A kómából ébredés óta mintha a világ minden nyugalmát sikerült volna magamba szipolyoznom. Azóta már kiderült, hogy valószínűleg az álombéli választáshoz van köze a dolognak, de amennyire bíztam benne, hogy még egy darabig így marad, éppen annyira kívántam, hogy legyen már vége. A tőrt választóknak szívás lehetett az élete, nem egyszer szedtem már szét magam is egymásnak ugró lakbelieket. Én meg amúgy is elég nyugis természet voltam, a farkasommal sem volt probléma, de most még a szokásosnál is nyugodtabb volt. Ahogyan én is. Nem akadt azóta egyetlen olyan panaszkodó vendég, idióta beszállító, vagy bénácska kiskukta, aki ki tudott volna sodorni a békés állapotomból, így jószerével a többiek is minden ilyen kényes ügyet rám bíztak. Én intéztem az értetlenkedő beszállítókat, a kukták pedig hozzám jöttek, ha valamit elrontottak, mert nem haraptam le a fejüket, néhány kollégával ellentétben. Kellemetlen lesz, ha véget ér a Buddha-időszak
Az utolsó rendelésem futott ki a pihenőidőm megkezdése előtt és már éppen vettem le a szakácsingem, amikor az egyik pincér bizony azzal állított elém, hogy az egyik vendég panaszkodik. Kelletlen sóhaj szaladt ki belőlem, mert így az én szünetem fog némileg megrövidülni, de amikor a fiúcska hozzátette, hogy bizony milyen néven mutatkozott be az illető, hát megugrott kissé a szívverésem! Mondjuk arról kaptam egy sms-t, hogy egy fiatal magányos igencsak érdeklődött utánam az O’Connors-ban, de valamiért nem raktam össze a képet, hogy az illető akár Richie is lehetne. Atyagatya…
Ledobtam az ingem, hogy máris viharozzak kifelé, a pincér csak értetlenül bámult utánam, hova ez a nagy sietség, amikor panaszt akarnak tenni a főztömre, de nem álltam le magyarázkodni, mert nem érdekelt túlzottan. Sokkal fontosabb volt maga a személy, akihez olyan bőszen robogtam kifelé, hogy a befelé tartó, szennyes edénnyel megrakott pincért bizony majdnem pofán csaptam a lengőajtóval. Csak egy bocsit voltam képes kinyögni, mentem is tovább, egyenesen a kettes asztalhoz. Rákerestem a fiúra az interneten, hogyan is néz ki mostanság, mit kell róla tudni és minden egyéb érdekelt, amit az interneten találtam róla és meg kell hagyni, nem kis meglepetést okozott. A pozitív fajtából, természetesen, mert valami megmagyarázhatatlan elégedettség és büszkeség fogott el az olvasottak miatt. Ráadásul a küldött könyvet is egy éjszaka alatt kivégeztem, nem kissé meghatódva olvasva újra és újra az ajánlást.
- Richie? - állok meg az asztaltól néhány lépésnyire, minden bizonnyal már kiszúrta a jöttöm, hiszen vele ellentétben és semmit sem változtam azalatt a röpke ötven év alatt. Egészen kikupálódott, meg kell hagyni… - Te jó ég - nyújtom el a középső szó utolsó magánhangzóját, ahogyan közelebb lépek és ha felállt, akkor bizony ölelésre emelem karjaimat, hogyha nem ellenkezik, vagy adja látható jelét a nemtetszésnek, akkor bizony magamhoz öleljem. Mint barátot, mintha nem telt volna el ötven év azóta, hogy kénytelenek voltunk elválni. - El sem hiszem, hogy itt vagy. Hogy tényleg te vagy az! - húzódtam el tőle széles mosollyal ajkaimon, két vállára helyezve kezeimet, mintha csak tartanám, hogy jobban szemügyre vehessem. - Azt a mindenit, micsoda helyes fiú lett belőled! - kuncogtam röviden, ahogyan baráti gesztus gyanánt az arcára simítottam egyik tenyeremet - már amennyiben nem adta bármi jelét annak, hogy viszolyogna az érintésemtől, vagy akármi.
- Leülhetek? - böktem a szék felé, mert láthatólag ő még nem fejezte be a vacsoráját, én pedig ezer örömmel áldoztam volna rá a szünetemet. - Köszönöm a könyvet és a leveledet - szelídült az eddig széles vigyor, ahogyan a fiúra tekintettem, úgy döntve, befogom végre a szám, hogy ő is szóhoz juthasson.

Szórakozottan tekintek a pincér után, izzad a nyaka rendesen, pedig aligha tűnök veszélyesnek egy szál ingben és farmerban. Még csak nem is nagyon hivatalos az összkép, totál lazára vettem a formát. Az asztalon a telefon mellett még egy napszemüveg is pihen, nem apróztam el a turista témát!
Talán Lynn változott az évek során valami házsártos vén banyává? Kötve hiszem, habár a három jelzőből egyet anno is kipipálhatott. (A banyát, ez nem is kérdés.)
Rá várva azért úrrá lesz rajtam valamiféle finom izgatottság, egyúttal idegessé is válok pajzsom zsenge takarásában. Jó ötlet volt ez egyáltalán? Csak így bejelentés nélkül rárontani, meginvitálni magamat az otthonába... ennyi év után! Idegesen dobolom combomon az asztal alatt ujjaimmal, szinte kényszeresen az amúgy remek kilátással bíró ablakokon bámulva ki, igyekezve nem öt másodpercenként csekkolni a személyzeti bejárót, mikor lép ki rajta. Változott valamit vajon? Minden bizonnyal még mindig a régi, hacsak nem nyíratott újféle sérót magának.
A tányércsörrenés hangjára azért mégsem bírok ki, oda lesek a kérdéses  ajtó felé, s Lynn személyét kiszúrva vérnyomásom is megugrik kissé. Kurv... rettentő ciki lenne pont most elájulni, mi?
Közeledtére eltolom magam székestől az asztaltól, hogy felállva üdvözöljem, félsódéros, kissé talán félszegnek ható mosoly keretében.
- Heló idegen...! - Szusszanok nevetősen hitetlenkedő kérdése hallatán, meg az ég jóságának említésére. Persze, én magam is lelkes vagyok, hozzá hasonlóan, mégis a célegyenesben húzom be a kéziféket és ahelyett, hogy nyakába borulnék, a magam szolid módján "bújok el" az ölelésében pár pillanat erejéig, viszonozva azt. Mintha nem tudnám, mit és mennyit szabad. Bizonytalan vagyok, pedig eléggé egyértelműen mutatja, hogy benne nincs tüske - hogy is lehetne egy tizenéves kamasz irányába évtizedek távlatából? - és örül az ittlétemnek. Mégis valami nem enged, valami vékony fal húzódik előttem láthatatlanul, arra várva, hogy átlépjem. Vagy éppenséggel leromboljam.
- Én is nehezen hittem a fülemnek, mikor pontos leírást kaptam rólad, elhiheted! - Engedek mégis, ölelése az talán, mi old a mellkasomat feszítő gáton, s nevetősen bontakozok ki a közelségéből, hogy arcát fürkésszem. Egyszerre ijesztő, mennyire nem változott és mégis jóleső ennek tudata. Hogy ő az. Hogy itt van és jó egészségnek örvend szemmel láthatóan! Azért a mustrálásra megengedek egy kamaszos fintort magamnak, félvigyor kúszik képemre a megjegyzés hallatán.
- Gyerünk, essünk túl rajta! Csipkedd meg a képemet vénasszonyosan, tudom, hogy ez minden vágyad...! - Kaccanok némi iróniával hangomban, de egyáltalán nem bántónak szánva szavaimat, sokkal inkább a helyzet és a viszontlátás felett érzett örömöm sajátosan burkolt kifejezése ez.
Intek az asztal üresen árválkodó székei felé kérdése hallatán, foglaljon csak helyet, hiszen ezért hívtam! Ööö... pontosabban nem ezért, de célt ért az üzenet és más nem számít. Persze, ennek ellenére nem tudom kihagyni, mikor helyet foglalok, hogy:
- Jó ez a steak amúgy... csak kevés. - Kaccanok fel némi hatásszünetet követően. Borzalmas reklamáció ez kérem, épp csak kampányt nem indítok valami hangzatos "tisztes adagot az éhező férfiemberek számára" címmel!
- Igazán nincs mit! - Viszonoztam mosolyát, s elnézve ábrázatát az iménti félsz szépen lassan kúszott vissza torkomon, felfelé kapaszkodva, hogy ösztönösen nyeltem egy nagyot, hátha legyűrhetem ezzel.
- Lynn én... - Sajnálom, hogy olyan kis hülye voltam és nem kerestelek azonnal, mikor sejtésem lett róla, miért léptél le. - Mondanám, ez pedig csak egyetlen egy verziója annak a hatszáznak, amit előre lejátszottam a fejemben, hogy az élet felülírja egy félsódéros mosollyal képemen az egészet.
- Baromira hiányoztál! Nem is... nem is tudom, hirtelen mit mondhatnék vagy hol kezdjem a kérdezést én csak... jó látni újra téged! - Ééés az a vékony fal finoman megrepedt, kérem szépen!

Még egy aprócska pukedlire is futja, ahogyan köszönt, abba pedig bele sem merek gondolni, mennyire is helytálló a megnevezése. Nincs bennem tüske, hogyan is lenne? Miért lenne egyáltalán? A barátomnak tartom továbbra is, ahogyan öten évvel ezelőtt is tettem, annak ellenére is, hogy jószerével alig tudott rólam valamit.
- Örülök, hogy végül úgy döntöttél, elhiszed, amit hallottál - válaszoltam őszinte mosollyal ajkaimon, ahogyan kibontakoztunk az ölelésből. Képzelem, milyen lehetett egyébként, én is alig akartam elhinni, amit olvastam és még most is rettentő hihetetlennek tűnik a dolog, ahogyan itt áll előttem, teljes életnagyságban. Még mindig hihetném egyébként, hogy ez csak valami buta tréfa, de elég a szemeibe pillantanom, hogy meglássam benne azt a gyermeki csintalanságot, ami már gyerekként is ott ült íriszeiben. És micsoda öröm, hogy nem veszett ki belőle! Legalábbis remélem, hogy nem a fényviszonyok tréfálkoznak velem és képzelem oda azt, amit szeretnék.
- Ha már ilyen jól rátapintottál a dologra.. - válaszolok rövid nevetésemet követően és rajtam aztán ne múljon! - Jajj, fiacskám, egyem a zúzádat! - csipkedem meg a pofiját, még a hangomat is kissé elváltoztatva, csakhogy vénebbnek tűnjek. Mondjuk, így is elég vén vagyok, ami azt illeti, bár az asszony már más kérdés. Felnevetek ismét, ahogyan eleresztem és arról érdeklődöm, csatlakozhatok-e hozzá. Szép is lenne mondjuk, ha elküldene, hiszen pont ő hívott, de az illem az illem.
- Nem is a magunkfajta beles népeknek lett méretezve az adag - bújt meg továbbra is a nevetős él a hangomban, ahogyan alkarjaimra támaszkodva hajoltam közelebb kissé. Én is egészen pofás adagokat szoktam elfogyasztani, ha a helyzet úgy hozza, de hát mégsem szolgálhatunk fel egy fél borjút, vagy egy egész hústornyot. Mondjuk tekintve a város farkas állományának méretét, lehet, lenne rá kereslet.
- Mit ne mondjak, igencsak meglepődtem, amikor a kezembe fogtam a könyvet, hát még mikor kicsusszant belőle a levél! - csóváltam meg a fejemet, de arcvonásomból egyértelműen következtethetett arra, hogy a szó legpozitívabb értelmében gondolok arra a meglepődésre. A kellemes fajtából való volt, nem is kissé, ami azt illeti!
- Nem kell, jó? Nincs miért - biztató, kedves mosolyra görbült ajkaim párosa, ahogyan meghallottam a félbemaradt mondatot. Remélem, hogy valami sajnálkozós befejezése lett volna, mert cikis lenne a szitu, ha teszem azt csak egy pohár vizet szeretett volna!
- Te is nekem! - illem szülte válasz lehet, mégsem az, mert őszintén így gondolom. Elmondani sem lennék képes, mennyi mindent kaptam ettől a fiútól, lényegében neki köszönhető, hogy most itt vagyok, hogy képes vagyok ismét szívből mosolyogni. - Nem gondoltam volna, hogy valaha fogjuk még látni egymást, miután a nagymamád szétválasztott minket, de határozottan kellemes az érzés! - vajon mi lehet a nagyival? - Tényleg, vele mi a helyzet? Terrorizálja még az apró zöldségeket? - semmi bántó nincsen a szavaimban, mert annak ellenére, hogy a néni nem igazán szívlelt, én valamilyen szinten tiszteltem, érdekel hát, mi lehet vele. És szegény, bármennyire is szikrázott köztünk a feszültség fajtánk okán, azért sajnálom szegényt.. Milyen lehetett megélnie, hogy az unokája(ként szeretett fiú), akit annyira óvott egy vérfarkastól, maga is azzá vált.
- Mik a terveid? Tényleg csak egy kicsit tervezel maradni? - érdeklődöm egyből eziránt, csakhogy tudjam, mire számítsak, ezúttal mennyi időnk lesz együtt.

Egyszerre iszonyatosan fura és mégis jóleső őt látni. Jó, mert már tudom, már értem – vagy legalábbis azt gondolom, hogy értem – a miérteket a távozta mögött, és immáron nem kell titkolnia sem előttem farkas létét, ami azt illeti. Fura ugyanakkor, hogy míg úgy érzem, én rengeteget változtam – Mit érzem! Hiszen gyakorlatilag felnőttem, mióta elválltak útjaink, még ha meg nem is komolyodtam igazán… - addig rajta nem fogott az idő vasfoga. Ugyan az a szertelen, szerethető nőszemély, aki akkor volt.
Persze, ki tudja, mit rejt a felszín…
Egyelőre beérem azzal is, elveszve pillantásában, s nevetősen húzva el finoman borostás képemet egy fintor keretében, mikor vén nyanyókásan belecsíp arcomba.
Invitáló a mozdulat, ami a játékos gesztus könnyedségét követi, üljön csak le, hisz a reklámálás csupán jó kifogás volt arra, hogy „beköszönhessek” a rég nem látott ismerősnek. A kollégáival meg majd neki kell elszámolnia ennek kapcsán, az már nem az én gondom. Ami azt illeti, igazából bele sem gondolok teljesen, hogy munka közben zavarom lényegében.
- Nem adták ám könnyen a címet… ott lakik a falka java is, mi? - Firtatom őt hallgatva, magamban meg hálát adva a fentieknek, hogy sikeresen célba ért a levelem. Baromira aggódtam, hogy esetleg illetéktelenhez kerül, esetleg olyanhoz, aki problémaként ítéli meg. A protektorátusok többsége így is morog első és eddig egyetlen könyvem kapcsán, de hát a Da Vinci Kódot is tűzre vettette volna a Vatikán, mégis mekkora siker lett!
Kellemetlen pillanatoknak nézek elébe, menteném az egészet azzal, hogy elütöm a mondat végét, de Lynn kihallja hangomból az el nem hangzott szavakat is, hát lassú, megfontoltnak nem, sokkal inkább szórakozottan lemondó mozdulattal ejtem a kezemben levő villát tányérom mellé, gondosan a szalvéta közepére helyezve azt.
Mondanék valamit, ha már így megakadtunk ennél, de csak nem jönnek a szavak, hát abba kapaszkodom, amit ő is megragad a beszélgetés fonalából.
- Hja… Tudom, hogy jót akart a maga egyszerű – bár szerintem találóbb lenne a korlátolt látókörű kifejezés ide, de rosszat mégse mondok rá, tisztelem annyira, ha már felnevelt sajátjaként – világlátásával, de látod, mennyire sikerült neki távol tartania ettől az egésztől! – Szusszanva, nevetősen ingatom meg fejemet, ahogy hajamba túrva vigyorodom el egy bennem szárba szökő gondolatra. Ki is mondom:
- Vicces belegondolni, hogy lehet, ha maradtál volna, pont akkor sikerült volna neki, a segítségeddel. De utólag azért úgy vagyok vele, hogy kellett ez… csak jó lett volna… tudni, hogy élsz és olykor beszélni, hogy mi van veled. Tényleg, mi van veled mostanság, Lynn? – Dőlök hátra kíváncsian csillanó tekintettel székem támlájának, remélhetőleg nem azt kapva válaszul, hogy itt dolgozik az étteremben, mert hát… erre valahonnét én is rájöttem, pedig nem Sherlock a vezetéknevem.
Nagyi kapcsán újabb kaccanás hagyja el a számat.
- Keményebb, mint valaha! – Nevetek. – Nem sokat változott, ami azt illeti. Mármint… most nem a külsőre gondolok, hanem úgy jellemileg. A tanítás meg az őrzőség az élete, élvezi és az úgy elég is neki. Minden héten beszélünk általában, üzensz neki valamit? – Vigyorodok el szemtelen, csibészesen széles gesztussal, s biza még a szemem se áll jól, ahogy Lynn felé tekintek, mert sejtem, mennyire díjazná az ötletet maga az áldozatunk. Már azon morgott két mondat között, mikor közöltem, minek is utazom valójában északra.
S ha már észak, a kérdése jó, meg jogos, mégsem tudok egyszerű választ adni számára erre. Mi sem jelezhetné ezt jobban számára, mint tarkómra pakolt tenyerem, ahogy ott éppen rövidebbre nyírt hajamba túrok.
- Őszintén nem tudom, hallod, az az igazság. A hivatalos sztori úgy szól, a könyvem megírása végett jöttem ide és a New York-i kiadó a kézirattal egyetemben vár vissza mielőbb. Már egy ideje húzom, lehet egyszerűbb lenne egészen egyszerűen kiadót váltanom… - Lehetőleg olyanra, akik nem ülnek piócaként a nyakamon, véremet szívva.

- Nem csodálom. Így utólag belegondolva egészen meglepő, hogy ennek ellenére sikerült megszerezned - mosolyra kunkorodik szám sarka, abból az elismerő fajtából. - Egy része, igen - bólintok, nem árulva el ezzel semmi lényegeset neki, amúgy sem hiszem, hogy tudva a címet egyszer csak betoppanna kóbor létére.
- Látom én, de hát akkor ki gondolt volna ilyesmire! - vontam meg a vállam, mert szegény nagyi, elég kellemetlen lehetett szembesülnie a ténnyel, hogy a fiút bizony beharapták. - Egyébként ez meg annyira tipikus - forgattam meg a szemeimet, mert valahogy az ilyesmi mindig így történik. Az üt be végül, amitől annyira óvták, előbb-utóbb, de visszatalál. Most is ez történt.
- Igen, ez így igaz, bár az ilyen „mi lett volna, ha” kezdetű mondatokat soha nem szerettem túlzottan - ismertem be a számat húzva, annak ellenére is, hogy tisztában voltam azzal, van igazság alapja a szavainak. Segíthettem volna a nagyinak, ugyanakkor lehet pont én lettem volna, aki beavatja, vagy egyenesen bele is rántja ebbe a világba, fene tudja így közel ötven év távlatából. - Azt én is sajnálom, hogy nem tudtunk olykor beszélni, de a nagyid csak téged szeretett volna óvni, én pedig túlságosan szerettelek ahhoz, hogy ellent mondjak neki - kicsit furcsa ebbe így belegondolni, mert ha fontos volt, küzdhettem volna jobban, ugyanakkor tudtam jól, hogy veszélyes vagyok én is, a világom is a fiúra. Ami végül mégiscsak utolérte, de ezt akkor nem tudhattuk.
- Kevés lenne az a fél óra szünetem, hogy mindent elmeséljek - csóválom meg a fejemet, mert hajajj, mesélni azt bőven tudnék! - De minden rendben van velem, miután elváltak útjaink, egy ideig még kóboroltam, aztán találtam rá erre a helyre. Nos, azóta is itt élek, ez pedig szerintem mindent elmond. Itt megtaláltam az otthonomat - lágy mosoly szaladt ajkaimra, mert falkát, családot, barátokat, kedvest találtam ezen a vidéken, ez pedig jóval több, mint amit remélni tudtam volna azok után, hogy magam mögött kellett hagyjam a fiút.
- Ezt örömmel hallom, hogy nem fogtak ki rajta az évek - újabb mosoly jelenik meg arcomon, mert bármennyire is nem csíptük egymást, azért tiszteltem az öreglányt. Öreglány.. amikor ki tudja, hányadik felmenője is lehetnék! - Csak annyit, hogy még mindig haragszom rá, amiért egyszer merő véletlenségből rám öntötte a mosogató vizet - nevettem fel könnyedén, sütött a gesztusból, a szavaimból egyaránt, hogy közel sem viseltetek negatív érzésekkel sem a néni, sem az incidens iránt. Voltak érdekes húzásai az öreglánynak, balesetnek nevezett simlisségek és akkor én voltam a rossz, aki annyi csibészségbe belerángattam Richie-t.
- Hát, akkor hajrá! Ha gondolod segítek másik kiadót keresni, de ha kell, szívesen rugdoslak is, hogy írd azt a könyvet. De ihletet is segíthetek szerezni, hátha együtt hamarabb bevillan az isteni szikra - dőltem előre, megtámaszkodva az asztalon. És szerintem ennél nyilvánvalóbb nem is lehetettem volna, hogy rendkívül örülnék neki, ha maradna, huzamosabb ideig is, nem csak addig, amíg elkészül a könyve. - Ez a hivatalos sztori, az oké, de te mit szeretnél? - nem elhanyagolható tényező ez sem, hát nem is vagyok rest rákérdezni.

- Héé! Nem néznéd ki belőlem alapból? - Tárom szét karjaimat méltatlankodóan a címe megszerzése kapcsán. - Mégis milyen kalóznak gondolsz te engemet? - Nevetve teszem már hozzá ez utóbbit, hangomban finom feddéssel, hogy aztán fejcsóválva engedjem el a témát és nyargalok át nagyira, meg farkas létem csodálatos tényére.
- Eléggé tipikus, hja...! Mondjuk megnézve így utólag, miféle közegben nőttem fel, annyira nem meglepő a képlet vége, ha már őrzőnek úgysem voltam jó alapanyag. - Vonok vállat, s nem csupán flegma gesztus ez, valóban nem bánom a dolgot. Vajon hányszor moshatták át a fejemet ez miatt a tetováltak? Brrr... inkább bele se gondolok, nagyinak se engedtem, hogy túlzottan részletezze az efféle tényeket. Amiről nem tudok, arról utólag sem szeretnék, elég, hogy sejtem, a regényemhez készített jegyzeteimet nem teljes mértékben fantáziám szülte.
Arra, hogy kevés a szünet a kiesett időszak részletes elmesélésére, el kell vigyorodjak és nem átallok közbeékelni egy könnyed kis megjegyzést:
- Milyen mázli, hogy nem holnap utazom el a városból! - Legalábbis nagyon remélem, hogy nem pakolnak ki falkaterületen kívülre, mint a macskát szarni...
Érdeklődve hallgatom különben Joana röpke kis összefoglalóját jelen életéről. Szavai kurtaságuk ellenére is beszédesek, az pedig, hogy a végére vigyorom is szolid mosollyá válik képemen, azt hiszem, mindent elmond. Tényleg úgy érzem, minden tökéletlenség ellenére - mert teljesen tökéletes nem létezik, tudjuk jól - valóra vált mindaz, amit a farkaslánynak (Nőnek? Néninek? Vajon képen törölne, ha csókolomot köszönnék neki?) kívántam titkon az Élettől.
- Ezt jó hallani... és mint említettem, nem sietek a távozással, szóval, ha van kedved kicsit megmutatni a világodat...? Persze, nem erőszak! - Emelem fel kezeimet védekezően, épp csak árnyalatnyit szélesedő vigyorral. - De érdekelne, igazán.
Ellenben azzal, mégis mi a rákot keresek itt, ha New Yorkban várnak a könyvvel, meg úgy egyáltalán ez a kiadó téma álmatlan éjszakák garmadájával jár kéz a kézben, de... Elkerekedő, szinte már gyermeki tekintettel meredek Joanára, mikor említi, még új kiadót is képes lenne keresni - maradásomért, persze, mi másért! Önző perszóna... de imádom, ennyi év kihagyással is. Vagy épp azokkal együtt.
- Ú, tényleg megtennéd értem? - Kamillázok felé, hogy nevetve dőljek vissza a székem háttámlájának kérdése hallatán.
- Ha én azt tudnám...! Szerinted megoldható, hogy a falka megtűrjön határozatlan ideig a sorai között? Ha kell, melózok én valami falka-tulajdonon vagy csatlakozok is akár, ezen ne múljon, bár utóbbi gondolom elég lutri, minek vennének be, ha lehet, lelépek idővel, nem? - Vakarom meg képemen a borostát hangosan gondolkozva a közeljövő lehetséges opcióin. Jo mégiscsak jobban ismeri a helyieket, én legfeljebb általánosításokba bocsátkozhatom azzal kapcsolatosan, mit várnak egy "jött-ment" kóbortól.

- Belőled kinézem, ne viccelj, te kalózok gyöngye! - nevetek vele együtt, azt a részletét meghagyva magamnak, ami inkább aggodalomra ad okot. Hogy valaki volt olyan kedves és kiadta a címünket, bármennyire is meggyőző volt kedves kis barátom.
- Azért mennyire érdekes már, hogyha fogékony lennél a mágiára, akkor lehet most egészen más utakon járkálnál - jegyzem mintegy elgondolkodva, noha néhány pillanattal később meg pont én vagyok az, aki kifejtem, mennyire nem rajongok a mi lett volna ha kezdetű mondatokért. Sebaj, néha én is tehetek kivételt, nem igaz?
- Akkor minden napra egy történet! - ajánlom fel nagy lelkesen, ezzel mintegy tudatára hozva a rendszeres találkozók iránti igényemet. Mert ha már itt van, akkor tuti minden nap látnom kell azt a dinka fejét! És így nem mellesleg ő is jól jár, mert beavatom a sztorimba, ha pedig jól megy, akkor nem csak a közelmúlt eseményeibe, de talán régebbről is kaphat morzsákat, már amennyiben érdekli életem olykor cseppet sem szép, vagy kellemes fonala. Ha meg rajtam múlik, én tuti nem dobom ki innen, remélem ő sem fog rászolgálni.
- Persze, ezer örömmel! - vágom rá egyből, kiszélesedő mosollyal, hiszen jól esik az érdeklődése, a fenébe is, hogy ne esne jól? - Elsőre talán rettentő unalmasnak és kicsinek tűnik a város, de sokkal több rejlik benne, vagy éppen mögötte, mint azt a legtöbben gondolnák. Bár nem tudom, mennyit hallottál a helyről, vagy az itt történtekről - nem tudom, milyen messzire és mennyire részletesen terjednek a pletykák szeretett városunkról, de talán van némi fogalma arról, hova is érkezett pontosan.
- Persze, hogy megtenném! Ha ezzel elérem, hogy maradj, akkor naná! - vallom be minden pironkodás nélkül önzőségem, de nyilván ezzel tisztában van ő is.
- A két szép szemed biztos nem lesz elég, de ha beállsz melózni, akkor elképzelhetőnek tartom. A csatlakozást egyelőre nem tartom olyan jó ötletnek, éppen azért, amit mondasz, neked is, nekünk is egyszerűbb, ha ilyen bizonytalan helyzetben először inkább csak a megtűrt státuszt szerzed meg magadnak - vázolom fel, én miként is látom a helyzetet, bár igazság szerint akkor lennék a legboldogabb, ha csatlakozna és eszébe se jutna lelépni innen egy jó ideig. De ezt minden bizonnyal nem kell magyaráznom, tudja ő anélkül is. - Hm, tudnék szerintem neked pincér állást szerezni, akár itt, akár más falka létesítményben, de lehetsz kertész, kidobó fiú, dj, recepciós, pultos, a lehetőségek tárháza elég nyitott errefelé, csak döntened kell, mit szeretnél - sorolok fel egy rakás lehetőséget, de így is tuti van egy csomó, ami nem jutott hirtelenjében eszembe. - Bár tekintve a tömeg iszonyodat, a recepciós állást találom a legkézenfekvőbb megoldásnak, az tűnik a legnyugisabbnak a lehetőségek közül. Nos, mit szólnál hozzá? - hajolok újfent előrébb, próbálva nem túlságosan rámászni szerencsétlen fiúra - mármint képletesen értve. Szeretném, ha maradna, szeretnék a segítségére lenni, visszafizetni abból legalább egy keveset, amit anno én kaptam tőle.

- Az tuti! De nyugi, ezt a kis kirándulást akkor is beiktattam volna a naptáramba! - Szélesedik csibészes vigyor képere, ahogy a velem szemközt helyet foglalóra tekintek. Hogy miért nem hagynám ki semmi pénzért a vele való találkozást? Hát mert fontos a számomra! Igen, ennyi év után is. És igen, kicsit benne van ebben a ragaszkodásban az, hogy válaszokat szeretnék kapni tőle. Nem a "Miért hagyott ott?"-ra, azt réges-régen elengedtem már. - Szerencsétlen, jónak gondolt lépések sorozata, mit megszépített már épp eléggé az idő, hogy ne fájjon érte a fejem. Sokkal inkább a "Mi történt azóta?" foglalkoztat. Merre járt, miket látott, kiket ismert meg? - Azt már csak remélni tudom, hogy örömben volt több része, semmint fájdalomban és bosszúságban.
Mert nem kívánnék neki kevesebbet.
És rohadtul ciki lenne, ha kiderülne, hogy szenvedett, míg én végigbuliztam az elmúlt éveket.
- Csak egy? Te tényleg a végtelenségig szeretnéd, ha maradnék! - Bukik elő könnyed nevetés belőlem. - Nem lehetne... mitt'om, öt? - Tekintek rá, kissé az asztal fölé dőlve, felé hajolva. Csak hogy jobban rálásson roppant hihető (persze) kiskutya tekintetemre, mi a kérdés mellé jár, meggyőzési grátiszként.
- Hallani ezt azt. Na jó, igazából elég sok mindent. Mióta volt az az irodai ámokfutás New Yorkban, minden nagyobb katasztrófát Fairbankshez vezetnek vissza, szóval kicsit beleástam a témába magam. Már amennyire a nagyi, meg a helyi falka vénjei engedték. - Vonok vállat, hangom pedig a téma ellenére is rettenetesen lelkes. Lévén az élet fagyos északi szeglete csak egy elcseszett akciófilm számomra, nem több. Nem éltem át, a hallottak pedig elborzasztóak csupán, de elképzelésem sincs róla, hogyan is mutathat a valóságban mindezt. Szavak csupán, jól hangzó sztorik gyűjteménye. - De ez minden író álma, nem igaz? Olyan alapokat kapni egy-egy történethez, amitől majd az olvasók jól eldobják az agyukat, ha olvassák azt!
- Lelőtték amúgy állítólag, mint vidéken a beteg lovakat szokták. A farkast, aki randalírozott az irodaházban. Duuurva... Mintha állatok lennénk, vagy nem is tudom. - Túrok tarkómon rövidre nyírt tincseim közé elmerengve.
- Ja-ja, nem is gondoltam, hogy én leszek a falka reklámarca. De ez a melós út járhatónak tűnik, meg a megtűrtség is. - Kissé megmaradok gondolatban a lelőtt farkas képénél, miközben magyarázok, további kérdésére felelek. Erre pedig abból következtet, hogy szinte már gyermeteg meglepettséggel emelem felé pillantásomat könnyed kijelentésére azzal kapcsolatosan, hogy melót is tudna nekem szerválni esetleg.
- Komolyan? - Komolyan úgy nézek rá, mintha előre hozták volna a karácsonyt idén, elégedetté váló vigyorral nyugtázva ittlétem hatványozottan pozitív alakulási trendjét. Csak aztán nehogy letörje a falka vezetőségével való randevú mindezt...!
- Nem is tudom Lynn... - Motyogom, kissé elveszve a felsorolás rengetegben. Mázli, hogy már tovább is szalad a gondolatmenetben, igaz, ezúttal elkínzott, halk nyögés szakad fel belőlem a fóbiám megnevezésére. Na jah, eléggé leszűkülnek általa a lehetőségek. Megrágom az utolsó falatot is a tányéromról, vele egyszerre forognak elmémben a gondolatok is, gyors összegzésbe rendezve röpke találkozónk eddigi fejleményeit.
Szeretnék maradni. Miatta főleg, meg persze a könyv kapcsán is. Kellemest a hasznossal, ahogy mondani szokták. Szóval...
- Egy próbát megér, nem igaz? - Szalad bujkálós mosoly szám sarkába, ahogy felé tekintek.
- Megadod a számod? A világért se tartanálak fel, de jó lenne összefutni később, ha nem köt a meló. Akár holnap, ha neked is megfelel! Be kell még beszerezni pár alap cuccot az itteni léthez úgyis. - Teszek javaslatot, s persze, én is megadom számára elérhetőségemet, ha kéri. A meló kapcsán sem árt, ha megvan valami privát elérhetőség, amin utol tud érni, ha akad fejlemény.

- Ezt örömmel hallom! - szélesedik a sajátgörbületem is, ahogyan Richie-re tekintek. Kicsit kellemetlen érzés is hatalmába kerít, mert egész egyszerűen hagytam, hogy eltűnjenek az életemből és még csak keresni sem próbáltam, mi lehet vele. A nagyanyja elég erélyesen a tudtomra hozta, hogy maradjak ki a fia életéből, de ennek se kellett volna kifogásnak lennie. Ami elmúlt, az viszont elmúlt, tenni már tehetek ellene, úgyhogy igyekszem a jelenre fókuszálni és arra, hogy minél tovább a városban tudhassam a fiút.
- Azt hiszem lebuktam - vakarom meg a fejemet, elnagyzolt grimaszt vágva, mintha tényleg lett volna bármi is, ami miatt lebukhatok előtte. Nem titkolt szándékom, hogy elérjem, hosszabb távon maradjon és ha ehhez az kell, hogy minden nap csak egy történetet mesélek, akkor legyen. - Hm, a kiskutya szemeiddel nem fogsz meghatni, már most szólok. Napi két történet és ez az utolsó ajánlatom - nézek rá nagy határozottan, persze minden elnagyolt, ő is egyből leszűrheti, hogy nem kissé játszok rá a jelenetre. Majd annyit mesélek, amennyi jól esik, ha egyszer belemerülök a sztorizgatásba, akkor valószínűleg amúgy sem lehet majd lelőni, úgyhogy elképzelhető, hogy több sztori is lesz egy nap, mint öt.
- A legrosszabb az, hogy nem csak New York-ban volt ámokfutás, a világ számos másik pontjáról is érkeztek furcsa történésekről szóló információk - húzom el a számat, mert történetesen a vérvonal bátyám is érintett az egyik ilyenben és azóta sem tudok róla semmit, hiába keresem. Legszívesebben repülőre ülnék és magam is odamennék, de több szempontból sem volna jó ötlet, így hamar elvetettem a dolgot.
- Hát, ha jobban belegondolsz, akkor azok is vagyunk - húztam el a számat, mert sajnos nem egyszer fordult már elő ilyesmi. Oké, hogy a fiatalabb korosztályban gyakrabban, de azért az idősebbek között is akadnak furcsa sztorik. Főleg most, hogy néhányan tőrtől fűtött állapotban sokkal ingerlékenyebbek, mint máskor.
Bólintok a szavaira, tetszik, hogy nem zárkózik el a munka elől, éppen ezért vágok is bele az ecsetelésbe, újabb bólintással válaszolva a kérdésére, miszerint keresnék neki melót.
- Pedig neked kell dönteni - teszem még hozzá, ajkaim szegletében csibészes kis vigyorral. Annak örülnék a legjobban, ha itt melózna az étteremben, de mivel tudom jól, miként viszonyul a tömeghez, ezért nem biztos, hogy olyan jó ötlet lenne. Éppen ezért fűzöm tovább kicsit a felsoroltakat, melyiket vélném én a legszerencsésebb választásnak.
- Persze. De ha nagyon elszúrod, akkor mérges leszek! - nézek rá hunyorítva, mert ha én ajánlom be és elcseszi a dolgot, akkor az én rám sem vet túl jó fényt. Mondjuk nem kételkedem benne, nem véletlenül ajánlottam fel a lehetőséget, hogy segítek neki melót szerezni.
- Naná! Odaadod a telefonod? Vagy szalvétára írjam? - pimaszul görbülnek feljebb a szájszélek, ahogyan a fiúra tekintek és akármelyik mellett döntsön, én leírom, vagy bepötyögöm a számomat. - Én is kérem a tiédet - nyújtom felé a saját ketyerémet, a csere üzlet az bizony csere üzlet és nem árt, ha én is el tudom érni. - A holnap pedig megfelel, mit szólsz a délelőtthöz? Akkor van szinte egy teljes napunk, csak este kell bejöjjek - ajánlom fel a lehetőséget, de ha neki nem jó a délelőtt, akkor keresünk másik megoldást.
A remek hangulatot a kiérkező pincér töri meg, ám nem feltétlenül azért érkezik, hogy Richie tányérjait elvigye. Mellettem áll meg és az én fülembe súgja a szavakat, a mosolyom pedig egészen gyorsan lohad le a képemről. Sóhajtva bólintok és biztosítom a srácot arról, hogy pár perc és ott vagyok.
- Iszonyatosan sajnálom, de vissza kell mennem - pedig még lett volna vagy negyed óra a szünetemből! - Pár napja vettünk fel egy új kuktát, de komolyan mondom, eddig több bajt okozott nekünk, mint amennyit segített volna - forgatom meg a szemeimet, de végül csak halvány mosoly marad az arcomon. - Nem búcsúzkodom, holnap úgyis találkozunk! - pillantok rá, felállva pedig még egy gyors puszit nyomok az arcára, mielőtt elnyelne a csapóajtó mögötti világ.

Különös dolog az emberi természet, hogy amin én már egy ideje túltettem magam, az benne miként és hogyan csapódik le most. Eszem ágában sincs bűntudatot kelteni benne, ugyanakkor ő mégis így érez. De azt hiszem, az lenne az aggodalomra okot adó, ha nem ekképp lenne, hisz mindez azt jelenti: igenis számítottam neki akkor és nincs ez talán másként most sem.
Nevetve dőlök hátra székem támlájához, megadóan tárva szét kissé karjaimat. Oké, oké, maradjon a kettő. Úgyis megpuhítom, ha aktuális lesz, hogy ne fogja ily rövidre a történetmesélést.
- Hja, hallottam róluk! De itt volt az egésznek a központja, innét indult minden okkal, szóval... - Lelkesedek bele az egész témába, kissé talán jobban is, mint egészséges volna, ekképp fel sem tűnik elsőre Lynn hangulatának finom változása, az elhúzott száj és egyéb apró jelei véleményének a helyzet kapcsán.
- Azok is, de nem csak azok! Ezt leginkább az őrzőknek kellene tudniuk, akik ugyan úgy rejtik a mágikus képességeiket az egyszerű emberek elől. Most gondolj bele, mi lenne, ha őket is leölnék csak ezért, mint valami modern boszorkányüldözésben! - Ez az ötlet már önmagában megérne egy könyvet, fészkelődök is kicsit ültemben, hogy előhalásszam farmeromból a mobilomat és rövid kis jegyzet formájában megőrizzem a szavakra váltott gondolatképet a későbbiekre. Már csak azért is, mert egy nem kevéssé érdekfeszítő téma felé kanyarodunk, ez pedig maradásom mibenléte.
Sajnos pontos válasszal nem tudok szolgálni, de persze nem zárkózom el a melólehetőségtől, s a hosszabb távú maradástól sem. A legjobb tényleg az volna, ha lelnék megfelelő kiadót itt vagy Anchorage városában és tiszta lappal indulhatnék. Már csak azért is, mert egy új kiadóval a határidő is kitolható volna, ami a könyv megírását illeti.
Nevetve emelem fel kezeimet megadóan "fenyegetésére", esküdözve, hogy eszem ágában sincs elcseszni neki semmit, meg különben is csak semmi feszkó, nem igaz? Tényleg húzóerő a témában, hogy nem csupán magamért teszem, de más reputációját is veszélyeztetem, ha hülyeséget csinálok.
- Bármilyen romantikus is volna ez utóbbi, parancsolj! - Nyújtom felé mobilomat, ha már kezem ügyébe akadt az imént, s nem vagyok rest saját számomat sem megadni neki. Áldom az eszem, hogy annak idején külön kártyát szerváltam a munkaügyeknek, s másik számra érkeznek a magánjellegű hívások. Így nem kell attól tartanom, hogy mondjuk Lynntől várok hívást és lebaszás érkezik csupán a kiadótól helyette!
- Királyul hangzik! Már a délelőtt, nem az, hogy este neked még melóznod kell. - Lelkesedésem töretlennek látszik a kiérkező pincér érkezéséig. A rossz hírek hozójának még képes vagyok a megüresedett tányéromat is oda nyújtani széles vigyorral, mielőtt távozna, s értőn bólintanék Lynn szavaira.
- Ahogy mondod! Holnap. - Szalad szeretetteljes fintor a puszi kapcsán képemre, egészen suhancos a gesztus, s a viszonzásra nem marad időm. De talán nem is baj. Majd duplán vasalhatja be rajtam holnap.

// Én is köszi! Mehet a jelenbeli kezdőd (amint megerősítést nyer, megtűrt lettem-é) ahova szeretnéd, ha gondolod. :3 //

// Grand Theft Restaurant - Egon & Hans //

Néha ki kell mozdulni a lakból, hát nem? De! Na és milyen időpontot kell választania a kiruccanásra? Természetesen egy olyat, amikor balfaszok járják a várost fegyverrel a farzsebükben. Ez persze Egonnak kevéssé okozott volna problémát. Nem az ő ügye, hogy az emberek kit rabolnak ki. Sőt. Még csak a falka ügye sem, hiszen az étterem, amelynek vécéjében éppen hugyozott, nem is az övék. Ellenben, Egon kajája úgy nagyjából öt perc múlva kész kell, hogy legyen, de egy rablás után, amit fennhangon bejelentettek, természetesen senkit nem fognak kiszolgálni, mert hívni kell a rendőröket, ki kell paterolni a vendégeket, kihallgatni a szemtanúkat, akik eleget láttak ahhoz, hogy felismerjék a valószínűleg maszkban betérő zsiványokat. Ha szerencséje van az étteremnek, akkor a biztonsági kamera elég jó minőségű képet ad, és lehet, hogy találnak valami fogódzkodót a felvételeken. Egon fejcsóválva sóhajtott egyet, majd bevégezte a teendőjét és lehúzta a vécét. Kimenjen? Maradjon? A legjobb, ha marad. A mese is készen áll. Hallotta, hogy rablás van folyamatban, és ha már úgyis a vécén volt, hát diszkréten összeszarta magát félelmében, és meg sem mert mozdulni. Igen, ez remek lesz. Kivárja a vécén a végét, aztán szép csendben elkullog, hiszen még csak szemtanúnak sem jó. Ámbár! A várost a falka uralja. Egy ilyen incidens csak felhívja Fairbanksre a figyelmet, persze elég hétköznapi eset az Egyesül Államok területén, de azért Alaszkában nem olyan gyakori. Mellesleg lehet, hogy a falka vezetősége jó néven venné, ha legalább szagmintát venne tőlük, aztán később felismerve őket az utcán lekapcsolhatnák szépen csendesen őket. Ez esetben ki kell mennie. Ám legyen. Amint kilép egyből rátartják majd a fegyvert és követelik, hogy azonnal feküdjön a földre. Simán meg fogja tenni.
Egon végigmérte magát a tükörben, aztán teljesen normális léptekkel kifelé indult a mellékhelységből. Kinyitotta a vécé ajtaját és döbbenetében majdnem hanyatt esett tényleg, de csak azért, mert a röhögést próbálta visszafojtani. Egyetlen fegyverest látott, aki amúgy elég amatőrnek nézett ki. Minek a rabláshoz egy ekkora mordály? Egyszer meghúzza a ravaszt, és a fegyver csöve már az égbe meredve lövöldözi a legyeket le a plafonról. Van-e odakint bűntársa? Nyilván a második rabló, kinek színét nem látják, odakint járatja egy kocsi motorját a gyors lelépéshez. Logikus lenne, hiszen csak nem olyan hülye, hogy egyedül raboljon ki egy éttermet. Amikor Egon kilépett a támadó épp egy fickóval… ah vérfarkassal diskurált. Remek. Akkor lehet, hogy helyben ki is lesz a rabló nyírva. Nem ismerte a kóbort, de nem lett volna ellenére, ha átváltozva szétkapja, mint foxi a lábtörlőt. Két legyet ütnének egy csapásra. A kóbort is örök időkre ki lehetne tiltani, mivelhogy semmi keresnivalója a városban, és a rablás is meg lenne hiúsítva. Igaz, az emberek agyát törölni kellene, így a vacsora ugrott, de hát sokan nem fejezték be a kajálást, majd valakinek a tányérját elorozza, aztán szépen kivárja az események végét.
- Földre! – ordította a sálas fickó. Nem Egonnak címezte, hanem a másiknak, ezért Egon lazán nekidőlt a férfivécé ajtajának és félrefordított fejjel, kíváncsian szemlélte, hogy a rablóúr mikor méltóztatik észrevenni őt. – Jobban tennéd, ha szépen lefeküdnél az úriember kérésére. A biztonsági kamerák figyelik a helyet. Ha túl feltűnő dolgot csinálsz, sok problémát okozol a helyieknek. A szaga megvan, bármikor követhetjük, még ha kocsival menekül sem okozhat gondot – Egon egykedvűen telepatizált. Látta a kóboron, hogy bajt akar keverni, amire a városnak nincs szüksége. Ha nagyon az igazság bajnoka, akkor egy félreeső helyen, ahová követik őt, simán kibelezheti, és visszaszolgáltathatja a javakat az étteremnek. Gyanús, hogy a vendégektől nem akar lopni, mert ahhoz többen kellenének. Nem, nem. A rablóúr az étterem kasszáját vette célba valószínűleg. Egon pajzsa úgy félig le volt eresztve, így a másik vérfarkas felmérhette a korát és az erejét, és ha a kóbor is hasonló módon állt, akkor Egon is felismerte a vérvonalát, és a korát.

A kóbor hallgatott a szép szóra, vagy úgy gondolta, hogy még nem jött el az ideje a balhénak, így inkább engedelmeskedett a rabló elvtárs csöppet sem udvarias kérésének. – Van egy katonai bázis a város szélén, biztos onnan csórta, vagy eBayen rendelte. A tököm tudja, de le is szarom igazából. Az újság úgysem nagyon fog ezzel foglalkozni, hacsak nem nyír ki pár embert – majd beteszik a főoldalra aztán egy héten át ezen csámcsognak, és aztán elfelejtik, mintha sohasem történt volna meg. Egon számára ez nem sok hírverés, de persze mások lehet, hogy nagy hajcihőnek tartanák az egyhetes érdeklődést egy idióta iránt, aki gépfegyverrel sétált be egy étterembe, hogy kirabolja azt. Miért nem egy bankba ment? Mi az úristent akarhat egy étterem kasszájából? Százötven dollárt, meg egy félig átsütött steaket a konyháról? – Kedves ember, munkát ad a lánynak. Szinte már sajnálom, hogy a falka esélyesen szarrá fogja verni a fejét. Azért meg nem öljük. Hátha hasznos lehet valamiben – az utolsó mondat nyomatékosítás volt, és remélte, hogy az Egon számára ismeretlen vérfarkas fogja az adást, és nem fog önhatalmúlag életet kiontani. Egy gyilkosságot nehezebb eltussolni, mint egy szétvert arcú étteremrablót. Hah… ez a megnevezés baromi hülyén hangzik, de bizonyára illik egy olyan idiótához, aki úgy dönt, hogy egy éttermet akar kirabolni. Egon elgondolkodott, hogy milyen mentális retardáltság kell ahhoz, hogy valaki azzal a határozott elképzeléssel ébredjen egyik nap, hogy milyen jó buli lenne kirámolni egy éttermet. Főleg vacsoraidőben, amikor egy kajás vérfarkas is ott tartózkodik. Erről persze nem tudhatott, két kajás bestiáról pedig végképp.
Egon a vécéajtót támasztva elvigyorodott, és majdnem el is röhögte magát, amikor a kóbor a vízért szónokolt. Bizonyára a pincéreknek a legnagyobb vágyuk az, hogy jelen helyzetben se felejtsék el a rendeléseket időben kivinni, amint a gépfegyveres illető távozik. – Szerintem már elfelejtették, de bizonyára értékelik, hogy emlékeztetted őket, hogy nem hozták még ki a vizedet. Hiába, no, egy fél évszázaddal ezelőtt, még az éttermi dolgozók sem voltak ilyen slamposak – telepatikus szövegelése közben érte a felszólítás, hogy tessék helyet foglalni. Mint az iskolában, bár Egon sohasem járt ilyen unalmas helyekre, mert nekik annakidején házitanítójuk volt, aki igazán jól meg volt fizetve ahhoz, hogy az elkényeztetett csemetékre ne akarjon sok fölösleges szabályt ráerőltetni. Megelégedett azzal, hogy remek tanítványokkal volt megáldva, így akár a függönyről csimpaszkodva is felmondhatták a leckét. – Óh, elnézést, azt hittem az éttermi kiszolgálás része, ugyanis a kóceráj maffia érdekeltség, de bizonyára tévedtem – bocsánatkérőn megemelte a kezét, és halvány, magabiztos fél mosollyal lecsusszant a földre, hátát továbbra is a vécének támasztva. Arra aztán várhat, hogy bármit is kipakoljon a zsebéből, merthogy mindössze tíz dollárral jött el otthonról, az meg kell a kilenc dolcsis kajára, amit már megrendelt és valószínűleg ott sül éppen szénné a konyhában. Ha van egy kis esze a személyzetnek, akkor a konyhások már riasztották a zsarukat. Ezért nem szabad éttermet kirabolni, vagy nem egyedül. Túl sok hely van, ahonnét megbújva fel lehet a 911-et hívni.
- Kussoljon! – lendítette a fegyver halálosabbik végét a kóbor felé. – Ha még egyszer megszólal, kilyukasztom az ostoba fejét – harag és idegesség kerítette hatalmába, ami nem meglepő, elvégre olyat visz véghez, amit adrenalin többlet nélkül csak a legrutinosabb profik képesek végrehajtani. Ő meg bizonyára nem egy tapasztalt bank… vagyis étteremrabló. Zsebéből egy fekete nejlonzsákot vett elő, és rámutatott az egyik földön fekvő, szépen dekorált pincérnőre. – Kelj fel! – közölte indulatosan, majd kicsit közelebb lépve durván a lány lábába rúgott. – Nem hallod? Kelj föl! – ordította, valószínűleg nyálzuhataggal együtt, de ez nem látszott, mert a maszk az ilyesmit felfogja. A lány felsikkantott, majd durva, darabos mozgással felkelt. A remegéstől alig bírt menni szegény. A rabló a zsákot a kezébe nyomta. – Szedd össze! – nem pontosította, hogy mit, csak a szanaszét heverő értékekre bökött a fejével, elvégre, ha nem teljesen van leblokkolva a félelemtől az agya, akkor érteni fogja, hogy mit kell összekaparni. A lány értette, és elindult a kincsvadászatra, mint Indiana Jones, minden egyes lépését megfontolva, hátha az lesz az utolsó. Egon megnyugtathatta volna, hogy a pasinak nincs szándékában gyilkolni, de ugyan ezt egy átlagos ember honnan tudhatná? Nem kell most a csúcs intelligens profilozót játszania, szóval üldögélve kussolt, ahogy szegény rabló elvárta. Egészen odáig, amíg a pincérnő meg nem állt előtte, és a zacskót felé nem nyújtotta, mivel Egon területe steril volt, és nem volt mit összeszedni. – Sajnálom, nincs nálam érték – hazudta tényleg sajnálva a dolgot, persze nem a nő felé fordult, hanem a rablóúrra tekintett, közben csalhatatlan szánalommal megvonta a vállát, és széttárta tenyereit.
- Aha… - Egon is látta a Talpig zűrben-t így tudta, hogy Harlemben nem tanácsos niggeres feliratú táblával kimenni az utcára, ha koszos a trikó, ha nem. Mert különben tényleg drágán kell adni az életet. – Majd erre később visszatérünk. – Egon nem közölte a nevét, mert feleslegesnek érezte. Ha a másik rákérdez, és talán majd az „igazi” nevét is elárulja, akkor majd ő is bemutatkozik. – Egyelőre viszont kíváncsi lennék, hogy találkoztál-e már a helyiekkel? – kérdése alatt nem nézett a kóborra, hanem a rablóúr reakcióját várta, hogy vajon mit tesz azzal, aki nem akar adományt rakni a szemetes zsákba. A lány közben bátortalanul nézte a maszkos, fegyveres zsiványt. Nem mert elmozdulni Egon közeléből, csak néhány apró lépést tett a következő páciens felé.

Egy-két hét és a hír lecseng, ráadásul nem valószínű, hogy az éttermi vendégek legtöbbje értene a fegyverekhez, így számukra csupán egy puska, naaaagy puska, amivel igazán nem is lehet célozni, legalábbis, ha nem ért hozzá, aki kezeli, akkor semmiképp. A kedves rabló úr nem tűnik valami spécifegyver szakértőnek, még az is lehet, hogy ki sincs biztosítva. Az is kérdéses, hogy van-e benne egyáltalán lőszer? A súlya alapján nyilván meg lehetne állapítani, de a maszkos úriember tartásából nem, mert Egon nem tudta, hogy milyen fizikumban van. – Amondó vagyok, ezt a fegyvert nem fogják megtalálni, legalábbis a sajtóhoz bizonyára nem fog eljutni a híre, maximum az itteniek beszámolója alapján, de kétlem, hogy nagyon sokan értenének hozzá – többek között Egonnak sincs ötlete, hogy milyen típus lehet, de ha az idegen kóbor spécinek tartja, hát jobb, ha eltüntetik, mielőtt kérdések merülnének fel a bázis biztonsági rendszerével kapcsolatban. Lehet, hogy falka sem kell hozzá, hogy az ilyen apróbb problémákat a hatóságok fű alatt megoldják.
- Pontosan – ehhez többet nem is akart hozzáfűzni, hiszen senkinek sem hiányzik, hogy Fairbanks városában megöljenek egy fegyveres támadót furcsa módszerekkel. Lőfegyverrel oké, de más nem igazán jöhet szóba.
- Szerencsére ilyesmit csak tévében láttam – de a képzeletében már meg is jelent, a bögyös, ötven körüli túlsúlyos nő, akinek a szájából lóg a cigi, mellette egy korsó csapolt sör félig elfogyasztva – természetesen az övé – arcán az undortól is izgalomtól eltorzult kaján vigyor, miközben a súlyos puskát ügyetlenül célra tartja. Természetesen rögtön meghúzza a ravaszt, igaz nem talál, de a puska visszarúg, hogy aztán újra célra tartva a második sörét adagot is a támadóra szórja. Innen már kétesélyes a dolog. Vagy hatástalanítja a támadót, vagy nem, de a kétcsövű sörétes puskával újratöltés nélkül innen már nem sokra megy, mert a rabló is visszalőhet, és miért is ne tenné? Egon igazán örült, hogy itt nem volt egyetlen sörétessel ellátott pultos sem.
- Ahogy óhajtja – emelte meg kezeit tenyérrel felfelé, jelezve, hogy ugyan tőle nem kell tartania, és tette, amit kellett. Persze semmi köze az étteremnek a maffiához, még csak nem is falkaérdekeltség, legalábbis Egon nem tudta, hogy az lenne. Lehet, hogy van benne valamelyik tagnak részesedése, de bizonyára nem annyi, hogy foglalkoznának túlzottan az állandó felügyelettel. A rendőrök viszont már kaphattak riasztást. Nem hallott odabentről jajveszékelő telefonhívást, de ha a személyzet profi, akkor kimentek az utcára a hátsó ajtón, és onnan hívták a rendőröket. Egon ezt tette volna, így ha van némi sütnivalójuk, akkor hasonlóan járhatnak el. Lényegében a teljes konyhai személyzetet már evakuálhatták, ami annyit tesz, hogy a kajája tutira feketére sült már.  Bárcsak végeznék az emberek tovább a dolgukat. Elszontyolodott, halk sóhajt eresztett meg vacsorája miatt. Na, mindegy, még úgysem fizetett. Majd elmegy egy másik étterembe.
- Mama kussoljon! – nézett Egon a mankós asszonyság felé. Hangja higgadt volt és kissé unott, ezzel is bosszantani kívánta a rablót – lehet, hogy magának már nincs vesztenivalója, mert úgyis fél lábbal a sírban van, de ha az a fegyver eldördül, akkor nem csak Mary Mama fogja meglátogatni a mennyei atyát, de mindenki más is itt, szóval inkább fogja be és ne bosszantsa szegény rabló urat – úgy, ahogy épp Egon teszi azt.
A szajré közben megérkezett. A félelem vibrált a levegőben, ami kissé felborzolta a bestiája kedélyeit, de Egon lecsillapította. A tőr átok óta ez igazán könnyen ment neki.
- Kóborok nem kívánatosak… pont - kábé ennyit kell tudni, és nem is fogja túlragozni, viszont, ha kérdezni szeretne, azt nyugodtan megteheti. – Van konkrét dolog, ami érdekel?
A kinti csattanás remek komikum forrást jelentett az étterem belsejében, mert mindenki vagy öt centit ugrott ültében, fektében, vagy épp, amilyen pózban leledzett. Egont épp ásítás közben érte a hang, így kíváncsian feljebb emelkedett, hogy mi a frászkarika történt, de nyilván csak a helyi tahók részegen balesetet okoztak. Egy furgonba száguldottak bele. Remek.
- Úgy van, semmi gond, ellátják őket – kik lehetnek? Jó kérdés. Az FBI-t csak nem riasztották, és az sem valószínű, hogy itt állomásoztak volna. Ámbátor, amennyi szartenger hullott az utóbbi időben a városra, az sem menne csodaszámba, ha a szövetségieknek lenne itt helyi erejük. Vagy, lehet, hogy a lopott spéci fegyver után nyomozva feljöttek a messzi Alaszkába? Ki tudja, hogy mióta tűnt már el ez a gépfegyver a bázisról? Sőt, lehet, hogy nem is egyetlen puskáról van szó, hanem egy egész rakatról, amit valami helyi díler ad el pancsereknek. Na, ez már igazán ütős hír lenne, csak kár, hogy ezt is eltussolnák. Mindegy is, Egonnak nagyobb problémát okozott a korgó gyomra, mint bármi, amit a rabló itt művel, még ha a kettő össze is függ egymással.
- Ehmm… oké – lendületesen pattant fel, mert nem szerette volna, ha véletlen meghúzza a ravaszt idegességében, amíg a fegyver csövét rátartja. Engedelmesen odalibbent, majd a jelbeszédből, amit a fegyver csövével elődadott a rabló úr, rájött, hogy elé kellene állnia, elő pajzsként. Áh, remek. Az FBI… vagy a franc sem tudja kik, ha berontanak, akkor őt lövik szitává. Legalább elmúlik az éhsége. A fegyver csöve a hátához ért, érezte a hideg fémet a pulóveren keresztül is. Kemény és kérlelhetetlen gyilkoló eszköz, és ha Egon értett volna hozzá, talán meg tudta volna állapítania, amíg közelebb jött, hogy vajon ki van-e biztosítva, vagy nincs, de mivel fingja nem volt úgy általában a gépfegyverekről, így csak abból indulhatott ki, hogy a rabló úr nyilván élesítette azt. Egon ezt tette volna, szóval pillanatnyilag egy másodpercenként tucatnyi halált okádó szörnyeteg lesi a veséjét, és szeretne belekóstolni.
- Nem mozdulsz, világos? Egy mozdulat és szi… - nem tudta befejezni a mondókáját, mert meglepetten a kóbor és boruló nő felé fordult. Mekkora geci ez Bruce Willis imitátor már, felgáncsolta szegény lányt. A fegyver csöve a kóbor és a pincérnő felé fordult. Egon nem tartott attól, hogy lelőné a pasas, nem volt benne gyilkolási szándék, sem rejtett, sem nyílt. Egy ideges balek, akinek valamiért iszony szar ötlete támadt, amit már akkor megbánt, amikor az első akadályba ütközött az étteremben. Hát ideje lépni, most, hogy nem a háta van célkeresztben. Lépni? Dehogy, igazából esni kell, pontosabban dőlni, hátra felé. Karjával hirtelen szélmalmozva esett hátra, gyorsabban, mint az várható lett volna, de úgyis mindenki a geci vendégre figyelt, aki felgáncsolta a lányt. – Hülye pics… – ordította a rabló úr, hangjának tónusa fel-alá vánszorgott. Legszívesebben sírna és üvöltene egyszerre, pedig még Egon tettét nagyon fel sem fogta, mert akkor nem a pincérnőt akarta volna szidni. A fegyver csöve hirtelen a padlót vette célba, meglepetésében a görcsösen tartott ujj rászorult a ravaszra. Ahogy Egon hátradőlve magával sodorta a fickót a puska életre kelt. A hajópadlón remegés futott végig, ahogy a golyók felszaggatták azt, Egon pedig dőlt, karjával estében szorítva a fegyvert a padló felé. Nem hiányzott neki senki halála, mert a kamera mindent vesz, de jobbára csak azt láthatta, hogy Egon a félelemtől egyensúlyát vesztve hátrabillenve megbotlott és magával sodorta a fegyverest. Igazi balszerencse. Nem is tett többet, a fegyver három másodpercig szántotta körbe-körbe a padlót, aztán elhallgatott. – A kurva eget! – hallotta a halk kiáltást a maszk alól, majd a fegyver hangtalanul koppant a szétlőtt padlón. Vér szaga terítette be Egon elméjét, és csengő zenebona. Jó szerével megsüketült, a dobhártyája nyilván beszakadt, és a jobb lába is elzsibbadt. – Lelőtt valakit? – a telepátia mindig is hasznos volt. Remélte, hogy a válasz egy egyszerű nem lesz, de azt már sejtette, hogy saját lábukat valószínűleg elkaszálta a gépfegyver határozatlan körmenete a padlón, mert nem egy fajta vér szagát érezte. A lába pedig csak zsibbadt tovább. Nem volt ideje megvizsgálni magát, de nem is akarta. Ezek a golyók telibe trafálhatták volna a hátát is, szóval szerencsésnek mondhatja magát. Nem látta a földön a fegyvert, de meg kell szereznie, mielőtt a fickó a sokkból magához térve újra kézbe veszi. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha egy ótvar kocsmában lennének, ahol nincsenek kamerák felszerelve.

- Nagyon jó – válaszolta kurtán. Igazából szerinte még a rendőrségre sem fog eljutni a fegyver, de persze ez a yardon múlik, hogy mennyire lesznek gyorsak. Azonban ez már csak részletkérdés, a legfontosabb, hogy ők ketten ne csináljanak semmi olyasmit, ami miatt az őrzőknek ki kellene szállniuk, hogy egy két fejben megkavarják az agytekervényeket. Minden más egy szokványos napi étterem rablás, ami Fairbanksban igen ritka, de megesik, hogy valaki akkora pancser, hogy pont egy kajáldát szemel ki magának.
- Nem – válaszolta ugyancsak röviden, hiszen nagyon oda sem figyelt a kérdésre, és nem is igazán értette, hogy miért kérdezi. Talán a puskát rejtegető pultosok miatt? Mindegy. Régen járt mindenfele, de ide csak három éve tette a lábát, szóval valószínűleg hazudott, de mivel nem volt tisztában hazugságával, így a másik sem érezhette, hogy valótlant állít.
Lehet, hogy Egonnak saját magának kellene befognia a mama száját, mert idegesítő, ahogy kerepel, talán ha hozzá vágná az asztalt, akkor megtanulná a kussolás előnyeit. De azzal eléggé magára vonná a figyelmet, amit nem szeretett volna. Mindegy, ostoba vén liba, mondja csak a magáét, aztán ha a rabló beleereszt egy sorozatot, majd megtanulja, hogy hol a helye… a temetőben természetesen, egyébként ennyi idősen már rég a föld alatt kellene porladnia.
- Passz, vagyunk elegen. Majd továbbítom a kérdésed a feletteseknek, ha mondasz igazi nevet, meg valami elérhetőséget, aztán majd ők döntenek – Egonnak rohadt mindegy volt, úgyis dob róla egy jelentést, aztán akkor hozzáfűzi, hogy idióta humorral van megáldva és csatlakozni óhajt, szóval az előbbi tekintetében ne vágják rögtön nyakon, amikor előrukkol valami pontszámos, vagy McClane-es poénnal. Talán megfogadják és nem két lábbal rúgják ki a területről. Persze Egon nem látnok, így a fene sem tudja mi fog történni, ha Nessánál eljátssza a jópofát.
A kinti dolgok ellaposodnak, az öltönyösök nem térnek be, hogy lepuffantsák szerencsétlen rabló urat, pedig gyorsan véget lehetett volna vetni az eseményeknek, meg pár ember életének.
Hát remek! Más sem hiányzott, minthogy a veséjére célzott gépfegyverrel kelljen ácsorognia. Ez van, de legalább könnyebben tud kapni az alkalmon, ha esetleg történik valami, amire lehetnek kapni, és hát már hogyne történne. A kóbor elgáncsolja a szerencsétlen lányt, aki elég feltűnően esik, hogy a rabló úr figyelme reá terelődjön, és ekkor Egon akcióba léphetett. Pontosabban elbukhatott hátrafelé, teljesen véletlennek tűnő mozdulattal, miközben lefelé tarthatta a gépfegyver csövét, amennyire csak tudta. A fegyver persze elsült, iszonyú lármát okozva, megsüketítve egy időre Egont, akinek a pillanatnyi hallásvesztés volt a legkisebb gondja, ugyanis érezni kezdte a zsibbadást a lábában, aztán messziről jövő, de határozott ütemben közeledő fájdalomhullámok törtek rá. – Kurva eget – suttogta sóhajtva, miközben halványan érzékelte, hogy egy árnyúk suhan el a mennyezeti világítás előtt, aztán egy test zuhan kettejük felé, szerencsére Egont elkerülte. A hallása még mindig nem tért vissza, így csak a hajópadló rezgéséből érezte, hogy a rabló urat megtámadó férfi földet ért, aztán nem sokára egy újabb koppanás (ez volt a gépfegyveres feje) jelezte, hogy valaki megint elvágódott. Fájdalomtól merev tekintettel nézett hátra, és megkönnyebbült. Nem a kóbor állt felette, hanem egy pocakos pasas. Lehet, hogy őrző, lehet, hogy nem, de semmiféle mágikus aurát nem sugároz magából. Mágiaérzékenységnek sincs nyoma nála, így megkockáztathatná a telepatikus üzengetést, de feleslegesnek tartotta. Talán nem olyan súlyos lábának helyzete. Most valamit szónokol féltérden állva, felemelt kezekkel, nyilván nyugtatja a népet, hogy minden rendben van. Na persze, az emberek nem olyan racionálisak, hogy ilyenkor megnyugodjanak. Lófaszt, persze, hogy hanyatt homlok kezdenek menekülni. Néhányan maradnak, de a legtöbbnek elege lett az éttermi légkörből és szabadba vágynak. Jó, hogy nem tiporják össze egymást nagy sietségükben.
- Mit dumál? – kérdezte Egon értetlenül a fickót, a füle még mindig csengett, hiszen a gépfegyver esés közben közvetlen a feje mellett duruzsolt. Csak hangfoszlányok jutottak el hozzá, semmi kivehető, de a látásával nem volt gond. Kék és vörös fények villództak a kinti oszlopokon, épületeken. Ha szerencséje van, csak a rendőrök jönnek, de tudta, hogy nincs szerencséje és a mentők is közelednek.
- Ja, hívd a kengyelfutó gyalogkakukkot – Egon a kijárat felé sandított és rájött, hogy az esélytelen. Másodperceken belül itt lesznek a hatóság emberei. – Inkább segíts felkelnem – ha segít, ha nem, Egon felkel (utóbbi esetben kétszer annyi ideig tart) aztán botladozva a konyha felé veszi az irányt. Mivel cseng a füle, így minden kísérlet hasztalan, ami maradásra bírná, és ha valaki elkapja, akkor durván ellöki a kezet, úgysem mernek erősebben egy sebesültre ráfogni. Bal lába szerencsére teljesen ép, azon tartja a testsúlyát, és ha a kóbor esetleg támaszt nyújt, akkor még gyorsabban eljuthat a hátsó kijárat felé. Ha a másik vérfarkas inkább a helyszínen marad, az már az ő dolga. Egont nem izgatja. Amikor már kevesebben látják, jobb lábára is támaszkodik egy kicsit, fáj, mint a fene, de nem érdekli. Mártír, hozzá van szokva a fájdalomhoz. A hátsókijárat nyitva, a konyhában senki. A személyzet már meglépett és értesítette a zsarukat, helyes. Egon morgott egyet, ahogy teljes testsúlyával a sérült lábára nehezedett, és kilépett a szabadba. Ha a kóbor vele volt, ha nem, úgy tett, mint aki teljesen ép, ha esetleg a zsaruknak eszébe jut a hátsó bejáratot is biztosítani. Egyelőre üres volt a sikátor. Nyilván hamarosan ide érnek, de addigra Egonnak már hűlt helyét fogják találni. Milyen remek, hogy minden étterem mögött van egy kiváló kuka, ahol meg lehet bújni. Egon szó nélkül vetette magát a szemetes közelébe, takarásban volt, és léptek hallatszódtak, de még messze voltak. Most kerülik meg az épületet a zsaruk. Még jó, hogy nem itt parkoltak le. Gyorsan lehúzta a pulcsiját, a pólóval együtt, kigombolta a farmerját, de nem húzta le tovább. Túlságosan fájt a lába, hogy attól is megszabaduljon. A pulóvert a hátára terítette, majd a változásra koncentrált. Pár pillanat múlva ruhákba bugyolált farkas feküdt a kuka mellett, észrevétlenül meghúzódott a szemetes árnyékában, és várta, hogy a zsaruk elszáguldjanak mellette. Ha nem néznek oda, észre sem veszik őt, de ha igen, akkor is gondolhatják róla, hogy egy kóbor eb. A vér, amit pöttyökben hullatott árulkodó lehet, de most a hatóságnak nem ez lesz az elsődleges feladata, mire pedig azt követni kezdik, Egon már messze fog járni.

A helyzet rossz, és idővel csak rosszabb lesz, ahogy Egon éhsége nő, úgy a kedve is zordabbá válik. Most tényleg pont oda kellett ennek a haramiának betévednie, ahol szerény kis vacsoráját el akarta költeni?
- Komolyan? Elfman? - a német Tolkien rajongó táborból jött? Milyen idióta neveket választanak manapság a vérfarkasok maguknak. Elfember… tündeember… na beszarás, valami jó kis fajtalankodásból született elf és ember ivadéka? Borzasztó gondolat, hogy a Hobbitba törpe és elf szerelmi szálat vittek, de azért ennyire nem kéne túlzásba vinni. Bár lehet, hogy Hans csak azért választotta az Elfman nevet, mert hatökör helyett tizenegyökörnek érzi magát. Ki tudja, majd egyszer tán megkérdi tőle, amikor kevésbé lesz türelmetlen a kajája és a rabló úr reászegezett gépfegyvere miatt.
A lövések elkaszálják Egon lábát, ami a zsibbadás után valószínűleg baromira fog fájni, most jelenleg inkább a süketség, ami problémát okoz. Hát csessze meg, van hangja a mordálynak, főleg, ha a farkas füle mellett dördül el egy sorozat. – Ja, kedvem támadt hozzá – a segítő karnak köszönhetően hamar talpra kecmergett, de esze ágában sem volt székre ülni. Az hiányozna még csak, hogy itt ücsörögjön vérző lábbal, aztán a mentők beérjenek és el akarják látni a sérülését. Haha… jó vicc, beforrt az infúziós tű a bőrbe, hú, de muris, és némán(!), a morfium bevitel helye is begyógyult pikk-pakk. Nahát, nahát, itt van a helyi Rozsomák cingárabb kivitelben, ideje lesz az FBI-t értesíteni. Erre Egonnak nem volt szüksége. Ha nem sérült volna meg, akkor itt marad és válaszolgat a kérdésekre, elmondja, hogy milyen szerencsétlen esés vezetett odáig, hogy a rabló úr a földre került, és még talán vállon is veregették volna. Így azonban jobb, ha elszambázik, mert semmi szüksége az orvosok kíváncsi tekintetére, amikor felfedezik, hogy nem úgy működik, mint egy átlagos ember. – Halni? Huh… - megvetően horkantott, függetlenül attól, hogy Hans pajzsa bezárult-e vagy sem, ezt hallania kellett és a felőle áradó érzéseket is fel kellett fognia. Egy láblövésbe nem szokás meghalni, a vérzés már csillapodik, épp csak nem akarja az emberi orvosok karjaiba önteni magát, mert a falka nem csipálja a lebukás veszélyes szituációkat. A múltkori kórházas eset bőven elég volt Egonnak ahhoz, hogy egy életre el akarja kerülni a gyógyászati központokat.

- Ez komoly? - hökkenek meg egy pillanatra, hogy aztán kitörjön belőlem a nevetés. - Hát ez hülye - csóválom meg a fejemet, hogy aztán hirtelen kapjak észbe. - Már bocsánat, de ez tényleg elég furcsa módszer a gátlások levetkőzésének elősegítésére - csóválom meg a fejemet, de mosolyom továbbra is ott ül a képemen. - És nem mellesleg nem is túl hatékony szerintem - nyilván vannak előnyei, de az ilyet nem szabad szerintem siettetni, pláne nem úgy, hogy minden magánteret elvesz a Kölykétől. Értem én, hogy szemmel akarja tartani, de éppen úgy szemmel tarthatná egy szomszédos szobából is. - És téged ez nem zavar? - váltok komolyabb hangvételre, mert ez azért már sokkal inkább érdekelne.
- Na és, amiatt vagy frusztrált? - kérdezek rá, ám hangomban a poén színe helyett teljes komolyság ül. Ő egy Kölyök, én meg a Béta vagyok, szeretnék tudni róla, miként érzi magát és bármennyire is legyen kínos ilyesmiről beszélgetni neki, én egy pillanatig sem érzem úgy, hogy ez tabu téma volna.
- Ezt nagyon jó hallani. Bevallom derekasan, kicsit féltem, amikor először megláttalak Taco mellett. Nyilván közrejátszott az is, hogy olyan törékenynek tűntél, de sokkal inkább amiatt, mert valamiért nem néztem volna ki Taco-ból ezt a Teremtő dolgot. De kifejezetten örülök, hogy jól kijöttök és ezek szerint Teremtőként is nagyon szépen helyt áll - osztom meg vele kicsit bővebben a véleményemet a téma kapcsán. Úgy érzem, beszélhetek előtte ilyesmiről és helyén fogja tudni kezelni a megosztott gondolataimat.
- Hajajj, az nem kifejezés! - mosolyodtam el szélesen. - Elég gyakran járok ki a reptérre, hogy némi időre felröppenjek a magasba - nekem ez a hobbim, egyszerűen rajongok a repülésért és az abból fakadó szabadságérzetért. - Repültél már kisgépen? - fordulok felé egy pillanatra. A kisgép más, mint az utasszálítók, az élmény is teljesen más.

- Úgy bizony. Jobban szeretek a magam ura lenni - ha pedig beengednék egy nőstényt, akkor azzal egyenesen keresztülvágnám ezt a magam ura vagyok elvemet. - Értettem - bólintok a nyakkendőt illetően és el is tűnök, hogy átöltözzek. Nem vesz igénybe sok időt, nem vagyok az a pepecselős fajta, borotválkozni is pár napja borotválkoztam, az a kis borosta meg Bessie szerint is jól áll, szóval kár vesződni vele.
Nem kell hát sok idő, hogy ismét az autóban üljünk, az elhintett kis információmorzsáknak hála pedig egész hamar sikerül összeraknom a képet.
- Áhá, szóval folyópart, ott is egy étterem, aztán pedig hajókázás. Csak nem a valentin napi nyereményed élvezzük majd? - kérdezek rá, hiszen én is részt vettem a játékban, tudom, miféle nyeremények leltek gazdára a feladatot sikeresen teljesítők között. Szóval irány a kikötő, azon belül is az étterem, aztán a többit majd meglátjuk.
- Köszönöm - bólintok, apró mosollyal a képemen a bókját hallva. Nincs mit ezen cifrázni, szóval nem is kontrázok rá. - Hajajj, de még mennyire! - pimasz fény csillan a tekintetemben, ahogyan lecsapok az éhség témára, aztán, hogy miként érti, azt rábízom. Egészen sokféle módon tekinthetném magam éhesnek, de igen, jól fog esni az a vacsora, ez egészen biztos.

- Na ezt valamiért meg tudom érteni! - csapok le egyből a feldobott „mocskos száj” témára. - Az én számat sem mossák szappannal, de Taco azért elég keményen tolja a dolgot - csóválom meg a fejemet. Nyilván nem fogok rászólni, hogy ugyan figyeljen már oda, mit mond, de olykor azért verdesi a biztosítékomat. Pedig én férfiből vagyok!
- Értem, miről beszélsz és hidd el, ez olyan dolog, amin mindenki átmegy. Én is voltam fiatal, én is szorultam állandó felügyeletre. És akármerre, akárkire nézel a falkában, ez mindenkivel így van. Mindannyian így kezdjük, ezzel nem tudsz mit kezdeni, mint venni egy nagy levegőt és elviselni, előre gondolva azokra a szép időkre, amikor már elég nagy leszel, hogy kordában tartsd saját magadat - nem kifejezetten szerettem volna atyai jótanácsokat osztogatni, de így esett, szóval már olyan mindegy. Ez sajnos ilyen dolog, a szabadság jóval odébb jön, ez a farkassá válás egyik kellemetlen velejáróla.
- Jó ember és jó farkas, ebben egyetértünk. Sajnáltam is, amikor a Lak mellett döntött - nem titok és azt sem érezném kellemetlennek, ha továbbadná az információt a Teremtőjének. Csípem az öreget, eddig egyszer sem tagadtam, amikor találkoztunk, miért titkoljam hát, hogy örültem volna neki?
- Sok minden fog még meglepetést okozni neked, jobb, ha felvértezed magad - nem feltétlenül velem kapcsolatban, de egy olyan világba csöppent, ami váratlan fordulatokat halmoz egymásra. Lesz még bőven ilyen, sőt, ennél nagyobb horderejű is. - Eleinte persze fura, hogy egy konzervdobozba zárva kell életben maradnod, de ha felülkerekedsz a bezártságon, kitárul a világ - azért a teljes átéléssel való beszédtől még távol vagyok, de érezni a szavaimon, hogy nagyon szeretek repülni és nem hiteltelen frázisokat durrogtatok csupán. - Ha egyszer kedved volna kipróbálni, akkor szólj és szívesen magammal viszlek - pillantottam a lányra a visszapillantó tükrön keresztül. Nem macera nekem az ilyesmi, mondtam már, hogy szeretek Kölykökkel foglalkozni és repülni amúgy is minden héten járok, szóval tálcán kínálja magát a lehetőség.

Legénylakás, igen, de sosem voltam az a trehány típus, aki minden szanaszét hagy és akinek a konyhájában tornyokban áll a mosatlan. Igen, akad egy-két piszkos tányér és bögre, ahogyan a tegnap levetett ingem is a kanapé támláján díszeleg, de ezekkel együtt sem mondanám kupisnak a lakásomat. Akadnak fényképek a polcokon, könyvek a kanapé előtti kis asztalon, a laptopom mellett pedig ott a reggeli kávésbögrém.
A mozdulat, amivel megigazítja a nyakkendőmet, mosolyt csal az arcomra, mielőtt kilépnénk a lakásból. Nem is tudom, mikor csinált utoljára nő ilyesmit velem, az pedig, hogy ezt az elmaradást Bessie hozza be, kellemes érzéssel tölt el. Picit olyan ez az egész érzés, mintha nem Kölyök és a pesztrája volnánk, hanem két barát, akik úgy döntenek, elugranak valami puccos étterembe vacsizni egyet, ez pedig az utóbbi időben történt rengeteg szarság után valami elmondhatatlanul felüdítő érzés. Ezt persze nem kötöm a leányzó orrára, számára marad a jókedvről árulkodó, őszinte mosoly.
- Már miért raknálak? - horkanva kaccanok fel a feltétlezésen. - Igen, én is indultam. Nekem a GoldenWolf-ban kellett elköltenem egy kellemes vacsorát egy szép hölggyel, majd desszert gyanánt eljátszani, hogy megkérem a kezét - nagy komolyan adtam elő a szavakat, mintha olyan fontos dolog történt volna. Nem szégyelltem, hogy részt vettem a játékban, nagyon is jól éreztem magam. - Nyertem, igen, a hölgy kezét - nevettem el magam a végére. - Egyébként nem emlékszem pontosan, lehet én is ezt a romantikus vacsorát, de mintha elcseréltem volna, vagy egyszerűen odaadtam valakinek, már nem is emlékszem. Régen volt - legyintettem aprót, nem lényeges, nem a jutalomért csináltam, hanem azért, hogy kikapcsolódjak kicsit és jól érezzem magam.
- Az attól függ, mennyire tervezted romantikusra azt a hajókázást - sandítottam rá a szemem sarkából, szám szegletében pimasz mosolykezdemény játszott. Az előbbi, éhségre vonatkozó megjegyzésem után már lehet egy újabb lapáttal felpakolom arra a bizonyos tüzecskére, de annyi baj legyen, ha bánnám, nyilván nem tenném. - Nem rajongsz az extrém sportokért? - terelem a témát, mielőtt túlságosan belemerülnénk ebbe a romantikázós dologba. Közben egyre közelebb érkezünk a kikötőhöz és tényleg nem kell sok idő, hogy a víz jellegzetes illatát követően a rakpart világítása is jelezze; megérkeztünk.
- Azt hiszem megérkeztünk, remélem, jó helyre jöttünk - erről az egy kikötői étteremről tudok, ráadásul itt van mellette a hajókikötő is, szóval elég valószínű, hogy igen, jó helyen jártunk.