- Igen. - vallom be némileg bűnbánóan. Ezek szerint Ana olyan korba sorol, amikor egy férfinak már ideje lenne megkomolyodni, megérni. Az ő elvárásait tehát nem igazán teljesítem. Amit aztán róla hallok, az viszont nem tetszik. - Na ne már! A legszebb éveid! Nem töltheted őket kolostorban! - tör ki belőlem a méltatlankodás. Persze ehhez semmi közöm igazából. Nem kell, hogy hallgasson rám. Semmi közöm hozzá. Csak éppen kimarad egy csomó jóból. Persze nekem, férfiként, lehet, hogy sokkal több élvezetet tartogat a fiatalság, egy nőnek. Én sokkal gátlástalanabbul csajozom, mint ahogy a nőismerőseim pasiznak. A főfogás lassan elfogy. - Desszertet? Ha már lúd, legyen kövér, együnk, igyunk, ezen már nem múlik.
Csak rámosolyogtam, mikor beismerte, hogy igazam van. Nem tagadom, imádtam világéletemben, ha elismerték, hogy az van, amit én mondtam. Sosem kedveltem, ha megpróbáltak meghazudtolni, mert előbb-utóbb akkor is bebizonyosodott, hogy én szinte tévedhetetlen nőszemély vagyok. Ez pedig igazán hízelgő számomra. - Nem vagyok kolostorban – nevettem fel, miközben tiltakozóan ráztam meg a fejemet. – Csak elfoglalt vagyok, ez minden. De mint ahogyan azt az előbb is említettem, ha adódik lehetőség, én nem zárkózom el, viszont nem tudom, hogy egy férfi mennyire viselné el az ilyesmit. Tudnám én kárpótolni sok dologgal, példának okáért remekül főzök, de nem könnyű – vontam meg a vállaimat végezetül. – Úgyhogy ne félts engem, jól vagyok – biztosítottam erről jókedvűen, és újabbat kortyoltam a fogyó boromból. Persze azt nem mondtam el, hogy időnként egyéjszakás kalandokba is belekeveredem, mert az utóbbi időben már erre sem volt példa. - Azt hiszem, hogy ez még belefér. Úgy gondoltam, hogy egyedül töltöm ezt az estét, de ha már így alakult, akkor érezzük jól magunkat, nem? Az utóbbi néhány évben ez az első Valentin-nap, hogy nem vagyok egyedül – nevettem fel vidáman, cseppet sem szomorkodva azon, hogy ez igazából mennyire szánalmas. Nem szabadna, hogy ennyire lefoglaljam magam a hétköznapokban, de a helyzet az, hogy én úgyis tovább fogok élni, mint egy átlagos ember, és nem olyan egyszerű a sorsom, mint ahogyan azt Martin valószínűleg hiszi. - Mit kérsz? – kérdeztem tőle, miközben megettem az utolsó falatot is. Miután lenyeltem, precízen leraktam a tányérra az evőeszközeimet, megtöröltem a számat, és elégedetten hátradőltem. – Szerintem én valami csokisat fogok kérni – kicsit hunyorítottam a nagy koncentrálásban, aztán bólintottam. – Igen, így lesz – közöltem immár magabiztosan.
Míg Ana a desszerten tűnődik, én az ő szavain, és a lehetőségeken. Jól elbeszélgetünk. Felajánlotta, hogy segít, szóval amúgy is tartanánk a kapcsolatot. Akkor meg? - Nos, ez igaz, hiszen a mai lehetőségtől sem zárkóztál el. Ha nem veszed tolakodásnak, akkor amíg a városban tartózkodom, esetleg még megkeresnélek egyéb lehetőségekkel. Hátha kimenőt adsz magadnak még egy-két estére vagy délutánra. További randik? Nem, igazából ez sem randi. Ettől még a továbbiakból alakulhat valami ilyesmi. Majd meglátjuk. Először is az kell hozzá, hogy igent mondjon. - Nos, én talán valami gyümölcsösebbet ... - morfondírozom el a desszertválasztáson, amíg Ana megfontolja az ajánlatomat. Közben előveszek egy pár névjegyet a kabátzsebemből, és a másik oldalára ráírok valamit, aztán kettő kivételével visszateszem. Egyet (amin semmi plusz írás nincs) odaadok Anának. Amire írtam, azt látszólag visszatettem a helyére, az étlapon hagyom. Mivel azt magam felé döntöm, így nem látható a kis plusz lapka benne. Mikor a pincér odajön, hogy felvegye a desszertrendelést odahívom közel. - Nem tudok választani kettő közül. Melyiket ajánlja? Talán ezt? Aztán persze nem a desszertekre böködök, hanem a névjegyre a felirattal. "Szerezzen nekem a desszert mellé egy szál rózsát is, ha lehetséges!" - Ez egy nagyon jó választás, uram. - feleli a pincér. Remélem, ez azt jelenti, hogy megoldja a feladatot. - Akkor legyen. Köszönöm!
- Hm… - egyelőre még mindig azon tűnődtem, hogy mit egyek, de természetesen ettől függetlenül még sikerült felfognom azt is, hogy mit mondott nekem Martin idő közben. Elgondolkodtató ajánlat volt, legalább ki is kapcsolhattam volna egy kicsit, úgy, ahogyan a mai estén is, viszont veszélybe sem szerettem volna őt sodorni. Választanom kellett, hogy önző leszek-e, és hagyom, hogy valami jó történhessen velem, vagy esetleg megvédem őt azzal, hogy többet nem találkozom, és még csak nem is beszélek vele. Nehéz döntés… - Talán lehet róla szó, hogy kicsit hagyjam magam rávenni erre – most már vidáman rámosolyogtam, közben pedig arrébb tettem az étlapot, hiszen már kiválasztottam, hogy mi lesz az, ami a desszertemül fog szolgálni ma estére. Végül is, később majd ráérek még gondolkozni azon, hogy miféle negatív oldalai lehetnek mindennek, egyelőre azonban szerettem volna örülni inkább a pillanatnak, ha már ilyen irányt vettek a dolgok. - Köszönöm – egyből nyújtottam is a kezemet a névjegy felé, és miután elvettem, a rajta lévő írást kezdtem el tanulmányozni, ezért történhetett meg, hogy nem vettem észre, hogy Martin valamit az étlapján hagyott. Nem érdekelt különösebben egyébként sem, de elég valószínű, hogy más körülmények között feltűnt volna, hiszen ez a dolgom. Megfigyelni bizonyos apróságokat a környezetemben, természetesen azon túl, hogy gondoskodom az őrzők utánpótlásáról. - Nos, sikerült választani? – érdeklődtem kíváncsian, miután elraktam a kis papírdarabot a táskámba. Innen aztán biztos, hogy nem fog elveszni, az már más kérdés, hogy megtalálom-e később, amikor majd keresem. Remélhetőleg igen, ha meg nem, hát majd felkutatom utána a várost, úgysem olyan nehéz feladat, ha jobban belegondolok. Közben én is leadtam a rendelésemet, egy szelet finom csoki tortára. Az egyik kedvencem volt, ezt tagadni sem lehetett volna, és mivel egyébként sem vagyok olyan nő, aki görcsösen ügyelne arra, hogy mit eszik, így nem zavartattam magam a plusz kalóriák veszélye miatt. Majd ledolgozom hamarosan, nem?
Izgatott várakozással nézek a következő pár perc elébe. Ilyen partizánakciót még nem szerveztem, egészen James Bondnak érzem magam. Persze csak akkor lehetek elégedett, ha Ana tényleg megkapja majd a virágot, és tényleg örül is majd neki. És közben megkapom az engedélyt a további programszervezésre is. - Nagyszerű! - elfogadja a névjegyet is, de ez azért még nem elég a teljes boldogsághoz. - Esetleg kaphatnék én is valami elérhetőséget? - kérdezem meg óvatosan. Szervezhetek én programot, ha nem tudom róla értesíteni. Bár megkeresném a gyámügyi hivatalt, és Ana után érdeklődnék. Alig néznének hibbantnak, de feltehetőleg megtalálnám. - Igen, sínen van az ügy. - feleltem mosolyogva. Persze egy szál rózsa elég silánynak tűnhet egy rózsacsokorral szemben, de hát nem is leánykérésről van szó, csak egy szimpla figyelmességről. Ha már Valentin, akkor ennyi a minimum. - És mit szeretsz csinálni, amikor éppen nem hajszolod túl magad? - kérdem, csak hogy támpontom is legyen a programtervezéshez.
- Jaj, természetesen! – kicsit zavarba is jövök, talán ezen a napon most először, ugyanis elég udvariatlan viselkedés volt részemről, hogy elfelejtettem neki átadni, a saját névjegyemet. – Ne haragudj, kicsit szétszórt vagyok ma, azt hiszem – bocsánatkérően mosolyogtam most már rá, miközben a táskámban kezdtem el kotorászni. Remélem, hogy említenem sem kell, mennyi kacat van benne, és hogy milyen nehéz megtalálni ilyenkor azt, amit keresünk, de végül csak megleltem. - Parancsolj! – odanyújtottam felé, de mielőtt még elvehette volna, gyorsan észbe kaptam, és vissza is rántottam. – Egy pillanat… ráírom az otthoni számomat is – mosolyogtam rá jókedvűen, és máris előbányásztam a tollat is, amivel írni szándékoztam. Gyorsan felfirkantottam azt a néhány számjegyet, majd a tollat egy kattintást követően eltettem, a névjegyemet pedig ténylegesen is odaadtam neki. - Hm… - elgondolkozva meredtem magam elé néhány másodpercig. – Ezt nagyon ritkán kérdezik meg tőlem – vallottam be őszintén, de mivel olyan téma volt, amit szeretek, így nem okozott különösebb gondot, hogy válaszoljak rá. – Hát, igazából imádok főzni – jelentettem ki vidáman. – A friss levegőn is nagyon szeretek lenni, még akkor is, ha olyan hideg van, mint most – megvontam a vállaimat, és automatikusan kinéztem az ablakon át, a sötétlő horizont irányába. – De tudod, szívesen csinálok egyszerű, hétköznapi dolgokat is, mint például moziba menni, és ehhez hasonlók – magyaráztam tovább, olykor-olykor kicsit elmerengve. Azt már inkább nem tettem hozzá, hogy alig van szabadidőm, ugyanis, amikor véletlenül nem dolgozok, akkor is a munkámat csinálom otthon. Ha pedig ezt sem, akkor az Őrzőkkel vagyok, esetleg gyakorolok, és készülök a vizsgámra. Ha ezzel álltam volna elő neki, azt hiszem, hogy kinevetett volna, úgyhogy jobbnak láttam, ha kicsit unalmasnak tart. - És te? Mi az, amit szívesen csinálsz? – kérdeztem tőle. – Azon kívül, hogy ártatlan áldozatnak tetteted magad, és így hívod el vacsorára a gyanútlan nőket – nem bírtam kihagyni, hogy egy kicsit ne szurkálódjak, de természetesen csak viccből mondtam, nem komolyan.
Átveszem a névjegyet és elteszem. Ezzel az ügy sínen van, ami a további találkákat illeti, már csak programot kell találni. Közben Ana beszél, és én szorgalmasan jegyzetelek a virtuális jegyzettömbömbe. Főzés, mozi, szabad levegő ... - Ha tudnád milyen jó módszer! - csapok le a kis heccre - És kevesen vannak ám, akik rájönnek! Csak hát kissé fájdalmas. A bevásárlókocsi még hagyján, de azért amikor egy parkolóban valódi autóval üttetem el magam, az már sokkal rizikósabb. És amikor úgy intézem, hogy elüssenek egy adag forró kávéval egy gyorsbüfében ... - csak sóhajtok - nem minden nő éri meg az ilyen áldozatokat. Muszáj gondosan válogatni. - teszem hozzá komolyan bólogatva. Na, hát erről ennyit. Remélem, nem veszi komolyan, és néz komplett hülyének. - Szeretek jókat enni. Szeretek mindent, ami felkavar, akár mozi, akár koncenrt, vagy színház ... Szeretek jókat beszélgetni, vagy akár játszani. Tudod, későn érő típus vagyok. A desszert még nem jön, de hát ugye feltehetőleg a rózsa nem a konyhán terem. Nem baj, addig szóval tartom a hölgyet.
- Ahh, hát tudtam én, hogy nem csak egy egyszerű véletlen volt ez! – mutattam rá úgy, mintha tényleg most világosodott volna meg, az a bizonyos kis villanykörte a fejem felett. Azt senki nem mondhatja rám, hogy nem értem a tréfát, vagy nem szeretek viccelődni. Nagyon is szeretek, az más kérdés, hogy ezt nem mindenki értékeli, vagy érti. Nos, ők engem nem igazán szoktak érdekelni, hogy őszinte legyek. - Ezek szerint, nekem sikerült átjutni a rostán, és úgy gondolod, hogy érek ennyit? – kérdeztem én is komoly arccal, kicsit oldalra billentett fejjel. – Nos, akkor köszönöm a bókot – most már széles mosolyra húzódott a szám, ezzel adva jelét annak, hogy igazából nagyon is jó kedvemben vagyok. Miért is ne lennék, amikor ilyen kellemes estém kerekedett, egy olyan napból, ami fárasztó volt? - Lehet, hogy majd egyszer főzök neked valami finomat, ha szépen kérsz – vigyorodtam el, sőt, kis híján még fel is nevettem. – És mit szeretsz játszani? – kíváncsiskodtam tovább, ha már témánál vagyunk. Ha tényleg később fel fog hívni, vagy esetleg én őt, akkor nem árt, ha jobban megismerkedünk egy kicsit, nem? – Vagy van ezen kívül valamilyen hobbid? – érdeklődtem tovább. Nem is tagadhatnám egy pillanatig sem, hogy milyen kíváncsi típus vagyok. – Szerinted elvesztették a rendelésünket? – alig láthatóan bár, de elhúztam a számat. Nem voltam már éhes, de attól még megkívántam azt a csokit, úgyhogy elvártam, hogy végre kihozzák nekem.
- Lehet egyszer megeszem a főztödet, ha szépen kérsz. - felelek egy hasonló súlyú ígérettel. Ideje volt visszaadni a heccet, remélem Ana érti a tréfát. Szóval ideje lenne jönnie a rendelésnek? Hát talán még húzhatjuk egy pár percig ... - Lehet, hogy elesett a pincér kezében a desszertünkkel. Vagy álarcos túszejtők törtek be a konyhára, és távozás előtt magukkal vitték az összes csokitortát. - találgatok, hogy mi lehet a gond. Ezzel remélem, Ana megelégszik egy időre, és nem akarja egymaga legyőzni a túszejtőket a konyhában, hogy megmentse a csokitortáját. - Hú, én mindent szeretek játszani. Szeretek gépen, vagy játékteremben, de akár bármi társasjátékban is benne vagyok. Néha Anchorage-ban összegyűlt egy társaság hasonszőrű későn érőkből, és Activity-ztünk, kártyáztunk, meg még Twistereztünk is. Nem voltam sokszor, csak ... hányszor is? Azt hiszem ötször. Jó móka volt. Másnap általában izomlázam volt a nevetéstől.
- Ó, megtennél értem egy ekkora áldozatot? Hát hirtelen azt sem tudom, hogy mit mondjak, kedves Martin – nevettem fel most már bátran, mit sem törődve azzal, hogy a szomszédos asztalnál ülők némelyike felénk fordult. Persze csak egy-egy pillantásra méltattak minket, mert valószínűleg azt gondolták, hogy mi is csak egy romantikázó párocska vagyunk. - Gondolod? – ijedt arckifejezést öltöttem magamra, sőt, a hatás kedvéért még a szám elé is kaptam a kezemet, és hatalmasra nyíltak a szemeim is. – Nem kellene esetleg segítenünk nekik? Esetleg egy mentőakciót szervezni, vagy valami… tudod, meg kell mentenem a tortaszeletemet – jelentettem ki harciasan, és felemelve az egyik villát a levegőbe, előredöftem vele, aztán pedig nevetve visszaejtettem a kés mellé. Ezután persze egyből váltottam is vissza a komolyabb, érdeklődő oldalamra, a játékos helyett. Kíváncsi voltam rá, hogy mit mesél magáról a velem szemben ülő férfi, hiszen az emberekről rengeteg dolgot elárulnak a legapróbb dolgok is. Mindenből lehet összetenni egy kerek egészet, bármilyen kicsi, és jelentéktelen is legyen a darab, amit a tudomásomra hoz, némi beszélgetés által. - A társasjátékozás tényleg nagyon szórakoztató tud lenni – ismertem el mosolyogva. – Bár nem sűrűn volt alkalmam ilyesmit játszani, nem volt egyszerű a gyerekkorom… - és ennyivel én lezártnak is tekintettem a témát, bár, ha rákérdez, akkor természetesen úgyis reagálni fogok rá. – Rossz, hogy itt nincsenek barátaid, igaz? – kérdeztem oldalra billentett fejjel. – Volt már olyan, akivel összefutottál a régi iskolatársaid közül? – közben beleittam a borospoharamba, és ezzel sikerült is kiüríteni az egész tartalmát.
A kérdésre, hogy megtennék-e egy ekkora áldozatot némileg tétovázva bólogatok, mint aki nem teljesen biztos benne. A harcias villás amazontól meg látszólag megrettenek. - Ezt az oldaladat még nem ismerem. Soha nem fogok csenni a tányérodból, ígérem! - fogadkozok rémült arccal. A vendégek csak annyi látnak, hogy jól elvagyunk. Azt persze nem tudják, hogy kb. három órája még nem is ismertük egymást. Mondjuk, ha kívülről nézném ezt a jelenetet, valószínűleg én sem hinném el. A sanyarú gyerekkorra inkább nem reagálok, az most elrontaná a hangulatot, de megjegyzem magamnak, hogy valószínűleg nem véletlenül az a munkája, ami. - Nem, még senkivel. Csak ma délután érkeztem. Te vagy az első ember, akivel kapcsolatba kerültem, még ha csak egy bevásárlókocsi közvetítésével is. És nem tudom, hányan maradtak itt az osztályból. Én 14 évesen elköltöztem, és azóta nem jártam itthon. Anyám nem akarta, hogy visszajöjjek, nehogy valami régi emlék megkísértsen. És a házba úgysem léphettem volna be, amíg a per tart. Rám fognak valami önkényes birtokba vételt, és máris fújhatom az egészet.
- Jól van, megbeszéltük! – vágtam rá határozott fejbólintás kíséretében, de természetesen egy mosolyt azért mindenképpen mellékeltem hozzá, miután leraktam a támadófegyveremet. – Egyébként nem vagyok önző, szívesen osztozkodom, csak a csoki valahogy mindig is a gyengéim közé tartozott – vontam vállat könnyedén, afféle nemtörődöm mozdulattal. Ami igaz, az igaz, felesleges lenne tagadnom, ezt pedig jobb, ha tudja. Amúgy is, ha esetleg úgy gondolná, hogy ajándékot szeretne nekem adni, keresve sem találhatna jobbat, mint valami finom édesség. - Ó, hát ezért igazán megtisztelve érzem magam, azt hiszem – vigyorogtam rá Martinra. – Egyébként, szerintem egészen sokan itt maradhattak. Általában nem nagyon költöznek el, legalábbis nekem ezek a tapasztalataim. Úgy vettem észre, hogy az én régi iskolatársaim is jócskán maradtak, pedig én korábban mentem el innen, mint te – magyaráztam neki elgondolkozva. Igazság szerint, nekem is itt élt a családom, legalábbis anyám részéről, úgyhogy nem szívesen mentem el. Még akkor sem, ha a nagyszüleimmel nem igazán volt kapcsolatom, mert az unokatestvéreimmel legalább találkozhattam. A nagynénémék nem fordultak el anyámtól, még akkor sem, amikor hibát követett el azzal, hogy úgy döntött, megtart engem. - Tudod már, hogy mit szeretnél kezdeni a házzal? Mármint, hogy milyenné szeretnéd alakítani… - érdeklődő vagyok, mint mindig. Kíváncsi voltam rá, hogy milyen ízléssel van megáldva a férfi, és hogy mit lenne képes kihozni egy üres házból, amely csak rá, és a szeszélyeire van bízva. Azt ugyan nem tudtam, hogy a városnak melyik részén található, de arra is szívesen rákérdeztem volna, ha nem érzem kicsit tolakodónak.
Hogy milyennek szeretném a házat? Egészen megakaszt a kérdés. Eddig csak bolondoztunk, a legfontosabb a poénkodás volt. De az a kérdés most más. Ana úgy kérdezni, mintha már minden el lenne döntve, és úgyis maradok. Mintha nem vevőt keresnék elsősorban. És eddig eszembe nem jutott tervezgetni, hogy milyen lenen a ház, ha ... de most fogok. Már tudom, hogy a holnapi nap egy részét rajzolással fogom tölteni. Egyetlen kérdés, és persze a hazalátogatás miatt feltörő emlékek elegek voltak, hogy megállíthatatlanul beinduljon a fantáziám. - Nem tudom. Még nem. De ha tudnám sem lenne értelme most bármit mondani, hiszen nem látod magad előtt. - felelem, és a hangom most egészen komoly, s van benne valami szenvedély. - De ha valamit sikerült kiagyalnom ebben a témában, akkor majd elhívlak, és úgy mutatom meg. Már szinte látom magam előtt, ahogy kézen fogom Anát, és megmutogatom neki a házat, és hogy hová mit is terveztem. Valahogy ez a kép most fontossá válik. Nem tudom még, hogy miért. Ekkor választja ki a pincér az alkalmat arra, hogy megjelenjen a desszerttel. Két tányért hoz, de rózsa az sehol. Legalábbis innen nem látom. Egy pillanatra ráncba szalad a szemöldököm, de az arckifejezése nem olyan, mintha kudarcot vallott volna. Odaér, és először az én sütimet rakja le. Azt sem tudom, mit kapok, hiszen igazából nem rendeltem semmit. De nem is érdekel. Aztán a pincér lerakja Ana tányérját is, és végre láthatóvá válik a rózsa.
Láttam rajta, hogy a kérdésem elgondolkodtatta, és ez kifejezetten tetszett nekem. Most először láttam őt komolynak, ami azért az együtt töltött időhöz képest nem túl jó, ha valaki csakis az érett embereket keresi. Mi azonban már sikeresen megállapítottuk, hogy ő későn érő típus, így mást nem is várhatok el tőle. Igazából én is imádok viccelődni, vele pedig lehet, ami plusz jó pontot eredményez a képzeletbeli listámon. Nem is bírom hát visszafojtani a visszafogott mosolyt. Aztán végre megkaptam a kérdésemre a választ, mire bólogatni kezdtem. Végül is, teljesen érthető volt, hiszen még csak most érkezett meg, bizonyára nem sok ideje volt arra, hogy ilyesmiken törje a fejét. Nem is tudom, hogy miért gondoltam másképp… valószínűleg azért, mert magamból indultam ki, és én már csak ilyen vagyok, hogy időnként szeretek előre tervezni. Nem mindig, de vannak dolgok, amiknél kifejezetten hasznosnak találom, máskor pedig a spontaneitást preferálom, ahogyan azt az ittlétünk is bizonyítja. - Ez igaz, el kell ismernem – bólogattam egyetértően, még mindig mosolyogva. – De azt hiszem, hogy szavadon foglak. Kíváncsi lennék, hogy néz ki egy kiüresedett, régi ház. Van valami különös varázsuk, nem? – kérdeztem egy kicsit álmodozóan talán, de egy percig sem zavartattam magamat. Az enyém új építésű volt, nem lehetett hasonló élményben részem, amikor beköltöztem. Az őrzők segítségével sikerült megvennem, hiszen máskülönben nem futotta volna rá a fizetésemből, csak nem is tudom, hány év kemény munkájával. Közben észrevettem a pincérünket, aki desszertekkel felpakolva közeledett felém. A szemeim egyből felcsillantak, és felé böktem a fejemmel. - Úgy látom, hogy végre jön a rendelésünk, és nem tört be senki sem a konyhára. Ha mégis, akkor a krízis helyzetet már elhárították, minden bizonnyal – nevettem halkan, de egyből el is halt, amint megláttam a rózsát. Hirtelen zavarba is jöttem, és meg is hatódtam egyszerre, ezekkel az ambivalens érzésekkel pedig nem tudtam mit kezdeni, az első pillanatban. Aztán, mikor sikerült fél perc elteltével leküzdeni a zavart, és megtaláltam a hangomat is, felnéztem Martinra. - Köszönöm – mosolyogtam rá. – Erre én… nem számítottam – egy pillanatra lesütöttem a szemeimet. – Nagyon kedves tőled… tényleg! – most már felszabadultabbá váltam, és felemelve a virágot, az orromhoz érintettem, hogy beszívhassam az illatát. Aztán óvatosan oldalra tettem, és az első falatot levágtam a villámmal a tortaszeletből, és felé nyújtottam. – Mivel én nem tudok neked virágot adni, ezért tiéd lehet az első falat – ajánlottam fel nagylelkűen, ám jókedvvel.
Na, már ezért a pár pillanatért megérte. Eddig is kellemes volt az este, de Ana arca, amikor meglátta a rózsát feledhetetlen. Szeretek ajándékozni, örömet okozni másoknak. - Én sem számítottam rá, vagyis nem terveztem, csak hirtelen ötlet volt. De arra gondoltam, ez a minimum, ha már Valentin nap van, és igazán kedves, csinos, jó humorú lány vagy, aki megérdemli, hogy kicsit kényeztessék. A felajánláson aztán én lepődök meg. A korábbiak fényében ez egy hatalmas kitüntetés. Felötlik előttem a kép, ahogy a villát markolva szállt volna harca a csokitortájáért. És most nekem adja az első falatot. Előrehajolok, és óvatosan bekapom a darabkát. Nos, itt a csokitorta is nagyon finom, meg kell állapítanom. - Azt hiszem, én jártam jobban. - állapítom meg egy cinkos kacsintással. AZ én tányéromon valami lapos, szivárványszínekben pompázó krémszelet van, fehér szegéllyel körbevéve, és valami piros, darabos szósszal leöntve. Elképzelésem sincs, hogy mi lehet, de a színekből ítélve gyümölcsös, ahogy akartam. Belekóstolok, és egy ideig meglepetten forgatom a számban. A szósz az forró málnalekvár. Azért a számat nem égettem meg. Ennek ellenpontjaként a krém az igazból mindenféle gyümölcsfagylalt. A fehér héj pedig marcipán. Ezt is nagyon jól eltalálták. - Hmmm! - adok hangot a tetszésemnek. - Megkóstolod? Ha már ő megkínált a sajátjából, illik viszonozni.
- Mindig a spontán dolgok a legjobbak, Martin – mosolyogtam még mindig kicsit kábán, a meglepettségtől. Nem tehetek róla, de tényleg váratlanul ért, pedig én aztán nagyon sok dologgal találkoztam már, ebből kifolyólag mindenfélére fel vagyok ám készülve. Erre viszont nem lehetett, végül is Martin nem is nagyon ismer engem, mégis olyan gesztust tett, amit hosszabb ismeretség után lehet elvárni a másiktól. Azt hiszem, hogy szeretem a meglepetéseket. - A bókot pedig köszönöm – biccentettem felé hálásan. – Lehet, hogy iszok még egy pohár bort – fontolgattam elgondolkozva. Legfeljebb majd taxival hazamegyek, ha úgy érzem, hogy nem lennék képes vezetni. Kicsit ellazulhatok igazán, ami együtt jár azzal, hogy olyasmiket engedek meg magamnak, amit nem igazán szoktam. - Talán… - rákacsintottam, miután bekapta az általam felajánlott falatot. – De még nem tudhatod, hogy én mit csikarok ki belőled. Látod, egy rózsát már sikerült – megint csipkelődtem egy kicsit, de csak azért, mert felszabadultnak éreztem magam a társaságában. Ha nem így lett volna, akkor természetesen most nagyon udvariasan viselkednék vele, hiszen gyakorlatilag nem ismerem őt. - Egészen furcsán néz ki az a valami ott a tányérodon – kicsit előrehajoltam, hogy jobban megszemlélhessem, a különös, sokféle színárnyalatban pompázó desszertet. Korábban még sosem láttam hasonlót itt, úgyhogy valószínűleg valami újdonság lehet. Azon sem lepődtem volna meg, ha csak a mai nap alkalmából találták ki, hogy ilyet tesznek az étlapra. Nem mintha nem lenne jó, de furcsán nézett ki, ez tény. Mint egy ehető szivárvány, vagy mi… - Jól van, elfogadok egy falatot – egyeztem bele, mintha én lennék nagylelkű, amiért megkóstolom. – De csak mert még nem ettem ilyet korábban – azzal már nyitottam is a számat, miközben felé hajoltam. Arra vártam, hogy felém nyújtsa a villáját, egy számomra levágott falattal.
Igen, a spontán dolgokat én is szeretem. De csak az tud spontánul jókat alkotni, akiben van valami töltés. Üresen, fásultan, kiábrándultan általában nem megy. Ezt saját bőrömön is volt már alkalmam megtapasztalni. Azt a bizonyos falatot gondosan választom meg, hogy minden íz lehetőleg harmóniában legyen rajta, ne szedjek semmiből se túl sokat, vagy túl keveset. Én ehhez a csodához kiskanalat kaptam, ami a lekvár, és a fagyi miatt nem egy rossz ötlet, így nem semmi lecsöpögni. Odanyújtom a kanalat Anának. Ha ezt valaki végig nézi, ahogy egymást etetjük, garantáltan ifjú szerelmeseknek gondol minket. Igen romantikusra és kellemesre sikeredett ez az este. - Határozott, komoly fiatalember is tudok ám lenni, aki nem enged holmi zsarolásos csikarásoknak! - fenyegetem meg közben. - De egy-két kellemes percért, a jó hangulatért sokáig hajlandó vagyok elmenni, szóval lehet próbálkozni, ha nem félsz az elutasítástól, vagy a viszont-kívánságoktól. - teszem hozzá évődve. Anán múlik, mennyire próbálkozik be, és mivel. Majd meglátjuk. Én már most is tökéletesen elégedett vagyok ezzel a vacsorával.
Szerencsére nem kellett túl sokáig abban a kicsit félreérthető, és mindenképpen furcsa pozícióban lennem, mert rövid időn belül már a számba is került, az általa felkínált falat. Az ízek kavalkádja hirtelen áradt szét a számban, én pedig csak hümmögni tudtam rá, más reakció most nem telt tőlem. El kellett ismernem, hogy attól még, hogy egészen rendkívüli a kinézete, az íze mégis nagyon finom. Bár, jobban belegondolva külsőre is szép látvány volt, de engem mindenképpen csak azután győzött meg, hogy bele is kóstolhattam. - Ez tényleg nagyon finom…- még néhány másodpercig ugyanazon a falaton rágódtam, amíg el nem olvadt a számban a fagyi. Csak ezután tértem vissza a saját desszertemhez, amiből egy újabb, nagyon finom darabot sikerült a szervezetembe juttatni. Oké, ez azért mindenen túltett, akármilyen finom is az a másik, kevésbé hagyományos sütemény. Már ha egyáltalán lehet ezt annak nevezni… - Te csak azt hiszed, barátocskám – közben felé böktem a villámmal, csak úgy a játék kedvéért. – Nem tudhatod, hogy én mire vagyok képes! – vetettem oda, afféle harcias arckifejezést öltve magamra, de utána máris nevetésbe torkollt, és betömtem egy újabb falatot, mielőtt még belelendülhettem volna a hahotázásba. - Tudod Martin… - kezdtem bele, de csak azután folytattam, hogy lenyeltem azt, ami a számban volt még az előbb. – Én egy nagyon bátor nőszemély vagyok, még akkor is, ha ez nem látszik rajtam elsőre – ha tudta volna, hogy mennyire fedi ez a valóságot, valószínűleg nem találta volna olyan szórakoztatónak, mint amilyennek én szántam a megjegyzésemet. De hát nem tudhatott rólam az égvilágon semmit, és azt hiszem, hogy életemnek ezt az oldalát soha nem is fogom előtte felfedni. Ahhoz az kellene, hogy olyan közel kerüljön hozzám, mint még senki eddig.
Elmerengve eszem az édességet, és hallgatom Ana szavait. A szememben azonban ravasz fény csillog. - Nem tudom eldönteni, hogy ezt most fenyegetésnek, vagy ígéretnek vegyem. - jegyzem meg aztán egy pimasz vigyorral. Határozottan úgy érzem, hogy valamilyen szinten kikezdtek velem, s ez egyáltalán nincsen ellenemre. De majd meglátjuk mi lesz ebből. - De majd legközelebb kiderül, hogy ki bírja jobban a másikat. Igen, csak legközelebb, mert ma már nem nagyon hitelesíteném magam nagyobb hadműveletekre, s talán korai is lenne egy vacsoránál többet akarni, főleg úgy, hogy mindketten fáradtak voltunk már amikor találkoztunk, és csak a kellemes társaság az, ami élénkíti a hangulatunkat, különben könnyen lehet, hogy már mindketten aludnánk, vagy bambulnánk a TV előtt. Jó, Ana lehet, hogy dolgozna egy kicsit, amilyen irgalmas szamaritánus. Én biztos nem. Mire megeszem a desszertet, a vérkeringésem az agyam helyett a gyomromat fogja előnyben részesíteni, és vége lesz a sziporkázásnak is. Jobb lesz még a csúcson abbahagyni!
- Hát, tudod, van egy remek tanácsom… - kezdtem bele mosolyogva, miközben az utolsó falatot is eltűntettem a tányéromról. – Vedd annak, aminek csak szeretnéd! – azzal már ki is buggyant belőlem a nevetés, utána pedig megtöröltem a számat a szalvétában. Még csak az kellene, hogy csokis szájjal sétáljak ki innen. Valószínűleg nem azért tapadna rám minden szem, mert elismerő véleménnyel vannak rólam, hanem azért, mert nevetségesen festek az új rúzsommal. - Legközelebb? – kérdeztem érdeklődő tekintettel. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog sikerülni az estém, amikor igent mondtam a meghívásra. Igazából nem is volt túl sok kedvem hozzá, de úgy véltem, hogy nem veszítek azzal semmit, ha elfogadom. És tessék, a megérzéseim ez alkalommal sem csaltak, mint ahogyan általában be szoktak jönni máskor is. - És mikor tervezel sort keríteni erre a legközelebbre? – érdeklődtem tovább, mert most már kíváncsi lettem erre. Bár azt meg kell jegyeznem, hogy a spontán dolgokat még mindig jobban szeretem, a meglepetésekről már nem is beszélve, úgyhogy álltam elébe annak, ha váratlanul felhív, hogy menjünk el valahová. - Szeretnél még valamit rendelni? – kérdeztem figyelmesen. Én végül úgy döntöttem, hogy már nem hiányzik egy újabb pohár bor, maximum majd otthon iszok egyet, ha újra megkívánnám. – Mert én a magam részéről tele vagyok… - nyújtóztam egyet, mit sem törődve azzal, hogy nem otthon vagyok, hanem egy étterem kellős közepén, ahol akár minden tekintet is rám szegeződhetne a meggondolatlanságom miatt, ha nem lenne éppen Valentin-nap. Emiatt végül senki nem fordult oda, mert a párjával volt elfoglalva, és azzal, hogy őt szórakoztassák.
- Rendben, annak veszem. - felelem úgy, mint aki egy hadüzenetet fogd el. Még van pár falat a desszertemből. Nagyon ízlik, de ma estére önszántamból biztos nem kértem volna fagylaltot. De hát ez volt az én meglepetésem a mai estére a pincértől, és egészen jól jártam. Ana kíváncsi. Hát, csak legyen! Én most nem fogom kielégíteni a tudásvágyát, mert halvány lila segédfogalmam sincs arról, mivel fogok jelentkezni. - Majd meglátod, ha eljön az ideje! - felelem, mint aki már most a tervet szövögeti, de van olyan galád, hogy nem árul el belőle semmit. Közben lassan elfogy az utolsó falat is a tányéromról. - Nem, semmit, én is teljesen tele vagyok. Én bizony nem vagyok mással elfoglalva, úgyhogy végignézem, ahogyan nyújtózik egyet, és egyáltalán nincs ellenemre a látvány, még egy elismerő hümmögést is megeresztek. Aki ezért megorrol, az ne nyújtózkodjon az orrom előtt. - Na, megyek, rendezem a számlát. - közlöm azért gyorsan, s mire Ana ellazulna, már nem is vagyok az asztalnál. Persze ide is inthettem volna a pincért, de egyrészt meghívtam Anát, és innentől neki a pénzügyekhez semmi köze, másrészt pedig van még egy apróság, amit el akarok intézni. Fizetés után visszatérek az asztalhoz, és ha Ana már kész indulni, akkor felsegítem a kabátját, különben visszaülök.
- Te aztán nagyon titokzatos vagy! – nevettem fel vidáman, miközben a szemeim összeszűkültek, az ujjamat pedig fenyegetően ráztam felé. Csak tréfáltam természetesen, hiszen jelen helyzetben semmi esélyem nem lett volna arra, hogy kibírjam komolyságot erőltetve magamnak. Van az a pont, amikor már ez sem megy, még akkor sem, ha ezen múlik egy jól sikerült viccelődésem. Most már csak le akartam pihenni, és megvárni, míg elmúlik ez a teltségérzet, ami jelenleg uralkodott bennem. - Legalább a vacsora elérte a célját – jelentettem ki elégedetten, és ezúttal megsimogattam a hasamat, miután kinyújtóztam. – Rendben, menj csak! – mosolyogtam rá Martinra. Igazából szerettem volna felajánlani, hogy fizessük felesbe, de egyrészt nem akartam őt megbántani egy ilyen dologgal, másrészt pedig ő hívott meg engem, és nem fordítva. Sokszor előfordult már velem, hogy hirtelen nem tudtam, melyik lenne a helyesebb döntés, ezért végül hagytam, hogy minden csak úgy megtörténjen, aminek meg kell történnie. Míg egyedül ücsörögtem az asztal mellett, felemeltem a szál rózsát, és megszagoltam újra. Ajkaimon szórakozott mosoly jelent meg közben, de azért arra kíváncsi lettem volna, hogy miért nem hívta egyszerűen csak ide a pincért, ha rendezni akarta a számlát. Végül úgy döntöttem, hogy ráhagyom a dolgot, és különben is, már feltűnt a látóhatáron. - Na, minden rendben? – kérdeztem jókedvűen, és automatikusan fel is álltam a székről. – Ó, köszönöm! – hagytam, hogy segítsen felvenni a kabátomat. Csak egyszerűen beledugtam a kezemet, és miután eltávolodott tőlem, alaposan beleburkolóztam a meleg holmiba. – Jól éreztem ma magam – jelentettem ki, miközben megfogtam a táskámat, a szabad kezembe pedig a rózsát. Utána betoltam a széket a helyére, és kifelé vettem az irányt.
Én is belebújok gyorsan a kabátomba, és Ana után indulok. - Én is kitűnően éreztem magam. Köszönöm, hogy velem tartottál. Amint kifelé haladunk, megjelenik a pincér még két kis csomaggal a kezében, melyeket átveszek, és elköszönünk egymástól. - Tessék, az egyik a tiéd. - nyújtom át Anának. - Még két szelet csokitorta. Ha hűtőbe rakod, még két napig el is áll, megkérdeztem. Az enyémben is ez van, mert a fagyis-forró málnás költeményről ugyanez nem mondható el, azt itt kell ugye frissen összeállítani. Elkísérem Anát a kocsijáig, hogy ott vegyünk búcsút, végleg, vagyis mára végleg egymástól. Én biztos vagyok benne, hogy még fogunk találkozni.
- Most mondhatnám, hogy én köszönöm, hogy meghívtál… - közben el is vigyorodok. – De inkább csak annyit mondanék, hogy igazán nincs mit – futólag megérintettem a karját, mielőtt elindultunk volna. Én annyira elmerültem egyébként a gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor a pincér odajött hozzánk. Már csak a felém nyújtott csomag látványára eszméltem fel, mire magasra szaladt a szemöldököm, a meglepettségtől. - Hát ez… - úgy végződött volna, hogy mi, de az utolsó szót megtartottam magamnak, mert Martin máris megválaszolta a kérdésemet, mintha csak a fejembe látott volna. – Nem hiszem, hogy lesz két napja – kuncogtam jó kedvűen, miután átvettem a saját szeletemet. Úgy vigyáztam rá, mint egy hímes tojásra, és azt hiszem, hogyha valaki ki akarta volna szedni a kezemből, úgy védelmeztem volna, akár egy anyatigris a kölykét. Elég beteges elgondolás, de nem is áll olyan távol a valóságtól. Martinnal együtt sétáltam el a kocsimig. Őszintén szólva, örültem neki, hogy egészen addig elkísért, mert amilyen kis ügyetlen tudok lenni, még megcsúsztam volna a lefagyott aszfalton, és a tortámnak annyi lenne. Magamat pedig mégsem verhetem meg, igaz? Egészen különös lenne, és ha sikerülne, akkor biztosan bekerülnék még a híradóba is. Kis híján felnevettem, ahogy elképzeltem. Csak azért nem tettem, mert egyértelmű, hogy idiótának lettem volna titulálva, még akkor is, ha hangosan senki nem mondja ki. - Nos, akkor… - kezdtem bele a búcsúzkodásba, bár ez soha nem volt erősségem. – Még egyszer köszönök mindent. Vigyázz magadra az úton, rendben? Eléggé csúszik ilyenkor – figyelmeztettem mosolyogva, és mielőtt még gondolkoztam volna, futó puszit adtam az arcára. – Jó éjszakát, Martin! – azzal megnyomtam a riasztót, mire hangos csipogás kíséretében a zárak kinyíltak, én pedig betehettem a csomagomat és a táskámat az anyósülésre. Aztán én is beszálltam, hogy elindulhassak a házam irányába.
- Igyekszem épségben odaérni a szállásra. - ígértem meg komolyan. ezzel nem is lehet viccelni, egy autóbaleset nem az a kategória, ezért is nem ittam alkoholt. A torta meg puszta önzés volt, mert biztos vagyok benne, hogy amikor Ana nekikezd a szeleteknek, akkor majd rám fog gondolni. Ugye milyen galád számító húzásaim vannak? A puszi aztán nekem felteszi a koronát a mai napra. - Te is vigyázz magadra, Ana, és sok sikert kívánok a munkádhoz! Miután ő már kiállt az autóval, és is elevickélek a sajátomhoz, beülök, s elindulok a síparadicsom felé.
Kezdőlap
