Ebben Anyának van igaza. A gyerek már így nő fel, akkor nem ő tehet róla. A szülői szeretet egy veszélyes fegyver, mert a kényeztetés elpuhít. Ezt meg fogom magamnak jegyezni. Most, hogy már itt a fiam, ezt észben kell majd tartanom. - Igen, itt tényleg kemény a tél. Ezt az elsőt én is megszenvedtem kissé, de inkább a fény hiányzott, mint a meleg. - felelem elgondolkodva. - Meg a természet ... mármint a zöld, a lombok ... a virágok ... Amikor márciusban kinézve az ablakon még mindig sötét, hó és latyak fogadott, az lehangoló volt. Már nagyon vártam a tavasz első jeleit. Mondjuk most sincs még valami nagy meleg, de azért elmegy. Már legalább nem fagy! - Nem, valóban nem néz ki porosnak. - teszem hozzá mosolyogva. - És azt is sejtem, hogy nehezen bírja a négy fal között, ha azok túl közel vannak egymáshoz. Gondolom egy tornateremben azért jól elvan. Nekem az sem lenne elég, hacsak nem teszik tele növényekkel. Elgondolkodom rajta, hogy az rendben, hogy most végre tavasz van, de a következő ősz és tél hamar elé fog jönni, és már az egészet lesz szerencsém itt "végigélvezni", nem csak a közepén, decemberben pottyanunk ide. Na, az lesz az igazán kemény menet! Már most a hátam közepére se kívánom.
*Azért kicsit eltűnődik azon a felsorolás hallatán, hogy neki vajon mi hiányzott pontosan. Valóban a fény is elég ritka madár errefelé a téli időszakban, de el kell ismerni, hogy India klímája sem éppen hasonlítható Alaszkáéhoz, tehát... Anya-nak határozottan a meleg is hiányzott... ééés ennyi. Nem nagyon tudja még mit mondhatna ami ott volt, de itt nincs.* - Nekem azért a meleg is. Viszont a növényzetből nekem épp elég annyi, amennyi a szobámban a virágcserepekben megfér. De... mondjuk nem is vagyok biológia tanár. *Mosolya kiszélesedik. Értelemszerűen, ha rajongana a növényekért és állatokért, akkor minden bizonnyal ő is a biológia területén mozogna, de ez nincs így. Nem véletlenül. Innentől pedig érthető, miért is éri be a cserepes növényeivel, amiket egyébként lelkiismeretesen gondoz. A négy fallal kapcsolatos megjegyzésen halkan elneveti magát, majd mindjárt hangot is ad a mulatság tárgyának.* - Rám van írva? Bár speciel ön sem tűnik olyasvalakinek, aki a négy fal között szeret élni. *És ezzel végigmutat maga előtt így mindenen a férfit is beleértve. Csak nem véletlenül javítja idekint a dolgozatokat. Feltételezi, hogy fedett helyen kényelmesebb lenne, mégis idekint akadt rá Gabrielre. Közben észrevétlenül magához veszi a piros tollat és azzal szórakozik. Szimplán csak birizgálja, semmi szándéka nincs vele. A nő valószínűleg már kicsinek is túlmozgásos lehetett.*
Jól elbeszélgetünk, kell ez a száraz teszteredmények közé kis kikapcsolódásnak. - Hát ha nem mehetnék ki, valószínűleg egy idő után a küszöböt rágnám. Hogy ezt most mennyire kell képletesen vagy pontosan érteni, azt még én sem tudnám megmondani. Még soha nem voltam bezárva hosszabb időre. A leghosszabb kényszerűen zárt helyen töltött időszak az a kb. tíz nap volt, amíg Chicagoban fogságban voltam. De abból volt pár amikor az ágyból sem tudtam kikelni, nemhogy a szabadba vágyakozni, szóval akkor annyira nem zavart a bezártság. - Nincs Önre írva, Anya, de egy tornatanártól furán venné ki magát, ha a szabadidejét olvasással, és TV előtti tespedéssel szeretné tölteni. Na, hát micsoda logikai következtetésekre vagyok képes! Még jó hogy ... erről szól az életem. - Én a nyári szünetben alaposan fel akarom deríteni a környéket, elvégre csak nemrég jöttem, még rengeteg olyan hely van, ahová nem jutottam el. Szerintem akkor nem sokat fogom látni a négy falat ... S valóban nem, elvégre igazából nincs szükségem még szállásra sem, és ha igazán komolyan veszem az elvonulást, akkor még a kaját is le tudom vadászni magamnak. Na, persze a falkát nem lehet csak úgy otthagyni. Odahaza ez nem lett volna gond, egy voltam a sok közül, nagyrészt feladatok nélkül. Itt viszont ez nincs így, és én ezt egyáltalán nem bánom.
*A megjegyzés hallatán bizony a nőből kitör az őszinte nevetés. Hogy ne tűnjön olyan illetlennek, igyekszik kezével elfedni, nem akarja megsérteni a másikat. Pusztán elég vizuális típus és ugyebár azt is tudja a másikról, amit tud... így azért elég vicces elképzelni őt a küszöböt rágva elképzelni. Amikor kicsit sikerül moderálnia magát, még mindig széles mosollyal, nevetősen tekint a másikra.* - Bocsánat, csak... mindegy. *Nem tudja kimagyarázni, így inkább nem is próbálkozik vele. Most már azért sem akarja lebuktatni magát, ki tudja, hogy viszonyulna akkor a férfi hozzá. Jobb a békesség ugyebár. Mosolyogva ad igazat a férfinek apró bólintással. Hát igen, elég árulkodó tény az, hogy testnevelést tanít, valószínűleg nem az az otthon ülő típus... és tényleg.* - TV-m még csak nincs is. Viszont olvasni azért szoktam. *Mondja megjátszott, kissé elviccelt felháborodással az olvasást illetően. Ténylegesen nem sérti a feltételezés, hiszen nem ismeri őt a férfi, de azért nem kell ám őt műveletlennek gondolni. Tény nem fog idézni se Csehovtól, se Thomas Mann-tól, de ez nem feltétlen jelenti azt, hogy olvasatlan, vagy éppen műveletlen lenne. Amit tudnia kell, azt tudja. A túrát illetően kissé felvonja a szemöldökét, csak egyszerű érdeklődéssel. * - Tényleg az egész nyarat kirándulással töltené? *Nem tartja elképzelhetetlennek, de azért azért kevesen vannak, akik megengedhetik maguknak, hogy egy egész évszakot ellegyenek. Azok meg még kevesebben, akik ezt bírnák is. Meg aztán ilyesmiben hátráltató körülmény lehet a család... falka...*
A nagy derültséget nem tudom mire vélni, ennyire nem szellemes ez a megjegyzés alapban, csak ha ... ha ... haha ... Én is mosolygok egy jót, de a halvány gyanúmat elteszem későbbre. - Nem is azt mondtam, hogy nem szokott olvasni. Csak feltételeztem, hogy nem ez a fő tevékenység. És nem is tettem semmi rosszmájú megjegyzést az olvasásra, csak a TVzésre. - felelem, én is hasonlóan tréfásan vitatkozó hangnemben. Olvasni én is szoktam mostanában, csak úgy falom az őrzők könyveit, amihez hozzáférhetek közülük. A TV az viszont csak roppant ritka alkalmakkor fér be az időmbe, akkor sem az kifejezetten, max. gépen keresztül nézek valamit. Néha megfordul a fejemben, hogy ezt vagy azt a filmet jó lenne megnézni, és előfordul az is, hogy nem felejtem el, és a következő két három hétbe (hónapba) valahová be tudom tuszkolni a megnézéséhez szükséges időt is. - Ó, még nem tudom, mi lesz a nyáron. Semmiképpen sem az egészet, mert ugye a vizsgaidőszak belenyúlik a nyárba, és az évkezdés előtt is kell némi felkészülés. Innentől már tisztán maximum két hónap marad. És persze bármi közbejöhet. Ja, és nem úgy gondotam, hogy két hónapra beveszem magam a vadonba. De ilyen egy-két hetes periódusokban ... még nem tudom, ez képlékeny. A lényeg, hogy megyek.
- Pontosan azt mondta, hogy furcsán venné ki magát, ha olvasnék. Tényleg nem kötözködni akarok, de ez nagyon múltszázadian hangzott. *És tényleg nem kötözködni akar, hiszen van a hangjában valami játékosság, amellett, hogy a toll végét az asztallaphoz koppintgatva ad nyomatékot szavainak. A bujkáló mosoly is arról árulkodik, hogy nem kell véresen komolyan venni sértettségét, csak évődik egy kicsit. Amíg a vita azokon a határokon belül tud maradni, amíg kellemesnek nevezhető, nincs semmi baja vele, sőt, előszeretettel él vele. Szerinte ebben nincs semmi rossz, plusz személyiségéből fakadóan sem szereti ráhagyni másokra, amikor vele szemben nincs igazuk. Olyankor pont ugyanannak a nőnek érzi magát, akit annak idején maga mögött hagyott. Bár ez a kis szócsata még talán nem tiporná meg a lelki világát sem.* - Pedig már azt hittem, hogy csak úgy eltűnik a világ szeme elől. De biztos a családja sem értékelné. *Csak finoman puhatolózik, bájos mosollyal. Végül is csak tiltakozik a másik, ha nincs senki, aki otthon vár rá. Legalább is ebben bízik. Nem kell egyébként semmi rosszra gondolni, nem az a típus, aki kivetné bárkire is a hálóját, aki az útjába akad. Tény, flörtölni szeret, de most csak a megismerés vezérli. Jó az, ha tudja kikkel is áll szemben személy szerint. Majd kicsit elkalandozik a tekintete a papírok felé... két ujjal megfogja az egyik lapot, közben sandít fel a másikra szinte gyermeki bájjal, hogy vajon szabad-e, de ő bizony kihúzza szépen azt a dolgozatot. Látta a csücskén, hogy egyes, szándékosan szemelte ki azt. A toll is kattan...* - Az egyes a legmagányosabb szám... ez szomorú. *És ha csak nem gátolja meg a férfi következő tettében, akkor ő bizony rajzol az egyes mellé egy kört, bele két pontot szemnek és egy lefelé görbülő vonalt szájnak.*
Jaj, hát igen, azt mondtam. Bahhh! - Elnézést, rossul fogalmaztam. Az venné ki magát furán, ha a szabadideje jelentős részét töltené olvasással mozgás helyett. Nézem a kopogó tollat, ahogy most sem bír egy pillanatra sem nyugton maradni. - Elvégre még most is zizeg ... - teszem hozzá jelentőségteljesen, fenntartva az évődő hangnemet. A család említésére nyelek egyet. Igen, már van, de ezt nem szándékozom nagydobra verni. Hogyan is érthetné meg, hogy - noha alig látszom többnek, mint 25 - van egy 25 éves fiam? Tessék! Itt van, még alig tíz perce beszélgetünk, de már beleütköztünk létem korlátaiba. Nem lehetek vele őszinte, és így aztán esélye sincs annak, hogy komolyabb ismeretséget kössünk. Kissé elbambulok ezen, és már cska arra személek fel, hogy rárajzolt a dolgozatra. Kissé kétségbeesve nézek rá. - Őőőő... Anya .... az egy hivatalos irat ... - jegyzem meg némileg szemrehányóan. - amit le kell fűzni, és öt évig megőrizni, ami alatt a diák, és egy csomó oktatási ellenőr belepillanthat. Kérem, maradjunk az oltás szóbeli formáinál! Nem vagyok dühös, csak úgy vélem most ő átlépett egy határt az évődésben, amitől én védtelen vagyok, mert nem fogom összegrafitizni a tornaterem falát azért, hogy visszavágjak. ÉS amúgy az évődés is merőben felesleges és meddő, elvégre nem vezet sehová az esetünkben.
*A válasz hallatán már nyitná is szóra a száját mosolyogva, amikor jön a zizegését illető megjegyzés. Bájos kis mosollyal hagyja abba a koporászást, csak eztán szólal meg.* - Az tényleg furán venné ki magát. Így már helyes a megállapítás, köszönöm. *Nem akart ő vitatkozni, abból is látszik, hogy megköszöni a helyesbítést. A zizegésre pedig inkább nem mond semmit, lévén ebben a másiknak van igaza, nem is tagadja. Ő is pontosan tudja magáról, hogy mennyire nem bírja a tétlenséget, volt elég ideje kiismerni magát. A családot illetően várja a választ ugyebár, közben persze a dolgozatot is sikerül megmerényelni, pedig figyelt, hátha kap addig valamiféle választ, viszont helyette a férfi témát vált. Ha nevezhetjük ezt a figyelmeztetést annak. Kissé kérdőn tekint a másikra, amikor Gabriel igyekszik felhívni arra a figyelmét, hogy mit is tett.* - Nem ön ellen irányult. A diák iránti együttérzés pedig inkább becsülendő, mint sem szabályellenes. *Aprót szusszant, ahogy letekint a saját maga által rajzolt szomorú arcra, épp csak egy rövid szünetet tart mielőtt újra megszólalna és már nyújtja is a férfi felé a dolgozatot.* - Sajnálom. Jó ötletnek tűnt. Viszont a családját illetően kitért a válaszadás elől. A beálló csendből és a tiltakozás hiányából ítélve, jól sejtem, hogy nem szívesen beszélne róla? *A bocsánatkérés őszintének hat, de a kínos szituációról, most ő próbálja elterelni a figyelmet. Most már határozottan komoly az érdeklődése, szavai megfontoltak. Éles szeme van a titkokhoz, de van benne annyi együttérzés, hogy nem akar minden áron választ csikarni ki a férfiból. Érezhetően nem úgy beszél és gondolkozik most, mint egy huszonéves, még ha meggondolatlanságát néha a mai napig nem nőtte ki, mint a fent említett példa is mutatja. Egyébként a tollat is visszateszi a helyére végül.*
Jaj, de kis buldog! Rátapadt a család témára. Most akkor szimpatikus vagyok neki? AZ jó alapban, de én meg nem szeretem a nyomulós nőket. Itt már azt káderezi, hogy független vagyok-e. - Azért nem, mert nincs nagyon miről mesélnem. - felelem. Ez így igaz. A fiamat még alig ismerem. Amit meg elmesélhetnék, az után hívnom kéne egy őrzőt, hogy felejtse el. Akkor meg ugye minek? Most érezem azt, hogy ezt beszélgetést be kéne fejezni sürgősen. Nincs mit mondanom. Kiveszem a dolgozatkupacot a laptop alól, és beteszem egy dossziéba, azt pedig a táskámba. Már nem fogom itt folytatni a javítást, több dolit nem akarok eláztatni. És a beszélgetés befejezésének legjobb módja is az, ha lelépek innen. A laptopot is berakom a táskámba, a tollat meg zsebre vágom. Lehet, hogy majd most azt hiszi, megsértődtem, vagy egy ilyen dilis, zárkózott egyén vagyok, de nem érdekel. Mért kell mindenkinek öt perc után a személyes szférában vájkálni?
A hozzászólást Gabriel Simmons összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 22, 2012 2:14 pm-kor.
*Könnyen lehet, hogy néha kicsit túllő a célon az érdeklődésével és közvetlenségével. Ez a legtöbbször fel sem tűnik neki, ő nem tartja zavarónak. Persze neki is megvannak a maga kis titkai, amiket nem adna ki, de vannak is rá kitérő válaszai, ha feljönnének beszélgetés közben. Ő pont az a típus, aki elég könnyen el tud kezdeni vájkálni a személyes szférában, de azt mondjuk meg kell jegyezni, hogy azért a család-téma a legtöbbeket nem vágja ennyire földhöz. Viszont Gabriel reakciója, azért kissé meglepi, látszik szép arcán is a pillanatnyi értetlenség a pakolás láttán. Elég gyorsan veszi a lapot, a férfi egyértelműen menni készül, az pedig nem ő lesz, aki feltartja majd ebben őt. Sőt, mi több, alapvető szimpátiáján sem ront a helyzet a másik iránt, pontosan tudja, hogy ő maga lőtt túl a célon. Csendben figyel, amíg minden eltűnik az asztalról, majd nemes egyszerűséggel feláll. Kicsit elgondolkozik rajta Gabrielt nézve, hogy akar-e mondani még valamit, de azon a nyilvánvaló tényen kívül, hogy egész más vérmérséklettel és gondolatmenettel rendelkeznek nem tudna nagyon mást. Végül inkább csak egyszerűen zárja le a beszélgetést.* - Nagyon örültem a találkozásnak, remélem még összefutunk. *Kedves mosollyal, mintha nem épp most akarnák őt faképnél hagyni. És bár semmi ellenszenv nincs a hangjában, azért érezhető, hogy a második fele a kijelentésnek csak a kötelező formula. Majd ha csak nem tartják vissza, távozik is az egyetem épülete felé véve az irányt.*
Érzem, hogy Anya érzi a lekoptatási szándékot. Fáj, mert szívesen beszélgetnék még vele, de akkor is jobb ezt így intézni. Most nem célszerű még új ismeretségeket kötnöm. Nem tudni, mi lesz a következő pár hétben, hónapban. - Részemről a szerencse! - feleletem egy másik sablonos szöveggel, amit én sem vettem teljesen komolyan, de inkább azért, mert semmi szerencsét nem érzek abban, hogy távol kell tartanom magam valakitől, akit amúgy szimpatikusnak gondolok. Anya az egyik irányba indul el, én a másikba, és úgy vélem, jó ez így.
Ez a város bűzlik. Nappal szinte kibírhatatlan volt a szaga, de még éjszaka is facsarja az orromat. Az a két falka, amelyik itt veri egymást… Amatőrök. Minek ennyire nyíltan csinálni? A vége az lesz az egésznek, hogy valamelyik barom felfedi létezésünket az emberek előtt, minket meg üldözni fognak, mint régen a boszorkányokat. Katarinát már így is nehéz féken tartani, fene sem akarja, hogy a terveimbe ennyire ocsmányul belerondítsanak az idióták. Túl jól haladok ahhoz. Persze vannak problémák. Mindig vannak. Az idióta New Yorkiak beszélnek dolgokat, miszerint az alfájuk egy akaratgyenge vadbarom. Jókor jönnek rá ők is… Nekem már majdnem egy évszázaddal ezelőtt sikerült, és azóta a markomban tartom, de ha most föllázadnak ellene, annak ronda vége lehet. New Yorkra még szükségem lesz, ha egyszer eljutok odáig, hogy megszállhatom a kontinenst, addig pedig a kezemben kell maradnia. Nem hagyhatom, hogy ismét szétessen apró darabkákra. Miközben kisugárzásomat elrejtve bujkálok az egyetem éjszakai parkjában, miközben apró ágak ropogtak a talpam alatt. Az éjszakában senki sem vehet észre, hiszen még vérvonalam minden képességét is fölhasználom, hogy rejtve maradjak. Végre rátaláltam a kölyökre, most nem fog menekülni előlem. Ha csak megérzi a szagomat el akar majd futni, márpedig azt nem hagyhatom. Nem, meg kell tanulnia, hogy velem soha nem packázhat. Ha csak megpróbálja, akkor mindig rettegnie kell a büntetéstől. Hiába, ez az én hibám. Túlságosan engedékeny, kedves voltam vele, nem tanult fegyelmet. Ma másképp lesz. Örömömben elvicsorodok, amikor látom, hogy kinyílik az ajtó. Igen, ez biztos, hogy ő lesz. Elvégre mégis ki a jó fene járna erre az éjszaka közepén? Nem, ez nagyon is a drága kisfiamra illik… Még mindig maradok az árnyak között, és figyelek. Érzem, hogy közel az idő, és már-már érzem a vér ízét is a számban.
Hmm...hogy összegezzem a napomat? Igazán...bosszantó volt. A diákok ma a szokásosnál is lustábbnak és hasznavehetetlenebbnek bizonyultak. Talán az év végének közeledte teszi ezt velük. Pedig pont most kéne ráfeküdni a könyveikre és akkor talán még az én vizsgáimon is jobban teljesítenének a kettesnél. Nem tartom magam egy szigorú tanárnak, de azért egy szintet még nálam is el kell érniük. Az ostobábbnál ostobább kérdéseik pedig még bennem is kezdték feltolni a pumpát. Pedig engem aztán elég nehéz kihozni a sodromból. Alig bírtam elszabadulni tőlük. Ezért is vagyok még itt ilyen Istentelen időben is. Ránézek még egyszer a karórámra. A halvány zölden világító számlap jelzi, hogy fél egy van. Enyhén szólva bosszúsan lököm ki magam előtt az épület ajtaját. Talán egy kicsit erőszakosan köszönök el az éjszakai portástól. Jobbomban egy egész halom, vastag tudományos könyv virít. A genetikától egészen az alkalmazott fizikáig. Döngő léptekkel sietek le a lépcsőn. Már a park felénél járok, amikor egy fuvallat csapódik a testemnek. Egy kellemetlenül megszokott illatot lök neki az orromnak. Megállok és beleszimatolok a levegőbe. Néhány percig csak zavartan nézelődök, amikor belehasít a felismerés az agyamba. Hogy eddig nem jöttem rá! -Marcus! Suttogom el atyám nevét. Egy pillanatra nem tudom mi tévő legyek. Hát erre utalt Duncan a minap. Túl sokat gondolkodom. Eldobom a kezemben lévő köteteket és kilövök egyenesen a Főút felé. Ott ilyenkor még rendszeresen vannak emberek. Meg sem próbálom leárnyékolni az energiámat. Tisztában vagyok vele, hogy ő ugyan ezzel a tehetséggel van megáldva, az alapjait tőle tanultam. Minden bizonnyal átlátna a fátylamon. Csak el kell valahogy érnem a falka területét. Onnan már tudnék üzenni esetleg Patrishának, vagy Castornak.
És már itt is jön. Hóna alatt könyvek, és morcos. Nocsak-nocsak. Valamivel ki lehetett hozni a kölyköt a sodrából? Pedig eddig olyan végtelenül nyugalmasnak ismertem meg. Már éppen mozdulnék, hogy nesztelenül mögé lopakodjak, majd azzal nyissam a küzdelmet, hogy földre lököm és helyzeti előnybe kerülök, amikor jön az a rohadt fuvallat és egészen az orráig röpíti a szagomat. Azonnal tudom, hogy cselekednek kell, mielőtt még elszaladhatna. A nevem hallatán azonban nem bírom ki, hogy ne vigyorodjak el magamban gúnyosan. ~ Remek, kölyök, még emlékszel rám. Így sokkal, de sokkal könnyebb lesz ~ küldöm felé, miközben semmire sem ügyelve rohanok vele párhuzamosan a sötétben. Ebben a pillanatban már nem érdekel semmi sem, csupán az, hogy elkapjam. Márpedig el fogom kapni, az egyszer biztos. Pontosan előtte vágódok ki az útra, és igyekszem úgy irányítani a lépteimet, hogy elgáncsoljam a srácot. Nem hagyhatom, hogy elérje a jól megvilágított, emberekkel teli Főutat, mert különben már bottal üthetem a nyomát, és azt meg semmiképpen nem akarom, hogy biztonságba kerüljön. Nem, ennek itt és most lesz vége, nem halasztgatjuk tovább. Már így is túlontúl sokáig tartott megtalálni. ~ Csak egy dolgot nem értek – küldöm közben felé ~, mégpedig azt, hogy miért? Miért árultál el, kölyök? Tökéletes lehetőséget biztosítottam neked. Kiragadtalak az egyszerű emberek közül. A trónörökösömmé tettelek, hogy rohadnál meg, te mégis elárultál. Szóval mondd el nekem, hogy MIÉRT? Kifakadásom után azon nyomban a combja felé kapok pengeéles fogaimmal. Egyszerű célom van: megakadályozni abban, hogy elmeneküljön, és utána elkezdeni a mókát. Ezt élvezni fogom. Nagyon, nagyon fogom élvezni…
A szagból érzem, hogy egyre közelebb és közelebb ér hozzám. Talán ez életemben a második alkalom, hogy farkassá akarok válni. A másikban egy medve játszott szerepet és úgy 9 éve történhetett. De azt egy szerencsés karvesztéssel megúsztam. Most, lehet, hogy nem lesz ekkora mázlim. De ameddig van arra esélyem, hogy elérjem a tömeget még nem akarok ezekhez az eszközökhöz folyamodni. Meghallom a fejemben azt a tipikus, mély felejthetetlen hangot. Reméltem, hogy sosem kell vele többet szembe néznem. Ha nem lennék ennyire megrémülve talán még fel is nevetnék a képtelenségein. Úgy döntök, hogy nem válaszolok neki. Nem akarom, hogy elvonja a figyelmemet. Felcsillan a remény egy hathatós sugara. Már csak néhány méter választ el az úttesttől. De ekkor bal szemem sarkából megpillantom, ahogy a farkas felém tart. Már érzem, hogy nem kerülhetem el a becsapódását. Felé pördülök és magam elé kapom a karjaimat. De tévedtem, nem a felsőtestem érdekli. Borotvaéles fogait belemélyeszti a combomba és egy hatalmas lendülettel visszahajít a park belsejébe. Nagy nyikkanással érek földet. Nagy szerencsémre megtartom az eszméletemet. Jobb lábamon végignyilall a fájdalom. Néhány pillanatba beletelik, hogy kitisztuljon a fejem. Egy hangosra sikeredett nyögéssel feltápászkodom. Körbepillantok. Közvetlenül velem szemben áll a fák között. Fekete bundája az este sötétjébe veszik, csak szemeinek ragyogását fogom fel az egészből. Amennyire a testem csak engedi megpróbálok az ellenkező irányba sietni, ami inkább csak bicegéssé redukálódik. Amint leérek az aszfaltról erőt veszek magamon és feloldom a bennem szunnyadó lény láncait. Minden ruhám cafarokban hullik a földre. Ott ahol eddig én álltam, most egy szürke, fehér csíkokkal rendelkező farkas bámul nagyban bele a feketeségbe. A lábam már valamivel jobb. Nagyobb terhelést is kibír.
Szinte érzem, hogy retteg. Remek, ez csak jobbá tesz mindent. Bár az, hogy nem válaszol feldühít. Hogyan meri megtagadni tőlem a tudást? Hogyan meri ignorálni a saját nyomorult teremtőjét? Az apját? Miközben én szinte őrjöngök neki sikerül belevetnie magát az erdőbe, azonban már ismét a nyomában vagyok. Nem nehéz követni a kölyköt: sánta és vércsíkot is húz maga után. Az erdőben aztán történik valami. Ismét gunyorosan vigyorgok magamban. A kölyök alakot vált, hogy valamivel nehezebb legyen elintézni. Sebaj: így sem fog megmenekülni. Erre a pillanatra várok már évek óta. Most megvan, és én nem vagyok hajlandó elereszteni. Nem várom meg, hogy könnyedén hozzászokjon a megváltozott helyzethez: a sötétségből előrobbanva ismét támadást indítok. Pofámon szárad a vér, a hold megvilágítja a küzdőterünket. Elvigyorodok magamban: közeleg a telihold. Az időpont tökéletes, és egy kicsit sem aggódom. Kilőtt puskagolyóként száguldok a kölyök felé, készen arra, hogy szaggassak, hogy tépjek. Nem kívánom megölni, csak meg akarom tanítani neki a leckét. Aztán meg lehet, hogy véletlenül túlságosan messzire megyek, ki tudja. Szükségem lenne még a kölyökre, hiszen kell egy dinasztia, de tudom pótolni. Mindenki pótolható, ezt már megtanultam. Különösen az árulók. Az oldala ellen intézett támadást követően, mindegy, hogy sikerrel jár-e avagy sem mellső lábammal a nyaka felé sújtok. Kivételesen nem sérülést akarok okozni, hanem földre akarom küldeni, hogy aztán könnyebb dolgom legyen vele. ~ Nos, még mindig nem ered meg a nyelved, kölyök? ~ kérdeztem, a két csapás között. ~ Tudod, ha elkezdesz beszélni végre, akkor van rá némi esély, hogy viszonylag egy darabban megúszd ezt a mai estét. Csak kevés, igaz, de akkor is esély. Ajánlom, hogy fogadd el, mielőtt még rendesen munkához látnék. ~ Szinte szünetet sem tartok, miközben hátrébb húzódok, várva a megadását. A menekülését jelentő útvonalat még így is igyekszem elzárni. Nem hagyom elfutni. Soha többé nem menekülhet.
Rohanok. Talán mint még életemben soha. Pofámból fröcsög a nyálas hab. Bundámat néhány bokor szaggatja széjjel. Átgázolok valami építményen, amit talán egy diákcsoport készített nemrégiben. Nem tudok másra gondolni csak arra, hogy itt a vég. Láttam már, hogy mire képes ez a vadállat, aki engem üldöz. Nem volt éppen az a kegyelmeskedő fajta. Hallom, ahogy néhány lábnyira tőlem a mancsai nekiverődnek a talajnak. Mit is gondolok? Hogy előzhetném meg a saját apámat? Észre sem veszem, hogy kifejezetten a felmenőmként tekintettem rá az imént. Nem is lenne időm ezt végig gondolni. Ugyanis oldalról, mint egy tehervonat nekem ront és belemar a hasamba. Csak néhány felületi sebet ejt, de nyüszítve félrebucskázom. Gyorsan felpattanok, de már is itt van, újra. Egyik lábával hatalmast súlyt rám. Ismét elterülök. A félelem mellett már a düh is munkálkodik bennem, de utóbbit nem a fájdalom hozza ki belőlem. Mit képzel magáról? Remegő lábakkal ismét talpra küzdöm magam. Meg sem próbálok vissza támadni, csak indulatosan küldök felé egy gondolatsort. ~Azt kérdezed, hogy miért? Tényleg? Nem jöttél rá magadtól? Akkor felvilágosítalak. Tudod te milyen volt nekem, hogy csak úgy kitéptél az emberek közül? Ahogy mondtad...kiragadtál! És miféle trónörökösségről beszéltél? New Yorkba mindenki úgy bánt velem, mint egy utolsó kis senkivel! Csak azért, mert fiatal voltam és nem akartam leszaggatni minden járókelőnek a fejét! És te meg! Miért kellett volna hűségesnek lennem hozzád? Nem tettél értem semmit! Tobzódtál, abban hogy végre sikerült beharapnod valakit! Gratulálok! Megtanítottál pár alap húzásra és ettől azt hitted, hogy már vagy valaki a számomra! És belém gyömöszölted ezt a istenverte bestiát, aki minden egyes nap, amikor arra gondolok hogy eljöttem onnan belém döf egyet! Mert igen, ez a szemétláda rám kényszeríti, hogy úgy gondoljak rád mint valami kibaszott apafigurára! És mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy meg kellett tennem, mert ha nem akkor valami olyan korccsá változom, mint Lucien, vagy Anna! Végre! Végre kiadtam magamból mindent, ami azóta nyomasztott, hogy elhúztam New York Cityből. Monológom közepette a keménység háttérbe szorította a félelmet. Reszketésem is elmúlt. De most, hogy ez a másfajta adrenalin kezd kipárologni a tagjaimból kezdem visszatérni minden. ~De most itt vagyok. Tudom mi fog következni. Láttam már nem egyszer hogy végzel az ellenségeiddel. És tessék, nem hátrálok meg. Hazudtam. Legszívesebben elfutnék, de nem lenne semmi lehetőségem rá. Az egyetlen visszafelé vezető utat elzárta. Az ellenkező iránnyal pedig már nem mennék sokra, ott csak az iskola falai vannak. Már látom magam előtt, ahogy a fogai feltépik a torkomat és kiszaggatják belőle még a legapróbb porcot is. Itt a vég.
A hozzászólást Ash O'connor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Május 01, 2012 7:50 pm-kor.
Könnyűszerrel darabjaira téphetném, mielőtt még talpra áll, azonban abban mi lenne az élvezet? Ostoba kis idióta, jobb megfuttatni és élni hagyni súlyos sebekkel, mint megölni. Elvégre mi a halál? Szembesültem már vele milliószor a csatatéren, láttam a békét, amelyik néhány katona arcára költözött. Ők már nyugodtak voltak, a halál feloldozta őket. Megérdemli ez a kis szemétláda azt, hogy szabadon elfusson? Nem, nem érdemli meg. De meg sem fogom ölni. Nem, rosszabb lesz neki élni úgy, hogy legyőztem, hogy megnyomorítottam, hogy hetekig érezheti a fájdalmat. Mert érezni fogja, efelől kezeskedem. És amikor felépült majd találkozunk újra és újra, majd újra. Kirohanására elönt a düh. ~ Tudod, hogy miért bántak úgy veled? Mert parancsot kaptak! Láttam milyen kis puhapöcs vagy, és úgy gondoltam, hogy talán az, hogy rákényszerítünk arra, hogy gyilkolj felnyitja majd a szemedet. De nem, ehelyett te inkább elszöktél! Elárultál, te kis semmi, te kis senki, te taknyos kis kölyök! Elárultad az apádat, a teremtődet! ~ Minden egyes mondattal ismét nekirontok. Már csak egyetlen célom van: minél nagyobb, minél fájdalmasabb sebeket okozni neki. Az utolsó mondatait meg sem hallom. Olyan erős csapást mérek rá, amely a legközelebbi fának vágja. Ha jó helyen ütöm meg, akkor összetörte volna a gerincét, de én kegyes vagyok. Látható, még ezt az utolsó kis árulót is megkímélem. A nagy Császár falhoz állítatta és kivégeztette volna, de én… Én túl vajszívű vagyok ahhoz, hogy a saját vérem életét kioltsam. ~ Megölni? Ó, nem, fiacskám, mégis mit gondolsz? Talán valamiféle kultúrálatlan állatnak nézel engem? Nem foglak megölni. Elvehetném az életedet, de az mentesítene téged az alól, hogy a fiam vagy és mindörökre az is maradsz. Szavaid alapján ez sokkal nagyobb büntetés neked ~ mondom, majd odalépek hozzá és megkísérlem eltörni az egyik mellső lábát. ~ Azonban néha a legjobb apának is fegyelmeznie kell a gyermekét. Csak tisztán szeretetből. És mint te is mondtad: én nem vagyok a legjobb.
Érzem a szavaim után mérhetetlen dühöt ami lángra lobban benne. Ez az a Marcus akit én ismerek. Az a kegyetlen és soha meg nem bocsájtó farkas, aki magához vett. Mondatait követően egyre csak érnek a csapások. Egyszer az oldalamat, egyszer a hasamat, máskor pedig a pofámat veszi célba. Néhányszor megpróbálok visszatámadni, de túl kevés tapasztalatom van. A szám megtelik a saját véremmel. Az állkapcsom már romokban lóg. Arra sem vagyok képes, hogy talpon maradjak. Összerogyok és csak zihálok. ~Miért?! Ha ennyire nem feleltem meg az elvárásaidnak, akkor miért engem választottál? Ha egy olyan agy kellett neked mint én, akkor az egyetemen még volt egy két befolyásolhatóbb hallgató akik megközelítettek ebben. Miért nem választottad őket? Vagy miért nem öltél meg engem? Annál még a halál is jobb lett volna. Sokszor inkább kínhalált halnék, mint hogy olyan legyek mint azok a patkányok! A mo... Képtelen vagyok befejezni a mondatomat. Olyan felfoghatatlan erővel ront nekem, hogy a levegőbe emelkedek és nekicsapódok a mögöttem lévő juharnak. Hallom elreccsenni néhány bordámat. Az eddigi fájdalmak azonban elnyomják ezt a csekély sérülést. Már meg sem próbálok talpra kecmeregni. ~Igen, az vagy. Egy pökhendi, megalomániás seggfej vagy, aki képtelen túllépni a múlton! A múlton ami elbukott és maga alá temetett. Igen, a Te kölyköd vagyok. De tudod mit? Én ezen soha nem változtatnék! Mindig a szemem előtt kell lebegjen milyenné nem válhatok! Gyűlöllek, és... ...nem hiszem el, hogy gyűlöletemben képes vagyok szeretni egy ilyen teremtményt mint te! Nem tudom ezt közölni vele. Nem akarom, hogy tudjon róla. Ez is ennek az átkozott vérnek a hozadéka. Ha ezt tényleg túlélem, akkor... A gondolatomba hasít a fájdalom, ahogy Marcus a szájába veszi bal mellsőmet és belemélyeszti a fogait. Elroppan a csont. Éles vonítás harsan fel a torkomból, ami a cafatokban lógó pofám miatt egy plusz fájdalomlökettel ajándékoz meg.
Rendesen elbántam szerencsétlennel. Egy kicsit meg is sajnálom, amikor észreveszem, hogy mennyire ramaty állapotba került. A monológjain szinte már nevetek. Hogyan érthetné? Hiszen nem képes úgy gondolkodni, mint én. Soha senki nem tudott úgy gondolkodni, mint ahogy én, és ez tesz nélkülözhetetlenné. Ez tesz egyedivé, ez tesz alkalmassá arra, hogy uraljam a világot. Korábbi dühöm semmivé válik, miközben válaszolok a kölyöknek. ~ Azért téged választottalak, mert lehetőséget láttam benned. Hatalmas lehetnél, ha le tudnád dönteni a gátakat, amelyek fogva tartanak, fiú. Engedd szabadon a farkast, ő nem azért létezik, hogy leláncolva tartsd! ~ Második, nekem intézett mondatán már jobban felháborodok, de türtőztetem magam. Nem fogok ismét nekitámadni, bármennyire is szeretnék. Azzal egy meglehetősen értelmes kölyök halálát kockáztatnám, márpedig arra nem vagyok hajlandó. Nem, a fiam még sokra viheti, ha van egy kis sütnivalója. Közelebb lépkedek hozzá és megnézem a pusztítást, amit okoztam. Ez történik, amikor elragadnak az indulataim… Inkább hasonlítottam Katarinára, mint önmagamra az elmúlt percekben. Ő büszke lenne, amiért ilyen bátyuskája van. Vajon Eveline…? Évek, évtizedek óta nem gondoltam rá, és most is csak megrázom a fejemet. Ő csak helytelenítené, de már régóta nem volt itt. Semmi köze nem volt ahhoz, hogy mit teszek. ~ Egy napon megváltozik majd a véleményed, kölyök ~ üzenem neki, majd még egyszer végignézek rajta. ~ És most mondd meg az Alfád számát. Mielőtt még elvérzel itt nekem. Semmi hasznodat nem veszem holtan…
Vibrál a testem a fájdalomtól. A számból vér csorog a talajra. Egy kilazult fogam lehullik. Ja, persze, ha ezért választottál, akkor felfoghatnád, hogy nem vagyok olyan amilyennek szeretnél. És ha nem akarom ledönteni a gátakat, ha meg akarom őrizni az emberségemet, akkor mi van? Én így akarok élni, és így is fogok! ~Lehet. De most így gondolom. És nem fogom feladni az elveimet. Főleg nem érted. Még a gondolati úton való kommunikáció is belehasít a testembe. Nem akarom megadni neki Castor telefonszámát. De ha nem teszem meg és itt hagy, akkor végem. Valamint, ha hátsó szándékai lennének vele, bárhonnan képes lenne megszerezni. ~Castor erős. Ismerlek...én a helyedben nem kezdenék ki vele. Csak ennyit fűzök hozzá az Alfám telefonszámának megadása mellé. Amikor közelebb lép hozzám megrándul az egész testem. Azt hiszem, hogy még egy támadásra készül. De már nyugton hagy. Jól méri fel a helyzetet. Ennél többet talán már nem bírnék ki.
~ Minden változik. A véleményed is fog. Előbb vagy utóbb. És akkor majd tudod, hogy hol találsz engem, kölyök ~ mondom, majd hátat fordítok és elrohanok. A park másik oldalán hagyott ruháimhoz lépkedek. Az oldalam szúr, valahol elég mélyen sikerült lekarmolnia. Védekezhetett volna erősebben is, akkor talán kevésbé rondán intézem el. Átalakulok és gyorsan felöltözök. Tudom, hogy számít az idő, de a fene sem akar meztelenül beszélni egy másik férfival telefonon. Ennyi önbecsülés azért még van bennem, és nem is engedek belőle. Mikor végre rajtam van, aminek rajtam kell lennie előveszem a mobilomat és gyors iramban bepötyögöm az alfa számát. - Szép jó estét! – szólok bele. – Nincs időm bájcsevegni. Az egyik kölyködet félholtra vertem az egyetemi parkban. Ha nem sietsz, itt fog megdögleni, azt pedig soha nem fogom megbocsátani neked, szóval szedd a sátorfádat és küldj ki valakit a kölyökért. Azzal elteszem a telefont. A szám titkosított volt, és ha jól sejtem csak a hangpostával sikerült lefolytatnom ezt a csodás beszélgetést, de remélem időben ideérnek. Annyira gyorsan, amennyire csak sánta lábam engedi átvágok a parkon. Fene sem akar itt lenni, amikor egy dühös Alfa megérkezik.
// Köszönöm a játékot, és minél gyorsabb jobbulást kívánok! //
//Lehallgatom a hangpostát, egy sokat megélt férfi szól bele. Mintha sietne... De... Amit mondd, egyszerre ébreszt bennem aggodalmat, és féktelen haragot. Öt percig gondolkozok, és közben a falhoz vágok egy vázát. - Elmész te a büdös p*csába, te... Sőt, a beleidnél fogva foglak én magam odavonszolni! Nem, ez nem a vázának szólt, hanem az üzenet hagyójának. Sietnem kell. Kieresztem az energiáimat, letapogatom az itt lévőket. Kölykök-kölykök... Hol a francban van Ash??? Ja, hogy cafatokban. Remek. Kivel varrassam össze? Saját magával?
- Jó estét, Mr Sánchez... Elnézést a kései zavarásért... Tudom, tudom, még nem döntött, nem is siettetni akarom, de a segítségére lenne szükségem. Az egyetem környékén az egyetlen varrni tudó falkatagom cafatokban hever. Mérhetetlenül hálás lennék, ha érte tudna menni, és megtenni érte, amit lehet... Tartozom magának, Mr Sánchez. A falka tartozik. Köszönöm...
És már tettem is le a telefont, majd előkészíttettem a terepet az érkezőknek.//
*Az nem kifejezés, hogy meglepi a hívás Castortól és azért komolyan elgondolkozik azon, hogy vajon mikor is mondott igent az alfának a falkába való csatlakozásról. Viszont azt is tudja, hogy Castorék elég csehül állnak gyógyítókkal és ha tényleg az a fickó az egyetlen, aki épp most van cafatokban... Hát veszi a cipőt és indul. Más programja úgysincs és jobban belegondolva, talán még jól is fog neki jönni ez a lekötelezettség egyszer, akárhogy is dönt. Egy táskába tehát gyorsan összedobálja a szükséges dolgokat... melyek közül nem is egy az állatorvosi rendelőből van, de hát muszáj a kocsijában tartania bizonyos dolgokat, hiszen házhoz is kiszáll. Konkrétan összeönti az elsősegély dobozt az állatorvosi cuccaival, végül is egyre megy ezesetben, hogy egy mancsot vagy egy kart kell-e visszavarrni. Biztos nem fog megsértődni érte a delikvens, ha kutyába veszi. Már pattan is az ősöreg platós jeep-jébe. Az lenne igazából a hab a tortán, ha nem indulna be, de harmadjára csak összejön. Már fel is bőg a motor, melynek megtévesztésig hasonlít a hangja egy ipari mosógépére. Most hogy itt van Dustin, lehet megnézeti majd vele a kicsikét, hagy dolgozzon a kölyök. Az egyetem felé veszi az irányt, de ami azt illeti a "környéke" mint helymeghatározás eléggé pontatlan. Mindegy, ő behajt a füves részre, aztán rodeózik pár kört, hátha lesz majd egy bukkanó, amiről be tudja azonosítani, hogy őt keresi. Na jó, égnek a lámpái, szóval észrevenné, ha feküdnek a fűben valami, plusz az ablakot is letekeri és a szag után megy. Nem teljesen hülye azért. Az más kérdés, hogy ha kiderül, hogy ő dúlta fel az egyetem gyepét, akkor csinos kis pénzbírságot fog kapni, de ez most részletkérdés. A motor és vele együtt a kocsi is leáll szépen, ugyanis megvan a srác. A világítást viszont nem kapcsolja le, nem fog vakoskodni. Nem akar ebből a szerencsétlenből egy impresszionista művet varrni a sötétben. Táskástul kiszáll és odasiet... vagyis először hátrahőköl... aztán odasiet.* - Szépen elbántak veled pajtás. Castor küldött, minden rendben lesz. *A sablonszöveg a végére, ami azért kell, hiába nem tudja, hogy minden rendben lesz-e, minden. Mindenesetre el is kezdi a vérzés elállítását, ahova tud, igyekszik kötést tenni, meg elszorítani, így első körben. Eztán jön az, hogy szépen végignézi, hogy mégis hány helyen van törés, mozdítható-e. Jobb híján kézzel igyekszik ezt megállapítani, mert így hirtelen nem tud szülni egy röntgen gépet. Eztán pedig elő kerül a fertőtlenítő, a tű meg a cérna... érzéstelenítő gyanánt meg lidokainnal tud csak szolgálni, szóval nem lesz leányálom. Gyorsan jár a keze, úgy fest tudja mit csinál. Igyekszik azokat a sebeket összevarrni, amiket a legveszélyesebbnek tart, a többit már ráér utána, mikor nem a természet lágy ölén vannak.* - Kétlem, hogy nagyon tudnál mozogni, így se lesz matyóhímzés, de azért próbálj nyugton maradni, mert... khm... fájni fog. *Ha eszméleténél van, ha nincs, ő beszél hozzá. Biztos, ami biztos. És akkor nekiáll fércelni. Nem szándékozik egy darabot sem itt hagyni a srácból.*
Kezdőlap
