Jobb lesz a Jake témát ejteni, maradjunk Rowennél és Vincentnél. - Nem Vincent nem hülye, csak bohém ... vagy nem is tudom ... könnyelmű? Lökött. Igen, azt hiszem ez a megfelelő szó rá. Vagy adja a lököttet, mert rajtamaradt, és mert eddig ez jól működött. Próbálom megfogni a másik alfa lényegét, hogy jobban megérthessem, s így kiszámíthatóbbá váljon a számunkra. Ez az! - Azt hiszem azért ilyen, mert így kiszámíthatatlanabbnak tűnik. Közben lehet, hogy nagyon is céltudatos ... De tudod ... már azért az egy pillanatért megérte idejönni ott a recepciós pultnál, amikor rájött, hogy öngólt lőtt a szobafoglalással. - már az emléktől felélénkülök, és röviden elnevetem magam.. - Akkor kicsit megsajnáltam, tényleg, mert láttam rajta, hogy megijedt, de aztán állta a sarat, nem rogyott meg. Pedig így ketten akár ott helyben megölhettük volna. Persze, nem lett volna stílusos, meg minden, de nem tudhatta, mit várjon két vadidegentől. Igen, ez egy előnyünk, hogy ismeretlenek vagyunk, és nem lehet tudni, mire mit reagálunk. Rowen sem számított arra, hogy én fogok először ütni. Arra sem, hogy fegyvert fogok rá. Nekünk sem szabad kiszámíthatóan viselkedni. Ezt majd megjegyzem magamnak. - Még mindig fáj, drágám? - kérdem, és most először használok ilyen bizalmas megszólítást. De így, hogy átölelem, mi mást is mondhatnék?
Némán hallgattam a kiselőadását Vincentről, de hogy őszinte legyek, pont nem érdekelt. Én ma este boldog voltam, találkoztam egy szimpatikus idegennel, aki lehet, hogy hamarosan meglátogat. Azt reméltem, hogy hazatérek, elmesélem Trishának az élményeket, aztán jöhet a lámpaoltás utáni édes összebújás. Erre megint Vincent a téma, a mellkasom valami hülye bűbáj miatt szétszakad, és még Jake is felhúzott. Hát köszönöm, ebből mára nem kérek. - Vincent egy majom... De most ne, jó? Épp elég, hogy nem értem, mi a franc van, ráadásul nekem is lenne mesélni valóm, ami boldogabbá tesz, mint Vincent. De igazad van, a múltkori tényleg jó volt. Egy kicsit még fel is nevettem. Aztán, amikor az állapotom felől érdeklődött, úgy döntöttem, hogy bólogatok, és már csak azért is próbálom elkendőzni a kínjaimat, és nekivesekedem: megpróbálok felkelni. - Igen, igen, más nem is érzem annyira... Mondom könnyelműen, majd nyögve lendületet veszek, hogy felkeljek. És bár fájt, sikerült! Éppen próbáltam ellökni magam az ajtótól, hogy legalább a fotelig, vagy székig elmásszak, amikor hirtelen úgy estem neki az ajtónak, mintha meglöktek volna. B*ssza meg a ló! Mintha valaki beletúrt volna a húsomba, és egy kicsit még matatott volna a friss sebben. Mennyire beteg dolog ez?! Mi a franc van?! Visszarogytam a földre. Ez így nagyon nem f*sza. Most kajak négykézláb kell elmásznom egy ágyig, vagy székig?! Nem akarom. - Ez nagyon nem jó, nagyon nagyon nem jó! Milyen nyomorult, elcs*szett barom talál ki ilyen varázslatokat?! A k*va életbe már! Lihegtem és észrevettem, hogy már izzadok is. - Gondolom bármennyire kérlek, nem fogsz itt hagyni... Nyögtem a Bétának. Az is rettentően zavart, hogy itt fetrengek, ő pedig végig nézi. Baromira gyengének és elveszettnek éreztem magam. Gyűlölöm, hogy nem látom az ellenséget, mintha egy láthatatlan valami lenne itt, ami ellen nem tudom felvenni a harcot.
Galád dolog a mágia. ÉN sem örülök neki, hogy Castor így szenved. Akkor Vincent sem jó téma. Neki lenne mesélni valója? Valami jó? Valami, amitől boldog? - Nem, nem foglak itt hagyni. Értem én, hogy az a rohadt nagy férfibüszkesége most csorbul, de ha ezt kicsit elengedni, akkor meg jó neki, hogy itt vagyok. Jobb lenne, ha most valamelyik szobában lennénk, de hát nem vagyunk, ezt már itt fogjuk átvészelni. Közben a folyosóról is el kéne takarítani a vérnyomokat, de addig nem akarok senkit idehívni, amíg Castor itt nyüszít nekem. Nem kéne ... Persze az érzékenyebbek így is érzik, hogy valami baj van a főnökkel, fogadni mernék rá. De fegyelmezettek, és tudják, hogy ami nem tartozik rájuk, az nem tartozik rájuk. És punktum. Felsegítem az egyik fotelbe, és adok neki egy pohár vizet, aztán a karfára telepszem. - Elmeséled, mi is az a dolog, ami ma este történt veled és boldoggá tett? Esetleg legyek én is féltékeny? - kérdem, és a homlokát simogatom közben. Nem tudok mit tenni ezzel a fájdalommal, csak remélni tudjuk, hogy elmúlik. Bár úgy tűnik, hogy hullámokban tör rá. Kérdezzem meg Mortimert? - Felhívjuk Mortimert? Van hozzá direkt számunk, és ő ajánlotta ... Persze ez is kétesélyes, éppen most szabtuk át a legfrissebb védence mellkasát, és utána segítséget kérjünk ... necces ...
Nehezen, tényleg nagyon nehezen megyek bele abba, hogy elsegítsen a fotelig. Mélyen,legbelül ez talán jobban fáj, mint a mellkasom... De nem tehetek mást, a franc se tudja meddig kellene még a földön kuporognom, így legalább ülve halhatok hősi halált... Na nem, azért halálfélelmem még nincs, egész egyszerűen nem értem, hogy hogyan lehetséges ez. A vizet elveszem, de sokáig csak tartom magam mellett, és érzem, ahogy átveszi a tenyerem a hideget. Aztán pont akkor iszok, amikor rákérdez a ma estére... Elgondolkodok, hogy érdemes lenne-e most, így lihegve, ijedten belekezdeni ebbe a történetbe? Még az is megeshet, hogy eltereli a figyelmemet... Amíg ezen töprengek, a fél pohár vizet a mellkasomra locsolom, amitől kiráz a hideg, és még a reményeim sem teljesültek. Semmivel nem lett jobb, hogy megpróbáltam lehűteni... Aztán már Mortimerről kérdez, én pedig úgy nyelem félre a saját nyálamat, mintha meg akarnának ölni. - Te megőrültél?! Mortimert? Felhívni?! Na neeem, majd ha a koporsómat faragják, esetleg... Még a fejemet is sikerült gyengéden megrázni, és éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa. Aztán mégis jobbnak találtam visszatérni Raymondhoz, mielőtt elájulok, vagy nem tudom. Zihálva, halkan kezdtem bele, de azért látszott, hogy tényleg kedvemre való a dolog. - Van itt egy kóbor. Intelligens. Erős. És még nem határozott, merre tovább. Együtt vacsoráztunk. Igen, pasi volt... Teszem hozzá somolyogva, és halvány mosollyal. Egyelőre ennyit bírtam kinyögni, a továbbiakban majd jobban átgondolom, hogy milyen logikai láncot építek fel a szavaim között. Ha kérdez, szerintem könnyebb. Legalább is most. És akármennyire agonizáltam, érdekelt, hogy érinti a dolog a szívem Bétáját.
Nézem ahogy kínlódik. Tényleg ennyire fáj neki? Vagy a seb nélküli fájdalom rémülete fokozza a hatást? - Jó, akkor nem hívjuk. - bólintok. Nekem mindegy. Azaz nem mindegy. Mindent megadnék érte, hogy elmulasszam a fájdalmát, de nem tudok rá módot. És ha ő nem akar mástól segítséget kérni, akkor nem kérünk. Ahogy magára önti a vizet ... ezt már tényleg lehet, jobb lett volna nem látnom. Kicsit tényleg szánalmasan fest. De ettől még szeretem. A rövid, töredezett magyarázatot végighallgatom, de először nem reagálok rá, kell egy kis idő, amíg ezek a szavak bennem szárba szökkennek, s lesz valami véleményem. Addig is megpróbálok egyetlenembe valami lelket verni. - Ha ennyire fáj, de még amúgy kutya bajod, akkor biztos valami disznóság van a dologban, Ezt így megoldani úgy, hogy közben semmi külsérelmi nyom nem látszik rajtad, sokkal nehezebb, mint halálra sebezni. Ebben biztos vagyok. Szóval akkor nem akar neked fizikailag ártani, bárki is teszi. Remélem, ez hat, és kicsit talán megnyugszik. Közben rátérhetünk a továbbiakra. Szóval van itt egy kóbor farkas. És Castor örül neki, együtt vacsoráztak. Kedves, hogy azt mondja, pasi volt. Tekintettel van rám. - Nézd, először is a neme mindegy. Nem vagyok féltékeny típus. Szeretlek, és te szeretsz. Ha ez nem így lenne, erőszakkal amúgy sem láncolhatnának magamhoz, akkor meg mért ne lehetnél mással boldog? Ha valaha féltékenynek látsz, az azt jelenti majd talán, hogy nem szeretlek már igazán. Ami meg a jövevényt illeti, ha erős és okos, akkor jó lenne, ha csatlakozna. Vagy ha hozzánk nem, akkor Vincentékhez sem ...
Túl nagy a csend. Akkor most jön a fejmosás? Nem biztos, hogy erre készen állok... Aztán mégis csak megszólal, és elmagyarázza, hogy elvileg örülhetek, hogy nem vérzek. Mert nincs sebem, csak egy olyan fájdalom, mintha fel lenne szántva a mellkasom. Morgolódok egy kicsit, mert ettől még nem múlik el, nem tudom, hogy mikor fog, és nem tehetek semmit. Tűrni kell. Úgyhogy elhatározom magam, hogy innentől kezdve aztán tényleg visszafogok minden kirohanást, akkor is, ha épp úgy érzem, hogy valaki kitépi a szívemet. Mert végül is, nem teszik meg valójában, csak úgy érzem, mintha... Inkább lenyelek minden megjegyzést, mert nem akarok még veszekedni is. Ha nem ő, hanem mondjuk Gabriel mondaná ugyan ezeket, lehet, hogy leoltom, de jelen esetben inkább a békességet támogatnám, ha lehet. - Nem baj, kibírom. Úgyse tart majd örökké, nem? Próbálkozom diplomatikusan, és kicsit ráhagyósan. Aztán ahelyett, hogy bármit éreznék, agy látnék benne felcsillanni, kapok egy rövid fejtágítást a szerelem magasiskolájából, miszerint szeretjük egymást, és amíg ez így van, felesleges féltékenykedni. "Ha valaha féltékenynek látsz, az azt jelenti majd talán, hogy nem szeretlek már igazán." Elkomorodok és magam elé bámulok. Azt hiszem, hogy nőket is megszégyenítve kombináltam össze minden marhaságot három másodpercen belül. Szóval akkor én nem is szeretem igazán, csak mert nem tűröm meg, hogy valaki bármilyen félreérthető megjegyzéssel illesse? Nem tudom elmagyarázni... Ez nem olyan féltékenység volt, hogy azt hittem, hogy Patrisha majd együtt fog ezzel a hekussal henteregni az egyik diplomatikus megbeszélés végén... Tisztában vagyok azzal, hogy adott esetben a nőstényem előbb tépné darabokra és herélné ki, mint hogy ebben partner legyen. Persze, hagynom kellene, hogy maga intézze ezeket az ügyeket, hogy ne akarjam ketrecbe zárni, de akkor hogy számolok a férfiméltóságommal? Amikor fültanúja vagyok egy ilyennek... Áh. Már nem is érdekelt, hogy Raymonddal kapcsolatban mit mondott, mert elenyészett a hülye gondolataim között. Csak felnéztem rá, egyszerre sugárzott belőlem a tehetetlenség, amiért már nem tudom visszacsinálni a dolgokat, emellett pedig a fizikai fájdalom mögött megbúvó lelki frusztráltság, amiért (minden bizonnyal) félreértettem, amit mondani akart nekem. Nagyot nyeltem, nem szálltam vitába. Majd emésztgetem egyedül. - Nekem nagyon szimpatikus volt. - térek rá Raymondra halkan - Megbeszéltük, hogy meglátogat majd itt, a hotelben. Akkor te is megismerheted. Kíváncsi vagyok, mit szólnál hozzá. Én kedves voltam vele, egyrészt, mert azt hiszem, nem szolgált rá a k*csögségemre, másrészt nem akarom, hogy Vincentnél kössön ki. Felköhögtem. Most nem tudom, hogy a komorságom, a téma elterelése miatt enyhült a mellkasom, vagy azért, mert valami történik. De határozottan csillapodott minden.
Érzem rajta, hogy erősen megülte a hangulatát ez az egész cécó, és gondolom én is roppant mód nyűgös lennék, ha ilyen fájdalmaim lennének, és ráadásul azt tudnám, hogy valaki packázik velem. - Kíváncsi vagyok rá. Már nem akarok semmi témába belekezdeni, mert úgysem jönnék ki belőle jól. Ez most az a Castor, akihez nehéz beszélni, mert morcos, és a negatívumot látja meg bármiben. A köhögést nem tudom, hogy jó jel-e vagy sem. De reménykedni mindig lehet, és a pánik most rossz tanácsadó lenne. Inkább csak lehajolok hozzá, és egy szelíd, de hosszú csókot adok neki. Ebbe próbálom beleadni minden szeretetemet. Nő vagyok. Nekünk másként kell élnünk. A maiak talán megpróbálnak emancipáltak lenni, és én is az vagyok sok tekintetben, de a szerelem ... Castor felettem áll, mint alfa, és mint férfi. Ettől még megmondom a véleményem, de csakis szeretetből, és segítő szándékkal. Ha nem tudok vele segíteni, akkor inkább hallgatok, és más utakat keresek.
Most már átment szűkszavúba. Talán a békesség reményében ő is a visszavonulást választotta? Lehet. Sőt, biztos. Ez az este cseppet sem úgy alakult, ahogy terveztem, és már nem is fog. Csak bólintok neki egy szó nélkül, aztán fogadom a csókját. Ahogy az ajka az enyémhez ért, szerettem volna eltűnni az éterből. Na nem azért, mert rossz volt! Rengeteg dolog kavargott bennem, a mellkasom pedig tovább lüktetett, de most igyekeztem nem tudomást venni róla, mert legalább jobb volt. Úgy tűnhetett, hogy hideg vagyok. Viszonoztam ugyan a csókot, de karjaimat tehetetlenül pihentettem a fotel karfáján. Hova tűnt a diadal? Enyém a nő, ezt ki is fejeztem, kell ennél több? Kell. Ahogy a bőrömet cirógatta a Patrishát körbejáró szeretet és odaadás, roppantul elszégyelltem magam, és csalódott voltam. Igazából nem vesztünk össze úgy, mint régen, még a nagy városban. Nem dobáltunk sértéseket egymáshoz, de talán pont ezért volt számomra még rosszabb. Én megszoktam, hogy úgy adok hangot a szélsőséges és heves érzéseknek, hogy ott kő kövön nem marad. Ha kell, kiabálok, széttörök valamit, rosszabb esetben valakit. De most, hogy bent rekedt, nem tudtam vele mit kezdeni. Én nem ezt ígértem, amikor a medve húsával megtelve feküdtünk a hold alatt. Azt ígértem, hogy minden más lesz, az viszont nem volt más, amit Jake-kel csináltam. - Szeretlek... Mondtam, miután elbúcsúztak az ajkaink. Azt hiszem, hogy elég őszintén hangzott, és érzelgősen, magamhoz képest. De igaz volt. Igyekeztem szabályosan lélegezni, valami arra késztetett, hogy nyugodjak meg a mellkasommal kapcsolatban. Hát jó, azt hiszem, hogy a kapcsolatunk egyébként is nagyobb horderejű volt, mint ez. - ... de most jobb, ha mész. Nem akartam megbántani. De mit mondhatnék még neki? Amiről beszélni akartam, ahhoz ő nem tudott érdemben hozzátenni, amit ő boncolgatott, attól pedig én éreztem sz*rul magamat. Szerettem volna ülni és rágódni ezen az egészen, hogy aztán hirtelen felindulásból darabokra törjem a szoba berendezési tárgyait, hogy kiadjam magamból ezt a ma estét. De ahhoz nem kellett közönség. Főleg nem kellett látnia annak, akinek ígéretet tettem a változásra.
Még a csók sem segít. Ennyire ingatag lenne a kedves még mindig? Mit adhatnék neki? Mivel tehetném könnyebbé neki ezeket a perceket? És az életet? Túl erős vagyok? Az lenne a jó, ha védelmezhetne? Tanácstalan vagyok. Még nem szoktunk össze eléggé, most kell az utat megtalálnunk, sőt, most kell utat törnünk, ismeretlen, vad vidékeken. Érzem hogy annak ellenére távol van tőlem, hogy visszacsókol. Visszacsókol? Inkább csak elfogadja, ez a viszonzás nem az igazi. A szememet elfutja a könny, mire az ajkaink elválnak, és ezen nem segít az az egyszavas vallomás, bár kincset ér, hogy kimondja. Odakinn Gabe-et érzem a folyosón, belép, kicsit álldogál, aztán megindul. Nekiáll feltakarítani az ajtó előtt. Castor meg ... elküld. Ez most fáj nagyon. Nem tudom, mit tegyek. Menjek engedelmesen, és hagyjam, hogy önmagát rombolja, vagy maradjak, és akkor én rombolom őt. Nincs jó megoldás. - Én is szeretlek. - suttogom, mert hangosan megszólalni nincs erőm, aztán felállok, és indulni készülök, de érződik a mozdulataimon, hogy ez nehéz lesz. És nem akarom, hogy Gabe könnyeket lásson a szememben, amikor innen kilépek. Szóval veszek egy nagy levegőt, kihúzom magam, pislogok párat, és a kilincsre teszem a kezem, de még remélem, hogy mégsem kell elmennem.
Engem nem érdekel Gabriel. Már csak az hiányozna, hogy bejöjjön, és olyan dolgokkal fárasszon, amik baromira nem érdekelnek. De legalább jó alapot adna arra, hogy péppé verjem, és ezzel együtt a feszültség egy része is távozhasson. Ahogy látom a könnyeket összegyűlni a kedvesem szemében, legszívesebben arcon köpném magam, ha lehetne. Arra megkérni őt, hogy tegye meg helyettem nem csak mártírkodás lenne, hanem egyenesen bunkóság. Csak ülök, és anélkül, hogy egyenesen a vonakodva távozó nőre néznék, úgy is érzem, és látom, hogy mintha súlyok lennének vékony bokáján, olyan nehezen tesz meg minden lépést. Nem akar menni, de megtenné, mert én azt mondtam. Na igen, legszívesebben felpattannék, és megragadnám, hogy maradjon, magamhoz ölelném, hogy bocsásson meg, és az ölembe kapva vinném fel a hálószobáig. Miért érzem magam egy elb*szott szerelmes filmben? Sokkal jobb lenne, ha sértett büszkeséggel vágná rám az ajtót, és hagyna itt a kongó üres szobában. De így... Gyengének éreztem magam, de nem fizikailag. A szívem minden dobbanása nyilallt. Haboztam, pedig baromi elszánt akartam lenni. De miért vagyok vele ilyen, amikor ő csak jót akart? - Várj... Szólok, amikor látom, hogy már a kilincset fogja. Aztán hosszú hallgatásba borulok, mert még mindig nem térek napirendre. Magamon. Az egyik felem minden haragjával és büszkeségével azt kívánja, hogy hagyjam elmenni, de mégsem megy. Lehunyom a szemeimet, megpróbálom elengedni magam, és azt tenni, amit az ösztöneim diktálnak. Ellököm magam a fotelből, persze lassan, közben pedig észre sem veszem, hogy a fájdalom már alig érezhetővé tompult. Ezért aztán minden lépésem óvatos, mert valahol felkészülök arra, hogy bármikor belém csaphat a villám. De minden ilyen nélkül érek oda Trishához, és szerencsétlenül bámulok bele a könnyes szemekbe. Hogy mekkora egy egyetemes balf*sz vagyok... Nem szólok, csak letámadom. Magamhoz ragadom a testét, úgy ölelem, mintha magamba akarnám préselni, de nem okozok neki fájdalmat. De a tudat megőrjít, hogy a lelkébe tiportam. De most ölelem, csókolom, ahol érem, addig, amíg engedi. Mert lehet, hogy megint sikerül rémesen összezavarnom, de legalább nem leszek egyedül az értetlenkedésben. ~Sajnálom, sajnálom, sajnálom... Minden fizikai fájdalomnál rosszabb így látni téged... Küldöm neki gondolatban, mert megszólalni már nem tudok. Még nagyon az elején vagyunk a dolgoknak, ő is mondta, hogy lehetnek majd ilyenek. De nem akarom. Így, ha nem lök el magától, felemelem, és az asztalhoz viszem. Ha pedig ellenkezik, akkor békén hagyom. Legalább saját felindultsága miatt fog távozni, nem pedig azért, mert én küldtem el.
És a reményeimben most nem csalatkozom. Csak egy apró szó, és én mozdulatlanná válok az ajtónál, aztán ahogy ő feltápászkodik én megfordulok. Odaér, és úgy ölel át, olyan szenvedéllyel, amit nem is reméltem ebben a helyzetben. Kedvem hirtelen csap át a mély szomorúságból a napfényes boldogság felé. De aztán a következő pillanatban meg is riadok, ahogy bocsánatot kér, szinte már esedezik érte. Ezt nem akarom, és nem is bántott meg. Nem vettem annak, amit tett vagy mondott. Fájni fájt, de nem őt hibáztattam, hanem a körülményeket, melyek ellenünk fordultak. ~ Nincs semmi baj. Nem bántottál meg. Az keserített el, hogy nem tudok rajtad segíteni, pedig úgy szeretnék! ~ válaszolok, miközben boldogan bújok az ölelő karok közé. Dehogy akarok menni. Soha nem hagynám ott sehol, és soha nem küldeném el. Összetartozunk. Együtt leszünk jóban rosszban, és ha eddig a bajban voltunk együtt, akkor most az örömben és a szeretetben is. De mi van a mellkasával? Felemel, és az asztaloz visz. Virgonckodni fogunk? Aj, de duhaj lett valaki! ~ Már nem fáj? ~ kérdem óvatosan, nem akarom kizökkenteni, de én még aggódom. Ezen kívül ott van a hidegen számító, tervező, mindig figyelő béta, aki azt saccolja, hogy ha Gabe már visszaért, akkor Jake-et eddigre meggyógyították, és akkor ha a fájdalom most múlt el, akkor igen is azzal a pökhendi főprendőrrel függött össze az egész. És ha ez így van, akkor legközelebb én fogom kihámozni a bőréből. Bár akkor én mért nem éreztem, hogy földhöz vágtam, és fojtogattam? De igyekszem most a hideg számítót a minél inkább a háttérbe szorítani, és csak a kedvesre koncentrálni, neki létezni.
Csak arra gondoltam, hogy milyen bolond dolgokat mondd. Még hogy nem bántottam meg. Nem lett volna szabad elküldenem, ezt mindketten tudjuk. A tehetetlenségnél nincs rosszabb, és ha azt éreztettem vele, hogy már a jelenléte is "felesleges", akkor azzal végképp a tehetetlenség közepére sodortam. Ha már azt se hagyom, hogy azzal támogasson. ~Tudom, hogy viselkedtem veled, és azt is, hogy ez hogy esett. Ne legyél ennyire elnéző velem, még a végén elkanászodok...~ A hangom csengése még gondolatban is bűnbánó. Így, miközben minden érzékemmel el akartam foglalni a nőstényt, annyi minden túlcsordult bennem, hogy néhány egész szomorú sóhaj is eltávozott egy-egy csók közötti szünetben. Minél inkább beleburkolóztam az energiájába, az illatába, az érintésébe, annál jobban telítődtem meg a bűnbánattal, de igyekeztem nem arra gondolni, hogy hülye voltam. Nem akartam egy ilyen helyzetben is önző lenni, és még egyszer elrontani valamit azzal, hogy máshol jár az eszem. ~Nem érdekel...~ Felelem a kérdésére, és bár tényleg tűrhető volt, már az a kevés jelenlévő fájdalom is háttérbe szorult. A feszültségem úgy tűnt, hogy önmarcangolás és bútortörés helyett egészen másban fog utat találni magának a felszínre. Nem is tudom, hogy melyik a jobb, mert azért aggódtam kissé, hogy követelőzőbb és durvább leszek, mint szoktam. Tudom, hogy erős farkas, és nehéz lenne neki komolyan fájdalmat okozni, de attól még a női méltóságába nem akartam belegázolni. A tettek mezejére léptem, és néhány ügyesen megvalósított textilszaggatás kíséretében hangot adtam annak, hogy mik a szándékaim. ~Szólj, ha fáj..~ Kértem még utoljára. Ránk nyithatnak? Kit érdekel. Szerintem már a folyosó végén is tudják, hogy nem ajánlatos belépni az irodába, így nem fognak zargatni.
Imádom, ahogy most olyan, mint egy nyűgös kamasz, aki rossz volt, és tudja, bánja, de szeretetet követel cserébe. De amilyen fránya az élet, általában jól számítanak, mert megkapják. ~ Szabad kicsit kanászodni, szeretem a csibészeket. ~ felelem, és az én hangulatomból már inkább a pajkosság érződik ki. Ha őt nem érdekli a fájdalom, akkor engem sem. Azt már egy ideije tudom, hogy nem lesz baja, neki is kifejtettem. Én vagyok az, aki egy aktív őrző kolónia mellett volna egy elég csibész falka bétája, szóval tudom, mire számíthatunk. Ha őt a szex segíti abban, hogy túl tegye magát a dolgon, akkor szexelni fogunk, és kész. Amúgy is kívánom. Minden pillanatban kívánom egy kicsit, de most egyre inkább. A következő figyelmeztetésre aztán már nem is válaszolok, csak megragadom a grabancát, és magamhoz rántom. Szóljon ő, ha már sok lesz! De garantáltan nem fog eszébe jutnia a mellkasa most egy jó ideig, legfeljebb ha a karmaim szántják fel ... és akár fáj még neki, akár nem, innen remegő lábakkal fog távozni, ahogyan én is, azt garantálom.
Tegnap Castor eléggé ledöbbentett a hírrel, hogy elmegy kóborra vadászni, de meg tudtam érteni, hogy azok után, amit Tarával tett a fickó, nem lehet szabadon hagyni. Castor éppen hogy kiment, én pedig az ablakhoz léptem, és homlokomat a hideg üvegnek támasztva próbáltam megnyugodni. De odakinn is erős farkasindulatok hullámzottak, s Gabriel volt az. Egy fiatalemberrel beszélgetett, aki azonban eléggé felkavaró dolgokat mondhatott. Csak néha láttam az alakjukat a fák között. Érdeklődve figyeltem, mi lesz ebből. Aztán az indulatok lecsillapodnak, és igen bensőségessé válik a hangulat. ~ Nocsak, mi a szösz van? Visszafelé jövet meglátom a fiú arcát. Alig pár napja kaptam meg a személyi anyagát, az új pincérünk. De honnan ismeri Gabrielt, és mért vannak ilyen jóban, és Gabe erről nekem mért nem szólt? Miután elválnak, kikeresem a srác mobilszámát, és felhívom, majd megkérem, hogy "ha ideje engedi", akkor keressen fel személyes elbeszélgetésre. Rábízom, hogy most jön, vagy másnap délelőtt, de várom az irodában, mint a hotel menedzsere.
Szerintem a három méteres körzetemben érezni lehetett a káoszt, ami a fejemben játszódott le. Most, hogy egyedül maradtam a gondolataimmal, beigazolódott a jóslatom. Minden második alak gyanúsnak tűnt. Egy goromba nézés, néhány hangos szó, és én már szörnyeket képzeltem. Sosem voltam félős vagy paranoiás, de úgy érzem, hogy ez a jövőben változni fog... A telefonom csörgése kis híján rám hozta a szívbajt. A hotel menedzsere hivatott magához, amin nem kicsit lepődtem meg. Valamit rosszul csináltam máris? Ennél jobban képtelenség igyekezni... Mindenesetre biztosítom róla, hogy máris felkeresem, és miután leraktam a kabátomat a recepción, az igazgatóság felé vettem az irányt. Az ajtóban még egy gyors zakóigazítás, és mély levegő. Nem kell látnia rajtam senkinek, hogy enyhén túl vagyok terhelve a sok új információval. Egy határozott kopogás után, beléptem, amint engedélyt kaptam rá, és mosolyogva néztem a rám váró hölgyre. - Jó Napot, Asszonyom! Mit tehetek Önért?
Max azonnal jön. Milyen készséges! ez egy jó pont. De az az aura, ami körülveszi ... zavarodottság, félelem ... ez a gyerek tele van feszültséggel. És még érzem rajta Gabe szagát. Megfogta? Érintkeztek, az biztos. - Jó estét, Mr. Ricahrdson! A nevem Patrisha Bennett. - elébe megyek, és kezet nyújtok neki. - Kérem, foglaljon helyet! Én is visszaülök az íróasztal mögé, ahol már ott van kinyitva a személyi anyaga. - Önt nem én szerződtettem, mivel az étteremvezetőnek ebben szabad keze van. De én ennek ellenére szeretem megismerni az új alkalmazottainkat. Ez a dolgom. ~ Pláne, ha az illetőnek valami köze van ez egyik farkasomhoz ... Kedvesen mosolygok, nem mutatom, hogy bármi más lenne ez az alkalom, mint egy kötetlen beszélgetés. Persze egy menedzser és egy alkalmazott beszélgetése mindig hordoz magában némi feszültséget. Max személyi anyaga nem túl bő, de látom, hogy nem itt született, és nem is pincér a végzettsége. Tehát valamikor ideköltözött, lehet, hogy nem túl rég, és nem a szakmájában helyezkedett el, bármi is legyen az. - Nos, Mr. Richardson, milyen volt az első pár nap? Erre számított? Dolgozott már máskor is pincérként?
Egy igazán szép hölgy fogad, így hát a bemutatkozásnál egy finom kézcsókot lehelek felém nyújtott kézfejére. - Örülök, hogy megismerhetem Miss Bennett. Köszönöm! - Ahogy felajánlja helyet is foglalok, de persze csak azután, hogy ő is kényelembe helyezte magát. - Értem, természetesen készségesen válaszolok a kérdéseire. - Mosolyát én is viszonoztam, de bevallom nehezemre esett, mert az agyam egyáltalán nem itt járt, ami persze nem meglepő. - Egész kellemes, csak a hideget nehéz kissé megszokni, de kezdek belejönni. Igen, körülbelül erre, bár okoztak néhányan meglepetéseket is. - De még mekkorákat... - Eddig még soha, de egy gyorstalpalón részt vettem, mielőtt jelentkeztem ide. Hirtelen elhatározás volt a költözés, és nagy szerencsém az álláskeresést illetően. - Legalábbis eddig úgy gondoltam, de ki tudja, hogy hány vérfarkas tanyázik itt? És vajon ez a nő tud róluk? Egyáltalán van ember rajtam kívül a városban aki tud a farkasokról?
Max kézcsókja új dimenziókba emelte a beszélgetésünket. Ritka kincs manapság az olyan férfi, aki még él ezzel az üdvözlési formával. Csak Castor meg ne tudja, mert átszabja őt is, mint Jake-et! - Nos, ha nehezen szokja a hideget, nem volt még pincér soha, akkor mért pont Alaszka, főleg ilyen hirtelen? - teszem fel a kérdést, ami ilyenkor teljesen logikus. ~ Csak nem Gabe után jött? - Persze, erre a kérdésre nem kell válaszolnia, mert nem tartozik szorosan a munkájához, csupán érdeklődés. - teszem hozzá mosolyogva. Az is informatív, ha nem válaszol, és az is, ha hazudik. Tudni fogom. Zavar, hogy pont Gabe-el van zűr, aki nagyjából most távozott a hotelből Castorral együtt, és az én kedvesen hátsóját fogja védeni egy igen veszélyes kalandban. Farkaséknál kevés kell hozzá, hogy meginogjon a bizalom. Ki ez a srác, és mi köze van Gabe-hez?
Már nyitottam is a számat, hogy lökjem az igazat, de gyorsan kapcsoltam, és inkább nem szólaltam meg azonnal. Ha azt mondom, hogy apámat keresem, sőt már meg is találtam Gabriel személyében, akkor lebuktam. Így hát előálltam a hirtelen költözködésem másik indokával: - De-de szívesen válaszolok. Szükségem volt a környezetváltozásra... Ne értse félre, nem csináltam semmi törvénybe ütközőt. Portland-ben éltem és nőttem fel, egyedül az egyetemet nem ott végeztem. Így, mikor elvesztettem édesanyámat, nem volt maradásom, mert minden rá emlékeztetett a városban. Nem viseltem túl jól az elvesztését, mert apámat sosem ismertem, így ő volt a mindenem. Bocsánat, hogy ennyire belementem a részletekbe, de így remélem megérti, hogy minél messzebb akartam kerülni. - mosolyodtam el a nő szemeibe nézve, és büszke voltam, hogy nem hazudtam egy szót se. Ki tudja, hogy ő kiféle-miféle, nem szeretném apámat bajba keverni már az elején.
Szóval családi tragédia van a költözés hátterében. Legalábbis ez az egyik ok. De azt az erőteljes fékcsikorgást az elején, ahogy magában fojtotta a szót nem lehetett nem észrevenni. - Igen, megértem. - felelem szokatlanul szelíden. Nemrég vesztettem el a kedvesem, életem párját és értelmét, s noha azóta egy új szerelem éltet, ettől még maradéktalanul át tudom érezni Max fájdalmát. - Részvétem az édesanyja miatt. Nade van itt valami más. Egyetemet végzett? Nocsak ... S mi az, hogy egyetemi végzettséggel csak pincérkedik? Tényleg gyorsan kellett váltania, úgy tűnik. Már éppen feltenném a kérdést, hogy milyen egyetemet is végzett, amikor megtalálom a személyi anyagában. Biológia szak Chicagoban. Na, hát a akkor megvan az összefüggés. - Nocsak! Van már egy alkalmazottunk a chicagoi egyetemről, és ő is biológus. Ismeri Mr. Simmonst? - fordulok feléje mosolyogva, de belül olyan vagyok, mint egy prédára leső vad. De ezen nincs mit csodálkozni, elvégre tényleg az vagyok.
Reméltem, hogy a szavaim előtti nagy hezitálást betudta annak, hogy nehéz nekem még minderről beszélnem. Ami részben igaz is, de azért sokkal beletörődőbb vagyok. Már változtatni nem tudok, szóval kár is hosszútávon ezen fennakadni. Szeretem, de ez az élet rendje, még ha nem is ilyen hamar, de meg kellett halnia. És biztos vagyok benne, hogy ő sem akarná, hogy a halála miatt romba dőljön az életem. - Köszönöm. - dőltem hátra és kicsit kényelmesebben elhelyezkedtem, bár apám nevét hallva, megmerevedtem néhány pillanatra. Ha csak nem erre utazott a Miss Bennett akkor valószínűleg fel sem tűnt neki. Szóval reménykedjünk, hogy nem az árulkodó mozdulataimat lesi. - Mir. Simmons? Igen, ismerem, épp az imént futottunk össze. Ő tanított az egyetemen, remek tanár volt, és remek ember is. Meglepett, hogy pont itt futottunk egymásba, de nagyon örülök neki. - ennél többet nem akaródzott mondani, és végül is a kérdésére kimerítő választ adtam. Annak viszont örülnék, ha nem tenne fel valami gonosz keresztkérdést, mert jelen állapotomban nem biztos, hogy ki tudom vágni magam.
Hazudik. Nem teljesen, de hazudik. Érzem a szagán. Csak azt nem tudom, az állítások melyik része hazugság. Na, lássuk! AZ, hogy ismeri, és az imént futottak össze, az igaz. Hogy tanította őt Gabriel az egyetemen, az valószínű. Most akkor vagy nem lepte meg, hogy itt futott vele össze, vagy nem örült neki. Nos, a találkozás egy része eléggé viharos volt, az kétségtelen. Még Gabe is indulatosnak tűnt, ami pedig ritkaság. Na, kérdezzünk csak rá erre a két dologra valahogy! - Nem tudta, hogy itt van, és véletlenül futottak össze? Nahát! Pedig ezek után azt hittem, ő ajánlotta az állást. - csevegek fesztelenül, de továbbra is árgus szemekkel figyelem Max reakcióit. Szerencsétlen nyitott könyv előttem, de nem tudja.
Pont aitől tartottam. A tekintetével, mintha át látna rajtam, ami kezd zavarni, nem is kicsit.Egy mély levegő után folytatom a mosolygást, és átgondoltan válaszolok - Hallottam arról, hogy Alaszkába jött, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar összefutunk. - Ami tényleg igaz is. Az, hogy nem találkoztam vele az első néhány napba kezdett elbizonytalanítani, egészen a mai napig. Már azt hittem, hogy lelépett innen is. - Az állásra a neten bukkantam, és pont kapóra jött. Nem áll közel az eredeti hivatásomhoz, de semmiképp sem akartam úgy ideköltözni, hogy nincs biztos jövedelmem. - próbálom kicsit terelni a dolgot rólam és Gabrielről, mert félek, hogy egy óvatlan pillanatomban valamit elkotyogok. Miss Bennett mellett sem érzem épp nyugodtnak magam, megint feltört a mélyből az a furcsa feszélyezettség. Csak ritkán váltják ki belőlem az emberek, de akkor általában annyira, hogy megpróbálom nagy ívben elkerülni őket egy jó ideig. Ez itt mennyire lesz kivitelezhető? Valószínűleg egyáltalán nem...
Nem hazudik teljes mértékben, de csúsztat és terel. Ha nem az lenne a helyzet, ami, ráhagynám. De jelenleg Castor élete Gabe kezében van. A jó ég tudja mi folyik itt. Ők végül is pár hónapja még ellenségek voltak. Ezt a fiút meg még akkorról ismeri. És itt ez a farkas, aki Castor akarja megölni. Ez nekem így túl sok egyszerre. Kénytelen leszek nyíltan, és igen drasztikusan kérdezni. Legfeljebb majd kérek egy kis emléktörlést az őrzőktől. Felkelek, az arcomon kedves mosoly, úgy kerülöm meg az asztalt, mintha csak már unnám az üldögélést. Aztán viszont gyorsan mozdulok, a srácnak esélye nincs megnyikkanni sem, máris egyik kezem a torkán, a másik meg a legnemesebb szervét markolja a nadrágján át. - Na, akkor most így beszélgetünk tovább. - jelentem ki, és kész vagyok bármelyik kezemen erőset szorítani. Ha kiabálni akar, akkor felül, ha hazudik, akkor alul (és persze felül, hogy a felesleges hanghatásokat elkerüljük). - Az előbb valóban találkoztatok Gabriellel, én is láttam. És az a találkozás igen heves indulatokat kavart. Tudni akarom mi folyik itt, mert a tét meglehetősen magas. Szóval most itt az ideje, hogy igazat mond, ha nem szeretnél igen komoly fájdalmakat átélni. Egy igen szelíd, de azért erősen kelleletlen bemutatót tartok egy pár pillanatig, mialatt mindkét kezem kissé megszorul. Érezheti, hogy ennél sokkal többre is képes vagyok, ez csak figyelmeztetés. Aztán ellazulok, és már csak tartom, a ficergés megakadályozása végett. - Hallgatlak.
Kezdőlap
//
//
