Anguta kíváncsian hallgatta Abigali válaszait Lester mentális kisüléseire, és magában azon morfondírozott, hogy vajon miről is beszélhetnek ilyen bőszen, és bár volt némi fogalma a nő válaszaiból, hogy mit közvetíthetett a professzor, azonban biztosat sohasem fog tudni. Kicsit sajnálta, hogy nem Kaskae gondolatolvasó képességét birtokolja, egyrészt mert azzal kihallgathatná a beszélgetést teljes mértékben, másrészt igazán hasznos lenne Lester gondolataiba belemászni. Bár, sejtése szerint hamar belefájdulna a feje. A protektorátus területére belépve sem lett a beszélgetésük felvilágosítóbb, mivel Lester bénultsága miatt nem tudott emberi alakot ölteni, hogy végre ne egyoldalúnak tűnjön a társalgás külső szemlélő számára. Anguta egészen apróra próbálta összehúzni magát, ahogy egy széken ülve, hallgatta Abibail korholását. Mindenhova nézett éppen, csak a nő tekintete felé nem. Ilyenkor milyen érdekes tud lenni egy amúgy érdektelen folt is az orvosi szoba padlóján. Mintha egy miniatűr sárkány repülne kitárt szárnyakkal… Ajkait összepréselte, ujjaival combján feszülten dobolt, és feltűnően sóhajtgatott. Legutoljára öt éve kapott fejmosást őrzőtől, és nem gondolta, hogy itt Fairbanksban is ki fog harcolni egy lecseszést, persze gondolhatta volna. Hiszen az utóbbi négy és fél évben farkasként élt, ami megnehezítette a protektorátus tagjainak, hogy helyre tegyék őt. - Igazán nincs mit… tesó – gondolati hangja vidám volt, feszült idegességnek nyoma sem volt benne. - Sajnálom… – mondta kurtán Abigailnek válaszul, majd megpróbálta még rosszabbá tenni a helyeztet azáltal, hogy elkezd a nővel vitatkozni. – De hát ment… túl jól is – bizonygatta apró bólintgatások közepette. Végül is tényleg jól ment az „illúziókeltés” a mese szerint, hiszen a macska roppant élethű lett, és képes volt vele Lester agyát megzavarni, más kérdés, hogy ez Jasonra is visszaütött. Kicsit igazságtalannak érezte Abigailtől a leszidást ezen a téren, mert nem villogni akart… Na…na… minek pörög ezen, amikor nem is illuzionista? – De, igaza van, sajnálom, nem lett volna szabad… - szomorkás sóhajt produkált, majd Abigail szemeibe nézett. Tekintete bűnbánó és elesett volt, nem fog sírni, azért annyira nem volt kemény a lecseszés, de Abigailnek látnia kellett, hogy komolyan megbánta, hogy ne akarja teremtőjének beárulni, mert Kilaun nagyon morcos lehetne egy ilyen baklövésért. Hm… talán nem kellene ennyire gondolatban is beleélnie magát a szerepébe, mert még itt helyben elkezd könyörögni a nőnek, hogy Killiant ne avassa be. Persze mondjuk ez őrző ügy, nem valószínű, hogy kifecsegné neki, csak azért mert a felesége. – Ki tudja a fickó szedni belőle a farkast, ha esetleg született benne egy? – ha ő nem akkor senki sem, de ezt persze neki nem kell tudnia, ahogy Abigailnak sem, hogy akár magához is vehetné a kölyökből a farkast, de az minden bizonnyal a szellemi mágia terén olyan hullámokat indítana útjára, amit a közelben lévő összes őrző megérezne, ezért ezt az opciót Anguta természetesen nem szerette volna kijátszani.
Anguta ücsörgött, közben hallgatta a nőt, érezte Lester érzelmeiben a változásokat, és találgatott. Gondolatban jó néhány cifra körmondatot szerkesztett, amire Abigail a válaszait megejthette, de nem érezte egyiket sem túl Lesteresnek, így egy idő után a szobát kezdte el tanulmányozni, aztán meghallotta a hím szavait a fejében. - Nem ajánlom, hogy megkörnyékezd Abigailt – hangja nevetős volt, semmi fenyegetés nem volt benne, inkább számított csupán jó tanácsnak. – Amúgy Davidként ismer, Frederick David Montgomery, így pontos. Igazán értékelem, hogy nem zúdítatsz rám kérdésáradatot – tényleg örült neki, persze ki tudta volna magyarázni, de egyszerűbb, ha Lester van leginkább porondon, még ha „lényegében” nem is ő tehet a félresikerült illuzionista mutatványról. Hamarosan történt valami, mert Abigail a padlóra térdelt, és a varázslat szele ismét megcsapta Angutát, de nem mutatta, hogy megérzett volna ebből bármit is. Ugyanúgy ücsörgött épp csak a fejét fordította a nő irányába, aki nyilván észrevette a különös foltot a padlón és fel szerette volna takarítani. Tényleg, vajon a takarítást is az őrzők végzik? Vagy van egy bejáratott takarítójuk, akinek minden műszak végén emléktörést szerveznek? Remélte, hogy nem így van, mert az elég rossz fényt vetne rájuk Anguta szemében. A Lestert mozdulatlanságra ítélő varázslat viszont elenyészett, a fehér farkas felkelt és megrázta magát. Jason/David/Frederick/Anguta elmosolyodott és némi derűvel bámulta a farkas szabadságát. Kíváncsi lett volna milyen varázslatot aktivált az imént Abigail, de nem kellett sokat töprengenie, amikor meglátta, hogy Lester tagjai ugyan képesek mozogni, de valójában a mozgási szabadság csak egy korlátozott területre hat. Szinte meg sem lepte, hogy a professzor a segítségét kéri, bár nem hitte, hogy észérvekkel akar kikecmeregni a csapdából, és nem a mágiát akarja fondorlatos módon megtörni. Anguta tudta, hogy ezt miként kell kijátszani, de nem lehetett biztos benne, hogy Lester is tudja-e és nem akarta ezt az információt egy olyan farkassal megosztani, aki az imént még egy gyerek torkának esett. - Hát, akár még meg is mondhatnám, de Abigail már olyan sok energiáját rád pazarolta, és amúgy sem hiszem, hogy hinne nekem, de tudod mit? Egye fene, hátha elérünk valamit – attól nem tartott, hogy Lester Abigailnek támad, mert ha ilyen érzések dúltak volna benne, azt felfogná Lester pajzsának nyitottsága miatt. Na meg amúgy is, alig két méterre van tőle, ha neki akarna ugrani a nőnek, Anguta könnyedén elkaphatná, mielőtt elérné őt, és azt sem szabad elfelejteni, hogy Abigail mágiája is igen erős, még akkor is, ha sokat elpazarolt már a tartalékaiból. - Abigail… izé Lester azt mondta, hogy mondjam meg, hogy… idézem szó szerint: „Levegőbörtönbe csukott a ba…” illetve inkább nem is idézem… szóval a lényeg, hogy arra kért, hogy mondjam meg, hogy nincsen támadó szándéka… csak nem bírja a bezártságot, és én ezt tanúsíthatom is. Tényleg nem dúl benne vérszomj, csak kicsit frusztrált a csapdavarázslatod miatt. Újabb mentális-verbális társalgás bontakozik ki és Anguta újfent próbálta kibogozni a kérdésekre/válaszokra adott feletetek előzményeit, de már nagyon bele volt kavarodva így felhagyott vele. Csak akkor figyelt ismét, amikor Lester hozzá intézte mentális szavait. - Mérges lennék igen, talán sajnálnám is, főleg úgy, hogy hatalmunkban állt volna megállítani, akkor ott a vízben… még mielőtt megölnél újból valakit, már amennyiben valóban gyerekek és asszonyok mészárosa vagy. A holtak már holtak, semmit sem lehet tenni értük, de azok, akik gyilkolnak, folytathatják a hobbijukat, ami pedig már minket is belekeverne, hiszen egyszer már megkíméltünk. Legalábbis Ulfred így vélekedik, de ez csak a személyes hibbantsága, nem emiatt vagy számunkra lehetőség. Igazából a gyerek torkának elkapásával már léptünk is egyet előbbre, vagyis te… nem akartam elmondani, de Ulfred azért akart veled beszélni, hogy hathatósan rávegyen egy kis kémkedésre a protektorátuson. Szóval jegyezz meg mindent, amit látsz… én is így teszek. Az egyetemi pozíciódból adódóan közel vagy hozzájuk, hallhatod a beszélgetéseiket a falakon keresztül, talán az egyetemi vécé ódon csövei könnyebben tudják vezetni felfelé a hangot, mint a vasbeton szerkezetű födém – jobb szerette volna, ha ezt Ulfreddtől tudja meg, de így is jó. Kettejük találkozása úgy is elkerülhetetlen lesz, mivel Angutának szüksége volt rá, hogy Lester elárulja neki azt, amitől a Teremtő tartott. – De hogy a kérdésedre is válaszoljak, az őrzők vállalták a kockázatot, mindazonáltal számunkra pontosan olyan érzetet váltana ki tetted, mintha a gyerek torkát roppantottad volna ketté, nem számít, hogy erősebb nálad, mindenkinek lehetnek gyengébb pillanatai, amit a fajtánk képes könnyedén kihasználni. Nem, az ereje egyáltalán nem lenne felmentő tényező – és valóban, mit számít, hogy valaki erős, ha lelövik? Abigail erős, de őt is érhetik váratlanul, ő sem sebezhetetlen és akár még Lester is jelenthet veszélyt rá, amennyiben a mágikus tartalékai kifogynak. - Egy későbbi időpont… mondjuk egy hónap múlva… Augusztus 19-én. Fairbanks keleti szélén, ahol az erdő már kezd burjánzani, van néhány elhagyatott birtok, amit a természet már magának követelt. Aznap éjfélkor az egyikben várunk téged, addig pedig türelem és tartsd nyitva a füled. Javaslom, hogy jóval előbb kutasd fel a helyet, nem szeretnénk csalódni és hiába várni, ha esetleg akkor nem találnád meg. Az ajtón egy faragvány fog várni téged… tudni fogod, hogy jó helyen jársz – majd ha innen kijut neki is kell állnia a faragásnak, fejben már megvolt az egész koncepció, de időbe telik megcsinálni. Remélte Lester nem fog túl hamar rátalálni a házikóra.
A hozzászólást David A. Blandern összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 17, 2015 8:34 pm-kor.
Csak mondom, mondom, mondom, felpaprikázva a magamét, erre nem nekiáll nekem itt ilyen bűnbánó tekintettel pislogni rám, mint valami elárvult, út szélén felejtett kölyökkutya? Nekem ez így nem megy… A kezemet a halántékomhoz emelve kezdem finoman masszírozni azt, miközben próbálom továbbra is megőrizni a szigorú hangnemet, nem túl sok sikerrel. - Tényleg nem lett volna szabad… Lehetne, hogy a későbbiekben hanyagoljátok az ilyesmiket? -kérdeztem vissza Davidnek, majd ahogy ismét szóba került a kisfiú és a balesetből született farkas, csak aprót bólintok. - Egész hamar ideértünk, úgyhogy elvileg nem kéne, hogy gond legyen. -maradok a diplomatikus válasznál, mert balesetek persze mindig lehetnek, teszem azt simán kinézem Dimitrisből, hogy olyan jól elvan a lurkóval, hogy teljesen megfeledkezik róla, hogy valójában mi is a feladata, néha roppant szétszórt tud lenni kedvenc görög rajztanárunk… - A témára visszatérve, nem akarok több ilyen produkciót látni tőletek, pláne nem közönség előtt, értve vagyok? -vetettem még egy-egy szigorú pillantást a fiúkra, mielőtt a bundás barátunknak szenteltem volna a figyelmem, igaz, az első néhány megjegyzését kapásból elengedem a fülem mellett… jobban járnak, mint ha tovább paprikáznák a hangulatomat vele. - Nem is panaszkodásnak szántam, sajnálom, ha esetleg úgy érződött. -jegyzem meg arra, hogy orvos létemre ne panaszkodjak, ha halállal találkozok. És ez rendben is volna, de könyörgöm, nem baleseti sebész vagyok, hogy eleve félholt páciensekkel dolgozzak, hanem háziorvos… És amúgy is, az elhalálozások sokkal inkább az őrzői életemhez kötődnek, és köztük is többnyire farkasok az illetők. Mindegy is, felmentem a férfit a bénítás varázslata alól, hogy helyette a mágikus csapdában ejtsem rabul. Nem tudom, akár ő, vagy David mennyire otthonos a varázslatainkkal, de ha ez utóbbinak kedve támadna közelebb jönni, akkor mindenképp megtartóztatom, eddig és ne tovább… Ha kell, akár rajta is bevetek valami varázslatot, csak hogy megakadályozzam benne, hogy Jay kiszabadulhasson. - Igen? -kérdeztem vissza, amikor David óvatosan megszólított, ám ahogy meghallom az elharapott idézetét, egyből lemerevedek egy kissé, még ha nem is mondja végig. - Sajnálom, de ennyit tehetem. -feleltem végül, miután ismét a bundásra siklott a tekintetem - Mégiscsak azért került ide, mert emberre támadott, én pedig lévén gyógyító vagyok, és nem harcos, sem erőnlétileg, sem reflexek tekintetében nem tudnám felvenni a harcot vele, ha mégis meggondolná magát. Mint pedig azt már szemfülesen megállapította, jelen állapotomban pláne nem árt óvatosnak lennem. -zártam le a témát, hisz mégis, mihez kezdenénk? Tekintve, hogy David is milyen hamvas korú, tőle sem várhatom el, hogy időben közbeavatkozzon. Ha Killian itt lenne, akkor már talán rábólintanék, hogy feloldjam a csapdát, de így… kizárt. Mivel a bénítás megszűnt, ha szűknek érzi a farkastest határait, semmi nem gátolja meg abban, hogy emberi alakot öltsön. Arra, hogy Jay szerencsésnek titulálja a férjemet, csak aprót bólintok, arra pedig, hogy bátor lépésre szántuk el magunkat… lehetséges. Szerintem mindenki másképp ítéli meg, még ha nem is kötik az orrunkra, és azokhoz képest még egész pozitívan hat a bátorság említése. Persze ők nem tudhatják azt, amit én, hogy a kedves apuka nem közönséges vérfarkas, így azért kicsit más a helyzet a város kapcsán… Vetettem néhány türelmetlen pillantást az ajtó felé. Hol késlekednek már a többiek? Hisz már egy ideje itt várunk rájuk… - David? -fordulok a fiatalnak hitt hím felé - Te is szeretnél itt maradni egy interjúra, vagy inkább szóljak Killiannek, hogy beszélgessen el veled a történtekről? –sorolom a lehetőségeit, hisz ha már a férjem leszármazottja, akkor egy ilyen után igazán leülhetnének, mert kijárna némi fejmosás. Azt meg, hogy hogy rendezik maguk között, már nem az én problémám, úgy is megkaptam még az elején, hogy ne szóljak bele abba, hogyan végzi „alapítói kötelességeit”. - Jay? Kér esetleg valamit, amíg várakozni kényszerül? Vizet, vagy valami mást? És nem, a mágikus ketrec megszüntetése ezúttal sem opció.-teszem hozzá a biztonság kedvéért, ellenben ha képes komolyan venni a kérdésemet, akkor annyival még hozzájárulhatok a dologhoz.
I can't escape this hell So many times I've tried But I'm still caged inside Somebody get me through this nightmare
I can't control myself
So what if you can see the darkest side of me? No one would ever change this animal I have become And help me believe it's not the real me Somebody help me tame this animal
Csak futjuk a köröket, mint egy hajnali kocogóedzésen, amit sokkal szívesebben vállalnék most, minthogy egy 2x2 magánzárkában járkáljak az őrület bekövetkezéséig. Jasonnal, aki David is és szerintem még számtalan álnéven ismerik, megegyeztünk, hogy építem köré a falat és ha tudom, hogy ő is felhúzott egy másikat, azt sem rombolom le. Ismerem én az összetartás fogalmát és képes vagyok vállvetve küzdeni, ha meg vagyok győződve róla, hogy jobb kivételesen nem a saját, hőn tisztelt fejem után menni. Abigail túlbuzgó óvónéniként ismételteti velünk vissza a ma tanultakat és ez nem tetszik, így ki is nyilvánítom a nyilvánvalót: ~Az imént már megkötöttük az egyezséget. Sajnálom, ha memóriazavarral küzdő agysérültnek tűnünk, de lehet, hogy ez még mindig az illúzió mellékhatása, ami esetleg rád is átterjedt. Amit megmondtam, azt nem felejtettem el 5 perc után és gerincem is van, ha nem vetted volna észre.~ Farkasommal végrehajtok egy kis produkciót, amivel a fent említett csontszerkezetet egyértelműbbé tudom tenni. Abinek háttal állva ágaskodni kezdek, kaparom a levegőt, ami most megtart. Sose csíptem, mikor azt mondták, burokban vagyok, de most igaz. Már két hátsó lábon álldogálok és nekifekszem a morftrükknek. Hátam közepét a gerinc vonalánál átalakítom és egy szürke farkassá változom. Dasmarinas-ban volt egy igen tápos gyereknek számító informatikus vérfarkas, Barnaby. Alig evett és emberként is olyan volt, hogy be lehetett volna fűzni a tűbe. Azt a gebe farkast másolom most le, mint lusta diák a házi feladatot. A csigolyák úgy domborodnak ki, mintha egy sornyi varjúfióka bökdösné belülről a bundámat a csőrével. Íme, a gerinc! És ezt egy orvosnak mutogatom. Feel the kindness... Jason a kérésemet egyéni látásmódban adja elő és gondolatban a homlokomra csapok. Nem azt kértem, hogy mondja el, mit kérek, hanem, hogy mondja el, mit lát az érzéseimben! Ez így most olyan, mint a botcsinálta bankrablóknál, mikor elmondják, merre akarnak menekülni és a végén hozzáteszik, hogy ehhez senkinek semmi köze. Megfordulok a nagy ágaskodásból és felöltöm azt az ábrázatot, amit talán már Abigail is látott, hisz mindketten az egyetemre járunk. Én tanítani, ő őrizni a békét és egyensúlyt. Dr. Lester J, Edison néz szembe vele, nyaktól lefelé pedig újra a fehér farkas. - Nem egy félbeharapott káromló szót kell ott sejteni, hanem a banyát, ami az én olvasatomban szimplán mágiával operáló női emberpéldányt nyilvánít meg. A hitetlenséged arcpirító, mert ha az A szökés Alcatraz-ból modernkori változatában akarnék főszerepet vállalni - igaz, ehhez le kellene fogynom Clint Eastwood méretére - , akkor behívtam volna közös falnak feszülésre Davidet, nem a cellakulcsot kértem volna szép szavakkal a szép szemek tulajdonosától. Egyelőre lefekszem és csak nézek Abire, majd Davidre felváltva, mint egy őrszem, aki pásztázza a terepet. Fejben még kommunikálhatunk és így beszéljük meg a folytatást, amiről azért eléggé eltérően vélekedünk. ~ Bizony mondom neked, hogy fekete cipőhöz nem szabad fehér frottírzoknit hordani. Szívből gyűlölöm a jelenséget, mikor az Őrzők kiszállnak, mint rab madár a ketrecből és félbeszakítják a Móka Miki műsorát, de az ittenieket van okom nagyra becsülni. Ha kémre van szükséged, akkor mellényúltál, mint vak gyerek a rózsabokorban. Én ugyan nem fogom a füleimet süttetni az egyetem központi fűtésén! Tudod, ahogy az a rapmetal sláger mondja: De ez vagyok én... Csak ilyen tudok lenni... elfogadod vagy el lehet menni.~ Talán megérti, hogy nem a cimpáim hőmérsékletéért aggódom, hanem ragaszkodom hozzá, hogy akik miatt újra életben lehetek, azokról nem fogok aktát vezetni, mint CIA-ügynök a felesége terhességéről. A konkrét válaszban általánosságokat találok és megint nem tudom eldönteni, mennyire kell komolyan venni vagy mennyire vetítésé. Léteznek világbékét hirdető farkasok, de nekik inkább szépségversenyen kellene indulniuk, mint közénk sorolni magukat... ~Augusztus idusa után 4 nappal a keleti szélen, északi szélben, vettem az adást! Nem fog ki rajtam a szagodat megtalálni, de a faragvánnyal cizellált ajtókra is kivetem majd a szemeimet.~ Ulfred szerepében fogalmam sincs, kit tisztelhetek majd. Meglepődnék, ha tényleg az lenne, akit leírt, a Nagy Egész nevű fantazmagória élharcosát. Egy név nem sokat számít, a lényeg odabent van. Tiszta horrorhétvége lesz, ősi farkasokról szóló mese egy elhagyatott házban. Ha készül filmes trükkökkel, maguktól nyikorgó ajtókkal és hasonlókkal, akkor válik teljessé a katarzis. Haha, már várom a mese végét! Elég lesz nekem aznap este nyomkereső túrára indulni, elvégre nem egy amatőr kiscserkész vagyok, hanem fejlett érzékekkel bíró vérfarkas. Abitől pedig igazán kedves, hogy belökne ide egy kis ásványvizet, de azért ez elég kevés a mágikus cellám otthonosabbá tételéhez. Minimum egy vandálbiztos mosdó és egy ágy kellene, plusz valami megfogható, mert ezen levegőkerítésen legfeljebb könnyű fekvőtámaszt tudnék nyomni, semmi ingergazdagabb dologra nem jó. Ilyenkor gondolkozom el, hogy miként lehetne szóra bírni a bennem élő fenevadat és kicsit elnáspángolni, hogy ne én kapjam a virgácsot a seggemre. De hát ez lettem, ilyen az állat és ilyen az élet, ezzel élek együtt, mégis bízom abban, hogy sikerül elfogadhatóbb és fenntartható mederbe terelni a természetem vizét a mai napon is. - Köszönettel veszem a nemes gesztust, de inkább egy húzódzkodó rudat szeretnék vagy legalább egy könyvet, hogy vagy a széles hátizmaimat vagy az elmémet pallérozhassam. Most már tudom, ki a férjurad, láttam a szórólapot és meg kell hagyni, eredeti ötlettel állt elő abban a mesekönyvboltban! Mintha csak kémkedtem volna utána, pedig nem. Egyszerűen az egyetemi faliújságon annyi mindent kifüggesztenek a félregépelt ingatlanhirdetéstől a portugál-tibeti szótár elkészítésére keresett segítségig, hogy néha belekukkantok és ezen megakadt a szemem. A fotókon, a leíráson, az egész valami földöntúli varázsvilágot idézett és így már értem is. Gondolom, Killian Kenway szintén Őrző és a mágiát hétköznapi módon csempészi be a gyerekek lelkivilágába. Megelőlegezem a szőkének a bizalmat, hogy nem kívánok az információval visszaélni és hogy ezt megértve ő sem hág az ideglépcső tetejére. Pedig esélyes lenne ezt tenni, mikor egy problémásnak kikiáltott vérfarkas megtudja, ki a terhes Őrző férje. - Azt hittem, ki fogsz akadni, hogy a pasidat nézegetem.
// zsebszöveg //
// Abi, Guta, nagyon köszöntem a játékot és remélem, mihamarabb találkozunk! //
- Igen, mindenképp – lelkes bólogatások közepette erősítette meg, hogy ilyesmi soha, de soha… de soha nem fog ismét előfordulni. És ezt kivételesen még őszintén meg is tehette, hiszen pont ebben a formában nyilván nem fognak ők ketten rendet bontani. Másképp talán igen, Lester esetleg mérgében elkezd könyveket gyújtogatni, vagy házakat, de hogy újra egy gyerek torkának essen az egyetem parkjában? Nem, az szinte kizárt. Igazából persze Abigail nem érzi úgy a hazugság hullámokat, mint egy vérfarkas, de valahogy így sokkal őszintébbnek gondolta a dolgot, ráadásul még Lestert is megkavarhatja vele. – Az jó – Jason arca megkönnyebbültségről árulkodott, de energiái hűvös nyugalommal keringték körbe. Nagyon bízott benne, hogy az őrzőknek még nincs spéci hazugság letapogató varázslatuk, mert akkor kénytelen lesz sokat és hosszan magyarázkodni, mire mehet a dolgára. – Persze, persze – már nem bólogatott olyan lelkesen, pusztán igyekezett rettentő megbízható arcot vágni. Véleménye szerint sikerült neki, de sohasem lehet tudni Abigail mennyire lát át a kamu arcokon. Végül Jason lekerült a porondról és újra Lester telepatikus üzeneteire adott a nő válaszokat. Anguta igen jól érezte magát, amikor sikerült teljesen „véletlen” még csak az esélyét is elvenni annak, hogy Lester kiszabadulhasson. Nem árt neki egy kis büntetés, amiért nem átallott egy gyerekre támadni. Erről majd szépen el fog beszélgetni vele, ha eljön az ideje, de mostanra már nem dúlt benne harag iránta, hiszen végül is nem ártott neki, mellesleg ha Abigail nem jön közbe, el is engedte volna. Mindegy, azért majd helyre kell tenni, biztos, ami biztos alapon. Lester közben kínjában gebévé változott fene tudja, milyen megfontolásból, de Angutának mindenesetre tetszett a műsor és csillogó tekintettel figyelte a jelenetet. Megjegyezte az alakot, sajnálatos, hogy a belőle áradó eredeti energiáit Lester nem tudja felvenni, mert akkor azt is elorozhatná tőle, de ez a képesség bosszantó módon csak alapítói kiváltság. Azután visszaalakult a fehér farkassá és felvette a doktor fizimiskáját. Annyira borzasztóan groteszk volt, mégis Anguta örült, hogy a professzor így tett. Nyilván azért csinálta, hogy szóban tudjon kommunikálni Abigaillel. Ezért akár hálás is lehetett volna, de nem valószínű, hogy Lester Jason miatt csinálta. Kissé meglepte, hogy Lester is tudja, hogy kell a csapdát kiiktatni, ami annyit tesz, hogy már volt dolga őrzőkkel. Ezen mondjuk nem csodálkozott, amilyen hirtelen haragú bizonyosan más városokban is okozott már gubancot. – Az úgy működne? – kérdezte leginkább Abigailtől, miközben lábaival dobolni kezdett a padlón, és látszott rajta, hogy ki szeretné próbálni, amit Lester állított. Azonban nem mozdult, csak kósza pillantásokkal figyelte a másik hímet és a láthatatlan falat. Vegyes érzelmekkel fogadta Lester elutasító magatartását a kémkedéssel kapcsolatban, persze nem az zavarta, hogy nem akar hallgatózni, hanem az, hogy nem akar együtt működni. Mindegy talán Ulfred majd jobb belátásra bírja. Gondolhatta volna, hogy nem lesz rá hajlandó, elvégre az őrzőknek köszönheti, hogy nem halt meg újra a Vörös Hold után a boncasztalon. – Ez sajnálatos, de azért ne vedd zokon, ha nem mondunk még le rólad – hangja bizakodó volt és vidám. Egyébként sem gond, majd kitalál valami mást, amivel huzamosabb kapcsolatot alakíthat ki kettejük között, ha még esetleg Ulfred sem lesz képes meggyőzni őt. - Rendben – a baj a szaggal csak az, hogy eshet az eső és fújhat a szél is, ami a szagokat elfedi, de nem állt szándékában kiábrándítani, olyan lelkesnek tűnt, hogy újra összefuthatnak. Jason arca egy szempillantás alatt merevedett le, kikerekedő szemekkel nézett Abigailre, majd felocsúdva elkezdett halként tátogni vagy tíz másodpercig, mire hang is kijött a torkán. – Én… hát… öhm. Talán… majd, elmondom én neki rendben? – nyilván nem lesz rendben. – Becsszó, ígérem, tényleg el fogom mondani neki… de persze, maga is megemlítheti. Mondjuk akkor már tudni fog róla, mert… mert már megyek is akkor, ha elenged és közlöm vele… jó? – Jason idegesen felkelt a székről, és az ajtó felé sandított. Nem hitte, hogy kíséret nélkül csak úgy kisétálhat, de nem vette zokon. Nyilván nem akarnak kóborló farkasokat a területükön. Ha Abigail adott mellé valakit, vagy saját maga kitessékelte a szabadba, akkor engedelmesen minden gond nélkül elhagyta a protektorátust. Egy élmény volt mindig ide jönni és ez most sem volt másképp. Talán néha beugorhatna őrzőként, hogy többet is lásson. Persze nem hitte, hogy tudnának újat mutatni neki itt Fairbanksban, hiszen már több száz protektorátust bejárt szerte a világon. Ettől eltekintve furdalta a kíváncsiság. De nem ma fog felfedező útra indulni, hiszen farigcsálnia kell egy ajtóra néhány mintát. Alig várta már, hogy elteljen a hónap
Bánom is én, ha a kedves „vendégünk” neheztel amiatt, hogy többször kell ugyanazt végighallgatnia, ismétlés a tudás anyja, ahogy pedig meghallom a panasszavait, nagy a kísértés, hogy még elismételjem, úgy tizenötször, minimum. Aztán biztos, hogy utána egy életre megjegyzi és legközelebb kétszer átgondolja, hogy hasonlóképp cselekedjen-e. Még szerencse, hogy legalább David nem akadékoskodik annyit, így különösebben nincs is szívem tovább sanyargatni a szavakkal. Ahogy aztán Jay mocorogni kezd a mágikus ketrecében és még egy kisebb alakváltást is bemutat előttem, csak őszinte kíváncsisággal figyelem – hisz ilyennek azért nem mindennap szemtanúja az ember, úgy tűnik, Anguta leszármazottaiból talán kevesebb kószál a nagyvilágban, mint a többi vérvonalból. Vagy csak az én esetemben hozta úgy az élet, hogy többnyire elkerültük egymást. Olyan szépen rajzolódnak ki a csigolyái, hogy szívem lenne egy kisebb csapatra való tanoncot idecsődíteni, hogy ők is szemtanúi lehessenek a műsornak, úgy is ritkán van alkalmunk farkasokkal közös órákat ejteni, sajnos azonban ez most elmarad, lévén, ahányan vannak, annyi felé. Talán majd legközelebb. - David marad a helyén, nem igaz? -tettem fel költői kérdésem, vetve egy szigorú pillantást a szóban forgó személyre, melyről ha eddig nem szűrte volna le, most világossá válik számára – csak azt próbálja meg, és őt is mágiával fogom helyhez kötni, nem csak a kis barátját. …és igen, azt is leszűrheti ebből, hogy sajnos működne, épp ezért nem is engedem odamenni. Hát tanuljanak már meg viselkedni! - Te magad mondtad, hogy nem szereted ugyanazt többször hallani, de akkor elmondom még egyszer, hogy bizony maradsz szépen a helyeden. A cellakulcsot pedig majd a bájos kolléganőm hozza számodra, miután válaszolták néhány kérdésére. -csak tudnám már, hol késlekedik ennyit Gina. - Köszönöm az öltözködési tippeket, ami pedig a rapmetált illeti, az eddig kimaradt az életemből. A „Hum tere bin ab reh nahin sakte, Tere bina kyaa vajood meraa…” féle dallamok valahogy mindig is közelebb álltak hozzám. -éneklem el párt hindi nyelven az Indiában oly jól ismert dalból, gondolom, ennyiből is be tudja határolni, hogy nagyjából milyen lehet a zenei ízlésem. - Ó, én igazán toleráns és elfogadó teremtés vagyok. -felelem ahogy a mondandója végére ér, a rózsabokros megjegyzését meg inkább elengedem a fülem mellett. Hisz miért ismételgessem magam? Nem kémekre van szükségünk, egyszerűen ez a bevett procedúra, ha egy vérfarkast szabálysértésen csípünk. Legalábbis ha olyan fiatal, hogy elbírunk vele, egy 300 év körüli hímet nyilván nem ráncigáltam volna ide magammal úgy, hogy esélyem se lenne ellene, még mágiával se… - Húzódzkodó rúddal sajnos nem tudok szolgálni, egy rendelőben vagyunk, nem pedig az edzőteremben, ellenben könyvvel tudok szolgálni… -felelem, majd már lépnék is az egyik szekrényhez, amiben az olvasnivalóinkat tartjuk, valami gyógynövényes kötet csak megfelel az ízlésének… Elvégre aki a virágot szereti, ugyebár… Ám még oda sem érek a könyvekhez, amikor szóba kerül a férjem, én pedig megtorpanok egy pillanatra, hogy a vállam fölött pillanthassak vissza a bundásra. Most fenyegetni próbál? Mert akkor nagyon mellényúlt vele… viszont azt meg kell hagyni, még mindig kevésbé tűnt morbidnak anorexiás farkasként, mint így, emberfejjel… - Én a helyedben inkább attól félnéd, hogy ő akad ki emiatt… -felelem komolyan, miközben visszaindulok hozzá, majd egy hirtelen ötlettél vezérelve nem a szekrényből szerzek neki könyvet, hanem a táskámból varázsolok elő egy könyvet az egyik kedvenc szerzőmtől, és csúsztatom be Deepak Chopra – Az élet mágikus kezdete című kötetét a mágikus ketrecbe. Gondolom, baba-mama könyvből úgy sem sokat forgatott eddig, jó eséllyel kellően elegendő új információra tud szert tenni belőle elméje pallérozására. - Még én sem értem a végére, úgyhogy kéretik itt hagyni a randevú végén. -felelem komolyan, mielőtt intettem volna Davidnek, hogy kövessen. - Rendben, akkor majd megbeszélitek. Azért odaszólok neki, hogy ne érje váratlanul az érkezésed. -bólintok komolyan a másik hím szavaira is, miközben kiscsibe módjára kihessegetem a folyosóra, ahol csak annyira állunk meg, hogy a vallatásra érkező Ginának néhány mondatban vázoljam a helyzetet Jay kapcsán, aztán már kísérem is tovább a kijáratig, hogy fájdalmas búcsút vegyünk egymástól. Aztán vissza a munkához, a kisfiúhoz, és még Killiant is fel kell hívnom, hogy panaszkodjak egy sort arról, milyen neveletlen, de legalább tisztelettudó leszármazottjához volt épp szerencsém.
// Én is köszöntem a játékot! Kicsit hosszúra nyúlt az 1 reagosra tervezett cameo, de imádtam ^^ Lester, Ginához sok sikert, a baba-mama könyvemet pedig nem lenyúlni mert morci leszek! //
Nem apróztam el az érkezést, öles léptekkel kerültem elő a Krónikák Terméből, a borospohár még mindig a kezemben van, jóféle vöröset siekrült leljek, nem fogom veszni hagyni csak azért, mert valakinek kedve szottyant randalírozni. Inni mondjuk nem ittam belőle, s inkább a szemem folyjon ki, mint a nedű, szóval remek egyensúlyban tartottam a talpas, öblös poharat. Elhallgatom Abigail beszámolóját, minden szakmai lényeget megjegyzek belőle és nagyvonalúan semmi mellékes zöngét nem képzelek mellé. Ítélni nem az én tisztem, egészen másért vagyok itt, így a hogy vagy? kérdezgetése is elmarad, de egy mosoly azért jár a köszönés mellé. Mégsem barlangból szalajtottak, s kedvelem én a Gyógyítónőt, épp csak annyira vagyok kedves, mint egy lópokróc. Megszokhatták tőlem. A helyiségbe lépve - miután Abietől elköszöntem - első körben is becsukom magam után az ajtót, s a poharamat az egyik szekrényre teszem, nehogy baleset érje a vöröset. - Hello kispapa! Teszek rögvest kedélyes megjegyzést a nála levő könyvre, ha felemelte, ha nem. Persze ha úgy fordította, hogy ne lássak rá a címére és a borítójára sem, akkor a hellonál megakad a köszönésem. Odapenderítek egy széket a csapda környékére, majd mielőtt lovaglóülésben a lábaim közé kapnám az alkalmatosságot a támla felé helyeződve, ellépek poharamért. Kellemesebb a társalgás egy pohár borral karöltve, nem igaz? - Úgy hallottam egy kis zűrt sikerült csinálni. Ciccegek rosszallóan. Amennyiben az egyetelem nem behunyt szemmel jár, tudhatja, hogy a biológia tanszéken oktatok. A bemutatkozásom pedig egyelőre ráér. - Mi vitte rá a cirkuszra, miszter..? Tartok szünetet, várva, hogy a saját fogai kerítésén szöktesse keresztül felém a nevét. Abigail elrendezte a csapdával, nekem nem maradt más hátra, mint előre: kóbor, hát ennek fényében információt akarok. De nem vagyok olyan kifinomult és türelmes, mint az informátorok.
A műsor sikert arat, idáig kisütnek a kíváncsi lelkesedő szemekből a felélénkült aura energiavonalai. A csigolyabemutató tényleg nem mindennapi produkció és noha nem előadóművész vagyok, hanem előadókban tartok nyelvi órákat, a jussomat bezsebelem. Úgy érdemes cselekedni, ha van hatása a közönségre és Abi hálás publikumnak számít. És becsesnek is, minden hipermaternális vonása ellenére megkedveltem a szőke boszit. - Kegyetlenségből állsz, kedves csillagszemű és noha a Napra lehet nézni, de rád nem, mégis jobban várom most bájos segítődet, mint a te foglalt bájaidat. Férjjel az oldalán és aprónéppel a szíve csücske alatt nem pattanna rá az örökítőrúdra. Ismertem olyat, aki gond és gondolkodás nélkül megtette, terhes nővel pedig igazi csemege a párnatorna, de Abi nem olyan állatfajta. Őszinte sajnálatomra. A sportszer követelése próbálkozás volt, nem eleve halálra ítélt kísérlet, hisz ahol Őrzők vannak, ott harcosoknak szóló edzőterem is fellelhető. Egyébként pedig nem esek kétségbe, 2 évig egy cellában edzettem. Jobban fel volt szerelve, mint a mágikus börtönöm, ami igencsak puritán, de szertelenül is edzhetek, ha akarok. Figyelem a babrálást a könyvekkel és felcsigáz, mit húz elő a kötetek archívumából. Jellemező az érzésekre, hogy ennyi osztás után nem meri bezsebelni a zsetonokat, hanem újabb negatívumot vár. Pedig nem vagyok én annyira lineáris személyiség, hogy megkíméljem a szimpatikus egyedeket némi határfeszegetéstől vagy hogy ne ismerjem el, amit az utáltakon is lehet becsülni. Vagy talán a félalakom borzasztja, mint alaszkai eső a libabőrt? - Most már kifejezetten megkérlek, hogy add át neki, miként értékeltem a reklámanyagot. Ha kiakad, majd te visszaakasztod a fogasra. Abire vigyorgok, mert az a hegyek mozdíthatatlanságánál is biztosabb, hogy remekül tud bánni a férjével. Aki tényleg szerencsés és irigylésre méltó. Ha együtt értik félre az egészet és eljönnek megbeszélni, hogy Don Corleone stílusában értettem-e ezt az egészet, akkor majd kapnak egy határozott nemet. Nem izgatom magam ily jelentéktelen problémák miatt. Úgy érzem, rövidségében is hosszúra nyúlt társalgásunk a könyv átadásával abbamarad, így újra a fehér farkas bájos pofáját öltöm magamra. Lógó nyelvvel fekszem a könyv előtt. ~Köszönöm, drágaság és hidd el, nem fogom szétrágni, mivel fogakrobatikához ennél masszívabb anyagokkal próbálkozom és a fehérjebevitelt se akarom nyomdafestékes cellulóz fogyasztásával kiváltani~ A végére még be kell szúrnom egy olyan mozdulatot, amitől a nők és az állatbarátok hanyatt esnek. Felemelem a jobb mancsomat és integetek vele Abinak. Meg Jasonnek is, akit kikísér a hölgyemény. Egyedül maradtam, mint a gyermek, akit várat az anyja, hogy eméssze magát, hány napi játékmegvonás következik a rossz fa tűzre tétele folyományaként. Továbbra is szépségesen hófehér farkas alakban fekszem emelt fővel. A mancsaimat emberi kézzé alakítva forgatom meg a könyvet, hogy a hátlapon írtak alapján rájöjjek, ez miféle kötete a tudtommal egészségesen ezoterikus írónak. Kismamáknak szóló felvilágosító irodalom, komolyan ezt volt képes idetolni a pisze nózim elé? A búcsú tőrdöfése, szinte fájóbb, mintha még egyszer elismételt volna mindent. Rajtam ugyan nem fog ki, ha ezzel akart volna az unalomba száműzni. Egy indiai szellemóriás megközelítésében ez a téma sem hétköznapian rózsaszín és nyálfolyatós, úgyhogy vágjunk bele! Kiterítem és nekilátok, amíg érkezik a felkonferált riporter.
As you look around this room tonight Settle in your seat and dim the lights Do you want my blood, do you want my tears
What do you want What do you want from me
Should I sing until I can't sing any more Play these strings until my fingers are raw You're so hard to please What do you want from me
Telnek a percek, peregnek az oldalak, pedig nem villámolvasásban rágom át magam a könyvön, mivel nem szeretném úgy összegezni, mint Woody Allen a Háború és békét hasonló olvasási technika után annyival, hogy Oroszországban játszódik. Az érzéseim már lecsillapodtak, hűs tengeri levegőt szívnak itt a pince kövezetén. Nem tartok attól, hogy megmossák a bundás fejemet, sem kérdések tömkelege nem kelt félelmet a szívemben. A gondolataim majdnem elkalandoznak Ulfred meséi felé, amiket Jason, azaz David, művésznevén Houdini adott elő. Kihajtottam belőle némi együttműködést és igazmondási kísérletet. Igazán kimondta, hogy csak mesékben képes élni és én letettem arról, hogy egy bomlott elmétől kérjem, varrja már össze magát. Ha már epilepsziás, akkor fogadjuk el! Be a kádba, szennyest, mosószert mellé, aztán hadd menjen! Komolyan, már várom a találkozás az isten háta mögötti erdei házban. Remélem, elhozza Drakulát vagy a jetit legalább néhány történetben. Az itteni sorsom aggasztó is lehetne, de most bízom abban, hogy képes leszek kultúrpolitikát folytatni és a csillagokat leígérni, majd később lehozni az égről. Ha nagyon rászorítom a Bestiám nyakára a pórázt, annyira, hogy fuldokoljon, akkor képes vagyok balhé nélkül tovább leledzeni a városban. Túl sok minden köt már ide és ekkora energiabefektetés után balgaság volna hagyni magamat kitoloncolni, mint nemkívánatos személyt. Egy pillanatra felmerül bennem az is, hogy Abi életfogytiglanra ítélt és itt fog éheztetni, de ezt elvetem, mert nem életszerű aggály. Az ajtó nyikordulására felkapom a fejem és füleimet előre fordítva figyelek az érkezőre. Deepak bácsi intelmei félretétetnek, mert megjött az interjúvoló. És még milyen! Nekem is ázsiai felmenőim vannak, kis csájníz vonással, ami a Fülöp-szigeteken is jellemző, szóval a mongolredős nőket nem vetem meg. Ennek itt olyan csípője és tornászbajnok teste van, hogy tátva marad a szám és lóg a nyelvem, igaz, ez csak farkaskodás, egy békét sugalló vadállat szeretni való külseje, de tényleg lenyűgöző a jelenség. A könyv borítóval lefelé, kinyitva hever farkasalakom előtt, amiben csak a kezek emberiek, hisz manccsal nem lapozzuk egy megbecsült kismama könyvét, nehogy elszakadjanak a bölcsesség irományának oldalai. Témától függetlenül megkapó a stílus és a gondolatvilág is, ezért sem rúgtam ki a kötetet a dutyiból. ~Üdvözlégy, kecses fürtű szépség!~felelek meg gondolatban visszaköszönve. Szemeim kutatják a részleteket, végighordozom a tekintetemet a nő ruházatán és az abból kiemelkedő részeken. Eszméletlenül jó géneket örökölhetett, ha ez nem edzéshegyek következménye. A haja pedig külön figyelemreméltó. Akár egy öltöztetős babáé, amit a játékboltok kirakatában látni. Kipróbálnám, hogy ha megpróbálnám átöltöztetni, mit találnék alatt és mit tudnék vele kezdeni. Nagyon is sokat, úgy látom. A bor nem hatja át minden sejtmagját, nem egy masszív alkoholistával van dolgom, de most bizony hozott egy kis vallató misenedűt. Hát ez azért elgondolkodtató, érzi a nüanszokat, ha nem egy egész palackot hívott segítségül, csak néhány kortynyi elit szeszt. A legfinomabb hölgy lehet! Mindkét kezemmel integetek is neki, mint anonim alkoholisták az új tag köszöntésekor. ~Tisztelt élettanos tanárnő, ennél tetszetősebb pozícióban még nem láttalak ülni!~ A nyilvánvalót felesleges megerősíteni, megcáfolni pedig nem fogom, amit egy egész park látott. Inkább kiemelem, hogy innen szemből nézni egy nőt, aki bátran terpeszti szét a lábait előttem, igencsak gondolatébresztő. Még akkor is, ha nem csibefalatnyi bikiniben teszi meg, a kétpúpú sivatagi hajó lába végét idézve, hanem rendes öltözetben. Azon kollégák egyike, akikkel még nem váltottam szót igazán, de itt az idő bepótolni! A híre egyébként is megelőzte, hallottam már a boncolt hulláiéhoz hasonló kedvességű biosztanerőről. ~A várandós naphajú méltóztatott téged kihagyni a gyaníthatóan nem túl hosszúra nyújtott információs láncból?~ Tudom én hogy megy az ilyesmi, mindenkit megkérdeznek, mit látott, aztán a gyanúsítottól is elkérik a saját verzióját, hogy az egyéni látásmód mennyire vág egybe a közösségi élménnyel. Ezzel a mondattal felágaskodom, ahogy a farkasok szoktak, kissé esetlenül és ülő pózt veszek fel, amiben deréktól felfelé emberré alakítom magam, hogy az esetlegesen felmerülő hitetlenkedésnek elejét vegyem. A buksimat már láthatta az egyetemen és szerintem a nevemet is mindenki ismeri, még azok is, akik leragadnak a bulvárnál, hisz a gázmérgezésben elhunyt diák tavaszi eseténél én voltam az, aki riasztotta a hatóságot és segédkezett a helyszínelés során. - Dr. Lester J. Edison módfelett boldog attól, hogy megismerhet, Gina! A kérdésedre adott válasz egy macska. Játékosságánál fogva nem átallott megkörnyékezni és nem tágítani, a szellemi tekintély elfogadására nemet mondott, ezért fizikai atrocitásra ragadtattam el magam és torokszorító történetté alakítottam a találkozásunkat. Tehetséges illuzionista és komédiás ez a David, hogy képes volt elhitetni velem arról a lurkóról, kit aggódó anyja Brestonként szólongatott, hogy egy whiskas-imádó kóborkedvenc. Tudni már valamit, hogy hogy van a véletlen áldozat? A kép teljességébe belerondít az, hogy Gina-n érzem, amit már máskor is éreztem a jelenlétében. Egy informátornál ilyenre nem lenne módom, úgyhogy vagy nyaral az összes vagy üresedés van náluk. Első körben gyógyítóra tippelnék a szakterületéből eredően, de majd kiderül és nem is ez a legfontosabb. - Abi ígért nekem egy cellakulcsot, amit - idézem - "bájos kolléganője" hoz. A bájaid valóban lenyűgöznek, mint ipari lasszó a tenyészbikát, de szeretnék végre szabadulni is börtönöm láthatatlan rácsai közül, amik fogságában egyetlen barátom egy holisztikus kismamaismertető könyv volt az elmúlt percekben, ami noha eredeti és magával ragadó nyelvezettel bír, témaválasztásában inkább illik a birtokosához, mint egy testépítő nyelvész magánzóságában szabad attitűdjéhez. Balhéra nem szükséges számítani, csupán szeretném a mozgásteremet visszakapni, mielőtt begémberedek a csőszobába. Hát ily szó szökkent ki fogaim kerítésén, rövid betekintés nyújtva az előadássorozatot megszakító farkasbemutatóba. Gina szemeit nézem egy egészen kedvesnek mondható mosollyal és időnként áttérek a hajára. Ha a füle is kiviláglik a sötét fürtök közül, mint szentjánosbogár az éjszakai bányában, akkor őket is megdícséri tekintetem figyelme. - A te ketyegőd alatt nem dobog egy másik, ezt kiszűrték szívhangra fókuszáló füleim, de vajh nálad is akad-e, ki önerőből dobogtatja meg szívedet? Finom utalás arra, hogy van-e barátja. Snassz módon nem kérdeznék rá, jobban szeretem a gömbölyűt emelni és a szögleteset gurítani, ha szóbeli önkifejezésről van szó.
Mosónő nem vagyok és soha nem is voltam, így fájdalom, de a vödör otthon maradt, amivel nyakon önthetném Lestert nagy olvasásának közepette. Vagyis nyilván nem a vödörrel, hanem annak tartalmával, ami felőlem akár vér vagy gymortartalom is lehetne, attól sem riadnék vissza. Lényeg a lényeg, hogy míg a farkas a kismamakonyv rejtelmeivel van elfoglalva, nekem Abigail vázolja az esetet, s mire odabent vagyok, már tökéletesen felkészültem a helyzet történelméből. A szájtátást nem veszem magamra, bár tudom, hogy jó nő vagyok – aki nem így gondolja, az meg nem néz rám, ilyen egyszerű – de jelen esetben nem hódítási minőségemben vagyok itt, szóval nem gondolom, hogy foglalkoznom kellene egy mondatnál hosszabb ideig azzal, ami az orrom előtt történik. - Abigail megorrol, hogyha nyálad rácseppen a lapokra. Hogy más testnedvet ne is emlegessek. A székpenderítés is megtörténik közben, s mivel nem vagyok farkas, így a gondolatait felőlem megtarthatja magának, nem tudok felröhögni azok bátorság és spiritusztartalmán. Az egy dolog, hogy mibe vagyok beavatva és mibe nem. Arra vagyok hajlandó reagálni, amit hallok is, s mindent az illetékestől, ugye, épp ezért kérdezek. A válasz első részén szemet is forgatok azon nyomban. - Csak azok beszélnek magukról harmadik személyben, akiknek gond van az önértékelésükkel. Jegyzem meg, s most nem megyek bele abba, hogy milyen tünetegyüttessel rendelkező pácienseknél fordul még elő ez a dolog. Nem akarom őt nagyon megszakítani, hadd beszéljen, hallgatom, s csak a végén, szinte egyben reagálok mindarra, amit vázolt nekem. - Tanár úr, kérem, nem egy előadáson vagyunk, úgyhogy tartózkodjunk az irodalmi felhangtól. Jegyzem unottan, s kissé türelmetlenül. - Tényeket, ha kérhetem. Persze mindent megjegyzek én abból, amit mondott az imént, de ez nem tart vissza a kötekedéstől. Az oltalom szárnya valóban hiánycikk a testemen, szóval nem vagyok informátor, de ez cseppet sem kisebbít érdemeimen. - Ez esetben biztosan nem rám gondolt, szóval a kulcs még nem érkezett meg. Nevetem el magam karcosan. Nem éppen arról vagyok híres, hogy bájos lennék, így az udvarlása mindennek tűnik, csak őszintének sem. Ettől még szórakoztató, de nem fog megnedvesedni tőle semmilyen ruhadarabom. - Ó, hogy így állunk? Kalandozik el tekintetem egyértelmű irányokba az állást emlegetvén. Ötlet fogalmazódik meg koponyámban, s nem restellem kimondani sem. - Talán mégis lesz nálam egy kulcs, hogyha megkapom, amit akarok. Olyan szépek a szavaid.. vajon a tested minden pontja is épp ilyen kielégítő? Támasztom meg államat a szék támlájára könyöklésemben. - Unalmas így ez a csevegés. Töviről-hegyrire meséld el miért is vagy itt, rébuszoktól mentesen, s közben ne csak történetileg meztelenítsd le magad. Az ilyen fajta érteni fogja, mire célzok. Miért ne szórakozzam? Nincs mitől tartanom, s az információt, amire szükségem van, így is úgyis megkapom. Azt gondolom.
~Ej-ej, a doktornénit felhasználni védvonalnak, hogy ne puhítsanak meg a bókok és csókok tüzes békái, királylány?~ Igazán nőies ellenkezés, amit csak úgy veszek, hogy kéreti magát, mint vágnivaló kacsa a gágogással. Megyek tovább az ösvényen, amin általában járni szoktam, mert mindig áll egy miniszoknyás az út mentén. ~Akik pedig magukat sorolják egy skatulyázott tömegbe, azok té per hármat használnak, mint a személyiségüket indokolatlan mennyiségű számmal megszorzó királyok?~ Nyelvészpoén volt, amit kaptam és ugyanolyan lapáttal dobok én is a vicc tüzére egy adag szenet, csak púpozottan. ~Elnézést kérek, szakmai ártalom szövődménye, hogy gyakorlatilag kikerülhetetlen akadálynak tekintem a túlzottan kurtafarkú mondatszerkesztést, hisz még az üveghegyen túl is megteremnek a legszebb szóvirágok.~ Rövidebben: nem. Persze ezt így csak nagyon ritkán mondom ki, akkor is sokkal többet jelentenek a lenyelt kiegészítő mondatrészek és szándékoltan csípem le a bővítményt. Ez az indítás kezd arra emlékeztetni, mikor egy másik kórboncnok nőcivel társalogtam. Az is jobban szeret kipukkant májak és felfeszített bordázat mellett álldogálni, mint kommunikálni és Gina-nak is ilyesmi híre van. Nem tudom, akik hullákkal dolgoznak, belehalnak a szakmájukba lelkileg? Kettőből kettő eléggé letális arány... ~Az órák, melyek halk remekbe fogták A szép látványt, mit minden szem csodál Zsarnokként törnek majd rá, s tönkre rontják A gyönyörűt, mely most oly fényben áll;
Mert nyarunk a meg-nem-álló idő Zord télbe hajtja és ott megöli; Fagy nedvet ront; a friss lomb: lombeső; Szépség: hó alatt; s táj?: csak romjai!...
Ne lenne akkor üvegcsékbe fogva A nyár párlata, folyékony fogoly, A szépség s a hatása oda volna, És emléke se maradna sehol.
De jöhet tél: szűrt virágnak csak a Színe hal el; él édes zamata.~ Nos, hó alól feljövő női mivoltjának éreznie kell, hogy butéliába szorított szellemnek érzem magam és sokkal közlékenyebb lennék, ha a zsebét égetni kezdené a mágikus cella varázstollú kulcsa. Az egyik legszebb szonettet idéztem, amit nemrégiben vettünk a diákokkal és sokukat megérintette. Nem vagyok egy verseket fejből elszavaló típus és színészi előadásmódot se kell várni, de ez most kijött, mert sokat foglalkoztam vele. Fantasztikus vers, számtalan réteget lebontottunk róla az órákon és még maradt is. Megintcsak a kéretésre adok választ azzal, hogy külön kiemelem, mennyire bájos a kolléganő és azt is, hogy ennél a bájtartálynál van az, ami engem kiengedhet a fogságból, amiben nem szaporodom... A lélek babusgatása mögött önös érdek is van és nem fog hálátlanságot tapasztalni, ha megnyitja az ajtókat. ~A dolgok állása ilyetén formában bizony megmutatkozik. Lested-e már egy hím farkas legnemesebb testrészének izgalmi állapotát?~ Nem hinném, hogy erre izgulna, de egy élettanos képes lehet a szodómiára is. Akár pusztán tudományos megfigyelés céljából. Vagy egyszerűen az ember már túl keveset jelent neki, mert mindent tud róla és állati módon vágyik a szexre, haha. Mókamester az öreglány, egészen kezd tetszeni a stílusa és tekintélye is van az egyetemen, úgyhogy nem akárki. Én is becsülöm, talán majd megérti. Például azért is, hogy nem átallja megkívánni azt, amire Abi nem volt vevő. ~Nem szeretnélek megsérteni azzal, hogy ne adjak lehetőséget a kérdés saját hatáskörben történő eldöntésére, fekete szálú hőskanca!~ A mutatványt válltájékon kezdem. Megláthatja, milyen formás domborulatokat növesztettem oda a súlyok emelgetésével. Farkastesten ez furán veheti ki magát, de fő a fokozatosság. ~Tövig merítelek a történetembe~ Szavaimat tett követi, örömmel teszem ki megtekintés céljából a sok munkát növekedéssel dícsérő testemet. Utána pedig őt is hasonlóra fogom majd kérni, természetesen, de egyelőre csorgassa a nyálát ő. Abi könyve nincs veszélyben, elég messze van Gina-tól. - A technika ördöge megrágta a mikrofonkábelemet, ezért kényszerültem a mai előadás abbahagyására. Érthető hát, miért itt folytatom, zártkörű rendezvényként - mondom, mikor a számat és a hangképző szerveimet már emberivé alakítottam. Igazi csemege lesz ez egy testszakértőnek, hisz farkassal kombinált emberi porcikákat nem látni olyan gyakran, lévén ritka vérvonal a miénk. - A backstage szendvics és üdítőállományát kezdtük pusztítani Jasonnel, amikor engem elszólított a kiválasztás kérlelhetetlen parancsszava. Akkor még nem sejthettem, hogy a mobilmosdó békés magányában illúziót képes rám árasztani. A következő lépés az orrom és az arcom megjelenítése, ami kimért lassúsággal úszik be a bunda közepébe. Kezdetben még szőrös valék, ám kopaszra, azaz inkább drótszőrűre váltok és felöltöm teljes emberi fejemet. Immár az egyetemről megismert jellegzetes arc néz szembe a másik jellegzetességgel. És egy vigyor ül ott rajtam, amivel az arca játékát avagy rezzenéstelenségét kísérem. - A megmásított valóság kezdetét nem is tudom megmondani, annyira igazinak tűnt. Ismered azt az érzést, mikor ürítenéd a túltöltődött tárolót, de nyugalmadat egy bőszen nyávogó és kaparó macska zaja zavarja meg? Kivágtam a fülke alját és rátámadtam a csintalan szörnyetegre, hogy megfegyelmezzem. Jason története színesedik, mint egy véraláfutással sújtott belső comb. Immár a nyakam is megjelenik eredeti formájában és a mellkasom is Gina elé tárul. Szinte tetkóversenyt játszunk, mert amilyen erős benne a mágia, biztosan ő is szénné van varrva. Leülök a fenekemre és deréktól felfelé már teljessé alakítom magam. Karjaimat az égre emelve folytatom: - A fürge jószág a tömegbe szaladt, de rangon aluli lett volna futni hagyni. Beértem és a torkát kezdetem jótékony jelzéssel lefogni, hogy közöljem vele, ki az úr a területen. Akkor kaptam egy hátbaszúrást Abi bénító varázsinjekciójától. A mozgással együtt az illúzió is megszűnt és feltűnt a másik farkaskoma, aki talán most van vallatáson a kismama meggyűrűzőjénél. Onnantól pedig karbantartva utaztam ide, hogy elétek táruljak. Ekkorra már karjaimat leeresztem és törökülésben ücsörgök a hideg kövezeten. Tenyereim a térdeimen nyugszanak és az ölemben Gina olyat láthat, amit csak ritkán. Farkasméretű szerszámot, méghozzá a teljes vérfarkas képességét. Mindkét kezemet felemelem és a like egyezményes jelét veszem fel, miközben fejemet oldalra biccentve vigyorgok egy 24 karátosat kacsintással. De nem csak a hüvelykujjam mutat ám az ég felé... Kutakodó nézéssel lesem, hogy értékeli-e, mennyire értékelem a csinos testalkatát. - Abivel már tisztáztuk, hogy nem szándékozunk hasonló merényleteket elkövetni a város békéje ellen. Én megtartom, amit ígérek és nem úgy, mint a politikusok, akik béremelést ígérnek és megtartják maguknak. Professzori címet akarok, ezen az egyetemen kívánom megszerezni, nem másikon és uralmam alá hajtom a némely időben szerfelett szertelen fenevadat. Nos, nyikordul-e már a cella rácsa? Gina, tegyél próbára, ha a hit még nem született meg benned! Oldd fel a varázst és nem rúgom ki a szoba oldalát, nem szükségeltetik az erődet használni, ami ordít rólad, bár a szépséged mellett eltörpül. Ha mégis offenzív jellegű leszek, bezárhatsz újra. Széttárt karral várom a következő lépést és bízom abban, hogy az a hűtőházi hőmérsékletű fej tényleg képes hideg ész logikájának megfelelő döntést hozni. Cirkalmazhatom még, ha hiányol bizonyos részleteket, de szerintem elég tág horizontot mutattam.
Ha pipáznék, akkor most mondhatnám azt, hogy ilyenre se gyújtottam még, de mivel nem teszem, így inkább csak azt fogalmazom meg magamban, hogy szíves örömest felgyújtogatnám az egoját ezen nagyra nőtt kannak. Nem, mintha ne lenne teljesen reális és valós dolog, hogy állati jó nő vagyok, éppenséggel csak a szóvirágokat sosem szerettem. Valaki legyen lényegre törő, akkor talán elgondolkozom azon, hogy bedőlök-e a buta bókjainak. Bár az értelmes bókoknak se szokásom, szóval fájdalom, de azt hiszem, hogy ez kapufa. - úgy nézek én ki, mint akinek védvonal kell? Vonom fel a szemöldökömet némiképp csodálkozva. Rég nézhettem tükörbe azt hiszem, ha ez nekem nem jutott eszembe. Tömören és lényegre törve nem reagálok az újabb szóvirágokra, melyek erőteljesen dudvaszámba mennek már nálam. Unom, az a nagy igazság, bár valahol szórakoztat a lelkesedése. Egy régi Tina Turner szám jut eszembe róla, melyben holmi ragaszkodó kutyáról is esik szó.. na, hát ilyen lihegéssel elmehetne Lester is annak a zenének a szövegforrásául szegődni. - Akkor vegyük úgy, hogy allergiás vagyok. Kevesebb pollennel kérem a homoszexuális, virágszedő fétist kiélni. Jegyzem meg minden gúny különösebb kedveskedés nélkül, épp oly átéléssel, mintha csak szótárból olvasnám fel a szöveget. Szavalni kezd, mire én komolyan elgondolkozom egy sorvasztás varázslatot, mellyel nyelvét illetném legszívesebben, de mire komolyan kivitelezésre jutnék, szerencsére elhallgat, így nem kell tikkelnem a bődület balgaságaitól. - Szívesen tesztelném, hogy vajon a nyelvét külön kell-e kitennünk az időjárás bomlasztó körülményeinek becses és tudományt szolgáló halála után. Veszek elő én is egyet a tőlem telhető legszebb virágok közül, hadd akadjon azon a soha ki nem száradó torkán. Mosolyom persze nem marad el, nem vagyok én olyan udvariatlan, hogy ne zavarjam össze ilyenekkel. Szeretem, ha valaki hülyén érzi magát a társaságomban, mert nem tudja eldönteni, hogy a pokolba vagy a mennyekbe kívánom-e. - Sajnos az urológia nem szakterületem, így ezen a téren hiányosak a tapasztalataim, de szívesen megtekinteném szigorúan tudományos érdeklődésemmel annak a pénisznek a vérbefogadó térfogatát. Vágom ki a rezet, mert ha valamivel engem nem fog zavarba hozni, az a biológia jelen állása, vagy lankadása. Van az a pont - valahol a kancánál - amikor nem bírom, fe kell nevessek. Ennél jobban be se találhatott volna, ugyanis röhögésem vetekszik egy ló nem épp nemes nyerítésével,vegyítve azzal, hogy a szegény pára lenyelt némi reszelőt. A történet sem szórakoztatóbb, mint a teste, szakértő és szakmai szemmel-füllel jegyzem mindkettőt, úgy vizsgálgatva Lestert, mintha valami mikroszkóp alá tolt baktériumtörzsben gyönyörködnék. - Abban ugye mindketten egyetértünk, hogy egy cseppet sem vagy abban a helyzetben, hogy úr legyél bármilyen területen. Jegyzem fitymálón, s hogy ezt most a testének látványa hozza-e elő belőlem, vagy a történetének magányos-farkas-a-falka-szemétdombján volta, az erősen kétesélyes. - A tisztázás dicséretes, de nem elégséges. Van itt még pár dolog, amire szeretnék választ kapni, mielőtt kijjebb eresztelek ebből a csodás kalitkából. Jegyzetfüzetet mókolok elő, majd visszatelepszem a székbe, s még mielőtt íráshoz készülődnék, megoldok egy gombot a viselt ingemen. - Minden komoly, helyes és igaz, szóvirágoktól mentes válaszért egy gomb jár. Áll az alku? Engedek meg magamnak egy szemtelen, élveteg vigyort. Ha már erre gerjed.. szerintem ő az egyetlen ebben a városban - sőt, egész Alaszkában - akit pia nélkül fel tudtam izgatni valaha. Kár lenne veszni hagyni egy ilyen főnyereményt dögöt.
- Úgy hallatszol, mint aki pont ezt akarta kérdezni. A párduc és ocelot közti kidolgozottsága kétségtelen, de az a fenenagy keménység még rejthet csigalágyságú érzéseket a kacskaringós házikó belsejében. És a drága kis lelke allergiás a szóvirágporra! Ilyen kegyetlen szépséggel szemben képtelen vagyok a felháborodás nemes eszméje mögé állni, főleg hogy már melegebb éghajlatokat emleget. - Mi tagadás, kobakom nem veti ki magából a gondolatot, hogy kacér fürtjeid tényleg nehezen férnének össze egy világló liliommezőn gyűjtögető porzásra váró lényke attitűdjével, de ettől én még nem fordulok ki magamból beleket ontó jógamestert utánozva. Nem kér sem csavart bókot, sem sima rejtvényt, a szavak értelme mögötti értelem beférkőzik elmémbe, de nem hatja meg különösen. Ahogy őt sem Shakespeare csodálatos eszmefuttatása a szerelemről, ami létezhet első látásra. - A tudomány maskarája mögé rejti, hogy bizony erősen érdeklődik a nyelvem működése iránt, nemde, kolléga? Az én mosolyom sem marad el, ahogy ismét feje tetejére állítom az állítást. Ennek mindig nagymestere voltam és a gondolatok ébredése a vágy felkeltésével jár együtt. - Teljes töltöttség esetén segédkezhetsz a jótékony ürítés folyamatának akcelerációjában és tudod, azt sem bánnám, ha ezt még a hulkhúzásra tökéletesen alkalmas rácsok mögött tennéd meg. A cellakulcs nem pottyant még ki a zsebe feneketlenségéből, de ha nem csak a zsebe fenekét kínálja fel, akkor megbékélek a fogda gondolatával, hisz jó társaságban jobban múlik a kangörcs rohanó idő is. Nem is fából van, hanem valami sokkal keményebb anyagból, de a látszat néha csaj és ha ilyen, én bizony megpróbálnám felpróbálni. Minneapolis biotrágyával nemesített almafáinak pirosan pozsgó terméskosaraira! Ez a nevetés egy szilajul vágtató paripa szellemét idézi és mily szívesen fognám kezeim közé a felbőszült kanca csípője táját, hogy gyeplővel irányítsam ágyéki vonaglását! Nincs a világon még egy ilyen esztétikum, aki torkából a lóimitáció ily kellemetes volna. - A cél felé tisztán haladva már elértnek kell tekinteni a zászló hegycsúcsi hóba tűzésének tényét. A történetem szerint egy macskával kívántam közölni, kié a territórium, de azt se ismerem el szívesen, hogy a cukorként káros édességű Gina hordja a nadrágot, míg én pőreségben dicsőülök a hideg kövezeten. - Kérdéseidet bátran dobd be ide a pince éterébe, drágalátos százkarátos borivó hírvivő! - tárom ki karjaimat, jelezve, hogy minden értelemben állok a további interjúzás elé. A papír alapú jegyzethalmozásra készülve a mongoloid ujjai olyan tájékra tévednek, hogy szemeim végigkísérik a csontos ujjbegyecskék húsos begyhalmok felé irányuló feltáró munkáját. Nagy kilégzés következik és erősödés odalent, a vér növeli a térkitöltést és szemeim tágabbra nyílnak. Komolyan venni képtelenség, mivel ennél komolyabb nő hírében áll és mielőtt villantással horgászná ki a nagy halamat, le fogja pöckölni a csalit. Nem feltételül szabtam az élvhajhász együttlétet, hanem független időtöltésként, ezért is csalódás a kényszergombolkozás, de hát férfiatlan hím lennék, ha nem adnám egyértelmű jelét az altesti alkunak. - Igen. Még egy gomb jöhet. Annyi évtizeden átívelő szóvirágkor után szellemi kihívást fog jelenteni a tömör fogalmazás, de két ikercsúcsért megéri. Képes vagyok a spórolós beszédre és még a hallgatásra is, ha indokát érzem a húsomban. Az első helyes válaszért pedig várom is a következő gomblyuk felszabadulását és szemeimmel gyorsan felmérem, hány darab hasonló maradt még azon a csodás testre húzott szövetdarabon. A történetet így is, úgy is elmeséltem volna, de most olyan lesz, mint a kurta farkú kismalac, én pedig nagy disznóként kurtakodnék a jutalom után. A vigyorunk pedig kezd közelíteni stílusban. Ez a nő valami lenyűgöző verziója az északi fagy erejébe zárt, higgadt keleti erotikának. Hát bébi, légy az én egyetlen és igazi napfényladym itt a pince hűvös romantikájában!
Körülbelül egy hete látta meg a hirdetést egyik betege facebook oldalán, hogy egy helyi táncos magánórákat vállal. Rögtön elkezdett kattogni az agya a dolgon. Jobban kedvelte a csoportos órákat, azonban a kötött időpontok miatt, ezeket ritkán tudta szükséges rendszerességgel látogatni. Anno más volt a helyzet, amikor még tanonc volt, sokkal több ideje volt, könnyebben tudta rendszerbe szedni az időpontokat, manapság a kutatáson és a zenén kívül kevés dolog van, amit nem flexibilisen alakít ki maga körül, mivel csak így tudja teljesíteni a felé irányozódó kívánalmakat, de voltaképpen ez valamennyi korosabb őrzőre igaz lehet, másként nemigen tudnának a szolgálatnak élni. Egy emailt küldött a tánctanárnőnek, és a válasz is hamarosan megérkezett. Franz vállalta a helyszín intézését. Nem volt nagy varázslat elérni, hogy az esti órákban szabad termet kapjon a sportlétesítményben, és szerencséjére a fal is tükrös volt, sőt a belmagasság is közel négy méter. Az egyik botanikus kutató cimborája ismerte a helyi rögbi csapat masszőrét, aki pedig jóban volt a mazsorett csoport koreográfusával, vélhetően igen jóban… Tehát a terem rögtön elérhetővé is vált, és még pénzbe sem került – nem mintha problémát jelentett volna -, csak pár szívességbe. Amikor a portán felvett kulccsal kinyitotta a termet elégedetten konstatálta, hogy itt bizony 15 fős formációkat is könnyen lehetne gyakorolni. ~Terünk az lesz… Nem gondoltam, hogy a ház hiányát ennyire megfogom érezni, de legalább jobban beilleszkedem itt az egyetemen is.~ Belső vívódása után, telefonjával az oldalt található elektronikai pulthoz lépett csatlakoztatta egymáshoz az eszközöket, és kellemes latin dallamot csalt a hangfalakba. Még az angyalok városában társastáncozott, közel három évet, kisebb nagyobb megszakításokkal, akkor és ott döntötte el, hogy szeretne jobban megtanulni tangózni. A swing, lindy-hop után talán ez a zenei irányzat állt a lelkéhez legközelebb, és ezt voltaképpen a Szent Ilonán töltött éveknek tudta be. A latin környezet adott volt, és az ottani illatok, a pára, a nedves és sós levegő, a mai napig erős érzéseket kavarnak fel benne. A tudását illetően kezdő középhaladónak konstatálta magát, ami apró alulbecslés volt részéről, de inkább akart gyakorlott gyakorlatlannak tűnni, mint elbizakodott lúzernek. A férfiak már csak ilyenek… A zakója egy akasztón végezte, a gumírozott hosszított orrú bőrcipőt azonban felváltotta egy bőrtalpú, lekerekített fejű tánccipő, az évek és a swing megtanította arra, hogy bizony a hosszított orrú lábbelik tánc közben problémásak tudnak lenni… Egy sötét bordó használtabb inget választott az alakalomra, és persze trikót is vett alá, az esetleges kellemetlen izzadtság felszívása okán, nadrágját azonban nem cserélte, mindennapokban is öltönynadrágban járt, és a fellépésekre, táncos eseményekre is ilyenben érkezett. Eredeti szürke kockás ingje pedig a zakó mellett végezte a falon. ~19:37, negyvenötöt beszéltünk meg. Úgy tűnik sikerült korán érkeznem. Sosem vallanám be, de izgulok. 3 éve nem tangóztam, plusz ki tudja milyen lesz ez az oktató… Hastáncra és rúdtáncra utaló képek az fb oldlán… Mielőtt írtam neki, át kellett volna néznem a profilját… Meglátjuk.~
47 perckor megérkezek. Vállamon egy sporttáska, rajta a kabátom. Testre simuló fekete pólóban, vállamra hulló hajzuhataggal, fekete sportos leggings-ben sétálok be. Felmérem a terepet. A terem több, mint megfelelő. Egyből kiszúrom az egyetlen ott tartózkodó személyt. Hallom, hogy a zene alapján ő lesz a kliens. Kedves mosollyal kezet nyújtok neki. - Prudence Versipellis - mutatkozom be. - Látom, már hangolódik. Remek helyet választott! Megvárom, míg bemutatkozik. Majd a fal mellett lepakolok, lecserélem a csizmám a táncos cipőre, melynek magas sarka dob rajtam vagy tíz centit. Kontyba kötöm a hajam. Majd ismét széles, elbűvölő mosollyal a férfi felé fordulok. - Van már gyakorlata? Tangót beszéltünk meg igaz? - Ha nem is emlékeznék rá, a zene alapján is tudnék következtetni. Az úriember öltözéke teljesen megfelel a kívánalmaknak. Kezdem érezni azt a bizsergést, ami a társas táncok gyönyöre. Persze, ha mind a két fél tud táncolni. A férfi vezet, nekem csak hagynom kell, hogy a zene kitöröljön mindent a fejemből, és csak figyelem a partner minden mozdulatát, apró rezdülését, amelyre testem reagálhat. Hasonló szenvedély, akárcsak a szex. Viszont ez tiszta, és endorfin-dús szórakozás, mindenféle szeretsz-nemszeretsz perpatvar nélkül. Az igazi kikapcsolódás.
~Késik…~ Konstatálom, amikor a fali óra mutatója a 46-ra ér. Ez is a bennem motoszkáló apró izgalom jele, alapvetően nem vonnék le ilyen következtetéseket, de a mostani helyzet más, csak rúdtáncos a hölgy, aki… ~Meglehetősen csinos….~ Vonódik le a végső konklúzió, amikoris megérkezik a tanárnő. A Kuruzsló nem is sokat teketóriázik, a pillanat, az ösztönök, az évek, legyűrik a ”drukkot”. - Üdvözlöm. Engedje meg, hogy bemutatkozzak személyesen is. Franz Meyerhof. Reagál a felé nyújtott kézre. - Én is alkalmasnak találom. Persze volt egy cseppnyi szerencse is a dologban. A zene a hobbim, és részben a hivatásom is, szeretek elmélyülni a hangulatban, amit áraszt egy-egy szám. Ezt követően a doki még kicsit megmozgatja a bokáját, és a vállait, nem szeretne rögtön izomhúzódást már az első alkalommal. - Igen tangót beszéltünk meg. A gyakorlatot döntse el kegyed. Szabad? Nyújtom balomat táncra felhívóan, miközben jobbom megindul a nő válla irányába. Próbálok egy viszonylag feszes tartást kialakítani, mivel a tangó a legtöbb latin tánccal ellentétben nem annyira kisívű tartást igényel, valahol a klasszikus táncok és a könnyedebb hangvételűek közt félúton állhat. Azonban az már az első pillanatban lerí a doktor tartásáról, hogy sokat táncol, bár sokkal lazább stílusokban. A magasság különbség sem nagy, talán két centivel lehet a Kuruzsló magasabb. ~A következő alkalomra nem fog ártani egy, magasabb talpú tánccipő.~ Vonja le a konklúziót, majd a zenére fejében elindulnak az ütemek, és kezdetét veheti az első tánc. 1…2…3…4 Bal lábbal előre, lassú-lassú… gyors-gyors lassú… Az apró ringó csípőmozdulat egészen jó, a tartás is elég feszes, és kimért. Az egyenes irányú haladás stabil, az irányváltások is jók. A döntés és a forgatás már többet elárul. A középhaladó szintet bőven megüti, ezt rögtön észreveheti egy képzett oktató, azonban a swing hatásai is egyértelműek, sok finomítási lehetőség, és bonyolultabb figurák várhatnak kettejükre.
Tetszik a kezdeményezése, a táncán látszik, hogy egy csiszolatlan gyémánt, az alapokkal nincsen gond, habár túl feszélyezettnek találom. A zene végén már bemelegedve fejezzük be a táncot, végül nagyot fújok, majd bólintok. - Az alapokkal nem kell törődni, a tartás megvan. Érződik, hogy más táncokban is jártas... De a tangóban van egy nagyon fontos elem, amit ha nem viszünk bele, akkor elvész maga a tangó - közel lépek hozzá és szemeimmel a szemébe nézek. - Több hangsúlyt fektet a technikára, mint magára a Táncra. - A tánc szót jól megnyomom. Nem csak a cselekvésről van szó, hanem a Tánc puszta miben lététől. - Azt szeretem leginkább a tangóban, hogy nagy a hangsúly az improvizáción. Kijön az egyéniség, és az igazi összhang így mutatkozik meg a partnerek között. Mind a két fél a saját táncát táncolja, mégis együtt teszik meg azt. Ez a szenvedély tánca! A szenvedélyé a tánc iránt, a másik nem iránt, a szerelem iránt! Az agya a technikán jár. Ne gondolkozzon! Érezzen! Ne kapaszkodjon annyira az alapokba. Csak hallja a zenét, a tánc ott van a lábaiban, a mellkasában, a hátában. Bízza a testét a zenére! - Amíg beszélek az én hangom is egyre szenvedélyesebb lesz. Elkezdődik a következő dallam. Hátrébb lépek valamivel és a zene dallamára kitolom a csípőm és kezeimmel a levegőben végigsimítok oldalam vonalán. Így hívom a testemmel táncba. Csípőm megringatom, a leggings tökéletesen sejteti lábaimat, ahogyan a testhez álló fekete póló is. Ajkam enyhén nyitva, szemeim pedig szenvedélyes lánggal égnek. Így közelítünk egymás felé. A tangó. A szerelem tánca... a vágyódás fázisa, a rövid találka, majd az elválás, a viszály, s végül újra a szenvedélyes egyesülés. A férfi domináns kisugárzással hódol a nőnek, és szolgálja ki az ő táncát. A csábítás tánca, az előjáték, a szerelem tüzes természete. Ez a Tangó.
Ezt a hideget tuti nem fogom soha megszokni, milyen mázli, hogy ha minden úgy alakul, ahogyan azt David előre megmondta, akkor már nem sokáig kell tűrnöm. És ha ennyire fázok, akkor miért itt kint ücsörgök? Fogalmam sincs, inkább itt, mint odabent a folyosón, ahol amúgy is annyian vannak, hogy a földön kívül máshova nem tudnék ülni. Baráti társaságom nincs, akikkel befoglalhatnánk egy ülőgarnitúrás asztalt, csapódni meg nem szokásom, úgyhogy maradt egy pad a parkban. A hideg ellenére itt legalább jó a levegő és nem trappolnak bele a számba. Lyukas órám volt, még legalább egy óra hátravolt belőle, hazamenni meg felesleges lett volna, annyira közel nem lakunk, így a padon ücsörögve való tanulás mellett döntöttem. Ártani nem fog, mert annyira príma nem voltam a tantárgyaimból, de tény és való, hogy egy csomót fejlődtem az utóbbi időben. Mire nem jó az a rengeteg idő, amit a szobájába bezárkózva tölt el az ember.. Amúgy sem nagyon számított, átmegyek-e a vizsgáimon, azért iratkoztam be egyáltalán az egyetemre, hogy csináljak valamit és nehogy ott kössek ki, hogy tényleg egész nap a szobámban gubbasztok. Már amúgy is jobb volt a helyzet, kezdtem afelé haladni, hogy inkább kiélvezném azt a fél évet, ami még maradt, minthogy sírjak és bánkódjak miatta. Mindenki jobban jár, én is, a környezetem is. Mondjuk ez nem ment egyik pillanatról a másikra, de rajta voltam az ügyön. Ékes példája ennek az is, hogy kivárom a lyukas órámat és tanulok, minthogy fogjam magam, tegyek magasról az egészre és húzzak haza, ellógva a nap hátralevő részét. Vaskosabb kiadású francia nyelvtankönyvet bújok, homlokom ráncolva koncentrálok az anyagra, hogy minél hamarabb a fejembe verhessem. Kesztyűben lapozni mondjuk nem túl könnyű dolog, ennek köszönhetően sikerül a saját kezemből kiverni a könyvet, a vastag kötet pedig hangos puffanással landol a földön. Az alap zaj mondjuk elnyomja, de a közelben sétálók felém kapják a fejüket, én pedig amint felkaptam és találomra felcsaptam valahol a könyvet, nem győzöm lejjebb húzni a sapkámat és úgy tenni, mintha az égvilágon semmi sem történt volna.
Épp lyukasórám volt, már legalább fél órája dekkoltunk az előadóban, mire valaki a tanulmányiról vette a fáradtságot és elbattyogott idáig, hogy közölje: a tanárunk beteg, csak „elfelejtett” szólni, jövő héten ugyanitt, ugyanekkor folytatjuk a tananyagot, ahol abbamaradt. Tavaly még örültem volna egy ilyen lyukasórának, mint majom a farkának, most inkább bosszantott... mérget mernék venni rá, hogy nem fogunk a tananyag végére érni, de vizsgán ugyanúgy kérdezni fogja a tanár, ha meg mégis belesűríti valahogy a maradék órákba, akkor meg azért lesz cefet hajtós az egész, ráadásul egy óra alatt már a városba sem sok értelme van kiszaladni, mert tényleg olyan rohanós lenne egy kajálás is, hogy kár érte. Inkább kapom vállamra a tagyómat, sapka a fejemre, aztán indulok az udvar felé, hogy sétáljak egyet a parkban. Mióta beköszöntött a télies idő, úgy is inkább van tömeg odabent, mint idekint, azt meg mostanában a szokásosnál is nehezebben viseltem. Igaz, most épp nem esett, de volt valami kellemesen megnyugtató abban, ahogy a friss hó ropog az ember csizmája alatt, a kezeim zsebre vágva, ahogy dúdolászva figyelem a felhőket... nagyjából addig, amíg néhány perccel később valami tompa puffanás meg nem zavar a cél nélküli, gyermeteg ábrándozásban, amikor pedig a zaj forrása felé pillantok, ismerős vonásokat vélek felfedezni a sok téli ruhanemű alatt. Jason? Itt? Az egyetemen? Mi a fene... Egy szóval sem említette, hogy ő is ide fog járni, igaz, az utóbbi hónapokban nem is beszéltünk, hogy egyáltalán esélye legyen ilyesmiről beszámolni, és valahogy meg is tudom érteni a múltkori, vízparti kis találkánk után. Közelebb is sétálok hozzá, úgy, hogy lehetőleg ne vegyen észre, s csak amikor újra belemélyedne az olvasásba, olvasok bele a könyvébe hátulról, a válla felett átkukucskálva. - „On ne voit bien qu'avec le cœur. L'essentiel est invisible pour les yeux.” – olvasom a jól ismert szavakat a nyelvtani példamondatok közt, mert A kis herceget még mindig jobban kedvelem, mint a száraz nyelvtant... francia-imádat ide vagy oda, a nyelvtan valahogy sosem volt a szívem csücske.
Hamar felkapom a könyvemet és húzom be a nyakam a sálam közé, mintha semmi sem történt volna és nem én voltam olyan ügyetlen, aki sikeresen elejtette a könyvét. Aztán amint elült a közelben sétálgatók kíváncsisága és figyelmük másfelé terelődött, ismét megpróbálkoztam kinyitni azt a könyvet, ezúttal kínosan ügyelve arra, nehogy ismét a földre dobjam. Nem kell sok, hamar belemélyedek újfent az olvasásba, mert habár a nyelvtan nem éppen a kedvencem, a példamondatok érdekesek és én tényleg szeretnék jól megtanulni franciául, úgyhogy minden adott, hogy lelkesen lapozgassam azt a könyvet. Egészen addig, amíg meg nem hallok egy ismerősen csengő hangot. Hirtelen kapom fel a fejemet, a könyvet pedig nagyobb vehemenciával csapom össze, mint azt kellene, de ezúttal már nem ejtem ki a kesztyűs mancsaim közül. - Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - fordítom automatikusan az elhangzó szavakat, mert ez még az én francia tudásommal is tökéletesen megy, A kis herceg előttem sem ismeretlen, mindig öröm, amikor valami ismerős mondat köszön vissza a tankönyvből. - Szia - köszönök kissé sután, ahogy tekintetem Leni arcára siklik, de akkor egyből eszembe jutnak a parton történtek és inkább lesütöm a pillantásom, cipőm orrával kezdve el böködni a letaposott havat a pad tövében. - Nem gondoltam volna, hogy pont itt fogunk összefutni - veszek erőt magamon és emelem fel a fejemet. Igazándiból nagyon is gondoltam rá, hiszen tudtam, hogy ide jár egyetemre, idő kérdése volt csupán, mikor futunk össze. - Jól vagy? - érdeklődöm félénken, mert a legutóbbi találkozásunk alkalmával egyikünk sem volt éppen csúcsformájában és bármi is történt akkor közöttünk, nem tudnék csak úgy hátat fordítani neki és itt hagyni. Az egyrészt nem én lennék, másrészről mégiscsak fontos nekem, hiába kavartuk múltkor igencsak szép fasírtba magunkat.
Kissé meglep az a vehemencia, amit szerencsétlen nyelvankönyvnek kell átélnie – nem mint ha mostani hangulatomban velem jobban járt volna... Nem vonzott különösebben a nyelvtan, legalábbis olyan mélységekben, ahogy a suliban oktatják... A helyesírás ment, a szórendekkel, ragozásokkal sem volt soha problémám, de hogy már ezek történelmét meg elemzéseit nyüstöljük untalan? Túl száraz... - És azt is tudod, hogy a könyvben kitől származnak ezek a szavak? - kérdeztem vissza, mielőtt egy sziával magam is visszaköszöntem volna. - Miért? Pedig sosem titkoltam, hogy én is itt járok egyetemre. - nem mint ha akartam volna, szívesebben fejeztem volna be New Yorkban a tanulmányaimat, de ember tervez, a szülők pedig felülterveznek, ugyebár. Másrészt, akkor még köztünk sem volt ilyen puskaporos a hangulat, mint mióta megtudtam, hogy ő is ide költözött a városba. - Jó, tudom, te valószínűleg nem azt a szakot csinálod, amit én, de előbb vagy utóbb várható volt... jut eszembe, milyen szakra íratkoztál be? Francia vagy irodalom? Vagy tanári? - említettem meg azokat a szakokat, amikhez így nagy hirtelen kötni tudnám A kis herceget, aztán vagy igazam lesz, vagy kijavít, ha nem, legalábbis gondolom. - Volt már jobb is. - vonok vállat hanyag mozdulattal, mert úgy érzem, ha elkezdeném részletezni neki, hogy mi minden nyomja a szívemet, vagy nem tetszik azzal kapcsolatban, ami mostanában történt velem, körülöttem, holnap reggelig sem érek a végére, és elég egyhangú és hangulatgyilkos beszélgetés lenne. - És veled minden rendben? - passzolom inkább vissza a kérdést, meséljen ő, remélhetőleg az vidámabb lesz, mint esetemben.
- Persze. Olvastam én is A kis herceget. Egyébként meg az idézetek végén oda van írva, kitől származik, ha nem lenne egyértelmű - mondjuk szerintem ez pont egy olyan idézet, ami manapság már olyan elterjedt és híres, hogy a legtöbben a mű ismerete nélkül is tisztában vannak azzal, ki írta. - Persze, de akkora nagy ez az egyetem és elég sokan járnak ide ahhoz, hogy simán elkerüljük egymást - legalábbis szerintem, a gimiben is volt olyan, akit minden bizonnyal soha nem láttam és ide valószínűleg többen is járnak. Bár fene tudja.. - Francia - adtam választ röviden. Igazándiból teljesen mindegy lett volna, milyen szakra iratkozom be, csak pusztán időtöltés az egész, úgysem fogom tudni végigcsinálni. - Kicsit döcögősen ment az első hónap, de akadnak jófej csoporttársak, akik segítenek feltornázni kicsit a tudásomat - mondhatni már egészen szépen beszéltem a nyelvet, ahhoz legalábbis mindenképpen, amilyen az első levélváltásaink során volt. Messze vagyok még a tökéletestől, de nem is azért csinálom. - Szeretnél beszélni róla? - őszinte a kérdésem, nem illem szülte a szavakat, mert úgy érzem, voltunk annyira jóban az incidens előtt, hogy megoszthassuk egymással az ilyen komoly dolgokat is. Ráadásul tényleg érdekel, itt vagyok, ha szeretne valakinek panaszkodni kicsit. Nem sok esélyét látom a dolognak, lévén nekem sem lenne túl sok kedvem a komoly dolgokról valaki olyannal beszélni, aki képes hónapokig bujkálni csak azért, mert szar az élet. - Alakulnak a dolgok, igen - egyszerűbb ezt mondani, mint azt, hogy továbbra is ugyanolyan mély gödör alján csücsülök, mint eddig, de inkább most hazudok neki és akkor nem kell megint azt a képébe vágnom, hogy nem beszélhetek róla. Pedig ha tudnám, hogy azóta már tudomást szerzett erről az őrült világról, sőt a része is lett, lehet egészen más lenne a helyzet…
- Ó, így könnyű. Legalábbis Antoine de Saint-Exupérynél. - azt meg csak magamban teszem hozzá, hogy Marcel Proust vagy André Gide idézeteinél lehet, hogy én is elvéreznék annak ellenére, hogy még mindig sokkal jobban ismerem őket, mint az amerikai költők többségét. Abban valószínűleg Jason röhögve lemosna a pályáról, de így is elég pocsék a hangulatom mostanság ahhoz, hogy ne akarjak azon versenyezni, ki ellen miben maradhatnék még alul? - Persze, nagy az egyetem, fogjuk rá... De amikor egy-egy nem várt ismerősöm felbukkan, mégis sokszor úgy érzem, hogy a város mégis túl kicsi. Vagy a világ? - ki gondolta volna, hogy a nagyapám, akivel egész életemben szinte csak telefonon kommunikáltam, és a hangja, és néhány régi, kopott fénykép alapján kellett elképzelnem, pont itt él? Arról nem is beszélve, hogy a másik vér szerinti nagyapámat is megismerhettem? Csak meglepetten vonom fel a szemöldököm, mert őszintén... abból kiindulva, hogy régebben mennyire vért izzadtunk mindketten azzal, hogy ilyen nyelven kommunikáljunk – gondolom Jason azzal, mire lefordította amit akart, én meg mire kitotóztam, mit is akarhat pontosan – most elég váratlanul ér. - Hát, sok sikert hozzá. Az jó, ha akad segítség. - nagy segítség tud lenni, nálam is az Symara segítsége, legalább a sulis dolgokon kívül a munkával járó dolgokba is belekóstolhatok. A kérdése egy kissé váratlanul ér, bár magam sem tudom, miért... talán a múltkori veszekedésünk az oka, vagy hogy az, hogy igazából hónapok óta nem is beszéltünk egymással azon kívül... vagy csak mert tényleg annyira szar fordulatot vettek a dolgok mostanában. Végül jobb híján csak vállat vonva kezdek bele, óvatosan. - Kiderült, hogy több rokonunk is él a környéken. Az egyikük tavaly halt meg, egész fiatalon, mielőtt egyáltalán még találkozhattam volna vele, mert... apám egyszerűen rettegett attól, hogy megismerjem a valódi rokonait. Tudod, még tizenéves korában nevelőszülőkhöz került, úgyhogy a New yorki nagyszüleim sem vér szerintiek igazából... - nem vagyok biztos benne, hogy hol kéne kezdenem egészen pontosan, így csak találomra belecsapok a lecsó közepébe - Kiderült, hogy a nem csak az anyai, de az apai nagyapám is itt él. Akkor ott volt a tavalyi április, amikor még engem is elpateroltak a városból úgy, hogy beleszólásom se nagyon volt... - tudom-tudom, hogy én sírok folyton New York után, de akkor is! - Aminek a vége azzal a bizonyos kómával végződött, amit múltkor már mondtam. Azóta meg... . A nyári vakációmat is tönkre vágta az, hogy szó nélkül hazacibáltak - igaz, valószínűleg nem szó nélkül kellett volna elhúznom otthonról, kivívva az egész család rosszallását vele - Sikerült összebarátkoznom egy fiúval, aki korábban megmentette az életemet amikor sikerült összetörni az autómat, erre rejtélyes körülmények között ő is meghalt... most komolyan, hiába rágják a fülemet azért, hogy legyek kicsit szociálisabb, mi értelme barátokat szerezni, ha mindenki meghal? Vagy eltűnik? Vagy elköltözik? - fakadok ki a végére, hisz ott volt először gyerekkori legjobb barátom, Charlie, aki mondhatni mellettem halt meg a buszbalesetben, utána Matt halála, Symara is elköltözik... ha még tudnám, hogy valószínűleg Jasonnel sem lesz túl hosszú életű a barátságunk, önhibánkon kívül...
- Ebben van valami - mondtam halkan, elgondolkozva, mert habár nekem csak egy személy bukkant fel az életemben, akire nem számítottam volna, ő felért száz nem várt ismerőssel is. Minimum. - Kicsi is, őrült is az egész világ - az enyém legalábbis mindenképpen, elég durván a feje tetejére állt, ami azt illeti, éppen úgy, mint Lenié, bár erről túl sokat nem tudok és azt a lényeges információt valószínűleg soha nem is fogom megtudni, ami talán a leginkább számítana. - Köszi. Igen, nem tudom, mennyire boldogulnék nélkülük - apró mosoly szaladt át a képemen. Bár aztán úgyis tök mindegy, mert ha minden igaz, a második félévet már úgysem tudom végigcsinálni, akkor meg nem mindegy, hogyan teljesítek? Valahol az volt, valahol mégsem, mert így legalább volt valami, amiért ki tudtam rugdosni magam az ágyból és hiába tűnt értelmetlen harcnak, mégiscsak volt valami célom, ha épp egy jó zh megírása, akkor az. Az én esetemben nem kellett több - nem is lehetett volna több. Tényleg érdekel, mi történt vele és ezen az sem módosít, mennyire összevesztünk a legutóbb. A barátom és az is marad. Figyelmesen hallgattam, amit mesélt, nem véletlenül kérdeztem, érdekelt a válasza és rohadt szar volt látni, hogy neki is bőven kijutott a rossz dolgokból mostanában. - Tényleg nem lehetett egyszerű számodra az elmúlt időszak. Sajnálom, hogy ennyi borzalmat kellett átélned… - elhűlve tekintek rá, mint aki nem akarja elhinni, hogy igaz lehet mindaz, amit hallott. Annyira képtelennek tűnik… Keserédes mosolyt fakaszt a kifakadása, mert nagyon is meg tudom érteni és ha abba gondolok, hogy hamarosan mi is ide jutunk… - Tudod, ha picit belegondolsz a másik helyzetébe.. Legalább széppé és kellemessé teszed az utolsó napjaikat, emlékezetessé teszed az együtt töltött időt, kellemes emlékekkel ajándékozod meg őket és ez, bármennyire is legyen szar a te szemszögedből, mindenképpen értékelendő dolog - nekem legalábbis az lenne, mert kifejezetten boldoggá tudna tenni, ha ugyanolyanok lehetnénk, mint régen. Sokat segítene. De tudom, neki milyen nehéz és éppen ezért nem szeretném még ennél is nehezebbé tenni neki, főleg azok után, amiket mesélt. - Most viszont mennem kell. Ne haragudj, hogy így magadra hagylak, de.. remélem még találkozunk - kapom fel a könyveimet, a táskámat és ha vissza is tart, akkor is megyek. Nehéz szívvel, de megyek, inkább gyűlöljön azért, mert cserben hagytam, minthogy sirassa majd az újabb elvesztett barátját. A harag hamarabb kikopik majd, mint a fájdalom…
// <333 Köszönöm szépen a játékot! A rövidsége ellenére én élveztem és remélem azért, hogy összefutunk még! <3//
Kezdőlap
// 
Élmény volt 
//
Lester, Ginához sok sikert, a baba-mama könyvemet pedig nem lenyúlni mert morci leszek! 
