Az e’Lemaître Lovardától alig tizenöt percnyi sétára található romos épület egykoron családi ház volt. Számos kísértethistóriát szőttek már köré a város fiataljai...
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 19, 2013 2:46 pm-kor.
Vannak olyan esetek, amikor az ember belebotlik valamibe,. Mióta van telefonom, előfizetéssel, meg zenékkel, ez velem meglehetősen gyakran fordul elő. Csak mentem, mint egy tank, ami tutira nem vagyok, aztán szembejött egy fal. Egy előszobában. És akkor rá kellene jönnöm, mikor jutottam át az ajtón, igaz? A nap legnagyobb talánya marad ez, attól tartok. Ez olyan három napja történt, de azóta minden nap, amikor suliból jövök hazafelé, megállok itt egy kicsit. Osztok, szorzok, aztán döntésre sehogy sem jutok, de elindulok hazafelé. Elkezdtem így gondolni a lovardára. Ma úgy keltem föl, hogy csak belevágok a dologba, aztán lesz, ami lesz. Fölhívtam Sue-t, megkértem, hogy ugorjon át dél körül – ez olyan hét körül lehetett, nem számoltam azzal, hogy bárki megpróbálhatja kipihenni magát így a második hét után –, aztán elkezdtem készülődni. Minden dolgomat elvégeztem tizenegyre, hogy Odette ne szólhasson meg, és végül már csak vártam. Amikor a lány átjött, itallal kínáltam, megkérdeztem, bízik-e bennem, majd egy szemkötőt nyújtottam felé. Ez utóbbiról kiderült, hogy nem volt a legzseniálisabb ötlet. Hiába, gyökerek az iskolán kívül is vannak, így a második, eltaknyolással fenyegető lépés után fogtam, és karjaimba kaptam a lányt. Senki ne kérdezze, honnan jött az ötlet, de innentől kezdve már határozottan gyorsabban haladtunk. Azért a küszöbön nem fogom átvinni, annyira még nem… De izé, na, értik. A barátom, vagy mi a szösz. – Szóval, mit gondolsz? – kérdeztem, amikor a szemkötő végre lekerült, és ott álltunk a nem túl jó hírű épület előtt. Szerencsére én a kísértethistóriákból kimaradtam, de azért néhány eljutott hozzám is. De nem zavar. Egészen biztosan nincs semmi természetfölötti ezzel a házzal kapcsolatban, ha nem veszünk egy vérfarkast, aki ide jár pár magányos óráért. – Nem annyira rossz ám, mint amilyennek kinéz… Főleg, miután két napja visszajöttem söprűvel meg lapáttal, és kiganajoztam az egészet.
Reggel 7 óra, én pedig arra kelek, hogy valami rezeg a fejem alatt, s valahonnan kifejezetten hangos, de távoli zene szól. Nagy nehezen felkapom a fejem a párnáról, majd szépen lassan összerakom a képet: a telefonom rezeg, amit a párnám alá tettem este, mikor zenét hallgattam, hogy el tudjak aludni, a zene pedig a csengőhangom, ami éppen a fülhallgatón keresztül szól, valahol elveszve az éterben, vagy éppen csak az ágyamban. Nagy nehezen előkotortam a telefont, gyors ki is húztam belőle a füllhallgatót, aminek következtében nagyjából arcon csapott a hangos zene, majd, mielőtt reflexből falhoz vágtam volna a telefont, kapcsolatm, s felvettem végre. - Örülök, hogy van telefonod végre és használod is, drága, de megtiltom, hogy suli időn kívül 9, esetleg 10 előtt hívj. –Nyögöm bele végül a telefonba, mielőtt meghallgatnám a mondandóját. Nagy nehezen elraktároztam a kérését, majd visszazuhantam a párnámra, de az ablakon beszűrődő fény már nem igazán hagyta, hogy visszaaludjak, szóval, csak feküdtem ott egy darabig, még magamhoz nem tértem igazán. A napom többi része viszonylag átlagosan telet, már az a pár óra, amíg itthon voltam, aztán persze elkezdtem szedelőzködni. Egy egészen apró pillanatig megfordult a fejemben,hogy az erdőn keresztül próbálom megközelíteni a helyet, ahogyan azt legutoljára tettem, de végül is hamar meggondoltam magam, elvégre abból rvödi úton az lenne, hogy hívnám Sam-et, hogy 1: nem érek oda időben, 2: meg kell keresnie, mert fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Szóval, végül kerülő úton közelítettem meg a dolgot, amivel ugyan egy egészen picit elkéstem, de hát, mégiscsak lány vagyok, nekünk ezt el szokták nézni, nem? Már útközben is erősen gondolkodtam azon, hogy vajon mit akarhat a fiú, de azt hiszem, olyan kaliberű dologra azért csak nem készül, mint a legutóbbi bejelentése. Amikor felajánlotta a szembekötőt, még izgatott is lettem, mint egy kislány. Nem is értem, hogy miért mondják az emberek, hogy a meglepetések nem jó. Persze, vannak rosszak is, azt senki se szereti, de amikor tudja az ember, hogy olyan fogja meglepni, aki nem akar neki rosszatt, akkor mit nem lehet benne szeretni? Márpedig az, ha be akarják kötni a szemem, és úgy mutatni valamit, az csakis meglepetés lehet. Természetesen a kérdésre azért küldtem felé egy csúnya tekintetet, még sértésnek is vehetném, hogy ezt megkérdezte, de természetesen megengedtem neki a dolgot. Azt nem mondanám, hogy akadálymentes volt az út, mert hát, nekem semmi szuperképességem nincs, s becsukott szemmel alig tudok másra támaszkodni, mint a fiú vezető kezeire, amik néha azért nekisegítettek egy-két bukkanónak, amik következtében párszor majdnem orra estem. Csúnyán nézni érte nem igazán tudtam, mert ugyebár, nem látná… ezért maradt a szótlan tűrés, amíg egyszer csak karjaiba nem kapott. Először is, magán a mozdulaton is meglepődtem, hogy a földről a levegőbe kerültem, másodszor azon, hogy milyen könnyedén tette mindenzt. Persze ezt a részét gyorsan helyreraktam, így tehát a meglepetést okozó sikolyon kívül semmi egyebet nem mondtam, csak a nyakába kapaszkodtam, ahogy tudtam, így látatlanban megtenni a dolgot. Még szerencse, hogy a fiú egyedeknek semmi olyan nincs deréktól felfelé, amit kínos lenne megérinteni, mert így nagy esély lenne rá, hogy megtenném, főleg az én szerencsémet nézve. Mikor megérkeztünk, legalábbis, abból feltételeztem ezt, hogy megállt, s lábammal ismét a talajt taposhattam, már csak arra vártam, hogy szememről lekerüljön az, ami eltakarta, s meglássam, hogy miről is van szó. Be kell vallanom, nem pont erre számítottam. Mármint, nem rossz értelemben mondom, de azért meglepődtem, az tény, szóval a meglepetés része hatásos volt. Életemben talán egyszer jártam erre, de akkor még túl kicsi voltam, s túlságosan is hittem a rémmesékben, amiket az én drága bátyám a fülembe súgott, hogy jól megijesszen. - Nos… meglepődni meglepődtem. – Fordulok a fiú felé. - De azt nem értem, hogy miért vagyunk itt... talán a múltkori elmaradt bújócskázást akarod bepótolni? Mert ez nem a legjobb helyszín rá, az én részemről – Vigyorgok, persze nem gondolom komolyan. Az akkori érvei után tényleg nem lenne fair dolog az ő részéről, én pedig, előbb kapnék szívrohamot egy ilyen házban, mintsem megtaláljam őt.
A ház előtt állva csak sóhajtok egyet a válaszára. Tudom, hogy nem lesz egyszerű elmondani, amit akarok, de hát… Meg kell próbálni, nem igaz? Mert, mint mondottam, tartozom a lánynak, és, ha lehetőségem van, törleszteni is fogom neki. Valahogyan. Talán éppen ez a jó mód, talán majd utamba kerül valami más, mint a legutóbb az előszoba. Csak akkor nem ártana vigyáznom az orromra, mert ha így folytatom, előbb-utóbb elkezdhetnek Voldemortnak hívni. – Nem éppen – ráztam meg a fejemet. Na, most legyél erős, meg okos, Sammie, gyerünk, rukkolj elő valami értelmes, jó szöveggel. Ja, hogy az neked úgy alapjáraton sem ment soha… Hát, ráfáztál, kis barátom, mert most muszáj lesz. És ez a gondolat miért Odette hangján fogant meg a fejemben? Lehet, kezdenem agyamra menni azok a nyomorult lovak. Vagy Odette. De inkább a lovak, elvégre a másik szőkét (lehet, el kellene kezdenem sorszámozni őket) szeretem, mintha a nővérem lenne. Ja, aki pár évszázaddal idősebb. Ne gondolkodj, Sammie, mind jobban jártok akkor. – Pár hete mondtad, hogy születésnapodra azt kéred, hogy kiköltözhess otthonról, emlékszel? – nem akartam felhozni a helyzetét, de valahogy fel kellett vezetnem a dolgot. – Arra gondoltam, kipofozhatnánk ezt a helyet… Nincs is annyira rossz állapotban, nem telne sok időbe… És ha gondolod, mármint izé… Itt ellakhatnánk. Nem tudom, pontosan honnan jött a többes szám, de teljesen magától értetődőnek tűnik. Elvégre burkoltan már ő is megkért, hogy lakjak vele, szóval nem értem, mi lehet ebben probléma. Ráadásul tök jó üzlet vagyok, egyszerre lakótárs és házőrző. De a kutyakajánál még mindig meghúzom a határt. – És a lovarda sincs túl messze – közöltem, mintegy mellékes információként. Mert tényleg nincs, ezért is örültem különösen ennek a helynek. Mégis, kissé szégyellném bevallani neki, hogy Odette lassan, minden nővéri aspektus mellett olyan lesz számomra, mint egy két lábon járó puska, ami ledurrantja azokat, akik fenyegetést jelentenek. Mert én gyenge vagyok, és kicsi, minden tekintetben. Még így is félnék belevágni ebbe, de ha a lány rábólint, hát megteszem. És nem csak azért, mert tartozok neki. Szeretném őt boldognak látni.
Nem éppen… hát, csúnya dolog így letörni egy szegény leányzó nagy vágyait a játék iránt. Na jó, ez azért túlzás… főleg, hogy ugyebár, nem is lenne túl nagy játék, lévén az ellenfél túlerejének, ugye. Egy igazán megjátszott szomorú arcot vágok, mellé sajnálkozó, boci szemeket, egészen addig, amíg nem szólal meg ismét. Bólintok az első mondatára, majd felvonom a szemöldököm, elképedek, s aztán el is mosolyodok, nagyjából ilyen sorrendben. - Te ezt komolyan gondolod? – Nézek rá továbbra is meglepetten, de azért továbbra is mosolyogva. Tekintetemet ismét a házra emelem. Hogy igazán őszinte legyek, azért nem pont ilyen helyre gondoltam. Leginkább egy belvárosi lakásra, aminek van 2 szobája, meg egy nappalija max, nem egy óriási házat, ami talán még nagyobb, mint amiben most lakok. Az is elég ijesztő tud néha lenni… De ezzel most nem is igazán törődtem, csak azzal a ténnyel, hogy ez mekkora dolog volt Sam-től. Felváltva néztem a fiúra és a házra is, s akarva-akaratlanul, de könnybe lábadt a szemem. Természetesen, egyértelműen a tipikus örömkönnyek, nem a szomorú fajták, ami, ha egyből nem is lesz egyértelmű, abból már biztos, hogy a fiú nyakába vetem magam. - Ilyet még sose tett értem senki… - Motyogom, s olyasmi eszembe se jut, hogy ez kivitelezhető e, vagy, hogy a szüleim éppen mit szólnának pont ehhez. Egy lakást gond nélkül kapnék, de ennek az ötletnek nem biztos, hogy nagy rajongói lennének, de nem, ezek eszembe se jutnak, vagy az, hogy ez a ház azért elhíresült is, aztán, a nemrégiben történt dolgok után nem merem bizton állítani, hogy nem hiszek bennük… Sam bebizonyította nekem, hogy a világ nem normális… abba pedig ezek is simán beleférnek. - Még sosem voltam igazán bent a házban… kiskoromban egyszer be akartak rángatni, de nem mertem… - Szólalok meg, miután kiszorítottam a szuszt is a fiúból, amit ugyebár nem igazán tudnék megtenni, azt hiszem, még akkor se, ha a fizikuma olyan lenne, mint egy normális korabeli fiúé… de hát, próbálkozni lehet. - Eljutottam az ajtóig, azt kinyitottam, fél lábbal beléptem… de a hátam mögött megijesztettek, én pedig sikítva rohantam el. Persze, el is estem nagyjából az első szikladarabban, még mindig meg van a nyoma. – Mutatom könyököm alatt a heget, ami ugyan már alig látszik, de ha nagyon nézzük, még felfedezhető. Persze fogalmam sincs, hogy miért mutatom ezt most meg Sam-nek, vagy éppen miért meséltem ezt el neki… ha zavarban vagyok, akkor általában sokat beszélek, mondjuk, Sam-nek amúgy is. Meg van velem áldva. Ok nélkül is tudok annyit fecsegni, amennyit hárman egyszerre se tudnak talán produkálni. Szóval be is fejezem gyorsan, s a könyökömről ismét a fiúra emelem tekintetem. - Köszönöm...
Jaj, ne csináld ezt velem, te lány. Ne, ne, könyörgöm, csak azokat a szemeket ne… Hát, erre már ráfáztam. Komolyan, kezdem rosszul érezni magam, amiért nem bújócskázni hívtam ide, még akkor is, ha valószínűleg tönkreverném abban a játékban. Majd egyszer azt is bepótoljuk. Ha mondjuk nem kell a tyúkszaros életem miatt aggódnom, mert lássuk be, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy megélem a nagykorúságot a jelen helyzetben. De a falkához szerintem akkor sem mehetek már vissza. A legutóbbi találkozásom Jamie-vel nagyjából elvágott minden szálat. – Teljesen komolyan – biccentettem. Arról nem szól a fáma, hogy egyelőre halovány segédfogalmam sincs, miből fogom finanszírozni a dolgot, mert tőle tuti nem kérek pénzt rá, meg arról is hallgatok, hogy nem vagyok benne teljesen biztos, miként kell normálisan használni egy kalapácsot. De Odette talán segít. Vagy nem, de legrosszabb esetben rozoga lesz a tető… Erre próbálok nem gondolni. Meg arra sem, hogy örülhetek, ha karácsonyra félig elkészülök vele, főleg, ha egyedül kell dolgoznom. Éppen letörölném a könnyeit, mert hát mégsem hagyhatom, hogy zokogni kezdjen itt nekem, amikor hirtelen a nyakamba veti magát. Nos, ezek szerint sikerült nem megbántanom. A bordám még mindig nem üzemel száz százalékosan, bár erről Odette is hajlandó elfeledkezni, mégsem nyögök föl. Sőt, még el is mosolyodok, a tompa fájdalom ellenére. – Hát, én legalábbis próbálkozok – vigyorodtam el. Elvégre, még én sem tettem semmit, csak feldobtam az ötletet. És nem is mondanám, hogy olyan hú, de sok szabadidőm lenne mostanában, hiszen a suli is elkezdődött, Odette is rendszeresen befog munkára, meg aztán edzeni is kell a farkasomat… És akkor a telihold is közeleg, az alatt nem mernék ezen dolgozni, de még a lány közelébe sem menni, ami azt illeti. Miért? Mert ilyenkor Sue olyan, mint az angolosan sütött steak, és nem merném vállalni a kockázatot, hogy akár egy ujjal is bánthatom. Nem, előbb harapnám le a saját karomat… – Akkor, mit szólnál, ha bemennénk? – kérdezem, és a kezem nyújtom felé. Nem, a küszöb felett nem fogom a karjaimban átvinni, mert házasok, azok nem vagyunk, de semmi sem akadályozza, hogy megfogjam a kezét. Vagy, mint a mellékelt ábra is mutatja, megöleljem. A régi heget nézve felsóhajtok. Nem zavar, hogy sokat beszél, soha nem is zavarna… De ez a heg egy fájó emlékeztető. Ha sikeresen túlélem az elkövetkező heteket-hónapokat, akkor már nem hiszem, hogy a közeljövőben halnék meg… Sue pedig ember. Igazán különleges, imádnivaló, de akkor is csak ember. Végig kell majd néznem, ahogy megöregszik, ahogy valaki, aki méltó hozzá, feleségül veszi, és ahogy gyerekeik lesznek… És ott fogok állni, amikor végül örök nyugalomra helyezik. És ahogy ez a gondolat átsuhan az agyamon, rettenetesen megijedek. Mert én ezt nem akarom. nem bírnám elviselni.
Megragadom a fiú kezét, majd, miközben elindulunk, eszembe jut valami. - Basszus… mekkora idióta vagyok, a bordád… én meg így… neked ugrottam. Ugye nem fáj? –Meg is torpanok, ahogy eszembe jut, s bocsánatkérően nézek rá. El se hiszem magamról, hogy ilyen feledékeny lehetek… de hát, annyira nem látszik rajta semmi… hiszen, ne már, a kezében cipelt. Normál esetben azért, ha mondjuk velem történne ez, biztosan, hogy még jócskán gyógyult állapotban se tudnék ilyet csinálni. De most nagyon bánt a dolog, hogy kiment a fejemből… főleg, amikor ő gondolt rám, én meg ilyen kis buta és szétszórt vagyok már megint. Amikor már majdnem a ház ajtajában vagyunk, azért érzem magamban az egészen pici hezitálást, mert azért na, ijesztő ez a hely, én pedig belül legtöbbször még mindig az a kislány vagyok… vagyis, szeretnék nagyon az a kislány lenni, persze rá kell jönnöm mindig, hogy ez nem lehetséges mindig. Viszont, amikor belépünk a házba, akkor valahogy ez elmúlik, mert, akármennyire is romos állapotban van, vagy legalábbis, lelakott állapotban, lenyűgözőnek találom, amit látok. Még jobban, mint a házat, ahol jelenleg lakok. Talán azért, mert az a ház modern, ez pedig.. olyan, mintha egy régi filmbe csöppentem volna. Na itt aztán tényleg lehetne bújócskázni. Azt hiszem a képzeletbeli szememen keresztül látom a házat, már most. Azt látom, hogy milyen lehetett fénykorában, amikor még nem por lepte minden egyes porát. Persze, látható a belefektetett energia, ahogy Sam próbálkozott takarítani, de hát lássuk be, egyrészt ez a ház óriási, másrészt, jó párszor ki kell még takarítani, mire lakható állapotban lesz. - Ez… csodálatos… - Fordulok végül felé, csillogó szemekkel. Na jó, még egyszer nem akarom elsírni magam, de hát na. Hiába félek én a nagy házaktól, azért itt simán el tudnék lakni. - De Sam… remélem nem gondoltad, hogy te egyedül fogod megoldani azt, hogy ez lakható legyen. Tudom, hogyan állsz ezekhez a dolgokhoz, de ebben én is benne vagyok, ha tényleg ezt akarjuk… szóval hagynod kell a segítségemet… - Persze nem arra gondolok, hogy én majd kalapáccsal, meg hasonló dolgokkal a kezemben jelenek meg és barkácsolni kezdek, mert akkor hamarabb dőlne a fejünkre a ház, mint jelenlegi állapotában, az is biztos… de azért, ha én meg akarom győzni valaha is a szüleimet, hogy én itt akarok esetleg lakni, nélkülük… akkor ide hozzáértő emberek segítsége kell. - Plusz… akármennyire is imádlak, azért mégis… nem szeretném, ha ránk dőlne az épület egy szép napon… - Nevetem el magam, majd, elindulok felfedezőutamra. Ahogy a lépcsőhöz érek, két lépcsőfok után elkezd recsegni a fa és megállok, szinte, ahogy a hangot meghallom. - Na jó, azt hiszem arra nem akarok menni. – Fordulok végül meg, s arra indulok el, amerre fénykorában talán a nappali lehetett. Amit egyből kiszúrok, az a temérdek könyvespolc, a falak mentén, akár egy könyvtárban. Ugyan figyelnem kell, hogy ne másszak neki semmi pókhálónak, ezért nem rohanok egyből oda hozzájuk, legalábbis, azokhoz a polcokhoz, amikben még van is könyv. - Azt hiszem feladatunk van…. ezeket a polcokat meg kell tölteni könyvekkel…. – Mutatok az üresek felé, szám és orrom elé húzom sálamat, amiért jelenleg hálás vagyok, hogy nyakamba dobtam, még indulás előtt, majd megpróbálok kiemelni egy könyvek a sok közül. Amint ezt megteszem, egy, számomra túl nagy, fekete, 8 lábú képződmény kezd el rohanni a könyvön, amit aztán ugyanazzal a lendülettel a földre is hajítok, és még egy szép, éles sikollyal is társítom az eseményeket. Persze, nem vagyok kényes a porra, a koszra, a pókhálókra se, de a lényekre, amik benne vannak… azért rajtam ne mászkáljon egy se, főleg ne ilyen nagy, óriási, undorító képződmény.
– Nem gáz. Már tényleg nem annyira vészes. Gyorsan gyógyulunk – vigyorodtam el, és a tenyerem is megmutattam. A múltkorinak már nyoma sem volt, de a bőr olyan volt, mintha soha nem történt volna semmi. A farkas-lét egyik árnyoldala ez, az ember még azt sem tudja bebizonyítani, hogy keményen dolgozik, hiszen a bőrkeményedések ugyanúgy eltűnnek, mint a sebek. De legalább az, hogy beszélek, és ezen gondolkodok, elterel attól a másik témától. Félek, este ugyanúgy meg fog találni, és akkor már nem lesz menekvés. Félek ettől, megvallom hősiesen. Mikor látom, hogy hezitál, csak gyengéden noszogatom. Nem kell persze bejönnie, de ennél jobb helyet nem találnánk, és még a Lovardához is közel van. Tudom, nem éppen erre számított, és ami azt illeti, én is szívesen mennék a városba… De gondolnom kell a farkasokra is. Nem vagyok már ember, még akkor sem, ha mindenképpen igyekszem ezt elhitetni magammal. Egyedül, a nagyvilágban valószínűleg végen lenne. Még a városban is. Bármit megtennék, hogy Sue-t boldognak lássam, de amíg nem feltétlenül szükséges, nem halnék bele. Ez egy… Kompromisszum. Nevezzük annak. – Igen, elég pofás kis hely – mosolyodtam el, és örülök, hogy tetszik neki. Én már jártam itt párszor, és az emeletre is fel tudtam menni, de még mindig ledöbbenek a hely nagyságán. Nem lesz egyszerű megcsinálni, az biztos, a fejszém pici, a fa meg mamut, de ha ez kell, hogy boldognak lássam, és kiszabaduljon végre abból a pokollyukból, akkor megteszem. És jobb esetben még azelőtt meglesz, hogy mindketten munkába állnánk. Látom, hogy csillog a szeme, és lássuk be, ez mindent megért eddig a pillanatig. A szavaira csak megrázom a fejem. – Nem. Mármint, nem egyedül akarom csinálni… Meg akarom kérni Odette-t, hogy segítsen. Meg a fura barátját is, valami Benjamint. De nem vagyok benne biztos, ő francia, svéd, vagy finn… Lényeg az, hogy van segítségem. Az emberek csak kérdezősködnének, hogy mégis mit akar két kölyök egy házzal az erdő közepén. Ha segíteni akarsz, szívesen látlak, de ezt én szeretném adni neked. – Akkor menjünk a könyvtárszoba felé – biccentek fejemmel abba az irányba, ami a lánynak biztosan tetszene. Én is kikerülöm a pókhálókat, és mosolyogva figyelem, ahogy a kezébe veszi a könyveket. Hiába, azoknak a többségét valószínűleg már kivégezte a doh, a por és a rothadás sajátos egyvelege, de jó látni, mennyire boldog itt. És akkor várjuk ki a végét… Én tudom, hogy ez a hely hogy fog kinézni. Már megálmodtam magamban. Bár az is biztos, hogy a falakat újra kell majd fedni. – Először lehet, nem ártana az ablakokat megtölteni üvegekkel – vigyorodtam el halványan. Nem bántásnak szántam, de a könyvek már azért sem elsődlegesek, mert nem akarom, hogy kár essen bennük, főleg, ha a lány ennyire szereti őket. Aztán jön a pók. Mire felsikkant, én már a nyolclábú után lépek, és úgy taposok rá, mintha csak szent kötelességem lenne. Aztán csak felpillantok a lányra. – Hát, a tulajdonjogon még egyezkedni kell – mosolyodtam el. – De ha gondolod, beszabadítom ide Hannibált. Hamar megszabadulnánk tőlük.
- Persze, én azt értem…De nézd már meg mekkora ez egy ház…. és milyen. Azért, igazán örülnék neki, ha elfogadnád, hogy olyan emberek IS segítsenek, akiknek esetleg papírjuk van róla. Elvégre, nem te, hanem mi fogunk itt lakni. – Máris úgy beszélek erről az egészről, mintha minden akadály nélkül, akár már holnap beköltözhetnénk… de feltehetőleg azért, mert annyira izgatott lettem, annyira megörültem ennek az egésznek, hogy az ilyesmi meg se fordult egy pillanatra se a fejemben. - Mellesleg, én se arra gondoltam, hogy majd felbérelek egy házfelújító brigádot… de van egy csodás nagybácsim éppenséggel még pénz nélkül is segítene, ha esetleg megpróbálhatnám rávenni. –Néztem úgy Sam-re, aminek igazán nehéz ellentmondani. Meg hát, azért a logika is úgy diktálja, már, amit a mi esetünkben lehet logikusnak mondani, hogy mondjuk ne négy olyan ember kezdjen ennek neki, aki nem ért hozzá, legalábbis, 50%-ról ezt biztosan meg tudom mondani. Ha csak nem a ház növény és állatvilágát kell megvizsgálni, akkor én azt hiszem a gimnáziumi tudásommal háttérben maradok erősen. Az állatvilágot pedig, annál jobban nem akarom megvizsgálni, amennyire szerencsém volt találkozni egy delikvensével. - Részletek, Sam… apró részletek… mellesleg, én nyilván úgy gondoltam, hogy előbb telepakolom bútorokkal, meg egyéb dolgokkal és utána lesz felújítva, vagy legalábbis rendbe rakva… - gonoszkodok, persze nevetve, majd tovább vizsgálom a könyveket. az élőlénnyel dúsított könyvet, miután a földre hajtottam ijedtemben, felkapom, s visszarakom helyére, persze, miután hálás pillantást vetettem a fiúra. Na hát egyedül már csak ezek miatt se jönnék ide…. még a végén megérzik, hogy félek és csoportosan támadnak rám, akkor pedig vége a világnak, én azt garantálni tudom. - Na jó, azt hiszem mehetünk tovább innen. – Nézek még mindig kétkedően a pók maradványára a földön, miközben megragadom Samet, csuklójánál fogva, hogy továbbrángassam. A lépcső előtt megállok, egy picit hezitálva, majd végül elindulok rajta, amikor eljutok a lépcsőfordulóig és még nem szakadt le alattunk az egész, már kicsit bátrabban megyek fel az emeletre. - Úristen, ez… - be se tudom fejezni, ahogy megállok fent, a galérián, ahonnan a nappalira lehet lelátni. Legalábbis, arra, ami valaha nappali volt. Jelenleg csak, feltehetően sok kis lénnyel lakott, letakart bútorok vannak a helységben és egy, láthatólag agyonhasznált kandalló az egyik végében. Lelki szemeim előtt látom, ahogyan itt régebben milyen partik folyhattak… persze lehetetlen, hogy itt nem volt pezsgő társadalmi élet… ahogy kinéz ez a ház, szinte muszáj a filmekbe képzelnem magam, s gondolatban már el is kezdek fantáziálni azon, hogy vajon ki is élhetett itt.
Tudom, hogy van értelem abban, amit mond. Mégis hogyan ne tudnám? Csak az a baj, hogy egy csökönyös marha vagyok, aki legfeljebb azoknak a segítségét hajlandó elfogadni, akiket ismer, és akikben megbízik. De ezt nem magyarázhatom el neki, mert akkor be kellene avatnom ennek a forrásába is. El kellene mondanám, hogy a szüleim milyenek voltak, mesélnem kellene Jasminról, New Yorkról, és igen, még Ashről is. Tudnia kellene róla, de nem merem elmondani neki a legújabb árulásom, a legújabb bukásom. Mert félek, ha ezt az utolsó falat is ledöntöm a múltam és a jelenem (jövőm?) között, akkor lehet, ő is belekeveredik ebbe az elmeháborodott körforgásba. Márpedig nem bírnám, ha neki, vagy Odette-nek is baja esne miattam, mint mindenkinek a közelemben. – Igazad van – hajtom le végül a fejemet. Nem tetszik a tény, hogy meg kell hátrálnom, de előle ez nem szégyen, sokkal inkább tisztességes dolog. Elégre, azt akarom, hogy a ház neki legyen jó, neki legyen szép… Én ellakok egy földbe vájt lyukban is, ha kell. De ugyanerre nem kérhetem őt is. Hozzá van szokva egyfajta kényelemhez, és tudom, valószínűleg megcáfolna, ha a szemébe mondanám, de el sem vehetem tőle. – De te magyarázod el neki, miért tudnak a barátaid gyorsabban mozogni, és miért nincsenek vízhólyagok a kezükön másnap, mint a normális embereknek. Arra, amit mond, mosolygok, de elsőre nem válaszolok semmit. Látom, mi lehet ebből a házból, de már egy ideje idealista sem vagyok ezzel kapcsolatban, még akkor sem, ha az egész életem arra épült rá. Soha nem lesz majd tökéletes, és talán meg sem közelíti majd azt, amit a lány megérdemelne, de… Valami csak lesz belőle. Ebben is biztos vagyok. Mert valahogy lennie kell, igaz? Miért kérdezgetek olyasvalakit, aki nem tud válaszolni? Tudja a fene… De már elég régóta teszem, és eddig sem segített. – Menjünk – biccentek, és követem, föl a galériára. Nem tiltakozok az ellen, hogy egy lány a karomnál fogva vezessen, egyszerűen megyek utána. Én nem hezitálok, amikor föl kell lépnem a lépcsőre, mert tudom, ha alatta nem szakadt be, akkor talán alattam sem fog. Az én állam is lezuhan, mert megvallom hősiesen, itt még nem jártam… De tetszik a hely. A lányra nézek, és amikor elakad a szava, kisegítem. – …tökéletes? – Gyere! – ragadom meg most én a kezét, és mennék is le a nappaliba, amikor egyszer csak megadja magát alattam a deszka. Csak annyi időm van, hogy arrébb lökjem a lányt, aztán már zuhanok is alá. A hátamra érkezem, de valami puhára. Káromkodom rendesen, aztán fölkelek, és körbenézek. Baromi sötét van, de még a farkasom látása így is megsegít. – Hátravetem a fejem és felkiáltok a lánynak. – Remek, ezt nem hiszed el! Én lettem Harry Potter! És megtaláltam a sufnit, vagy hol lakott a srác…
-Hjaj… Tudom, hogy ez milyen… és tőlem csinálhatnád egyedül is, de azért lássuk be, baromira öreg ez a ház… ki tudja mióta áll üresen, nem csak le kell törölni pár ablakot, hanem, komolyan átnézetni szakemberekkel, ha tényleg itt akarunk mi bármit is csinálni, teszem azt megnyitni egy csapot és nem trutyit folyatni belőle… - fintorodok el a gondolattól is… és látom előre, hogy ezen még lesz pár vitánk, mert a fiú is makacs és én is… ő nem akarja elfogadni a segítséget én meg azt nem, hogy nem segíthetek. Persze a nagybátyámat is meg kell győznöm, főleg úgy, hogy a szüleim háta mögött segítsen, hogy nekik már csak a kész, végleges verziót mutassam meg… de okos lány vagyok én, azt hiszem…. csak kisütök valamit, amibe viszont Sam-et nem fogom előre beavatni. Ha ő titkolózhat, hát akkor én is. Kár, hogy piszok rossz vagyok benne… és pillanatok alatt lebuktatható, de majd összeszedem magam. Miután felrángatom Samet a galériára és nézem az előzőeknél kicsit nagyobb ablakokkal ellátott, mondhatni termet, Sam szavaira csak bólogatni tudok. Hát itt aztán tényleg lehetne bújócskázni. Még mindig nem ér a tény, hogy ő előnyben van és nem tudok elől elbújni, azt a felét klasszi sokkal jobban szeretem, mint a megkeresést. Olyankor mindig rám ijesztenek, vagy éppen csak nem találok meg senkit, főleg nem azt, akinek szuperképességei vannak. Eszembe jut egy régebbi beszélgetésünk, ahol azt ígérte, hogy kívül hordott alsóban és szuperhős jelmezben fog megjelenni nálam…. nehogy azt higgye, hogy erről megfeledkeztem. Egyszer tuti szaván fogom, bár, talán megkegyelmezek és az utcán nem viseltetem vele, vagy… amennyire kis nyámnyila tudok lenni, max halloweenkor kényszerítem a maskarába. Amikor elkezd magával húzni, szó nélkül követem, aztán nagyjából fel se fogom az eseményeket, csak azt, hogy én a hátsó felemre ülök és sikítok, de akkorát, hogy még az óceánon túl is meghallhatják. -SAM! – kiabálok utána, miután felfogom, hogy mi is történt, és egy emberrel kevesebb van mellettem, viszont egy lyukkal több a padlón. A fiú elkezd poénkodni, én pedig, baromi óvatosan, de a lyuk felé közelítek. - Harry Potter gardróbban lakott…. ez meg egy poros lyuk, ahogy látom. – időközben jobb ötlet nem lévén telefonomat kapom elő, hogy levilágítsak a lyukba. Persze ez nem túl okos döntés, mert amint kicsit is a fa szélére érek, az szintúgy megadja magát és hamarosan félig azon a puha valamin, félig a fiún találom magam én is… ügyesen megütve csuklómat, amit reflexből raktam azt hiszem magam elé. - Tudtam én, hogy nem kell a lépcsőre jönni… - dünnyögöm, miközben megpróbálok felállni, aztán a gondolattól, hogy mégis hol vagyok, lefagyok. Szóval, ha azokban a könyvekben pókok voltak… akkor itt, egy sötét helyen mik lehetnek? Nem, sikítani nem fogok, meg… hát olyan kényes se vagyok én. A por, a kosz, még a pókháló is simán elmegy, de a lakosaitól valahogy elkap az undor, szóval, nagyjából mozdulatlanul meredek Sam-re, mondhatni olyan képpel, mint aki máris látott egy halom 8 lábút, mondjuk úgy legalább akkorákat, mint a fejem, vagy talán nagyobbat.
– Tudom… Csak nem akarok senkit veszélybe sodorni, Sue. Sem téged, sem a nagybátyádat. Egyébként meg legyen hited bennem! Igaz, hogy egy lepratelepen éltem két és fél évig, de hé, még egyszer nem is költöznék vissza oda! – nevetek fel, mielőtt ráébrednék, mit is mondtam. Soha nem mondtam, milyen körülmények között éltem a falkával, mert túlságosan szégyelltem, és tudtam, az történne, mint amit most éppen lemeccselünk, csak nagyobban. Körülbelül olyan, mint az afrikai törzsi háborúk, meg mondjuk a két Nagy Menet egyben. Nem akartam veszekedni vele, de nem bírtam volna ki, ha ő segít. A saját erőmből akartam megoldani, amíg Alex rá nem jött… És végül sosem használhattam. De mindennek van jó oldala, igaz? Ha nem lepratanya, Hannibál sem szökött volna be soha. Hallom a hangját, amikor lezuhanok, de túlságosan el vagyok foglalva a ténnyel. Végül mondjuk puhára esek. Egy kicsit szúrós matrac van oda téve, és a szoba távolabbi – úgy fél méterre lehet az a távol – végén még vagy féltucatnyi van a falhoz támasztva. Aztán a lány válaszol, én pedig fölnevetek a helyzet abszurditásán. Tényleg Hári Péterről fogunk vitázni? Nem tudom, mennyire híve a dolognak, de engem annyira nem fogtam meg durván azok a filmek. Jók voltak, jók voltak, megvallom, de na… Mégiscsak fiú vagyok, legyen bármilyen nehéz elhinni. És a mi kis titkunk marad, hogy sírtam a Szerelmünk lapjainak a végén, amikor megnézette velem. – Meg matracos. Meg szerintem az egy légpuska ott a távolban, bár valami elég komolyan ráharaphatott – teszem hozzá. Aztán előbb hallom meg a fa reccsenését, mint hogy ő egyáltalán felfogná, mi is történik. Csak arra van időm, hogy kitárjam a kezem, és megpróbáljam elkapni, de nem sikerül, mert lássuk be, Sue lehengerlő egy teremtés. Így aztán úgy fekszünk itt, mint egy házaspár, akik most zuhantak alá. Jó, ebből egy tétel stimmel. A másikba nem kellene belegondolni, ha nem akarok elvörösödni. Bár tök mindegy, úgy sem látná. És akkor inkább az arcomba menjen a vér ebben a pillanatban, mint máshova. – Viccelsz? Én jól szórakozom – vigyorodtam el. Aztán megfogtam a kezét, és miután kimásztam alóla, fölhúzom magammal. Aztán el sem engedem a kezét, sőt, kicsit talán erősebben is fogom. Nem akarok bántó lenni, csak éreztetni, hogy nincs egyedül. Tudom, milyen magányos tud lenni az ember a sötétben. Én is az voltam New Yorkban, mielőtt Velkan és Lucy mellé keveredtem volna. Lucy… Nem gondolhatok most rá. – Gyere, arra látok valamit. Igen, ez is sokkal jobban működik… Aztán céltudatosan elindulok az ajtó felé. A fa korhadt, így az sem lenne gond, ha zárva lenne, de nincs. Egyből kinyílik, mi pedig egy alig kicsivel fényesebb, de tágasabb helyiségbe jutunk, ahol boroshordók sorakoznak a fal mellett.
- Hol éltél? – Torpanok meg, s nézek rá nagy szemekkel. Nem… nem akarom megtudni, hogy valami borzasztó helyen élt, mert akkor bűntudatom lesz, hogy még én abban az óriási házban éldegéltem, addig ő meg… bár tudom, hogyha két kézzel rángattam volna se fogadta volna el a segítségemet. Az más tészta, hogy elrángatni se tudtam volna. Azt hiszem, egyre inkább tetszik az ötlet, hogy itt éljünk… itt legalább ilyenekben nem fog tudni titkolózni előttem, ha már minden másban megteszi. - Sam… - megrázom fejem és most azért szívesen kiabálnám az arcába, hogy idióta… persze nem dühből, hanem, mert ilyet mondott nekem. - Legyen benned hitem? Szerinted nincs? De hát, szupermen még mindig nem vagy… hiába… - Valahogy érzem, hogy ez jelenleg nagyon parttalan vita… és még lesz erről jó pár körünk, mert, mint mindig, most is csak önmagunkat adjuk… én foggal körömmel küszködök, hogy segíthessek, ő meg ugyanúgy küszködik, hogy ne engedje azt. Szép életünk lesz itt, az is biztos… Jól szórakozik… persze… gyilkos tekintetet villantok rá, amit persze a túláradó fénytől nagyon nem lehet látni, de attól még én tudom, hogy úgy nézek rá. Ahogy felállok, egy egészen picit felszisszenek, a múltkori esésem óta még egy kicsit néha azért szokott fájni a csuklóm. Lássunk csodát, megint úgy fájdítom meg, hogy esek… azt hiszem ez már jellegzetesség marad nálam. Ha eltelik egy hét anélkül, hogy ne szerezzek valami kisebb sérülést, azt felírom, falra, mondjuk a szobáméra. - Örülök, hogy jól szórakozol… - teszem azért hozzá, mikor végre sikerül felállnom, s szabad kezemmel finoman leporolom ruhámat, bár tök fölöslegesen, mert igazából úgyse látom mit csinálok, meg hát, úgyis ismét poros leszek itt, rövid úton. Hálát adok az égnek, amikor végre kijutunk a nagyon sötétből a kicsit sötétbe, egy jóval nagyobb helyre. Legalábbis jelenleg biztosan annak tűnik. Megigazítom hajamat, legalábbis kikotrom szememből, abba bele se merek gondolni, hogy hogyan festhetek jelenleg, kócosan, feltehetőleg, koszosan is… na mindegy, most nem is igazán számít. Tekintetem a boros hordók felé fordul, elgondolkozva azon, hogy vajon van e még benne valami, majd, ahogy lépek, egy földön heverő akármibe, amit jelen pillanatban még nem látok, hogy micsoda, megbotlok, ismételten nekiesve az előttem lévőnek.
Oké, az elszólásom nem maradt észrevétlen. Lehajtom a fejem, és próbálok nem mondani semmit, ami mondjuk kompromittáló lehetne. Legkevésbé az hiányzik, hogy berobbanjon a farkaslakba, és megkeresse a régi szobámat. Nem hiszem, hogy a farkasokat túlságosan sokáig lefoglalná a földön fetrengős röhögés… Bár, ki tudja, lehet, érdemes lenne kipróbálni. Áh, nem, a csodafegyver keresésének nem most jött el az ideje, és az is biztos, hogy nem Sue lesz az. Kell nekem egy ezüstgolyós fegyver… – Nem számít. Már nem lakok ott – mosolyodtam el, és ezzel próbáltam menteni a menthetőt. Félek, sikertelenül, de hát na, meg kellett próbálni. Majd amikor elmesélem az unokáimnak, a magam huszonöt éves kinézetével, hogy hogyan kezdődött a Harmadik Világháború, akkor elmondhatom, hogy nem csak ott voltam, amikor kirobbant, de még az arcába is mosolyogtam. Amikor a nevem suttogja, csak megrázom a fejem. – Egy barom vagyok, tudom. De hé, így szeretsz, nem? – Nem, az nem vagyok – nyugszom bele a dologba. Hiába, az alsógatyám kívül hordásával még mindig vannak komoly fenntartásaim. Nem vagyok dühös rá, sosem voltam, és soha nem is leszek, de ebben a pillanatban kapargatja a felszínt. És milyen szomorú, hogy azzal, hogy nem érti, én csak az ő javát akarom. Segíteni szeretnék, és nem akarom, hogy ő, vagy bárki, aki fontos neki belekerüljön ebbe a farkas-őrületbe, ami az életem. Gyűlölöm, hogy soha senki nem kérdezte meg, akarom-e én ezt. Amikor föltápászkodik, észreveszem, hogy az egyik kezét nem használja. Majdnem káromkodok egyet, amikor rájövök, hogy megsérült. Miattam. Mert hülye vagyok, mert idehoztam, mert… Mert már megint kudarcot vallottam abban, hogy megvédjek valakit. Át akarok törni azokon a kurva falakon, ki akarok robbanni a szabadba, és futni, rohanni, amíg ezt az érzést nem tudom magam mögött hagyni, de tudom, képtelen lennék rá. És ő is itt van. Nagy lélegzet Sammie, legyél erős, most az kell. Vagy hagynád itt a sötétben? Mert azt biztos megbocsátaná marha gyorsan… Hogy erről, és a többi hülyeségről eltereljem a figyelmem, kicsit közelebb lépek hozzá, és kipöccintek egy akkora porcicát a hajából, amivel még farkasként is meggyűlne a bajom. Kérdés, hány porszívót fogunk idelent elhasználni… De semmit sem segít az érzéseimen az, hogy beszívhatom az illatát, amely betölti az egész orromat. Úgy ismerem már, mint a beharapómét, olyan sok időt töltöttem el vele. – Mit gondolsz, meg tudjuk inni mindezt? – kérdezem vigyorogva, amikor beérünk a borospincébe. Elvégre tudom, nincs egyikünkben sem elveszve egy alkoholista, de… Eddig jutok a gondolatmenetben, amikor hallom, baj van. Megfordulok, és csak annyi időm marad, hogy elkapjam, átfonjam a derekát, és máris zuhanunk. Remek, a bordáim imádni fogják… – Tudod, te aztán megkeményíted… akarom mondani megnehezíted a dolgokat. Mint a talpon maradást – mondom, és közben olyan freudi elszólást produkálok, hogy az öreg valószínűleg forog a sírjában. Csak hálát adok azért, hogy innen már nincs lejjebb, és a sötétben talán nem veszi észre, mennyire elvörösödtem. Bár, félek, ahhoz pont elég a fény…
Elengedem a dolgot, most az egyszer… vagyis, mostanában már túl sokszor, s tényleg baromira nem tetszik, hogy Sam ennyire titkolózik, mikor rólam szinte minden apróságot tud…Bár nyilván megvan rá az oka, de engem attól még zavar. Tudni akarom, hogy honnan jött, de mégis, szinte semmit se tudok róla, erre egyre inkább kell rájönnöm. De biztos, hogy nem fogom annyiban hagyni, addig, amíg indokot nem ad rá, hogy miért nem kell, vagy szabad tudnom ezeket, addig nem fogom feladni. Túlságosan is törődök vele ahhoz, hogy ne akarjak mindent tudni róla. - De igenis számít…- motyogja azért az orra alatt leginkább csak magának mondva, remélve, hogy Sam meg se hallotta, mert erőltetni azért nem akarja a dolgot, de hát na. - Nem vagy barom! Vagyis… nem ezt a szót használnám… de ne húzzál fel, annak tudod, hogy nincs jó vége… - Persze azért elmosolyodok és úgy kedvem lenne tarkón vágni, amiért ilyeneket mond, de inkább csak megcsóválom a fejem a dologra. Tényleg jobb neki is, ha nem húz fel, mert olyankor aztán pokol szabadul el. Legalábbis én úgy érzékelem, azt pedig most nem biztos, hogy szeretné elviselni, talán a ház se bírná a Sue féle „hisztirohamot” és összeomlana alattunk. Azt pedig senki se akarja, ugyebár. Hirtelen ötlete támad, amire el is vigyorodik szélesen. - Megvan a megoldás… hagyod, hogy megnézzék a házat, terveket készítsenek, megkérem majd, hogy prezentálható legyen a dolog, azzal szépen odasétálok a szüleimhez, eléjük tolom, a kivitelezést meg, miután megvan a szakértő, szakszerű terv, rád bízom, illetve, rátok… DE! ha szükséges, teszem azt, csöveket szerelni, akkor kérhetünk egy-két dologhoz szakértői segítséget. Ennél lejjebb nem vagyok hajlandó menni. – jelentem ki határozottan, még arckifejezésem is ellentmondást nem tűrő, persze a saját limitjeimen belőle, elvégre nagyon komolyan és nagyon szigorúan nem igen tudok nézni. Legalábbis Sam-re biztosan nem. –Plusz, akkor már muszáj lesz látnom azt a szuperment, ha már ilyen engedékeny vagyok. – mosolyodok el, egy kicsit huncut módon. - De… mivel ilyen kedves vagyok, megengedem, hogy csak előttem változz át, mások előtt tarthatod a titkod, Clark Kent! A kérdésre tekintetemmel felmérem a hordókészletet, miközben figyelem, hogy a fiú mit csinál a hajammal, vagyis, nem figyelem, mert azt nem tudom, de a lényeg, hogy rá nézek, és belől nagyon reménykedek, hogy nem valami élőlényt varázsolt ki onnan, legalábbis, olyat, ami magától mozog és akár még cselekedni is képes magától. Tőlem aztán élőlény után elnevezett dolgokat kiszedhet, attól nem fogok frászt kapni. - Hát… sok rossz nap kell hozzá, azt hiszem. Vagy csak valami nagyon nagy party. – Lehet nem kellett volna annyira azokat a hordókat vizslatnom, mert ennek következtében borulok rá Sam-re és esünk is el, ismét. Ügyes vagy Sue, a fiú hiába fog meg, attól függetlenül a reflexeim diktálják, hogy a csuklómat megint csak magam elé rakjam, aminek hatására fel is szisszenek, még fintort is vágok a fájdalomtól, de aztán eszembe jut, hogy én már másodszorra nyomorítom meg szegény fiút, akinek jóval komolyabb sérülése volt. Ijedt arcot vágok, ahogy jó kezemmel tartva magam felemelkedek róla, bár kissé nehézkesen. - Én… kimondhatatlanul béna vagyok… ugye… nem fáj nagyon? Bár… úgyse vallanád be, és persze, hogy fájt… lehet jobb lesz, ha távolabb mászkálok tőled… én… ne haragudj Sam…- Úgy nézek rá, mintha legalább én törtem volna el azokat a bordákat, bár kitudja, ahogy rázuhantam kétszer is… Miközben nagy nehezen felállok, jó kezemet nyújtva Sam után, hogy ha már ilyen kis béna voltam, legalább felállni segítsek, próbálom összeszedni magam, mert arcsínem közel sem a normális. Legalábbis, alapvetően se normális, de még azon felül is most inkább a melegebb színvilágok árnyalatát ölti, ahogy kimutatja milyen nagyon szégyellem, hogy ilyen kis béna voltam és nem csak magamban okoztam kárt, ismételten. - Asszem egyszer még a sírba viszlek ha így folytatom… - motyogom még mindig bűnbánóan.
Tudom, hogy nem tetszik neki a titkolózás. Fene az egészbe, nekem sem! Egyenesen szörnyű, hogy titkolóznom kell előtte, de mégis mi mást tehetnék? Az elmúlt években valahogy sikerült megoldanom, hogy ne sodorjam veszélybe, hogy távol tartsam az egész őrültekházától, ami az életem azon oldala, ahol alkalmasint bundát növesztek, de ezt az ajtót nem teljesen szabad akaratomból kitártam. És csak remélni merem, hogy nem lesz belőle baja egyikünknek sem. Főleg neki. Nem élném túl, ha lenne valami. – Nem – rázom meg a fejem. – Szeretem azt gondolni, hogy akárhányszor az életem egy szakasza lezárul, akkor az ott is marad. Most már van olyan szobám, amin nem kell önszántamon kívül osztoznom egy oposszummal és a rágcsálókból verbuvált hadseregével. – Ó, eszemben sem lenne, esküszöm – nevettem fel. Talán nem tudja, de imádom, amikor felhúzza magát. Aranyos, kicsit sem félelmetes, és valami hihetetlenül… ölelnivaló. Sue sok értelemben olyan, mint egy ártatlan kislány, és talán ezt imádom benne a legjobban. Mellette olyan lehetek, vagy legalábbis lehettem, mintha megélnék egy normális gyermekkort. A megoldási javaslatára biccentek. – Nekem megfelel. – Hát, eddig elég jó voltam a titoktartásban – vontam meg a vállam. Erről nem akartam beszélni, nem akartam, hogy a téma kettőnk közé álljon. Ez a rohadt farkas még úgy is csak problémát okoz az életemben, hogy alig-alig jut szóhoz. Ha tönkreteszi nekem az életem Sue-val, Odette-tel, és a többiekkel, akik még megmaradtak, akkor dühös leszek… – Hát, rossz napokból volt pár mostanában – sóhajtottam fel, aztán Sue a karjaimban landolt, én meg nem győztem pislogni. Még úgy is, hogy én magam fordultam, hogy elkapjam. Aztán persze a földön kötünk ki, és látom, hogy a lány már sokadjára sérti meg ugyanazt a kezét. Ahogy fölemelkedik, és is föltápászkodom. – Mi lenne ha mostantól a hátad mögé tennéd azt a kezed? – biccentek a sérült végtagja felé. Még a végén eltöri itt nekem, azt pedig semmiképpen sem szeretném. Nem bírnám ki, ha miattam sérülne meg… Még a mostaninál is jobban. Márpedig nem moroghatok örökké mindenre, ami bántani akarja, tudom én jól. De a fene egye meg szeretnék… Viszont arra, amit mond, muszáj fölnevetnem. – Ugyan, tényleg nem fáj, Sue. Ez meg sem kottyan ahhoz képest, amit… – Még időben elharapom a mondatot, mielőtt a családomról mesélnék neki. Azt szerintem egyikünk sem akarja. – Inkább ne maradj távol. Jó, ha közel vagy, és könnyebben kitalálunk innen… Látod, ott a lépcső fölfelé! Elkapom az ép csuklóját, és úgy húzom magammal, ügyelve arra, hogy neki sem legyen túl gyors a tempó. Amikor már visszajutunk a nappaliba, lerogyok az egyik, régen elhagyatott karosszékbe, és próbálok nem figyelni arra a porfelhőre, ami felszáll a tomporom nyomán. – Egyébként nem kell aggódnod amiatt, hogy sírba viszel. Azzal elég jó munkát végzek én is az elmúlt hónapokban – sóhajtottam. Azt hiszem, ideje elmondani neki mindent, igaz? A titkok úgyis csak mérgek, amik megölnék a barátságunkat előbb-utóbb. – Sue, nem tudom jó ötlet-e, és nem fogom többször fölajánlani, de… akarod, hogy meséljek a családomról? Nem egy szép történet, de úgy érzem, jogod van tudni azok után, amiket tettél és teszel értem…
Elnyelem magamban azt a mondatot, hogy ne hallja már meg, amit magamak motyog…mert nem igazán tetszik a válasza, de nem firtatom a dolgot, így is többet kérdeztem, mint amennyit kéne. Vagyis, szívem szerint többet kéne, mint amennyit tudom, hogy kapni fogok, meg amúgy is, ezen a szinten már nem kell, nem szabad faggatóznom, akármennyire is nem bírom. Van olyan bensőséges a viszonyunk, hogy ami rám is tartozik, azt magától elmondja…remélem. Már megint túl sokat agyalok ezen, nem is kell vele foglalkoznom. Nagy kő esik le a szívemről, amikor rábólint ajánlatomra, és azért elégedetten nyugtázom azt is, hogy bizony egy újabb vitát megnyertem. Hiába… makacsa a fiú, de nekem meg jó tárgyalóképességeim vannak. Lehet le kéne mondanom arról a gyereksebészi álomképről és áttérni a jogi pályára? Áh… túl sok magolás… na nem, mintha az előbbiben nem lenne. De mindegy is…Ezt az elképzelésemet még a fiúval is meg kell majd osztanom, mert mióta kialakult bennem a kép, azóta valahogy nem került szóba. Pont én nem kezdtem el fecsegni róla… ami meglepő, de hát, talán azért, mert már túlságosan is stabil a dolog bennem? Nem képlékeny? Ki tudja… na majd sort kerítek erre, de egyelőre a kísértet ház bejárásánál tartunk, ami most fontosabb, hiszen ez is szerves része a jövőnknek, amibe még mindig nem gondoltam teljesen bele. Még mindig kicsit olyan, mintha nem is a jövőbeli házunkat néznénk, csak egy ideaképet, ami szép, meg minden, de nem valós… Na de ebbe is majd beleélem magam, ahogy, sikerült megbirkóznia a kicsi fejemnek mással is már, ennél jóóóóóval nagyobb dolgokkal. - Túl jó… drágaságom, túl jó… - Persze ezt nem szemrehányásként mondtam, vagy bármi ilyesmi… sőt, az, hogy ezzel, úgy-ahogy, de már poénkodni is tudok, ez azt hiszem azt jelenti nálam, hogy igenis elfogadtam a dolgot… és azért sincs semmi neheztelés, hogy egészen eddig halvány lila gőzöm se volt semmiről. Bár nem is tudom, hogy lenne e jogom neheztelni erre…elvégre nem az én életem. Na mindegy is, foglalkozok inkább azzal, hogy ne essek el, verjem be a fejem, a bokám, csússzak el valamiben, vagy borítsak magamra, netalántán Sam-re valamit és épségben kiérjünk innen. Tényleg, biztosan gyerekkel akarok én foglalkozni? Azt hiszem addigra ki kell ölnöm magamból ezt a… „lehengerlő” énemet. Hagyom, hogy Sam kivezessen innen, talán így jobb is, felfelé csak nem tudok ráesni megint, max én pottyannék le, de nem is vonzok be ilyesféle dolgokat. A nappaliban ismét körbepillantok, ezúttal nem felső, hanem horizontális nézetből, de még így is ugyanolyan csodálatos az egész. Ahogy Sam lepottyan a fotelbe próbálom arcom elől elhessegetni a port és közben köhögök is tőle párat, de hát kellett nekem közvetlenül elé állnom…meg amúgy is, szerintem már lassan több a por bennem, mint a levegő, amióta itt vagyunk. Végül a fotel karfájára ülök csak le, ahova Sam elült, valahogy nem vonzanak az ülőalkalmatosságok, a földre azért meg mégsem… bár bőven vagyok annyira poros már, hogy ne legyen lényeges különbség, de mindegy is. Az ajánlatára elkerekedik a szemem és igen meglepett arckifejezés jelenik meg arcomon. Megdöbbenésemben kis híján egyensúlyomat is elvesztem és majdnem ismét karjai közt kötök ki, de még időben megkapaszkodok a másik oldalon a támlában, így csak egészen kicsit közelebb hajolok, de vissza is lököm magam, amint észbe kapok. Még milyen jó, hogy nem a másik oldalra ültem és a rossz kezemmel kellett volna megtartanom magam… akkor bizony mellbedobással esek az ölébe, szó szerint, azt hiszem, mert biztosan nem tudom megtartani magam így. - Először is, olyan nincs, hogy jogom van tudni… ha akarod, elmondod, ha nem, nem… velem szemben ez nem így működik, ezt te is jól tudod… - Elmosolyodok, de talán csak feszültségoldásképpen. Meg amúgy is… hogy gondolhat ilyet, hogy jogom van bármihez is vele szemben. A feltétel nélküli az feltétel nélküli. - Természetesen akarok, hiszen tudod, hogy bármi érdekel, ami veled kapcsolatos…
Nem kell mondania, hogy túl jó voltam a titkolózásban. Nem mintha örülnék neki, és semmiképpen sem tudom dicséretnek venni. Büdös dolog ez, és ha van olyan, akinek nem akartam hazudni, az ő, de mégis mit tehettem volna? Így is aggódok eleget minden este, hogy nem gondolja-e a következő nap, hogy nem akarja az idejét egy vérengző szörnyeteggel tölteni. És a józan eszem tudja, ő nem olyan, mégis, ez a gondolat valahogy mindig előkerül, amikor egyedül vagyok… Odette meg nem az a fajta, akivel odabújhat az ember a bajaival. Amikor odaül a karfára, csak nézem, figyelem, és arra, amit mond, majdnem hátravetem a fejem, hogy fölnevessek. Két okból nem teszem: nem lenne túl ildomos vele szemben, és lássuk be, kering már itt éppen elég por ahhoz, hogy ne akarjak még többet fölszabadítani egy meggondolatlan tettel. Amikor majdnem leesik, már mozdulok is, hogy a karjánál fogva visszarántsam, de amikor látom, hogy nincs baj, megállok a mozdulat közben. Nem akarom, hogy még a mostaninál is nagyobb baja legyen, főleg nem miattam. Azt hiszem, ezért is ajánlottam fel a történetet. Ha ezek után is ugyanúgy néz rám, akkor nem lehet baj. Legalábbis reménykedem. – Akkor úgy mondom, hogy jobb, ha tudod – mondom. – Lucy és a többiek New Yorkban nem tudtak róla, és annak nem volt szép vége… – Az apám vérfarkas volt. Igazából az egész családom az, de… Most, egyelőre ő a lényeg – mondom. Nem nézek a lányra, a kezem tördelem, és úgy teszek, mintha a legutóbbi mondatait nem is hallottam volna. Egye meg a fene, engem nem érdekelne ez a történet, ha nem éltem volna át. Sőt, bármit megadnék, hogy elfelejthessem, hogy kizárhassam az egészet a francba, és normális, korombeli kölyökként éljem az életem. – Amikor anyámmal találkozott, éppen a régi falkája elől menekült. A nagyapám elől, hogy pontosítsak. Soha nem láttam az öreget szemtől szembe… Nem is fontos. – Anyám… Ő egy egészen másik eset. Mentálisan beteg, enyhén szólva pszichopata – mondom. Már nem is érzékelem a külvilágot, elmerülök a saját kis világomban, a történetben. – A farkassá válás nem tett jót neki. Meggyógyít, ha testi bajod van, de ha mentális, azzal nem tud kezdeni semmit. Ő meg úgy gondolta, hogy a gyógyszerek túlságosan alantas, emberi dolgok… Szóval kicsit elszállt. Nagyot nyelek. Ennyire részletesen még Ashnek sem meséltem el, Odette meg… szerintem ő nem is tudja, hogy mi a helyzet. Hacsak valamikor el nem kotyogtam részegen, de szeretem hinni, hogy van bennem egy ösztön, ami ezt bent tartja. – Emlékszem, sosem hívott a „fiának”. A kölyke voltam, azt mondogatta. A „közös jövőjük”. Amikor iskolába kerültem, megismertem valakit. Egy lányt. Hiába költöztünk egyfolytában, vele tényleg, marhára szerettem volna jóban lenni. Első szerelemféleség. Vagy valami olyasmi. – Lehunyom a szemem, felsóhajtok, és imádkozom, hogy ne rohanjon el. Azt hiszem, most jön a dolog az a része, ami alapján megutálhat engem is, a farkasokat is, de még a nyamvadt világot is… – Amikor feljött hozzánk, széttépték. Mondván, hogy meg kell tanulnom, hogy ne barátkozzak „alantasabb lényekkel”. Egy könnycsepp is legördül a szememből. Pajzsom nincs fönt, érezni akarom, tudni, mit érez. De a legrosszabb az, hogy a történet még nem ért véget. Még van egy marha nagy igazság, ami kimondásra vár. – Tudod mi a szörnyű az egészben? A farkas bennem nem azt érezte, amit kellene. Nem undort, nem fájdalmat, nem… Nem dühöt. Éhes volt. Beleharapott volna, kitépett volna egy darabot, majdnem megőrjítette a vér szaga… Szóval sarkon fordultam és elrohantam. Először New Yorkba, aztán ide… Ne gyűlölj nagyon, kérlek – nyúlok a keze után.
Nem is tudom, hogy mire számítsak, amikor elkezd mesélni, egy biztos, annak borzasztóan örülök, még ha nem is vigyorogva, ujjongatva, de örülök, hogy többet tudhatok meg róla, de más részről pedig már most sajnálom, mert látom rajta, hogy milyen nehezére esik mindent, és ha nem lennék ennyire kíváncsi, akkor már rég mondtam volna neki, hogy inkább legyek tudatlan, inkább ne mondjon semmit, csak ne legyen emiatt rossz neki. De aztán végül is elkezdi mesélni, és már az első mondatok után nagyot dobban a szívem és már most magamhoz ölelném. Egyrészt látva az arckifejezését, másrészt pedig hallva, amiket mesél. Borzasztóan sajnálom, hogy akkor még nem lehettem ott neki, hogy nem lehettem mellette, amikor éppen rossz volt neki, nem ölelhettem meg, ha arra volt szüksége, vagy csak nem voltam ott, hogy kibeszélje magából, amit éppen ki akar. Hogy is gondolhatta, hogy én nekem jogom van bármit is tudni, mikor az ennyire rosszul érinti? Most is megállítanám, ahogy az elején, de valahogy éreztem, hogy most már el akarja mondani, s ha félbeszakítanám akkor biztosan nem akarnám, hogy még egyszer elkezdje, meg, ahogy mondta, nem is tenné meg. Szóval hallgatom tovább, de ahelyett, hogy ránéznék, inkább ölembe meredek, mert nehezen viselem, hogy így kell látnom. Felkapom a fejem, ahogy a lányról kezd mesélni, és szám elég kapom a kezem, ahogy a történetet befejezi. Szóval ezért nem engedte soha, hogy elmenjek hozzá… hirtelen borzasztó bűntudatom lesz, amiért régebben sokat nyaggattam emiatt, sőt, néha talán még túlzásba is vittem, sőt, amiatt is bűntudatom lesz, hogy egyáltalán nyaggattam bármi miatt is, amit nem tudtam róla. Végül ránézek és szemem sarkában megjelenik automatikusan egy könnycsepp, sőt, több is, hiába is akarom visszafogni. Nem mondom, hogy nem ijedek meg a gondolattól, hogyan járt az a lány… de valahogy nem igazán tudok erre koncentrálni, hiszen tudom, hogy nem tenne ki semmi olyannak, amitől bajom eshet, és megvédene, ha kellene, persze, ha tudna. De ebbe bele se gondolok… Az utolsó mondatára, nem törődve a karfa instabilságával, átölelem, annyira, amennyire tudom, persze azért megpróbálok nem leesni a fotelről, de most az sem érdekelne. - Sam… sose tudnálak gyűlölni, ezt egy pillanatra se gondold, kérlek. – Bármit megtennék, hogy most vigasztalni tudjam, hogy megnyugtathassam pár szóval, de olyan szinten tudatlan vagyok még ezen a területen, hogy félő, amit mondanék, talán rosszabbá tenné, vagy csak egyáltalán nem is segítene, szóval maradok az ölelésnél, közben persze próbálom letörölni könnyeimet, meg arra koncentrálni, hogy ne sírjak én itt, de sajnos ezeknek a könnyeknek nem én parancsolok, akármennyire is szeretném.
Érzem, amit érez, de nem merek elgondolkodni azon, mit jelentenek ezek… Egyszerűbb úgy, ha bezárom magam egy burokra hasonlító valamibe, és csak ücsörgök ott, amíg minden rendbe nem jön. Ha egymagam lennék, talán felhúznám a térdem, átkarolnám, és sírnék egy kicsit, de nem tehetem meg. Elvégre, Sue előtt szeretnék erősnek látszani. Megtehetném, hogy gyenge leszek, tudom, mellette bármikor, de… Nem akarok. Rá sem merek nézni. Nem bírnám látni az undort az arcán, vagy a félelmet, ha rám néz. Nem akarom, hogy valaha is lássam ezeket a szemében, mert az szörnyű lenne… Szóval csak meredek előre, a padlóra, nézem az egérpiszkot a szőnyegen, és semmiképpen sem nézek a lányra. Az ölelésébe viszont belesimulok, szinte ösztönösen, és ekkor már én sem akarom visszafogni magam. Könnyek patakzanak a szememből, de még így is van elég erős ahhoz, hogy fölnyúljak, és letöröljem az övéit. – Nem baj. Utálom én magam sokak helyett is – mondom. Az agyam azonban valami máson jár. Mi lenne ha megcsókolnám? A gondolat annyira új, hogy teljesen meglep, de nem hajlandó eltakarodni a fejemből olyan könnyen, mint ami ideális lenne. Megtehetném, persze, bármikor, de vajon mi lenne utána? Erre túl egyszerű a válasz. Itt maradnék mellette, történjen bármi. Kis szerencsével – vagy éppen szerencsétlenséggel, nézőpont kérdése – végignézhetem, ahogy megöregszik, és ott állhatnék, amikor végül eltemetik. És ez a tény az, ami miatt most visszafogom magam. Mert nem élném túl, ha látnom kellene, ahogy szép lassan elszáll belőle az élet. És nem akarom, hogy olyan élete legyen, mint ami mellettem lenne. Mert lennének alkalmak, amikor futnunk, menekülnünk kellene mások elől… Hogy tehetném ki ennek? – Marhaság, igaz? – kérdezem, mikor végre meg tudok szólalni. Az egyetlen, olyan gondolatra fókuszálok, ami megmaradt a fejemben azon kívül, hogy mennyire szeretném megcsókolni a másikat. És működik… azt hiszem. – Mármint ez a ház. Csak szeretném, ha adhatnék neked egy helyet, ahová elmenekülhetsz, ha már tényleg eleged van, és… De ha nem ez lesz az, hát építek majd valamit a két puszta kezemmel, esküszöm. Hmm, így utólag belegondolva, lehet a csóknál kellett volna maradnom.
Ahogy ránézek a fiúra, azt hiszem erre szokták mondani, hogy megszakad a szívem. Mert ezt érzem, bár nem tudom, hogy milyen érzés, vagy, hogy milyennek kéne lennie, de azért tudom, hogy ezt érzem. De ez ilyen fura dolog, azt hiszem, amikor az ismeretlen dolgokat is csak úgy tudjuk valahogy. Egy kicsit talán túlzásba is viszem az ölelés intenzivitását, de nem tudok mit csinálni hirtelen, amivel jobb lesz neki, pedig akármi is lenne az, én bizony megtenném gondolkodás nélkül. Bárkin segíteni akarnék, aki így fest és akin ennyire érzem, hogy szüksége van rá, de Sam esetében a mindennél jobban kifejezés a helytálló. Hiába törli le könnyeimet, jönnek helyébe újat, de nem is törődök vele. - Sam… ilyet ne mondj, kérlek. Hogy utálhatod magad? Ha nem lennél az, aki vagy, akkor most én se így lennék itt… és ha rajtam segítettél ennyit, már csak a puszta jelenléteddel, nem számolva az egyéb dolgokat… biztos vagyok benne, hogy másokkal is megtetted, szóval, már csak ezért is mondom, hogy nagyon is jó ember vagy… és hülye vagy, ha utálod magad… mert én nagyon is szeretlek, és… és... nem mondhatsz ilyet… - Szavaim eléggé kuszák, össze-vissza beszélek, talán értelmetlenül is, de leginkább azért, mert nem nagyon figyelek oda, hogy mit mondok, csak mondom, ami jön, hogy megpróbáljam ezt az ostoba dolgot kiűzni a fejéből. Tudom, hogy csak ezek a puszta szavak nem lesznek elég hozzá, de hát, plusz egy pont a listámon. Hiába próbálnám az esettel kapcsolatban is nyugtatni, vagy meggyőzni, hogy ne magát eméssze emiatt, de ahhoz még mindig nem vagyok benne annyira az ő világában, hogy ezt biztosan megtegyem, a találgatások meg talán csak olajat öntenének a tűzre, szóval inkább azt hagyom. Egy egészen picit elnevetem magam, persze nem kinevetem, vagy hasonlók, csak… az ötletére, hogy majd ő épít házat. Elmosolyodok, ahogy ránézek. - Te vagy a marha, amiért ezt gondolod. Hidd el, jó lesz ez… már beleéltem magam annyira, hogy meg akarjam oldani, és meg fogjuk. – Most az én sorom az, hogy letöröljem arcáról azokat a csúnya könnyeket, amik nem oda valóak. – Tudom… és nagyon szépen köszönöm… ilyet még tényleg soha, senki nem tett meg értem… és akármit is mondasz erre, mert tudom, hogy tiltakoznál, akkor is viszonozni fogom és nem, nem csak a puszta jelenlétemmel. Akármi is lesz az, te pedig szépen el fogod fogadni a dolgot. – Még mindig mosolyogva mondom neki, majd ismét megölelem, de most már nem annyira szorítva. - Borzasztóan hálás vagyok annak a sors nevű csodának, ami az utamba sodort… nem is tudom, mit tennék, ha nem lennél nekem.
Oké, eljutottunk oda, hogy nagyon nem szeretem, amit az irányából érzek. Nem akartam, hogy ő is szomorú legyen. Titkon lehet, azt szerettem volna, ha gyűlöl, ha utál, ha meg akar verni, vagy csak elfut… Azt akartam, hogy mentse magát. Mert az embereknek mellettem mindig kijut a rosszból, és nem akarom, hogy ő is így járjon. Nem akarom, hogy ő is szenvedjen azért, mert én szimplán létezem. Mégis, az ölelése megnyugtat, és kettősség kel bennem életre. Részben azt akarom, hogy menjen el, részben pedig azt, hogy ez sose érjen véget. Ez az érzés, ez a pillanat. Teljesen őrült vagyok? Ja, azt hiszem, ez a legjobb magyarázat. Én legalábbis elfogadom. – Ha egyáltalán nem lennék, sokan mások élnének. És sok más embernek lenne jobb az élete – mondom. Ash jut eszembe, ami nem tesz jót a pillanatnak. Azt is elcsesztem, méghozzá végzetesen. Nem tudom, valaha is rendbe tudom-e hozni. A farkasom a „szeretlek” szó hallatán dorombolni kezd, mint valami kielégült kandúr, és nekem is jól esik, de elnyomom az érzést. Ha elkezdek ezen filozofálni, akkor a dolgok pont letérnek arról a vágányról, amerre menniük kell. A nevetése mégis zene a fülemnek, és tudom, hiába ásom el az érzést, ami korábban is elöntött, nem leszek képes örökre lent tartani. – Hát, az biztos, hogy ha nem is a világ, de a város ellenünk dolgozik – vigyorodtam el. Nem tudom, mennyire lenne biztonságos kiköltözni a város szélére, de reménykedem, hogy meg fogjuk tudni oldani. Csak nem haragítottam magamra túl sok idősebb farkast… Az érintésére majdhogynem összerezzenek. Istenem, de puha a keze… Ezt követő szavain azonban meglepődök. Megrázom a fejem, mielőtt válaszolnék. – Nem, Sue. Nekem nincs szükségem semmire. Ha tényleg viszonozni akarod, akkor kerüld el a bajt, és ne próbáld megoldani a problémákat egyedül. Mert nem élném túl, ha téged is elveszítenélek, tudod? Minden mással meg tudok birkózni ezen a nyamvadt világon, de nélküled nem lenne értelme… – Én is hálás vagyok – súgom, majd úgy döntök, elég volt a gondolkodásból. Óvatosan kéz kezem közé fogom az arcát, gyengéden, mintha csak végig akarnék simítani rajta, aztán megcsókolom. Furcsa így, hogy sírt, sokkal furcsább, mint a mocsárban volt Odette csókja – és igen, éppen nála lakok, nem akarom elképzelni, miben is fizethetném a lakbért –, vagy azok a részeg pillanatok Ashleyvel. Ez már régóta érett, és elveszett mivoltomnak azt hiszem, határozottan jót tesz. Csak a pillanat maga, az érzés, és az, hogy magamhoz ragadtam a kezdeményezést. Mosolygok, ahogy eltávolodok tőle. Most jöjjön, aminek jönnie kell, fel vagyok rá készülve. Azt hiszem.
Elkerekedik a szemem Sam kijelentésére. Olyan képet vágok, sőt, még döbbentebbet, mint mikor megtörtént a nagy leleplezés. Még sose hallottma, hogy bármi ilyesmit mondana. - Samuel Darrowney! Ezt most azonnal fejezd be! Ha te nem élnél, akkor én feltehetőleg már rég depressziós lennék… és tudom, hogy nem csak velem teszel jót… és… ne merészelj előttem még egyszer ilyet mondani. – Nem igazán segített ez abban, hogy könnyeim ne hulljanak, mert csak a gondolattól is… bele se gondolok. Nem, szépen úgy teszek, mintha ez a kijelentés el se hangzana, mert nem is tudom és nem is akarom elképzelni, hogy milyen lenne a helyzetem, ha nem lenne itt, hogy pesztráljon, amikor éppen kell. A tagadás persze nem jó stratégia, de jelen esetben, ha nem teszem, akkor bizony csúnya vége lenne. Megingatja fejét, a fiú makacsságán, de ennek ellenére eldönti, hogy ha tetszik neki, ha nem, valamivel akkor is meg fogja lepni, aminek nem kell feltétlenül anyagi dolognak lennie, hogy azt a fene nagy büszkeségét nehogy megbántsa. Na jó, tisztelem is ezt benne, csak sok fejfájást okoz nekem, mert én se fogadom el ezt, meg ő se azt, hogy én miért akarok akármit is adni. Jó kis páros vagyunk, az már fix. - Én kerülöm a bajt… amennyire tudom, de tudod az jön ám utánam akaratlanul… a gonosz biztos követ… - próbálom kicsit oldani a hangulatot a szokásos locsogásommal és hülyéskedésemmel, de attól még továbbra se tetszik a válasza. Már éppen válaszolnék mondandójának második felére, amikor belém fojtja a szót. Az előbbi meglepett arckifejezésem messze elbújhat emellett. Maga a cselekedet is, amire egy kicsit se számítottam, de az érzés, amit kiváltott, az még inkább. Olyan… mintha… valaki nyakon öntött volna egy vödör hideg vízzel. Mármint, basszus én eddig is tudtam, hogy mindennél jobban szeretem ezt a fiút… hogy, bármit megadnék érte, de… valahogy sose gondoltam arra, hogy így szeretném. Valahogy, sose gondoltam arra, hogy több, mint barát. Illetőleg, több volt, mint egy szimpla barát, csak nem igazán tudtam megfogalmazni még magamban sem, hogy miért, vagy hogyan. De… az, hogy ez a csók ilyen természetesnek hatott, ilyen jó érzés volt… mintha eddig homokba dugtam volna a fejemet és most rángatta volna ki onnan ez az apróság. Hosszú ideig meredek rá döbbent arckifejezéssel, mert egyszerűen megszólalni se tudok. Nézem a mosolyát… és egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat, nem is tudom, hogy mit kéne, vagy mit akarnék mondani…végül, feladom a próbálkozást, csak megingatom a fejem, elmosolyodok, s ezúttal én csókolom meg őt. Ez fejezi ki leginkább azt, amit gondolok, legalábbis, azt hiszem, hogy ezt gondolom és érzem, jelenleg még egy nagy zűrzavar van a fejemben ezzel kapcsolatban, de azt tudom, hogy akármennyire is, azért egy kicsit rossz ez, hiszen, barátok vagyunk, több, mint barátok, ez meg elronthat mindent, de emellett mégis olyan jónak tűnik az egész.
A kijelentésére szívem szerint fölnevetnék. Egy kezemen meg tudnám számolni azokat, akiknek az élete jobb lett általam, és napestig sorolhatnám a holtakat és a megnyomorítottakat. Lássuk be, puszta létezésem is fokozott veszélyt jelent a teljes emberi fajra, de nem szólok semmit. Főleg azért, mert nem akarom, hogy tovább sírjon, hogy tovább kínozza saját magát miattam. Vajon könnyebb lenne neki, ha a hátamra venném a táskám és továbbállnék? Mondjuk megtelepedhetnék Ausztráliában. Kellemes változatosság lenne ezután a nyomorult hideg után. Látom, ahogy megingatja a fejét, de nem foglalkozom vele. Tudom, hogy nem örül annak, amilyen vagyok ezzel a témával kapcsolatban, de a dolgok annyira értéktelennek tűnnek, ha nem harcoltam meg értük foggal és körömmel. Ha nem tudok emlékezni minden egyes pillanatra. Nem bírom elviselni, ha a dolgok az ölembe hullnak. De szerencsére úgy tűnik, arra nem is lesz nagy szükség. A sors igencsak szeret halálra szopatni. Előbb-utóbb egész biztosan sikerrel is fog járni, de hogy nem ma, az tuti. – Ha gondolod, megoldhatom, hogy ne kövessen – vigyorodtam el. A szemem egyetlen pillanatra sárgán villan, de aztán tovatűnik, mintha ott sem lett volna. Mégiscsak humánusabb ez, mint a karmom mutogatása, vagy a metszőfogak kivillantása. Igen, szó szerint egy állat vagyok, és ami azt illeti, Odette mellett kezdem elfogadni. A csók után épp eleget vár ahhoz, hogy az érzés tovatűnjön, és mardosó kétségek majdhogynem felülkerekednek rajtam. Rosszul csináltam valamit? Túl korán léptem? Túl későn? Egyszerűen csak nem gondol rám úgy? Pillanatok kellenek csak, hogy fogjam magam, felugorjak, és csak annyit mormoljak az orrom alatt, hogy ez nagy hiba volt, kicsörtessek az ajtón, és hónapokig a közelébe se nézzek. De aztán megcsókol, a kétségek tovatűnnek, én pedig ölelem őt, mint még soha senkit. Egyik kezem az arcán, másik a hajába túr. Ezúttal már rámenősebb vagyok, érezheti ő is. Mindenem beleadom ebbe az egy érzésbe, belé, abba hogy itt vagyunk most. És akkor elhúzódok, mert tudom, ha nem teszem most meg, akkor tovább megyünk majd azon az úton, amikor már túl nehéz visszafogni a bestiát magamban. Én pedig nem akarok neki fájdalmat okozni, főleg nem amiatt a rohadt dög miatt. – Azt hiszem… Azt hiszem ennek ideje volt már, igaz? – kérdezem tőle. Kezem az arcáról az ő kezére csúszik, és gyengéden megszorítom. A szemét nézem, azt a gyönyörű, mélykék szemét. El tudnám őket bámulni örökké, merem állítani.
Ahogy megvillan a szeme, egy pillanatra elkerekedik a szemem. Hiába, azért az ilyen dolgokra nem számítok, akkor se, ha tudom, hogy micsoda. De aztán el is mosolyodok, amint a döbbenetem után leesik, hogy mire is utalt. - Csábító az ajánlat, de nem hiszem, hogy 0-24 velem tudnál lenni, már pedig a nap bármelyik pillanatában le tud csapni rám…akárhol… - na igen, kifejezetten extrém helyeken is, meg olyan helyeken is, ahol azért egyedül vagyok, és szeretnék is egyedül lenni… szóval, együtt kell élnem a tudattal, hogy folyton a nyomomban jár, na de nem probléma, legyőzöm én, ha nagyon piszok módon kezd viselkedni. Hiába látom Sam arcán, hogy nem tetszik neki a néma várakozás, mégse tudok előbb megszólalni, s talán azután se igazán, hogy megcsókolom. Csak mosolygok, mint valami idióta. Nem hagy unatkozni, az biztos… mindig ad valamit, amitől igazán összezavarodhatok, amin aztán agyalhatok majd napokig, hetekig… főleg az elmúlt hónapokban nem kímél. De nem bánom… egyáltalán nem bánom, csak, néha már kezdek igazán összezavarodni. Közel sem olyan az életem, mint azelőtt volt, de ezt sem bánom… akkor túlságosan is unalmas és egyoldalú volt az egész, most meg… izgalmasabb, mint volt, sokkal. Ahogy ismét megcsókol, szívverésem is felgyorsul, jobban, mint eddig, egy pillanatra meglepődök az intenzitásán, de nem is igazán törődök vele. Basszus baromira nem tudom még feldolgozni, hogy ez miért ilyen jó érzés… és miért érzem úgy, hogy ez így helyes, ha előtte eszembe se jutott ez. - Viccelsz? Nem láttad az arckifejezésemet? – El is nevetem magam, amolyan lányos zavaromban, bár nem igazán zavarban vagyok, előtte valahogy az is nehezen megy, vagyis, nem úgy megy, ahogy mondjuk egy idegen előtt lennék zavarban. Ezzel a kijelentéssel persze nem arra célzok, hogy nem jó ez így… de ezek szerint akkor neki ez már régebb óta motoszkált a fejében, engem pedig igencsak meglepett vele. Akkor ezért viselkedett annyira furán az elmúlt időben? Nem kerestem rá magyarázatot, de most, így egészen összeáll a kép, főleg az, hogy miért viselkedett olyan lehetetlenül a barlangnál. Ahogy most Sam-re nézek… teljesen máshogy látom és ez egy egészen kicsit zavar is, de feltehetőleg csak a dolog újdonságát nézve érzem ezt. Meg akarnék szólalni, nagyon is… de valahogy nem megy. Nem tudom, hogy mit mondjak, pedig túl sok minden motoszkál a fejemben… mondjuk, pont ezért, a bőség zavara nem tudom, hogy melyiket bökjem ki éppen. Nem sok embernek sikerült eddig belém fojtani a szót, Sam-nek most mégis sikerült… ezért minimum valami díjat érdemelne, mert én aztán mindig annyit tudok beszélni, főleg felesleges dolgokról, főleg akkor, amikor nem kéne… most meg, amikor talán kéne… áh, fura dolog ez. Inkább csak a fiú vállára hajtom a fejem, továbbra is mosolyogva persze. Ezt most még nehezebben lehet levakarni arcomról.
Kezdőlap
