A szagból érzem, hogy egyre közelebb és közelebb ér hozzám. Talán ez életemben a második alkalom, hogy farkassá akarok válni. A másikban egy medve játszott szerepet és úgy 9 éve történhetett. De azt egy szerencsés karvesztéssel megúsztam. Most, lehet, hogy nem lesz ekkora mázlim. De ameddig van arra esélyem, hogy elérjem a tömeget még nem akarok ezekhez az eszközökhöz folyamodni. Meghallom a fejemben azt a tipikus, mély felejthetetlen hangot. Reméltem, hogy sosem kell vele többet szembe néznem. Ha nem lennék ennyire megrémülve talán még fel is nevetnék a képtelenségein. Úgy döntök, hogy nem válaszolok neki. Nem akarom, hogy elvonja a figyelmemet. Felcsillan a remény egy hathatós sugara. Már csak néhány méter választ el az úttesttől. De ekkor bal szemem sarkából megpillantom, ahogy a farkas felém tart. Már érzem, hogy nem kerülhetem el a becsapódását. Felé pördülök és magam elé kapom a karjaimat. De tévedtem, nem a felsőtestem érdekli. Borotvaéles fogait belemélyeszti a combomba és egy hatalmas lendülettel visszahajít a park belsejébe. Nagy nyikkanással érek földet. Nagy szerencsémre megtartom az eszméletemet. Jobb lábamon végignyilall a fájdalom. Néhány pillanatba beletelik, hogy kitisztuljon a fejem. Egy hangosra sikeredett nyögéssel feltápászkodom. Körbepillantok. Közvetlenül velem szemben áll a fák között. Fekete bundája az este sötétjébe veszik, csak szemeinek ragyogását fogom fel az egészből. Amennyire a testem csak engedi megpróbálok az ellenkező irányba sietni, ami inkább csak bicegéssé redukálódik. Amint leérek az aszfaltról erőt veszek magamon és feloldom a bennem szunnyadó lény láncait. Minden ruhám cafarokban hullik a földre. Ott ahol eddig én álltam, most egy szürke, fehér csíkokkal rendelkező farkas bámul nagyban bele a feketeségbe. A lábam már valamivel jobb. Nagyobb terhelést is kibír.
Szinte érzem, hogy retteg. Remek, ez csak jobbá tesz mindent. Bár az, hogy nem válaszol feldühít. Hogyan meri megtagadni tőlem a tudást? Hogyan meri ignorálni a saját nyomorult teremtőjét? Az apját? Miközben én szinte őrjöngök neki sikerül belevetnie magát az erdőbe, azonban már ismét a nyomában vagyok. Nem nehéz követni a kölyköt: sánta és vércsíkot is húz maga után. Az erdőben aztán történik valami. Ismét gunyorosan vigyorgok magamban. A kölyök alakot vált, hogy valamivel nehezebb legyen elintézni. Sebaj: így sem fog megmenekülni. Erre a pillanatra várok már évek óta. Most megvan, és én nem vagyok hajlandó elereszteni. Nem várom meg, hogy könnyedén hozzászokjon a megváltozott helyzethez: a sötétségből előrobbanva ismét támadást indítok. Pofámon szárad a vér, a hold megvilágítja a küzdőterünket. Elvigyorodok magamban: közeleg a telihold. Az időpont tökéletes, és egy kicsit sem aggódom. Kilőtt puskagolyóként száguldok a kölyök felé, készen arra, hogy szaggassak, hogy tépjek. Nem kívánom megölni, csak meg akarom tanítani neki a leckét. Aztán meg lehet, hogy véletlenül túlságosan messzire megyek, ki tudja. Szükségem lenne még a kölyökre, hiszen kell egy dinasztia, de tudom pótolni. Mindenki pótolható, ezt már megtanultam. Különösen az árulók. Az oldala ellen intézett támadást követően, mindegy, hogy sikerrel jár-e avagy sem mellső lábammal a nyaka felé sújtok. Kivételesen nem sérülést akarok okozni, hanem földre akarom küldeni, hogy aztán könnyebb dolgom legyen vele. ~ Nos, még mindig nem ered meg a nyelved, kölyök? ~ kérdeztem, a két csapás között. ~ Tudod, ha elkezdesz beszélni végre, akkor van rá némi esély, hogy viszonylag egy darabban megúszd ezt a mai estét. Csak kevés, igaz, de akkor is esély. Ajánlom, hogy fogadd el, mielőtt még rendesen munkához látnék. ~ Szinte szünetet sem tartok, miközben hátrébb húzódok, várva a megadását. A menekülését jelentő útvonalat még így is igyekszem elzárni. Nem hagyom elfutni. Soha többé nem menekülhet.
Rohanok. Talán mint még életemben soha. Pofámból fröcsög a nyálas hab. Bundámat néhány bokor szaggatja széjjel. Átgázolok valami építményen, amit talán egy diákcsoport készített nemrégiben. Nem tudok másra gondolni csak arra, hogy itt a vég. Láttam már, hogy mire képes ez a vadállat, aki engem üldöz. Nem volt éppen az a kegyelmeskedő fajta. Hallom, ahogy néhány lábnyira tőlem a mancsai nekiverődnek a talajnak. Mit is gondolok? Hogy előzhetném meg a saját apámat? Észre sem veszem, hogy kifejezetten a felmenőmként tekintettem rá az imént. Nem is lenne időm ezt végig gondolni. Ugyanis oldalról, mint egy tehervonat nekem ront és belemar a hasamba. Csak néhány felületi sebet ejt, de nyüszítve félrebucskázom. Gyorsan felpattanok, de már is itt van, újra. Egyik lábával hatalmast súlyt rám. Ismét elterülök. A félelem mellett már a düh is munkálkodik bennem, de utóbbit nem a fájdalom hozza ki belőlem. Mit képzel magáról? Remegő lábakkal ismét talpra küzdöm magam. Meg sem próbálok vissza támadni, csak indulatosan küldök felé egy gondolatsort. ~Azt kérdezed, hogy miért? Tényleg? Nem jöttél rá magadtól? Akkor felvilágosítalak. Tudod te milyen volt nekem, hogy csak úgy kitéptél az emberek közül? Ahogy mondtad...kiragadtál! És miféle trónörökösségről beszéltél? New Yorkba mindenki úgy bánt velem, mint egy utolsó kis senkivel! Csak azért, mert fiatal voltam és nem akartam leszaggatni minden járókelőnek a fejét! És te meg! Miért kellett volna hűségesnek lennem hozzád? Nem tettél értem semmit! Tobzódtál, abban hogy végre sikerült beharapnod valakit! Gratulálok! Megtanítottál pár alap húzásra és ettől azt hitted, hogy már vagy valaki a számomra! És belém gyömöszölted ezt a istenverte bestiát, aki minden egyes nap, amikor arra gondolok hogy eljöttem onnan belém döf egyet! Mert igen, ez a szemétláda rám kényszeríti, hogy úgy gondoljak rád mint valami kibaszott apafigurára! És mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy meg kellett tennem, mert ha nem akkor valami olyan korccsá változom, mint Lucien, vagy Anna! Végre! Végre kiadtam magamból mindent, ami azóta nyomasztott, hogy elhúztam New York Cityből. Monológom közepette a keménység háttérbe szorította a félelmet. Reszketésem is elmúlt. De most, hogy ez a másfajta adrenalin kezd kipárologni a tagjaimból kezdem visszatérni minden. ~De most itt vagyok. Tudom mi fog következni. Láttam már nem egyszer hogy végzel az ellenségeiddel. És tessék, nem hátrálok meg. Hazudtam. Legszívesebben elfutnék, de nem lenne semmi lehetőségem rá. Az egyetlen visszafelé vezető utat elzárta. Az ellenkező iránnyal pedig már nem mennék sokra, ott csak az iskola falai vannak. Már látom magam előtt, ahogy a fogai feltépik a torkomat és kiszaggatják belőle még a legapróbb porcot is. Itt a vég.
A hozzászólást Ash O'connor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Május 01, 2012 7:50 pm-kor.
Könnyűszerrel darabjaira téphetném, mielőtt még talpra áll, azonban abban mi lenne az élvezet? Ostoba kis idióta, jobb megfuttatni és élni hagyni súlyos sebekkel, mint megölni. Elvégre mi a halál? Szembesültem már vele milliószor a csatatéren, láttam a békét, amelyik néhány katona arcára költözött. Ők már nyugodtak voltak, a halál feloldozta őket. Megérdemli ez a kis szemétláda azt, hogy szabadon elfusson? Nem, nem érdemli meg. De meg sem fogom ölni. Nem, rosszabb lesz neki élni úgy, hogy legyőztem, hogy megnyomorítottam, hogy hetekig érezheti a fájdalmat. Mert érezni fogja, efelől kezeskedem. És amikor felépült majd találkozunk újra és újra, majd újra. Kirohanására elönt a düh. ~ Tudod, hogy miért bántak úgy veled? Mert parancsot kaptak! Láttam milyen kis puhapöcs vagy, és úgy gondoltam, hogy talán az, hogy rákényszerítünk arra, hogy gyilkolj felnyitja majd a szemedet. De nem, ehelyett te inkább elszöktél! Elárultál, te kis semmi, te kis senki, te taknyos kis kölyök! Elárultad az apádat, a teremtődet! ~ Minden egyes mondattal ismét nekirontok. Már csak egyetlen célom van: minél nagyobb, minél fájdalmasabb sebeket okozni neki. Az utolsó mondatait meg sem hallom. Olyan erős csapást mérek rá, amely a legközelebbi fának vágja. Ha jó helyen ütöm meg, akkor összetörte volna a gerincét, de én kegyes vagyok. Látható, még ezt az utolsó kis árulót is megkímélem. A nagy Császár falhoz állítatta és kivégeztette volna, de én… Én túl vajszívű vagyok ahhoz, hogy a saját vérem életét kioltsam. ~ Megölni? Ó, nem, fiacskám, mégis mit gondolsz? Talán valamiféle kultúrálatlan állatnak nézel engem? Nem foglak megölni. Elvehetném az életedet, de az mentesítene téged az alól, hogy a fiam vagy és mindörökre az is maradsz. Szavaid alapján ez sokkal nagyobb büntetés neked ~ mondom, majd odalépek hozzá és megkísérlem eltörni az egyik mellső lábát. ~ Azonban néha a legjobb apának is fegyelmeznie kell a gyermekét. Csak tisztán szeretetből. És mint te is mondtad: én nem vagyok a legjobb.
Érzem a szavaim után mérhetetlen dühöt ami lángra lobban benne. Ez az a Marcus akit én ismerek. Az a kegyetlen és soha meg nem bocsájtó farkas, aki magához vett. Mondatait követően egyre csak érnek a csapások. Egyszer az oldalamat, egyszer a hasamat, máskor pedig a pofámat veszi célba. Néhányszor megpróbálok visszatámadni, de túl kevés tapasztalatom van. A szám megtelik a saját véremmel. Az állkapcsom már romokban lóg. Arra sem vagyok képes, hogy talpon maradjak. Összerogyok és csak zihálok. ~Miért?! Ha ennyire nem feleltem meg az elvárásaidnak, akkor miért engem választottál? Ha egy olyan agy kellett neked mint én, akkor az egyetemen még volt egy két befolyásolhatóbb hallgató akik megközelítettek ebben. Miért nem választottad őket? Vagy miért nem öltél meg engem? Annál még a halál is jobb lett volna. Sokszor inkább kínhalált halnék, mint hogy olyan legyek mint azok a patkányok! A mo... Képtelen vagyok befejezni a mondatomat. Olyan felfoghatatlan erővel ront nekem, hogy a levegőbe emelkedek és nekicsapódok a mögöttem lévő juharnak. Hallom elreccsenni néhány bordámat. Az eddigi fájdalmak azonban elnyomják ezt a csekély sérülést. Már meg sem próbálok talpra kecmeregni. ~Igen, az vagy. Egy pökhendi, megalomániás seggfej vagy, aki képtelen túllépni a múlton! A múlton ami elbukott és maga alá temetett. Igen, a Te kölyköd vagyok. De tudod mit? Én ezen soha nem változtatnék! Mindig a szemem előtt kell lebegjen milyenné nem válhatok! Gyűlöllek, és... ...nem hiszem el, hogy gyűlöletemben képes vagyok szeretni egy ilyen teremtményt mint te! Nem tudom ezt közölni vele. Nem akarom, hogy tudjon róla. Ez is ennek az átkozott vérnek a hozadéka. Ha ezt tényleg túlélem, akkor... A gondolatomba hasít a fájdalom, ahogy Marcus a szájába veszi bal mellsőmet és belemélyeszti a fogait. Elroppan a csont. Éles vonítás harsan fel a torkomból, ami a cafatokban lógó pofám miatt egy plusz fájdalomlökettel ajándékoz meg.
Rendesen elbántam szerencsétlennel. Egy kicsit meg is sajnálom, amikor észreveszem, hogy mennyire ramaty állapotba került. A monológjain szinte már nevetek. Hogyan érthetné? Hiszen nem képes úgy gondolkodni, mint én. Soha senki nem tudott úgy gondolkodni, mint ahogy én, és ez tesz nélkülözhetetlenné. Ez tesz egyedivé, ez tesz alkalmassá arra, hogy uraljam a világot. Korábbi dühöm semmivé válik, miközben válaszolok a kölyöknek. ~ Azért téged választottalak, mert lehetőséget láttam benned. Hatalmas lehetnél, ha le tudnád dönteni a gátakat, amelyek fogva tartanak, fiú. Engedd szabadon a farkast, ő nem azért létezik, hogy leláncolva tartsd! ~ Második, nekem intézett mondatán már jobban felháborodok, de türtőztetem magam. Nem fogok ismét nekitámadni, bármennyire is szeretnék. Azzal egy meglehetősen értelmes kölyök halálát kockáztatnám, márpedig arra nem vagyok hajlandó. Nem, a fiam még sokra viheti, ha van egy kis sütnivalója. Közelebb lépkedek hozzá és megnézem a pusztítást, amit okoztam. Ez történik, amikor elragadnak az indulataim… Inkább hasonlítottam Katarinára, mint önmagamra az elmúlt percekben. Ő büszke lenne, amiért ilyen bátyuskája van. Vajon Eveline…? Évek, évtizedek óta nem gondoltam rá, és most is csak megrázom a fejemet. Ő csak helytelenítené, de már régóta nem volt itt. Semmi köze nem volt ahhoz, hogy mit teszek. ~ Egy napon megváltozik majd a véleményed, kölyök ~ üzenem neki, majd még egyszer végignézek rajta. ~ És most mondd meg az Alfád számát. Mielőtt még elvérzel itt nekem. Semmi hasznodat nem veszem holtan…
Vibrál a testem a fájdalomtól. A számból vér csorog a talajra. Egy kilazult fogam lehullik. Ja, persze, ha ezért választottál, akkor felfoghatnád, hogy nem vagyok olyan amilyennek szeretnél. És ha nem akarom ledönteni a gátakat, ha meg akarom őrizni az emberségemet, akkor mi van? Én így akarok élni, és így is fogok! ~Lehet. De most így gondolom. És nem fogom feladni az elveimet. Főleg nem érted. Még a gondolati úton való kommunikáció is belehasít a testembe. Nem akarom megadni neki Castor telefonszámát. De ha nem teszem meg és itt hagy, akkor végem. Valamint, ha hátsó szándékai lennének vele, bárhonnan képes lenne megszerezni. ~Castor erős. Ismerlek...én a helyedben nem kezdenék ki vele. Csak ennyit fűzök hozzá az Alfám telefonszámának megadása mellé. Amikor közelebb lép hozzám megrándul az egész testem. Azt hiszem, hogy még egy támadásra készül. De már nyugton hagy. Jól méri fel a helyzetet. Ennél többet talán már nem bírnék ki.
~ Minden változik. A véleményed is fog. Előbb vagy utóbb. És akkor majd tudod, hogy hol találsz engem, kölyök ~ mondom, majd hátat fordítok és elrohanok. A park másik oldalán hagyott ruháimhoz lépkedek. Az oldalam szúr, valahol elég mélyen sikerült lekarmolnia. Védekezhetett volna erősebben is, akkor talán kevésbé rondán intézem el. Átalakulok és gyorsan felöltözök. Tudom, hogy számít az idő, de a fene sem akar meztelenül beszélni egy másik férfival telefonon. Ennyi önbecsülés azért még van bennem, és nem is engedek belőle. Mikor végre rajtam van, aminek rajtam kell lennie előveszem a mobilomat és gyors iramban bepötyögöm az alfa számát. - Szép jó estét! – szólok bele. – Nincs időm bájcsevegni. Az egyik kölyködet félholtra vertem az egyetemi parkban. Ha nem sietsz, itt fog megdögleni, azt pedig soha nem fogom megbocsátani neked, szóval szedd a sátorfádat és küldj ki valakit a kölyökért. Azzal elteszem a telefont. A szám titkosított volt, és ha jól sejtem csak a hangpostával sikerült lefolytatnom ezt a csodás beszélgetést, de remélem időben ideérnek. Annyira gyorsan, amennyire csak sánta lábam engedi átvágok a parkon. Fene sem akar itt lenni, amikor egy dühös Alfa megérkezik.
// Köszönöm a játékot, és minél gyorsabb jobbulást kívánok! //
//Lehallgatom a hangpostát, egy sokat megélt férfi szól bele. Mintha sietne... De... Amit mondd, egyszerre ébreszt bennem aggodalmat, és féktelen haragot. Öt percig gondolkozok, és közben a falhoz vágok egy vázát. - Elmész te a büdös p*csába, te... Sőt, a beleidnél fogva foglak én magam odavonszolni! Nem, ez nem a vázának szólt, hanem az üzenet hagyójának. Sietnem kell. Kieresztem az energiáimat, letapogatom az itt lévőket. Kölykök-kölykök... Hol a francban van Ash??? Ja, hogy cafatokban. Remek. Kivel varrassam össze? Saját magával?
- Jó estét, Mr Sánchez... Elnézést a kései zavarásért... Tudom, tudom, még nem döntött, nem is siettetni akarom, de a segítségére lenne szükségem. Az egyetem környékén az egyetlen varrni tudó falkatagom cafatokban hever. Mérhetetlenül hálás lennék, ha érte tudna menni, és megtenni érte, amit lehet... Tartozom magának, Mr Sánchez. A falka tartozik. Köszönöm...
És már tettem is le a telefont, majd előkészíttettem a terepet az érkezőknek.//
*Az nem kifejezés, hogy meglepi a hívás Castortól és azért komolyan elgondolkozik azon, hogy vajon mikor is mondott igent az alfának a falkába való csatlakozásról. Viszont azt is tudja, hogy Castorék elég csehül állnak gyógyítókkal és ha tényleg az a fickó az egyetlen, aki épp most van cafatokban... Hát veszi a cipőt és indul. Más programja úgysincs és jobban belegondolva, talán még jól is fog neki jönni ez a lekötelezettség egyszer, akárhogy is dönt. Egy táskába tehát gyorsan összedobálja a szükséges dolgokat... melyek közül nem is egy az állatorvosi rendelőből van, de hát muszáj a kocsijában tartania bizonyos dolgokat, hiszen házhoz is kiszáll. Konkrétan összeönti az elsősegély dobozt az állatorvosi cuccaival, végül is egyre megy ezesetben, hogy egy mancsot vagy egy kart kell-e visszavarrni. Biztos nem fog megsértődni érte a delikvens, ha kutyába veszi. Már pattan is az ősöreg platós jeep-jébe. Az lenne igazából a hab a tortán, ha nem indulna be, de harmadjára csak összejön. Már fel is bőg a motor, melynek megtévesztésig hasonlít a hangja egy ipari mosógépére. Most hogy itt van Dustin, lehet megnézeti majd vele a kicsikét, hagy dolgozzon a kölyök. Az egyetem felé veszi az irányt, de ami azt illeti a "környéke" mint helymeghatározás eléggé pontatlan. Mindegy, ő behajt a füves részre, aztán rodeózik pár kört, hátha lesz majd egy bukkanó, amiről be tudja azonosítani, hogy őt keresi. Na jó, égnek a lámpái, szóval észrevenné, ha feküdnek a fűben valami, plusz az ablakot is letekeri és a szag után megy. Nem teljesen hülye azért. Az más kérdés, hogy ha kiderül, hogy ő dúlta fel az egyetem gyepét, akkor csinos kis pénzbírságot fog kapni, de ez most részletkérdés. A motor és vele együtt a kocsi is leáll szépen, ugyanis megvan a srác. A világítást viszont nem kapcsolja le, nem fog vakoskodni. Nem akar ebből a szerencsétlenből egy impresszionista művet varrni a sötétben. Táskástul kiszáll és odasiet... vagyis először hátrahőköl... aztán odasiet.* - Szépen elbántak veled pajtás. Castor küldött, minden rendben lesz. *A sablonszöveg a végére, ami azért kell, hiába nem tudja, hogy minden rendben lesz-e, minden. Mindenesetre el is kezdi a vérzés elállítását, ahova tud, igyekszik kötést tenni, meg elszorítani, így első körben. Eztán jön az, hogy szépen végignézi, hogy mégis hány helyen van törés, mozdítható-e. Jobb híján kézzel igyekszik ezt megállapítani, mert így hirtelen nem tud szülni egy röntgen gépet. Eztán pedig elő kerül a fertőtlenítő, a tű meg a cérna... érzéstelenítő gyanánt meg lidokainnal tud csak szolgálni, szóval nem lesz leányálom. Gyorsan jár a keze, úgy fest tudja mit csinál. Igyekszik azokat a sebeket összevarrni, amiket a legveszélyesebbnek tart, a többit már ráér utána, mikor nem a természet lágy ölén vannak.* - Kétlem, hogy nagyon tudnál mozogni, így se lesz matyóhímzés, de azért próbálj nyugton maradni, mert... khm... fájni fog. *Ha eszméleténél van, ha nincs, ő beszél hozzá. Biztos, ami biztos. És akkor nekiáll fércelni. Nem szándékozik egy darabot sem itt hagyni a srácból.*
Az utolsó mondatait már nem hallom. Minden beleveszik a vörösön izzó ködbe. Olyan ez az egész mint valami lidérces álom. Érzem, hogy ott lebegek a mindenség közepén. Jelenleg csak a fájdalom van és a vér. A vér íze betölti a számat. Visszaalakulok emberré. A fájdalom fokozódik, de talán csak azért érzem így, mert a tudatom valahol kezd kitisztulni. Meztelenül fekszem a hideg, kemény földön. Néhány könnycsepp lecsorog az arcomon, de nem közel sem a fájdalom miatt. A félelem teszi ezt velem. Visszatért. Az egyetlen ember, akivel soha többet nem akartam találkozni egész életem folyamán. Az az átkozott "apám"...ahogy ő szokta magát illegetni, rám talált. Ezek szerint túlságosan alábecsültem. Nem néztem ki belőle ennyi kreativitást és kitartást, hogy egészen Alaszkáig kajtassa a nyomomat. A nyugodt kis életemnek ezennel vége. Az olyan kis apróságok, mint hogy mit fogok lépni Dorothyval kapcsolatban az elkövetkező napokban úgy kifolytak a kezeim közül, mint ha csak szimplán vízből volnának. Castor! Mit fog tenni az Alfám, ha megtudja ezt az egészet? Egy keveset meséltem neki New Yorkról. De mi lesz, ha megtud mindent? Hogy hagytam el őket? Hogy menekültem el a mérhetetlen hatalomvágyuk és ostobaságuk elől. Valami robaj harsan fel a távolban. Nem tudom beazonosítani mi lehet az. Néhány pillanat múlva szemhéjaimon keresztül éles fény világít a pupillámba. A testemmel érzem, hogy döngő léptek közelednek felém. Megpróbálok megszólalni, de csak valami gurgulázó nyüszítés szakad fel belőlem. Az állkapcsom még mindig használhatatlanra van szaggatva. Túlságosan kavarog a fejem ahhoz, hogy megérezzem a mivoltát. De amikor már közli, hogy Castor küldte, kinyúlok felé a tudatommal. ~Igen...persze... Igazság szerint nem kételkedem a szavaiban. Számba vettem magamon a sérüléseket és egyik sem volt életveszélyes. Persze, a vérveszteség már más kérdés. De mi tagadás, Marcus tudta, hogy mit csinál. Amikor először hozzám ér összerándulok. Érzem, ahogy újra megtelik vérrel a szám és kicsorog a talajra. A férfi rajtam matat. Minden bizonnyal a sebeimet ápolja. ~Értem. Csak ennyit üzenek neki és felkészülök a fájdalmakra. De nem, erre nem lehet felkészülni. Az újabb fájdalom roham visszakerget a tudatlanság sötét vermébe.
*Mondjuk arra valahogy számított, hogy ennyi sérüléssel és ébren varrogatással, nem fog sokáig eszméleténél maradni a srác és be is igazolódik a dolog. Akkor viszont nem tépi a száját, hanem csendben összerakja Ash-t. Már amennyire össze tudja itt helyben. Még egy-két csontot is visszaroppant a helyére, ez is rendkívül fontos, hiszen farkaség gyorsabban gyógyulnak ugyebár, ezzel pedig csak gyorsít a folyamaton. Őszintén szólva nem lenne most szegény srác helyében, borzalmas fájdalmakat élhet át, de azzal, amit most csinál, azért jócskán megrövidíti a gyógyulási időt. Mindenesetre sikerül végül szállítható állapotúra pofozni, bár ez nem jelenti azt, hogy kellemes lesz, ahogy felemeli, hiszen a törött csont, azért törött csont és hiába próbált meg szorítókötést tenni oda, ahova tudott, így se lesz felemelő érzés. Amilyen óvatosan csak lehetséges, felemeli Ash-t és átviszi a kocsi platójához. Jobb ötlete ugyanis nincs, felültetni nem fogja az anyósülésen. Szóval felpakolja és jobb híján gumipókkal rögzíti. Ez a Bear Grylls-módszer, abból kell gazdálkodnia, ami van. Majd bepattan a járgányba és még néhány keréknyomot hasítva a park gyepébe, megindul elfelé. Még jó, hogy járt már a hotelnél, így tudja, hova is vigye a srácot. Ott pedig, remélhetőleg már kap némi segítséget és mondjuk egy tiszta helyiséget, ahol befejezi, amit idekint elkezdett.*
Az idő elég kellemes, habár persze itt soha nincs olyan nagyon jó idő, de ezt nem is bánom. Megszoktam már, hogy itt nyáron is elég hűvös van, habár volt már olyan nyár, hogy alig bírtam ki, olyan meleg volt. Szerencsére lassan itt a tél, és a nappalok is egyre rövidülnek. Nem nagyon bírom, hogy nyáron alig tudok aludni, annyira világos van. Habár a sok tanulás mellett nem is sok időm marad aludni, hiszen nem csak az egyetemre kell tanulnom, hanem mint Őrző is elég sok feladatom van. Azonban most a délutánomat az egyetem parkjában töltöm. Van egy szép nagy fa, alatta pedig egy kellemes pad. Gyakran jövök ide ki és ücsörgök itt egy darabig. Általában társaságom is szokott akadni, hiszen a park elég sokak által kedvelt helyszín. De most valahogy kissé kihaltnak tűnik, pedig hétfő van. Nem is értem, talán lenne most valami órám és mindenki azon csücsül? De nem, most szabad vagyok két órára, utána jön egy 4 órás gyakorlat. Nem nagyon várom, de sajnos ilyen ez az orvosi, úgyhogy nem vinnyoghatok. Főleg, hogy amúgy meg állatira élvezem, úgyhogy nincs is miért panaszkodnom. Egy egyszerű, kék farmer shortot viselek, valamint egy fekete topot, egy csinos piros-sárga kendőt övnek, illetve egy fekete kalapot. Elég lazának érzem magam, hosszú, szőke hajamat kiengedve, kivasalva hagytam. Egy kék-lila válltáska van mellettem, amiből sok-sok könyv és jegyzet látszik ki, az ölemben pedig egy fehér notebook, melyen éppen az órarendemet nyitom meg. - Nem, nincs órám... - nyugtatom meg magam hangosan, majd visszanyitom az egyik jegyzetemet és azt olvasgatom a napsütésben. A kezemben egy fánkot tartok, az arcom pedig kicsit porcukros is lett, de most nem zavar. Csak élvezem a napsütést, és igyekszem a 2 óra szabadidőmben annyi infot a fejembe zsúfolni, amennyit csak lehetséges.
Az idő elég kellemes, habár persze itt soha nincs olyan nagyon jó idő, de ezt nem is bánom. Megszoktam már, hogy itt elég hűvös van, habár volt már olyan nyár, hogy alig bírtam ki, olyan meleg volt. Szerencsére lassan itt a tél, és a nappalok is egyre rövidülnek. Nem nagyon bírom, hogy nyáron alig tudok aludni, annyira világos van. Habár a sok tanulás mellett nem is sok időm marad aludni, hiszen nem csak az egyetemre kell tanulnom, hanem mint Őrző is elég sok feladatom van. Azonban most a délutánomat az egyetem parkjában töltöm. Van egy szép nagy fa, alatta pedig egy kellemes pad. Gyakran jövök ide ki és ücsörgök itt egy darabig. Általában társaságom is szokott akadni, hiszen a park elég sokak által kedvelt helyszín. De most valahogy kissé kihaltnak tűnik, pedig hétfő van. Nem is értem, talán lenne most valami órám és mindenki azon csücsül? De nem, most szabad vagyok két órára, utána jön egy 4 órás gyakorlat. Nem nagyon várom, de sajnos ilyen ez az orvosi, úgyhogy nem vinnyoghatok. Főleg, hogy amúgy meg állatira élvezem, úgyhogy nincs is miért panaszkodnom. Egy egyszerű, kék farmert viselek, valamint egy fekete topot, fölötte pedig egy világoszöld hosszú ujjú pulcsit, egy csinos piros-sárga kendőt övnek, illetve egy fekete kalapot. Elég lazának érzem magam, hosszú, szőke hajamat kiengedve, kivasalva hagytam. Egy kék-lila válltáska van mellettem, amiből sok-sok könyv és jegyzet látszik ki, az ölemben pedig egy fehér notebook, melyen éppen az órarendemet nyitom meg. - Nem, nincs órám... - nyugtatom meg magam hangosan, majd visszanyitom az egyik jegyzetemet és azt olvasgatom a gyér napsütésben. A kezemben egy fánkot tartok, az arcom pedig kicsit porcukros is lett, de most nem zavar. Igyekszem a 2 óra szabadidőmben annyi infót a fejembe zsúfolni, amennyit csak lehetséges. Nem hogy pihennék inkább... De sajnos arra nincs idő, hiszen hamarosan itt a vizsgaidőszak. Hurrá.
Az elmúlt pár hónap az istennek nem akart jól alakulni. Befejeztem a regényt, kinyomtattam, elolvastam és farkasalakban miszlikbe tépkedtem az egész, túlírt, ostoba vackot. Utána vagy három napig nem kellett papír miután hazsnáltam a porcelántrónt, de ez igazából mellékes. Annyira dühös lettem magamra, hogy újonnan jött nagykorúságomat kihasználva el is ruccantam világot látni Olaszországba. Elvégre onnan jött a falka körülbelül fele, de legalábbis a fontosabbik része. Ekkor két dolog derült ki: az olasz pasik meglepően nyomulósak, és nem vagyok képes barnulni, csak leégni mint valami rohadt garnéla. Remek. Pár hete jöttem vissza, és azóta töröm a fejem, de gőzerővel. Őszintén szólva halovány lila segédfingom sincs, mit kellene kezdenem az életemmel, ha már nem jött be a nagy álom. Persze kudarcokból tanul az ember, de ha soha a büdös életben nem leszek elég jó magamnak, akkor mégis minek folytatni? Szóval törtem a kicsi kobakon, néha csak úgy elméletben, néha a falban, és végül úgy döntöttem, adok magmnak fél évet írás nélkül. Ha akkor sem tudok előállni valami normális dologgal, akkor ezt a pályát tényleg nem nekem szánták, ha meg mégis össze tudok hozni valamit, akkor megmaradhat a dolog. Na, és akkor msot azt kellene kitalálnom, hogy mégis hoygan kerültem az egyetem parkjába? Vajon csak a lábam hozott ide, vagy tudat alatt már azt próbálom sulykolni magamba, hogy ideje lenne egyetemre jelentkeznem, mert különben soha a büdös életben nem lesz belőlem semmi? Egen, ebben megint lehet valami. Végül csak leülök egy padra egy fehér notebookos, szőke csaj mellé és próbálok nem túl idegesnek tűnni. - Üdv! - köszönök majd két perc elteltével. - Nem tudod, ma van-e a nyílt nap az egyetemen? Príma, kelly drága. Mert ennél értelmesebbet keresve sem találhattál volna ki, mi? Leülhetsz, kis borzas, egyes.
A padon ücsörögve totálisan belemélyedek az idegrendszer felépítésébe. Nem nagyon szeretem az orvosi ezen részét, de sajnos ezt is ugyanúgy meg kell tanulnom, ahogy pl. a csontokat, vagy éppen azt, hogyan is kössünk be egy infúziót. Annyira még nem vagyok "felsőbb" éves, hogy már ilyesfajta gyakorlatokon is részt vegyek, de hála a Gyógyítói képességeimnek azért már elég sok mindent láttam. Sajnos nem sok gyógyító mentor van a városban, de Maggie nagyon kedves és segítőkész, és nagyon jó tanár is - ezt persze már a középsuliban is megtudtam, hiszen ott találkoztam vele először. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ő fogja nekem megtanulni, hogyan mentsen meg a sebesülteket mágiával. A tanulnivalómból halk léptek ébresztenek fel, és egy ismeretlen leányzó, aki szép lassan mellém telepszik a padra. Habár én egészen nyílt, társaságkedvelő ember vagyok, nem sűrűn fordul velem elő ilyesmi, hogy egyszerűen csak leülnek a padra mellém. Persze abszolút nem bánom, és mikor a lány rám köszön, majd egy kérdést tesz fel, egyszerűen elmosolyodom. - Szia! Nyílt nap? Öhm... - húzom el a számat és próbálom megerőltetni az agyamat, de sajnos abszolút nem emlékszem, hogy mikor milyen szakoknak van nyílt napja. - Sajnos nem vagyok jó az ilyesmiben, fogalmam sincs. Melyik szak érdekel? - kíváncsiskodom, hátha akkor el tudom irányítani a lányt egy olyan helyre, ahol bővebb információt kap a nyílt napokról. - Amúgy Legra vagyok. Allegra Flemming. - mutatkozom be szélesen és kedvesem mosolyogva, rávillantva a lányra kékes szürke szememet.
-Milyen van? - kérdezek vissza kapásból, és igyekszem nem mutatni, mennyire ég a pofámon a bőr éppen. Hát igen, kislány, kitalálhattál volna olyan hazugságot is, amihez mondjuk tudod tartani magad. De nem, neked valami barom böszmeség kellett, igaz? Remek, ezért nem fogom ébn úgy megélni a százéves kort, mint Dr. Hart. Ha az ellenséges falka kérdezné, melyikhez tartozom kapásból rávágnám a sajátom. Idióta! - Igazából csak az igazolás miatt jöttem, tudod, hogy lóghassak a suliból legalább egy napot, minden baj nélkül. Elég keménykezű apám van. Na, ez legalább maradéktanaul igaz, mind az alfámra, mind pedig a valódi apámra. Nem vert meg a sors normlis apafigurákkal, az egyszer biztos. - Kelly McDavson – mosolygok vissza rá, és próbálok nem idegesnek tűnni. Hirtelen hatalmába kerít a félelem: mi van, ha ő is egy közülük? Az ellenséges falka egyik tagja? Áh, ugyan már, nem lhet mindenki farkas, és még ha igen, akkor sem tépne szét mindenki egy iylen szép, kedves, aranyos kölyköt, mint amilyen én vagyok. Ugye? - Bár lehet elnéztem a napot. Akkor leszek csak bajban... Ha megkérlek mesélnél nekem az egyetemről? Mi értelme van ide jelentkeznem? Mármint a télikabát általános viselésén kívül?
Furcsa egy leányzót sodort felém a szél, az biztos, hiszen alapjáraton elég fiatalnak tűnik, szeleburdinak meg minden. Érdekes, hogy nyílt napra jött az egyetemre, hiszen a kérdésemre visszakérdez: milyen szakok vannak az egyetemen? Tágra nyílik a szemem és meglepődve - sőt, szinte megdöbbenve pislogok néhányat, majd nyögök egyet. - Öhm... Hát, elég sok fajta van. Nem is néztél utána? - vonom össze a szemöldököm és szinte megrovóan nézek a lányra. Úgy tűnik, hogy egyszerűen csak ide tévedt, és próbált valami elfoglaltság után nézni. Vagy valami hasonló. Mikor Kelly közli, hogy igazából nem is nagyon érdekli az egyetem, csak azért jött el a nyílt napra, hogy lóghasson a suliból, ismét kissé mérgesen nézek rá, majd megcsóválom a fejem. - Értem. Hát... Érdekes, de Te tudod. Ezek szerint még középiskolás vagy. Jövőre kezdnéd az egyetemet? - kérdezek rá arra, ami elég nyilvánvaló, hiszen a nyílt napra általában a végzősök szoktak jönni. Mikor bemutatkozom, a leányzó is megteszi, így megtudom a nevét. El ne felejtsem, talán később még összefuthatunk az egyetem folyosóin. - Szerintem valamelyik szakon biztos, hogy van nyílt nap. - jegyzem meg egy mosollyal. Valamiért szimpatikusnak tűnik ez a cserfes, bohókás leányzó, habár rosszallóan rázogatom a fejem a lógásra és arra, hogy igazából fogalma sincs, hogy mit is akar. Szerencsére nekem nem volt ilyen problémám, mindig is orvos akartam lenni, így én soha nem gondolkoztam, hogy mit is tanuljak és hogy hol. - Hát... Jó a közösség, és hogyha olyan szakot választasz, amit szeretsz is csinálni, akkor nem is olyan nehéz és könnyen fogsz tanulni. Elég sok szak van az egyetemen az egyszerű geolgiától, matektól és földrajztól kezdve a jogig, az orvosi szakok, illetve a pszichológiáig. Én orvosi szakon vagyok, azon belül is Hematológia szakon vagyok. - magyaráz egy kicsit a leányzó, majd ha Kelly értetlenül mered rám, akkor hozzáteszem: - A fő szakterületem a vér, azzal foglalkozok. - teszem hozzá aprócska mosollyal a szám szegletében. - De... Nem is tudom, igazából mi érdekelne? Nézd csak! - ütök le néhány billentyűt a netbookomon, majd kicsit közelebb csúszok a leányzóhoz, és felé mutatom a képernyőt, amin ott villog az egyetem kezdő lapja. Gyakorlott mozdulatokkal csúszik az ujjam a tapi padon, majd be is hozom a választható szakok listáját, ami egész hosszú. - Itt vannak a szakok, meg tudod nézni, hogy mi az, ami érdekel. És rákattintva azt is láthatjuk, hogy mikor van nyílt nap. - kacsintok vigyorogva a leányzóra és várom, hogy rábökjön valamelyikre, ami esetleg tetszik neki. Link
Legra meglehetősen segítőkész, és így ki is fújom az eddig észrevétlenül is bent tartott levegőt. Féltem egy kissé, ugyanis tudom, hogy az egyetem az Őrzők tanyája, és apám nem volt éppen a legjobb reklám ennek a bandának. Na jó, ezt átfogalmazom: apu egész jó reklámnak bizonyult, csak az utolsó pár hetet kellene kivágni az összképből. Azok mindent elrontanak. Most is rám telepszik a szomorúság, ha csak rágondolok, de a félelem is belém markol. Hol lehet most apu? Vajon feladta, hogy a tékozló lánykáját keresse, vagy lesben áll valamelyik bokornál? Közben a kérdése nyomán zavartam lesütöm a szemöldököm. – Nem is annyira rég érkeztem a városba, így nem volt még alkalmam tájékozódni. És igen, jövőre kezdeném. Ha minden jól megy – mondom. Szégyellem magam egy kissé, pír is kúszik a képemre. Remek, már csak ez hiányzott… Győzd le, kislány. Farkas vagy, nem valami nyuszi! – De ne hidd azt, hogy csak lógni akarok. Mármint… Más egyetem nincs a közelben. És nem rossz, ha az ember igazoltan távol lehet egy-egy napot. Néha csúnyán kihajtanak minket. Végighallgatom, amit a szakokról mond, de a többsége nem nagyon érdekel. Amikor azonban a pszichológiához ér, máris fölkapom a fejem, szemem is megcsillan. Jobban kellene uralnom az érzéseimet, de kit is érdekel? Ha erre valaki módot talál, hogy felhasználja ellenem vagy a falka ellen az ez által megszerzett információt, hát akkor az lehet a világ Császára, mert még a szarból is képes várat építeni. Viszont a pszichológia maga mindig is foglalkoztatott. Néha összekötve az írással, néha külön attól, de mindig is érdekesnek találtam az emberi agy működését. Meg aztán, ha ebbe belevágnék, akkor valószínűleg senki és semmi nem szórakozhatna velem kényem-kedvem szerint. – Érdekes szakot választottál – mondom, és közben vigyorgok, mint holmi jóféle tejbetök. Én magam is közelebb húzódok picit, ahogy mutatja a dolgokat a laptopján. – Nézzük meg a pszichológiát. Az még érdekel is kissé – elvigyorodok, de a környék valószínűleg összes farkasa érzi, mennyire örülök is most. Gyorsan próbálom is elfojtani az érzést. Nem kellene magamra hozni valaki olyat, aki esetlegesen képes is darabokra tépni a pici pofimat.
Elég furcsa érzésem van a leányzóval kapcsolatban és gazából nem is nagyon tudom beazonosítani, hogy miért, vagy mitől. Talán mert hanyag, nem törődöm, és egyszerűen nem érdekli a jövője, csak lógni akar? Igen, azt hiszem ez piszkálja a csőrömet. De valahogy mégis zavar valami vele kapcsolatban, de igyekszem elhessegetni ezt az érzést és csak arra koncentrálni, hogy segítsek neki. Végül is miértne tenném, hiszen nekem is segítettek, amikor ide kerültem. Hol lennék, hogyha akkor nem fogadnak be a szaktársaim és évfolyamtársaim és nem egyengetik az utamat a nagyobbak? Szinte érzem, ahogy a lány kicsit ellazul, amikor felajánlom neki, hogy segítek. Igaz, hogy egy kicsit megdorgálom, hogy úgyjön ide, hogy még utána sem néz a dolgoknak, de hamarosan meg is kapom rá a "magyarázatot" - ami mondjuk nekem annyira nem elég, de most elnéző vagyok: nem régen költözött csak ide. - És most nem is jársz középsuliba? Vagy azt már tudod hol van? - teszek fel egy kissé undor, gonoszkodó kérdést, de végül vigyorra görbül a szám. Nem is tudom, hogy le lehet-e valamivel vakarni a folyamatos mosolyt a képemről. Ez valahogy hozzám tartozik, csak úgy, mint a sok színes ruhám, amiket hordok. Észereveszem az aprócska pírt a leányzóarcán, amire vigyorom mosollyá enyhül. Nem akarom én cseszegetni a leányzót, félre értés ne essék, csak azért mégis... - Persze, persze. - vigyorodom el ismét és közben bólogatni kezdek. A tekintetem találkozik a lányéval, és ismét elönt valami rossz érzés. Felvonom a szemöldökömet, a mosoly eltűnik az arcomról és elgondolkodva figyelem a lány pírtől piros arcát. Kicsit megrázom a fejemet, majd mesélni kezdek az egyetemről, illetve arról, hogy én milyen szakon is vagyok. Nem csoda hát, hogy ilyen szakra jöttem, amikor Gyógyító is vagyok és apámnak is valami furcsa betegsége van. Mindegy is, ezt nem nagyon osztom meg senkivel. Az előbbit egyértelmű okok miatt, utóbbit pedig azért, mert nem akarom, hogy sajnáljanak és amúgy is túl személyes ügy ez számomra. Így hát néhány bevezető mondat után bepötyögöm a netbookomba a szükséges dolgokat és máris megjelenik az egyetem kezdőlapja a szakok listájával. - Pszichológia? Az is nagyon érdekes. És nem valami könnyű... - nézek a lányra, és ráklikkelek a szak nevére, ami linkké változik és be is hozza a szakról a tudni valókat. - Felvételi tárgyak matek, biosz, magyar. Minimum egy érettségi és egy nyelvvizsga. Hű, elég nagy a követelmény. Tessék, olvasd el! - csúsztatom a netbookot a lány ölébe, majd egy dátumra mutatok a lap tetején. - Nyílt nap, ehh. Hát ezt lekésted, előző héten volt a nyílt nap. Ez pech. - húzom el a számat és megcsóválom a fejem. - De átnézheted az összes szakot. Bár lehet, hogy egyszerűbb lenne megkérdezni valakit. - nevetem el magam. Ahogy figyelem Kelly arcát, ismét körülvesz valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzés és egy szag... Ekkor döbbenek rá, hogy miért is nem szimpatikus a kislány: mert bizony farkas. Még hozzá nemis itteni, hanem betolakodó. Kissé ijedten pislogok a lányra, majd az ölembe tett kezemre nézek. Nem tudom, hogy mit csináljak: hagyjam itt, vagy viselkedjek vele normálisan? Mi van, ha bántani akar, vagy... Pörög az agyam, elég sebesen, de végül arra a következtetésre jutok, hogy a parkban még vannak néhányan rajtunk kívül, az egyetemről is ide lehet látni és amúgy is eddig egész jó fejnek tűnt a lány. Igyekszem elkergetni ezt a furcsa érzést és Kellyre összpontosítani. - No, mit gondolsz? - kérdezek rá és habár kicsit remeg a hangom, azért egy kellemes mosollyal nézek a lány szemébe.
– Csak kétszer tévedtem el arrafelé menet – megyek bele a játékba. Higgye csak azt, hogy butább vagyok, mint amilyen valójában. Nem is baj az. A kölyökfarkasnak is vannak karmai, de jobb, ha azok rejtve maradnak. Egyébként sem jók másra, minthogy kinyissam velük a konzervet. Aminek a szagát meg a kis borzas nem szereti. Ellenben a szarvast igen. Tudják mennyire nehéz összeegyeztetni ezt a kettőt? Főleg úgy, hogy az erdőben majdnem mindig ott kószálnak a hülye őslakosok, akik meg a betoli-bébiket szeretik kóstolgatni. Kis só, kis bors, meg egy kis őrölt fokhagyma, és máris készen van a kölyök-pecsenye. Csak nehogy a torkán akadjon valakinek, amilyen csontos vagyok. – Ha nehéz, ha könnyű, én aztán megcsinálom – jelentem ki harciasan és annyira elszántan, hogy csak na. – Magyar, biosz megy, Matekot valahogy megszülöm. Nyelvvizsgát meg mutass, hol rakjam le, és adok is nekik egyet. Ismét csak komolyan gondolom. Legrosszabb esetben a falka intézi, bár jó esélyem van rá, hogy megszerzem magamnak is. Megpróbálom először, aztán ha nem megy, majd kérem a nagyfőnök segítségét. Mondjuk jó kérdés, hogy Castor segítene-e nekem bármiben is. Még mindig nem kedveljük egymást. Na jó, ő nem kedvel engem, én meg meghúzom magam, nyüszítve vonyítok a sarokban és közben azért imádkozok, hogy véletlenül se nézzen arrafelé, mert akkor még szőnyeget is kell cserélni. – Pech – bólintok. Tényleg az. Aztán kis vigyor kúszik a képemre. – Na, akkor keressünk valami olyat, ami ad igazolást a mai napra. Közben érzékelem, hogy másként tekint rám, de nem igazán törődök vele. Vagy kiböki, hogy mit akar, vagy átmegy borzasba és leharapja pici Kelly fejét. Az egyik mód jó, a másikat már valamivel kevésbé tudom díjazni, de hát így jártam. Egyébként is, ha az történik, akkor futok, ahogy a lábam bírja.
Látom, hogy azért humorérzéke van a leányzónak és nem is veszi olyan rossz néven a kötözködésemet, így felnevetek a válaszára. - Helyes, akkor annyira nem tévedtél el. - vigyorodom el szélesen és kicsit oldalra döntöm a fejem. Sejtem, hogy nem egy buta libával van dolgom, egyszerűen csak laza és szeret poénkodni. No meg nem feltétlen lenne jó, hogyha megsértődne, hiszen mégis csak segítségért jött ide hozzám - illetve valami olyasmi. Mégis valami furcsa kisugárzása van a leányzónak, ami engem is afféle bizalmatlansági érzéssel tölt el. Nem nagyon tudom meghatározni egyelőre, hogy mi is a problémám, de valahogy érzem, hogy valami nem stimmel a lánnyal. Furcsa, de nem ugrik be elsőnek, hogy vérfarkas lehet. Egyszerűen nem gondolok semmire, csak arra, hogy ne legyek vele túl bizalmatlan, hiszen nem szolgált rá, csupán rossz érzésem van tőle. Elterelve a figyelmemet megnyitom a netbookomon a szükséges oldalakat és fel is sorolom Kellynek, hogy mi is kell a pszichológiához. Megmosolyogtat a lelkesedése és a harciassága. - Nocsak, ahogy látom igen céltudatos vagy. - jegyzem meg csak úgy elgondolkodva, miközben a lány ölébe csúsztatom a laptopot. Ahogy a leányzó kezéhez érek, hirtelen bevillan valami rossz érzés és rájövök, hogy miért is zavart a lány. Egy vérfarkas. Bizony, egy vérfarkas ücsörög mellettem, ölébe a netbookom és gyakorlatilag néhány centi választ el minket egymástól. Megborzongok. Habár már több mint két éve vagyok Őrző, még nem nagyon találkoztam vérfarkassal. Kivéve azokat, akiktől a tetováláshoz szükséges dolgokat szereztem, illetve azt a példányt az erdőben, aki segítségre szorult. Akkor bizony nagyon féltem, most inkább csak izgulok. Nem igazán tudom, hogyan viselkedjem a lánykával. - A nyelvvizsga tényleg nem nehéz. Honnan költöztél ide? - teszek fel egy érdeklődő kérdést, azonban valahol mélyen bennem van, hogy megtudjam: melyik falkához is tartozik a leányzó. Majd eszembe jut egy különleges varázslat, amit még az egyik Őrző mentor mutatott meg néhány héttel ezelőtt. A varázslat arra jó, hogy megtudjak néhány információt a vérfarkasról, ez az úgy nevezett Mérce. Elfordulva a táskámban kezdek kutatni és néhány gombot lenyomva megcsörgetem magam a csipogómról. Kiveszem a telefonomat a táskámból és Kelly-re nézek: - Bocsi, de ezt fel kell vennem. - jelentem ki a villogó képernyőre nézve, felállok és kicsit távolabb sétálok a lánytól. Habár tudom, hogy kitűnő a hallása, remélem, hogy eléggé leköti a netbookon fénylő információáradat, hogy ne figyeljen rám annyira. Elsuttogok néhány varázsszót, és elvégzem a szükséges mozdulatokat. Az elmémbe villan néhány információ arról, hogy Kelly fiatal vérfarkas, szinte még kölyök és hogy Tipvigut vérvonalához tartozik, vagyis elég gyors. Mondok néhány szót a telefonba, majd "lerakom" és visszaforduloka lány felé. Kellemes mosollyal pillantok rá, ahogy visszaülök mellé. - Bocs, csoporttárs volt. Szóval találtál valami szakot, ahol van ma nyílt nap, vagy kérdezzük meg a portást? - nevetek rá felszabadultan. Csak egy kölyök, nincs mitől félnem a nyílt parkban...
//Mérce 2. szint A varázsló képet kaphat az általa látott, megfigyelt vérfarkas koráról, és erejéről. 20/3 pont; marad 17 pont.//
Örülök, amikor fölnevet. Így legalább nem hiszi azt, hogy teljesen meg vagyok húzatva, vagy valami ilyesmi. Tessék, egy könnyed kis viccel máris elütöttük a probléma egy részét. Amit ezzel nem lehet, azt megy egy sörrel. vagy egy whiskyvel. Bocs emberek, nem bírom a sört. Ellenben az erősebb piák, na, azt igen! Ezért mondjuk bírtam az olaszokat. Jól lehetett velük ivóversenyt rendezni. Persze szemét előnyöm volt, hála a kis borzasnak, aki viszont rettenetesen élvezte a túlfűtött estéket meg azt, hogy alkalmasint reggelig az asztal alatt maradhatott. Velem együtt. Még szerencse, hogy úgy-ahogy kordában tudom tartani a kis borzast, mert anélkül már durva dolgok történtek volna ott. Hát igen, falka nélkül sem megyek egyhamar inni. – Céltudatos a második nevem – vigyorgok rá. Hálás pillantás követi ezt, amiért az ölembe csúsztatja a notebookját. Tényleg kezdem egyre inkább megkedvelni. Az utóbbi időben, mióta Liu elment egészen magányosnak éreztem magam. Ráadásul nem volt egyszerű úgy elkerülni Emilyt és Castort, hogy a napon jelentős részét a hotelben töltöttem. Ezért is éreztem szükségét, hogy utazzak egy kicsit, még akkor is, ha ez felemészti a legutolsó centemet is. Jó, nem az utolsót, de az anyagi mozgásterem csúnyán lecsökkent. Tudtam örülni, hogy találtam végre valakit, akivel esetleg kimozdulhatok. Amúgy sem nagyon tartottam csajos estét azóta, hogy beharaptam. Először apám bezárt a pincébe, azután meg… Kölyökfarkasnak lenni rohadtul magányos egy dolog, basszus. – Kaliforniában éltem eddig az apámmal – felelem. Nem akarom elmondani neki, hogy Chicagóból evett fel a fene, mert akkor könnyen rájöhetne, ha beavatott a falkák ügyeibe, hogy mégis kihez tartozok. Mégsem igazi hazugság ez, hiszen a legszebb emlékeim tényleg oda kötődnek. Hosszú séták a parton, koncertek, kergetőzés a homokban. Istenem, miért kellett akkora szemétté válnia az apámnak? vagy nekem miért kellett farkassá? Nem igazságos ez így. – Tényleg csak nemrégiben költöztem ide. Mikor elmegy telefonálni csak biccentek, de hegyezem a fülem, hátha olyat hallok, amitől menekülnöm kellene. Hát, majdnem. Nem esik nehezemre felismerni a varázslat szavait, elvégre hosszú időt töltöttem egy Őrzővel. A hatás leírhatatlan. Remegés fut végig az egész testemen. Minden izmom követeli, hogy ugorjak föl és rohanjak amilyen messzire csak bírok. De nem megy, mert teljesen megbénultam, az agyamban keletkező jeleket a testem nem fogadja el. Odabent kong a vészharang: Érted jönnek! Visznek vissza a pincébe! Visszaadnak APÁDNAK! – Te.. Te… Te.. – suttogom alig hallhatóan, amikor visszajön. Nem értem egyetlen szavát sem, olyan, mintha ezernyi mérföldről szólni. Csak könyörgöm, valaki engedjen ki innen!
Kezdőlap
//
