SZABAD TERÜLET

*Nem siettem, hisz időben indultam. A pontosság fontos, ezt megtanultam és talán nem is tudtam volna késni, ha csak nincs valami külső behatás. De hát a szobámtól a recepcióig mi történhetett volna? Semmi. Már pár napja a városban vagyok, s az feltűnt, hogy a Hotelben hemzsegnek a farkasok. De nem zavart, még ha némi kételkedéssel töltött el. De ez ellen csak annyit tettem, hogy a pajzsom félig-meddig fenntartottam. Érezhették, hogy mi vagyok ahogy azt is, hogy semmilyen ártó szándékom nincs. De a korom és a vérvonalam rejtettem. Tapasztalataim szerint ez ijesztő szokott lenni, ámbár Martinez vérvonala nem igazán elterjedt, de az ismeretlen mindenkit megrémiszt.
Egy fekete ruhában lépdeltem a hölgy mögött, aki mutatta az utat, hajam kiengedve, a kezemben pedig egy dosszié lapult, benne a megfelelő iratokkal. Ajkaimon mosoly lapult s lépéseim szinte már szórakozottak. Jó kedvem volt, még ha kissé tartottam is a találkozástól. Annyira kísérteties volt a kép... Nem, most nem szabad erre gondolnom. Kiszivárgó energiáim vidáman táncoltak körülöttem, s helyet foglaltam, ahogy azt kérték. Vártam, de a kínálatot visszautasítottam. Egyrészt nem voltam szomjas másrészt meg, ez csak szimpla udvariasság, hogy ne türelmetlenkedjen a nép. Én pedig, nem voltam türelmetlen fajta. Vártam és ujjaim finoman doboltak a térdemen. Valami kellett ami lefoglalja a gondolataim. A városban egyszer jártam, megnéztem azt a szórakozó helyet, ahol ez a Castor a vezető, vagy mi. De nem találtam ott, bár kimondottan nem is kerestem. Így nem maradt csak a Hotel. Persze itt már kicsit jártasabb voltam, hisz nem töltöttem a szobában a napjaim. Igyekeztem felmérni, hogy milyen a hely, milyen az étel és milyen úton - módon férhetnék a tulajdonos közelébe, akit nem láttam. Így nem volt más, mint a tudásomra hivatkozva jelentkezni Séfnek. Ehhez értettem, s meg is kaptam az időpontot a mini de Lucához. Már csak fogadjon és minden rendben lesz.*

*Amint megéreztem az energiákat, amik voltak de mégis ápoltak és eltakarták az érkezőt, azonnal figyelni kezdtem. Sok mindent nem tudtam levonni, de eléggé vidám. Összevontam a szemöldököm és figyeltem tovább... na nem a vidámsággal volt a baj, hanem azzal, hogy mintha sarkak kopogását hallottam volna. Nos, ha csak nem szereti Castor de Luca a magassarkú cipőket, akkor azt hiszem, hogy más jött. De persze ezt nem vezettem túlzottan messze, hisz ahogy nyílt az ajtó felálltam és mosolygós arcom és tekintetem az érkező felé fordult. Halványan felszaladt a szemöldököm, némi kérdő hangsúllyal, de alig volt észrevehető pláne nem számon kérő. Mindössze meglepett, hogy valóban nem a hím vagyis férfi érkezett. Ahogy közelebb ér, magam is a jobbom nyújtom felé.*
- Vittoria de Luca, de én egy bizonyos Castor de Luca urat várok. Lehet, hogy rossz helyre kísértek. * Mosolyodtam el bocsánat kérőn, de ahogy a tekintetem lesütöttem, naná, hogy észrevettem a gyűrűt az ujján és egy széles mosoly került az arcomra, ahogy a nőre emeltem a tekintetem.*
- Szép darab... mostanában lesz vagy csak az urakat próbálja lerázni? * Kérdeztem kíváncsiságtól fűtött hangomon. Bizony, nekem is volt egy olyan időszakom, mikor gyűrűt húztam magamra, hogy távol tartsam az udvarlókat, de ezek rövidek voltak. A kérdése azonban egyértelművé tette, hogy bizonyára nem én járok rossz helyen és ami azt illeti, Ő sem.*
- Nem kérek köszönöm. * Utasítottam el udvariasan ismételtem a kérdést miközben helyet foglaltam és a dossziém az ölembe fektettem.*
- Csak pár napja... * Legyintettem könnyedén, hisz ez nem számított. Az első utam a Hotelbe vezetett és szobát foglaltam, ha dátumra pontosan érdekli, akkor megtudja tudni. Ez nem ellenséges válasz volt, mindössze nem befolyásol semmit.*
- Csendes, de még nem merültem el komolyabban benne. Egyedül érkeztem és szerettem volna piheni. Talán ha akad majd egy idegen vezető... * Csiripeltem vidáman. Na nem mintha annyira elveszett lettem volna, egyedül is felfedezem én amit szeretnék, de először pihenés. Ráérek van még... nos, sok időm és a sietség amúgy sem vezet sehová. Az első mondatára bólintottam, hogy bizony az információi jók. A kérdésre elnevettem magam vidáman, a nő farkas s tisztában voltam vele, hogy tudja ugyan ezt rólam.*
- Ha azt mondom, hogy három éve végeztem a fősulin, akkor megmutatja a kijáratot. Ha azt mondom, hogy 1950 óta azt csak maga tudja és vagy elhiszi vagy nem, hisz a papírjaim mást mutatnak. De természetesen vannak... * Nyújtottam felé a dossziét, amelyben Vittoria de Luca néven egyetlen hely volt megemlítve ami közismert, pár pozitív kritika az Éttermemről és a "tudományomról", egyetlen személyesen Rólam és persze az üzletvezetői engedélyem mellé csatolva. Ezek az elmúlt 10 évre nyúltak vissza, de hát istenem nem látszom többnek 28-nál, nem is nyúlhatnának vissza régebbre, még így is sok. Halványan elmosolyodtam az utolsó kérdésre és megingattam a fejem.*
- Bocsásson meg Signorina, de Castor de Lucával szeretném a részleteket lezongorázni. Bizonyára roppant elfoglalt és ezért küldte magát, de mi lenne, ha tenne még egy próbát, hogy ide hívja? Ha nem ér rá, kereshetünk egy másik időpontot is, nem sietek. * Kérdeztem, a dosszié felé intve. Ha más nem, akkor a referenciám elegendő, hogy szánjon rám tíz percet. Legalábbis bíztam benne. Szavaim őszinték voltak, de nem feltétlen csak az állás érdekelt. Hanem kimondottan de Luca.*

*A nő szavaira csak összevontam a szemöldökömet. Nem értettem, hogy valaki hogyan tarthatja kevesebbet magát másoknál vagy akár többre. Számomra mind a két érzés idegen volt, de a nő tudja, hogy miként vélekedik. Ámbár lássuk be, ez a "beérni" megfogalmazás miatt volt, de gyorsan múlt is.*
- Ahogy gondolja... * Bólintottam a szavaira és amint az asztal túloldalára sétált én magam is helyet foglaltam ismételten. Következő szavaira azonban szemeim továbbra is vidám csillogással meredtek a másikra.*
- Gratulálok. * Szavam vidáman csendet és valóban örültem, az esküvőjüknek. Talán furcsa, de nálam alap dolog, hogy senkinek nem akarok rosszat és minden apróságnak tudok örülni. Mások boldogsága viszont nem tartozott az apróságok közé. Tudom, tudom... önzetlen és olykor már szinte taszító ez a tulajdonságom. De nem tudok és nem is akarok mit csinálni. Ahogy a vidám nevetésemmel sem, hisz nem kinevettem a másikat. Szimplán csak a kérdést furcsálltam. Nézem az arcát miközben lapozgatta a papírjaimat. Viszont ahogy bele kezd a fejem lágyan ingatom meg. De megvárom míg befejezi, elvégre Ő is ugyan így tett s ezt követeli meg, az alapvető illem és tisztelet.*
- Félreért... Tapasztalat az, mely beszél belőlem. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy elegendő pénzzel akár azt is kiállítanák, hogy mi vagyunk az idei pápa. Az önfényezés csak még több okot szolgáltatna, hogy kételkedjenek abban amit látnak. Tapasztalat, hogy a magam fajta kóborló egyedekkel alapból bizalmatlanabbak. Nem ön ellen szántam, sajnálom, ha így érzi... * Szavaim kedvesek s valóban sajnáltam, ezt még a félig fent lévő pajzsomnál is jól érezhette a másik, már ha persze figyelt rá. Tekintetem azonban ezúttal nem sütöttem le, nem egy óvodában vagyok vagy épp a hétköznapokban. Vannak területek ahol határozottabb vagyok, mondjuk a konyha vagy egy orvosi, esetleg egy csapat kölyök. *
- Természetesen az állás is érdekel, különben nem lennék itt. S bizonyára más okom is van, de már említettem, hogy Victoriát keresem... többek között. De már évek óta, szóval ez már csak megszokás, hogy szét nézek arra, amerre járok. Mr. de Luca felkeltette az érdeklődésem, de a célok azok mindig képlékenyek. Szóval azt hiszem, hogy maradjunk az állásnál. * Dőltem hátra kényelmesen és ha más nem főzök neki valami eszméletlen pocsék kaját mikor Ő rendel és majd lejön megdorgálni. Azt, hogy lássam ezzel is elérhetem. Bár ez valószínűleg kedvezőtlen lenne. De ha mázlim van, ami nincs akkor... igazából lényegtelen, mert nem szokott lenni. Hangomban továbbra sincs ellenségeskedés, kioktatás, felhang vagy bármi ilyesmi. Nyugodt, az energiáim vidámak és arcomon is ott a mosoly. Hallgatom a kérdéseit és.. hmmm... leengedtem a pajzsom. Nem fenyegetés volt, mindössze elég idős vagyok ahhoz, hogy bárki figyelmét felkeltse egy ilyen idős kóbor és a vérvonalam sem elterjedt, ámbár nem tudtam, hogy ismeri-e a velem szemben ülő nő vagy sem. Azt pedig történetesen tudom, hogy de Luca az alfa s az Ő területén vagyok. Ha nem érdekli, akkor az lesz a pech de ezen ráérek majd akkor agyalni. Különben sem tudom, hogy mit mondjak neki. Egyenlőre a nő kérdéseit vártam az állással kapcsolatban.*

*Néztem a nőt, fürkésztem a vonásait de magam sem tudom, hogy mit kerestem. Mindössze csak figyeltem, szokásom ilyet tenni holott semmi értelme. A másik felől egy leheletnyi ártó szándék sem árad, én mégis igyekeztem megjegyezni az arcát, pedig még csak festő sem vagyok.*
- Köszönöm. * Mosolyodtam el a némiképp elismerő szavaira. Az igazság az, hogy már azt sem tudom mikor dolgoztam utoljára mások keze alatt, általában a saját alkalmazottam voltam, ami azért lényegesen megkönnyítette a dolgom, még ha ugyanúgy is melóztam mint mások. De hát mindig minden kezdődik elölről, ha az ember helyt vállt. Nem ismertem a várost, így nem fordult meg a fejemben, hogy kapásból nyissak egy új éttermet. De figyelmem továbbra is a nőé volt, mégha a gondolataim kissé másfelé is vergődtek olykor-olykor.
- Biztos vagyok benne, hogy megtudunk egyezni. Lévén, hogy nekem csak annyi kérésem volna, hogy a szobámat hosszútávon lakhassam. * Nyilván nem a pénzen fogunk összeveszni, ámbár meg kell hagyni, hogy az mindig jól jön és semmi nincs ingyen. De lássuk be, hogy nincsenek nagy elvárásaim. Ez az egy is csak azért mert így könnyebb egyenlőre. Nem óhajtottam házat venni, viszont a személyzeti részlegen sem helyet foglalni. De ugyan akkor még csak kedvezményt sem kértem a szobára. Csak annyit, hogy hosszútávra jegyezzék be. Viszont ahogy a főzést említi úgy kezd el csillogni a szemem, mintha csak egy gyereknek adnának épp nyalókát jutalomként. Örömteli, boldog mosolyom ezt még egyértelműbbé teszi, ahogy az energiáim is izgatottsággal telnek meg. Igen, mai napig képes volt eltölteni izgalommal, az, hogy másnak főzök.*
- Semmi akadálya... * A csuklómról lehúztam a fekete hajgumim és hátul összefogtam a hajam, miközben felálltam. Ha visszakaptam a dossziém, akkor már kész is voltam. Bizonyára van lent kötény és pont nem fogok átöltözni rohanni, én ebben is képes vagyok főzni hisz nem azon múlik, hogy mi van rajtam. Ha elindult, akkor természetesen követtem.*

*A szobára bólintottam, hogy akkor az esetleges hátráltató tényezőt ki is zártuk a pakliból, így bizony tényleg megfogunk tudni egyezni. Főznöm kell... ezzel sincs probléma és nyilván megértem, hogy miért van erre szükség. De lássuk be, ez nekem inkább játék és egy cseppnyi boldogság. Más valószínűleg kételkedésnek venné a dolgot, de az nem én vagyok. Ahogy visszakapom a dossziét követem a nőt és az oldalamhoz fogom. A dicséretére csak szélesebb lesz a mosolyom, de némi szégyenlősség látható rajtam. Tekintve, hogy kerültem a nő tekintetét.*
- Köszönöm. *Nem féltettem volna akkor sem, ha épp nem volna szakácskabát. Azokat úgy sem szeretem. De ez most mindegy, követtem a nőt le a Hotelbe és onnan pedig a konyhába.*


Bent tekintetem nem az alkalmazottakon akad meg, hanem a berendezésen és az eszközökön. Nem újdonság, azonban reflex mozdulat, hogy felmérem minden adott-e. Bár, felesleges ha figyelembe veszem azt a tényt, hogy egy négy csillagos szállodáról van szó. De ez ösztön. Aztán ajkaimon egy kedves mosollyal üdvözöltem a többieket, miközben felvettem a kabátot amit Rose adott. Hallgattam a szavait és bólintva lépkedtem beljebb a magassarkúmban ami egyébként nem zavart.
- Szabad? * Kérdeztem az egyik emberkétől aki épp nekilátott volna a következő rendelésnek. Meglátva a kért ételt halványan elmosolyodtam. Lemertem volna fogadni, hogy egy gyerek is akad köztük. De nem estem kétségbe. Alapvető dolog, hogy a konyhában némelyik hozzávaló el van készítve. Ösztönösen mentem a hűtőhöz, hogy a tészta masszát kivegyem. A serpenyőt felraktam a tűzhelyre és a tésztát kezdtem el kavarni, mert bizonyára a liszt megült az alján. Amint meleg volt az olaj már bele is csöpögtettem a masszát három, egyenletes kört formálva vele. Egy másik serpenyőbe feltettem a cukrot, hogy folyamatos kavargatás mellett megkaramelizáljam. A másikban pedig a vaj olvadt épp. Két kavarás között megforgattam a palacsintákat, mikor annak az alján már látszott, hogy barnul és nem fog szétfolyni, ha hozzá nyúlok a csipesszel. A kakaós krémet feltettem egy kicsit olvadni. Tányér már előttem, a vajat félrehúzom, hisz nem kell neki sok idő míg elolvad. Ajkaimon ott volt a vigyor, ahogy kezeim fürgén jártak és csinálták amit kell. Nem volt szükségem útbaigazításra sem segítségre, de mivel próba főzés így senki nem is jött oda, hogy segítsen.
Tányérra a palacsinta alja, amit leöntöttem a csokimasszával, még egy palacsinta amire szintén csoki került és végül a teteje. A csipesszel kicsit lenyomkodtam, hogy ne legyen olyan magas, ráöntöttem a karamellízált cukrot, némi olvasztott vajat és bizony a tetejére is tettem egy vékony szelet vajat. Ami a tányér szélére csöpögött, azt egy tiszta konyharuhával letöröltem.*
- Kész a palacsinta...* Szóltam előre, ahogy az asztal másik oldalára toltam a kész ételt, hogy vihetik. Kiálltam a "helyemről" és Rosehoz sétáltam. Az egész művelet, így, hogy elő volt készítve minden nem volt több öt percnél. De ez a normális egy nagyüzemű konyhánál.*
- A reggeli időszak a legkönnyebb. Legalábbis a nyitás után, előtte már kevésbé mókás a dolog míg az előkészítések zajlanak. Azonban ha gondolja, akkor főzhetek magának valamit, hogy lássa nem csak a kész alapanyagokkal tudom, hogy mit kell kezdeni. * Nem ismertem a nőt, így nem tudom, hogy mennyire volt meggyőző a dolog vagy hogy megelégszik-e egyáltalán ennyivel. Ajkaimon továbbra is mosoly lapult, ahogy vártam, hogy a másik mit szeretne hogyan tovább.*

*Igazából ha enyém lenne az állás, már énekeltem is volna, csak úgy ahogy szoktam. Szórakozva is lehet dolgozni és mennyivel jobb ha szívből csinálja az ember azt amit. De mivel nem voltam még itt senki így hagytam, ám ez nem változtatott azon, hogy szerettem csinálni azt amit csinálok. Másoknak főzni. Ettől már csak a gyerekekkel szeretek jobban foglalkozni. De az nem most van. Most csak a kész étel, ami után Rosehoz sétáltam és mondtam el pár szóban, hogy szívesen csinálok neki valami mást, hogy ne előkészített alapanyaggal dolgozzak. De úgy látszik erre nincs szükség. *
- Rendben. A szobámba mindig megtalál és a számom... * Vettem ki a dossziéból egy névjegykártyát. Melyen természetesen a Vittoria de Luca név szerepelt és a számom. Minden foglalkozást mellőzve. S közben le vettem a szakácskabátot és vissza akasztottam a helyére.*
- Nekem innen mennem kell a kórházba megbeszélésre. De az maximum egy órát vesz igénybe, az alatt nem leszek elérhető de utána már igen. * Húztam el az ajkaim bocsánatkérően. De igazából csak azért mondtam, hogy tudja a nő, hogy ha húsz perc múlva hív akkor nem leléptem, hanem csak egy megbeszélésen vagyok. Az meg már mindegy, hogy mi dolgom nekem a helyi kórházzal. *
- Nos, akkor én megyek is. Viszlát Rose. * Köszöntem el a nőtől és egyenesen kifelé indultam a Hotelből a folyosón játékosan szökdécselve pár lépés erejéig. A ruhám a kórházba is tökéletes lesz.*

//Én is köszönöm ^^ És akkor várom a döntést és Castor bácsit. xD //

*Két nap. Ennyibe sem telt, hogy mindent elrendezzek. Na nem, végrendeletet azért nem írtam. De magamban sikerült, és a rám bízok feladatokat is elrendeztem. Corvinnak megírtam a könyvelését, az irodában rendeztem neki a magam káosz rendjét, úgy, hogy Ő is kitudjon igazodni rajta. Erre a hónapra az alkalmazottak is rendben lesznek, ha csak nem hal meg valakinek a macskája. Az Arms Trade dolgait is elintéztem, hisz nem tudtam, hogy Balázs meddig nem tud vele foglalkozni. Pontosabban az újra építéssel ami lassan készen van, a szállítók is elintézve, a rendelések is leadva... szóval neki már csak el kell mennie majd helyettem a biztonsági rendszer letárgyalására Bradley Gloverhez. S mind ezt olyan nyugalommal tettem meg, mintha semmi sem történne és nem csak épp előre dolgoznék, hogy míg találnak a helyemre valakit addig is rendben legyenek. Hajm... még a végén gondoskodó leszek. A terhesség ártalmas! Na nem mintha előtte hanyag lettem volna, de jó érzés, hogy most legalább foghatom valamire.

Mint mindennap, ma is folytattam a munkám, csak úgy, mint bár mely másik. Most mégis mit kellett volna tennem? Üljek otthon, lessem az órát és idegeskedjek? Egy frászt... mióta Balázs kissé leamortizálva jött haza, én már megbarátkoztam a dologgal. Fél hétre Balázs értem jött az Orfeumba, hogy elvigyen és még beszélgessünk egy kicsit. Corvinnak elmondtam, hogy mit merre pakoltam és hogyan. Aztán át adtam neki a helyet mára... Elválás... ugyan már... Annyit nyögtem ki, hogy; "Megyek. Ne gyújtsd fel a helyet és ne ölj meg senkit. Magad se, ha lehetséges." Ám ha a tekintetembe nézett, akkor sem láthatott idegességet. Némi tartást és beletörődést. Ámbár, nem felejtetten el a szavait, no meg a limbozást sem.

A lépcsőn felfelé, csak Balázs amolyan instrukcióin rágódtam. Könnyes búcsút Tőle sem vettem. Kapott egy puszit a recepción és ki-ki ment a maga dolgára. Én az Alfához, Ő meg az ég tudja. "Próbáld meg elnyomni az ösztönt. Castor olyan mint egy Király. Egy mozdulat és kettészed, utána pedig csak a..." Na itt a szavába vágtam, így bizony nem tudtam meg, hogy mit akar mondani. Marháskodik már itt össze is, meg vissza is. Nem vagyok ostoba, legalábbis szeretem ezt hinni magamról. S attól, hogy nem vagyok ideges nem kell felidegesíteni meg aggasztó mondatokat elejteni. Nem segít, bár... rontani sem ront semmin. De azt azért megígérhettem, hogy ha végzek szólok... bár kiegészítettem azzal, hogyha lesz rá alkalmam. Mindenesetre nem tudtam eldönteni, hogy most mégis mire számít.

A lépcső tetején egy halk, fáradtnak ható sóhaj erejéig megtorpantam. Ó nem, nem gondoltam meg magam pusztán egy szusszanásnyi idő kellett, hogy cipőm határozott kopogását ütemesen verje vissza a folyosó csendje. Ruhám pedig halkan susogott minden léptemnél. Milyen meglepő, nem sokan voltak már itt. Lépteim az ajtóig meg sem álltak, ahol viszont egy udvarias, ám határozott kopogással adtam a bent lévő tudtára, hogy megérkeztem. Persze tudtam, hogy érzi, ahogy én is éreztem, hogy már itt van. Ahogy közeledtem úgy kezdte el a testem bekebelezni, az a bizsergető érzés, mely mindig jelen van ha egy farkas van a közelemben. Ámbár míg itt éltem állandó volt, de nem tudtam, hogy miért. Akkor még. Nem késtem. Sosem kések, legyen szó bármiről vagy bárkiről.
Arcomon egy halvány, ámbár őszinte mosollyal léptem be. Ritka volt, ha rossz a kedvem az meg légritkább, hogy nem pihen akkor is egy mosoly az ajkaimon.*
- Szép estét... * Köszöntöttem, mert hát így illik. Barna íriszeim megállapodtak a másikon, ámbár előtte - mikor beléptem - ösztönösen pillantottak ki oldalra mintha csak a helységet akarnám megnézni magamnak. S mikor becsuktam az ajtót az mögé is. Az igazság az, hogy tudtam, hogy az Alfának nem volna szüksége segítségre, ahogy egyik farkasnak sem egy emberrel szemben. De az "óvintézkedések" ösztönösek voltak és a fegyvereim nélkül meztelennek éreztem magam. Balázs még a kocsiban elvette az összeset, címszó; Nem mehetek be az Alfához fegyverrel. Hát köszönöm. Bár... amúgy sem segítettek volna semmit. Észre vettem a papír dobozt, ahogy lépkedtem, ahogy az asztalon és a szobában elhelyezkedő dolgokat is felmértem, ha úgy tetszik. A szaggal azonban nem foglalkoztam, nem azért voltam itt. Belőlem viszont a fehér liliom jellegzetes illata áradt, mely szinte már belém itta magát, lévén, hogy évek óta ezt az illatot használtam, mint a tusfürdő és mint sampon terén. Parfümöt sosem használtam.*
- Meglehet. Bár a nevét csak az újságban láttam. * Van az úgy, hogy... egy farkas a párom, de sosem hallottam még az Alfa nevét a szájából. Ha szóba került, már pedig az utóbbi időben igen sűrűn, akkor is "Az Alfa" néven. Senki nem árulta el, hogy mi a neve, de még csak azt sem, hogy övé a Hotel. Illetve Balázs, még az első találkozáson mondta, hogy a családja kezében van. S nem rég azt, hogy ez a család a falka. Nagy logika kell kitalálni... újságot meg én is olvasok. Viszont ennek ellenére, csak helyet foglaltam a széken, kényelmesen hátra dőlve, lábaim keresztbe rakva és emeltem az íriszeim a másik arcára. Tartottam? Hogyne tettem volna? Azonban ez a tartás csak leheletnyi volt bennem. Félelem, kétségbe esés, aggodalom... sehol. Elmondhatom azt, hogy az esélytelenek nyugalmával jöttem be, nem voltam bizakodó, reménykedő meg végképp nem. De én ismertem magam, tudtam mire vagyok képes és bár sosem voltam egy egó bomba, de még csak önhitt sem... viszont ha ez nem elég, akkor semmi értelme. Nyugalom, tartás, kíváncsiság... ez minden mely bennem volt, mikor a férfi íriszeibe néztem.
A kérdésére halványan felvontam a szemöldököm, némi kérdő hangsúllyal. Éreztem én, hogy ez közel sem kérdés volt. *
- És ha lány? * Kérdeztem vissza reflexből, még ha a kérdés második felét le is nyeltem. Pár pillanat múlva, akár felelt akár nem halványan ingattam meg a fejem. Bár ha beszélt, közbe azért nem vágtam. Bár érdekes kérdés úgy, hogy Balázs ezt a férfit akarja keresztapának.*
- Nem tudjuk. Nem hajlandó mozogni csak az apja hangjára, akinek jobb dolga is van, mint vizsgálatokon részt venni. De ebben bizakodom én is... a lányokkal csak a baj van. * Vontam meg a vállaim, röpke "magyarázatom" után, mely kicsit sem magyarázkodás volt. De a következő kérdés az szokott lenni, hogy miért. Szeretem megelőzni a dolgokat. Viszont csöppnyi neheztelést sem hallhatott a hangomban és belőlem sem érezhetett az felől, hogy Balázs nem jár velem ultrahangra. Ha tehettem volna, én sem járok. Teljes mértékben megértettem és vele együtt elfogadtam azt is, hogy nem mindig tud jelen lenni mindenhol, mert van fontosabb. Márha jelen tud lenni mert épp nem nyírták ki valahol. Az élettel jár. Kezdődik aztán múlik. Csak van akinél kicsit korábban...*
- Talán tervez vele? * Fordult meg a fejemben a kérdés és az ajkaimon is ezzel párhuzamban. Nem hittem, hogy azért vagyok itt mert épp a kicsi felől szeretne érdeklődni. Azt Balázstól is megteheti, Ő még talán büszkén ultrahangot is mutatna. Én azonban... jó helyen vannak azok a fiókban. Félreértés ne essék, annak ellenére, hogy megkeserítette az utóbbi kicsivel több mint 5 hónapom, szerettem. Nem erről van szó... pusztán nem vagyok szentimentális és bármi történhet velem, amiből a kicsinek baja esik - és akkor finoman fogalmaztam. Magam ismerve pedig.. minden pillanatban jelen volt ennek az eshetősége. Hangom azonban pusztán érdeklődő, ahogy az is evidensé válik, hogy bizony nem tartottam a választól.

*Hát apám... most sírjak vagy nevessek? Sírni nem szokásom, nevetni meg pofátlanság... szóval csak maradt a mosolyom a helyén Castor szavaira, ámbár kissé szélesebben, élettel telibben.*
- Vagy csak az, akibe túl sokat képzelnek... * Egészítettem ki. Arra értettem, hogy épp nem létező veszélyt látnak mindenhova. Bár lássuk be, én magam is ezt tettem még ha soha nem is érdekelt. Mondhatjuk úgy, hogy szinte üldöztem a bajt, nehogy Ő üldözzön engem.
Viszont a kérdésemre adott válaszára nem sokon múlt, hogy benyögjem; Vagy csak magának fiatalodnia. De nem mondtam semmit, Balázs is ezen az elven nevelkedett, nekem meg nem sok szégyen érzetem van, szóval kvittek is lehetnénk, ha érdekelné. De a magam részéről mindenképp így áll a dolog. De a válasza, hogy nem tervez a kicsivel... most nyögjem be a keresztapaságot vagy hagyjam Balázsra? Jézusom... tényleg nem értem azt a hímet. Bár egyedi eset, lássuk be...
Mikor a papírokra paskol első gondolatom az, hogy már megint dolgozni kell és egy újabb kupac papír. Ámbár sokkal rendezettebb, mint ahogy Corvin hányja elém, szóval nem... nem kell dolgoznom. Ennek ellenére az invitálásra felállok és megkerülve az asztalt emelem meg az egyik végét és kezdem el a tűzdeléseknél végig nézegetni... Öreg anyám élt ekkor? Kétlem... de mégis ezekkel most mit kezdjek? Írassam át őket? De Castor beszél és míg a régi tulajdon papírokat nézegetem azért fülelek, Ő meg járkál. Munka megosztás... Ő fárad én meg csak olvasok. Magamban némán helyeselek az egyik kezes dologra. Na pont ezért tartom számon Corvint is a többi alkalmazottal együtt és Ő is engem. Hogy ne álljon meg a világ csak azért, mert egy valaki kiiktatódik akárcsak pár napra. 400? Csak 213. Ha a papírokat és a számokat nézzük. De ezt is megtartom magamnak. Viszont a fogpiszkálós rész már nagyon böki a csőröm és felpillantva az iratokból nyitom szóra a szám, de a másik folytatja és ahogy közeledik csak felegyenesedek. Azonban egy tapodtat sem mozdulok csak nézem a másikat, ahogy közeledik felém. Érdekel? Az érdekel, hogy már megint nincs nálam a fegyverem mert Balázs elkobozta. Már nem az első alkalom, de ha kijutok innen ezért megeszem. Kellemetlen érzés kezd bennem éledezni, hisz kicsit sem tetszik, hogy a másik ilyen közel van. Az ösztöneim a fegyvereimért kiáltanak, ami meg nincs. Barna íriszem azonban ezekről nem árulkodhat, csak annyiról, hogy figyelek. A szavaira többek közt. Csendben vagyok. Ami sosem jelent jót. Vagy kivágták a nyelvem, vagy egyszerre fog lecsapódni minden reakcióm. Amiből eleddig sosem származott jó... *
- Ami a "pillért" illeti... törte a fene. Jól megvoltam nélküle is, sőt... de ezzel Ő is így van. Azonban ez van... hiddje el, ha tudjuk, hogy így alakul szerintem nagy ívben elkerüljük egymást, a részemről még az országot is. Az meg, hogy ennek a "pillérnek", szüksége van egy biztos alapra is, már más kérdés. Adni meg csak úgy lehet, ha azt el is fogadják... de persze egy embertől még a csillagokat sem tennék. Maximum az... életüket, vagy saját magukat azt is vacsi utáni nasinak. De az, hogy nem vertem az ajtaját még nem jelenti azt, hogy nem is tudnék adni. Az ismeretség hiánya az, ami sakk-mattot ad minden lehetőségre. Magának szüksége van az egyik pillérre, ugyan olyan szilárdan mint az volt. Neki rám, nekem meg az életemre. Puszta üzlet... ha úgy tetszik. Semmi okom nincs bizonyítani sem önnek, sem másnak. De még BB-nek sem. Visszatérve pedig... adjon lehetőséget és megmutatom, hogy hasznos is lehetnék, ha hagyják és tudom, hogy miben lehetek az. Emberként sokkal több helyre bejuthatok... bár nem tudom, hogy mennyit tud az egyébként kigolyózott ötleteimről, címszó; nincs szüksége rá. * Hát... most már nem vagyok olyan biztos abban, hogy nem vagyok ostoba. Azonban minden szavam őszinte és nem próbáltam meg megválogatni őket. Ahogy még véletlen sem akartam megemlíteni Corvin nevét. Bár az Corvin, az üzlet nem tudom mennyire érinti maga a falkát. De nyílván nem azért vagyok bent én intézni a dolgokat mert pót anyuka után kajtat Annenek. Gondolom Én, a falka akármire jut több ideje, bevétele vagy tudja a fene, hogy miként működik ez belülről. Mindenesetre ha volt még lehetőségem és persze lábam, akkor követtem az ajtóhoz, hogy azon kilépve kövessem. Pontosabban haladjak mellette... Nem voltam ingerült, ámbár szívesen megkérdeztem volna, hogy mégis mit kezdenek egy hat hónapos babával, ha utána kiiktatnak mellőle. Ahogy a saját életem sem érdekelt, sosem érdekelt. Bár tény, hogy elővigyázatos voltam. Viszont elmorfondíroztam azon, hogy mégis ki az, aki egy csecsemő mellett kiáll, védelmébe veszi. Corvin volt az egyetlen ments váram jelenleg... Ő megtenné. Na nem azért mert rajong a kölykökért vagy mert túlcsordul benne a szeretet, együtt érzés vagy olyan hű de jól kijönnek Balázzsal. Pusztán azért mert míg Én vagyok, meg van a haszna neki is. No meg mert kedvel... bár úgy is letagadja. Dylan, Jesse... Dylan tuti nem, Jesse meg... najó... kuss gondolatok. Ezen rá érek majd akkor agyalni. Bár akkor is felesleges lesz. De adjam egy csapat idegen kezére a gyerekem életét? Hát... az még egy kellemes menet lesz. HA lesz... *

*de Luca szavaira csak sóhajtottam egyet. Igen, ezt tudtam. Szóval sok újdonságot nem mondott a másik. Pláne nem úgy, hogy Balázs elégszer az értésemre adta a dolgot, hogy az Alfa mindenek előtt. Szóval azt hiszem, hogy szavakkal már nem is kell felelnem. Úgy is érzi a másik, hogy bizony ezzel tisztában vagyok és nem különösebben érdekel. Hosszútávon mindenképp a másik a biztos pont. De a jelenről van szó, amibe viszont én is beletartozom a biztos pontok közé. Biztos? Hmm... oké, be kell lássam, hogy ez nem egészen igaz. Az én életemmel, vérmérsékletemmel... sosem tudni, hogy megélem-e a holnapot. S ezt tudja BB is.*
- Nem érzem magam báránynak. * Vontam össze a szemöldököm finoman a szavaira. Különben meg, a bárány is egyezkedhet. Ha más nem az életéért, ami felesleges hisz maximum csak cicázik a másik. Elhiteti, hogy élhet, hogy megegyeztek aztán mégsem. Ilyen az élet.
A mosolyáról igyekeztem nem tudomást venni, ennek ellenére mégis csak megforgattam a szemeim. S kedvem lett volna elnevetni magam a helyzet abszurditásán. S ennek az abszurdnak semmi köze ahhoz, hogy a másik miféle vagy kicsoda. Maga az, hogy valaki ennyire hmm... semmibe vesz, gúnyolódik és én még ad1; nem vesztettem el a fejem vagy ad2; még nem indultam meg kifelé, hogy itt hagyjam a picsába. Nem kell elgondolkodnom azon, hogy miért nem történt meg egyik sem. Tudtam jól a választ és semmi köze nem volt az életösztönömhöz, ami nem létezik. *
- Most mondanám, hogy akadt valami... közös. * Húztam el a számat egy halvány mosolyszerűségre, ámbár csak féloldalas lett. S ami azt illeti, tényleg nem szerettem. Szóval csendben eljutottam a kocsiig, ám nem tudtam hogy, hova megyünk de ahogy kiléptem az ajtón a hűs levegőre egy pillanatra lehunytam a szemeim. Mindennél jobban jól esett most, ahogy az is, hogy a kényszeres berögződésem ahogy kiértünk csökkent. Már csak a jelenlévő férfi piszkálta az érzékeim. De hát... egy még mindig jobb és elviselhetőbb, mint egy tucat. Nem néztem szét, hogy Balázs erre lehet-e. Nem érdekelt. Jobb ha nincs a közelemben jelenleg. Beszállva az audiba nem kötöttem be magam, az kéne még. Nem vagyok kutya, hogy kikötözzenek... még akkor sem, ha csak egy biztonsági öv az. Sosem használom. De csendben merengtem kifelé az ablakon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy egy idegennel, egy idegen kocsiban csücsülök és azt sem tudom, hogy merre tartok. Bár egy idő után ismerős volt a környék és szemöldököm és vele együtt a homlokom ráncba szaladt. Tekintetem az égre emeltem, hogy megtudjam; telihold van-e. Azonban az erdő körül egy fajta; Haza érkeztem érzés kezdet a hatalmába keríteni.*

Flora & Lucas

- Mi van? Ne szórakozz, megmondtam már, hogy ne maceráljátok a beosztásomat, nem tudok bemenni.  
Morogtam bele a kagylóba, miközben a lifttel húztam le az elsőre, nem voltam épp a legjobb hangulatomban, egész éjjel azt hallgattam, hogy az alattam elterülő szobában egy pár élvezi egymás társaságát, és a reggeli műszakom után, most képesek lennének berángatni ügyelni. Meg egy nagy lótúrót, nem vagyok irgalmas szamaritánus, és nem érdekel, hogy Parkernek randija lenne élete nőjével. Ha az élete nője, úgyis találkoznak máskor, ez általában így megy. Nem mintha hinnék az ilyesmiben, mert rohadtul nem, de lelke rajta.
Épp ráfordulnék Castor irodájának folyosójára, fülemen a készülékkel, benne a műszakbeosztásért felelős tiszttel, mikor nekem szalad a kis barna a konyháról. A telefon és a tányérok mind repülnek, hála az égnek már üresen, nem örülnék, ha forró leveses pakolást kapnák, valahogy az ilyesmi nincs ínyemre. Azonnal lehajolok a telefonomért, majd beleszólok ismét.
- Nem tudok bemenni. Nem mondom többször.  
Azzal a lendülettel ki is nyomtam, alig két órája jöttem el, ne ugráltassanak, még akkor sem tudnám megoldani, ha akarnám. Ez van, már az elején megmondtam, hogy a beosztásomat tekintve rugalmasnak kell lenniük velem, és úgy hiszem, még így is többet dolgoztam, mint a legtöbben.
- Mit, hogy eltört pár tányért? Bizonyára levonják majd a fizetéséből.  
Vontam meg a vállam, és valamilyen szinten szórakoztatott, mennyire zavarja a baki, igazság szerint, ez bőven belefért néha.
- Nyugi, nem árulom el senkinek.  
Biztosítottam róla gyorsan, de egyebet nem nagyon tudtam kezdeni a helyzettel, mehetek átöltözni, zseniális. Egy testőr ne szórakozzon foltos ingben. A hanyagul begombolt zakóm legalább megúszta, nem úgy a fehér ruhanemű. Ez csak annyiban zavar, hogy időpazarlás, nekem pedig relatíve kevés fölös percem van egy adott napomban.
- Már az előbb is nagyon sajnálta, nem kell húszszor bocsánatot kérni, nem a pápa vagyok.  
Már egy halovány mosoly megbújt az arcomon, bár nem tudtam hová tenni a dolgot, mintha felismert volna, vagyis, tudná, ki vagyok, az egy dolog, hogy én olykor beszambázok a konyhára, mint Castor egyik jobb keze a sok közül, és kérek ezt-azt soron kívül, de nem hittem volna, hogy a séf-helyettesnek van ideje odafigyelni ilyesmire, és megjegyezni egyes arcokat.
- Inkább átveszem, de köszönöm.  
A következő mozdulatommal finoman ráfogok a felkarjára, hogy felhúzzam a földről, és megcsóválom a fejemet. Amennyire meg van illetődve, és kapkod, annyira nagy az esélye annak, hogy megvágja magát.
- Keressen egy takarítónőt egy porszívóval, a többit elintézem, még a végén összevagdossa magát.  
Guggoltam le helyette, és szedtem össze a nagyobb darabokat, ha én vágom meg magamat, amin őszintén csodálkoznék, akkor legalább nem lesz egy bosszantó heg napokig az ujjamon. Egy szakácsnak rendkívül kellemetlen tud lenni egy aprócska vágás a kezén, hisz az a munkaeszköze.

- A tisztítói költségekre nem tartok igényt, de köszönöm a felajánlást.  
Nem kell tudnia, hogy az ingem előbb fog egy szemetesben landolni, minthogy a tisztításával vesződjek, bár, ha megkérem Norát, lehetséges, hogy lesz oly kedves, én kimossa nekem, arany kezei vannak, biztosan menne neki. Meglátom, van még vagy száz másik ingem, és a boltokban is kiválóakat lehet kapni, nem mellesleg, igen jól jövedelmező a Vezetői Testőrség, de hát mit tudhat erről egy séfhelyettes?
- Reménytelen.  
Csak megcsóválom a fejem, már megint elnézést kért. Tán az arcomra van írva, hogy meghunyászkodva kell előttem létezni? Eszem elszáll. Szerintem ő az első személy, aki nem röhög körbe a fizimiskám miatt, és komolyan vesz. Meg kellene kérdeznem, mi váltotta ezt ki belőle velem kapcsolatban, de amennyire megilletődöttnek tűnik, inkább nem erőltetem, még a végén elájul itt nekem a nagy izgalomban.
- Köszönöm!  
Oké, hozzá vagyok szokva, hogy hallgatnak rám a falkatagok, és a tűzoltóságon is kivívtam már magamnak némi tiszteletmorzsát, de valahogy nem áll össze, hogy ő, akinek abszolút nem vagyok a felettese, így viselkedik. Mindegy, legalább megkönnyíti a helyzetemet azzal, hogy nem akadékoskodik.
- Parancsoljon.  
Nyújtom vissza neki a tálcát, ha annyira ragaszkodik hozzá, de igaza van, úgysem áll szándékomban a konyháig menni vele. Bár pillanatokon belül kiderül, hogy kár volt, mert a porszívó levágja a biztosítékot, Flora pedig úgy eldobja a tálcát, mint annak a rendje.
- Elfelejtett bocsánatot kérni.  
Szúrom közbe szórakozottan, a sötétben legalább nem tűnik fel, hogy elvigyorodtam, a nők néha nagyon furán tudnak működni, kész szerencse, hogy sosem akartam megfejteni őket.
- Semmi orvosolhatatlan, vagy a porszívó érett a cserére, vagy pedig a konnektor földelése rossz. Leverte a biztosítékot.  
Állapítom meg, előveszem közben a csipogómat, és elpötyögöm, hogy intézem a dolgot, Castor így is, úgyis elég közel van, és bizonyára érzi, hogy itt vagyok, nem fog nekiállni fölöslegesen feszengeni. Közben a vészgenerátorról felvillannak a mennyezet halvány jelzőfényei, így nincs tökéletesen sötét, bár nyilván nem ehhez van szokva a szemünk.
- Először is, a porszívót kérem húzza ki, én pedig mindjárt jövök. Ha valaki túlságosan félne a sötéttől, egész nyugodtan velem tarthat.  
Nem akarom tényként közölni, hogy a séfhelyettes kisasszony rosszul érzi magát a jelen körülmények között, a takarítónő valószínűleg már hozzászokott az ilyen balesetekhez. Mindenesetre, én már indulok is a főkapcsolótábla felé, mert sokakkal ellentétben nekem van hozzáférésem, és még tökéletesen agy halott sem vagyok a témához. Utána a konnektort is ellenőriznem kellene, bár villanyszerelő nem vagyok, de elég sok minden ragadt rám életem során.