Az idő elég kellemes, habár persze itt soha nincs olyan nagyon jó idő, de ezt nem is bánom. Megszoktam már, hogy itt elég hűvös van, habár volt már olyan nyár, hogy alig bírtam ki, olyan meleg volt. Szerencsére lassan itt a tél, és a nappalok is egyre rövidülnek. Nem nagyon bírom, hogy nyáron alig tudok aludni, annyira világos van. Habár a sok tanulás mellett nem is sok időm marad aludni, hiszen nem csak az egyetemre kell tanulnom, hanem mint Őrző is elég sok feladatom van. Azonban most a délutánomat az egyetem parkjában töltöm. Van egy szép nagy fa, alatta pedig egy kellemes pad. Gyakran jövök ide ki és ücsörgök itt egy darabig. Általában társaságom is szokott akadni, hiszen a park elég sokak által kedvelt helyszín. De most valahogy kissé kihaltnak tűnik, pedig hétfő van. Nem is értem, talán lenne most valami órám és mindenki azon csücsül? De nem, most szabad vagyok két órára, utána jön egy 4 órás gyakorlat. Nem nagyon várom, de sajnos ilyen ez az orvosi, úgyhogy nem vinnyoghatok. Főleg, hogy amúgy meg állatira élvezem, úgyhogy nincs is miért panaszkodnom. Egy egyszerű, kék farmert viselek, valamint egy fekete topot, fölötte pedig egy világoszöld hosszú ujjú pulcsit, egy csinos piros-sárga kendőt övnek, illetve egy fekete kalapot. Elég lazának érzem magam, hosszú, szőke hajamat kiengedve, kivasalva hagytam. Egy kék-lila válltáska van mellettem, amiből sok-sok könyv és jegyzet látszik ki, az ölemben pedig egy fehér notebook, melyen éppen az órarendemet nyitom meg. - Nem, nincs órám... - nyugtatom meg magam hangosan, majd visszanyitom az egyik jegyzetemet és azt olvasgatom a gyér napsütésben. A kezemben egy fánkot tartok, az arcom pedig kicsit porcukros is lett, de most nem zavar. Igyekszem a 2 óra szabadidőmben annyi infót a fejembe zsúfolni, amennyit csak lehetséges. Nem hogy pihennék inkább... De sajnos arra nincs idő, hiszen hamarosan itt a vizsgaidőszak. Hurrá.
Az elmúlt pár hónap az istennek nem akart jól alakulni. Befejeztem a regényt, kinyomtattam, elolvastam és farkasalakban miszlikbe tépkedtem az egész, túlírt, ostoba vackot. Utána vagy három napig nem kellett papír miután hazsnáltam a porcelántrónt, de ez igazából mellékes. Annyira dühös lettem magamra, hogy újonnan jött nagykorúságomat kihasználva el is ruccantam világot látni Olaszországba. Elvégre onnan jött a falka körülbelül fele, de legalábbis a fontosabbik része. Ekkor két dolog derült ki: az olasz pasik meglepően nyomulósak, és nem vagyok képes barnulni, csak leégni mint valami rohadt garnéla. Remek. Pár hete jöttem vissza, és azóta töröm a fejem, de gőzerővel. Őszintén szólva halovány lila segédfingom sincs, mit kellene kezdenem az életemmel, ha már nem jött be a nagy álom. Persze kudarcokból tanul az ember, de ha soha a büdös életben nem leszek elég jó magamnak, akkor mégis minek folytatni? Szóval törtem a kicsi kobakon, néha csak úgy elméletben, néha a falban, és végül úgy döntöttem, adok magmnak fél évet írás nélkül. Ha akkor sem tudok előállni valami normális dologgal, akkor ezt a pályát tényleg nem nekem szánták, ha meg mégis össze tudok hozni valamit, akkor megmaradhat a dolog. Na, és akkor msot azt kellene kitalálnom, hogy mégis hoygan kerültem az egyetem parkjába? Vajon csak a lábam hozott ide, vagy tudat alatt már azt próbálom sulykolni magamba, hogy ideje lenne egyetemre jelentkeznem, mert különben soha a büdös életben nem lesz belőlem semmi? Egen, ebben megint lehet valami. Végül csak leülök egy padra egy fehér notebookos, szőke csaj mellé és próbálok nem túl idegesnek tűnni. - Üdv! - köszönök majd két perc elteltével. - Nem tudod, ma van-e a nyílt nap az egyetemen? Príma, kelly drága. Mert ennél értelmesebbet keresve sem találhattál volna ki, mi? Leülhetsz, kis borzas, egyes.
A padon ücsörögve totálisan belemélyedek az idegrendszer felépítésébe. Nem nagyon szeretem az orvosi ezen részét, de sajnos ezt is ugyanúgy meg kell tanulnom, ahogy pl. a csontokat, vagy éppen azt, hogyan is kössünk be egy infúziót. Annyira még nem vagyok "felsőbb" éves, hogy már ilyesfajta gyakorlatokon is részt vegyek, de hála a Gyógyítói képességeimnek azért már elég sok mindent láttam. Sajnos nem sok gyógyító mentor van a városban, de Maggie nagyon kedves és segítőkész, és nagyon jó tanár is - ezt persze már a középsuliban is megtudtam, hiszen ott találkoztam vele először. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ő fogja nekem megtanulni, hogyan mentsen meg a sebesülteket mágiával. A tanulnivalómból halk léptek ébresztenek fel, és egy ismeretlen leányzó, aki szép lassan mellém telepszik a padra. Habár én egészen nyílt, társaságkedvelő ember vagyok, nem sűrűn fordul velem elő ilyesmi, hogy egyszerűen csak leülnek a padra mellém. Persze abszolút nem bánom, és mikor a lány rám köszön, majd egy kérdést tesz fel, egyszerűen elmosolyodom. - Szia! Nyílt nap? Öhm... - húzom el a számat és próbálom megerőltetni az agyamat, de sajnos abszolút nem emlékszem, hogy mikor milyen szakoknak van nyílt napja. - Sajnos nem vagyok jó az ilyesmiben, fogalmam sincs. Melyik szak érdekel? - kíváncsiskodom, hátha akkor el tudom irányítani a lányt egy olyan helyre, ahol bővebb információt kap a nyílt napokról. - Amúgy Legra vagyok. Allegra Flemming. - mutatkozom be szélesen és kedvesem mosolyogva, rávillantva a lányra kékes szürke szememet.
-Milyen van? - kérdezek vissza kapásból, és igyekszem nem mutatni, mennyire ég a pofámon a bőr éppen. Hát igen, kislány, kitalálhattál volna olyan hazugságot is, amihez mondjuk tudod tartani magad. De nem, neked valami barom böszmeség kellett, igaz? Remek, ezért nem fogom ébn úgy megélni a százéves kort, mint Dr. Hart. Ha az ellenséges falka kérdezné, melyikhez tartozom kapásból rávágnám a sajátom. Idióta! - Igazából csak az igazolás miatt jöttem, tudod, hogy lóghassak a suliból legalább egy napot, minden baj nélkül. Elég keménykezű apám van. Na, ez legalább maradéktanaul igaz, mind az alfámra, mind pedig a valódi apámra. Nem vert meg a sors normlis apafigurákkal, az egyszer biztos. - Kelly McDavson – mosolygok vissza rá, és próbálok nem idegesnek tűnni. Hirtelen hatalmába kerít a félelem: mi van, ha ő is egy közülük? Az ellenséges falka egyik tagja? Áh, ugyan már, nem lhet mindenki farkas, és még ha igen, akkor sem tépne szét mindenki egy iylen szép, kedves, aranyos kölyköt, mint amilyen én vagyok. Ugye? - Bár lehet elnéztem a napot. Akkor leszek csak bajban... Ha megkérlek mesélnél nekem az egyetemről? Mi értelme van ide jelentkeznem? Mármint a télikabát általános viselésén kívül?
Furcsa egy leányzót sodort felém a szél, az biztos, hiszen alapjáraton elég fiatalnak tűnik, szeleburdinak meg minden. Érdekes, hogy nyílt napra jött az egyetemre, hiszen a kérdésemre visszakérdez: milyen szakok vannak az egyetemen? Tágra nyílik a szemem és meglepődve - sőt, szinte megdöbbenve pislogok néhányat, majd nyögök egyet. - Öhm... Hát, elég sok fajta van. Nem is néztél utána? - vonom össze a szemöldököm és szinte megrovóan nézek a lányra. Úgy tűnik, hogy egyszerűen csak ide tévedt, és próbált valami elfoglaltság után nézni. Vagy valami hasonló. Mikor Kelly közli, hogy igazából nem is nagyon érdekli az egyetem, csak azért jött el a nyílt napra, hogy lóghasson a suliból, ismét kissé mérgesen nézek rá, majd megcsóválom a fejem. - Értem. Hát... Érdekes, de Te tudod. Ezek szerint még középiskolás vagy. Jövőre kezdnéd az egyetemet? - kérdezek rá arra, ami elég nyilvánvaló, hiszen a nyílt napra általában a végzősök szoktak jönni. Mikor bemutatkozom, a leányzó is megteszi, így megtudom a nevét. El ne felejtsem, talán később még összefuthatunk az egyetem folyosóin. - Szerintem valamelyik szakon biztos, hogy van nyílt nap. - jegyzem meg egy mosollyal. Valamiért szimpatikusnak tűnik ez a cserfes, bohókás leányzó, habár rosszallóan rázogatom a fejem a lógásra és arra, hogy igazából fogalma sincs, hogy mit is akar. Szerencsére nekem nem volt ilyen problémám, mindig is orvos akartam lenni, így én soha nem gondolkoztam, hogy mit is tanuljak és hogy hol. - Hát... Jó a közösség, és hogyha olyan szakot választasz, amit szeretsz is csinálni, akkor nem is olyan nehéz és könnyen fogsz tanulni. Elég sok szak van az egyetemen az egyszerű geolgiától, matektól és földrajztól kezdve a jogig, az orvosi szakok, illetve a pszichológiáig. Én orvosi szakon vagyok, azon belül is Hematológia szakon vagyok. - magyaráz egy kicsit a leányzó, majd ha Kelly értetlenül mered rám, akkor hozzáteszem: - A fő szakterületem a vér, azzal foglalkozok. - teszem hozzá aprócska mosollyal a szám szegletében. - De... Nem is tudom, igazából mi érdekelne? Nézd csak! - ütök le néhány billentyűt a netbookomon, majd kicsit közelebb csúszok a leányzóhoz, és felé mutatom a képernyőt, amin ott villog az egyetem kezdő lapja. Gyakorlott mozdulatokkal csúszik az ujjam a tapi padon, majd be is hozom a választható szakok listáját, ami egész hosszú. - Itt vannak a szakok, meg tudod nézni, hogy mi az, ami érdekel. És rákattintva azt is láthatjuk, hogy mikor van nyílt nap. - kacsintok vigyorogva a leányzóra és várom, hogy rábökjön valamelyikre, ami esetleg tetszik neki. Link
Legra meglehetősen segítőkész, és így ki is fújom az eddig észrevétlenül is bent tartott levegőt. Féltem egy kissé, ugyanis tudom, hogy az egyetem az Őrzők tanyája, és apám nem volt éppen a legjobb reklám ennek a bandának. Na jó, ezt átfogalmazom: apu egész jó reklámnak bizonyult, csak az utolsó pár hetet kellene kivágni az összképből. Azok mindent elrontanak. Most is rám telepszik a szomorúság, ha csak rágondolok, de a félelem is belém markol. Hol lehet most apu? Vajon feladta, hogy a tékozló lánykáját keresse, vagy lesben áll valamelyik bokornál? Közben a kérdése nyomán zavartam lesütöm a szemöldököm. – Nem is annyira rég érkeztem a városba, így nem volt még alkalmam tájékozódni. És igen, jövőre kezdeném. Ha minden jól megy – mondom. Szégyellem magam egy kissé, pír is kúszik a képemre. Remek, már csak ez hiányzott… Győzd le, kislány. Farkas vagy, nem valami nyuszi! – De ne hidd azt, hogy csak lógni akarok. Mármint… Más egyetem nincs a közelben. És nem rossz, ha az ember igazoltan távol lehet egy-egy napot. Néha csúnyán kihajtanak minket. Végighallgatom, amit a szakokról mond, de a többsége nem nagyon érdekel. Amikor azonban a pszichológiához ér, máris fölkapom a fejem, szemem is megcsillan. Jobban kellene uralnom az érzéseimet, de kit is érdekel? Ha erre valaki módot talál, hogy felhasználja ellenem vagy a falka ellen az ez által megszerzett információt, hát akkor az lehet a világ Császára, mert még a szarból is képes várat építeni. Viszont a pszichológia maga mindig is foglalkoztatott. Néha összekötve az írással, néha külön attól, de mindig is érdekesnek találtam az emberi agy működését. Meg aztán, ha ebbe belevágnék, akkor valószínűleg senki és semmi nem szórakozhatna velem kényem-kedvem szerint. – Érdekes szakot választottál – mondom, és közben vigyorgok, mint holmi jóféle tejbetök. Én magam is közelebb húzódok picit, ahogy mutatja a dolgokat a laptopján. – Nézzük meg a pszichológiát. Az még érdekel is kissé – elvigyorodok, de a környék valószínűleg összes farkasa érzi, mennyire örülök is most. Gyorsan próbálom is elfojtani az érzést. Nem kellene magamra hozni valaki olyat, aki esetlegesen képes is darabokra tépni a pici pofimat.
Elég furcsa érzésem van a leányzóval kapcsolatban és gazából nem is nagyon tudom beazonosítani, hogy miért, vagy mitől. Talán mert hanyag, nem törődöm, és egyszerűen nem érdekli a jövője, csak lógni akar? Igen, azt hiszem ez piszkálja a csőrömet. De valahogy mégis zavar valami vele kapcsolatban, de igyekszem elhessegetni ezt az érzést és csak arra koncentrálni, hogy segítsek neki. Végül is miértne tenném, hiszen nekem is segítettek, amikor ide kerültem. Hol lennék, hogyha akkor nem fogadnak be a szaktársaim és évfolyamtársaim és nem egyengetik az utamat a nagyobbak? Szinte érzem, ahogy a lány kicsit ellazul, amikor felajánlom neki, hogy segítek. Igaz, hogy egy kicsit megdorgálom, hogy úgyjön ide, hogy még utána sem néz a dolgoknak, de hamarosan meg is kapom rá a "magyarázatot" - ami mondjuk nekem annyira nem elég, de most elnéző vagyok: nem régen költözött csak ide. - És most nem is jársz középsuliba? Vagy azt már tudod hol van? - teszek fel egy kissé undor, gonoszkodó kérdést, de végül vigyorra görbül a szám. Nem is tudom, hogy le lehet-e valamivel vakarni a folyamatos mosolyt a képemről. Ez valahogy hozzám tartozik, csak úgy, mint a sok színes ruhám, amiket hordok. Észereveszem az aprócska pírt a leányzóarcán, amire vigyorom mosollyá enyhül. Nem akarom én cseszegetni a leányzót, félre értés ne essék, csak azért mégis... - Persze, persze. - vigyorodom el ismét és közben bólogatni kezdek. A tekintetem találkozik a lányéval, és ismét elönt valami rossz érzés. Felvonom a szemöldökömet, a mosoly eltűnik az arcomról és elgondolkodva figyelem a lány pírtől piros arcát. Kicsit megrázom a fejemet, majd mesélni kezdek az egyetemről, illetve arról, hogy én milyen szakon is vagyok. Nem csoda hát, hogy ilyen szakra jöttem, amikor Gyógyító is vagyok és apámnak is valami furcsa betegsége van. Mindegy is, ezt nem nagyon osztom meg senkivel. Az előbbit egyértelmű okok miatt, utóbbit pedig azért, mert nem akarom, hogy sajnáljanak és amúgy is túl személyes ügy ez számomra. Így hát néhány bevezető mondat után bepötyögöm a netbookomba a szükséges dolgokat és máris megjelenik az egyetem kezdőlapja a szakok listájával. - Pszichológia? Az is nagyon érdekes. És nem valami könnyű... - nézek a lányra, és ráklikkelek a szak nevére, ami linkké változik és be is hozza a szakról a tudni valókat. - Felvételi tárgyak matek, biosz, magyar. Minimum egy érettségi és egy nyelvvizsga. Hű, elég nagy a követelmény. Tessék, olvasd el! - csúsztatom a netbookot a lány ölébe, majd egy dátumra mutatok a lap tetején. - Nyílt nap, ehh. Hát ezt lekésted, előző héten volt a nyílt nap. Ez pech. - húzom el a számat és megcsóválom a fejem. - De átnézheted az összes szakot. Bár lehet, hogy egyszerűbb lenne megkérdezni valakit. - nevetem el magam. Ahogy figyelem Kelly arcát, ismét körülvesz valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzés és egy szag... Ekkor döbbenek rá, hogy miért is nem szimpatikus a kislány: mert bizony farkas. Még hozzá nemis itteni, hanem betolakodó. Kissé ijedten pislogok a lányra, majd az ölembe tett kezemre nézek. Nem tudom, hogy mit csináljak: hagyjam itt, vagy viselkedjek vele normálisan? Mi van, ha bántani akar, vagy... Pörög az agyam, elég sebesen, de végül arra a következtetésre jutok, hogy a parkban még vannak néhányan rajtunk kívül, az egyetemről is ide lehet látni és amúgy is eddig egész jó fejnek tűnt a lány. Igyekszem elkergetni ezt a furcsa érzést és Kellyre összpontosítani. - No, mit gondolsz? - kérdezek rá és habár kicsit remeg a hangom, azért egy kellemes mosollyal nézek a lány szemébe.
– Csak kétszer tévedtem el arrafelé menet – megyek bele a játékba. Higgye csak azt, hogy butább vagyok, mint amilyen valójában. Nem is baj az. A kölyökfarkasnak is vannak karmai, de jobb, ha azok rejtve maradnak. Egyébként sem jók másra, minthogy kinyissam velük a konzervet. Aminek a szagát meg a kis borzas nem szereti. Ellenben a szarvast igen. Tudják mennyire nehéz összeegyeztetni ezt a kettőt? Főleg úgy, hogy az erdőben majdnem mindig ott kószálnak a hülye őslakosok, akik meg a betoli-bébiket szeretik kóstolgatni. Kis só, kis bors, meg egy kis őrölt fokhagyma, és máris készen van a kölyök-pecsenye. Csak nehogy a torkán akadjon valakinek, amilyen csontos vagyok. – Ha nehéz, ha könnyű, én aztán megcsinálom – jelentem ki harciasan és annyira elszántan, hogy csak na. – Magyar, biosz megy, Matekot valahogy megszülöm. Nyelvvizsgát meg mutass, hol rakjam le, és adok is nekik egyet. Ismét csak komolyan gondolom. Legrosszabb esetben a falka intézi, bár jó esélyem van rá, hogy megszerzem magamnak is. Megpróbálom először, aztán ha nem megy, majd kérem a nagyfőnök segítségét. Mondjuk jó kérdés, hogy Castor segítene-e nekem bármiben is. Még mindig nem kedveljük egymást. Na jó, ő nem kedvel engem, én meg meghúzom magam, nyüszítve vonyítok a sarokban és közben azért imádkozok, hogy véletlenül se nézzen arrafelé, mert akkor még szőnyeget is kell cserélni. – Pech – bólintok. Tényleg az. Aztán kis vigyor kúszik a képemre. – Na, akkor keressünk valami olyat, ami ad igazolást a mai napra. Közben érzékelem, hogy másként tekint rám, de nem igazán törődök vele. Vagy kiböki, hogy mit akar, vagy átmegy borzasba és leharapja pici Kelly fejét. Az egyik mód jó, a másikat már valamivel kevésbé tudom díjazni, de hát így jártam. Egyébként is, ha az történik, akkor futok, ahogy a lábam bírja.
Látom, hogy azért humorérzéke van a leányzónak és nem is veszi olyan rossz néven a kötözködésemet, így felnevetek a válaszára. - Helyes, akkor annyira nem tévedtél el. - vigyorodom el szélesen és kicsit oldalra döntöm a fejem. Sejtem, hogy nem egy buta libával van dolgom, egyszerűen csak laza és szeret poénkodni. No meg nem feltétlen lenne jó, hogyha megsértődne, hiszen mégis csak segítségért jött ide hozzám - illetve valami olyasmi. Mégis valami furcsa kisugárzása van a leányzónak, ami engem is afféle bizalmatlansági érzéssel tölt el. Nem nagyon tudom meghatározni egyelőre, hogy mi is a problémám, de valahogy érzem, hogy valami nem stimmel a lánnyal. Furcsa, de nem ugrik be elsőnek, hogy vérfarkas lehet. Egyszerűen nem gondolok semmire, csak arra, hogy ne legyek vele túl bizalmatlan, hiszen nem szolgált rá, csupán rossz érzésem van tőle. Elterelve a figyelmemet megnyitom a netbookomon a szükséges oldalakat és fel is sorolom Kellynek, hogy mi is kell a pszichológiához. Megmosolyogtat a lelkesedése és a harciassága. - Nocsak, ahogy látom igen céltudatos vagy. - jegyzem meg csak úgy elgondolkodva, miközben a lány ölébe csúsztatom a laptopot. Ahogy a leányzó kezéhez érek, hirtelen bevillan valami rossz érzés és rájövök, hogy miért is zavart a lány. Egy vérfarkas. Bizony, egy vérfarkas ücsörög mellettem, ölébe a netbookom és gyakorlatilag néhány centi választ el minket egymástól. Megborzongok. Habár már több mint két éve vagyok Őrző, még nem nagyon találkoztam vérfarkassal. Kivéve azokat, akiktől a tetováláshoz szükséges dolgokat szereztem, illetve azt a példányt az erdőben, aki segítségre szorult. Akkor bizony nagyon féltem, most inkább csak izgulok. Nem igazán tudom, hogyan viselkedjem a lánykával. - A nyelvvizsga tényleg nem nehéz. Honnan költöztél ide? - teszek fel egy érdeklődő kérdést, azonban valahol mélyen bennem van, hogy megtudjam: melyik falkához is tartozik a leányzó. Majd eszembe jut egy különleges varázslat, amit még az egyik Őrző mentor mutatott meg néhány héttel ezelőtt. A varázslat arra jó, hogy megtudjak néhány információt a vérfarkasról, ez az úgy nevezett Mérce. Elfordulva a táskámban kezdek kutatni és néhány gombot lenyomva megcsörgetem magam a csipogómról. Kiveszem a telefonomat a táskámból és Kelly-re nézek: - Bocsi, de ezt fel kell vennem. - jelentem ki a villogó képernyőre nézve, felállok és kicsit távolabb sétálok a lánytól. Habár tudom, hogy kitűnő a hallása, remélem, hogy eléggé leköti a netbookon fénylő információáradat, hogy ne figyeljen rám annyira. Elsuttogok néhány varázsszót, és elvégzem a szükséges mozdulatokat. Az elmémbe villan néhány információ arról, hogy Kelly fiatal vérfarkas, szinte még kölyök és hogy Tipvigut vérvonalához tartozik, vagyis elég gyors. Mondok néhány szót a telefonba, majd "lerakom" és visszaforduloka lány felé. Kellemes mosollyal pillantok rá, ahogy visszaülök mellé. - Bocs, csoporttárs volt. Szóval találtál valami szakot, ahol van ma nyílt nap, vagy kérdezzük meg a portást? - nevetek rá felszabadultan. Csak egy kölyök, nincs mitől félnem a nyílt parkban...
//Mérce 2. szint A varázsló képet kaphat az általa látott, megfigyelt vérfarkas koráról, és erejéről. 20/3 pont; marad 17 pont.//
Örülök, amikor fölnevet. Így legalább nem hiszi azt, hogy teljesen meg vagyok húzatva, vagy valami ilyesmi. Tessék, egy könnyed kis viccel máris elütöttük a probléma egy részét. Amit ezzel nem lehet, azt megy egy sörrel. vagy egy whiskyvel. Bocs emberek, nem bírom a sört. Ellenben az erősebb piák, na, azt igen! Ezért mondjuk bírtam az olaszokat. Jól lehetett velük ivóversenyt rendezni. Persze szemét előnyöm volt, hála a kis borzasnak, aki viszont rettenetesen élvezte a túlfűtött estéket meg azt, hogy alkalmasint reggelig az asztal alatt maradhatott. Velem együtt. Még szerencse, hogy úgy-ahogy kordában tudom tartani a kis borzast, mert anélkül már durva dolgok történtek volna ott. Hát igen, falka nélkül sem megyek egyhamar inni. – Céltudatos a második nevem – vigyorgok rá. Hálás pillantás követi ezt, amiért az ölembe csúsztatja a notebookját. Tényleg kezdem egyre inkább megkedvelni. Az utóbbi időben, mióta Liu elment egészen magányosnak éreztem magam. Ráadásul nem volt egyszerű úgy elkerülni Emilyt és Castort, hogy a napon jelentős részét a hotelben töltöttem. Ezért is éreztem szükségét, hogy utazzak egy kicsit, még akkor is, ha ez felemészti a legutolsó centemet is. Jó, nem az utolsót, de az anyagi mozgásterem csúnyán lecsökkent. Tudtam örülni, hogy találtam végre valakit, akivel esetleg kimozdulhatok. Amúgy sem nagyon tartottam csajos estét azóta, hogy beharaptam. Először apám bezárt a pincébe, azután meg… Kölyökfarkasnak lenni rohadtul magányos egy dolog, basszus. – Kaliforniában éltem eddig az apámmal – felelem. Nem akarom elmondani neki, hogy Chicagóból evett fel a fene, mert akkor könnyen rájöhetne, ha beavatott a falkák ügyeibe, hogy mégis kihez tartozok. Mégsem igazi hazugság ez, hiszen a legszebb emlékeim tényleg oda kötődnek. Hosszú séták a parton, koncertek, kergetőzés a homokban. Istenem, miért kellett akkora szemétté válnia az apámnak? vagy nekem miért kellett farkassá? Nem igazságos ez így. – Tényleg csak nemrégiben költöztem ide. Mikor elmegy telefonálni csak biccentek, de hegyezem a fülem, hátha olyat hallok, amitől menekülnöm kellene. Hát, majdnem. Nem esik nehezemre felismerni a varázslat szavait, elvégre hosszú időt töltöttem egy Őrzővel. A hatás leírhatatlan. Remegés fut végig az egész testemen. Minden izmom követeli, hogy ugorjak föl és rohanjak amilyen messzire csak bírok. De nem megy, mert teljesen megbénultam, az agyamban keletkező jeleket a testem nem fogadja el. Odabent kong a vészharang: Érted jönnek! Visznek vissza a pincébe! Visszaadnak APÁDNAK! – Te.. Te… Te.. – suttogom alig hallhatóan, amikor visszajön. Nem értem egyetlen szavát sem, olyan, mintha ezernyi mérföldről szólni. Csak könyörgöm, valaki engedjen ki innen!
Kelly nem valami határozott azzal kapcsolatban, hogy mit is keres, és ezt nem is róvom fel neki, hiszen tényleg rengeteg szak közül válaszhat az ember ezen az egyetemen. De azért nem árt, hogyha nagyjából tudja, hogy mit is keres... De végül mikor a notebook hozzá kerül, nevetek a "második nevén", és magyarázni kezdek egy kicsit a pszichológiáról. Úgy tűnik, hogy a legtöbb felvételi tárgy megy neki, valamint a nyelvvizsga sem okoz gondot. Rákérdezek, hogy honnan jött és meg is tudom, hogy Kaliforniából. - Úú, az jó hely lehet. Még nem jártam ott, de tervzem, hogy egyszer majd... - legyintek, jelezve a távoli jövőt és el is nevetem magam. Mennyira jó lehet az a hely. Tengerpart, meleg meg minden.... Kicsit el is kalandozok a gondolatra, miközben Kelly a notebookot vizslatja. Ahogy nézem a lányt, elönt az a furcsa érzés, valam ifrusztráló dolog, és hamarosan rájövök, hogy mi is a helyzet: vélhetőleg a leányó vérfarkas. Kellemetlen, de az biztos, hogy nem fogok itt tétlenül ücsürögni és várni, hogy mi fog történni. Eszembe sem jut, hogy Kelly is ugyanúgy meg van rémülve, mint én. Persze egy egyetemi parkban csak nem fogjuk egymást megtámadni, miért is tennénk? Minden esetre mosolyogva biccentek a költözéses dologra, majd megcsörgetem magamat mobilon. Bocsánatot kérve kicsit távolabbsétálok és elvégzem a Mérce nevű varázslatot, ami megadja, hogy Kelly igen fiatal vérfarkas és a Betolakodók közé tartozik. Azt nem tudom, hogy milyen képessége van, de amilyen kölyök, ez most nem is érdekel. Mikor visszatérek hozzá, a lány félve pislog fel rám és csak hebeg meg habog. Felvonom a szemöldököm és úgy tartom a kezemben a telefonomat, úgy nézek le rá a padra. Hamarosan rájövök, hogy miért is néz rám ilyen riadtan és határozott, kemény tekintettel nézek a szemébe. - Igen. Őrző vagyok. - halkítom le a hangomat, hogy csak ő hallja, majd tovább folytatom: - Nem foglak bántani, nem fogok semmit sem tenni, hogyha te sem teszel semmit. Azt hiszem, hogy remekül kijöhetnénk együtt, így tényleg felajánlom a segítségemet az egyetemmel kapcsolatban. - jelentemki határozott hangon, majd egy apró mosoly is megjelenik az arcomon, de Kelly érezheti, hogy komolyan beszélek és tényleg így gondolom. Lassú mozdulattal ülök le a lány mellé a padra és nézek rá, várom, hogy mit reagál. Kezemet - a mobilommal együtt - az ölembe ejtem és úgy meredek Kellyre. Várok. Egyelőre...
Hamar leesik neki a tantusz. Bár nem lehetett valami hú de nehéz kitalálni, hogy mégis mi bénított le annyira, hogy még most sem bírok mozogni. Odabent a pánikpatkány, régi ismerősöm apám pincéjéből ismét az idegeimnek esik, teljes erőbedobással tépi és szaggatja őket, miközben cincogásával az őrület felé terelget. nem lehet! Nem érhet így véget. Ha kell, akkor harcolok, de nincs az az isten, hogy én visszamenjek apámhoz. DE legalább bevallja kicsoda és micsoda ő. Mikor leül mellém csak arrébb húzódok és a szavait próbálom. Emésztgetni. Nem akar ártani nekem? Hát remek, ezt igazán jó tudni. Csak az a baj, hogy marha nehezemre esik elhinnem. Nagylevegőt veszek, aztán meg kifújom. Jobb lett ettől? Egy cseppet sem. Alig bírok megülni az ülepemen, de nem akarok okot adni rá, hogy rám támadjon. Talán még mindig elmehetek. DE mégis hogy lehettem ilyen ostoba? Belesétáltam valamibe, ami annyira nyilvánvaló csapda volt… Most pedig egész testemben remegek. lehunyom a szeme, és imádkozom, hogy jöjjenek gyorsan. Öljenek meg a fenébe is, csak ne vigyenek vissza apámhoz. Hozzá ne. Inkább meghalok. – Miért, eddig mit csináltál? – kérdezem, és meglepődöm, hogy egyáltalán ki tudom nyitni a számat. hangom remeg, vékony, és csak most tudatosul bennem, mennyire közel állok a síráshoz. A büdös fenébe az egésszel… Aztán kihúzom magam, hogy eltökéltebbnek tűnjek, mint amilyen vagyok, és ránézek. Szemem még mindig csillog, és ami azt illeti inkább a sírás-közeli állapottól, mintsem a dactól. – Nem megyek vissza Hozzá. Ezt megmondhatod az összes többi Őrzőnek – mondom halkan. Még nem mozdulok meg, mert érdekel, hogy mit fog mondani. Szívem a torkomban dobog, és rettenetesen félek, de meghallgatom. Ennyi esélyt adhatok neki. És csak remélem, hogy nem lesz ez is végzetes hiba. De ha már körbevettek, akkor cseszhetem.
A bájos és kedves csevegés csakhamar eltűnik közülünk, ugyanis Kelly nagyon megijed, mikor kiderül, hogy ki is vagyok. Habár én is elég kezdőnek számítok az Őrzők között, már van elég tapasztalam a mágiák és a farkasok terén. Még nem sok idős(ebb) farkassal kerültem szemközt, de kölyökkel még nem sikerült összefutnom. Megérzem, hogy Kelly még elég fiatalka, így nem sok félnivalóm van tőle. Főleg nem itt az egyetem parkájban, hiszen kötve hiszem, hogy itt átváltozna és nekem ugarana, vagy valami hasonló ostobaságot művelne. Azt hiszem, hogy habár kölyök, ennyi esze van. Mikor leülök mellé, Kelly kicsit arrébb húzódik, mire felvonom a szemöldökömet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megijeszetm és habár legbelül önelégülten vigyorgok, azért kicsit rosszul esik, hogy ennyire fél tőlem. Látom, hogy a lány szinte remeg és elég közel van a síráshoz. A daccos megnyilvánulására felvonom a szemöldököm és értetlenül meredek rá. - Kihez nem mész vissza? Senki nem akar sehova sem vinni. Mi csak megvédjük az embereket tőletek. De nem viszünk el senkit sehova. - jelentem ki határozottan, de néhány pillanatra elbizonytalanodom és elhatározom, hogy megkeresem Peter-t, az informátorunkat, hátha tud valamit Kellyről. - Nem értem, hogy miért félsz ennyire tőlem, de elmehetsz. Nem foglak megállítani. - jelentem ki ismét határozottan és a lány szemébe nézek. Megpróbálkozhatnék valamiféle mosollyal, vagy ilyesmi, de gyanítom, hogy az most semmit sem javítana a helyzeten. Kellemetlen helyzet... Tényleg az!
Ahogy kezdek lassan, de biztosan megnyugodni egyre jobban elszégyellem magam. Nem volt indokolt, hogy ennyire kiakadjak, és már most elpirulok, de teljes testhosszban ezért. Csak reménykedhetek, hogy nem könyvelt el egy ostoba kis libaként aki nem képes kontrollálni még saját magát sem. Nem akarom, hogy véletlenül arra a következtetésre jussanak, hogy nem érdemlem meg Borzaskát. Lehet, hogy nem vagyok éppen kibékülve az őrzőkkel, de ostobaság lenne azt hinni, hogy mind az apámnak dolgoznak. Persze, és az összes farkas Castor külön bejáratú emberkéje, mi? Lehetett volna több eszed, Kelly, nem kell mindig bedőlni az első, meglehetősen ostoba gondolataidnak. – Az apámhoz – mondom. – Ő is őrző és gyűlöli a farkasokat. Nem tudod elképzelni milyen volt vele élni, miután… – Egy könnycsepp gördül le az arcomon, úgy nézek az újdonsült ismerősömre. – Bezárd a nyomorult pincébe. Minden egyes telihold alatt ott kellett rostokolnom lent. Néha nem adott enni mást, csak kutyatápot. Inkább meghalnék, minthogy visszamenjek hozzá. Szóval kérlek, könyörgöm, ne mondd el a többieknek, hogy találkoztál velem! nem akarom, hogy tudja, itt vagyok, még véletlenül sem… Igen, rettegtem tőle. Ami bizonyos fokon szomorú, tekintve, hogy az apám. – Nem, inkább maradnék. Most már megnyugodtam. Becsszó! – mosolygok rá és összekulcsolt ujjakkal jelzem, hogy nincs mitől tartania. Igaz, még mindig tartok attól, hogy letámadnak valahol, de megbízok Legrában annyira, hogy ne várjam a támadást tőle. – Sajnálom, hogy ilyen voltam. Nem vagyok ám mindig ilyen kis betoji!
Mikor a leányzó totál kiakad, én is eléggé felhúzom az agyam, hogy mit is gondol rólunk. Bezárni valahova valakit, csak azért, mert vérfarkas? Igen, volt már rá példa, hogy védett helyen változott át egy-egy problémás farka, de hogy valaki bezárjunk? Azért ennyire mi sem vagyunk könyörtelenek. Sőt, semennyire sem. Nekünk az a feladatunk, hogy óvjuk az embereket, nem az, hogy farkasokra vadásszunk. Legalábbis az én filozófiám szerint, ez a mi feladatunk. Lehet, hogy néhány idősebb Őrző, vagy harcos nem értene velem egyet, de... Én akkor is így gondolom. Kelly lassan megnyugszik, és habár néhány könnycsepp kíséretében, de elmeséli, hogy mi is történt vele és miért is fél ennyire az Őrzőktől és az apjától. Megdöbbentve hallgatom a történetet, majd egy zsepit bányászok elő a zsebemből és a lány felé nyújtom. - Ez szörnyű. Nem gondoltam volna, hogy... - harapom el a mondatot, majd végül veszek egy nagy levegőt és Kellyre nézek. - Nem gondoltam volna, hogy egy apa képes ilyesmire. Főleg, hogyha ő is őrző, tudnia kellett volna ,hogy vannak humánusabb módszerek is erre. - csóválom meg a fejemet és szánakozva nézek Kellyre. Sejtem, hogy ez nem fog neki tetszeni, hiszen senki nem szereti, hogyha szánják, de sajnos most már érzés nem nagyon jut eszembe. Nem fogom utálni az Őrző apját, hiszen megértem, hogy mit miért csinált, de nem kellett volna ennyire keménynek lennie. Mégiscsak a saját lányáról van szó. - Hogy történt? - kérdezem csendesen, majd a lány szemébe nézek és kicsit konkretizálom a kérdésemet: - Hogy változtál át?
– Aha. Én sem gondoltam volna korábban, hogy ilyesmit tesz – feleltem suttogva, és eszembe jutnak a napok, amiket együtt töltöttünk. Emlékszem még, milyen jó is volt vele sétálni a tengerparton, vagy együtt koncertezni. Istenem, miért hagytuk el valaha is Kaliforniát? Onnantól minden annyira rossz lett? Nem, nem is onnantól, inkább azóta, hogy valaki megölte anyát. Azóta tudom, apa megváltozott valamilyen szinten. Talán csak az ütött be neki, hogy én is egy lettem a gyűlölt teremtmények közül, akik tönkretették az életét. Belemerülök az emlékeimbe, és nem igazán tudom, mi is történik körülöttem. Megint egy olyan pillanatot élek át, mint amikor a regényeket írtam, csak ezúttal sokkal intenzívebben. Könny szökik a szemembe, ahogyan eszembe jutnak azok a régi, szebb napok. Nem mondhatom, majdhogynem naponta gondolkodok el rajta mi is lenne másabb, ha nem történik az, ami történt. Annyira szeretném hinni, hogy megbánta, amit tett, és most keres engem, hogy hazavigyen. és újra egy, nagy család legyünk mi ketten… Alig hallom meg Legra kérdését. Felé fordulok, és lekezdem mesélni. – Egy barátommal sétáltunk, amikor a farkas ránk támadott – mondom. – Megmart mindkettőnket, aztán jött az apám, és megölte. Elvitt bennünket az Őrzőkhöz, és én ragaszkodtam hozzá, hogy Willt hozzák rendbe először, annyira, hogy beindult nálam az átváltozás. Így aztán nem maradt kérdés. Még engem is elképeszt, mennyire élesen vannak meg annak az estének a pillanatai a fejemben. Minden egyes kis kép tiszta, és szinte másodpercről másodpercre vissza tudom pörgetni. Inkább átok ez, mint áldás, higgyék el nekem.
Még mindig döbbenten hallgatom Kelly történetét és el sem tudom hinni, hogy vannak ilyen emberek, ilyen Őrzők, akik ilyesmit tesznek. Szörnyű, hogy mire képes a gyűlölet az emberben. Hogy a saját lányát bezárja csak azért, mert a gyűlölt teremténnyé vált. Érdekes felfogás, az biztos. Fogalmam sincs, hogy én hogyan is viselkednék ilyen helyzetben. Nem mondom, hogy örülnék neki, hiszen én sem szeretem a vérfarkasokat, de nem gyűlölöm őket. Tudom, hogy a legtöbben nem ők választották a sorsukat, hanem rosszkor voltak rossz helyen. Egy olyan helyen, ahol talán nem volt elég Őrző, ahol nem volt olyan ember, aki kordában tartsa a farkasokat. Elismerem, hogy vannak olyan farkasok, akik maguknak keresik a bajt, akik direkt eszelősek, őrültek és vérengzőek, amikor átváltoznak és még csak meg sem próbálnak ezen változtatni. Az ilyen farkasokat én is gyűlölöm. Akik csak úgy, "hobbiból", szórakozásból gyilkolnak. Kiráz a hideg, ahogy átfutom gondolatban ezeket a dolgokat, hiszen hallottam már nem egy ilyen esetről. Legutóbb például éppen Anya halála volt terítéken csak azért, mert az egyik Betolakodó farkas, az Alfa öccse eszeveszetten gyilkolászott és vérengzett. Kicsit megremegek és kiráz a hideg, majd Kellyre nézek. Látom, hogy ő is a múlt árnyaiban tévelyeg és mikor könnyek csorognak le az arcán, rákérdezek arra, ami leginkább érdekel: hogyan is változott át? Meglep, hogy egyből elkezdi mesélni nekem a dolgokat, a történetet. Talán tényleg megbízik bennem? Habár nincs mitől félnie, én nem fogom bántani, ha ő sem fog bántani engem. Az biztos, hogy meg tudnám védeni magamat, ha rám támadna, ettől nem félek. És remélem, hogy ezt ő is tudja. Csendben, kíváncsian csillogó szemekkel hallgatom a történetet, és mikor felhangzik Will neve, megdöbbenten pislogok Kellyre. - Will? Mármint Will Douglas? Az Őrzők vezetője? - döbbenek meg és nem is tudom, hogy mit mondjak. Őt is harapta meg vérfarkas? Jézusom! Ezt eddig nem tudtam, de az biztos, hogy mostantól másképp fogok Willre nézni. Nem, nem undorral, vagy gyűlölettel, hanem tisztelettel. - Ez szörnyű. Sajnálom, hogy így történt. Sajnos a legtöbben nem ti választjátok ezt az életet. - sóhajtok és megcsóválom a fejemet. - Szóval, azt mondod, hogy apád itt van a városban? - kérdezek ismét. Nem árt minél több információt megtudni hirtelenjében, hiszen lassan mennem kell, a notebookom csipogni kezd. - Hamarosan órám lesz... - sóhajtok egyet, hiszen semmi kedvem itt hagyni Kelly-t azért, hogy anatómiázzak. De sajnos muszáj lesz.
Egészen belefeledkeztem a gondolataimba. Az első koncert apával, vagy éppenséggel a költözésünk napja. Az első fiú, akit elhajtott a birtokról, csak azért, mert ki mert kérni egy estére. Sosem láttam még embert annyira gyorsan futni, mint Philipet aznap este. Hát igen, mondjuk valószínűleg én is megijednék, ha szembejönne velem egy férfi, medvemód morogva, és közben egy számszeríjat lóbálna a kezében. Csak Legra meghökkent kérdése ráz vissza a valóságba a múlt árnyai közül. – Jaj, nem az a Will… Nem is tudtam, hogy Willnek hívják – mosolyodok el keserűen. – William Morson, régebbi barátom. Őt sem láttam azóta, hogy megtörtént ez velünk. Nem is hallottam róla. Pedig érdekelne, mi lehet vele, tudod… De túlságosan félek megkeresni őt, mert apám könnyedén rám találhat rajta keresztül. Hát igen, én, az önfeláldozó kisfarkas. Kicsit sem ironikus… Nem, inkább röhejes. Ez fog téged megöletni, Kelly, tudnod kellene. Soha nem gondolsz magadra, csak amikor be kell tojni, mert valamit elbaltáztál. – Lehetséges, hogy itt van – bólintok. – Ahogy az is, hogy nem. Őszintén szólva nem tudom, de jobb félni, mint megijedni, igaz? Mármint… Inkább járok nyitott szemmel, minthogy megvárjam, hogy az egyik bokor mögül rám vesse magát, és elvigyen magával. Remek, egyre inkább belelovallom magam ebbe a témába. Van félnivalóm? Van ám. Nem megyek vissza abba a nyomorult pincébe, még akkor sem, ha belepusztulok. Ránézek Legrára, és egy kicsit megnyugszom. Nem minden őrző olyan, mint az apám, és nem is zárnának be. Márpedig ennek rettenetesen örülök. Talán nem kell többé annyira kerülnöm őket. – Nem baj – mondom. – Majd találkozunk valamikor máskor. Mit szólsz?
*A megdöbbenésem szerencsére nem bizonyul tartósnak, mert kiderül, hogy mégse ma "mi" Willünkről van szó, hanem Kelly egykori barátjáról.* - Oh, értem. Azért furcsa, hogy egy férfit hamarabb mentenek meg, mint egy nőt... *nézek mélyen a lány szemébe és valahogy úgy érzem, mintha szerelmi - vagy legalábbis nagyon erős - szál lett volna közöttük. Hiszen egy lány nem sűrűn áldozza fel a testi épségét egy pasiért. Persze, lehet, hogy csak én vagyok ilyen önző, ki tudja? A lényeg, hogy nem a mi Williamsünkről van szó, és ez egy kicsit megnyugtat. Bár így elszáll az a plusz tisztelet, amit a történtek adtak a férfinek. De hát azért még így is van belőle elég. * - Gondolod, hogy apád ennyire keres téged, hogy minden szálat megmozgasson? Tudod, nem valami jó véleménnyel vagyok az apádról. A helyzet az, hogy aki a lányát bezárja egy pincébe, az nem feltétlen keresi utána tovább. Ne haragudj... Nem megbántani akarlak, csak elmondom a véleményem. *jelentem ki határozottan és ismét a lány arcába nézek. Kíváncsi vagyok, hogyan reagál erre a megjegyzésemre. Talán van még valami, amit nem tudok és ezért keresi Kelly apja őt? Az biztos, hogy körbe fogok nézni a Krónikák termében mind a lány után, mind az apja után. * - Azt hiszem, utána tudok nézni, hogy itt van-e az apád. *hajolok közelebb a lányhoz és halkítom le a hangomat. Nem is értem, hogy miért akarok segíteni egy vérfarkasnak. Ráadásul egy kölyöknek. Talán épen ezért... Mert így is elég elveszettnek érezheti magát kölyökként egy nagy falkában, hát még ha az apja miatt is aggódnia kell. Az igazat megvallva megsajnáltam a lányt és nem azért, mert farkas. Azért, mert egy fiatal lány, aki úgy tűnik, hogy szülők nélkül kell, hogy boldoguljon.* - Mindenképpen örülnék neki. *mosolyodom el és állok fel a padról, majd elteszem a notebookomat.* - Gyere, elkísérlek a portáig, ott megkérdezheted, hogy hol is van éppen nyílt nap. *kacsintok a lányra, majd egy papírcetlit nyújtok át neki.* - Itt van a mobilom. Hívj, hogyha segítségre, vagy igazolásra lenne szükséged! *mosolygok biztatóan a lányra, majd a portánál elköszönök tőle és sietek az órámra.*
– Nem volt mit tenniük – vontam meg a vállam. Sosem felejtem el, mennyire dühös volt az apám, amikor hazamentünk onnan. Vagy amikor elkezdtem átváltozni. Szerintem az lehetett a pillanat, amikor az ijedtsége átalakult. Kérdés persze, hogy ha vele maradok, akkor a gyűlölete, vagy a haragja is olyan könnyedén elpárolgott volna? Nem tudom, de most már nem is akarom tudni. Csak szeretném végre magam mögött tudni ezt az egész, nyomorult dolgot, és új életet kezdhessek. Ki tudja, talán valahol távol mindentől? Ha nem lenne szükségem a falka védelmére, esküszöm, megtenném. De szükségem van rájuk, ami azt jelenti, hogy kerülöm tovább Dr. Hartot, Castort, és nem vizelek a szőnyegre. Jó üzlet, nem? – Csak azt tudom, hogy elhivatott ember – feleltem, és megborzongtam, ahogy kimondtam. – Tudom, hogy valamit tenni fog. De még nem hinném, hogy itt van. profi egy külön farkas megtalálásában, és hidd el, ha megérkezett volna, akkor már nem beszélgetnénk itt. De köszönöm, és értékelem a segítséget. Hát igen, erre azért nem számítottam. Mármint arra, hogy egy Őrzőtől kapok segítséget. Furcsa, ugyanis eddig abban a hitben éltem, hogy mind hasonlít az apámra. Erre itt van Legra, aki inkább segítene nekem, mint Neki, és ez még egy apró mosolyt is csal az arcomra. Ráadásul lehet – mert biztosra még nem merném mondani, de lehet –, hogy szereztem egy barátot ebben a városban. Ami üdvös dolog, mert a legutóbbit attól félek, sikerült megbántanom. Akaratomon kívül, persze. – Majd hívlak. És… tényleg köszönöm. – mondom. Én nem adom meg a számom, mivel nem igazán tudom fejből. Hülye számok, mindig sok bajom volt velük. Majd felhívom, és akkor elmenti. Ha addigra nem lesz tele velem a hócipője. Még az is megeshet. Néha egészen kiállhatatlan tudok lenni. A portánál búcsút intek, aztán megyek a magam útján. Valahol csak találok valamit, nem igaz? És addig sem kell visszamennem a Hotelbe, hogy tovább bujkáljak, mint egy rossz kiskutya.
Szükségem volt egy farkasra. Méghozzá egy idősebbre ahhoz, hogy végre neki kezdhessek a vizsgámnak. Jelenleg semmi más nem számított, csak hogy bevégezzem a szintlépést, és erősebb őrzője legyek a csapatnak. A napokban Roxan fülesét felhasználva felkerestem az említett Őslakos Kangunart-ot, beszélgetés címszóval hívva őt el a parkba. Nem kívántam volna harcba bonyolódni, vagy erőszakkal elvenni a kitűzött eszenciát, így jobbnak láttam a békés egyezkedést. Már délután volt, késő... Az égen úszó szürkült felhőket pásztáztam, miközben ledobtam magam egy közeli padra, két karomat elterítve annak háttámláján. A szél életre kelt, lassú, finom mozgással járt körbe, felém hordva néhány homok szemet. Lehunytam íriszeimet néhány percre, hallgatva a könnyed esti idő neszeit, mígnem ráunva az egészre kiegyenesedtem a padon, előhalászva zsebemből egy cigarettát. Nem. Nem vagyok alkalmi dohányos, ellenben néha szeretek füstölni, pláne unalmas perceimben. A dohány pedig készségesen begyulladt, ahogy ujjamat egyszerűen a bagó végéhez emelve lobbantottam aprócska tüzet, majd altattam is el, miként könnyedén szállt fel az immár parázs alól felszökő füst. Mélyen tüdőztem le a káros nikotint újra és újra, mígnem a távolból lassacskán kirajzolódni látszódott egy kontrasztos alak mozgása. Szűrt pillantással követtem a határozott lépteket, és miután kellő közelben tudtam, lassan emelkedni kezdtem, elpöccintve a félig elszívott cigarettát. Nem is volt kérdés, hogy akit várok, azt az ő személyében tisztelhetem, így egyenes tartással ,rezzenéstelenül vártam meg míg teljesen elém nem ér. - James? - szegtem fel kicsit fejemet, ahogy egyszerű pillantásomat arcára vezettem. - Gas vagyok. Kösz, hogy eljöttél. - nyújtottam felé a kezemet nyugodtan, és amennyiben elfogadta, úgy visszafelé már a zsebembe kötött ki mindkét tenyerem. - Remélem, nincs ellenedre, ha tegeződünk. Ugorjuk át a lerágott tisztelet köröket. - biccentettem is mellé, amolyan tárgyilagosítást adva ezzel szavaimnak, majd kicsit ellépve oldalra vezettem fel rá újra zöld íriszeimet. - Van itt egy... - pillantottam el messzire, előrefelé. - ...mozgó büfé. A park végében rallyzik. Ha gondolod, leönthetünk egy kávét. Nekem legalábbis jól esne. Addig pedig a tárgyra tértek. - normális hangszínt ütöttem meg, ahogy lassan indulásra sarkalltam lépteimen, amennyiben Jamesnek se volt kifogása az esetleges fekete ellen. - Amiért idehívtalak az elég személyes, ezért sem telefonba közöltem. - szólaltam meg talán egy perc elteltével, ahogy csendesen haladtunk a kirakott járdakövön. - Valójában, egyszerű. Vizsgázni készülök, ehhez pedig szükségem van egy farkasra. Legalábbis belőle egy darabra. - vigyorodtam el, ahogy átvetettem rá pillantásomat, végre a tárgyra térve. - Jobban mondva, a nyálára. Elég groteszk, de ez van. És nem mellesleg: a hírek szerint, te egy elég normális szőrzsák farkas vagy. Természetesen nem ingyen kérem, alkuképes vagyok. - zártam le végül a mondandómat. Hangom könnyed volt, lényegre törő. Sose szerettem húzni a dolgot, hiszen ha még órákig körbe magyarázom se jutunk előrébb, és ugyanitt tartanánk. Így legalább megspórolom a drágának nevezett időt...
Sose baj az, ha az ember farkasa jó viszonyt ápol valakivel, akit később az oldalán tudhat. Kangunart vagyok, az Istenért, egyébként is ez a dolgom. Amúgy pedig emberileg sem áll távol tőlem a felületes, jó viszonyok ápolása. Egy-egy újabb "alkalmi partner" aztán nem oszt, nem szoroz a dolgaimon. Telefonon egyeztettünk a fickóval. Mc'Neil, Gas Mc'Neil... Ismerem a nevét. Ő volt az, akiről Roxan mesélt nekem egy vicces sztorit azon az estén. A vázás-srác. Fogalmam sincs, hogy egyébként mennyire kellene fenntartásokkal kezelnem a randinkat, vagy mennyire kellene attól tartanom, hogy esetleg engem is lángba akar borítani, mert történt, ami történt. De vagyok annyira nemtörődöm és lezser, hogy inkább félreteszek minden ilyet, és úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy kivel találkozom. Talán ezt nevezik tiszta lapnak. Munka után egy egyszerű, barna bőrdzsekibe csomagolva lépdelek a parkon át, oldalamon bőr válltáska lóg és pattog a combomon, ahogy haladok. Egy pillanatra se bizonytalanodom el, pedig a park rohadt nagy, de az ösztönök valahogy mégis egy, a távolban padon dohányzó, fiatalnak tetsző férfihez vezetnek. Közvetlen mosollyal állok meg előtte. - Teljes életnagyságban. Erősítem meg a kilétem felől, majd elfogadom a határozott kézszorítást. Egy cseppet sem kívánok felülkerekedni rajta, szóval pont annyi kraftot kap vissza, amennyit ad, és már túl is vagyunk a dolgokon. - Nekem teljesen mindegy. Nem vagyok az az arcozós fajta, szóval tegeződjünk. Vonom meg a vállam, de nem tulajdonítok túlságosan nagy jelentőséget ennek az egésznek. Inkább hallgatom a férfit, elvégre ő hívott ide és ő akar valamit kicsikarni belőlem. A kávé ötletére csak bólintok. Magam is zsebre vágom a kezeimet és ha irányba indul, nyugodt léptekkel haladok mellette és a földet bámulva hallgatom azt a bizonyos tárgyat. Amikor azt mondja, hogy elég személyes... Nem is tudom, hogy a félsz, a harag vagy a harci szellem üti-e fel előbb a fejét, mert szinte esküdni mernék arról, hogy már az egész Protektorátus tudja, ami Roxan és köztem történt, Mc'Neil meg... Ha most azzal jön elő, hogy ha még egy ujjal hozzáérek, ő is képen átkoz, hát én komolyan... - Ó. - formálom röviden a hangzót, és közben akkora kő zuhan le a szívemről, hogy szinte hallani, ahogy kettéreped a földön - Lassan az egész testemet elhordjátok és nem marad belőlem semmi az utókornak... Ránézek. Ő vigyorog, én is vigyorgok. Cseppet sem őszintén, de neki erről nem kell tudnia. A pajzsom és a vérem a helyén, épp elég, ha én tudom, hogy még nem oldódtam fel teljesen a kezdeti sokkból. Szóval a nyálam kell... Felszalad kissé a szemöldököm. Mik nem vannak, de tényleg... Farkasnyál. Te jó ég. A smúzolását nem veszem magamra, nem is érdekel, hogy komolyan gondolja-e vagy egyszerűen csak jó képet próbál magáról kialakítani. Ennek ellenére korrektnek tűnik ez a Gas, úgyhogy egyáltalán nem szolgált rá se az ellenszenvemre, sem pedig az elutasításomra. - Értem. Nézd, szerintem sima ügy. Mármint... Így is, úgyis hozzájutnál szerintem, én pedig nem hiszem, hogy ebből bármilyen kárunk származik. Szóval benne vagyok. De az árát majd a kávé után mondom meg. Igazából lövésem sincs, hogy mit kérhetnék ezért cserébe. Perpill nem hiszem, hogy egyetlen ászon kívül bármi is van a kezemben, amit ki tudnék játszani. És egyébként is, reggel nyolc óta pácienseket hallgattam, szóval azt hiszem, az a kávé nekem sem fog kelleni. Ha elértük a büfét, én kérek magamnak egy hosszú kávét tejjel, két cukorral. - És milyen vizsga lesz, ha szabad tudni? Én is tanulok nálatok, de vizsgám még sosem volt. Olyan meg végképp nem, amihez nyál kellene... - röhögök fel, és rögtön az jut eszembe, hogy mekkora ötlet lenne egy nyálcserés támadással kibulizni magamnak a vizsgákon való átmenetelt - Jó, azt vágom, hogy a tetkóitokba kell. De miért pont nyál? Roxan a húsomat szokta hazacipelni. Oké, tudok dolgokat, tény. De azért annyira én sem vagyok szakavatott, hogy mindennel tisztában legyek. Gyanítom, hogy nem is megengedett, de attól még puhatolózni szabad.
Voltak bennem fenntartások, ez kétségtelen. Na, nem azért mert éppenséggel egy farkassal találkozom. Inkább azért, hogy mennyit tud, és mennyit nem. Annyi bizonyos volt számomra is, hogy Roxan eléggé kedveli ezt a bundást, úgyhogy mertem remélni, hogy ennek fényében egymásról cseverésztek, rólam pedig a legkevésbé sem. Mindenesetre a férfi kiállása szimpatikus volt, még akkor is, ha alapvetően telibe szartam. Már, hogy miféle, kiféle... Sosem érdekeltek az e fajta dolgok... megnyilvánulások, és jellemrajzok. Az számít, amit a másik nyújt felénk, és még akkor se biztos, hogy maradandóan meghat. Eközben már megindultunk, lassan, laza járással hagytam magam mögött a park kövezetét, fáit, bokrait, tekintetemmel többnyire előre meredve, csupán néha-néha pillantva át James-re. - Ezen ne aggódj. - nevettem fel halkan. - Darabokra nem kívánunk szedni. - vontam fel egyik szemöldökömet, ahogy újra az előttünk feszengő utat pásztáztam. Végül sikerült végig mondanom, amit akartam. Legalábbis nagy vonalakban. Ennél többet pedig nem is kellett tudnia. A szándékaim tiszták voltak, egyszerűek, és nyitottak. Tekintve, hogy a dologhoz érdekem fűződött. Ilyen esetben pedig többnyire tárgyilagos vagyok, érthető, és moderált. Vagyis moderáltabb, mint általában. Egyébként is a szemétláda stílusomat alapból ki kell érdemelni, szóval offolható a téma. Arra, hogy így is, úgy is elvehetném, amit akarok csak sóhajtottam egyet. Nem vagyok hirtelen típus, sem idegbeteg, így többnyire jobban kultiválom, ha nyugodtan letudhatóak a dolgok. Ez persze, nem jelenti azt, hogyha úgy adódik nem lépek... Nálam is van egy tűréshatár... - Örülök, hogy nem kell érte a lábadra lépnem. - vigyorodtam el, hiszen csak szórakoztam, karöltve a magamfajta stílussal. Ez lemoshatatlan rólam, és ha Roxan mesélt esetleg rólam, akkor talán tisztában is van ezzel. - Részemről akkor szabsz árat, amikor akarsz. Normális kereteken belül. - a mértékhez illően. Eközben megtaláltuk a mozgó büfét is, így miután James leadta a rendelését, én magam is kértem egy hosszú kávét. - Szintvizsga. - vágtam rá a kérdésére, noha tisztában voltam vele, hogy ennél több érdekelné. - A Hold szavát tanulom, a hatodik szinte. - avattam be kissé felületesen. Mivel tanul nálunk, talán hallott róla, így jobban kifejteni már csak emiatt sem állt szándékomban. - És kinél tanulsz? Maggie? Abi? - kérdeztem vissza egyszerűen, belekortyolva a forró, vért pezsdítő kávéba, mely úgy áradt szét bennem, mintha csak helyből kívánna fellobbantani. Pedig hát... az az én művészetem... - Roxan, rejtett kannibál. - nevettem fel, fejemet ingatva. - Nem. Viccelek. Igazából ez csak azért kell, mert minden vizsgához más eszencia szükséges. Ehhez a szinthez például a nyálra. Rox még nem itt tart, neki azért kell hús. - fejtettem ki egykedvűen, újabbat kortyolva, mialatt lassan megindultam tovább a kövekkel kirakott sétányon. - A vizsga előtt, be kell szereznünk az adott "darabot" egy farkasból, egymagunk. Ez pedig vagy így történik, gond mentesen, ahogy én is most megkerestelek; vagy elvesszük erővel. Ezt kevésbé tolerálom. - vontam oldalra számat, megrántva vállaimat. Tényleg nem vagyok egy erőszakos srác, ellenben, a muszáj nagy úr tud lenni, de erről már nem kellett tudnia. Pláne arról, hogy alapvetően mire vagyok képes. - Szóval, eszedbe jutott már valami a kérésemért cserébe? - vezettem át rá zöld tekintetemet, miközben még pár kortyot leküldtem a gyomornak. - Vagy még hezitálsz? - mosolyodtam el kicsit talán felszínesen, de ez abszolút nem mutatkozott ki.
Megnyugtató, hogy nem fognak atomjaimra szedni. De tényleg. Na nem mintha erre számítottam volna, meg persze azért tenni is kell, hogy valakit így elintézzenek, de gyanítom, hogy én még nem kerültem fel senki feketelistájára. Leszámítva persze azt az egyetlen, apró, emberevős esetet, de hát az már senkit nem érdekel. Mintha valami elcseszett valóságshow múlandó hőse lennék... Szomorú. - Milyen jó, hogy segítségre kértél és nem táncra. Kezdhetnék félni tőled. Jegyzem meg félmosollyal, félvállról, fél... Nem fél többet. Szóval ennyi. Nem akarok átesni a ló túlsó felére. Azért annyira nem vagyunk még jóban. Még? Hahaha, milyen optimista vagyok itt hirtelen. Azért figyelmesen hallgatom, hogy mit mesél. Tényleg érdekelnek az Őrzők dolgai, valahol csodálom is őket. Az egész életük egy hosszúra nyújtott tanulási és fejlődési szakasz. És nekem ez baromira hiányzik az életemből. Éppen ezért adagolom a húsomat, hogy legalább egy kicsit részem lehessen ebben a többletben. - Mindkettőnél. - felelem egyszerűen a kérdésére. Utána pedig összeráncolt szemöldökkel hallgatom a rejtett kannibálos dolgot Roxanről. Értem én a dolgot amúgy, hogy mindenhez más kell, de a megjegyzésem valahogy mégis megakadtam. Mondhatnám, hogy arról szerintem tudnék, de inkább nem mondok semmit. Erre legalább is. - Néha én is szeretnék Őrző lenni. Unatkozom. Lehet, ezért lógok veletek annyit. Vonok vállat hümmögve. Szolidan kortyolom a kávémat. Egészen üdítően hat rám, bár ez úgyis csak placebo hatás. Egy vödörrel meg kéne innom, hogy ténylegesen működésbe hozzon nálam bármit is. - Kösz, hogy beavattál. Az ár... - hagyom nyitva a mondatot. Még eben a sötétben is világosan csillanó kékjeimet hol Gas arca, hol pedig az ég és a környék között járatom. Felsóhajtok, megnyalom a szám szélét és beletúrok a hajamba. - Tudod mit Gas...? Maradjunk annyiban, hogy ne kerüljön vissza a dolog a falkámhoz. Én köpök neked egyet, de ha lehet, ne viszonozd ezt a szívességet. Szar poén, tudom. De attól még teljesen igaz és helytálló. Gyors mozdulattal iszom ki a kávé maradékát, a műanyag poharat pedig a tenyeremben morzsolom lapossá. - És...? Hoztál neki valamit? Jó lesz így kávésan is, vagy öblítsem le? Jó, lehet, hogy fasz kérdés, de sose lehet tudni. Azért az egészen romantikus, hogy hamarosan örökké ennek a fickónak a testébe fogok épülni. És ha már így lesz, nem akarom, hogy a kávé valamit elrontson.
Kezdőlap
//
