- Nézze, kényszeríteni nyilván senki sem fogja semmire. A mi falkánk legalább is. Tájékozódjon, nézzen körbe, másszon hegyet, ha valami nem tetszik, akkor álljon tovább. És pusztán azért igyekszem ennyire kihangsúlyozni, mert az itteniek nap mint nap tudtunkra adják, hogy baromira nem tűrik meg, hogy rajtuk kívül más is legyen itt. Úgyhogy, vegye ezt baráti figyelmeztetésnek. És tényleg annak szántam. Nekem abból semmi hasznom,vagy károm nem származna, ha Vincent és a kis társasága valamilyen úton-módon likvidálnák Raymondot. És ez arra is vonatkozik, ha egyszerűen csak lelécel. Miért ne figyelmeztethetném? Bár, amilyen aljas és pitiáner módszerei vannak Vincentnek, álmában akarná megöletni tíz farkasával. Legalább is a poloskás próbálkozása nem mutat belőle többet. A kérdése, illetve eszmefuttatása kicsit elgondolkodtatott. Le is tettem hát az evőeszközöket, és csak rá figyeltem. Próbáltam belelátni, megérezni a bensőjét, felborzolni a kedélyeket. Annyi szent, hogy nem adja magát könnyen, és ez tetszett. Egy darabig fokozatosan én is egyre nagyobb hévvel vetem rá magam, persze korántsem teljes lángon, csak finoman, módjával. A végén elmosolyodom. - Tételezzük fel, hogy maga kém, én pedig Alfa. Úgy gondolom, hogy kellő kihívást tartogatna, hogy a dicsőséget ne engedjem át másnak. Ez már megütné a számomra kívánatos szintet. Az persze nincs kizárva, hogy a könnyű munkát a testőreimre bíznám. Elégedett? Nem érdekel. Nyilván vannak olyan dolgok, amikkel nem mocskolom be a kezeimet, mert a végén még elkapok valamit. De ha mi ketten összeröffennénk egy táncra, biztos vagyok, hogy nem akarnám kihagyni. Persze ebben az esetben már a vereség képe is ott lebeg, de ez nem zavart túlságosan, csak plusz adrenalint termel, és fokozza a teljesítményemet. Kiderült, hogy nem nálunk lakik. Jó, ebben az esetben a kényeztetésről le kell mondania. Rossz neki, de (egyelőre) nem invitálom. Csak bólintok, jelezve, hogy értettem és köszönöm, hogy válaszolt. Aztán úgy tűnt, hogy kissé magára vette a meglepetéssel kapcsolatos dolgot. Én is felnevettem egy kicsit, aztán úgy éreztem, ideje egy kicsit konkretizálnom a dolgokat. - Nem a tudását vagy az erejét becsültem le. Meglepetés alatt pusztán az ittlétét érzékeltettem, mint egy jól felhasználható és hasznos stratégiát. Persze, annak hasznos, aki használja. Magának, első sorban, persze, ha jól használja ki. Ez egyfajta elismerésnek is betudható lett volna, ha úgy akarja felfogni. De legalább remélhetőleg kicsit tisztult benne a kép. - Nos, mint már említettem, ha kedveli a sportokat, akkor nézzen fel a hegyre. Orrvérzésig síelhet és snowboardozhat. A hegyi levegő roppant egészséges, csak kár, hogy olyan nehezen megközelíthető.
- Azért én nem vennék rá mérget, hogy senki nem is fogja megpróbálni… Persze a kockázatot saját felelősségemre vállaltam, mikor idejöttem. De köszönöm a figyelmeztetést, észben tartom. Nem kell aggódnia miattam, általában tudom, mibe meddig árthatom bele magam. Azért is élek még mindig. Meg egy nagy adag egyéb körülmény miatt persze. Egyébként azt gyanítom, a két falka most nagyobb fenyegetésnek veszi a másik jelenlétét, mint egy kóbor farkast. Amennyire lehet, persze felkészültem arra is, hogy falkában, figyelmeztetés nélkül kezdenek vadászni rám, csak mert éppen így döntött az egyik alfa, de egyelőre ezt annyira nem tartom reális veszélynek. A próbálkozása csak finoman piszkálja meg először a védelmi vonalaimat, érzem, ahogy az energiája végigborzol az enyémen. Ilyen könnyen azért nem adok ki több információt, és mivel komolyan ő sem izmozik, nekem sem kell belefeszülnöm, hogy kívül tartsam. Ez inkább csak afféle puhatolózás, én is érzem. Sikeresen felkeltette a figyelmet, és felborzolta a metafizikai kedélyeket. A farkasom az illetlen puhatolózásra válaszképp figyelmeztetően felborzolta a nyakán, a hátán a szőrt, előrecsapta a füleit, és a farkát felemelve, figyelmeztetően morgott. Csupán figyelmeztetés ez, amolyan: „eddig, és ne tovább!”. Ez a felállás meg is marad, míg vissza nem vonul. Figyeltem, hogy ne legyen kihívásnak értelmezhető a reakcióm, mert halálig tartó bunyót eszemben sincs már most kiprovokálni. Kipróbálhatjuk egymás erejét, abban benne vagyok, de nem azért, mert félreértésből megsértettük egymást. Sokkal inkább a buli kedvéért, már ha egy alfával lehet egyáltalán ilyen meccset vívni. Sajnos aligha hiszem… Kár. A válasza elégedett, széles, és őszinte mosolyt érdemel ki nálam. - Tudja, egyre szimpatikusabb nekem! Szeretem, ha valaki meri vállalni a komolyabb kihívást ígérő feladatokat is. A semmi munkát, egyszerű takarítást én sem végezném magam a helyében, ezt megértem. A következő okfejtésre már én is elnevetem magam. Ezúttal nem figyelek igazán, és a nevetésembe belevegyül az a halványan ugatós felhang, ami talán a többszáz farkasként eltöltött év hozadéka. Bár a farkasok konkrétan ugatni nem tudnak, mégis ezzel a szóval érzékeltethető legjobban az a hang, amire gondolok. Még szerencse, hogy nem szoktam hahotázni, így túlságosan nagy feltűnést most sem keltek. - Én igyekszem jól felhasználni minden erényemet, vagy éppen értékemet… Annyit már meg merek kockáztatni magam is, hogy nem olyan ostoba, hogy megengedje magának, hogy alábecsüljön engem. A javaslatra megrázom a fejem. - Nem szeretek síelni. Nem vagyok híve a nagyközönség számára is elérhető hobbisportoknak. Sokkal inkább vonzódom a vadászathoz, a terepfutáshoz, a K1-hez, MMA-hoz, és annak, hmmm… egyéb változataihoz… Összegzem nagyvonalakban az érdeklődési köreimet. A vacsora tényleg nagyon finom, nem fog sokáig tartani, míg elfogy, és közben meg is rendelhetem a harmadik vodkát.
Jól esett a kis birkózás! Egyáltalán nem félemlített meg, de nem is ez volt a szándéka. Még el is mosolyodtunk az óvatos jelzésére, de ez nem volt gúnyos, egyszerűen csak rég volt olyan élményünk, amikor valaki ilyesmit mutatott velünk szemben. Nem vettük sértésnek a feltartóztatást, inkább elismertük a kiállását. Aztán visszavonultunk, mert megtudtuk, amit akartunk, és ez így volt rendjén. - Elárulok magának valamit. Van az a szint, aminél már én sem vagyok annyira hatalmaskodó, és kész vagyok partnerként tekinteni a másikra. Ebbe maga beletartozik. Ha feltételezzük, hogy maga nem kém, én pedig Alfa vagyok, akkor szívesen invitálnám hozzánk egy kis... Ismerkedésre. De persze mindez csak feltételezés, nemde? Nézek rá sokat mondóan, halovány mosollyal. Már tudom, régen tudom, hogy feleslegesek ezek a szépen megformált mondatok, de izgalmasnak és szórakoztatónak találtam a feltételes módozást. Játék volt, a játékra pedig mindenkinek szüksége van. Örültem, hogy szimpatizál velem. Hogy miért, azt nem tudom. Hiszen ő csak egy messziről jött idegen volt, aki kedveli a vodkát, és úgy tűnik, hogy bírja is. Kellemes ivócimborám lehetne, igazán el tudnám képzelni, hogy ülünk a bőrfotelben és megvitatjuk az élet nagy dolgait egy üveg ital mellett. Na, ne szaladjunk ennyire előre! Szó mi szó, úgy éreztem, hogy jó hatással van rám, ha hasonló kaliberű farkasokkal érintkezek, ahelyett, hogy megrémisztene, és attól tartanék, hogy veszélyt jelentenek. Túl sok tanulatlan ficsúrt kaptam az utóbbi években, szerintem ez volt az egyik fő oka, hogy néha elég komolyan súroltam az őrület határait. - Dicséretes tevékenységek. Bár a magam részéről szívesebben maradok az állatias, bútortördelős küzdelmeknél. Ott nincsenek szabályok. Mondtam kissé magam elé meredve, hiszen az utóbbi napokban több olyan szabályhoz is kellett igazodnom, amik nem voltak ínyemre. De abba senki sem ugathat bele, hogy a saját házam táján hogy rendezem le a nagyszájúakat. Kíváncsi lennék, hogy az új ismerősöm hogyan viszonyulna ahhoz, hogy fent kell élnie a hegyen és forrócsokit szürcsölgetve röhöghetne azon, mekkorákat tanyálnak a szerencsétlen turisták. Hoppá. Újabb fantasztikus, mindent elsöprő, spontán ötlet! Na de ebbe nem avathatom be Raymondot, elég, ha annyit érzékel, hogy valami kissé felvillanyozott. Felfoghatja a személyem pozitív kisugárzásának. Kac-kac. - Desszertet? Kérdezem egyszerűen, majd a tányérra helyezem az evőeszközöket, jelezve, hogy befejeztem a vacsorát. Nem ettem meg mindent, de nem is voltam kimondottan éhes. Pincér hiányában magam töltöttem egy újabb pohár bort, és nem restelltem rögvest bele is kortyolni.
Ez nekem is kellemes élmény, viszonylag régen próbálkozott velem szemben bárki ilyesmivel. Az pedig csak természetes, hogy nem próbáltam megfélemlíteni. Ha akár csak egyikünk is komolyan le akarná gyűrni a másikat, akkor az ügy az utcán folytatódna, ennél jóval komolyabb tétekkel. - Azt hiszem ez a legjobb hozzáállás, amivel találkoztam eddig. Mármint, hogy bizonyos szint felett képes partnerként kezelni másokat, és nem bármi áron eltüntetendő, legyőzendő fenyegetésként. Elvigyorodok, és még bólintok is. - Természetesen itt minden csak feltételezés. És ha továbbra is ezen feltételezések mentén haladunk, akkor a válaszom talán igen lenne, egy kis ismerkedésre és vendégeskedésre. Szinte már bánom, hogy mindez csupán feltételezés… Nevetem el a végét. Akár feleslegesnek is mondhatnám a játékot, de a játék sosem az. Főleg a jól vezetett, kellemes íven futó játék. A vodkát persze, hogy szeretem, az élet nagy dolgairól való közös merengést azonban jóval kevésbé. Nem vagyok az a barátkozós fajta, hogy most ilyen meglepően kellemesen elcsevegünk, és jól kijövök Castorral, nem jelent semmit. Mindnesetre az biztos, hogy nekem is hiányzott már a magamfajta társaság, főleg az olyan, aki méltó ellenfelem lehet, és mögötte is áll már egy-két évszázad. - Maradnék én is, de azoknak az ideje mára már lejárt. Sajnos rég leáldoztak azok a napok, mikor még igazán nem voltak szabályok. Enyhe nosztalgia, de hát végtére is engem még a régi háborúk régivágású katonái neveltek fel… Ehhez képest még a legdurvább illegális ketrecharc is piskóta, főleg, ha emberekkel kerülök szembe. És eddig csak egyszer futottam össze vérfarkassal a küzdőtéren. Érdeklődve kapom vissza az imént arrébb fordított tekintetem a szemére, ahogy megérzem rajta az eddiginél vidámabb hangulatot. Érdeklődve figyelek pár pillanatig, igaz én nem próbálok bejutni a pajzsa mögé. A kérdésre bólintok. - Én mindenképpen kérek. Majd ha a pincér előkerül, akkor rendelek tőle valami gyümölcsös,, krémes süteményt, meg még egy vodkát, elvégre valamivel le kell majd zárni a vacsorát. - És talán majd holnap kipróbálom a hegyi levegőt is, csak éppen nem síelés ürügyén. Esetleg sétálok egyet az erdőben. Mit gondol, nem fogom zavarni semmilyen tervüket? Hátha terveznek valami vadászatot, egy egész falka szórakozásába talán nem lenne szerencsés beleugrani.
Azt hiszem, hogy elég jó úton haladtunk. Ha őslakost nem is csíptem nyakon, de egy kellemes élménnyel mindenképpen gazdagodtam. Na igen, de ha mégis a hegylakókhoz húz majd a szíve és a lojalitása, akkor b*szhatom a kellemes élményt... Mókás és abszurd lenne, ha egy sötét sikátorban megkísérelné majd kitépni a szívemet. Úgy tűnik, hogy a mosoly ma estére odaragadt mindkettőnk képére, és ez jó. - Ebben az esetben bátorítom, hogy nézzen be a Holiday Inn Expressbe, amikor jónak találja. Talán, még az Alfát is lesz szerencséje megismerni. Bár meg kell, hogy mondjam, elég nehéz eset... Mosolygok még szélesebben, majd a tárcámhoz nyúlok, és kiveszek egy kis méretű szóróanyagot a hotelről. Átcsúsztatom a farkasnak az asztalon, hogy tegye el nyugodtan. Sajnos igazat kell adjak neki, a régi szép időknek már rég nyoma veszett, de kiskapuk mindig vannak, én pedig nagyon szeretem megtalálni őket, és bekopogni rajtuk, hátha valami értékeset találok mögöttük. Desszertezünk! Sütike? Rendben. Már jön is a pincér, én pedig csokoládétortát rendelek. Nem kell több ital, még talán marad is az üveg borból, ami az asztalon van. - Remélem, nem fog csalódni. Morgom, inkább csak az orrom alatt a kirándulására reagálva. Tudom, hogy én is biztattam, de egyszerűen látom magam előtt, hogy próbál majd Vincent benyalni. Vagy éppen arcoskodni, de akkor gyanítom, hogy elég rosszul fog járni. Ennek mondjuk még örülnék is, bár Raymond elég megfontoltnak tűnik ahhoz, hogy ne menjen bele egyből valamiféle hatalmi harcba. A desszert megérkezik elég hamar, igen gusztusos. Szerintem nem fogom megenni az egészet, egyébként is, borzasztó töménynek tűnik. Kicsit megpiszkálom a villával, forgatom a tányért, aztán nekikezdek. - Azt elárulja, honnan ered? Cserébe ön is kérdezhet valamit. Kérdezem, mikor lenyeltem az első falat tortát. Farkaslét ide, vagy oda, sokat elárulhat valakiről a szülőföldje, még évszázados távlatban is.
Nekem is pozitív élmény a találkozás, tulajdonképpen csípem Castort, és rég volt alkalmam ilyen kellemes beszélgetésre, de az egyszerű beszélgetésből lassacskán nekem elég lesz. Nem véletlenül nincs falkám, családom, vagy barátaim. És hogy lesz még precedens arra, hogy egy sikátorban, vagy az erdőben, netán a falkája előtt megpróbálom feltépni a torkát, vagy kiszaggatni a szívét? Nem mondhatom teljes bizonyossággal, hogy nem. De ha megteszem, akkor az az egy biztos, hogy nem a pozícióját akarom elvenni tőle. A meghívásra bólintok, a zakóm zsebébe csúsztatom a szóróanyagot. Nem fogom elveszíteni, és majd ha hazaértem, megnézem rendesen. - Minden alfa nehéz eset. És ha ez az egy még nehezebb, mint a megszokott, talán még örülök is neki… És desszertezünk. Ha már vacsora, adjuk meg a módját, legalábbis az én véleményem ez. Főleg, hogy megtehetem. - Már mióta elhatároztam, hogy ide jövök, azóta remélem, hogy nem ér csalódás… Tulajdonképpen a szőke lány belevalónak tűnt, de ez nem jelent semmit, már ami a másik falka alfáját illeti. Ha Vincent megpróbál lenyomni, nem a hatalmi harcba megyek bele, de valószínűleg elfogadom a kihívást, hiszen az önbecsülésem, talán még a szabadságom is tét lenne, amit harc nélkül sosem adnék fel. Bár nem tartom valószínűnek, hogy egyből nekem ugrana. A kérdésre elvigyorodom. ~Ó, hát, mégis szeretnél minél többet megtudni rólam!~ Elgondolkodom, vajon mennyit ér neki ez az információ. Vagy felelőtlenül ígér, és nem fogja betartani, vagy nem fél kiadni egy információt, vagy pedig egyszerűen csal. És ér nekem annyit bármilyen információ róla, vagy akár róluk, hogy cserébe kielégítsem a kíváncsiságát? Én is megkóstolom a süteményt, és kifejezetten elégedett vagyok vele. - Talán, ha meglátogatom az alfát, neki válaszolok erre a kérdésre… Már így is sokkal közvetlenebb voltam, mint ő. Nincsen több ingyeninformáció ma estére. A sütemény finom, de nagyon gyorsan fogyasztható étel. Ez nem tart igazán sokáig, pár perc talán, főleg, hogy nem adnak akkora szeleteket, amikbe belefullad a kedves vendég… Leteszem a villát, megtörlöm a szám, és megvárom, míg Castor is befejezi. A ma esti utolsó vodkát koccintásra emelem. - Örülök, hogy megismertem, Castor! Nem tudom, mik a további tervei, de ha támadt valami ötlete, nem fogja megtartani magának, ebben már most biztos vagyok. Tulajdonképpen már az sem zavar, ha nem lesz egyéb programom…
Agyafúrt! Hát rendben. Látogasson el, és beszélgessen az Alfával. Úgyis mindent megosztunk egymással, muhaha. Mosolyogva bólintok, és tovább hadakozok a csokoládérengeteggel. De a harmóniát, a jó kedvet megzavarja valami távoli gondolat, ami halk, zavaros, mégis elér hozzám, és kivehető belőle Trisha hangja. És persze az üzenetének a lényege is... B*ssza meg, Westmoreland, most. Felsóhajtok. Raymond érezheti, hogy sötét viharfelhők kezdenek gyülekezni körülöttem, de kivételesen én vagyok az alkotó, nem pedig én iszom meg a levét. Mégis mi a frászt akar megint? Az egy dolog, hogy nálunk lakik a hotelben, de kétlem, hogy a kényelmetlen párnája miatt szeretne hamar beszélni velem. Remélem, hogy semmi köze sincs a múltkori parkolós balhéhoz, mert ha igen, most nem lesz ott Gabriel... Tudom, embereket nem bántunk, de ha túl sokat kérdezősködik, esetleg eljárhat a kezem. - Én is örülök a találkozásnak! De úgy tűnik, hogy ideje, hogy elváljanak útjaink, legalább is mára. Hív a kötelesség... És persze egy munkamániás zsaru. Kissé csalódott szemekkel nézek a velem szemben ülőre, mert tényleg őszintén sajnálom, hogy nem tölthettünk még együtt egy kis időt. Bíztam abban, hogy nem ír le majd emiatt, és valóban ellátogat hozzánk. ~ Negyed óra és ott vagyok. ~ Küldöm a rövid választ Patrishának, miközben intek a pincérnek, hogy fizetnék. Amíg a pénztárgéppel szöszmötöl, még Raymondhoz fordulok. - Ha nem veszi zokon, a vendégem volt. Köszönöm a beszélgetést. A válaszától függetlenül mindkettőnk számláját kifizetem, borravalóval együtt fektetem a zöldhasút a számla mellé, a bőrtokba. Még lehajtottam a maradék bort. Nem voltam részeg, hiszen ettem mellé, így meg aztán végképp nehezen rúgtam be, hála a farkaslétnek. Kissé peches helyzet lett volna, ha a kocsimhoz érve egy Jake klónnal futnék össze... De most legalább meg tudok rendesen állni a lábaimon. Felkelek, és kezet nyújtok a farkasnak. Keményen, határozottan, mégsem uralkodóan. Mint mondtam, képes vagyok partnerként kezelni, jelenleg pedig nem tartozik a falkámba, hogy basáskodjak felette bármivel is. Talán, annak is eljön majd az ideje. - További szép estét. Remélem, még találkozunk! Búcsúztam el a következő találkozás reményében, majd kikértem a kabátomat, és kimentem a hidegbe. A kocsimhoz siettem, és sebesen a hotel felé száguldottam, közben pedig nagyon reméltem, hogy képes leszek vérontás nélkül túlélni a mai estét. Túl szép volt ahhoz, hogy ilyennel romboljam le. Sokkal jobb lett volna, ha csak magamhoz húzom a Bétámat, és vele együtt alszom el, semmi szükségem nem volt erre a kis közjátékra. Kösz, Westmoreland, igazán köszi.
// És neked is köszi a játékot, nagyon élveztem! //
Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy már most is az alfával beszélgetek, de ha egyszer feltételezőset játszunk, akkor szerintem ez egy tökéletes lezárás az információcserére, és majd folytatjuk, ha benézek a hotelbe. Biztos van mondjuk legalább egy rulett-asztaluk, legfeljebb kipróbálom. De ha az nincs, megfelel a bár is. A hangulatváltozást azonnal érzékelem, és bár érdekelne, mi lehet ekkora horderejű dolog, nem kérdezem meg, mert úgysem kapnék rá választ, ezt jól tudom. - A maga köré gyűlt viharfelhőből kikövetkeztettem, hogy ez lesz a következő mondata. Sok szerencsét az este fennmaradó részéhez. Mennyivel jobb nekem! Nem kell mások zűrjeit megoldanom. Mehetek szórakozni helyette, elvégre nekem fiatal még az este. Csak részlegesen bosszant, hogy Castor lelép, pedig kíváncsi lettem volna rá, hogy ő hogyan lazít. - Ami azt illeti, nem örülnék neki… Ugyanis nem szeretem, ha helyettem fizetnek. Baráti gesztust pont olyan ritkán szoktam elfogadni, mint szívességet. Most azonban úgy tűnik nincs alkalmam igazán vitatkozni a dolgon. Nem baj, majd megoldom másképp… Én is felkelek, és kezet fogok Castorral. Szeretem a farkasok erős kézfogását. Az emberekét meg sem érzem, hiába csinálják szabályosan. - Viszontlátásra! Miután ő lelép, megigazítom a zakómat, vetek egy búcsúpillantást a lila körömcipős nő irányába, aztán a parkoló felé veszem az irányt. Azt hiszem ma este akkor meghajtom az új kocsit valami kellemesen havas terepen. Úgyis kíváncsi vagyok, megérte-e az árát…
// Részemről az öröm, remek volt, de egy tánccal még adósom vagy! XD //
Ha kinyitja előttem az ajtót akkor hálásan somolygok miközben beslisszolok a meleg helységbe. Egy, a fűtőtesthez legközelebbi asztal felé veszem az irányt, lekapom a kabátomat, és helyet foglalok. Bár lassan elérkezik a vacsora idő, alig egy-két ember lézeng a vendégtérben. Örülök, hogy nincs nagy közönség. Ha elmerülök valamiben, legyen az bármi, abban nyakig benne vagyok. Ilyen az alkoholizálás is. Ha egyszer elkezdem, tényleg hülyére iszom magam. Ám előbb eszek valamit, különben nagyom hamar be fogok rúgni. Az idejét nem tudom, hogy mikor tivornyáztunk utoljára Castorral, szóval nem akarom elkapkodni. - Tequilához mit szólsz, vagy marad a wisky? Millió kérdésem lenne amit tervezek is feltenni neki, csak túl feszült vagyok még hozzá. Az rendben, hogy a legutóbbi beszélgetés a körülményekhez képest jól sült el, azonban ez még közel sem jelenti azt, hogy minden a régi. Tehát kell az a pia, hogy oldódjak, aztán kipuhatolom az új határokat, és ha még akkor sem vagyok disznó részeg, nem is fogom átlépni azokat.
Hogy nem kellene-e máshol lennem? Lehet, hogy kellene. De semmi kedvem sincs. A bennem lévő férfi most éppen tüntet a női elnyomás ellen, de közben valahol mélyen érzem, hogy egy időzített bombán ülök, hogy a számláló valahogy igazságtalanul gyorsan pereg. Hát, legalább körbeöntöm magam egy kis alkohollal, hogy tutira elszenesedjek. Ami jár, az jár, nekem ne mondja senki, hogy gyáva vagyok. - Az most mindegy. Jelenleg a f@szom is kivan, de legalább egy fokkal nyugodtabb vagyok. Szóval, inni akarok. És megindulok az étterem felé, hogy még véletlenül se bizonytalanodjak el. Gálánsan kinyitom az ajtót Tara előtt. Valamiért olyan érzésem van, hogyha felöntünk a garatra, az lesz a vége, hogy picsogva fogunk zokogni a múlton, és tanácstalanul sóhajtozunk majd a jövőt illetően. De ez is egy szint, ide is el kell jutni. Ezt majd még megelőzi a mámor és a jókedv, és azt hiszem, hogy én most arra vágytam a legjobban. Követem Tarát az asztalhoz, és közben én is leveszem a szövetkabátomat. Úgy tűnt, az ajtónálló elaludt, így csak az étlappal együtt kérte a kabátjainkat, hogy felakaszthassa őket. - Tequilát? Megvesztél? Tíz whiskyt legyen szíves - mondom a pincérnek - Felezzünk, vagy te tequilázol? Ez persze már Tarának szólt. A pincér még levegőt is elfelejtett venni a meglepetéstől. Én azt se bánom, ha egyedül kell lehúznom mindet. Ahogy Tara elmondja, hogy mit kér, és kettesben maradunk, összekulcsolom a kezeimet, az asztalra támaszkodok, és csak nézem a nőstényt egy ideig. Még mindig nem akarom elhinni, amit csinált. Másrészt, ott zúg Trisha mondata a fülemben, miszerint az én hibám az egész, és baromira megérdemeltem. - Nem is tudom, hol kezdhetnénk...
Nem kezdem faggatni mikor mondja, hogy khmmm, szóval hogy feszült. Várok még azzal míg eltelik-múlik pár ital, hátha úgy majd másképpen látja a világot. Legalábbis remélem, hogy oldódni fog majd, mert jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy hozzá szólhatok. Fel van húzva, mint egy vekker... gyújtózsinórral, két kiló C4en csücsülve. Ha ezt hamarabb észreveszem, lehet, hogy nem vettem volna a bátorságot elhívni, de örülök, hogy itt van. És ha végül mindketten feloldódunk, remek lehetőség lesz ez helyreállítani azt a köteléket köztünk. Ha csak egy parányi részét is.
- Még mindig utálom a whiskyt.- felelem Casnek, aztán a pincérre nézek. - Nekem ugyanannyi tequila lesz, és egy stake-et kérek angolosan, hasábbal. -A pincér túlteszi magát a hallott, számára sokkoló italmennyiségen, majd továbbáll. Cas pedig... Hát ő Cas. Egymásba kulcsolja a kezeit, az asztalra könyököl, és azzal a "na mit csináljak veled?" tekintettel méreget, amitől mindig kiráz a hideg. Nem, nem a szó nemes értelmében véve. Utálom, ha így néz, de állom a tekintetét. Nem fogom lesütni a szemem, vagy másfelé nézni. Eljöttem ide, bocsánatot kértem úgy a magam módján, amit ő olyan "Castorosan" elfogadott. Tudom, hogy ettől még semmi nincs rendben közöttünk, de a talpát azért nem fogom nyalni. Szóval igen, én is felkönyökölök az asztalra és állom a tekintetét. - Kezdjük mondjuk egy itallal. - javaslom. Voltaképpen nincs is jobb ötletem. - Ha nem lesz jobb, akkor jöhet még egy, és még egy, és még egy. Aztán már túl boldog leszel ahhoz, hogy a múlton rágódj. Mert felteszem, ez jár a fejedben. - mi másért méregetne így. Pfejj de utálom ezt. Végszóra befut a pincér az első 5-5 pohárral. Lepakolja az asztal közepére, közli velem, hogy 10 percen belül megkapom az ételt is, aztán továbbáll. - Akkor, hajrá! - Magam elé húztam három feles poharat, a tálkát amin a citromkarikák sorakoztak katonásan, a sótartót, majd nekiálltam a tequila tortúrájának. Megnyaltam a kezem és szórtam rá némi sót. Eztán emeltem koccintásra a poharam. Egymás után tervezem lehúzni mindhármat ami előttem van, talán még azt a kettőt is amit az asztal közepén hagytam. Már kezdem én is úgy érezni magam, mint az a korábban említett vekker a kanóccal meg a C4-el. Ennyi piától, így éhgyomorra már illő lenne feloldódni.
Teljesen jogos. Ne rontsuk el az alkalmat semmilyen felesleges vagy meggondolatlan társalgással. Abból már volt elég. Az italos ajánlatára csak bólintok, majd amikor a pincér megérkezik, és lepakol, figyelem, ahogy Tara szépen elrendez mindent. Nos, hát így teszek én is, bár nekem csak a poharakat kell sorba raknom, nincsenek "kellékeim". Túl pepecselős. Túl... Csajos. - Érdekes, hogy még mindig nem tudtad megszeretni. Szerintem semmivel se rosszabb, mint a tequila, még csak manipulálni se kell semmivel az ízét, hogy az ember le tudja gyűrni. Egészség! Koccintok én is, majd lehúzom az első poharat. Ezt igazából még meg sem érzem. Annyira hozzászoktam már a mardosó, gyomor és torokkaparó bizsergéshez,hogy nem igazán tud újat mutatni. És minden egyes pohárral egyre bátrabbnak érzem magam. Csak azt nem tudom, hogy akkor mi van, ha Westmoreland rendőrfőnök-helyettes atyaúristen őméltósága megint meg talál lepni a kocsimnál. Akkor tényleg megölöm. Már Őrző, már szabad. Nyúlok a következő pohárért, majd a harmadikért, és minden kortynál elképzelem, hogy az ital kimossa belőlem a nyomasztó gondolatokat. Tudom, a whiskyt nem szokás csak így lehúzni, de ma formabontóan nem tud érdekelni a protokoll. Még annyira sem, mint általában. - Na, látom, ezt is tőlem örökölted... Mondom kissé felnevetve, amikor mindketten végeztünk a saját kis adagunkkal. Már tompán érzem, ahogy eltelít és bódítani kezd az alkohol. Jó lesz ez, jó lesz ez. - Tudod, valaki szerint tök jogos volt, hogy megvertél... Mondom kissé ironikusan, de közben elkerülte a figyelmemet a közelgő pincér, aki épp egy másik asztalhoz tartott, de mellettünk haladt el. Összetalálkozott a tekintetünk, majd Tarára néztem, és elnevettem magam. - ... blackjackben. Egészítettem ki egész szórakozottan a mondatomat, és most, hogy elnevettem magam, úgy éreztem, hogy már nem is akarok erre gondolni, hagyjuk, felejtsük el. Hirtelen gyorsasággal nyúltam a gyermekem keze után, ahogy az olyan helyzetbe került, hogy elérhettem. - Hmm, majd mondok valamit, ha túl vagyunk az ötödiken. - böktem fejemmel a poharak felé - De most te jössz, én már megtettem az első "második" lépést kettőnk érdekében. A keze puha volt, az energiái simogattak. Nem úgy, mint Patrisháé. Rákapcsolódott az én erőmre, és a kettő szimbiózisa olyan hatalmat sugárzott, amibe beleborzongtam - volna, ha nem tudok uralkodni magamon. Nem akartam elengedni, érinteni akartam, de aztán mégis úgy találtam, hogy most adok neki egérutat, aztán ha kell neki a sajt, majd megkörnyékez.
A hozzászólást Castor összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Feb. 13, 2012 12:04 am-kor.
Hamar legurul az a három pohár. Nem is értem azokat az embereket, akik fél órán át nézegetik, vagy éppen csak megnyalják a pohár szélét. Ha ilyet látok, mindig késztetést érzek arra, hogy hátra feszítsem az alany fejét és pohárral együtt nyomjam le a torkán a piát. Persze ez marad csak a fantáziámban, többnyire olyan lehetetlen helyzetekben, mint amilyen ez is. Erre ittam ki a második poharat is, a harmadik meg csak úgy egy nagyobb jó érdekében csúszott le. A végén számba tömök egy citromkarikát majd szentségelek magamban amíg összefanyalodik a szám. Ez a tequila egyik legjobb része. A másik az, amikor beüt. Vele együtt nevetek, amikor az "örökséget" hozza elő. Nem vagyunk vérrokonok, igaz erről hajlamos vagyok megfeledkezni, de akkor sem. Szóval ez így tényleg nagy poén volt... egészen addig amíg nem hozta fel megint Chicagot. Pontosabban azt, hogy rátámadtam. Viszont a mondatot más irányba terelte a közelgő pincér miatt. Az Isten áldja meg érte! Nem akarok a múltról beszélni Castorral. Ma semmiképp, és ezt már készen álltam közölni vele, mikor történt valami... Felnevetett. Nem úgy, mint az előbb, a "tőlem örökölted" dolog után, hanem őszintén, jókedvvel. Szeretem, ha így nevet. Ilyenkor elhiszem, hogy léteznek angyalok. Tollas jószágok, akik történetesen whiskyt vedelnek, és dohány szaguk van, de attól még fájdalmasan... szépek. Lehet egy férfi gyönyörű? Van ennek valami értelme? ~B*ssza meg... Ez már a tequila, vagy még én vagyok? Nem, van itt jobb kérdés is. Mikor került a keze az enyémre? És most meg mért vette el?~ - Kérem vissza... - szinte suttogom, azt hiszem a hang már nem is az enyém. Olyan mintha a farkasom követelné. Ha megkapom a kezét, akkor az ujjai közé kulcsolom az enyémeket, és ha már mind az öt italt el kell bepusztítani, lehúzom a negyediket is. - Oké, akkor én jövök. - kínomban félmosolyra húzódik a szám, de azzal a lendülttel el is komorodok mikor beszélni kezdek. - Őszintén... Nem tudok olyat mondani, ami ne lenne valami gusztustalanul elcsépelve már. Nem is vagyok a szavak embere, szóval ez rohadt szánalmas lesz, de kimondom... - Magam elé húzom az ötödik poharat. Ez valami olyasmi lehet, mint amikor Ő elbújt a kávéfőzőnél a minap, vagy a csészéje mögé. Nekem most ez a pohár jelenti a biztos menedéket. Révedek az italba egy kicsit, aztán felnézek az alfára, és folytatom ha már belekezdtem. - Több vagy nekem bárminél ezen a világon. Nem, ez így nem igaz... Te magad vagy számomra a világ. Szóval helyre fogom ezt hozni. Nem tudom, hogy mikor, vagy hogyan, de nincs más opció. Nem fogadok el más lehetőséget. - mintegy végszó gyanánt, lehúzom az ötödik tequilát is. A pohár talpa koppan akkorát az asztalon, mint az a pont ott a mondat végén. - Megvan mind az öt. Mit akartál mondani? - Ha lehet, akkor azt teszem amihez mostanában annyira értek: elterelem a témát.
Meglepődök, de jól esik, amikor követeli vissza a kezemet. Nem is késlekedek sokat, megint felé nyúlok, de most már ujjaim az övéi közé fonódnak. Jó így. Nekem elég egy szabad kéz is ahhoz, hogy magamba döntögessem az italokat. Az már egy másik kérdés, hogy Tara hogy fog enni, amikor végre megérkezik a rendelése. De ez nem az én bajom, majd megoldja. Lehet, hogy már nem is akar majd enni. Tekintettemmel fürkészem az övét, ahogy félmosollyal beszélni kezd. Ó, Istenem. Ahogy kimondja egymás után a szavakat, nem állom meg, hogy ne nyúljak még egy italért. Négy. Aztán amikor befejezi a rövid kis monológot, nyúlok az utolsó teli pohárért. Nekem is elfogyott. - Ha lenne szívem, akkor most egész biztosan ketté hasadna. Ez bók volt. Még akkor is, ha olyan gondolatot ébreszt a lányban, hogy hülye vagyok, miért ne lenne szívem? Nos, igen, van. És érzek is vele, de valahogy mégis más. Engem az egyszerű, földi dolgok nem tudnak meghatni, de amikor Patrishára gondolok, akkor igen, érzem, hogy valami felgyorsul odabent. És most is felgyorsult kissé a kedves szavaktól, de mondjuk egy éhező gyerek látványától nem zavarodnék meg. Kissé jobban megszorítom a kezét. Azt hiszem, hogy egy ilyen zárszó és az 5-5 ital után remek lesz a mondandóm. Tökéletes időzítés, de azért még tartok kicsit a reakciótól. - Gyere velem haza. A hotelbe. Ennyi volt, semmi több. Nagyot nyelek, és érzem, hogy az ital egyre jobban hatni kezd. Kissé mintha összenyomnák a mellkasomat, nehezebbek a levegővételek, ráadásul idebent dögmeleg van, nincs semmi, ami könnyíthetné a légzést. Tökéletesen látok, mégis mintha egy méhkas zúgna az agyam helyén, olyan bizsergés lesz úrrá a fejemen. De nem zavar, szeretem ezt a delíriumot. A pincér közben megérkezik. Leteszik a húst Tara elé, melynek illata úgy szökik be az orromba, mint egy aljas méreg. Hús. Odabent valaki nagyon vágyik a húsra, pedig néhány napja lakattam jól teliholdkor. Aztán a pincér lepakolja a maradék öt-öt italt, s az üres poharakat ügyesen, szótlanul a tálcájára helyezi. Odalökök neki egy halk köszt, aztán visszafordulok a gyermek felé. - Tudom, hogy nem akarod ilyen egyszerűen, de az elmúlt napokban és órákban elég sok áldozatot hoztam. Ha ezek után nem maradsz velem, akkor hiába volt minden, akár főbe is lőhetem magam. Egy ezüstgolyóval persze. Ha Patrisha nem bocsát meg, nekem annyi. Ha Tara nem marad, és Patrisha sincs már úgy az életemben, akkor is annyi. Tehát, teljesen mindegy.
Részben zavarban, részben jókedvvel nevetek fel a "ha lenne szívem" monológon. - Hülye vagy. Ezt add be Liunak, ő biztos el fogja hinni neked. - gondolok itt a kölyök törött kezére/lábára, és hogy így ítélte Castor arra, hogy egyedül töltse a teliholdas éjszakát. Na Liunak van oka feltételezni, hogy az alfának nincs szíve. Én azonban tudom, hogy van. Kicsit szorít a kezemen. Azt, hogy engem akar felkészíteni arra, amit majd ezt követően fog mondani, vagy ő akar lelki erőt nyerni hozzá, azt nem tudom. De jó lenne, ha lenne előttem még egy ital, mert ekkor még nem is sejtem, hogy mekkora szükségem lesz rá hamarosan. ~Gyere velem haza. Gyere velem haza. Gyere velem haza. A hotelbe. A hotelbe. A hotelbe.~ visszhangzott a fejemben még rohadt sokáig. A testemet kiveri a jeges verejték, és hogy a remegésem ne tűnjön fel Casnek, visszahúzom a kezem, majd mindkét karomat összefonom a mellkasom előtt és hátradőlök a székben. Próbálok küzdeni a rám törő emlékek ellen, de egy nyomorult arc akkor is felkúszik az elmémben. Egy arc, amit már nagyon rég el kellett volna felejtenem. A Todd-é. Ő már nem él, tudom, hisz Castor megölte. Rég nem is láttam már a rohadékot, aki annyi éven át tartott rettegésben még halála után is, és nem is értem, hogy miért ezt a pillanatot választotta, hogy újra beköszönjön... csak sejteni merem, hogy a falka miatt. Akik egytől egyig gyűlölnek Chicago miatt. Oké, Liu nem. Gabriel határ eset. De a többiek? Patrishaval sosem voltunk jóban. Amber szintén zenész, Duncan pedig az ő párja, szóval ő is. Éppen készülöm fennhangon kimondani azt a "nem"et, mikor betoppan a pincér a stakeel és a többi öt-öt piával. A tányért rögtön félretolom. Egy falat nem menne már le a torkomon, szóval szorgosan pakolom magam elé az italokat, és várom, hogy odébbálljon a pincér. Ám amint ez megtörtént, Cas felém fordult, és hozzá fűzöz még valamit, ami lényegében azt jelentette, hogy vagy teljesen visszatérek az életébe, vagy sehogy. Hogy akarom-e őt? Az apám. Hát persze, hogy vissza akarom kapni! Ám abban már nem vagyok olyan biztos, hogy lesz erőm visszaverni a falka ellenszenvét. Én leszek a "ne bánts virág", és/vagy "apuci pici lánya". ~Hurrá.~ A következő tequilával lenyelem azt a "nem"-et is amit úgy szeretnék kimondani, de amit sosem fogok. Mert akármennyire utálom az ötletet, és kínoznak a félelmeim, a top10-es listámat Castor vezeti. Toronymagasan ami azt illeti. Ugyan már!Csak annyit kér tőlem, hogy menjek vissza. Egyszer már kibírtam még kölyökként, ugyan belefér még egy kör. Lassan háromszáz éves vagyok, ideje lenne ahhoz méltón viselkedni... - Rendben. Hazamegyek. - mosolyt erőltetek az arcomra, aztán megemelem a poharamat. Ha koccint velem, akkor egy hajtóra kiiszom a tequilát, a poharat fejjel lefelé fordítva teszem vissza a többi mellé liba sorban, és megcsinálom még ezt az utolsó hárommal is. Eztán bekapok még egy citrom karikát, amit megint egy sor szentségelés követ majd. - Megszed? - biccentek stake felé. Én már nem vagyok éhes, mert eltelített az alkohol. Már csak arra kell várnom, hogy teljesen elzsibbasszon. Hamarosan be is kell következnie, egy kicsit már érzem is. - Vissza fogsz... Vagyis... be fogsz harapni? -Ezt már csak a 007es "megbízásom" érdekében kérdezem. Bár gyanítom az már egy veszett ügy, ha beköltözök a hotelba. Nem mehetek az őslakosok közelébe ha érződik rajtam az ellenséges falka illata. Illetve megtehetem, csak öngyilkosság.
Éreztem, ahogy felborult a csodás egység. Valami megtörte az eddigi kialakulóban levő harmóniát. Minden lelassult körülöttem. Ahogy éreztem Tara megváltozó energiáit, és ahogy lassított felvételként peregtek az események, hallottam, ahogy csörögnek a poharak, az étteremben levő emberek duruzsoltak a fülembe,néha egy-egy kacaj is felharsant. Én pedig itt ültem, és meg sem tudtam mozdulni. Nem erre számítottam. Nem értettem semmit már. Akkor miért van itt...? Ennyi lett volna, hogy elfelejtjük,ami volt,és kalap-kabát? Vett egy kib@szott házat a semmi közepén, Alaszkában?! Meg eljár dolgozni, mint egy becsületes kispolgár? A keze kicsúszott az enyém szerető szorításából, és bezárkózott, mint egy tulipán. Látom arcán, hogy mennyire jár az agya, gondolkodik, hezitál. Ezt kihasználva fogtam még egy poharat,és lehúztam a tartalmát. Felköhögtem, és azt éreztem, hogy égni kezd az arcom. Nem tudom, hogy az alkohol tette, vagy az érzelmek fűtöttek fel ennyire, vagy esetleg mindkettő. Felszabadult kezemet az enyémbe kulcsoltam, és úgy könyököltem fel az asztalra, hogy eltakartam kézfejeimmel az államat, a számat és az orrom egy részét. Nem Tarát néztem, hanem az előtte levő húst. Feszülten vártam, hogy mit mondd, de azon nem tudtam túltenni magam, hogy ennyire felkavarta ez a kérdés. Amikor kimondta, hogy rendben, nem tudtam olyan felhőtlenül örülni neki, pedig erre vágytam. Én is elbizonytalanodtam, hogy talán olyanba akarom belekényszeríteni, amit nem akar, de nem mer elutasítani, mert azt hiszi, ezzel megint csalódást fog okozni. Kissé elhúzom a fejem a kezemtől, hogy érthető legyen, amit mondok. - Tara, ez a te döntésed. Én nem akarok rád kényszeríteni semmit, érted? Évszázadokig éltünk egymás nélkül, ha továbbra is független akarsz lenni, én elfogadom. Érzem, hogy kétségeid vannak. Sóhajtok fel a végén. A kérdésre csak magamhoz húzom a tányért, és levágok egy falatot a húsból. Kellemes, fűszeres íze volt, de nem hiszem, hogy most nekiállok nagy vacsorát tartani. Bekaptam még egy szál krumplit hanyagul, az ujjaim közé fogva. Miközben rágom, akkor hallatszik fel a következő kérdése. - Úgy érzed, hogy szükséged lenne egy újabb harapásra tőlem, hogy hozzám tartozz? Kérdeztem kábuló hitetlenkedéssel, és megráztam a fejem. Aki elég öreg és tapasztalt, az könnyedén felismeri az energiáiban az enyémet, a sok hülyének maximum egy "Castoré" tetoválás segítene Tara homlokán.
Valamelyest nyugtatnak a szavai azzal kapcsolatban, hogy nem erőszakolja rám a költözést. De egyre csak ott cseng a fülemben amit korábban mondott. Azt nem tudom csak úgy elengedni a fülem mellett. Ha ebbe nem megyek bele itt és most, talán örökre elveszítem őt. Néhány hete majd belepusztultam mikor ott hagyott Chicagoban. Nem bírnám ki még egyszer. Nem az a gyerek vagyok már, aki szerencsét próbál máshol is, már nem tudnám újrakezdeni, mert nem létezek nélküle. Többé már nem. - Döntöttem, Cas. Megyek. - Egyenesen a szemeibe néztem. Határozottabban, mint az előbb, így nem is hagyok helyet vitának. - Gondolom igen, meg kellene harapnod újra. Hacsak nem tértetek át még a tetoválásokra... - a mondat végét elnevettem, mert lelki szemeim előtt megjelenik ez a megoldás is. Mondjuk ahogy Kimberly tekeri magát egy rúdon munka közben, a fenekéről meg egy pitbull vicsorog vissza a kíváncsi tekintetekbe. Vagy nem is tudom milyen logó illene a falkához... Valahol legbelül felötlik bennem az is, hogy Cas azért kérdezett vissza ahelyett, hogy biccentett volna a beharapás dologra, mert nem is akarja, hogy a falkához tartozzam. Azonban a pia már túl derűlátóvá tett már ahhoz, hogy végigfuttassam magamban ezt a gondolatmenetet. És különben is lesz még időm végigrágni magam az élet nagy kérdésein, szóval félreteszek mindent. - Ha nem akarsz matt részegen vezetni javaslom, hogy a szállodában folytassuk a piálást.
Ha döntött, és azt akarja, hogy újra "tegyem magamévá", hát állok elébe. Csak mosolygok halványan és egy újabb apró szelet húst vágok magamnak. Ahogy rágcsálom, és szédelgek közben, próbálom felfogni, hogy pontosan mit is jelent most ez. Hogy minden nap látni fogom, érezni és hallani a hangját. Chicagoban nem volt ennyire intenzív az öröm, mert ott készültem rá, itt pedig úgy tűnt fel, hogy én már azt hittem, hogy soha többet nem fogom látni az életben. Most remek ötletnek tűnt újra egyesülni ebben a családias egységben, de hogy mi lesz a pótmama hozzáállása, azt még mindig nem tudom. Továbbra is nyugtalanító, hogy mennyit habozott, de talán csak túl váratlanul érte a kérésem. Igen, maradjuk annyiban, hogy váratlan volt. - Akkor majd a hotelben elintézzük, ha még mindig akarod. Van egy raklap piám, és szívem szerint meg se állnék az alkoholmérgezésig. De azt hiszem, hogy akkor pár száz évig még szürcsölnöm kellene. A magam férfias módján felkuncogtam, majd megrovó pillantást vetettem Tarára, miközben intettem a pincérnek, hogy fizetnék. - Én mindenhogy remekül tudok vezetni. Közöltem ellentmondást nem tűrő hangon, de azért a mosoly befészkelődött a mondat végére. Na nehogymár! Mondom, a végén még nem is kell Jake-kel találkoznunk, hogy deja'vu-m legyen. - Fizetek, és ha gondolod mehetünk fetrengeni. Na ez már egész laza volt. Mintha visszaröppentem volna az 1900-as évek elejére egy kis akkori mentalitásért.
A hozzászólást Castor összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Feb. 13, 2012 12:03 am-kor.
Örömmel látom, hogy ha lassan is, de olvad már benne a jég. Őszintén szólva nem hittem, hogy el fogunk jutni eddig, erre fel sem vagyok még készülve. Így viszont totál idiótának érzem magam, amiért ő képes újra az a laza fickó lenni aki volt, míg én még mindig rohadt feszült vagyok a társaságában, és addig görcsölök azon, hogy semmit ne csesszek el, hogy végül úgyis el fogok b*szni valamit. Szóval jól jönne még pár ital, de inkább kérem, hogy távozzunk, és reménykedek abban, hogy a hotelben fel tudok zárkózni majd mellé. Már ami a véralkoholszintet illeti. Fel fogok oldódni én is, csak nekem ehhez több pia kell. Most még. Mire Cas fizet, felvesszük a kabátot, és kilépünk Alaszkába, egy rakás kérdés akar kibukni belőlem. Ha színjózan lennék visszanyelném őket, de így már át se gondolom mit akarok mondani. Szóval akár még meg is válaszolhatna néhányat amíg az autójához tartunk. - Hogyan lesz tovább? Úgy értem, oké, visszamegyek, beállok a nyájba. De... - Rólam tudni kell, hogy idegesen hajlamos vagyok kézzel-lábbal is magyarázni amit mondani akarok, és hadarok, tehát most is így teszek. - ...nem leszek túl sok neked? Vagy te nekem? Ne érts félre, mert én melletted akarok lenni, de pont az vetette fel bennem a kérdést, amit odabent is mondtál. Majdnem egy évszázadig jártunk külön utakon. Lehet, hogy már nem is az vagyok akit ismertél. Sőt! Idővel minden megváltozik.- nagy levegőt veszek, amivel le is zárom az ellen kampányt, és gyorsan rátérek a lényegre még mielőtt félreértené az egészet. - Biztosan ezt akarod?
Intek a pincérnek, aki megérkezik a szokásos kis bőrfedelű könyvecskével, melybe gondosan belesimította a számlát. Elég nagy címletet simítok mellé én is, és természetesen nem kérek vissza. Különben is gyűlölöm az aprót, csak lehúzza a zsebemet. Mindketten jobban jártunk így. Felkelek, és azt hiszem, hogy kicsit hangosan toltam meg a széket. Fülsértően csúszott végig a fapadlón, de nem zavartattam magam. A kabátok hamar érkeztek, a pincér arcán széles mosoly illant, én pedig készen álltam arra, hogy az alaszkai hideg úgy csapjon pofán, mint egy megcsalt szerető. Én sietősre veszem a figurát, kezeimet zsebre dugom, kabátom nyakát pedig felhajtom, hogy védje a fülemet, amennyire lehet. Tara közben beszél, én pedig csak bambulok a sötétlő hóra, és hallgatom, ahogy lépteink alatt megadóan ropog a jeges hófehér csoda. - Cccch, nyáj. Már jól kezdődik. Morgom, majd úgy nyomom meg a kocsi riasztójának kioldógombját, hogy a slusszkulcsot ki se veszem a zsebemből. Úgy döntök, hogy majd a kocsiban megbeszéljük a dolgokat. Már az is fájt, ha a számon keresztül kellett levegőt vennem, hiába fűtött épp eléggé az alkohol. A hotel nincs messze, már csak be kell ájulni a lakosztályomba, és kész. Nyitom az ajtót, majd úgy vágódok be, mint akit löknek. Becsapom az ajtót, majd indítok, hogy minél előbb átmelegedjen a belső tér. Az övemet nem kötöm be, csak nagyot sóhajtok, és a műszerfalra bambulva válaszolok a gyermekemnek. - Ha nagyon nem megy, akkor majd átjössz ünnepekkor, egyébként meg lakhatsz a házadban. Nem tudom, mi lesz, ha nem bírjuk ki egymást, de én nem is akarok ilyeneken gondolkozni. Mi a f@sznak aggódjak előre? Így is elég idegbeteg vagyok, szóval egyelőre örülök egy falatnyi kis jó hírnek, hogy itt vagy. A "falatnyit" hüvelyk és mutatóujjam összetételével nyomatékosítom. Aztán, amikor rájövök, hogy ez nyilván rohadt röhejes, hátravágom magam az ülésen, és úgy döntök, hogy a sok lóerő közé csapva elindulok a hotelbe. Teljesen rendben voltak a vezetési képességeim, de oda kellett figyelnem, így az út további részében legfeljebb hallgattam Tarát, de nem akartam gondolkodással elterelni a figyelmemet. Ha most nekiszáguldok egy kib@szott fenyőnek, és megint vitethetem szervízbe a kocsit, nem elég, hogy mindenki rajtam fog röhögni, továbbra is napokig kocsi nélkül leszek, ami nagyon sértené a férfias büszkeségemet.
Nem tetszett neki amit mondtam. Hát nekem sem, de ha egyszer kikívánkozik belőlem... Nem számít, a lényeg, hogy megkaptam a választ. Az éteremben tett, kijelentése, miszerint "vagy rendesen, vagy sehogy", vagy a fene se tudja már hogy mondta, szóval az számomra nem ígért túl sok mozgásteret. Ám ez, a "majd ünnepekkor átjössz" dolog megnyugtatott. Amúgy sem akartam visszaadni azt a lakást a tulajdonosnak. Túl jó földrajzi fekvése van... - Okéééé. - vágom rá rögtön félig már nevetve azon ahogy összetette az újait, de még a szemei is résnyire szűkültek hozzá. Ha nem ilyen témakörben tette volna ezt, valószínű, hogy röhögőgörcsöt kapnék, vagy legalábbis hátravetett fejjel röhögnék rajta. De nem akarom én még jobban felhúzni, szóval a röhögésből kuncogás lesz, a témát meg hagyom feledésbe merülni. A kocsi motorja feldorombol, majd kitolat a parkolóból és nyomás előre. Tekintettel a bepuszilt alkoholmennyiségre, az út további részén csendben maradok. Ennyitől még biztos nem állt be az alfa, de azért tanácsos nem elterelni a figyelmét a vezetésről. Így amíg megérkezünk a szállodához, jobbára csak dobolok a kilincsen és figyelem az utat. Annyira még nem érdekeltek a kocsik, hogy megtanuljam vezetni is őket, de a sebességet szeretem, szóval nincs azzal semmi bajom, ha odalép a gázpedálra. Talán csak annyi, hogy így nagyon hamar meg fogunk érkezni. Hajlamos vagyok arra, hogy túlreagáljam a dolgokat. Gondolom az is valami ilyesmi lehet, hogy félek attól ami majd odabent vár rám. (Mert az autó közben leparkol a szállodánál) Miközben kikászálódok, egyre csak azt hajtogatom magamnak, hogy "nem lesz semmi gáz". Ilyenkor szokott mocskosul elromlani valami... - Megjöttünk. -állapítom meg roppant okosan a hotel bejárata előtt.
Már messziről nézve, ahogy a hajók sziluettje felbukkant a sötétben, olyan volt az egész, mintha visszafelé suhannék az időben. Ezek a hajók majdhogynem műemlékek, ezért külsőre nem modernizálják őket. Persze van bennük pár új cucc, de alapvetően úgy néznek ki, mint a régi időkben. Külön kocsival jöttünk, hiszen majd a vacsi után elválunk. A parkolóban természetesen megvártam Anát, hogy együtt menjünk be az étterembe. Szerencsére volt üres asztal. Pedig ez is megfordult a fejemben, hogy foglalás nélkül könnyen pofára eshetünk. Mikor mindketten helyet foglaltunk, a szalvéta mellett volt egy szórólap is. Csak egy pillantást vetettem rá most, de láttam, hogy majd később érdemes lesz áttanulmányoznom, most csak gyorsan zsebre raktam. - Ok. Akkor lássuk! Nem felejtettem el, hogy adós vagyok egy pár válasszal, és amíg megjön az étlap, legalább az egyik adósságomat le akartam tudni. - Ott tartottunk, hogy mi is a foglalkozásom. Könyvelő vagyok. Tudom, jó lenne valami sokkal izgalmasabbat mondani, mint mondjuk bróker, vagy ügyvéd, vagy nem is tudom ... elefántidomár, de hát ez az igazság. De én nagyon remélem, hogy csak a munkám unalmas, s nem én magam. Hát, hogy én hogy tudom már ezt unni! Az biztos, hogy nem akarom életem végéig csinálni, de azt is komoly kudarcként fogom megélni, ha még mondjuk 35 évesen ebből élek. Közben megjött a pincér, és átnyújtott nekünk egy-egy étlapot, s én rögtön kértem is tőle egy forró teát. Még mindig, ha csak eszembe jut a fagyos ház, azonnal kiráz a hideg. De lehet, hogy csak fáradt vagyok.
Szinte automatikusan vezettem végig az utat a bevásárlóközponttól, egészen az étteremig. A parkolóban ezúttal úgy álltam meg, hogy senki elé nem vágtam be, inkább ráérős tempóra kapcsoltam, végtére is nem siettünk sehová. Miután leállítottam a motort, óvatosan szálltam ki a kocsiból, nehogy elcsússzak a jegesre fagyott aszfalton. Valahogy illúzióromboló lett volna, ha Martin szeme láttára kiterülök a földön, és neki kell felsegítenie, habár valami azt súgta, hogy ő titkon élvezte volna a szituációt. Nem azért, mert rosszindulatú lenne, vagy ilyesmi, hanem sokkal inkább azért, mert egy kicsit visszakapnám a korábbi figyelmetlenségemet. - Köszönöm, hogy megvártál – mondtam egy udvarias mosoly kíséretében, ahogy odaértem mellé. Immár együtt léptünk be az épületbe, és miután közölték velünk, hogy szerencsénk van, mert van üres asztal, az egyik pincért követve el is foglaltuk a helyet. Kényelembe helyeztem magam a széken, miután levettem a kabátomat, aztán teljes figyelmemet a velem szemben ülő férfinak szenteltem. Kíváncsian vártam, hogy vajon mivel foglalkozhat, ugyanis hiába szoktam magamban olyat játszani, hogy kitalálom, kihez mi illik, nem gyakran esik meg, hogy ténylegesen is eltalálom. Az meg pláne nem szokott előfordulni, hogy ötletem sincs, de most így állt a helyzet. - Komolyan? – kérdeztem kicsit meglepődve, és automatikusan még előrébb is hajoltam. – Hát, nem hiszem, hogy elefántidomárként itt túl jól meg tudnál élni – vidáman nevettem fel, de arra vigyáztam, hogy ne legyen hangos, nehogy megzavarjam a többi itt vacsorázó vendéget. – Megsúgom, itt nincs sok elefánt… - tettem még hozzá viccelődve. – Egyébként, még nem tudom eldönteni, hogy az vagy-e, de remélem, hogy nem, mert akkor egy unalmas alakkal kell vacsoráznom, és fogalmam sincs, hogy azt hogyan fogom túlélni – megrémült arckifejezést erőltettem magamra, de hamar át is vette a helyét a jól ismert mosolyom, amit olyan gyakran osztogatok az embereknek, akár még az utcán is. - Szerintem a könyvelői állás egyébként nem olyan rossz, és noha van néhány a városban, nem kizárt, hogy szükség van még egy-kettőre. Majd körbekérdezek, ha gondolod, és megérdeklődöm, hogy nálunk nincs-e szükség, egy ilyen munkakörben dolgozó emberre – ajánlottam fel, szinte magától értetődően. Hiába, szeretek segíteni az embereken, ha akarják, ha nem. Mikor megérkezett a pincér, a nevén nevezve köszöntöttem őt, érdeklődtem, hogy van a terhes felesége, miközben átvettem a felém nyújtott étlapot. Ebben a városban ismerem a legtöbb embert, úgyhogy nem okoz gondot, hogy ismerjem őket. Miután én is leadtam a rendelésemet, ami nem volt más, mint egy forró csoki, és egy tejszínes-garnélás spagetti, újfent Martinra figyeltem. - Valami azt súgja, hogy nem rajongsz különösebben a munkádért – jegyeztem meg őszintén, hiszen sohasem voltam az a fajta, aki nem nyilvánítaná ki a gondolatait. Ebben pedig egyébként sem volt semmi sértő.
Kezdőlap
//
