet, az csakis ő. Nem drága, semmi "mindenkinél jobban ismerlek" kifejezés nem ül pillantásomban, sokkal inkább tetszik büszke sértettségnek a kéken csillanó fény szemeimben. Miért ferdítettél, ha semmi nem oké...?
Nem tartogatom arcát, állát a kelleténél tovább, érintésem futó rianás csupán, nüansznyi gesztus, akárcsak ajkam szegletében a halovány mosoly, ahogy gyorsan rendezi le a testvérével kapcsolatos kérdést. Makacs egy dög vagy te, Duncan. Tagadhatnám, de ezt mindig is csíptem benned valahol mélyen... És itt is vagyunk, témánál, melynél nyilván mindketten el tudnánk kellemesebbet képzelni. Ám nekünk már csak ez jutott, mi pedig megtanultuk elfogadni és élni vele. - Duncan! - Hasonló a hevesség, morgással keveredő, mint az ő tiltakozása. Talán még teszek is egy lépést felé, tekintve, hogy időközben elsétáltunk egymás mellől. Energiáink immáron kitöltik a rendelkezésre álló teret is talán, ahogy a hím megindul lépteivel, én pedig állok ott, ahol hagyott, mint a gerilla harcmodort folytató macska, ki a prédáját lesi, arra várva, mikor csapjon le. - Nem kevéssé őrültség, mint szétkapatni magadat vele, ahelyett, hogy hagytad volna lógva. - Vetem közbe csendesen, de mintha a falnak mondanám. Sóhajjal engedek vállaimon, tartásom feszességén. - Ha elő akarod őket csalni az üregükből, nem vihetsz csalinak egy háromszáz feletti farkast, dannazione! Ezek legalja suttyó rohadékok, nem kell bemutatnod a fajtájukat Duncan, volt szerencsém párhoz Chicagoban! - Hárítok, mikor azzal jön "Te nem tudhatod..." Talán tényleg nem tudom, de ne ez legyen már az érv, amivel marasztalni próbál, mert annak nagyon gyenge. Ésszerűekkel persze meggyőzhető lennék a másik véleményéről, de tényleg. Erre neki sikerül a lehető legrosszabbat benyögni már az első körben. - Bassza meg Caleb! - Sárga cirmok felelnek a pillantásában leledző vörösre, energiáim az övének feszülnek kéretlen indulatossággal, ahogy felém lép. Eddig és ne tovább, mio caro. Ne önts olajat is a tűzre, mit a szavaddal szítottál, mert nem állok jót magamért. - Ha ő kérné, akkor nála is ezzel jönnél?! Persze, hogy nem! Semmi kifogásod nem lenne ellene, mert egy háromszáz feletti tankról beszélünk! - Mellkasától lököm el magamat tőle, ez által finoman rajta is lökve indulatos mozdulattal. Ellépnék előle.
Semmi nem oké, hogyan lenne körülöttem bármi is oké, egyszerűen kevésbé nem oké, mint általában. Azt hiszem. Érzetre legalábbis annyira nem kínoz, ráadásul van határozott jövőképem, ami önmagában egy evolúciós ugrással ér fel nálam. Így még ha valójában továbbra is ugyanakkora szarmennyiséget kavargatok magam körül, mint egyébként, távolról sem tűnik akkora katasztrófának. Egyelőre. A kérését, felvetését egyből hárítom, megindítom a lebeszélő hadjáratomat, de persze, nem hagyja magát. Az nem ő lenne, én pedig valaki teljesen más, ha egyből megtalálnám a kikapcsoló gombot. Energiáink felcsapnak, makacs elszántsággal hullámoznak, feszülnek egymásnak, s egy pillanatra megijedek. Megijedek, mert tudom, hogy ha túl messzire megy, ezt a farkast nem fogja érdekelni a közös múlt, ha úgy érzi, nem adja meg, ami neki alanyi jogon kijár, maga alá teperi, megrángatja. Senki ne kérdőjelezzen meg, vagy kakaskodjon, aki alattam áll, mert nem tűröm, ebben a helyzetben viszont a legkevésbé se vágyom arra, hogy minden ilyen falkás-farkasos dolog előjöjjön. - Éppen ezért tanulhatnál a hülyeségeimből! - vágtam vissza és én cseppet sem enyhültem meg. Ha megenyhülök, engedek neki, azt pedig nem lehet. Igaza van. Ettől viszont csak még rosszabb és frusztrálóbb lesz az egész beszélgetés, én pedig ingerültebb, aminek hála elkezdek fel-alá járkálni, mint egy ketrecbe zárt vadállat. A farkasom mindenképp így érezte magát. Mászkálás közben egy pillanatra se vettem le a tekintetemet a nőstényről, bár ezzel úgyse lehet megpuhítani, hátrálásra késztetni, Caleb felemlegetésével viszont jól fel lehet baszni. Felcsattanására megálltam és felé fordultam, tettem is egy lépést, a következő szavai viszont úgy értek, mintha valaki gyomorszájon vágott volna. Nem szeretem, ha gyomorszájon vágnak, kifejezetten morcos vagyok olyankor! Energiáim magasabbra csaptak, maguk mögé utasították Emilyét, bár őt ez aligha hatotta meg. A fekete bestia acsarkodva méregette az ezüstszín nőstényt. Hogy képzeli... - Mert én a kora alapján mérem a farkasokat, ugye? - sziszegtem összezárt állkapoccsal, fogaim közt szűrve a szavakat. - Pont én vagyok az, aki szerint csak azok érnek valamit, akik már túl vannak a százon, ne röhögtess, mert nem vagy vicces én pedig nem vagyok vevő a poénra. - Mindkét kezemmel megragadtam mindkét felkarját, karmaim kissé előbújtak, a bőrébe vájtak, de még nem sértették fel a bőrét. Alig egy arasznyira volt arca az enyémtől, úgy morogtam tovább. - Calebnél rábólintanék, mert fele annyit se jelent a hím, mint te, Végrehajtó, az a dolga, hogy öljön, amikor csak parancsba kapja fentről. Te Gyógyító vagy és nem fogom arra kérni az egyetlen nőstényt, akire rá merem bízni a lányom, hogy ugyan jöjjön már és tegye kockára az életét, mit számít, ha mindketten ottveszünk? Arról nem is beszélve, hogy mind Castor, mind én veled férceltetjük össze magunkat. Az Alfa Gyógyítóját pedig nem fogom csalinak használni. - Szinte hallani lehetett a pontot a végén.
Tanulhatnék a hülyeségeiből. Hát persze... Ha nem tűnt volna fel kedves Duncan, sosem keveredtem még olyan helyzetbe, hogy a te hibádat ismételtem volna. Megvannak a sajátjaim, melyek nem kevéssé rizikósak és elborultak alkalomadtán, legfeljebb kevéssé szólnak nagyot vagy lerendezzük fű alatt és hallgatunk róla Castorral mind a ketten. Ettől még ugyan úgy ott van, a tökéletesség csupán álca. - De pont te ne látnál át rajta? - Tudom, hogy nem. - Metsző, halk pengék szavaim, s nem hátrálok, ahogy közelebb lép felém a hím. Tényleg nem gondolom, hogy nem, kor vagy akár rang lenne a mérce nála, de már logikusan végiggondolva az egész szituációt... Calebnek több esélye van élve kikerülni belőle, ez tiszta sor. Ellépnék tőle, taszajtva rajta, de ő megragad, s a lendület visszasodor hozzá. Mellkasom az övének feszül, ahogy idegesen fel-le jár; szótlan daccal tűröm a rángatást is, állva fagyos tekintettel közelről az ő vörösben játszó pillantását. Hallgatok, mert igaza van. Hallgatok, mert minden további érvem személyes önzőségemből fakadó és nem a falkáért szólnának. - Az alfa gyógyítója, mi? Ez megérne egy pólófeliratot... - Ciccenek fel tömény iróniával facsart hangon. Pillantásom oldalra szalad, el a válla felett merengően. Mintha csak keresném a jó választ, megfontolnám a szavakat és az érveket magamban, miközben elmerülök energiáink marakodó táncában, lélegzetvételünk ütemes szaporaságában. Azt hinné az ember, ilyen az örökkévalóság... Ám mindössze fél perc telik el, míg újfent megszólalok. - Akkor... legalább őt vigyétek magatokkal! - Sóhaj szakad ajkaimról le észrevétlenül, s mellkasomban mélyebbre vájva a képzeletbeli késsel, tekintek vissza Duncanre. Habár szavaim nyugodtak, tekintetemben ott dúl az iménti hevesség tüze, mely ettől a kimondatlanságtól, fojtottságtól csak még veszélyesebbnek tetszik. Hát nem érted, te idióta?! Féltelek! Én is ugyan úgy féltelek! És féltem Calebet is, mert bár neked lehet, nem jelent sokat, számomra egy egész világot. De ha már én nem tarthatok veled, másra nem tudnám bízni a hátsódat nyugodt lélekkel. Mert... áruld már el nekem, mégis hogy képzelted te ezt az egészet?! Mégis mit mondhatnék a lányodnak, ha egyszer csak nem jössz többet haza? Hazudni nem fogok, te is tudod. Ám az igazságtól semmi nem lesz könnyebb az égadta világon. De a fenébe Anne-nel! Csak egy kölyök, még formálható. Kiheverné; de velem mi lenne, mondd?! - Beszélek vele, ha szeretnéd. - Egyszerre vádol és kér a kék pillantás.
- Helyes. Agyam eldobom, de komolyan. Mert háromszázas tank... Ezen még tudnám túráztatni magam, ami azt illeti, nem is keveset és egész előadást tudnék köré rittyenteni, de beérem azzal az egy szóval, ami maró határozottsággal hagyja el szám. Ellökött, de megragadtam és visszahúztam, hogy egymás képébe mászhassunk. Kívülről egy kósza pillantásra még félreérthető is lehetett volna ez a közelség, a pillanat múltával azonban teljesen egyértelművé válna a legnagyobb idiótának, hogy itt szó sincs semmi kedvességről vagy szenvelgésről. Energiáim az övébe tépnek és viszont, nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára vele, volt-e egyáltalán. Igazából lényegtelen, mégis... ha a "soha" a válasz, akkor mostanában tényleg nagyon megváltozott számomra minden. - Kaphatsz karácsonyra - feleltem rideg semmilyenséggel a gúnyra, s kissé összehúztam a szemem, vérvörös pillantásom állta az ő fagyos borostyánsárgáját. Feszültek vagyunk mindketten, idegeink pattanásig feszültek, és érzem, hogy ha ezen a ponton valamelyikünk olyat mondana, vagy tenne, szakadna a cérna. Vajon milyen lenne? Mekkora pusztítást tudnánk végezni, mi ketten? És vajon egymásban mekkora kárt tennénk? Nem csak fizikailag. Egyfelől kíváncsi vagyok, másfelől irtózom megtudni mindezt. Úgy tűnik, nem is ma jutok a tudás birtokába. Sóhajt, mintegy megadóan, tekintetében ott a tűz, de érzem, hogy vége, csendesedik, így én is visszaveszek. Mintha csak egymás tükrei vagy inkább visszhangjai lennénk. - Rendben - bólintok, de nem azért, mert háromszázas tank, viszont ha ezt felhozza, esküszöm minimum megfejelem! Jobb, hogy nem tudom, nem hallom, mi zajlik le a fejében, milyen gondolatok kavarognak benne, mert képtelen lennék érdemien reagálni. Azt se tudnám, mit mondhatnék, tehetnék. Átkozottul zavarba ejtő lenne azt hiszem, s másra se vágyom kevésbé, mint erre. - Csak akkor, ha neked nem gond - mondtam halkan és eleresztettem, hogy szabadon mozoghasson, akárcsak én. Karmaim eltűntek, szemem ismét kék lett, viszont az előbbi vörös halvány árnyéka mintha megülte volna: sötétebb volt. Nem akartam, hogy úgy beszéljen Calebbel, hogy valójában a háta közepére se kívánná a hím távollétét, vagy esetleg csupán azért beszélné rá erre, hogy viszonozza a távolléte okozta fájdalmat. Mert azzal kurvára ki lennénk segítve, bár Emsből azért nem nézek ki ilyen kisstílűséget. - Ugye nem ezt akartad az elejétől! - néztem rá kissé összehúzott szemmel, majd karba fontam a kezem. Elég rafinált volt, és mi tagadás, ha úgy kezdi, hogy "te figyelj már, vidd magaddal Calebet, mert erős és nagyobb eséllyel éled túl te is, meg jobban fedezi a hátad", akkor nem biztos, hogy csak így belemegyek.
Állom pillantását fagyos hűvösséggel. Mellkasom minden egyes lélegzetvétellel az övének feszül, miközben energiáink kavargó örvényként töltik ki a rendelkezésükre álló teret - hol egyik, hol másik kerekedve minimálisan fölébe társának. - Kihagynám. - Szusszanok a karácsonyt illető ajánlatára, majd tartásom energiáim viharával együtt enyhül meg a beleegyező szavak hallatán. Elenged, én pedig nem felelek azonnal szavaira. Nem gond, miért lenne gond? Elvégre falkatársak vagyunk, egy kést állítottam belé és azt vágtam a fejéhez, bárcsak megpusztulna... Tényleg nem látom, miért jelentene problémát beszélnem vele. Frászt nem! Lassan emelkedik mellkasom meg szótlanságom alatt és ugyan ilyen ráérős ütemben fújom ki a levegőt. - Amúgy is... benéznék hozzá. Múltkor kicsit összekaptunk. - Adok tömör magyarázatot a miértekre, noha fogalmam sincs miért. Egyrészt, Duncant biztosan pont az érdekli, mit művelek én Schwarz-cal, másrészt ha érdekelné, se lenne sok köze hozzá. Egy átlag falkatárs esetében. Csakhogy ezzel a hímmel itt mellettem már régen túl vagyunk az átlagos viszonyon. Teszek egy lépést az ajtó felé, ujjaimmal ösztönös mozdulattal simítom szőke tincseimet füleim mögé - a munka átka, hogy nem szeretem, mikor arcomba hullanak kéretlenül a világos hajszálak - s ebből a mozdulatból fordulok félig vissza Duncan felé a megjegyzésére. Ajkaimra cinkos félmosoly húzódik. - Csak a harmadik. Számolnom kellett vele, hogy úgysem tudlak lebeszélni róla és magaddal sem akarsz majd vinni! - Halk, rövid, de őszinte kacajt hallatok. Van valami... otthonos az egész szituációban, ami alakot öltött köröttünk, mióta felhagytunk a dominanciánk fitogtatásával. Ahogy elnézem Duncant karba font kezekkel, rá kell jönnöm, hogy fogalma sincs róla nyilván, mennyi mindent köszönhetek neki. Talán arról sincs, mennyire üresek lennének nélküle a hátam mögött tudott évtizedek. Ahelyett, hogy távoznék, felé lépek, s hacsak nem tesz ellene, tenyereim a vállán landolnak, ujjaim puhán épp csak érintik ruhájának anyagát, mikor közelebb hajolva hozzá apró csókot hintek a nyakára. - Vigyázz magadra, Duncan. - Súgom csupán a szavakat, melyek vonatkozhatnak a ma estére, de úgy általánosságban is. De végszónak sem utolsó, mert bizony a gesztus után kifelé venném a szobából az irányt.
Az összekapás hírére kissé felvontam a szemöldököm. Valahol meglepődtem, viszont a múltkori közös fürdős csevej után nem igazán lepett meg, így ez az arcmimika inkább hathatott egyfajta "még csak most" kérdésként. - Ennyire súlyos? - kérdeztem végül megenyhülve korábbi felindultságom után. Ha már szóvá teszi, még ha csak úgy is, hogy csupán ketten vagyunk, akkor biztos kurva élet, hogy nem kicsit szólt. Benne legalábbis semmiképp. - Ne vedd a lelkedre, Ems. Senki és semmi nem tart örökké - mondtam, de mindenféle kioktató stílust mellőzve. Ez a keserű tapasztalat volt bizony, ami belőlem szólt. Élénken élt még bennem, mennyire elkábultam Ambertől. Aztán a pofáraesés. Nekem elég nagyot szólt, hogy belátható időn belül ne vágyjak hasonlóra se. Bő három éve sikeresen tartom magam ehhez. Hogy büszke vagyok-e erre a fajta megrögzött távolságtartásra és rideg világnézetre? Nem örülök neki. De így lényegesen könnyebb az élet. Végül inkább a fondorlatáról faggattam, a tippem pedig be is jött. A kis mosoly és a kurta nevetés az én képemre is féloldalas mosolyt csalt, majd lehajtottam és megráztam a fejem. Hihetetlen ez a nő! - Mész ám a fenébe - ingattam a fejem, hangomban viszont nem volt igazi bosszúság. Egy másodpercig még a szőnyeget fixíroztam, aztán ránéztem. - Köszönöm. Hogy törődik velem, hogy figyel rám, hogy segít, ahogy és amikor tud. Ezt kapom tőlük. Tőle és Castortól. Miért nem értik meg, hogy nekem ilyet nem szabad? Nem lehet... És hiába tudom, hiába akarok minden ilyet elutasítani, nem megy, mert bármennyire szeretném tagadni, kell. Még mindig él bennem az a csöpp rész, ami arra vágyik, amit nem kaphatok meg, amit gyerekként kellett volna megkapnom de elvették tőlem. Hát nem szánalmas? Odalépett hozzám, nekem meg sem fordult a fejemben hátrálni, s ennek az lett az eredménye, hogy befejezhette a megkezdett mozdulatot, amibe annak rendje és módja szerint: belevörösödtem. - Basszus már, Ems! - morgolódtam, ahogy elfordítottam a fejem és szám, arcom alsó részét eltakartam kezemmel. Mindkét kezembe temetni az arcom szörnyen kislányos lett volna, így is épp elég kínos ez a pironkodás. - Jó-jó, vigyázok-vigyázok, ígérem. - A csillagokat is leígérném az égről jelenleg, cserébe ne égjen már így a fejem! - Ne mondd el senkinek, jó? - néztem rá, még mindig a fejem a takargatva, bár tudom, hogy kérés nélkül is hallgatna, mégis jobb szeretek biztosra menni kényes ügyek tekintetében. - Ez kurva gáz... - dünnyögtem megsemmisülten és csak lopva mertem a nőstényre nézni. Nem vagyok tapasztalatlan kis szűz, de ég és föld a kefélés közben ide-oda ejtett csók, mint a... szeretetből, hálából, törődésből, kötődésből, barátságból adott puszi. Ezt ugyanis mindig úgy reagálom le, ahogy az egyáltalán nem méltó hozzám, nem vall rám. Annyira utálom! Ha ment, intettem neki, mert szó már nem jött ki a számon, eleget beszéltem, ő meg eleget tett. És ezért hálás vagyok neki.
//Ha nem írsz már, akkor köszöntem szépen a játékot! Ö.Ö <333//
Nem hittem volna, hogy a népes kis bagázsból pont Sienna lesz az, aki képes lesz meglepni – fiúk, azt hiszem, csúnyán leszerepeltetek. Nem csak az én szememben, mindenkiében. Ha már ilyen készségesen megadta magát a lány, magam sem folyamodok erőszakhoz, csupán mint valami testőr, kísérem ki az autóhoz, még az ajtót is kinyitom előtte – csak hogy tudja, hová üljön… A visszaút, maga pedig egész csendben telik. A feladat első részét elvégeztük, túl sok mindenről nincs mit csevegnünk, amiről pedig muszáj szót ejtenünk, azt úgy sem Corvinék előtt fogjuk, hanem telepatikus síkon. A hotelhez érve aztán elválnak útjaink, míg Castor és a kedves kölyke a folyosón jobbra kanyarodva indulnak útjukra, addig én intek Siennának, hogy kövessen. Balra haladunk tovább, a hotel vérfarkasok számára fenntartott része felé. Mivel nem akarok kockáztatni, hogy valamelyik közös helységben zavarjanak meg minket, a pincét túl zordnak találom egy ilyen törékeny lelkű teremtés számára, a saját szobámat pedig nem akarom megbecsteleníteni azzal, hogy még napokkal később is Corvinékra emlékeztet az illata, így aztán némi töprengés után Duncan egykori szobája felé vettem – vettük – az irányt. Hisz hol máshol szállásolhatnánk el egy Corvint, mint az egy másik Corvin szobájában? Szóval van egy óránk… mihez kezdjek veled, te lány? Tudhatnák, hogy nem vagyok épp minta-bébiszitter… - Egyelőre itt maradunk és várunk, amíg jelt nem kapunk a többiektől. Addig nyugodtan helyezd kényelembe magad – érezd magad otthon, az előző lakó már úgy is rég lemondott erről a helyről -intek körbe a szobában. Igaz, túl sok minden nem árulkodik arról, hogy igazam lenne, maximum a rend és a viszonylagos tisztaság. Úgy tűnik, Duncan távollétében betévedhetett egy takarító, aki kezelésbe vette a szobát. - Mellesleg, ez a nagybátyád szobája volt… -szúrom közbe apró érdekességként - …amíg nem döntött úgy, hogy inkább Anchorage-ba költözik. Gondolom, nem vagy épp a helyzet magaslatán lelkileg, de… ha szükséged lenne valamire, megéheztél, -szomjaztál, vagy ilyesmi, akkor szólj nyugodtan. -dőltem neki az ablakpárkánynak. Akármennyire is tűnjünk szadistának, mégiscsak egy hotelben vagyunk, nem pedig börtönben, és akármennyire is szomorú, hogy így alakult, de végtére is, valahol mégiscsak az eszetlen apjának és nagybátyjának köszönheti a lány, hogy most itt raboskodik, nálunk. Ha nem is fogjuk királykisasszonyként kezelni, de hacsak nem kapom parancsba, vagy nem szolgál rá, különösebben bántani sem szándékozom szerencsétlen teremtést.
Eszemben sem volt megszólalni, sem a kocsiig, sem utána. Elég volt, a kiejtett szavak csak az arcunkba csapnak, megsebeznek utólag. Elhazudott ígéretek, mikből sosem lesz semmi. Keserűség marja a torkom, de könnyek már nem jönnek, köztük nem akarok sírni, talán soha többé nem akarok. Nincsenek illúzióim, és nem tudom, ennek az egésznek hol van a vége, de igazán nem is számít. A világom a feje tetejére állt pillanatok alatt, és csúnyán pofára estem. Hotel? Ez lenne a főhadiszállásuk? Még szépnek is gondolnám, ha csak úgy erre járnék, de jelenleg ez egyáltalán nem jut eszembe, csak arra tudok gondolni, mennyire haragszom rá, hogy elmondta, és képtelen volt megvédeni, hogy megbíztam benne, és... Sosem fogom elfelejteni azt a két apró szócskát. Öld meg. Valami kétségkívül meghalt ott és akkor. A kapcsolatunk. Végigmegyek a folyosón Michelle mellett, de nem vagyok hajlandó továbbra sem lehajtott fejjel megalázkodni, hisz itt nem én vagyok az, akinek szégyellnie kellene magát, nem én követtem el végzetes hibát. Csak arra tudok most gondolni, hogy talán sosem látom többé Matt édes szeplőit, és többé nem hozhat zavarba a meggondolatlan megjegyzéseivel. Hogy fogja egyáltalán elhagyni a várost? Azt kétlem, hogy összefognának apámmal, párdon Daniellel. Bemegyek a mutatott szobába, de az tökéletesen biztos, hogy én itt nem leszek képes otthon érezni magam. Pedig milyen jó is lehetett volna... Egészen úgy éreztem már, mintha valóban minden szuper lenne, jó volt, csak Matt sérülései miatt aggódtam, most pedig úgy érzem, hogy egykori életem romjain csücsülök. Sosem leszek híres balett táncos, sem feleség, vagy éppen anya, nem leszek valaki boldog, örökkön vidám kislánya, lelkem mélyén még pislog ugyan a hit és a fény, de őszintén, legszívesebben én fújnám el. Nem ülök le sehová, nem vagyok képes otthon érezni magam, ez nem az én birodalmam. Az sem érdekel különösebben, hogy Michelle mit mond, csak nézek magam elél, és azt próbálom kitalálni, hogy mi értelme itt lennem, hogy mit akarnak velem. Vajon lenne értelme kérdeznem, vagy úgysem kapnék választ? Felhorkanok, mikor közli, hogy ez Duncan szobája volt, még jó, hogy nem ültem le sehová, mocskosnak érezném magam tőle. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól sem, hogyha ő nem ekkora gyökér, akkor sem történhetett volna meg mindez. Hiba hiba hátán. - Nincs szükségem semmire, csak azt szeretném tudni, miért hoztatok ide és mi lesz velem? Kérdezem, magam sem tudom, honnan merítem az erőt ahhoz, hogy ne záporozzanak folyamatosan a könnyeim, és zokogjak, mint valami eszelős, de valahogy a gyakorlatiasság most járhatóbb útnak tűnik. Anya mindig erős lánynak nevelt, és bár szerintem nem vagyok az, de legalább megpróbálhatok kísérletet tenni rá. Most nézek csak Michellere, jó eséllyel úgysem fogok rá választ kapni, de úgy érzem, muszáj neki szegeznem, lesz, ami lesz. Őszintén, nem mindegy már? Onnantól kezdve, hogy kimondtam, halál, mintha élve temettem volna el önmagam. - Te loptad el, ugye? A telefont, az irataimat és a noteszemet... Biztosan tudja, mire gondolok, és most már úgyis mindegy, már semmit sem számít ez az információ sem, épp olyan súlytalan, minthogy Daniel a vérszerinti apám.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Látom, nem tetszik neki, hogy megtudja, Duncan szobájában dekkolunk… Kár, hogy nem kívánságműsor, Castor irodáját én is jobban díjaztam volna, de ha egyszer nem szabad… akkor abból kell gazdálkodni, ami van, annak meg egész szűkös a listája, ha nem akarom, hogy az egész Falka tudjon a lány ittlétéről… Pláne, hogy nem terveztük sokáig pesztrálni. Ha a szükség úgy hozza, úgy is tudni fog róla az egész falka, de addig meg minek a felesleges feszültségkeltés? - Túsznak. -felelem nemes egyszerűséggel a kérdésére. Annyira talán nem újdonság számára, hisz ha Daniel mesélt rólunk, vagy a látogatásaimról, akkor jó eséllyel maga is kilogikázhatta, hogy tulajdonképpen eddig is annak tekintettük, csupán nem a mi birtokunkban volt. De mivel a szép szó nem volt kellően figyelmeztető és figyelemfelhívó, kénytelenek voltunk drasztikusabb lépésre elszánni magunkat. - Egyelőre csak várunk. Hogy Duncannel elbeszélgessenek egy kicsit, illetve hogy lássuk, a tisztelt apád és… barátod mit reagál a helyzetre. Hogy veled mi lesz, az az ő lépésüktől függ. -osztottam meg vele dióhéjban azt, amire kíváncsi volt, ám hiába faggat, ennél részletesebben úgy sem vagyok hajlandó részletezni a dolgot. Részben, mert pontosan én sem tudom, Castor mire készül a kölykével, ennyire engem sem avatott be, csak elképzeléseim vannak, hogy mit művelhetnek fenn a tetőtérben. Ellen ben ha már ennyi bátorság és tartás szorult belé, akkor megérdemli, hogy ne hagyjam teljes tudatlanságban, nem igaz? A kérdésére először csak meglepetten pislogok párat, de aztán halvány mosolyra húzódik a szám. - Igen, én voltam. -felelem a legnagyobb természetességgel - Magadtól sikerült rájönnöd, vagy apád mondta ezt is? Jut eszembe, és azt említette Daniel, hogy a telefont és az iratokat ő juttatta vissza neked? Nála hagytam az egyik látogatásom alkalmával, szükségem volt valami bizonyítékra, hogy higgyen nekem. -libbentettem fel a fátylat egy újabb érdekességről, ami talán újdonság lehet számára. Valahogy nem nézem ki Danielből, hogy annyira elbüszkélkedne a saját gyáva húzásaival, pláne, ha azzal a lánya szemében ásná alá magát – pont, aki előbb minél jobb színben akarta feltüntetni magát. - Egyébként… Szinte tapintani lehet a feszültséget körülötted. Ha szeretnéd, nyugodtan törj-zúzz kedvedre, hidd el, jó kis feszültség-levezetés. És tekintve, hogy Duncan szobája, a kutyának nem fog hiányozni semmi belőle. Rajta kívül, de azt hiszem, az most per pillanat senkit nem érdekel különösebben. -ajánlottam fel a lánynak, ha már nincs kéznél fénykép az idősebb Corvinról, meg mellé darts nyilak, hogy azzal múlassuk az időt…
- Túsznak. Szuper. Nyilván nem az, de nem lep meg, egyértelmű volt eddig is, hogy feláldozható kis paraszt vagyok ezen a természetfeletti sakktáblán, és teljesen mindegy, hová lépek, leütnek. Attól függ a sorsom, hogy mások mit tesznek. Szánalmas. Mit is mondhatnék erre? Tényleg röhejesen fölöslegesek a szavak, egy részem kívánja, hogy elkéssenek, hogy a maradásuk pontot tegyen ennek az egésznek a végére, de tudom, hogy Matt menni fog, ő semmi olyat nem tenne, aminek én iszom meg a levét. Daniel… nos, őszintén, már fogalmam sincs, róla mit higgyek, nem tudom, mi volt hazugság a szavaiból, és mi őszinte, fogalmam sincs, jelentek neki annyit, hogy megpróbáljon úgy cselekedni, ahogy elvárják tőle. Azok után, hogy kimondta a halálos ítéletemet, kétlem. Nem szándékozom faggatni, már azt is meglepőnek érzem, hogy ennyit elárult. Pocsék dolog a várakozás, bizsereg a bőröm, egy óra… hosszú idő, ha az életünk a tét. Mennyivel egyszerűbb lett volna, Duncan, ha van elég merszed megtenni azt, amivel fenyegetőzöl. Nem hittem volna, hogy minden, ami hosszú hónapok alatt épült fel bennem, pillanatok alatt válik semmivé. - Nem mondta, annyit mondott, hogy vigyázzak veled, mert nincsenek jó szándékaid. A telefont és az iratokat sem említette, ahogy így elnézem, elég sok mindent nem közölt, amit kellett volna. Ellenben ezzel a vérfarkas témával. Különösképpen nem érdekel már az egész, a csalódottságom nehezen lehetne a jelenleginél nagyobb. Tudom, hogy naiv vagyok, s mindig mindenkiről jót feltételeztem, de Daniel tényleg az utolsók közt lett volna, akiből ekkora aljasságot kinézek. Azt hiszem, túlságosan korán ítéltem. - Csodálkozol? Fel tudnék robbanni, soha életemben nem voltak még ennyire végtelenül dühös, és tényleg úgy érzem, hogyha most nem török össze valamit, akkor soha. - Tényleg nem érdekel. És én még képes voltam felvenni a Corvin nevet, és úgy örültem neki, mint majom a farkának. Idióta vagyok. Hülye. Hülye. Hülye. Megragadom az első törékeny cuccot, ami a kezembe kerül, és a falhoz vágom, és azt követ minden, amiből kinézem, hogy jó nagyot csattan földön-falon, és ezernyi, ha nem milliónyi darabra törik. Szikrázik körülöttem a levegő, minden csepp csalódottságom és haragom, végtelen keserűségem benne van a mozdulataimba, könnyek helyett tombolok. Lám, képes vagyok ilyesmire is, meglep, őszintén, de úgy tűnik, van az a pont, amikor már képtelen vagyok higgadtan kezelni bármit is. Amint a tárgyak elfogytak, a kisebb bútorokat borogatom fel, belerúgni nem is próbálok, szerintem felordítanék a fájdalomtól. A fiókokat kirántom a helyükről, a tartalmukat a padlóra borogatom, megtaposok mindent, nem keresek én semmit, most csak pusztítani vágyom. Ha már csak egy elcseszett marionett-bábú vagyok, hagy tegyek valamit csak azért, mert nekem úgy esik jól. Addig sem gondolok arra, mi lesz, ha lejár az egy óra. Valahol ezen a ponton nézek le a földre, és tudatosul bennem, hogy még mindig a nyuszis mamuszom van rajtam. Nem tehetek róla, felgyöngyözik ajkaimból egy röpke kacaj, hogy aztán pillanatok múlva a földre rogyjak, Duncan szobájának romjain, és gondolkodjam azon, mi az isten haragjával érdemeltem ki ezt az egészet. - Ez… nem igazságos. Nincs igazság, tudom, mégis, a bennem élő gyermek tíz körömmel kaparna azért, hogy ő jó volt, mindig, minden körülmények között, úgy élt, ahogy elvárták tőle, illedelmes, kedves lány volt, nem mellesleg sosem kellett csellel rávenni arra, hogy tanuljon. Megérte? Nem. Egyáltalán nem érte meg.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Csak az érzései alapján van egy sejtésem, hogy milyen gondolatok cikázhatnak épp a lány fejében, bár azt hiszem, ezt most különleges képesség nélkül sem lenne olyan nagy kunszt kitalálni. - Nincsenek jó szándékaim? Ez kedves... -csóválom meg a fejem nevetve. Hisz mondjon akármit, az nem változtat a tényen, hogy mióta az útjaink keresztezték egymást és Sienna is bekerült a képbe, a lánynak még csak egy haja szála sem görbült, amit az én számlámra lehetne írni. Ezzel szemben az a lelki pusztítás, amit ő vitt végbe a saját lányával, azért, hogy állítólag megvédje... - Jó szándék... Attól függ, honnan nézed? Kinek a szemszögéből? Mert amit ő jónak titulált, az csupán az ő szemszöge... -vajon a falka számára is ugyanaz a jó szándék? Nem. Az őrzők számára? Pláne nem... - Nem. Örülök, hogy végre tisztán látsz. -reagáltam a kérdésére, amikor pedig közli, hogy nem érdekli... csak vállat vonok. Nekem aztán mindegy. Ha eddig egy szappanbuborékban is élt, ahol minden szép volt, jó, színes és illatos, úgy tűnik, most végérvényesen sikerült ezt kipukkasztani. Tudom, fájdalmas lehet a valóságba csöppenni, de ez csak a kezdeti sokk, előbb-utóbb majd túlteszi rajta magát. Mondjuk amilyen finom lelkületű, nem lesz könnyű kővé változtatni a szívét... Ahogy él a felajánlott lehetőséggel, és egyik dísztárgy a másik után csattan a falon, egész széles mosolyra húzódik a szám. Csak azt sajnálom, hogy pont Duncan nem lehet szemtanúja ennek a páratlan jelenetnek, de sebaj... Ha szerencséje lesz, később még láthatja a végeredményt, remélhetőleg az is kellően hatásos lesz. Addig is viszont eszem ágában sincs megállítani a lányt, had törjön, zúzzon, tegyen kárt amiben csak tud - kivéve magában, azt úgy is igyekeznék megakadályozni - addig viszont csak akkor mozdulok, ha esetleg valami oknál fogva engem venne célba valamelyik repülő tárgy. - Nem, valóban nem az. De ilyen az élet. -felelem csendben, miután kitombolta magát és a földre rogy kimerültségében - Meglepődnél, ha tudnád, hányan vannak közülünk, akikkel hasonlóan "nem volt igazságos". De ez van. El kell fogadni, beletörődni, túltenni magad rajta, hogy a következő pofont ennyivel is erősebben fogadd, vagy épp védd ki. -jegyzem meg gyakorlatiasan, és ha pár fokkal több empátia szorult volna belém, most biztos nem állnám meg, hogy ne kuporodjak oda mellé, és kezdjem el vigasztalni. De végrehajtó vagyok, nem pedig gyógyító, én elveszem a reményt az emberektől, nem pedig védem, óvom számukra, így aztán marad a rideg távolságtartás.
- Nyilvánvalóan a tiétekből nem az. Feleltem, bár szerintem inkább csak költői volt a kérdése, ám attól még kijött, semmissé nem tehetem, de nem is akarnám. Elég egyértelmű, hogy ők, mint falka, egyként léteznek és működnek, tehát nem lehet igazán külön kezelni őket. Nem véletlen talán, hogy Daniel magányos. Tisztán látok, talán igen, talán csak egy más szemszögből. Semmi sem fekete vagy fehér, és bár eddig hinni akartam, hogy az ártó szándék a legtöbbekből hiányzik, be kell látnom, hogy olyanokban is van, akikről nem feltételezné senki. Szappanbuborék, hát persze. Egy elveszett kiskirálylány vagyok, akinek csupa és móka kacagás volt az élete. Nem. Én mindenért megdolgoztam, ami eddig jutott, visszasírom azokat a napokat, amikor az utolsó apróinkat tettük össze anyával, hogy valami szegényes vacsorát összeüssünk hó végén. Hiba volt, hogy elhittem, jár nekem is a több, a boldogság mellett valamivel jobb körülmények. Egy nagy fityiszt, nem jár. Semmi sem. Amit nem én érek el, azt elveszik tőlem. Azt bizonyosan megtanultam, hogy soha többé nem fogadok el senkitől semmit. Daniel volt az első kivétel, és holt biztos, hogy az utolsó is. Ennek vége, én fogom kikaparni a saját gesztenyémet, ha lesz még rá lehetőségem. Lám, én sem vagyok szent, olyan könnyen török-zúzok, mintha kötelező volna. Az is. Most úgy érzem, muszáj, hogy valahogy ki kell adnom magamból ezt a feszültséget, legyűrni a mérhetetlen csalódásomat, hisz akkor is tovább kell mennem, ha újra és újra pofára esek, mindegy, hol ér véget az utam, azt már most tudom, hogy nem a saját hibámból lesz, mások gondoskodnak arról, hogy veszélybe kerüljek, igencsak hathatósan. Michelle felé nem dobok semmit, és magamnak sem próbálok ártani, eszembe sem jut. Bármennyire is tűnhet úgy, a halálvágy nem munkál bennem, de még mindig úgy gondolom, hogy jobban járnék azzal, pláne a történtek fényében. Mindezzel tovább élni nem olyan dolog, amire egy magamfajta fiatal lány vágyna. Őszintén nem értem, mivel sikerült ezt kiérdemelnem, biztos olyan szennyes a karmám, hogy az előző életem szentségtelenségeinek árát nyomom most. - Ilyen. Legszívesebben nemes egyszerűséggel közölném, hogy szar. Komolyan nevetségesnek gondolom, hogy sokkal boldogabb voltam anyával kettesben, nélkülözve, mint amilyenné most váltam, és amilyen talán lehetnék valaha. Vagy épp adjam én, de nem, tudom, hogy nem lennék képes ártani másoknak, ez számomra lehetetlennek tűnik, és azt sem remélhetem, hogy az élet megkímél majd a további pofonoktól. Úgy érzem, bőven fog még jönni, ha ebből az egészből élve kikeveredek. Fogalmam sem lenne, mihez kezdjek. - Azt mondta, hogy öljön meg. Suttogom csendesen, talán abban bízva, hogyha kimondom, el fog tűnni, hogy akkor nem lesz igaz, de az, és olyannyira fáj, hogy elmondani sem tudnám. Annyira ostoba voltam. Miért engedek be mindenkit a szívembe, aki egy kicsit is kedves velem? Nem számotok igazán válaszra, szerintem akkor sem mondana olyat, amitől jobban érezném magam, ha képes lenne rá. Egyszerűen csak valahogy el kell kezdenem feldolgozni, és inkább a dühömet tápláljam, minthogy itt, a vérfarkasok otthonában bőgjek, mint egy csecsemő.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Nem hát… Még szép, hogy költőinek szántam. Az ablakpárkánynak dőlve követem, ahogy a szoba rendje lassanként semmivé foszlik, miután Sienna utat enged a dühének, az érzéseinek… kíváncsi vagyok, hogy ez mint csupán a mostani események utóhatása, vagy régebb óta próbálja magába fojtani azt a rengeteg keserűséget, ami most utat tört magának? Mert kinézem belőle, hogy van olyan kis jótét lélek, hogy inkább titkolja, és magát emészti a problémáival, mint hogy másnak okozzon gondot vele. Sebaj, itt magunk vagyunk, megszabadulhatsz az álcádtól! Pláne, hogy anélkül is nyitott könyv vagy, legalábbis ami az érzéseket illeti… Ilyen bizony… Nem kötöm az orrára, hogy míg róla az apja mondott le, „jóváhagyva” a nagybátyjának, hogy ölje meg, addig engem a tulajdon bátyám próbált annak idején megölni, még ha nem is fejezte ki szavakkal – csupán tettekkel… És ha úgy nézzük, minden gond nélkül sikerült is volna neki, ha Chulyin akkor nem lép közbe. És most itt vagyok. Vajon Sienna milyen magasra fog fölemelkedni, miután túltette magát ezen az egészen? - Igen. De árulj el egy valamit… Miért lepődtél meg ezen egyáltalán, miután te magad is lemondtál az életedről? -teszem fel a kérdést, ami már motoszkál bennem egy ideje… Hisz igaz, ennél a résznél ugyan még nem voltunk házon belül, de nem sok választott el tőle, halványan sikerült elcsípnem a korábbi beszélgetésük fonalából néhány szót…. - Ha te sem tartod semmire, ha inkább a halált választanád az élet helyett, nem tartod képmutatásnak, hogy másra haragszol azért, mert azt akarták, amit te? A te „kívánságodat” tartották tiszteletben ahelyett, hogy önző módon ragaszkodtak volna a saját vágyaikhoz? -billentettem oldalra a fejem - Apád is tudta, hogy számodra a mi életünk még a halálnál is rosszabb jövőt jelentene. Mert igenis van, ami rosszabb a halálnál. -felelem csendesen. Nem mondom, hogy hálásnak kéne lennie Daniel felé, csupán ha már a más-más nézőpontokról beszéltünk nem sokkal ezelőtt… Lehet, hogy nem számít válaszra, de még ez a kényszerű kérdezz-felelek is jobb, mint feszült, néma csendben tölteni ezt az egy órát… Így legalább ha lassan, de telik az idő, és mellesleg én sem unom halálra magam. Vagy lehet, hogy mégis, ahogy vetek egy pillantást a karórámra és konstatálom, hogy amilyen hirtelen volt a haragja, olyan hamar is csillapodik le. Hogy a pillanatnyilag beálló csendet valami sokkal vészjóslóbb, baljóslatúbb hang, egy test tompa puffanása zavarja meg. Legalábbis azt hiszem, azt hallottam… Nem. Nem hiszem, biztosan tudom, hisz ez annyira jellegzetesen hátborzongató, hogy aki egyszer hallja, sosem felejti el, amíg él… ~ Csak nem…? ~ –fordulok szinte reflexből, hogy kinézzek az ablakon, a tekintetemmel keresve, kutatva, hogy mi okozhatta a hang forrását. Jegyezzem meg, hogy soha többet ne álljak az ablaknak háttal! Ki tudja, legközelebb miről maradok le… Azonban míg a szememmel rá nem lelek, az agyam már kezdi összerakni a kirakós darabjait, hogy mire rálelek a földön embertelenül kicsavarodott pózban heverő, ismerős vonásokra, már tisztában legyek vele, hogy mi is történt odafenn. Vagy ha azzal nem is, a végeredménnyel mindenképp. - Nem hiszem, hogy ez neked való látvány lenne. -jegyzem meg, mielőtt még Sienna az ablakhoz siethetne, már ha egyáltalán ő is érzékelte az esést és a puffanást... Azonban ha ezek után mégis szemtanúja akar lenni, lelke rajta, az ő döntése. Én szóltam.
- Mert ez az én életem. Én lemondhatok róla, de ő… az apám. Neki értelmet kellene verni a fejembe, nem hagyni, hogy marhaságot csináljak. Szakad ki belőlem életem első mocskosnak nevezhető szava, szinte sisteregnek tőle az ajkaim, fáj, éppen annyira, mint arra gondolni, mennyire gyorsan ment tönkre minden. Könnyű másokat hibáztatni, vagy épp magunkra vállalni a felelősséget, de azt hiszem, ehhez mindnyájan kellettünk. - Nem az élet helyett választanám a halált. Hanem e helyett. Tártam szét a kezeimet, körbemutatva magam körül, célozva rájuk, a fajtájukra. Szörnyetegek. Mit tesznek egymással? Én még nem is számítok, de ezek egymás életét teszik örökkön-örökké tönkre, keserűséget lopva az örökkévalóságba. Mit ér ez az élet akkor, ha csak fájdalom van benne? Nem érzek mást, csak egy nagy fájdalomgombócot. Képzeljétek, én anélkül is érzem az egészet, hogy közétek való lennék, sosem értettem, de most, hogy minden ennyire intenzív, látom az egészet magam előtt, az elmém számára nyitott könyv az egész. Intenzív, vad, s kicsit fájdalmas is. - Ő nem a halálomat akarta. Ő megvédeni akart. Elbukott. Azt hiszitek, kevesebbet látok, csak mert fiatal vagyok, és ember? Nem… Ez nem így van. Ám bármennyire is akart jót, ezeket a szavakat kimondani olyan volt, mintha kést állított volna a hátamba. Az sem fájt volna jobban. - Kímélj meg ettől, jó? Nem kell a szentbeszéd. Nem hiszem, hogy nagyon meghatnám, amilyen szívtelen némber, még szerintem egy büdös nagy pofont is kapok nemsokára. Már az sem számít. Elegem van ebből az egészből, el akarok menni, engedjenek el, vagy gondoskodjanak róla, hogy soha többé nem mehessek sehová, hogy soha többé senkinek se kelljen megvédenie. Észre sem vettem, hogy annyira felpaprikázódtam ismét, hogy az ablaknak dőlő nőstényre meredek vádló tekintettel. Teljesen mindegy már, ki vagy mi felé irányul a haragom, csak legyen valaki a kereszttüzében. Aztán… van egy pillanat, amikor nemes egyszerűséggel megáll körülöttem a világ. Én látom, az elmém nem képes felfogni, és közvetíteni felém a valóságot, de látom elsuhanni, szilánkosra törik a kép előttem, falfehérré merevedve állok, és nem akarom elhinni. Alig fogom fel, hogy Michelle kinéz az ablakon, és az sem szándékos, hogy elindulok az ablak felé. Minden mozdulatom lassú, mintha egy részem küzdene az ellen, hogy megtegyem, nem akarom látni. Nem hallom a szavait, semmi nem jut át a fehér zajon, ami körbeleng, és ha meg is tenné, akkor sem érdekelne. Jelen pillanatban nem kifejezetten vágyom hallgatni a jó szóra, úgy egyáltalán semmire sem. Az ablakhoz érve pillantok le, ujjaim a párkányba marva fehérednek el, minden ízemben remegek, nem fogom fel, nem is láthatom innen rendesen, de tudom… tudom, hogy ő az. Istenem… Barbárok. - Nem, nem, nem, nem, nem… Motyogom, monoton hangszínemet pillanatok alatt váltja fel a keserű kétségbeesés, és fordulok el az ablakból, hogy megkíséreljek elrohanni. Nem, ezt senki sem érdemli, így végezni, ott, egyedül… Miért? Bármennyire is haragszom, esküszöm, jó leszek, soha többé nem leszek útban senkinek, elmegyek Duncan bácsi, mintha sosem lettem volna itt, csak kelj fel kérlek, és kiabáld, hogy vicceltem, hogy ez az egész az évezred legrosszabb tragikomédiája. Kérlek… Nem hiszem, hogy messze jutok, de meg kell próbálnom, oda akarok menni, ott akarok lenni mellette, nem tudom miért, de… így érzem helyesnek, bármennyire is égne bele elmémbe a képe. Apa… apa… vajon érzed? Érzed, hogy valami elmúlt? Hogy ezt olyannyira elszúrtuk, hogy jobban nem is lehetett volna?
Bezárkózom. Nem akarom tudni, érezni, hogy mi történt vele. Nem vagyok kész szembenézni azzal, hogy mi vár odalent, a mélységben. A zajra egészen biztosan felfigyelt a Testőrségem, így biztos vagyok benne, hogy éppen elegen lesznek a Fiam teste körül, és majd gondoskodnak arról, hogy újra találkozhassak vele. Szebb, jobb és méltóbb körülmények közt. Hogy bocsánatot kérjek. Hogy elbúcsúzhassak, és holtában vagy néma kómájában elsuttoghassam neki minden titkomat. Nem is tudom, mikor tűnt fel, hogy már a negyedikre vezető lépcsőn dobbannak a lépteim, és bár minden kiszökött könnyemet letöröltem, a szemem fehérje most nem a farkas vörösétől forog vérben. Ő most a mellkasom alatt szakad éppen ezer darabra. De megyek előre. Mert ezt teszem mindig, nem tehetek mást. Nincs választásom. Csak a büszkeség, a rajta esett csorbák kiegyengetése, és tudom, hogy ezt örökké viselni fogom majd.
Egyenesen a karjaimba szalad, a mellkasomnak ütődik, és hagyom, hogy lepattanjon rólam. Talán még bele is lépek a mozdulatba, hogy a földön kössön ki. Egyetlen pillanat alatt villantom rá a Bestia tekintetét. Ó, igen. Nagyon szívesen eresztené ki a haragját, a fáradt gőzt, a fájdalmat és a veszteségből született gyászt rajta, egy emberkölykön. Egy ócska játékszeren, egy utolsó, naiv fruskán, akinek talán köze lehet ahhoz, hogy a Fiam halott. A rendre utasító, gyilkos felhorkanás beleveszik a gipszkarton falakba, tekintetemből Michelle-nek is kijut. Csak alázkodjon meg, ahogy illik, nem várok mást, de most a legkisebb ellenszegülést vagy közömbösséget sem tűröm meg senkitől. Az Alfa gyászol. Az egész falka gyászoljon! Nekem Őt nem hozza vissza senki, ez nem Alignak átka. Ez Tipvigut vérének átka... - Íme a nap nyertese... - köpöm Sienna felé a szavakat, és olyan közel lépek hozzá, amilyen közel csak tudok - Jól figyelj ide, mert én nem szoktam alkudozni a magadfajtával. Először is, szögezzük le: a gyűlöleted és a megvetésed nem érdekel. Fogd fel, hogy elpusztítalak, ha kedvem tartja, hogy életed végéig nyúzom a bőröd, ha úgy kívánom. Ez a város az enyém, te is az enyém vagy benne, az összes magadfajtával együtt az én pénzemből éltek itt, úgyhogy még csak meg se próbálj hősködni azzal, hogy megint dámaként vonulsz a színem előtt, mert eltöröm a lábaidat, és nem hogy táncolni nem fogsz soha többet, de segítség nélkül szarni sem, ezt garantálom. Most, hogy tisztáztuk az erőviszonyokat, igazítok egyet a nyakkendőmön. Végtelenül utálok halandóknak magyarázkodni, de ez egy ilyen sport. Tőlük nem várhatja el csak úgy az ember, hogy megértsék, mit jelent Alfának lenni, vagy hogy pontosan milyen farkastörvények szövik át a halandók világát. Nekik mindent szájba kell rágni. - Nem tehetsz róla, hogy az apád egy senkiházi szar alak. Nekem már nincs hasznom belőled, de te nem tettél semmi olyat, amivel ártottál nekem vagy a családomnak. Nem vagy préda. Sosem voltál, csak az apád olyan végtelenül ostoba, hogy elhitte, érdekel a sorsod. Tehát... - mosolyodom el féloldalasan, ám ebben a világon semmi barátságos nincs. Megragadom a karját, kissé felfelé húzom, hogy könnyebb legyen mélyen magamba szívni az illatát. - Épp most vesztettem el egy Corvint. Nem gondolod, hogy úgy igazságos, ha kapok helyette egy másikat? - csak most tolom el annyira, hogy a szemébe nézhessek, de a felkarját még mindig erőteljesen szorítom. - Ha farkas leszel, az én törvényeim szerint fogsz élni, a tervek szerint nagyon sokáig. És akkor már senki sem fog tudni megvédeni. De most van egy egérutad, hála annak, hogy ember vagy. Döntsd el. Megszabadulsz minden fájdalomtól és érzéstől, emléktől, amit a mi világunk jelent számodra, felnősz, hozzámész valami szentimentális baromhoz, szülsz neki egy rakás gyereket. Előtte persze híres leszel, utána már nem, mert tönkreteszik a tested az ivadékok, de meg fogja érni az áldozat, mert boldog leszel. Apa nélkül. Farkasok nélkül. Egyszerűen és emberként. Vagy itt maradsz velem, és engem fogsz apádnak szólítani. Eleresztem, lökök rajta egyet, és mentálisan parancsba adom Michelle-nek, hogy hajtson vissza a házhoz, és nézzen körbe, küldje ki a Felderítőket, hogy elhagyták-e már a várost. - Nem, egyébként nincs gondolkodási időd. Fordulok vissza a lány felé az ablaktól, ahol a Fiam körüli felfordulást szemlélem tovább.
Úgy puffanok le róla, mintha kötelező lenne, de csöppet sem bánom, hogy a földön kötök ki, romok közt kúszom hátra, míg valami meg nem állít, talán az ágy, de fogalmam sincs, nem vagyok képes levenni róla a szemeimet. Olyan hatalmas… olyan félelmetes, és olyan sok sebből vérzik. Azt hiszem nem bánnám, ha megtenné azt, amit a szemében látok, amit az a másik, a lelkük sötétebb oldala megtenne, a bennük élő vadállat. Könnyű olyasmit hibáztatni mindenért, amit nem foghatok fel ép ésszel. Eszemben sincs beszélni, talán gondolataim sincsenek, csak nézem a számomra hatalmasnak tetsző alakot, és arra vágyom, hogy minél távolabb legyen, hogy hagyjon békén, dobjanak ki valahol engem is, akár az ablakon, akár a város szélén, mint egy nem kívánt csecsemőt a szívtelen anyja. Tűnjek el, legyek semmi, csak ők ne figyeljenek rám. A szemeit nem viselem, nem bírom nézni, és úgy érzem, még csak el sem követhetek efféle becstelenséget. Magam alá igyekszem húzni a lábaimat, amikor közel jön, sosem éreztem magam ennyire kicsinek. A nap nyertese? Hát szerinte én ebből bármit is akartam? Amennyire könnyű nekem a farkasaikat hibáztatni mindenért, olyan egyszerű lehet rám húzni a vizes lepedőt. Tegye csak, nem érdekel, semmi sem, csak így vagy úgy, de legyen vége. A nyelvemen van, hogy gyerünk, akkor akard, pusztíts el, legyen én az, akivel egy hangyányit csillapodik a dühöd, már nem mindegy? Ezt akartam, ezt fejezte ki szavakkal az apám is, és Duncan… tán meg is tette volna. Gyerekes dac talán, vagy a vérem elfajzott része tombol bennem olyannyira, hogy képtelen vagyok uralni a gondolataimat, de legalább az sikerül, hogy ne köpjem a szavaimat az arcába, még rosszabbá téve a helyzetemet. Nem ugatok közbe, érzem, hogy nagyon rosszul tenném, és egyébként sem voltam soha ennyire pofátlan, ami azt illeti, semennyire sem. Értem, nekem nem jár, hogy utolsó csepp méltóságomból merítve erőt hagyjak el egy épületet, elbúcsúzva a szikrányi boldogságtól, ami az utóbbi időben nekem jutott. Lehajtom a fejem, valahol elhagytam a fél mamuszom, próbálom palástolni, hogy a sírás közeledtét jelezve remegnek az ajkaim, próbálom tartani magam, de mindig van egy pont, ahonnan már nem lehet visszatáncolni. Ez az egész nekem már bőven meghaladta a tűréshatáromat. Apa… istenem, ha téged is megölnek, mi lesz velem? Anyám a börtönben, apám a sírban. Milyen kép ez? Miért én fizetek meg más hibáiért? Önző gondolat a sötétségben, feketeség a fehérségben, frissen született, élénken vöröslő seb a szívemen. Nem tettem semmit… Nem, sosem ártottam senkinek, mégis itt vagyok, sarokba szorítva, mint egy szerencsétlen, sebzett vad, és csak az utolsó pillanatomat várom, attól remélve a felszabadulást. Megragad, de fel is kell emelnie, ha az illatomat akarja, tőlem többre nem futja, minthogy a nyakkendőjében fürödjenek meg barna tükreim. A kérdésére nyelek egy nagyot, kétségbeesés táncol a pillantásomban. Ezzel most… arra gondol? Tudom, hogy lélektükreimet keresi a sajátjaival, megkapja hát, de válaszolni képtelen vagyok. Igazságos? Épp az imént beszéltük meg a végrehajtójával, hogy nem létezik. Az én igazságom sem érdekel senkit. Úgysem vagyok olyan, mint ő, semmilyen értelemben. Kinek kell ugyan a Corvin egy kisebb, erőtlenebb, porban fekvő verziója? Kinek kellek én? Úgy ahogy vagyok, úgy ahogy voltam, senkinek. Engem csak bemocskolni és elrontani lehet, és ti megteszitek. Megteszi még Matt is, ki miatt hazugság szőtte szavaimat. Elfelejteni mindent… Könnyű lenne, igaz? Még nekem is, aki egész eddigi életében minden szem morzsáért megküzdött. Csak épp mindig azt felejti el mindenki, hogy nekem csak a tánc számított mióta az eszemet tudom. Én nem akartam szerelmet, nem akartam férjet, gyerekeket. Még… most sem akarok. Ez nekem nem idilli kép, ez nem én vagyok. Elvettétek tőlem ezt is, elszúrtam, mert összezavartátok a fejem a puszta létetekkel. Ha visszamegyek, ha elfelejtek mindent, nem fogom érteni, hogy bukhattam el abban, ami a legfontosabb volt számomra. Nem fogja érteni a családom, hogy mi történt velem, amíg nem voltam velük, és mégis most megint miért vagyok ott. El fogom felejteni apát, semmire sem fogok emlékezni, sem a fájdalomra, sem a meghitt pillanatokra, nem fogok emlékezni arra a pillantásra, amikor megmutattam neki az első balett cipőmet, olyan picike volt még. Nem fogja tudni, hogy szeretem, hogy mindennek ellenére igenis így van, nem tudná, hogy előbb-utóbb úgyis megbocsájtanék, mert ilyen vagyok, egyszerűen működöm. Nyújtsd a kisujjad, és a világot adom cserébe, beragyogom az életed, mert ettől vagyon én. Ezt akarjátok elvenni tőlem? Miért? Miért nem vagyok jó így? Miért nem küzdhetek meg saját erőmből a fájdalmammal? Miért nem hagyjátok? Egyszerűen és emberként. Kimondhatnám. Eltéphetném magam mindentől, ami fáj, könnyű lenne, súlytalan. És hazugság. Akkora hazugság, amivel beszennyezném azt, aki vagyok. Elmenekülni. Anya sosem erre tanított, nem volna büszke rám, ha megtenném, én sem lennék, bár nekem nem kellene mindennap szembenéznem ezzel a ténnyel. Nem… a testem gyenge, de az istenért, a jellemem nem. Nem adom. Nem adom apát, nem adom Mattet, nem adom Duncan emlékét. Nem tehetem, nem érzem jogosnak. Ha mindenki élete kifordul a sarkaiból, nincs jogom élni azzal a lehetőséggel, hogy az enyém ne tegye. Undorítóan gyáva dolog volna, és én nem vagyok gyáva. Annyira, de annyira sajnálok mindent, apa, sajnálom, hogy képtelenség volt megvédeni, Matt, sajnálom, hogy sosem adhatom majd meg neked azt, amire vágysz, hogy többé nem lehetek az, akit szeretsz, Duncan… sajnálom, hogy ott végezted, annyira bánt, hogy volt közöm hozzá. Hátratántorodom, törmelékek marnak papucstalan talpamba, de ugyan mit számít már ez? Gyászolok, nem csak Duncant, a saját romjaimat, a saját békés világomat, ami bár sosem volt egyszerű, de hittem abban, hogy jó, hogy egyszer elérhetem a céljaimat, az álmomat, hogy boldog leszek. Nem. Az első lapát föld már elsötétíti a képet, keresem a hangom, ki kell mondanom, a kérdésekre illik válaszolni, főleg azokra, amik mindent megváltoztatnak. Még egy lapát föld. Viszlát, te édes, ártatlan, bájos kislány, szerettem veled lenni, szerettelek, hiányozni fogsz, de most… át kell adnod a helyedet valami másnak, valaminek, aminek talán köze sincs ahhoz, amilyen voltál. Sajnálom. Érzem, ahogy a könnyeim végigszántják az arcomat, rezegnek államon, hogy röpke csimpaszkodást követően találják meg végső sírhelyüket Duncan szobájának romjain. - Itt maradok. Suttogom. Veled. Magával. Egyik sem tűnik helyesnek, de döntöttem, hagyom, hogy végleg elvegyenek tőlem valamit, hisz ha egy játék egyszer már elromlott, soha többé nem lehet a régi, mindegy, miként foltozgatják, mit vesznek el belőle, vagy épp mit adnak hozzá. Van, amikor már csak újjászületni érdemes.
Minden egyes érzelmét érzem, hányingerkeltően tapadnak az apró, bár fajtájhoz képest mégis intenzív impulzusok a bőrömre. A fekete farkas fel-alá járkál, mázsás léptei alatt besüpped a lelkem, vegyes érzések tombolnak bennem is. Én is kétségek közt vergődöm, emberkölyök. Ha tudnád, micsoda kétségek között. Megakaszt az apró, porba hulló lényéből felragyogó hűség és odaadás a "szerettei" iránt, akik éppen az elmúlt órákban árulták el, csapták arcon őt. Nem tudom eldönteni, hogy merő ostobaság-e mindez, kislányos, rózsaszín ideák halmaza a ragaszkodás, vagy valóban az, ami bennünket, világ szörnyetegeit oly nagyon jellemez. Felprüszkölök a gondolatra, egy egyszerű mozdulattal tépem le a nyakkendőmet és fehér ingem felső néhány gombját, ahogy közelebb sétálok hozzá. Minden apró lépéssel egyre nagyobb teret kap Ő. Felsőtestem izmai dagadnak, a csont reped és formálódik, arcvonásaimban már nyoma sincs semmi emberinek, ahogy hajam mentén egyre sűrűbb bunda feketéje takarja el a bőrömet. Nyál cseppen a törmelékes, poros padlóra, kiköpöm a fenevad hörgését. Gyomorgörcsként, vad és fékezhetetlen vágyként ébred bennem az éhség, előételnek pont megfelelő az a félelem, ami a lány felől vibrál. Tudod, nekem már nem fáj. Én már nem vergődöm féregként a Fenevad szavára, mert nekem már semmi sem fáj. Sem élet, sem halál, sem seb, semmi. Én magam vagyok a fájdalom: adok és elveszek, mert hatalmamban áll kislány, hogy én döntsek mindenki sorsa felett. De ezt az ítéletet nem én hoztam meg, de tudod, a fekete mindig örömmel tesz eleget olyan kérésnek, ami vérszomjának csillapítására irányul. Elvettétek a Fiamat. Adjatok hát cserébe valamit, ami eltömítheti a sebet.
Lassan, fenyegetően ereszkedem négykézlábra, letámaszkodva mellső mancsaimmal, ebben a kicsavart, fél-humanoid alakban, akár egy gorilla. Ínyem villantom felé, ahogy egyre közelebb lépkedek, őrjítő lassúsággal kínzom meg és hagyom, hogy élete utolsó fiaskóját ezerszer és még egyszer megbánja. Porrá töröm a babaházat, amiben eddig élt. Mert most az utolsó esélyétől is megfosztom, hogy valaha újra találkozzon az apjával vagy az első szerelmével. Senkije sem lesz rajtam kívül, átkozni fogja a nevemet és rettegni a hatalmat, amit még képtelen lesz uralni. Egyetlen mozdulat, amivel meglendül felé a karom, mancsom melleinek ütközik, ahogy hátra lököm, zuhanjon hanyatt, hogy fölé kerekedhessek, fokozatosan eresztve rá testsúlyomat, míg már alig kap levegőt. Bűzös pofám az orráig nyomom előre. Legyél hálás. Keveseknek adatik meg, hogy farkasszemet nézzenek a halállal. Csak a kétséget akarom látni a szemeiben, aztán lecsapok.
Mellkasán támaszkodó mancsom ujjai begörbülnek, s a húst, mit eddig támasznak használtam, úgy szaggatja át az öt halálos farkaskarom, mint forró kés a jéghideg vajat. Nem haraplak, mert nem én választottalak. Nem tudom, méltó vagy-e rá, de nem is akarom megtudni.
Csak egyetlen, villámgyors pillanat, míg leszakad belőlem egy apró darab, a köldökzsinór pedig pórázként tekeredik az esetlen, tudatlan kölyök felé. Feküdj! Kushadj! Nem adtam engedélyt arra, hogy láss. Azt akarom, hogy érezz.
Érezd, ahogy kitágul körülötted a világ. Érezd a környék összes farkasát, ragadjon magával az életöröm, hogy végre helyed van valahol. Hely, ahonnan nem vetnek ki azért, amilyen vagy, mert Te már ide tartozol. És itt is akarsz lenni, látni akarod a világ csodáit, belülről kaparja a mellkasod a kényszer, hogy talpra állj, és elvegyülj az összetartozás erejében. A falka itt van. Én vagyok a Falka, bennem, Atyádban én össze minden ereje és hatalma ennek a közegnek. Nem számít már a hamis vér, engem akarsz. Rám vágysz, te, apró szemem fénye, és ha volt is valaha apád, nem számít már, mert hazug volt, elárult és lemondott rólad. A farkast ez egyébként sem érdekli már, őt csak a Teremtője rezzenése képes megmozdítani, hát nem érted? Csacska kislány... Tudd, hogy a Fiam ezt áldozta fel érted, azért a távoli alakért, aki most autózik kifelé a városból. Aki azt mondja, hogy a falka csak teher, és önként hagyta maga mögött ezt a csodát, amit tőlem kaphatsz. Érzed már? Szétfeszít a kín, semmire sem vágysz, csak arra, hogy ösztöneid vezessenek, hogy kilépj a világba és az ő vérét érezd a szádban, mert el akarod, és el tudod pusztítani mindazokat, akik megsértik ezt a szentséges egységet. Vérszomj. Így nevezlek most Téged Sienna. Hűség, így szólítalak utána, ezt vettétek el tőlem, ezt sebezte meg a családod, és érted már, miért fáj ennyire, miért érdemel halált, aki elárul engem és mindenkit, aki mellette áll. Vergődj Atyás súlya alatt. Égjen a tested a fájdalomtól, de ne veszítsd el a tudatod. Pórázod erős, nem tudod eltépni, de miért is akarnál ellenszegülni az akaratomnak...? Hiszen te soha nem lennél képes ilyesmire.
Szenvedj. Szeress. Éhezz. Vérre, elismerésre, szolgálatra. Járjon át most minden érzése a Farkasok lelkének, míg a tudatod lassan kicsúszik a kezeid közül, észre sem veszed talán, hogy kihúztam húsodból a karmaimat, hogy a torkodat szorítsam, és addig engedjelek csupán "élni", míg úgy nem döntök, megértettél mindent, amire hivatott vagy - hogy végül megfosszalak a tudástól, és az ájulás legyen megtépázott lelked menedéke.
Nyelek egyet, mikor közeledni kezd, nincsenek kétségeim, félek, igen, szerintem vele kapcsolatban sokan így éreznek. Megfeszülök, mikor átalakul, nem láttam még, és a borzalmon túl valójában lenyűgözőnek találom, hogy képesek erre. Én sosem akartam, amióta tudom, csak távol szerettem volna lenni ettől, de ahogy teltek a hetek, csak egyre többen lettek körülöttem. Nem szeretném tudomásul venni, hogy attól a pillanattól, hogy egy vérfarkas magjából fogantam, előre megvolt írva számomra ez a sors. Valószínűleg így van, de sosem gondoltam volna, hogy ebben a komponálásban. A Diótörőre gondolok, lecsendesítem tajtékzó lelkemet, igyekszem nem rettegő kislányként elveszni a saját valóságomban, tudni akarom, mi történik, én kezdtem megírni sorsom eme bejegyzését, hát viseljem is. Atya ég, mennyire hatalmas, és fenséges, bármennyire is munkál bennem a düh, képtelen vagyok nem meglátni ezt a képet. Nem szeretnék félni, tényleg nem, de képtelen vagyok mást érezni. Tőle, a jövőtől, féltem apát, féltem Mattet, féltem az egész Davis családot. Jobb lesz nekik, ha sosem keveredek ismét az útjukba, mert az már világos, hogy a sors különös szeszélye folytán engem csak a baj kísér. Nem igazán vagyok képes feldolgozni a látványt, még úgy sem, hogy meredten bámulom, képtelen vagyok megmozdulni, bármit tenni, pár pillanatra még levegőt venni is elfelejtek, akkor szakad ki belőlem ismét, mikor hátra lök. Nyekkenek a padlón, a lámpa fénye vadul tükröződik a szemeimben, lehunyom, de kár volt, hisz mikor újra erőt merítek ahhoz, hogy szembenézzek a végzetemmel, már felettem tornyosul. Pofája az arcom előtt, és csupán egyetlen pillanatig bírom megfüröszteni barna tükreimet a vörösségben. Nem szeretném látni, nem szeretném már most úgy hinni, hogy hibás döntést hoztam, bíznom kell abban, hogy nem így van, hogy ha rövidtávon pokol is lesz az életem, hosszútávon megtanulok élni vele, és a javamra fordítani. Így kell lennie, erős leszek, megtanulom, hogy kell, felülemelkedem a gyötrelmeimet, és a fájdalmamat arra használom majd, hogy megeddzem a lelkem. Mennie kell, menni fog. A kétség ott hullámzik ugyan, de semmi esélye sincs felülemelkedni. A cukormáz lefoszlott, olyan ez, mint a balett, a legjobbnak kell lennem. Álmok, vágyak, remények. Vannak, voltak, lesznek, még ha át is formálnak, ha ez az egész megváltoztat, ott lapul majd a mélyben a valóm, az egykori ember, egy része legalábbis biztosan. Bennakad a levegő, ahogy a karmai a mellkasomba mélyednek, és hajlamos vagyok abba a hitbe ringatni magam, hogy mégiscsak inkább a halálomat választja. Nem csodálkoznék azon sem, mióta én magam kimondtam, ott lebeg a szó a szemem felett. Elhomályosodik a valóság, érzem, ahogy kifut a szín a tagjaimból a belőlem távozó vérem hatására. Fáradt vagyok, túl sok volt, nagyon fáj, de olyan könnyű lenne elmenekülni a szenvedés elől, nekirohanni a csalogató, szikrázóan édes fénynek. Valami azonban megváltozik, nem látom, csak érzem azt az apró, csipáit nyitogató, érdeklődő, mégis hűvös, vad, féktelen fekete pontot legbelül, ki már most olyan szinten ragaszkodik, hogy fáj a tudat. Mégsem mozdul, hisz azt mondta, kushadjon. Vörös tükrei rejtve maradnak hát, miképpen valódi termete is, így nem tűnik túl nagynak, sem pedig kifejezetten erősnek, de nevetsége volna, ha a belőle fakadó csoda nem volna életképes. Alattomos módon fon körbe, rabul ejtve lényemet, tudatomat, berendezkedve a kapott bölcsőbe. Minden olyan furcsa, és ami kezdetben lerohan, az pillanatok múlva már olyan csalogatóan meleg, hogy legszívesebben farok csóválva rohannék körbe. Micsoda? Nem… nem akarom élvezni. S mégis, az odabenn lakozó vad rajongása szétterül bennem, érzem őket, érzem, hogy valami hatalmasnak vagyok egy apró darabja, hogy… ide tartozom. Minden előítéletem zajosan omlik darabjaira, hisz már én is egy vagyok közülük, s még ha nem is értem őket, magunkat, magamat, attól még nem lehetek ennyire képmutató. Felnéznék rá, de azt mondta, ne tegyem, így csak némán csodálom, engedem át emberi felem a farkasnak, nincs is választásom, egész más, sokkal vadabb, markánsabb, határozottabb. Megpróbálhatnék küzdeni ellene, visszarángatni, bármi szánalmasat tenni, hogy ne érezzem ezt, hogy ne tűnjön annyira tökéletesnek ez az otthonos érzés, Ő maga, hogy mondhassam, nekem attól még van apám, a vérem szerinti, de sem szavak, sem ember szőtte gondolatok nem képesek eluralkodni rajtam. Mennék, rohannék, vérszomj, édes jézus, szinte érzem a vér ízét a számban, pedig sosem kóstoltam. Azt akarom, hogy elégedett legyél, hogy rászolgáljak az áldásodra, hogy beleolvadhassak a nagy egészbe, soha többé nem válva ki belőle, s elpusztítani azt, ami árt neki. Ami, és aki árt neked… Atyám. Nem múlik a fájdalom, vadabbul éget bárminél, mit eddig tapasztaltam, a lélek gyötrelme az emberé, nem számít, csak az számít, ami most van, ez az új csoda, ez, amiben könnyű és kényelmesnek tetsző elmerülni. Karjaim mozdulnának, hogy véremtől csatakos mancsodra simuljanak, erőtlen próbálkozással kísérelve meg lefejteni magamról, de nem tudom már, mi az, amit csak eltervezek, és mi az, amit meg is teszek. Vasmarkod szorítása alatt eltűnök a semmiben, ma éjjel harmadszorra gondolván azt, hogy a halál jött el értem. Minden fekete és zavaros, a sötét és a világos vív párharcot odabenn, két egymásnak tökéletesen ellentmondó tudat, lehetne az egyensúly maga is, de az az út még csak most kezdődik… Ki tudja, hová vezet. Gyönge kis testem erőtlenül ernyed el végül, karjaim lehullnak a romhalmazra, szívem kihagy egy ütemet, de ha elereszt, tovább veri biztos ritmusát. Nem… én nem megyek sehová, csupán egy lettem közülük, az ég viharos villámainak egyike, vadságot, fékezhetetlenséget kaptam. Nem fogom hagyni, hogy mindez fölöslegessé, elhibázott lépéssé váljon.