Damien a lehetőségeihez mérten kulturált megjelenéssel rendelkezik – már, ha lehetőségnek nevezhetünk egy orvosi engedély nélküli meglépést a kórházból. A világos uniszex felsője felett a szokásosnál is tisztább bőrkabátot visel. Akárki vitte be a kórházba a ruháit, az előtte járhatott a tisztítóban is. A fekete farmer mindennapos ruhadarabja, ha száz egyforma nincsen belőle, akkor egy sem. Jól illeszkedik az atléta alkatához, és valós kora ellenére majdnem teljesen beleillik a környezetébe, még a motoros sportokhoz használt bőrbakancsában is. Talán egy fontos momentum emeli ki a hétköznapiak sokaságából, méghozzá az, hogy a fején azt a fajta kötést viseli, amit egészségügyi szlengben csak úgy neveznek, hogy „kórházi satyi”. Ugyanis az alig nem rég bekövetkezett balesetnek nem igazán nevezhető eseménysor következtében koponyáját szilánkosra, az agyát pedig pépesre zúzta egy beton alapú láposzlop. Az a kevés, ami megmaradt a korábban említett lágy testszövetből pedig minden erejével azon volt, hogy regenerálódjon. Tehát a következő a helyzet: az egyetemépülettel szemközt álló fazonnak még nem igazán nőtt be a feje-lágya. Hiába a regenerációs képesség, még nem volt elég ideje a testének arra, hogy a koponyacsontokat teljesen helyreállítsa, ennek ellenére, ha levenné a kötést, akkor valószínűleg pontosan úgy nézne ki, mint bármelyik hétköznapi ember, aki teljes tanácstalanságában, nyitott könyvként áll az épület előtt, veszélyes közelségben ahhoz a területhez, ahová nem mernének olyan sokan közel menni. Még a legjobb egyetemeken is megtalálhatóak bizonyos bandák. Itt is, az egyik éppen e bőrkabátos férfi felé közeleg, mert nincs elég esze ahhoz, hogy rájöjjön, kibe nem kellene belekötni. A találkozás -részint Damien figyelmetlenségéből- elkerülhetetlen, a vállak egymásnak csapódnak, és ahogy azt egy farkastól várnánk, kutya baja se lesz tőle, ám, a nyílt agresszió nem egy megszokott dolog nap közben az iskola előtt, még akkor se, ha egy farkasról van szó. Damien személye nem is igazán agresszív, csak maga a tett, amit elkövet. Ugyanis a régi háborús berögződések éppen abban a szerencsétlen pillanatban installálódnak elméjében, mikor az a szerencsétlen ki-ha-én-nem bandatag telibe kapja a vállát. Amit ez után a jelen lévő közösség tapasztal, az egy törött karú földön csúszó fiatal srác, ugyanis Damien nemes egyszerűséggel fogta a ficsúrt, elkapta a vállánál fogva és alacsony ívű röppályára engedte. Nézzük vissza nem éppen hétköznapi jelenetet: a bőrkabátos férfi nem éppen hétköznapi, ám nem is emberfeletti módon elkapja a srác kezét, csavar egyet a karján, majd mikor az újra háttal van neki, akkor jól fenékbe billenti. Valószínűleg -mindenki ezt fogja gondolni, hiszen ez lenne a reális- a srác karja a hasra esés pillanatában tört el, nem pedig akkor mikor Damien megragadta és csavart rajta egyet. Mivel pedig a túlélési ösztön megdolgozta a farkast, ezért nem tett annyira kirívó cselekedetet, mint amivel még jobban felkelthetné az emberek érdeklődését... még ennél is jobban. Damien szeme a törlőrongynak használt srácra villan, majd a tőle pár méternyire ülő lányra, akit gyakorlatilag majdnem meghajított egy emberrel. Ekkor újra kattan valami benne. Talán nem volt teljesen normális az, ahogy cselekedett, és a maga idióta módján -vagy hatvan éves gyakorlatával, teljesen hihetően- mentegetőzni kezd, ami ugyan a tényeken nem változtat, de... - Bocs, haver, edzésről jöttem – von vállat, mintha ez egy mindennapos dolog lenne, közben szeme sarkából figyelve, hogy az egyetemista fenegyerekek éppen a halálos ítéletüket igyekeznek azzal aláírni, hogy felírják halállistájukra Damien nevét. Na, mindegy. Ezzel ráér később is foglalkozni. A földről feltápászkodni készülő srác szívja a fogát fájdalmában, de az a villanás, amit egy pillanatra meglát a farkas szemében, éppen elegendő ahhoz, hogy úgy döntsön, nem akar most rögtön (egyedül) nekimenni. - Én azzal elmennék orvoshoz – int Damien a törött kar irányába, habár ezt hétköznapi szem valószínűleg nem láthatja, hiszen nem nyílt a törés. Ő viszont pontosan tudja, hogy mit tett azzal a karral. - Helyretenném én, de szerintem félsz tőlem – az az utánozhatatlan egoista vigyor, ami megtelepedik az arcán csak azért nem marad változatlan, mert idő közben az egyik biztonsági őr is gatyába rendezte magát, hogy odaérjen a helyszínre. - Hát maguk meg mit csinálnak? - baktat feléjük, a nem éppen sportos megjelenéséről hírhedt férfi, miközben egyenruhája övébe csimpaszkodik. Damiennek akaratlanul is egy majom ugrik be az emlékei közül. - Ugyan, semmi probléma – fordul a férfi felé a farkas, aki könnyen vedlik át báránybőrbe. - Csak elesett – bár a kígyómosoly, ami megjelenik az arcán, sok mindent elárul arról, hogy mi történt eredetileg, de mivel a nadrágját fél kézzel poroló bandatag csak bólint, ezért a biztonsági őrnek esze ágában sincsen bővebben kihallgatni az érintett feleket. Amúgy is, az ilyen randalírozó fiatalokra néha ráfér egy kis agyalás... bár ha jobban átgondolná a dolgot, akkor emlékezne arra, hogy az orvostant hallgató egyetemistának eddig nem volt szokása senkivel se összeverekedni. Ám eddigre Damien már nem is foglalkozik se a bandasárccal, se a biztonsági emberrel, tekintetét leköti a tetoválós csaj, akit mintha már látott volna valahol. És mit ilyen személy, lehet, hogy van egy-két információ morzsája azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy: Ki is vagyok én valójában?
Hallani nem hallok semmit a fülhallgatómnak köszönhetően, ám a szemem sarkából még is észreveszem, hogy emberek rohangásznak fel-alá. Értetlen tekintettel pillantok fel a lapomról. Nem is messze tőlem két fickó egymásnak ugrik...Vagyis inkább csak az egyik intézi el a másikat. A fejhallgatót leveszem a fejemről és úgy figyelem az eseményeket. Ahhoz képest, hogy mennyivel kisebb a bekötött fejű mégis milyen szépen elintézte a másikat. Sosem értettem, hogy mi értelme van ennek az erőfitogtatásnak, miért nem lehet elintézni normálisan? Biztosan csak feltűnési viszketegsége van a gyereknek. És tessék már a rend őre is megjelenik. Nem mintha túl sok mindent tudna csinálni, nah meg az ilyenek mindig kidumálják magukat, pedig nem ártana neki, ha egy két napot a rács mögött töltenének el. Mivel igazából nagyon nem érdekelnek az események, így visszatérek a rajzoláshoz. Viszont nem sokáig foglalkozom vele. Érzem, hogy valaki figyel. Egy ideig még megpróbálok nem foglalkozni vele, de végül csak felpillantok ismét és ekkor veszem észre az előbbi srácot, aki engem figyel. Felveszem vele a szemkontaktust, majd kérdőn pillantok rá és amolyan Mi van? Mozdulatot teszek a karjaimmal. Egész nap ott fog állni és engem figyel, vagy elmondja, hogy mit szeretne tőlem? Én aztán nem fogom megvárni, hogy eldöntse, hogy mit is akar. Vagy netalántán az én kezemet is el akarja törni? Rossz helyen ülök, vagy mi a franc? Ezekből a pasikból még ezt is ki tudnám nézni. „Elfoglaltad a helyem....Takarodj innen különben seggbe rúglak! Huu de menő és erős vagyok. Ügyesen elbánok a gyengébbekkel!”
Megindulok a lány felé, amint egyértelművé válik mindenki számára, hogy a biztonsági őr már nem fog belém kötni. Páran még nézik, hogy ott vagyok, valószínűleg megpróbálják megjegyezni az arcomat, hogy később majd el tudják mesélni, hogy ki volt az, aki egy mozdulattal elintézte azt a srácot, akit már régóta el kellett volna intézni, de senki se merte... ami a magam részét illet, más helyzetben valószínűleg nem így reagálok, hiszen egy szokásos hétköznapomon kerülném a feltűnést. Sétálás közben megigazítom a bőrkabátom gallérját, majd zsebre csúsztatom a kezemet, és habár a lány reakciói alapján úgy ítélem a helyzetet, hogy mihamarabb választ vár a szemében megjelenő kérdésre, mégse kezdek el vele tíz lépésről beszélgetni, hanem mikor már itt állok előtte. Ha nem kelt fel addigra ültő helyéből, akkor lepillantva rá teszem fel a valószínűleg már sokszor hallott kérdést: - Hello! Nem ismerlek véletlenül valahonnan? - más helyzetében ez egy ismerkedő szöveg lenne, azonban az én esetemben.. olyan ismerős arca van a csajnak, és úgy ítélem meg, hogy ez nem lehet véletlen. Ha ismer, akkor majd jól lehülyéz, hogy ne marháskodjak, ha meg nem... nos, akkor se veszítünk semmit, ugye? Szóval úgy döntök, hogy lehuppanok mellé, hogy ne kelljen nyakát tekernie a beszélgetéshez, úgyis van még elég hely ott, ahol ül. Az emberek általában nem szeretnek leülni egymás mellé, főleg, ha valami idegenről van szó, ezért aztán ott, ahol nem olyan óriási a tömeg, mindig van elég hely még egy embernek. - Látom rajzolsz – pillantok bele a lapba, közben próbálok értelmesen mosolyogni. Én is szoktam rajzolni, de ezzel nem dicsekedek el, hiszen egy tehetséges művészhez képest, azok, amiket én firkantok papírra csak krikszkrakszok. Ezerszer lerajzolt anatómiai vázlatok, melyek ahhoz kellenek, hogy újra és újra lediplomázhassak orvostanból. Mindenkinek kell egy hobbi. Úgy látszik, hogy nálam ez az egyetem lenne. Valamiért nagyon vonzódom az orvostudományhoz... talán valahol mélyen, ahol emberlelkem lakik -ha van egyáltalán még olyanom, és nem kárhozott el- arra vágyok, hogy újra ember legyek. Bár jobban belegondolva ennek így nem sok értelme. - Tényleg nem ismerhetjük egymást valahonnan? - pillantok vissza az arcára. Helyes pofija van, és érdekesek azok a szőkére festett tincsek a hajában. Megérdemel még egy kedves mosolyt, hogy legalább egy cseppet jó fejnek tűnjek, ha már zavarom. Végül is, ha jobban belegondolok, eléggé megjegyezhető küllemmel rendelkezik. - Nem is tudtam, hogy van az egyetemnek művészeti szakiránya is – jegyzem meg, miközben tekintetem visszaszáll az épületre, de valahogy még mindig nem rémlenek fel az emlékek. Mindegy, majd idővel... majd idővel minden apró darabka a helyére kerül az agyamban. - Amúgy Damien – fordulok felé, hogy kezet rázhassak vele. A kézcsók már nem dívik manapság, szóval eszembe se jut így cselekedni. Persze máshol, más helyzetben, ahol az illem megköveteli, ott talán elővenném a múlt századból származó etikett tudásomat.
Nem folytatom a rajzolgatást, inkább csak figyelem, ahogy közelebb sétál hozzám. Furán viselkedik ez a srác. A kérdésére meg elkerekednek szemeim. Ez most komoly? -Remélem csak viccelsz!-De ahogy tovább fürkészem az arcát úgy tűnik nem szánta viccnek és tényleg komolyan kérdezte. -Túlságosan nem ismerlek, de párszor már összefutottunk. Könyvtárban, itt kint a parkban...Közös óráink is talán voltak, de arra nem vennék mérget. Ha minden igaz te az orvosira jársz.-Kissé ostobának érzem magam, amiért el kell mondanom, hogy honnan is ismerhetnénk egymást. Lehet, hogy valami balesetet szenvedett? Vagyis a karja csak is ezt bizonyítja, nah meg a fura kérdése. -Igen rajzolok. Szokásom rajzolgatni szabadidőben.-Mondom nemes egyszerűséggel. Igazából nem tudom, hogy most mit kezdjek a sráccal. Most nyaggassam arról, hogy mi történt vele? De lehet, hogy erre sem emlékszik. -Én sem tudtam....-Ezzel is jelzem felé, hogy én nem ott tanulok, de talán ez kissé túl nyers és bunkó, így rendesen válaszolok neki. -Szóval én nem művészetis vagyok. Ez csak hobbi, meg a munkám is ezt „követeli”.-Egy apró mosolyt varázsolok az arcomra, majd a rajzomra pillantok. Azt hiszem ezt most már nem fogom befejezni, így inkább el is rakom azt. -Igen tudom, hogy hogy hívnak Damien. Én Grace vagyok...vagy Graci, ahogy neked jobban tetszik. De mond csak valami baleseted volt? Törött kéz, emlékezetkiesés? Vagy csak ennyire elfeledhető személyiség vagyok?-Na jó a második inkább csak vicc, de van akinél ezt is el tudom képzelni. Mondjuk Damiennel eddig semmi bajom nem volt. Vannak furcsaságai, de na kinek nincs?
- Nem, nem viccelek – válaszolok a kérdésre, bár az arcomon megjelenő kifejezés egészen mást mond. Igen, egy cseppet viccesnek találom a szituációt, viszont a lány arcát nézve arra következtetek, hogy van kevés fogalma arról, hogy ki lehetek. Ezek szerint jó nyomon járok. És már áramlanak is az információk, ahogy reméltem. - Igen, valóban, az orvosira – mosolygok tovább az utolsó mondaton. Szóval éppen egyetemre-járósat játszok -szögezem le magamban. Minden világos... Ugyan ettől nem lesz tisztább a kép önmagammal kapcsolatban, viszont már tudom, hogy milyen irányba kellene elindulnom ahhoz, hogy még többet tudjak meg magamról... vagy maradhatnék a seggemen ott, ahol lakok, és megvárhatom, míg minden apró részem regenerálódik. - Pedig tehetségesnek látszol – vetek még egy utolsó pillantást a rajzra, mielőtt elkezdené eltenni. - És mire pazarolod az egyetemen a tehetségedet? - ez már talán egy kicsit személyes kérdés, de csak nem veszi zokon, ha megérdeklődöm, hogy milyen szakra jár. - Áh, nem tűnsz könnyen feledhető személyiségnek – pillantok rajta végig, nem csak azért, mert a megjelenése jól tükrözi azt, amit előbb megjegyezhetőnek ítéltem. - Nincs eltörve a kezem – villannak elő fogaim, ahogy mosolyom szélesedik. A fejem felé intek, ahol a jól látható kötés található, és szavaimban továbbra is tartom magamat a korábbi hazugsághoz: - Edzésről jövök – vigyorodok el, mintha viccesnek találnám a folytatást. - És csúnyán összefejeltünk az egyik haverral. Ideiglenes amnéziám van – teszem hozzá úgy, mint aki kifejezetten izgalmasnak találja, hogy valami ilyesmit átélhet. - Magam se értem, miért, de valamiért nagyon be akartam jönni az egyetemre... Lehet, hogy ZH-m van? - kérdezem inkább magamtól, mint tőle. Hiszen az egyetemistáknak nagyon fontosak a zárthelyik. Olykor elég egyetlen egyet kihagyni és máris eggyel több évet töltünk a padsorok között. - Inkább Grace. Szép név. Úgy mint Kegyelem? És valóban kegyes vagy?
-Köszönöm! Próbálkozom vele. Tudod tetoválok is....Szóval nem lenne szerencsé, ha nem tudnék rajzolni!-Kedvesen elmosolyodom. Régebben is szerettem vele dumálgatni, bár már egy jó ideje nem láttam az egyetem környékén. -Oh én jogász leszek, gyermekvédelmi jogász. Szerintem abból nincs elég a világon és nem tartom ezt pazarlásnak. A rajzolás inkább csak hobbi. Nem akarok híres festő vagy művész lenni. Én teljesen megvagyok így. –De igazából már erről is beszéltem vele. Pár dolgot mondogattam neki, hogy miért is ezt választottam, de semmi személyes dolgot nem árultam el magamról neki. Igazából senkinek sem szoktam a múltamról beszélni. Vagy füllentek, vagy csak elterelem a témát. Nem hiányzik nekem, hogy mindenki szánakozzon. -Az nem lehet valami kellemes és igen nagyon összeütközhettetek, ha az emlékezdet volt az ára. És mit mondanak mennyi ideig leszel ilyen állapotban? Vagy a „nagy okos” orvosok csak annyit mondtak, hogy nem tudják, vagy valamikor a közeljövőben?-Sok orvostól elvenném a diplomáját és kirúgatnám a munkahelyéről. Sajnos sokan vannak akik, szarnak a betegeikre és közben iszonyatosan nagy a pofájuk. -Akár még az is meglehet, de ha valamennyire emlékszel a dolgokra beszélhetnél a dékánnal, hogy ne legyenek később gondok belőle.-Bár nem tudom, hogy pontosan miket is kellene elintéznie. Szerencsére velem még nem történt ilyen gond. Eddig a sulit a legnagyobb rendben tudtam csinálni és remélem a későbbiekben sem lesz gond belőle. -Nos az vagyok azokkal, akik megérdemlik!...De bevallom őszintén, hogy nem tudtam, hogy ezt jelenti e nevem, de tetszik, nagyon is.-Érzem, hogy kezd féjni a hátsóm a sok üléstől, így felmerül bennem egy remek kis program. -Mit szólnál ahhoz, ha körbe vezetnélek? Hátha eszedbe jut valami az ismerős helyek láttán.-Nekem még van egy kis időm és szívesen sétálok egyet.
- Valóban tetoválsz? - kérdezek vissza mosolyogva, mely inkább a meglepettségemet tükrözi, mint azt, hogy nem hinném el ezt az állítást. Ha valaki olyan ügyesen forgatja a ceruzát, mint Grace, akkor valószínűleg a tetoválótű se mutathat rosszul az ujjai között. - De ezt ugye nem Te csináltad? - bökök rá az egyikre az alkarján, csak hogy elébe menjek a következő kérdésemnek. - Vagy szoktál magadra is tetoválni? - érdeklődök kíváncsian. - Ahhoz aztán kell fájdalomtűrő képesség, hogy valaki magára tetováljon, nem? - érdeklődök, mert biztos többet tud erről a témáról, mint amennyit én. Legalábbis szakmai szempontból mindenképpen jobban ért hozzá. Én inkább a bandajelek és szimbólumok területén jeleskednék, de ezt nem kötöm az orrára, mert úgy érzem, ez olyan információ, ami a szigorúan bizalmas kategóriába esik. - Egyszer én is bevállalnék egy tetoválást – fűzöm tovább a beszélgetés fonalát, közben olyan arcot vágva, mint aki még nem határozta el magát teljesen, mert viszolyog a tűtől. Egyes nőknek általában bejön, ha azok a férfiak, akik alapvetően tudnak kemények is lenni, apróságoktól egy hangyányit félnek, míg azt ki nem próbálták. Meg aztán hátha elkezd biztatni, és talán felajánlja, hogy elkészíti nekem. A régi tetoválásaim úgysem látszanak már. Túl gyorsan váltok bőrt, az átlaghoz, még a farkas-átlaghoz képest is gyorsan, mivel regenerációs képességgel rendelkezem, melynek éppen annyi hátránya van, mint amennyi előnye. - Gyermekvédelmi jogász? Úgy, mint abban a Jodi Picoult könyvben? Mi is volt a címe? -tűnődöm egy pillanatig. - Érdekes, hogy mik eszembe nem jutnak, nem? - mosolyodok el. Valószínűleg senkivel se szoktam arról beszélgetni, hogy milyen regényeket olvasok, mivel nem illene az imázsomhoz, úgy egyáltalán az a tény, hogy tankönyveken kívül mást is az orrom alá veszek olvasni. - És miért pont az? - kíváncsiskodok. - Bár biztos, már ezt is kérdeztem, ha szoktunk beszélgetni – mosolyodok el, olyan képet vágva, mint aki éppen hülyének érzi magát, amiért olyan kérdéseket tesz fel, melyeket egyszer már feltett. És valahogy így is éreztem magam, bár egy cseppet szórakoztatott is a dolog, már mint az, hogy nem emlékszem szinte semmire. - Sajnos ez egy igen kényes eset. Nem tudták megmondani, hogy meddig lesz ez így – ingattam a fejemet. - De nem annyira súlyos, szóval biztosan nem tart el évekig – mosolygok rá, már csak azért is, hogy nehogy elkezdjen gyanakodni. Az orvosok egy olyan súlyos esetet, mint amilyennek én valójában akkor látszottam, mikor beszállítottak, biztosan nem engedtek volna ki a kórházból. Valójában nem is engedtek ki, csupán a kapcsolataimnak köszönhetem, hogy hivatalosan átkönyveltek egy másik kórházban tartózkodó betegnek. Az, meg hogy nem vagyok ott, senkit se zavar, lévén falaznak nekem. - Én inkább órákra vagy napokra saccolnék, de azzal, hogy felfedezem a környezetemet, valószínűleg meggyorsítom a folyamatot. - A szavaiból arra engedek következtetni, hogy nem túlzottan van odáig az orvosokért, és úgy döntök, hogy ezt szóvá is teszem: - Látom, nem rajongsz a tudományomért. Csak nem valami rossz tapasztalat? - érdeklődök, miközben átvillan gondolataim között egy háborús kórház képe, ahogy mindenki megpróbálja a tőle telhető legtöbbet megtenni a lehető legkevesebb eszközt felhasználva. Nagyon kemény időket érzek a csontjaimban. - A dékán ráér később is – legyintek – veled kellemesebb beszélgetni – keresem arcán a mosolyokat. - Meg aztán a dékán csak apámra emlékeztetne, rá meg jobb nem emlékezni – teszem hozzá viccelődve. Valószínűleg nyílt tény velem kapcsolatban az, hogy nem jövök jól ki az öreggel, már csak azért se, mert én lelkesen belevetettem magam az orvostudományba, mint egy fanatikusként, míg ő azt szeretné, ha holmi igazgatói pozícióban ülnék egy fuvarvállalatnál. Persze ez csak a körém kerített „legenda”, hogy úgy látszódjék tényleg ember vagyok: A szegény gazdag kölyök, aki szembe száll az apja akaratával a jó ügy reményében. Valószínűleg mindenki nagylelkűnek gondol az egyetemen. ~ Mekkora mocsok vagyok, ha ilyesmit elhitetek az emberekkel, hogy jobban kedveljenek ~ vigyorodok el a gondolatra. Szórakoztatónak érzem azt, hogy ekkora tömegeket vághatok át. - Biztos vagyok benne, hogy a dékán később is el fogja fogadni a felmentésemet – térek vissza a témára, hogy félre is tehessük az egészet. Ha tényleg tud a csaj rólam egyet és mást, akkor azt is tudhatja, hogy eléggé megtámogatja a családom a büdzsét ahhoz, hogy ne okozzon számomra problémát egy betegszabadság, még ha azt az egyetemen sétálva töltöm is el. Nem beszélve arról, hogy habár sokat hiányzok az órákról, mégis kimagasló eredményeiket sikerül mindig elérni. Ami esetemben nem is nehéz, hiszen farkasként már lehúztam egy fél életet sebészeti orvosként. - Remélem, én azok közé tartozom, akik megérdemlik a kegyességedet, kedves Grace – játszok a nevével mosolyogva. - És örülök, hogy kisegíthettelek ezzel az információval – jegyzem meg, annak tudatában, hogy ezzel teljesebbé tettem a napját. Közben feltűnik, hogy kezdi kellemetlenül érezni magát ültében. Ilyenkor megváltozik az emberek tartása, és egy olyan kiélezett ösztönű lény -tehát farkas- számára, mint amilyen én vagyok, nem meglepő, ha ilyen módon valamennyire előre látom a jövőt. - Nekem is éppen ez jutott az eszembe, kérni is szerettelek volna, de így már ezt nem kell. Nagyon köszönöm, hogy veled tölthetek még egy kis időt. - Úgy gondolom, hogy ritkán szoktam ennyire barátságosan viselkedni, de az is lehet, hogy Grace-vel mindig ilyen normálisnál is normálisabb vagyok. Már lassan gyanús, de azért éppen annyira kedves, hogy azon az emberek általában mégse lássanak át, csak akkor, ha paranoiásak. Mint amilyen freak csajok szoktak lenni, akik nem tudnak mit kezdeni a kisebbségi komplexusukkal. Viszont Grace nem ilyen lánynak látszik, benne van valami magabiztosság. - Azért nyugtass meg, hogy nem tartalak fel semmiben – teszem a szívemre kezemet, mintha azon viselném mások sorsát. Ami olykor igaz is, mert ha a műtőben találom magam, akkor egy rossz mozdulat sorsfordító következményekkel járhat. Bár amióta az orvosi eszemet tudom, azóta egyetlen műhibám se volt. Hiába, farkas kezeim vannak, sose remegnek meg. - Ha megengeded: nagyon kellemes mosolyod van – jegyzem meg, miközben felállunk, csak szemem sarkából követve reakcióját. ~ Vajon minden beszélgetésünk alkalmával ennyire „udvarlóra” szoktam venni a figurát, vagy ez egy kivételes alkalom? ~ tűnődöm el úgy általánosságban a kérdésen, miközben végig járatom tekintetem a környezeten. - Mit mutatsz meg nekem először? - tekintek rá kíváncsisággal a szememben, szegletében azzal a halvány mosollyal, amivel ritkán találkozni nálam. Ma még a legritkább esetnél is kedvesebb hangulatban vagyok. Valószínűleg az agyamban éppen egy olyan szegmensek regenerálódnak, amely ezekkel az érzésekkel és önkifejezésekkel kapcsolatosak. - Melyik szalonban szoktál tetoválni? - érdeklődök, és ha elindult, akkor csatlakozok hozzá, hogy átvágva a parkon oda jussunk, ahová kísérni szeretne. - És vagy annyira jó, hogy megélj az így keresett pénzből, vagy kell valami mellékes is? - folytatom a beszélgetést érdeklődő hangnemben. - Csak, hogy tudjam, milyen hosszú a lista, mielőtt a bőrömbe márthatnád a tűnt – jegyzem meg viccelődve.
-Igen! Pár éve tetoválok csak, de élvezem és nem. Ezeket nem én csináltam, ismerősök. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha magamnak csinálnám és most nem is a fájdalom miatt mondom. Azt meg lehet szokni, ki lehet bírni meg azért van aki ennél nagyobb fájdalmat is túlélt már.-Sosem gondolkoztam el azon, hogy milyen lehetne magamnak tetováltatni, de elég furcsán hangzik, meg lehet, hogy olyan jól nem is sikerülne. Amíg rá tudom bízni másra a dolgot minek erőlködjek én vele? Magamnak úgy sem fizetem ki, így meg legalább másnak lesz miből megélnie. -Valóban? Nos akkor már tudod, hogy hol találsz!-Mivel a városban ha jól tudom csak két tetováló szalon van és Karené a nagyobbik, a híresebb így nem aggódom azon, hogy nem találna meg engem. Mind e mellett meg szerintem már meséltem neki, hogy hol is dolgozom pontosan. Ha meg valóban vissza tér az emlékezete akkor ez is eszébe fog jutni. [color=#91219E]-Bevallom őszintén nem tudom, hogy miről beszélsz. Nem is ismerem ezt a nőt. Bár ha azt mondod, hogy érdemes elolvasni a könyveit akkor majd felkutatom magamnak.-Szeretek olvasni és jelenleg nincs is könyvem, szóval még jól is jöhet. -Igen ezt már egyszer kitárgyaltuk. De röviden összefoglalom...Úgy vélem, hogy a gyerekek jogaival sokkal kevesebbet foglalkozik a világ. Annyi gyerekbántalmazásról lehet hallani, de nem csinálnak semmit. Tudom kicsit ez olyan világmegváltós duma, de szeretnék valamit csinálni értük.-És még sok okom van amiért ezzel szeretnék majd foglalkozni, de erről talán majd később mesélek neki. -A tudománnyal nincs semmi bajom. Nem akarlak megbántani és természetesen vannak kivételek, de sajnos sok rossz tapasztalatom volt orvosokkal. Tudom, hogy vannak rendesek is, de azzal ritkábban találkozik az ember. Remélem te abba a csoportba fogsz tartozni és valóban szeretni fogod a munkád!-Igazából én szívem szerint minden orvosnak készülő diákkal elbeszélgetnék arról, hogy valóban ezt akarja e majd felnőtt fejjel csinálni, mert talán akkor tényleg csak azok vágnának bele, akik szívvel-lélekkel akarnak segíteni az embereknek és nem taplók, mint egyesek, hogy még neked kell bocsánatot kérned, amiért megbetegedtél. -Nos majd ez kiderül!-Egyszer már eldöntöttem, hogy megérdemli e vagy sem, de nem fogom neki elárulni. Idővel úgy is rá fog jönni a válaszra. -Mád el kell mennem dolgozni, de addig még van egy kis időm. Szóval nem tartasz fel! Maximum igazi úri emberhez méltón akár el is kísérhetnél, miután itt megtettünk egy kört.-Legalább ezzel kicsit a szalont is tudom majd reklámozni, persze nem ez a fő cél. Inkább csak a kellemes társaság miatt örülnék, ha velem tartana a későbbiekben is. -Megengedem és köszönöm szépen! Eddig még senki sem mondta ezt nekem!-Úgy tűnik azt nem felejtette el, hogy hogyan kell udvarolnia egy lánynak. -Nem is tudom! Talán elviszlek a laboratóriumokhoz, ahol ti szoktatok boncolgatni meg miegymás. Talán még össze is futunk pár ismerősöddel.-Sokat mászkáltam az egyetem, így körülbelül tudom, hogy mit merre találok. Nem kell attól félni, hogy elveszünk ebben a nagy labirintusban. -Hmm nagyon bonyolult a neve, úgy hogyan nagyon figyelj!....Karen szalonjában. Azért Karen a neve, mert ő az egésznek a vezetője, bár gondolom ezt sejtetted és egyben a legjobb barátnőm, aki egy igen kemény csaj, szóóval ha esetleg meg akarnál gyilkolni engem, akkor rettegj a bosszújától!-Mondom teljesen komolyan, majd hirtelen felnevetek. Csak ugratom szegényt, bár gondolom erre azért ő is rájött. -Igen van! Elég jól keresek, bár nem élek együtt. Karennél lakom. Persze megfelezzük a rezsit, de azért így is könnyebb így a dolog, mintha egyedül élnék.-És amíg nem mondja azt, hogy idegesítem és takarodjak el onnan nem is kívánkozom elköltözni. Én teljesen megvagyok abban a házban. Sőt nem is lenne jó egyedül lakni. Természetesen miközben társalgunk a lábunk is jár és ahogy azt említettem az épület felé haladunk.
Nem is értem magam, hogy miért tartózkodom állandó jelleggel a tűz közelében, amikor sem a melegére nem vágyom, sem pedig arra, hogy megégessen. A könyvtár az egyetlen hely eddig a városban, ahol valamelyest védve érzem magam, ahol úgy érzem, talán valami hasznosat is teszek azzal, hogy információk után kutatok. Az pedig már csak az élet iróniája lehet, hogy ezen a környéken hemzsegnek az Őrzők. Egy ideig próbáltam a körülöttem lévőkön fenntartani a láthatatlanság illúzióját, de túlságosan fárasztó, fejfájást kapok tőle. Megeshet, hogy kijöttem a gyakorlatból, már ami a tömegek manipulálását illeti. Viszont azt is észrevettem magamon, hogy a szülőföldemen tartózkodás némileg jó hatással van rám - legalább is a többiek biztosan ezt állítanák, ha tudnának arról, hogy azok az apró dolgok, amiket megteszek, már rég kivesztek belőlem. Ilyen apróság például az is, hogy az El Dorado aranybánya történetének egyik vékonyka kis könyvecskéjével a kezemben képes vagyok átvágni a parkon, és leülni a hóba olvasni. Először csak törökülésben, ha pedig úgy hozza a kényelem, hát akkor hanyatt fekszem, és úgy fogadom magamba a kemény talaj hidegségét, mintha egy masszázsfotelbe rogynék le. Ha elfárad a szemem, az eget bámulom, a pamacsos felhők alakjaiba figurákat képzelek, és amikor kedvezőtlenül összemaszatolja őket a szél, újra olvasni kezdek. Keserűen mulatságos belegondolni, hogy a bánya járataiban mennyit császkáltunk, amikor még itt éltünk, manapság pedig emberek gazdagodnak meg azokból a kövekből, amiket mi játékból hajigáltunk, s megint egy másik embercsoport pedig képes azért fizetni, hogy részt vegyen holmi túrán a város alatt, a barlangrendszerekben. Felülök. Leporolom a havat a tarkómról, de a hideg, olvadt fehérség így is belecsöpög a nyakamba, de nem bánom. Körbetekintek, szemrevételezem az elhaladókat - és mindeközben állom azoknak a tekintetét, akik értetlenül pislantanak rám, amiért a hóban ülök. Nagy sóhajjal unom meg a bámészkodó tekinteteket, feltolom magam - a ruhám, a fekete szövetkabátom tiszta víz és hó, de ezzel továbbra sem foglalkozom. Megindulok az egyik pad felé, hogy "civilizáltabb" körülmények közt folytathassam az olvasást, de ment közben még az is megfordul a fejemben, hogy innék egy kávét. Valamilyen hang, amire már rég nem hallgatok, mintha a fülembe duruzsolna, hogy igen, induljak el kávét keresni - de a földhözragadt, makacs énem szeretné előbb befejezni a "Fejlesztési tervek" című fejezetet, úgyhogy a büfék helyett az egyik távolabb eső padot választom.
A hozzászólást Killian K. Kenway összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 24, 2014 11:36 pm-kor.
Mostanában a nagy nyüzsgésben sajnos azt kell mondjam, szégyen vagy nem, de sikerült elhanyagolni szegény kis háziállatomat, aminek meg is lett az eredménye. Bár azt hiszem elmondhatom, majd’ egy év alatt egész jól sikerült rendre nevelnem a már nem is olyan kis négylábú szőrgombócomat, mégis… amikor egyik nap munka után hazaérve az fogadott, hogy feltúrta a fél hátsó kertet, meg legalább három lécet szétrágott a korlátból, már kezdett világossá válni a kép, hogy itt valami nagyon nem okés. Hogy Kodát valamivel kárpótoljam a hanyagságomért így végül úgy döntöttem, hogy a rövid kis „kényszer-sétáltatás” helyett a hétvégén egy igazi nagy sétára indulok vele, olyanra, hogy aztán hazaérve mindketten csak hulla fáradtan huppanjunk le valahová, és pihenéssel teljen az egész este. Tegnap úgy is egész nap csak a lakásban depiztem, régi fényképeket nézegetve, szóval rám is rám fért egy kis kikapcsolódás. Póráz, néhány csipogós játék meg jutalomfalatka, aztán el is indultunk, a folyópart helyett kivételesen a város felé véve az irányt. Legalább a kis szőrmók is él egy kis társasági életet, park megy így is van elég, ahol kifutkározhatja magát. Út közben aztán néhány ismerőssel is sikerült összefutni, de azt leszámítva hagytam, hogy Koda vezessen, amerre menni szeretne – így kötöttünk ki előbb-utóbb az egyetem parkjánál. Mivel a kollégium is itt volt mellette, így hiába volt hétvége, egész nagy volt az élet a parkban, néhány tanítványomat is felfedezni véltem köztük. Nagy is volt a kísértés, hogy pár percre rájuk bízzam a kutyust, hogy a tanoncok miatt beszaladjak egyeztetni valamit Willel, de végül inkább hagytam a dolgot – egyfolytában azzal „nyüstölöm”, hogy többet kéne pihennie, erre pont én legyek az, aki hétvégén sem hagy nyugtot neki? Ráér az majd a jövő héten, addig is levettem a pórázt és elkezdtem a labdát dobálni Kodának. Ez úgy öt percig egész jól is működött, amikor azonban gondolt egyet a kis drága, és ahelyett, hogy visszahozta volna a labdát, az ellenkező irányba kezdett futni vele – én meg utána, mielőtt még valami bajt csinál… Hiába szólongattam, úgy tűnik, egyik fülén be, a másikon meg ki, viszont lefutni még mindig nem tudom, így csak szép kis lemaradással sikerült utolérnem, kissé kifulladva… Ő meg? Miután az egyik padon olvasó férfihez szaladt és az ölébe ejtette nyáltól áztatott csipogós labdáját, csak farokcsóválva várt, hogy más is játsszon vele. A kutyák meg a hűség, mi? -Elh…elnézést… a kutya miatt… -lassítottam le én is mellettük, kicsit még levegőért kapkodva- Igazán sajnálom, remélem… nem okozott semmi gondot, ura… Várjunk csak? Michael? Tényleg te vagy az? –vettem szemügyre alaposabban is a férfi vonásait, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy az egyik rég nem látott kollégám az Indiából, egyből széles mosolyra szaladt a szám- Te jó ég, így szakáll nélkül alig ismertelek fel! Nem hittem volna, hogy pont itt, Alaszkában fogunk újra találkozni… Mesélj, mi járatban vagy errefelé?
"Az évtizedek során a be-beomló tárnák nem csak az itt dolgozó bányászok, de a helyi lakosok életét is veszélyeztették. A telkek megsüllyedése, az omladozó falak mind-mind hozzájárultak a későbbi..." Egy labda az ölemben. Vastag sár és nyálcsíkot hagyva gurul le a combomról, a gazdája pedig pufi és boldog képpel liheg rám. Félre teszem a könyvet a padra, és halvány mosollyal megsimogatom a feje búbját, a farkasom pedig távolságtartó ugyan a kutyával, de megtűri, hiszen "rokon". A rokonokat pedig tiszteljük. - Szevasz pajtás. Üdvözlöm barátságosan, és igazából meg sem fordul a fejemben, hogy a gazdája után nézelődjek, hiszen minden bizonnyal itt van a közelben. A kutya pedig meg fogja várni, mert úgy tűnik, hogy jó társaságra lelt a személyemben. Lehajolok, kissé oldalasan, a gyűrűs- és hüvelykujjam közé fogom a meggyötört labdát, és az állat elé emelem. - Azt hiszem, ezt keresed, nem igaz? Furcsa, az elmúlt hónapok alatt most érzem magam a leginkább hozzám méltó társaságban. Fene se hitte volna. A gazdi pedig lassan betrappol, lelassít és lihegve elnézést kér... Én pedig úgy meredek kővé, mintha épp az imént ajándékozták volna a szobromat az egyetemnek.
A hegyi ház képe milliónyi szilánkra tört, én pedig megsemmisülten, valódi gyásszal az arcomon sétáltam mellette. Ha bármi is maradt még belőlem, amire talán rá tudna ismerni, azt a fokozatosan növekvő kétsébe esése elnyomja. Percekkel később kinyitom neki a hűtőkamrát, amiben a véres húscafatokká szakadt, régi testem pihen. Ezt nem engedhetem, hogy lássa... Lehunyom a szemem, és felidézem benne, hogyan nézett rám akkor, amikor aludtam. Sokszor megkérdeztem tőle, miért teszi, de a válasza sosem érdekelt igazán. Csak a mosolya, amit akkor öltött fel, mikor rájött: ébren vagyok. Épen és egészben láttattam vele Zachary Cross testét, máskülönben még azonosítani sem lett volna képes. - Sajnálom, Abigail... Úgy tűnhetett, a férje egykori kollégája, akinek a testébe kerültem, valóban együtt érez. El kellett tőle búcsúznom, és el kellett mondanom neki, hogy sajnálom. Még akkor is, ha fogalma sem lehetett róla, hogy nagyon is élek.
Lassan, mintha vénségemre kiszállt volna minden erő a tagjaimból, úgy állok fel, egyenesedek ki, a kezemben pedig még mindig a kutya labdáját szorítom esetlenül, szerencsétlenül, és egyáltalán nem tűnik fel, hogy még a szám is eltátom. Miféle csúfos játékot űz velem az élet? Miért... nem... Miért nem hagytok nyugtot, miért szedtek ízekre? Hát nem elég nektek, hogy élő testben haldoklom, erre harmadszor is belevezettek ugyan abba a csapdába. Meg fogok őrülni. A szívem úgy morzsolódik millió apró szilánkra, hogy a tüskék szétáradnak a véráramomban, lezsibbasztva minden sejtemet, amivel képes vagyok bármit is érezni, legyen az fájdalom, boldogság, tehetetlenség... Képek, érzések, álmatlan éjszakák, dühtől tajtékzó magányos pillanatok és erőszakossá torzult jellememtől halált és rémálmokat hozó esték keverednek, viaskodnak egymással, elfog a rosszullét, egyszerre kívánnék zokogva térdre rogyni és eltűnni innen minél messzebbre. Mintha sose tettem volna be a lábam a helyre, amit Fairbanks-nek neveznek, de egyre inkább biztos vagyok abban, hogy sokkal helytállóbb lenne a Pokol elnevezés. Michael? Ki az a... Ó, Michael. A testem egykori gazdája, az a férfi, aki Zachary testében... vesztette életét. - A-Abigail... - sóhajtom rekedten a nevét, apró és zavart kacajjal. Sűrű pislogások közepette kapkodom a tekintetem rajta, és ettől csak még inkább szédülök. - Nem tudom! - tárom szét a kezeimet, újabb zavart nevetés kíséretében, és valóban, most már egyre kevésbé tudom, mit keresek itt. Ó Teremtőm, ha tehetném, ha tudnám, most azonnal magamhoz láncolnám, soha többé nem ereszteném el, és addig csókolnám, amíg el nem felejtjük ezt a 11 gyötrő évet. Fogalmam sincs, mit tegyek. A Szellemek mindig megbüntettek, amikor önző voltam. Lemondtam róla, el kellett engednem, de most a kötelékek, a Sors újra a karjaimba lökték. Kevés az időm, túl sok kérdés, túl sok döntést kellene meghozni gyakorlatilag másodpercek alatt.
"Én vagyok az, Abigail. Zachary... Nem voltam veled őszinte, kérlek engedd, hogy megmagyarázzam... Szeretlek, és minden perc kín azóta, hogy utoljára láttalak. Bocsáss meg"
- Tényleg nem... tudom. Valami azt súgta, hogy ide kell jöjjek, és hát... Látod. Azt hiszem, ez a tiétek. Nyújtom felé a labdát, természetesen ez a lehető legszerencsétlenebb mozdulat, amit most tehetek, de mégis felé nyújtom, és ha átveszi, próbálok végre kiállni magamért, és hiába lüktet a mellkasom, mint egy gép, igyekszem felvenni vele a szemkontaktust. Édes Tupilekem. - Te... itt élsz? Mondjuk ez a hétvégi kutyasétáltatás nem azt sugallja, hogy csupán egyetlen hétvégére látogatott el ide a messzi Indiából. Az ottani Protektor azt kérte, hagyjam ott a szívemet. Megtettem, de Abigail makacsul visszahozta nekem. És csak egy karnyújtásnyira vagyok attól, hogy visszavegyem tőle.
Koda vidám vakkantással fogadja a buksisimit, majd már nyújtja is pacsira a mancsát, mire én is megérkezek. Ahogy lassan egymásra ismerünk, már kezdek örülni magamban, milyen jó, nem várt kis csevegésben lesz majd részem, de amikor meglátom a reakcióját, már kezdek kételkedni a dologban. Sőt… a zavarát látva lassan az én arcomról is lehervad a mosoly, közben pedig kissé esetlen egyik lábamról a másikra állok. Legalább a nevemre még emlékszik, nem igaz? Jó jel… Viszont minden más, a szavai, a testbeszéde… az már kevésbé, és ez engem is egyre inkább elbizonytalanít, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet ide jönnöm. De hogyan is állhattam volna meg? Olyan kicsi az esélye, hogy miután magam mögött hagyok egy protektorátust, véletlenül találkozzak bármelyik taggal is a későbbiekben, pláne, ha ez a bizonyos közösség az, amelyikhez a legszebb emlékeim is kötődnek. Azt tudom, hogy Zachary jóban volt vele, de arra azért nem számítottam, hogy egykori barátja feleségének a látványa ilyen… rossz hatással lesz rá. Személy szerint, bár Michaelt nem ismertem annyira, és csak néhányszor találkoztunk, de ha én túl tudtam magam tenni a dolgon, akkor azért mástól is elvárható ennyi, nem igaz? -Hogy lehet az, hogy nem tudod? –tettem fel óvatosan a kérdésem- Nem valami őrző munka miatt kellett jönnöd? Vagy most épp pihenőt tartasz és sehová sem tartozol „hivatalosan”? –faggattam finoman és türelmesen, hogy azért mégse csak kínos hallgatással teljen az idő. -Ó, igen. Köszönjük. –veszem át a labdát, majd elő is veszek egy zsepit, hogy megtörölgessem kissé… Ekkor veszem észre, hogy Michael nadrágjára is jutott belőle – ejnye, Koda! -, így csak szótlanul felé is nyújtok egy papírzsebkendőt, ha elfogadja, ha pedig nem értené, csak a tekintetemmel jelzek neki, miért is – Ne haragudj érte. Még… kölyök, nem mindig bírok vele, de azért próbálkozok. –mentegetőzök kicsit, majd amikor meghallom a kérdést, mint valami apró reménysugarat, hogy ő is kommunikálni kezd, a kelleténél talán kissé lelkesebben kezdek bele a válaszba: -Igen, már lassan egy éve… Tudom, tudom, senki sem gondolta volna, hogy majd pont én, egyszer ilyen hideg helyen fog kikötni, pláne azok után, hogy mennyire szerettem Indiában élni... –vakargattam a tarkóm lányos zavaromban- De így alakult. Előtte Londonban voltam, de már túl sokan voltunk, amikor pedig kiderült, hogy itt épp gyógyítót keresnek, úgy döntöttem, hogy megpróbálkozok vele. És te? Merre jártál, miután magad mögött hagytad Delhit? –kérdeztem vissza kíváncsian érdeklődve. A baleset után én sem maradtam sokáig, talán néhány hét, vagy hónap, mire úgy döntöttem, hogy inkább új életet kezdek, mert a régit már nem lennék képes folytatni… viszont arra emlékszem, hogy Michael még előttem, szinte egyik percről a másikra hagyta ott a protektorátust.
Látom és érzem, mennyire zavarja a reakcióm és ettől én is egyre kellemetlenebbül érzem magam, hiszen úgy vélem, hogy a legkevesebb jogom sincs ahhoz, hogy valaha még egyszer a saját akaratomon kívül vegyem el a jó kedvét. S most, mint egy agresszív gyerek, amikor szétrombolja a társa homokvárát, úgy hervasztom le az arcáról a mosolyt, ez pedig mélyebb nyomot hagy bennem, mint azt elsőre gondolnám. - Valami olyasmi... Hallottam, hogy a városi helyzet eléggé... feszült. - ez egynek megteszi és még csak hazudnom sem kellett. Minden bizonnyal a helyi Őrzőkel együttműködve kell majd élnem, ami azt jelenti, hogy akkor Abigail is a közelben lesz. De most, most nem tehetem meg, hogy álcát húzok magamra, hiszen a testvéreim... Ők is itt vannak. Most képtelen vagyok ezt kivitelezni. És ahogy ez tudatosul bennem, szinte látom az elkerülhetetlent: vagy tőlem tudja meg, vagy mástól. És azt talán rosszabb lesz. Halovány és gyors mosollyal jelzem, hogy nem haragszom a kutya miatt, átveszem a zsebkendőt, és fájó szívvel ugyan, de a kezemet, majd a nadrágomat törlöm belé. Pedig elfog valamiféle beteges vágy, hogy összehajtsam újra, és a kabátom belső zsebébe gyűrjem. - Ugyan. Szerintem kedvel. Nézek rá az állatra megint, és talán valamiféle kényszeres pótcselekvésként újra megsimogatom a fejét. Örül a kérdésemnek, ettől kissé könnyebb. A lelkesedése visszatér, és én úgy szeretném biztatni, hogy meséljen, mondja még, el ne hallgasson, de a múltba visszarévedő gondolataira az én arcom kissé elkomorodik. Könnyedén beszél róla, számomra talán túlságosan légiesen, és hirtelen roppantul elszégyenlem magam, hogy 830 éves létemre én képtelen voltam felgyógyulni a történtekből. - Ahogy látom, nem fogtak ki rajtad a mínuszok. Jó látni. Ez a két szó annyira kikívánkozott, az első őszinte megnyilatkozása annak, amit igyekszem magamban legyűrni, mert özönvízként ömlesztenék rá mindent hirtelen. De ezt a vágyódást ebbe a két szóba sűrítem bele, ám ha így folytatom, akkor hamarosan egészen biztos, hogy bolondnak fog tartani. - Alabamában voltam. Nehezen tettem túl magam Delhin. - azaz hogy egyáltalán nem - Azóta most találkozom másodszor Őrzővel. - apró szünet után lehajolok a könyvért, és a bal kezembe fogom, a jobbal pedig újfent megborzolom a vizes hajam. - Elbírsz még egy vadállattal? Veletek tartanék, ha nem bánod. Talán ennél felelőtlenebb döntést nem is hozhattam volna, de mit tehetnék, ha magával ragadott a tény, hogy újra látom őt? Azt hiszem, hogy az érzelmi kitöréseimet máshol és egyedül fogom levezetni, most azonban mélységesen bánnám, ha el kellene tőle szakadnom. A nem régiben tudatosuló gondolattól pedig még inkább leselkedem a lehetőség után, hogy a megfelelő pillanatban... De talán nem kell elmondjak mindent. Talán jobb, ha csak a lényeget tudja meg. - Találkoztam a könyvtárban egy lánnyal. Alice-nek hívják. - ennyit a nagy felvezető körmondatokról - És ez... Tudod, én nem gondoltam, hogy valaha szükség lesz erre, de... - lehajtom a fejem, aztán felnézek megint - Álmomban sem hittem volna, hogy beléd esek... Botlok. - remek kezdés Kilaun, legalább az örökkön kísértő Álmos kliséd elhintetted - A helyzet az, hogy én nem vagyok Őrző. Hirtelen eresztem le a pajzsomat, talán kicsit jobban is, mint kellene, hiszen ha be akarna mérni, akkor igen csak erős és vén egyed adatait kapná, de talán az energiák még így is megérintik, ezért amikor erre ráeszmélek, zavartan szintre emelem a pajzsom, hogy tartsam a 3-400-as álcát. Nagyot nyelek. - Delhiben elvették a farkasomat, hogy - veled lehessek - könnyebben végezhessem a beépülést Informátorként. Fogalmam sincs, hogy mi lesz a reakciója. Idő közben hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy nem mint a volt kedvese állok előtte, csak annak egy barátjaként, akit alig ismert. Legfeljebb csak a történeteimből, amiket Zachay-ként meséltem neki a mostani önmagamról. Ezért talán a reakció nem lesz olyan szélsőséges, mint amire számítanék, nem tudom, de ettől függetlenül mégis tartok tőle, hiszen mi sem lenne fájdalmasabb, mint már most elásni magam Nála.
-Igen, valami olyasmi… Igaz, az elmúlt pár hónap egész nyugodtan telt, nekem legalábbis – tudod, hogy megy ez, a gyógyítók mindig kimaradnak a nagy nyüzsgésből, általában a többiek mennek terepre. Mindenesetre remélem, a jövőben sem lesz rosszabb, meg rendeződik a helyzet végre. –felelem, majd amíg megtörölközik a sár-kutyanyál keveréktől, büntetésképp finoman rácsapok Koda fejére, mielőtt a sok simogatás közepette még azt hiszi, hogy jól cselekedett. -Szerintem is. –biccentek a szavaira, a kis szőrgombóc meg már dörgölőzik is hozzá a nagy simogatás közepette… Inkább csettintek neki egyet, majd eldobom a labdáját, mielőtt még itt nyakig kutyaszőr lesz szerencsétlen férfi. A mínuszokhoz kötődő megjegyzésére csak halványan elmosolyodok, de inkább nem kezdek el ódákat regélni róla, hogy mennyire is hadilábon állok velük még mindig, no meg kezdetekben mennyire nehéz volt megbékélni vele… Mondjuk még most is, amikor egyik napról a másikra képes fél, egy méter hó lehullani, aztán úgy kell kiásni magam a házból hólapáttal. Neeem, tényleg igaz a sztereotípia az angolokról, hogy órákig képesek az időjárásról beszélni, nem akarom én is megerősíteni. -Ne is mondd… hányszor hittem már azt, hogy nekem sikerült, de aztán időről időre mégis bebizonyosodik, hogy talán mégsem… Bár nem tudom, lehetséges-e egyáltalán ilyesmi, azok után, ami történt… -felelem csendesen, a következő megjegyzésére azonban igazán váratlanul ér, bele is telik pár pillanatba, mire sikerül megtalálnom a hangom a nagy döbbenettől- Ezt… most komolyan mondod? Azóta egy őrzővel sem találkoztál? De… az meg hogy lehetséges? Azt akarod mondani, hogy az óta egy protektorátusnál sem voltál? –kérdezem elképedve. -Még eggyel? –csóválom a fejem a szóhasználatán, de aztán csak bólintok egyet- Akár kettővel is. És ne viccelj, dehogy bánom! –pláne így, hogy végre egy kicsit talán a hangulat is kezd feloldani. -Tényleg? Nagyon helyes! Mármint… ne értsd félre, arra gondoltam, hogy ott volt és tanult… Tudod, most ő az egyik tanítványom. Zach…–halála után... folytatnám, ha nem csuklana el a hangom. Ám így, hogy pont az a férfi sétál melletem, akit hozzám hasonlóan közelebb szembesült az egész balesettel, most mégis képtelen vagyok kimondani azt, ami megtörtént, így inkább gyorsan korrigálok is- Miután Londonba mentem, mentor lettem. Tudod, kellett valami, ami segített visszatérni az „életbe”. –vontam vállat, a többit úgy sem nehéz kitalálni. -Azt én sem, Michael… -mondom csendesen, szándékosan szó nélkül hagyva a kis nyelvbotlását, mert biztosra veszem, hogy ő sem gondolta komolyan… valószínűleg csak a viszonttalálkozás okozta meglepetés miatt ilyen kis szétszórt. Azonban amikor előáll azzal, hogy ő nem őrző, már tényleg kezdek kételkedni benne, hogy valami komolyabb baj is lehet vele… „Már hogy ne lennél?”, kérdezném, ha nem épp ekkor eresztené le a pajzsát, én pedig szinte szóhoz sem jutok a döbbenettől, ahogy hirtelen megérint a mágiája. -Hát… Húha… -torpanok meg, majd pislogok még egy darabig a döbbenettől,hisz ha valami, ez talán még a felbukkanásától is váratlanabbul ért. Az arcát fürkészve figyelem, ahogy magyarázni kezdi a dolgot, mielőtt még kibukhatna belőlem a kérdés, hogy „Miért?”. Aztán ismét beletelik pár pillanatban, míg magamban feldolgozom az információt, ahogy gondolatban megpróbálok felidézni pár emléket, hogy megerősítést nyerjek ehhez a furcsasághoz… de az az igazság, hogy akkoriban olyan fiatal voltam még, meg annyi minden új történt velem nap mint nap, hogy sokkal kevésbé akadtam fent az ilyeneken. -Ez vicces. –sóhajtok egy nagyot, de aztán nem bírom megállni, hogy ne kezdjek el kuncogni a dolgon- Kérdezném, hogy akkor hogyhogy az őrzőkkel dolgoztál, de… amiatt a falka miatt, ugye? –tartok egy pillanatnyi szünetet, hogy reagálhasson rá, s csak utána folytatom- Tudom, hogy nem találkoztunk olyan gyakran, de hogy őszinte legyek, egyáltalán nem gyanakodtam volna ilyesmire… Azért valahol vicces, hogy ennyi év után derül ki… Mondd, hogy legalább a többieket is sikerült megtéveszteni, és nem csak előttem ment a „színészkedés”! –bár, ha csak nekem szólt volna, már az se változtat semmin, maximum kevésbé érezném figyelmetlennek, ügyetlennek… -És belegondolva, hányszor kaptad Zacharyt „csapattársnak” magad mellé… Jól mutathattatok, te, mint vérfarkas, meg ő, aki annyira nem értett a mágiához, hogy kisebb csoda, hogy egyáltalán őrző lett belőle… -nosztalgiáztam hangosan, kissé elmerengve az emlékekbe, hányszor próbáltam győzködni, hogy gyakoroljunk együtt, de neeem… kifogás, az mindig volt, ráadásul azt is képes volt úgy tálalni, hogy ne tudjak haragudni rá- Erről jut eszembe, tényleg… hogy boldogultatok ti ketten terepen?
Nem, valóban nem a Gyógyítók mennek terepre. Oda a Michael-félék mennek, hogy aztán egy fekete zsákban térhessenek haza. Zavartan pillantok el róla, talán nem is kell kimondanom, mert ezt ő is pontosan tudja, talán még a gondolatai közt is átfut. Ahogy a kutya büntetése vonja el a figyelmem, és újfent kellemetlenül érzem magam, hiszen elég ellentétesen álltunk hozzá a kicsihez, úgyhogy inkább csak összekulcsolom a kezeimet. Jegyzet önmagamnak: nem simogatjuk többet a kutyát, ma legalább is nem. - Nem gondolom, hogy bűn az emlékezés - próbálom kicsit vigasztalni, bár ez most gyakorlatilag olyan, mintha a saját képembe hazudnék - Élsz, egyben vagy és még a hidegnek is ellenállsz. Fél siker. Mosolyodom el cseppet. Talán boldognak kéne lennem, amiért nem felejtett el engem, amiért ő sem volt képes kitörölni az emlékeiből, de mégis inkább keserűséget érzek. Ha akkor őszinte vagyok hozzá, talán lett volna száz, százötven önfeledt évünk együtt. - Azt. Megváltoztam. - Vonok vállat, kár lenne ecsetelni mélyebben, hiszen minden bizonnyal Michael esetében semmi viszonyítási alapja sincs, hogy miből mivé lettem - A saját módszereimmel mentem a farkasok ellen, amit egy Protektorátus sem tolerált volna. Jobb volt ez így. Hogy senkire meg traktáltam rá a világhoz való hozzáállásomat és a mélabúmat, ami szüntelenül emésztett. Csak a motel tulajdonosára, aki napról-napra átvertem, mint egy kezdő "Illuzionista". Egyelőre nem megyek bele abba, hogy miért kell még egy vadállat társaságát élveznie, csak titokzatosan felvonom a szemöldökömet, és amikor beleegyezik a társaságomba, akkor finom tempóban kezdek ballagni mellette. Mint az első találkozásainkkor, úgy dobog a szívem, és ugyan azok a kérdéseim, ugyan azok a kétségeim és ugyanolyan élettel teli a boldogság is, ami szép lassan a tagjaimba ivódik. A nyelvbotlásom után már csak az a kellemetlenebb, hogy Michaelnek szólít. Bántó és sértő és keserű, hogy egy halott nevén szólít, akinek igazából egyáltalán nem vagyok méltó az emlékére. - Killian. Kérlek, szólíts Killiannek. Belekezdhetnék, hogy a Michael csak álnév volt, de ha nem kérdez rá, akkor nem fogok még egy kusza hazugság-hálóba belekezdeni.
Amikor leeresztem a pajzsom, belőle is többet kaphatok. Érezhetem úgy, ahogyan még soha. Farkas érzékekkel szívhatom magamba az illatát, az aurája finom rezgését, s már csak a bőre puha tapintása hiányzik a teljes összképhez. Eska akarok lenni, magamra akarom teríteni, és magammal vinni, hogy velem lehessen akkor is, amikor távol vagyunk egymástól. Ezzel párhuzamosan persze a hirtelen feltámadt döbbenetét is intenzívebben érzem, de ez nem ijeszt meg, hiszen számítok rá. Csak... sajnálom. Amiatt a falka miatt? Bólintok. Több magyarázatra talán nem szorul a dolog. Ó Abigail, te drága... Arra sem gyanakodtál, akihez feleségül mentél. Aki minden nap egy hazugsággal feküdt le melléd a nászi ágyba, aki egy önző Illúzióba rángatott téged. - Csak a Protektor tudta. - nézek rá bocsánatkérően, de megkönnyebbüléssel tölt el legalább az, hogy kuncog. És hogy bőven van hozzáfűznivalója... Nos, a helyzet igazából az, hogy Zachary kapta Michaelt maga mellé, és ő is tudott a dologról. Már a farkasom elvételekor biztos volt, hogy az ő testét fogom megkapni, ha egyszer el fogok távozni. Ő őrizte a titkomat, ő sosem kérdezett és ő mindent megtett, amit én varázslások híján képtelen voltam. Michael egy... igazán jó ember volt. Talán ő volt az utolsó, aki megértette, hogy miért teszek meg ennyi mindent Abigail miatt, de azt is mindig nyomatékosította, hogy örökké nem csinálhatom. Fogalmam sincs, mit feleljek a kérdésekre. Még több hazugságot? Hova göngyölítsem még a szálakat? Elvesztem, teljességgel. Számítanom kellett volna rá, hogy kérdezni fog. Pontosan tudtam, hogy a találkozásunk pillanatában kereket kellett volna oldanom, ha ezt az egészet meg akarom úszni ép bőrrel. - Nos mi... Igazából... - ha csak Abigail fejében nem fordul meg, hogy nehéz erről beszélnem, egyértelműnek tűnhet, hogy sumákolok - Nehezen. Egy igazi pancser volt. A lehető legjobb értelemben. - valóban, semmi becsmérlő nincs a hangomban, inkább szomorkás emlékezésnek tűnhet a hangvételem.
"Figyelj csak... Abigail. Nem volna kedved esetleg... Találkozni valami kevésbé nyilvános helyen? Mondanom kell valamit, de nem lenne helyes, ha... - mutatok körbe a bazárban, ahol hatalmas a tömeg, ezzel utalva a diszkréció hiányára - Ne értsd félre, tudom, hogy ez meglepő, de csak egy ital, semmi több! - emelem fel a kezeim nevetve, esélyt adva neki arra, hogy vagy most küldje el a fenébe az udvarlós mindenemet, vagy soha többé."
-Figyelj csak... Abigail. Nem volna kedved esetleg... Találkozni valami kevésbé nyilvános helyen? Mondanom kell valamit, de nem lenne helyes, ha... - mutatok körbe a parkban, ahol elég sokan lézengenek, ezzel utalva a diszkréció hiányára - Ne értsd félre, tudom, hogy így is elég rendhagyó viszontlátás volt, de attól tartok, még nincs vége a történetnek. - a szabad kezem zsebre dugom, a könyvet pedig kissé erőteljesebben markolom meg, és lélegzetvisszafojtva várom a következő reakcióját.
-Tudom, csak… -nem is tudom, hogy magyarázzam el ezt az egészet- A baleset után hirtelen mindenki csak vigasztalni próbált, hogy minél előbb túltegyem magam rajta, meg ne hagyjam el magam, de… mégis, hogyan is érthették volna meg? Nem ők élték át, nem nekik kellett együtt élniük egy ilyen jövővel, nem őket érte ennyire váratlanul egy ilyen tragédia… Hiába mondták, valahol mégis olyan üresnek hatottak a szavaik, hisz mégis honnan tudhatnák, és… Jajj, ne haragudj! Neked se lehetett könnyű, én meg egyfolytában erről fecsegek itt neked… Csak… te talán jobban átérzed ezt az egészet, lévén, hogy belekeveredtél, én meg már nem is emlékszem, beszéltem-e már erről az egészről bárkivel is és… bocsánat. –halkítom le a hangom, mielőtt még annyira sikerül feltépnem a régi sebeket, hogy elbőgöm magam előtte, ami ilyen hosszú idő után nem épp a legszerencsésebb kezdés egy viszonttalálkozáshoz… Ki tudja, a végén még egymás vállára dőlve pityeregnénk itt a parkban… Vagy úgy megijedne, hogy megint legalább egy évtizedig nem látnám… Ahogy a saját „módszereit” kezdi emlegetni, csak szép lassan felvonom az egyik szemöldököm – ez nem hangzik túl biztatóan, én pedig, ha már végre lassacskán sikerül rendes mederbe terelgetni a beszélgetést, nem szeretném elrontani olyasmivel, hogy valami rosszra kérdezek rá. A tudatlanság boldogít, legalább azt hiszem, ilyenkor szokás mondani. Időközben Koda is visszaér a labdával, én meg, miután újra eldobom, kényelmes tempóban sétálni kezdek utána, az úton haladva. -Killian? –kérdezek vissza, de aztán csak bólintok- Rendben. –nem tudtam, hogy nevet változtatott idővel, de valahol megértem, egyszerűbb lehet új életet kezdeni. Bezzeg én… cipelem magammal ezt a „keresztet”, mert ha sok minden nem is, de ez legalább még itt maradt nekem emlékbe. Érdekes, de valahogy sosem merült fel bennem, hogy újra a leánykori nevemet kezdjem használni, pedig azt is szerettem. Egyszerűen csak úgy éreztem, tartozok neki ennyivel, hogy nem dobom el a nevét, még akkor is, ha keserű az igazság – mivel más hozzátartozójáról nem tudtam, ő pedig meghalt, igazából senkit se foglalkoztatott volna a dolog különösebben, csak nekem nyújtott némileg megnyugvást, mint ha ezzel mégis életben tarthatnám… Ahogy lekerül a pajzs, s ezzel együtt belőlem is előtörnek a kérdések, ismét megkapom a hőn áhított válaszokat, még ha elég szűkszavúan is. Azért finom bólintásokkal én is reagálok az üzeneteire, közben pedig valami különös nyugalom kezd úrrá lenni rajtam. Magam sem értem, hogy miért… A mi történetünkben is részben egy vérfarkas falkának köszönhető, hogy úgy alakultak az események, ahogy, most pedig kiderül, hogy az egyik ottani kollégám valójában nem is őrző, hanem hozzájuk hasonló, még ha nem is kimondottan közülük való… Valamiért azonban még sem éreztem félelmet a mellettem sétáló férfi iránt – hogy azért, mert annyi éven át voltunk kollégák, és sosem adott rá okot, vagy azért, mert ő is közel állt Zach-hez, és ezáltal mint ha kicsit ő is „feltámaszthatnánk” a beszélgetések révén, nem tudom… Csak azt, hogy örülök, hogy újra találkoztunk. Ahogy meghallom az utolsó válaszát, először csak elképedve pislogok, de aztán csak a múlton elmerengve mosolyra húzódik a szám. -De ilyennek szerettük. –felelem csendesen, mert minden ügyetlenkedése ellenére imádni való figura volt, minden bohóckodásával meg hülyeségével együtt. Killian felé fordítom a tekintetem. Képzelem, milyen nehéz lehet neki ezekről beszélni, hisz minden eddigi reakciójával ezt sugallta, azonban mégis hálás vagyok neki, amiért meghallgatott, meg ő is hozzá-hozzászólt. Amikor ismét megszólal, csak kíváncsian kapom fel a fejem, hogy hallgassam, ám ahogy egyik szó a másikat követi, úgy lassulnak hirtelen a lépteim, változik meg valami a tekintetemben. Ahogy körbemutat a parkon, úgy követem a tekintetemmel, mint akit hipnotizáltak, de ahogy tovább folytatja, miközben a gyomrom egészen kis gombóccá zsugorodik, egyre inkább úrrá lesz rajtam egyfajta „dejà vu” érzés. De ez több annál… Mire a végére ér, én csak földbe gyökerezett lábbal állok mellette, akár egy út szélén felejtett, elhagyott kis kölyökkutya, miközben megpróbálok farkasszemet nézni vele. Sőt… nem is igazán azt, inkább a tekintetéből próbálok választ kapni arra a hatalmas kérdésre, ami még magamban sem igazán tiszta, hogy mi is lenne, de azért keresem, kutatom… Kíváncsiság, bizonytalanság, félelem, remény… -Ez… valami rossz vicc? Honnan… -tudhatod, ha ott sem voltál, bukna ki belőlem a kérdés, ha éppenséggel nem csuklana el a hangom az első szó után, ahogy az emlékek közül egyre elevenebben előfurakszik az egyik, újra- és újra leperegve előttem, hogy magyarázatot találjak rá, mégiscsak valami félreértés, vagy véletlen műve lehet az előbbi néhány mondat…
Ha lenne bármennyi jogom ahhoz, hogy vádaskodjak, megtehetném azzal, hogy neki legalább volt valakije, sőt, voltak körülötte többen is, akik próbálták könnyebbé tenni az életét, még akkor is, ha nem tudhatták, hogy min megy keresztül. Neki ott voltak az ismerős szavak, a vigaszt nyújtó érintések. De nekem mim maradt? Semmim! Egyetlen közös fényképem sem, hiszen ha bármit magammal vittem volna, később gyanúra adhatott volna okot. A holtak nem űznek ilyen csúfos játékokat. Ő itt van, látszólag épen és egészségesen. Van egy kutyája, van új társasága. Én pedig dohányfüstben tengettem az elmúlt 11 évet, és azon zokogtam, hogy miért nem lehettem én a valódi Zachary, aki valóban meghalt és nem csak úgy tett, mintha. Én nem tudok meghalni, egy szemvillanásnyi idő csupán, és újra élek, de a halál nem segít a fájdalmon, nem segít semmin. Legalább is az a halál, ami nekem jutott, csak büntetett és lemarta a lelkemet. - Ne, ne kérj bocsánatot Abigail. Én sajnálom, hogy a jelenlétemmel... Nos, előcsaltam olyan dolgokat, amiknek jobb, ha csendben pihennek. Örülök, hogy nem kérdez, csak beleegyezik az új név használatába. A Zachary-ről ejtett néhány megjegyzésem után beáll a csend. Igen, ilyennek szerettek. Múlt időben. Lassan olybá tűnik, hogy valóban meg kell könnyezzem ezt a váratlan emlékáradatot és találkozást, de Tupilek tudja, mennyi értelme lenne ennek itt és most helyt adni. Az igazság az, hogy eleinte elképzelésem sincs arról, hogy önmagam karikatúrájaként szólalok meg, s cselekszem a kezeimmel, a tekintetemmel. Vannak dolgok, amik talán tényleg soha nem változnak, s bár nem tartom magam kimondottan színpadias alaknak, mégis, ezek a mondatok úgy törtek elő belőlem, mintha most keresném őket, mintha most születtek volna meg a gondolataim közt, de aztán fájdalmasan nagy súllyal zuhan rám a piactér, a felismerés, hogy gyakorlatilag ugyanezekkel a szavakkal hívtam el az első olyan igazi randevúra, ahol közöltem vele, hogy többet szeretnék. Most azt közölném vele, hogy élek. És becsaptam. Hát ember vagyok én? Ránézek, és még mindig egy ártatlan és tiszta nőt látok, és aki ezt a természetes kis csodát bántani merészeli, nem érdemes a boldog életre. - ... tudhatom, ha ott sem voltam? Szomorú mosollyal nézek a zavart, kék szempárba, és nagyot szusszanok. A hideg csípi a bőrömet, a vizes hajam pedig lassan jegessé szilárdul, ezzel párhuzamosan pedig a szívemen eddig uralkodó jégpáncél vehemens olvadásnak indul. Nyúlnék felé, megérinteném, de nem teszem, bármennyire hajt a védelmező és óvó akarat. Sóhajtok, talán a lelkemet is kilehelem vele. - Mondhatnám, hogy mindent részletesen elmesélt, de... Akkor hazudnék. Nem akarom, hogy őrültnek nézzen. Rettegek, hogy félelmet plántálok a szívébe, pedig most az a legutolsó, amire szükségem van. Éppen ezért nem lépek közelebb hozzá, vagy próbálom megérinteni őt. Körbekémlelek, valami nyugodalmasabb hely után kutatva, de kizártnak tartom, hogy errefelé létezik ilyen, hiszen ez egy egyetemi terület. Soha nem gondoltam, hogy valaha meg fogom tenni, de Abigailre küldök egy aprócska illúziót. Kiürítem az elméjét, elhitetem vele, hogy rajtunk kívül nincs itt senki, egy kietlen, havas és csendes parkban állunk, csak ő és én, meg persze Koda, aki már épp eléggé elfáradt ahhoz, hogy csendesen lepihenjen, és ne zargassa a gazdáját. A hideg sem tűnik már annyira elviselhetetlennek, mint eddig. Csak itt, ebben a békében lépek hozzá kissé közelebb. - Abi, te jó Őrző vagy, jobb Gyógyító, mint akit valaha láttam. Tisztellek érte... Mondd csak, hiszel abban, hogy ez a világ még számodra is tartogathat újdonságot? Hogy létezik még valami a farkasok közt, amikről legfeljebb a Krónikákban olvashatsz? - szomorú, mégis komoly ábrázattal nézek rá, a szívem a torkomban dobog, és fogalmam sincs, mi fog történni... Még közelebb lépek, illetve inkább csak hajolok, talán a mozdulatomból is egyértelmű lehet, hogy suttogni fogok valamit a fülébe. Az illata és az érzelmei még intenzívebben tolódnak az orromba, így amikor kimondom, beszívom őket, elraktározom, erőt merítek belőle, hogy aztán kimondjam mindazt, amivel ez a történet kezdődik - Én vagyok Kilaun.
Sometimes we find things we're not looking for and we lose the sense of reason Sometimes we lose what we are caring for and then face the day without them My life, my home, my you
Csak álltam és vártam földbe gyökerezett lábakkal, ahogy szinte lélegzetvisszafojtva vártam, hogy ezután mi fog következni. Ahogy Michael… akarom mondani, Killian befejezte a ki nem mondott mondatomat, szinte hezitálás nélkül bólogattam neki, ha már a hangomat úgy sem találtam még mindig… És ő még húzza itt az időt! Hát van ennél nagyobb kegyetlenség? Szusszan, meg nézelődik, mint ha ezzel is csak időt próbálna nyerni magának, de amíg nem válaszol, addig úgy sem szabadul, mást nem a tekintetemmel fogva tartom – legalábbis jó érzés bemesélni magamnak, mint ha egyébként a beletörődésen kívül lenne más választásom egy ilyen idős vérfarkas ellen. Jön a terelés, egyik téma a másik után… én meg annyira rá összpontosítok most minden idegszálammal, hogy mondhatni, fel sem tűnik a kis illúziója – mióta azok a kísértetiesen ismerős szavak elhangzottak, szinte teljesen megszűnt számomra a külvilág. Mesélni kezd, én pedig csak kissé gyanakodva hallgatom, hogy mégis hová akar ezzel az egésszel kilyukadni? Miért terelődik hirtelen rám a szó? És hogy jönnek ehhez az egészhez a vérfarkasok meg a Krónikák? Azt hiszem, egyre jobban kezdek összezavarodni, hogy mi lesz ebből az egészből… Ahogy közelebb hajol a fülemhez, szinte már várom, hogy végre kimondja azt a bizonyos nevet, amit annyira hallani szeretnék, még ha tudom, lehetetlen lenne… Talán épp ezért, amikor végre megszólal, hirtelen fel sem fogom a név jelentőségét. Egyszerre zúdul rám a megkönnyebbülés és a csalódottság különös egyvelege – hiába hívják Indiát a csodák országának, úgy tűnik, akkora csodák mégsem léteznek, hogy egy halottat visszahozzanak az élők világába… hisz hogy is lehetne, ott, ahol a lélekvándorlásban hisznek… Zachary valószínűleg már rég egy azóta született gyermek testében járja a világot, nem emlékezve semmire… És miután ez bebizonyosodik, nekem sem kell minden eddigi tudásommal szembemenve magyarázatot keresnem a történtekre, akármennyire is szeretnék… Ismét bebizonyosodik, hogy a holtakat senki sem támaszthatja fel. Miután azonban néhány pillanat alatt megvívok a saját gondolataimmal, lassan a tudatomig is eljut a név jelentősége, amit az imént hallhattam, nekem pedig szép lassan teljesen elkerekednek a szemeim, ahogy realizálódik, hogy ki is áll velem szemben. -Az… az Álmodó? –kérdezem suttogva, teljességgel elképedve, közben pedig hirtelen az eddigi kevés, vele kapcsolatos emlékem is teljesen új megvilágításba kerül. Szentséges ég… ha ez igaz… hány éven keresztül éltem úgy a mindennapjaimat, hogy tudomásom sem volt erről? És akkor miért most…? Azt hiszem, ismét sikerült összezavarodnom…
Miután a kopogást követően beléptem a Protektor irodájába, egyből szembesültem vele, hogy nincs egyedül, új vendéget köszönhetünk köreinkben. A kezeimet magam előtt összetéve finom meghajlással köszöntöttem a társaságot, szinte gondolkozás nélkül léptem a vezetőnkhöz, hogy a lábait megérintve kifejezzem előtte legmélyebb tiszteletem. Bár nem szokás mindenkit így köszönteni, a magasabb rangot betöltő társainkat és a tanítóinkat mindenképp illendő volt, hisz részükről egyfajta áldással is felért. Mivel gyakorlatilag itt nőttem fel, a helyi szokások teljesen a mindennapjaim részévé váltak, így hiába volt látható, hogy a másik férfi nem indiai, őt is hasonlóképp köszöntöttem. Legalábbis szerettem volna, ha nem állít meg a mozdulat közepén és segít fel, hogy erre semmi szükség… Ezt követően aztán nem is erőltettem a dolgot nála, csupán egyszer sikerült belefutnom abba a hibába, hogy kissé megfeledkezve magamról, ismét így próbáltam köszönteni, meg is lett az eredménye – a későbbiekben még sokáig tréfálkozott vele, csak hogy az idegeimre menjen, én meg hiába igyekeztem visszavágni neki, valamiért mindig jókat derült a dolgon. -Tudod mit, Cross? Pukkadj meg! –vágtam a képébe, amikor már nekem is fogytán volt a türelme, s mit adnak az istenek? Ismét csak egy jóízű nevetés volt a válasz… hát még akkor, amikor alig két héttel később kiderült, hogy nekem kell beugranom mellé Michael helyére az egyik terepmunkánál, és meglátta, milyen arccal fogadtam a hírt… Akárcsak annak idején, ahogy felfogtam, ki is áll velem szemben, már egyből hajoltam is, hogy a lábfejét megérintve a legmélyebb tiszteletemet fejezzem ki felé, amit csak ismerek – hisz kinek, ha nem épp az egyik legidősebb vérfarkasnak, egy vérvonal fejének járna ez ki?
(…és szerintem, ha tt is megpróbálsz megállítani a mozdulatban, akkor csak döbbenten-megszeppenve pislogok kettőt és elájulok „túl-sok-jelentőségteljes-infó/esemény/emlék-túl-rövid-idő-alatt” alapon… ha nem, akkor nem)
Késő. Már nem csinálhatom vissza, bármennyire is rettent meg a tény, hogy micsoda érzelmi instabilitásba kergettem Abigailt már ennyivel. Soha nem vallottam még ennyire drámaian színt senki előtt. A Protektorok talán fel vannak készülve az ilyesmire, de azok a vezetők, akikkel eddig találkoztam, sosem kötődtek hozzám érzelmileg. Soha nem voltam a kedvesük és soha nem láttak még azelőtt, hogy szót emelhettem volna. A feszültsége, a bizonytalansága, valamiféle vágyakkal és reménnyel teli kíváncsiság telíti meg a levegőt, érzem, ahogy idegesítő, csipkelődő táncot járnak a bőrömön a belőle áradó érzések, és azon is csodálkozom, hogy egyáltalán képes voltam kiejteni a számon bármit is. "Én vagyok Kilaun." Ez a három szó, önmagam felfedése, a bemutatkozásom, a titokról való lepel önkényes lehullajtása olyan élesen mar a húsomba, mint még soha. Elmondtam neki mindent, és semmit egyszerre - hiszen ezzel az információval nem közeledtünk látszólag afelé, hogy pontosan ki vagyok. Mert nem Kilaun vagyok. Kilaun voltam, amivé mára váltam nem több, mint egy ironikus lenyomata a múltbeli énemnek. Az akadozó kérdésére egy elnyújtott pislantással bólintok. Mit mondhatnék? Talán helyesebb lenne verbálisan is megerősíteni a tényt, mert nem vagyok biztos benne, hogy jelen állapotában képes olvasni a gesztusaimból. - Igen Abigail. Én vagyok az... Álmodó. Kissé habozok, mielőtt megismétlem a saját "nevemet", hiszen több, mint egy évtizede nem tekintek valódi álmodóként magamra. Az elhagyatott utcák és a húrt túlfeszítő farkasok utolsó óráinak megkeserítője, a halál előtti fekete humor, az vagyok én, az Álmodó már csak a testvéreim elméjében és a Krónikák lapjain él. Néhány pillanattal később látom, ahogy mozdul előre, felfogom magát a mozdulatsort, hogy mit csinál és mire készül éppen. A helyzetre való tekintettel a finom gúny ebben az "életben" elmarad, cserébe azonban egyszerre hajolok vele, és ösztönösen nyúlok a kezei velé, finoman, de határozottan ráfogva a kézfejére és az ujjaira. - Erre semmi szükség. Mormolom egészen halkan, a szemeibe nézve. És mire felfognám, hogy valóban a kezemben tartom a kezét, hogy valóban megadatott, hogy hozzáérhetek... A szemhéjai szinte lassított felvételként csukódnak le, a tagjaiból kiszáll az élet, s ha nem lennék egészen résen, ha nem lesntem volna eddig is minden apró rezdülését, akkor ott esett volna össze. Egyetlen lépéssel suhanok mellé, hogy a bal karommal oldalról átfoghassam a derekát és a hasát. Magamhoz húzom, óriási sóhajjal tekintve az ég felé, hangot adva mindannak, ami eddig bennem rekedt. Még mindig nem fogom fel, hogy éppen a karjaimban tartom, hiszen annél sokkal jobban emészt a bűntudat, amiért ilyen állapotba került miattam.
Bűn-e, ha néhány másodpercre még elragadtatom magam, ahogy érzem a mellkasomnak simulni a hátát? Hogy az arcom a fejére fektetem, és úgy suttogom el neki még egyszer azt, hogy sajnálom? Talán tényleg ez az utolsó lehetőségem, talán ezt még megkaphattam a Szellemektől, hogy méltóképpen búcsúzhassak el tőle, ha már se vele, se Giselle-lel nem sikerült. Nem tudom. Azonban a tenni akarás sokkal hamarabb erőt vesz rajtam a szerelmes "ifjú" lelkesedését maga alá gyűrve. Míg megtartom a fél karommal, addig a másikkal a táskájában kutatok az iratai után. Ó Tupilek, milyen goromba és modortalan ez, de a cél szentesíti az eszközt, a célom pedig az, hogy épségben hazavihessem. Az igazolványát a zsebembe süllyesztem, aztán egy pillanattal később újra érte nyúlok, hogy megnézzem, vajon a képzeletem játszadozott-e valam, vagy valóban... "Abigail Cecile Cross"... Hát nem mondott le rólam végleg. Ő sem. A boldogság beteges hévvel rágja magát belém, mert úgyis tudja, hogy nincs sok ideje hátra, mint mindig, most is múlandó és csekély lesz, kénytelen vagyok hát most kiélvezni minden cseppjét. Mintha csak egy könnyed takaró volna, úgy emelem fel a testét, a térde alatt és a vállainál fogást keresve rajta. Megfogadom, hogy az út hátralévő részében nem vetek rá szerelmes pillantásokat, nem merengek ábrándos tekintettel a vonásain, hiába vágyom erre mindennél jobban. - Gyere öregfiú, menjünk haza. Szólok oda a kutyának, és szépen lassan útnak indulok az egyetem parkolójának a környékére, ahol szerencsémre akad taxi, amelyik vállalja, hogy hogy elvisz Abigail címére. Természetesen teszi mindezt úgy, hogy mind Kodát, mind Abit poggyászként láttatom vele, miket magam mellett kívánok tartani. Szokásom szerint, Illúzióval fizetek.
Roppant gyermeteg izgatottság lesz úrrá rajtam, ahogy meglátom Abigail házát. És nem azért félek bemenni, mert ez helytelen cselekedet, attól félek, hogy mi vár rám odabent. Hány emlék köszön majd az arcomba? Vagy éppen hány nem? Az iratok után most a kulcsát keresem meg a táska mélyén, hogy bevigyem, és úgy-ahogy ellássam. Persze közel sem lehetek annyira jó benne, mint amilyen ő, de... Próbálok nem érzékelni, nem nézni, nem szagolni semmit, csak a nappali kanapéjára fektetem. Óvatosan kibújtatom a cipőjéből, és... Mellé ülök.
Szoborként őrzöm, amíg magához nem tér. Próbálok nem gondolkozni, próbálok nem tervezni, nem vádolni magamat semmiért - hiszen én sem számíthattam erre, ugye? -, próbálok nem hozzáérni. Arcom komor és szomorú ábrázatot vesz fel, olyan lehetek, akár egy őrkutya ott mellette. Tapintatlanságnak érezném körbejárni a helyet, hogy akár csak egy pohár vizet töltsek magamnak, hiszen nekem nem lenne helyem itt, nem lenne szabad itt lennem, nem vagyok ide való... És mégis, mennyire hiányzott.
Mily meglepő, hogy képtelen voltam megülni a hátsómon… A nyakamba vettem a várost, és begyűjtöttem az elmúlt években fellelhető újságokat, vagy azok maradványait. A legtöbbet az antikváriumból sikerült beszereznem, valami elmeroggyant szőke spinétől. Na holt biztos, hogy az a szőke nem normális, de engem csak az újságok érdekeltek, nem fáradtam azzal, hogy elküldjem pszichológushoz. Nem volt egyelőre hol laknom, de én tök jól elvoltam a városban éjszakánként, farkas alakban úgysem fáztam. Nem mintha nem szökhettem volna be akárhová, de jelenleg még élveztem, hogy újra ezen a földön járok, és nem akartam a négy fal közé zárkózni. Az sem volt véletlen, hogy végül az egyetemi parkban kötöttem ki, mert össze akartam futni egy Őrzővel, vagy többel, nekem aztán teljesen mindegy. Tudni szeretném, hogy tapasztaltak-e valami furcsát mostanában. Noha simán beszökhettem volna az ő területükre is, ami valahol erre lehetett, mert igencsak úgy tűnt, hogy vannak egy páran a környéken, de nem akartam ilyen tiszteletlen lenni. Egyelőre. Elvégre, nem bajt keverni jöttem, és ha úgy adódik, szívesen segítek nekik bármiben, elvégre, az én feladatom is hasonló volt az övékhez ehhez a koszos sárgolyón. Aztán, ha olyanom lesz, megpróbálok majd az enyéim nyomára bukkanni, mert érdekel, kik tartoznak a vérvonalamba. Felettébb kíváncsi vagyok rájuk, bár kezdetben talán inkább csak csendben figyelem majd őket, aztán meglátjuk, kivel támad kedvem megismerkedni rendesen is. Levágódom egy padra, és kicsit feljebb toltam a fejemen a sapkámat, mert zavart, hogy majdnem belelóg a szemembe. A pajzsomat elegánsan, módszeresen leeresztettem annyira, hogy arra alkalmas személyek úgy érezzék, alulról nyaldosom a háromszázat, és hát, hogy Eska vérvonalába tartozom. Minő meglepő véletlen. Hú, de nagyon humoros vagyok ma. Kényelmesen hátradőltem, és amíg vártam, addig elkezdtem lapozgatni az újságokat, különös tekintettel az új tulajdonosok kezébe vándorló ingatlanokra, valamint az állattámadásokra. A többi nem nagyon érdekelt, de az ilyesmikkel képben szerettem volna lenni. Közben azért figyeltem ám, sőt, inkább a környezetem volt a lényeg, mint a sok újság mellettem és az ölemben. Felettébb kíváncsi voltam, hogy kinek fogja először szúrni a szemét egy magányos farkas itt az egyetem parkjában…
- Hogy én mennyire utálom a havat! – igen, már megint voltam szíves morgolódni valami miatt, mint mindig. Ma is pontosan olyan napom volt, hogy ha tehettem volna, akkor még az élő fába is belekötök, bár az nem lett volna túlzottan szórakoztató, tekintve, hogy az nem feleselne vissza nekem semmit. Ma még vizsgáztatnom sem kellett, pedig ilyenkor ott szoktam kiélni a rossz kedvemet, szegény hallgatók kárára. Mondjuk, sohasem hajtottam sem az év tanára címre, sem arra, hogy mindenki kedveljen engem. Tökéletesen tudatában voltam annak egész életem során, hogy egyáltalán nem vagyok az a szerethető nőtípus, sőt, nagyon nehéz természettel áldott meg a sors. Ennek ellenére azonban mégis akadtak barátaim, és olyanok is az életemben, akik fontos szerepet töltöttek be. Kár, hogy többségük mégsem volt igazán része már a mindennapjaimnak. Miközben ezen gondolkoztam és zúgolódtam továbbra is, átvágtam az egyetem parkján. Amerre a szem ellátott, mindenhol fehér hóval borított táj volt, semmi több. Némi színfoltot ugyan vittek az egyhangúságba a néhol feltünedező diákok vagy éppen egy-egy örökzöld, amely magányosan tört az égbe, de ez volt minden. Nem csak azért volt elegem belőle, mert hónapok óta állt miatta az ásatás, hanem azért sem derített különösebben jókedvre, mert ráadásként még baromi hideg is volt. Az utóbbi néhány évben leginkább meleg területeken akadtak munkáim, így ez most szokatlan is volt és nem is esett túlzottan jól. Az újonnan szerzett hótaposóim alatt ropogott a friss hóréteg, tekintetem ide-oda járt, miközben arcomat félig a sálam alá rejtettem, a fejemen pedig ott éktelenkedett a szőrmés kapucni. Nem fáztam én annyira, de nem is akartam sokkal több időt kint tölteni, mint amennyit nagyon muszáj volt. Még jó, hogy kocsival érkeztem, így aztán nem órákba telt, mire eljutottam egyik helyről a másikra. Ott legalább fűtés is akadt, én meg örültem volna egy hasonló funkcióval megáldott kabátnak is. Még jó, hogy nem vagyok túlzottan nyafogós, így csak magamban átkoztam el a fél világot és próbáltam úgy tenni, mintha egyébként olyan kemény lennék, hogy nekem meg sem kottyan a mínusz harminc-negyven fok. Nagy sebbel-lobbal vonultam el a padon ücsörgő nő előtt is, és csupán akkor eszméltem rá, hogy mit éreztem, amikor már javában lehagytam őt néhány lépéssel, ami nálam néhány métert is magában foglalt. Ahogy megtorpantam, tanácstalanul ráncoltam a homlokomat, a szemöldököm pedig egészen annak közepéig futott. Végül hátrafelé lépkedve újra eljutottam a padig és csak ott álltam meg ismét. Úgy nézhettem ki, mintha hirtelen megállították volna a felvételt, amit aztán visszatekertek. Továbbra is maradt az a furcsa kifejezés az arcomon, ahogyan teljesen hülyének néztem, hogy ilyen időben itt ül a padon és olvasgatja az újságot. - Maga meg mit keres itt? – kérdeztem kissé gorombán, természetesen nem arra voltam kíváncsi, hogy szó szerint mit csinál, mert azt én is láttam. Soha nem vádolt azzal senki, hogy kifogástalan lenne a modorom, de nem is törekedtem rá, amíg engem nem zavart különösebben.
Éééés… dingdingding… már érkezik is az első delikvens. Próbáljuk meg megtippelni, milyen típusba tartozik a kicsike. Szeretek ezzel szórakozni, a tempót tekintve vagy siet, vagy fázik, bár ilyen kabátba én már belerohadtam volna, no de nem mindenki született ezen a vidéken, hogy jól bírja az oly jellemző hideget. Szórakozottan pillantottam a karórámra, számlálva a másodperceket, hogy vajon mennyi idejébe fog telni, hogy leessen neki, itt bizony egy vérfarkas csücsül. Nagyjából öt másodperc múlva megtorpant, tehát sikerült megéreznie a dolgot. Bizonyára nem figyelt, mert így első blikkre nem valami kis csóri tanoncnak nézném. Bírom én az Őrzőket, de a fiataljaikkal nem tudok mit kezdeni, keveset láttak és tapasztaltak még egyszerűen. Nem olyan hasznosak, bár néha akadnak ritka, ámde üdítő kivételek. Egészen bájos, ahogy visszajátssza a mozdulatait, el is vigyorodom rajta, már amennyire engedi az épp olvasott újságcikk a kilenc halálos áldozatról, akik ráadásul gyerekek. Kellett nekem ragaszkodni ehhez a hírhajhászáshoz. Ehh. Morcosan le is csapom, majd nyugodtan, már-már negédes mosollyal pillantok fel az Őrzőre a kérdése nyomán, és csuklóból be is nyögöm a következőt. - Jelen pillanatban a jó modorát! Pislogok párat, majd sóhajtok egyet lemondóan, hiába na, nem mindenki tudja, miként illik viselkedni, de betudom annak, hogy sünt reggelizett, és fájt, mikor kiadta magából. Lehetett volna Tupilek egy kicsit kegyesebb azzal, hogy inkább valami kis cukorborsót vezérel az utamba, de neeem, nekem egy harapós csajszi jutott. Ez csak azért pech, mert nem szokásom tolerálni, ha valaki tahó velem már az első pillanatban, különösképp akkor nem, ha nem csináltam az égvilágon semmit. - Egyébiránt, nem kell túl nagy ész ahhoz, hogy rájöjjön. Nyilván nem azért ücsörgök pont itt, mert tök hülye vagyok, hanem mert tudom, hol vagyok. Kissé tudálékos ábrázattal oktatom ki, mert legyen bármilyen öreg, és erős, attól még nincsen joga nekem esni, mint bolond tehén az anyjának. Egészen üdítő, hogy ma épp jó kedvem van, az meg pech, hogy nincs kedvem várni még valakire, szóval be kell érnem vele, már ha ezek után nem küld el a picsába. Ámde, szándékomban áll ezt megelőzni, és felemelem a kis kacsóm, hogy beléfojtsam az esetleges első felindultság szülte reakciót a mutatóujjammal. - Hajlandó normális stílusban kommunikálni, vagy mást kell keresnem? Egyszerű kérdés volt, és nem érdekelt, ha esetleg szerinte nem vetette el a sulykot, szerintem meg igen, de én másként működtem, mint a legtöbben. Meglátjuk, hová jutunk így, de nem aggódtam különösebben, ha esetleg lepattintana, majd követem álcázva magam, úgyis megszerezhetek pár infót.
Lövésem sem volt, hogy mi a fenéért ücsörög egy nő a röpködő mínuszok idején egy padon, és olvas éppen itt újságot. Nem tartottam az ilyet normálisnak, bár egy farkastól nem is várhattam mást. Mivel így állt a dolog, mégsem mehettem el csak úgy mellette szó nélkül, hiszen biztosan volt valami oka annak, hogy idejött. Mondjuk engem abszolút hidegen hagyott a dolog, amíg nem veszélyeztetett senkit, de a kötelességtudatom most ezt diktálta és egyébként is szerettem kideríteni bizonyos dolgokra a választ. Gyakorlatilag a munkám is erre épült, ami meg ugyebár a szenvedélyem volt, úgyhogy ez nem is olyan meglepő. - Jó magának! – feleltem én is magától értetődően, félvállról. – Mások is próbálták már, de nem jártak túl sok sikerrel. Én is keresem már elég régóta… - vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel és én máris lezártnak tekintettem a témát. Rendben, nem voltam éppen a legudvariasabb ma sem, de egyrészt fáztam egy kissé, másrészt pedig nem nagyon ittam még ma kávét és ilyenkor olyan vagyok, mintha előhúzták volna a lehető legrosszabb énemet. A többi sem túl jó, félreértés ne essék, de azért vannak fokozatok nálam. Egy kicsivel jobb, még egy hangyányival és így tovább. - Nagyon elmés! – biccentettem lenézően. – Jó magának, hogy tudja, hol van. Kíváncsi lennék, hogy mire képes még akkor, ha nem csak nem tök hülye, de okos is – csupán a szemöldökömet vontam fent és mindössze ennyi reakció telt tőlem. Nem nagyon értettem, hogy miért kéne kedvesebbnek vagy illedelmesebbnek lennem vele, mint másokkal. Nem volt ő különb senkinél sem, és amúgy sem szerettem azokat, akik többnek hitték magukat és elvárták, hogy nyaljuk ki a seggüket, csak mert farkasok és tovább élnek. És? Én is elég hosszú életet tudhattam már magam mögött, még ha esetleg nem is annyit, amennyit ő. Értem is annyit, egy dekával sem voltam kevesebb nála. Ezt pedig nem ártott vele is tisztázni. - Ó, ez igazán aranyos! – nevettem fel most először, aminek következtében fehér párapamacs szállt a levegőbe, egyenesen felé, ahogyan lefelé néztem rá. – Amikor legutóbb valaki ezzel próbálkozott, azt hiszem, hogy tizenöt éves lehettem. Már akkor sem jött be – tettem hozzá az egyértelműsítés kedvéért. – Nézze, engem aztán hidegen hagy, hogyha mást keres, elhiheti! – még mindig ott álltam, a csúszós hó ellenére is beton biztos lábakon. – Nem vagyok senkinek a titkárnője vagy a csicskása, hogy azt tegyem, amit elvár tőlem. Úgy meg, ha eszetlennek titulál, ne várjon tőlem semmit. Majd ha nem kezel úgy, mintha több lenne nálam, talán beszélhetünk! – fűztem még hozzá, hangom jeges volt és távolságtartó. Még csak a düh egyetlen árnyalata sem bukkant fel benne, ami szerintem már egészen jó eredmény tőlem. És mielőtt még beleköthetett volna abba, hogy ő nem mondta, hogy nekem nincs eszem, csupán általánosított, már el is fordultam tőle, készen arra, hogy tovább álljak. - Ne feledje, hogy úgy tűnik, magának van szüksége rám és nem fordítva – immár el is mosolyodtam, a magam módján. Még éppen láthatta a kapucni takarásában, mielőtt elfordultam volna tőle. Szinte biztos voltam benne, hogy valamiért kell neki egy őrző, máskülönben nem mondta volna, hogy keres mást. Nem állt nekem szándékomban visszaélni ezzel, pusztán emlékeztettem rá őt is. Ezt bizonyította az is, hogy hangomból nem érezhetett fölényeskedést.
Kezdőlap
„túl-sok-jelentőségteljes-infó/esemény/emlék-túl-rövid-idő-alatt” alapon… ha nem, akkor nem)
