Hogy nem kellene-e máshol lennem? Lehet, hogy kellene. De semmi kedvem sincs. A bennem lévő férfi most éppen tüntet a női elnyomás ellen, de közben valahol mélyen érzem, hogy egy időzített bombán ülök, hogy a számláló valahogy igazságtalanul gyorsan pereg. Hát, legalább körbeöntöm magam egy kis alkohollal, hogy tutira elszenesedjek. Ami jár, az jár, nekem ne mondja senki, hogy gyáva vagyok. - Az most mindegy. Jelenleg a f@szom is kivan, de legalább egy fokkal nyugodtabb vagyok. Szóval, inni akarok. És megindulok az étterem felé, hogy még véletlenül se bizonytalanodjak el. Gálánsan kinyitom az ajtót Tara előtt. Valamiért olyan érzésem van, hogyha felöntünk a garatra, az lesz a vége, hogy picsogva fogunk zokogni a múlton, és tanácstalanul sóhajtozunk majd a jövőt illetően. De ez is egy szint, ide is el kell jutni. Ezt majd még megelőzi a mámor és a jókedv, és azt hiszem, hogy én most arra vágytam a legjobban. Követem Tarát az asztalhoz, és közben én is leveszem a szövetkabátomat. Úgy tűnt, az ajtónálló elaludt, így csak az étlappal együtt kérte a kabátjainkat, hogy felakaszthassa őket. - Tequilát? Megvesztél? Tíz whiskyt legyen szíves - mondom a pincérnek - Felezzünk, vagy te tequilázol? Ez persze már Tarának szólt. A pincér még levegőt is elfelejtett venni a meglepetéstől. Én azt se bánom, ha egyedül kell lehúznom mindet. Ahogy Tara elmondja, hogy mit kér, és kettesben maradunk, összekulcsolom a kezeimet, az asztalra támaszkodok, és csak nézem a nőstényt egy ideig. Még mindig nem akarom elhinni, amit csinált. Másrészt, ott zúg Trisha mondata a fülemben, miszerint az én hibám az egész, és baromira megérdemeltem. - Nem is tudom, hol kezdhetnénk...
Nem kezdem faggatni mikor mondja, hogy khmmm, szóval hogy feszült. Várok még azzal míg eltelik-múlik pár ital, hátha úgy majd másképpen látja a világot. Legalábbis remélem, hogy oldódni fog majd, mert jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy hozzá szólhatok. Fel van húzva, mint egy vekker... gyújtózsinórral, két kiló C4en csücsülve. Ha ezt hamarabb észreveszem, lehet, hogy nem vettem volna a bátorságot elhívni, de örülök, hogy itt van. És ha végül mindketten feloldódunk, remek lehetőség lesz ez helyreállítani azt a köteléket köztünk. Ha csak egy parányi részét is.
- Még mindig utálom a whiskyt.- felelem Casnek, aztán a pincérre nézek. - Nekem ugyanannyi tequila lesz, és egy stake-et kérek angolosan, hasábbal. -A pincér túlteszi magát a hallott, számára sokkoló italmennyiségen, majd továbbáll. Cas pedig... Hát ő Cas. Egymásba kulcsolja a kezeit, az asztalra könyököl, és azzal a "na mit csináljak veled?" tekintettel méreget, amitől mindig kiráz a hideg. Nem, nem a szó nemes értelmében véve. Utálom, ha így néz, de állom a tekintetét. Nem fogom lesütni a szemem, vagy másfelé nézni. Eljöttem ide, bocsánatot kértem úgy a magam módján, amit ő olyan "Castorosan" elfogadott. Tudom, hogy ettől még semmi nincs rendben közöttünk, de a talpát azért nem fogom nyalni. Szóval igen, én is felkönyökölök az asztalra és állom a tekintetét. - Kezdjük mondjuk egy itallal. - javaslom. Voltaképpen nincs is jobb ötletem. - Ha nem lesz jobb, akkor jöhet még egy, és még egy, és még egy. Aztán már túl boldog leszel ahhoz, hogy a múlton rágódj. Mert felteszem, ez jár a fejedben. - mi másért méregetne így. Pfejj de utálom ezt. Végszóra befut a pincér az első 5-5 pohárral. Lepakolja az asztal közepére, közli velem, hogy 10 percen belül megkapom az ételt is, aztán továbbáll. - Akkor, hajrá! - Magam elé húztam három feles poharat, a tálkát amin a citromkarikák sorakoztak katonásan, a sótartót, majd nekiálltam a tequila tortúrájának. Megnyaltam a kezem és szórtam rá némi sót. Eztán emeltem koccintásra a poharam. Egymás után tervezem lehúzni mindhármat ami előttem van, talán még azt a kettőt is amit az asztal közepén hagytam. Már kezdem én is úgy érezni magam, mint az a korábban említett vekker a kanóccal meg a C4-el. Ennyi piától, így éhgyomorra már illő lenne feloldódni.
Teljesen jogos. Ne rontsuk el az alkalmat semmilyen felesleges vagy meggondolatlan társalgással. Abból már volt elég. Az italos ajánlatára csak bólintok, majd amikor a pincér megérkezik, és lepakol, figyelem, ahogy Tara szépen elrendez mindent. Nos, hát így teszek én is, bár nekem csak a poharakat kell sorba raknom, nincsenek "kellékeim". Túl pepecselős. Túl... Csajos. - Érdekes, hogy még mindig nem tudtad megszeretni. Szerintem semmivel se rosszabb, mint a tequila, még csak manipulálni se kell semmivel az ízét, hogy az ember le tudja gyűrni. Egészség! Koccintok én is, majd lehúzom az első poharat. Ezt igazából még meg sem érzem. Annyira hozzászoktam már a mardosó, gyomor és torokkaparó bizsergéshez,hogy nem igazán tud újat mutatni. És minden egyes pohárral egyre bátrabbnak érzem magam. Csak azt nem tudom, hogy akkor mi van, ha Westmoreland rendőrfőnök-helyettes atyaúristen őméltósága megint meg talál lepni a kocsimnál. Akkor tényleg megölöm. Már Őrző, már szabad. Nyúlok a következő pohárért, majd a harmadikért, és minden kortynál elképzelem, hogy az ital kimossa belőlem a nyomasztó gondolatokat. Tudom, a whiskyt nem szokás csak így lehúzni, de ma formabontóan nem tud érdekelni a protokoll. Még annyira sem, mint általában. - Na, látom, ezt is tőlem örökölted... Mondom kissé felnevetve, amikor mindketten végeztünk a saját kis adagunkkal. Már tompán érzem, ahogy eltelít és bódítani kezd az alkohol. Jó lesz ez, jó lesz ez. - Tudod, valaki szerint tök jogos volt, hogy megvertél... Mondom kissé ironikusan, de közben elkerülte a figyelmemet a közelgő pincér, aki épp egy másik asztalhoz tartott, de mellettünk haladt el. Összetalálkozott a tekintetünk, majd Tarára néztem, és elnevettem magam. - ... blackjackben. Egészítettem ki egész szórakozottan a mondatomat, és most, hogy elnevettem magam, úgy éreztem, hogy már nem is akarok erre gondolni, hagyjuk, felejtsük el. Hirtelen gyorsasággal nyúltam a gyermekem keze után, ahogy az olyan helyzetbe került, hogy elérhettem. - Hmm, majd mondok valamit, ha túl vagyunk az ötödiken. - böktem fejemmel a poharak felé - De most te jössz, én már megtettem az első "második" lépést kettőnk érdekében. A keze puha volt, az energiái simogattak. Nem úgy, mint Patrisháé. Rákapcsolódott az én erőmre, és a kettő szimbiózisa olyan hatalmat sugárzott, amibe beleborzongtam - volna, ha nem tudok uralkodni magamon. Nem akartam elengedni, érinteni akartam, de aztán mégis úgy találtam, hogy most adok neki egérutat, aztán ha kell neki a sajt, majd megkörnyékez.
A hozzászólást Castor összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Feb. 13, 2012 12:04 am-kor.
Hamar legurul az a három pohár. Nem is értem azokat az embereket, akik fél órán át nézegetik, vagy éppen csak megnyalják a pohár szélét. Ha ilyet látok, mindig késztetést érzek arra, hogy hátra feszítsem az alany fejét és pohárral együtt nyomjam le a torkán a piát. Persze ez marad csak a fantáziámban, többnyire olyan lehetetlen helyzetekben, mint amilyen ez is. Erre ittam ki a második poharat is, a harmadik meg csak úgy egy nagyobb jó érdekében csúszott le. A végén számba tömök egy citromkarikát majd szentségelek magamban amíg összefanyalodik a szám. Ez a tequila egyik legjobb része. A másik az, amikor beüt. Vele együtt nevetek, amikor az "örökséget" hozza elő. Nem vagyunk vérrokonok, igaz erről hajlamos vagyok megfeledkezni, de akkor sem. Szóval ez így tényleg nagy poén volt... egészen addig amíg nem hozta fel megint Chicagot. Pontosabban azt, hogy rátámadtam. Viszont a mondatot más irányba terelte a közelgő pincér miatt. Az Isten áldja meg érte! Nem akarok a múltról beszélni Castorral. Ma semmiképp, és ezt már készen álltam közölni vele, mikor történt valami... Felnevetett. Nem úgy, mint az előbb, a "tőlem örökölted" dolog után, hanem őszintén, jókedvvel. Szeretem, ha így nevet. Ilyenkor elhiszem, hogy léteznek angyalok. Tollas jószágok, akik történetesen whiskyt vedelnek, és dohány szaguk van, de attól még fájdalmasan... szépek. Lehet egy férfi gyönyörű? Van ennek valami értelme? ~B*ssza meg... Ez már a tequila, vagy még én vagyok? Nem, van itt jobb kérdés is. Mikor került a keze az enyémre? És most meg mért vette el?~ - Kérem vissza... - szinte suttogom, azt hiszem a hang már nem is az enyém. Olyan mintha a farkasom követelné. Ha megkapom a kezét, akkor az ujjai közé kulcsolom az enyémeket, és ha már mind az öt italt el kell bepusztítani, lehúzom a negyediket is. - Oké, akkor én jövök. - kínomban félmosolyra húzódik a szám, de azzal a lendülttel el is komorodok mikor beszélni kezdek. - Őszintén... Nem tudok olyat mondani, ami ne lenne valami gusztustalanul elcsépelve már. Nem is vagyok a szavak embere, szóval ez rohadt szánalmas lesz, de kimondom... - Magam elé húzom az ötödik poharat. Ez valami olyasmi lehet, mint amikor Ő elbújt a kávéfőzőnél a minap, vagy a csészéje mögé. Nekem most ez a pohár jelenti a biztos menedéket. Révedek az italba egy kicsit, aztán felnézek az alfára, és folytatom ha már belekezdtem. - Több vagy nekem bárminél ezen a világon. Nem, ez így nem igaz... Te magad vagy számomra a világ. Szóval helyre fogom ezt hozni. Nem tudom, hogy mikor, vagy hogyan, de nincs más opció. Nem fogadok el más lehetőséget. - mintegy végszó gyanánt, lehúzom az ötödik tequilát is. A pohár talpa koppan akkorát az asztalon, mint az a pont ott a mondat végén. - Megvan mind az öt. Mit akartál mondani? - Ha lehet, akkor azt teszem amihez mostanában annyira értek: elterelem a témát.
Meglepődök, de jól esik, amikor követeli vissza a kezemet. Nem is késlekedek sokat, megint felé nyúlok, de most már ujjaim az övéi közé fonódnak. Jó így. Nekem elég egy szabad kéz is ahhoz, hogy magamba döntögessem az italokat. Az már egy másik kérdés, hogy Tara hogy fog enni, amikor végre megérkezik a rendelése. De ez nem az én bajom, majd megoldja. Lehet, hogy már nem is akar majd enni. Tekintettemmel fürkészem az övét, ahogy félmosollyal beszélni kezd. Ó, Istenem. Ahogy kimondja egymás után a szavakat, nem állom meg, hogy ne nyúljak még egy italért. Négy. Aztán amikor befejezi a rövid kis monológot, nyúlok az utolsó teli pohárért. Nekem is elfogyott. - Ha lenne szívem, akkor most egész biztosan ketté hasadna. Ez bók volt. Még akkor is, ha olyan gondolatot ébreszt a lányban, hogy hülye vagyok, miért ne lenne szívem? Nos, igen, van. És érzek is vele, de valahogy mégis más. Engem az egyszerű, földi dolgok nem tudnak meghatni, de amikor Patrishára gondolok, akkor igen, érzem, hogy valami felgyorsul odabent. És most is felgyorsult kissé a kedves szavaktól, de mondjuk egy éhező gyerek látványától nem zavarodnék meg. Kissé jobban megszorítom a kezét. Azt hiszem, hogy egy ilyen zárszó és az 5-5 ital után remek lesz a mondandóm. Tökéletes időzítés, de azért még tartok kicsit a reakciótól. - Gyere velem haza. A hotelbe. Ennyi volt, semmi több. Nagyot nyelek, és érzem, hogy az ital egyre jobban hatni kezd. Kissé mintha összenyomnák a mellkasomat, nehezebbek a levegővételek, ráadásul idebent dögmeleg van, nincs semmi, ami könnyíthetné a légzést. Tökéletesen látok, mégis mintha egy méhkas zúgna az agyam helyén, olyan bizsergés lesz úrrá a fejemen. De nem zavar, szeretem ezt a delíriumot. A pincér közben megérkezik. Leteszik a húst Tara elé, melynek illata úgy szökik be az orromba, mint egy aljas méreg. Hús. Odabent valaki nagyon vágyik a húsra, pedig néhány napja lakattam jól teliholdkor. Aztán a pincér lepakolja a maradék öt-öt italt, s az üres poharakat ügyesen, szótlanul a tálcájára helyezi. Odalökök neki egy halk köszt, aztán visszafordulok a gyermek felé. - Tudom, hogy nem akarod ilyen egyszerűen, de az elmúlt napokban és órákban elég sok áldozatot hoztam. Ha ezek után nem maradsz velem, akkor hiába volt minden, akár főbe is lőhetem magam. Egy ezüstgolyóval persze. Ha Patrisha nem bocsát meg, nekem annyi. Ha Tara nem marad, és Patrisha sincs már úgy az életemben, akkor is annyi. Tehát, teljesen mindegy.
Részben zavarban, részben jókedvvel nevetek fel a "ha lenne szívem" monológon. - Hülye vagy. Ezt add be Liunak, ő biztos el fogja hinni neked. - gondolok itt a kölyök törött kezére/lábára, és hogy így ítélte Castor arra, hogy egyedül töltse a teliholdas éjszakát. Na Liunak van oka feltételezni, hogy az alfának nincs szíve. Én azonban tudom, hogy van. Kicsit szorít a kezemen. Azt, hogy engem akar felkészíteni arra, amit majd ezt követően fog mondani, vagy ő akar lelki erőt nyerni hozzá, azt nem tudom. De jó lenne, ha lenne előttem még egy ital, mert ekkor még nem is sejtem, hogy mekkora szükségem lesz rá hamarosan. ~Gyere velem haza. Gyere velem haza. Gyere velem haza. A hotelbe. A hotelbe. A hotelbe.~ visszhangzott a fejemben még rohadt sokáig. A testemet kiveri a jeges verejték, és hogy a remegésem ne tűnjön fel Casnek, visszahúzom a kezem, majd mindkét karomat összefonom a mellkasom előtt és hátradőlök a székben. Próbálok küzdeni a rám törő emlékek ellen, de egy nyomorult arc akkor is felkúszik az elmémben. Egy arc, amit már nagyon rég el kellett volna felejtenem. A Todd-é. Ő már nem él, tudom, hisz Castor megölte. Rég nem is láttam már a rohadékot, aki annyi éven át tartott rettegésben még halála után is, és nem is értem, hogy miért ezt a pillanatot választotta, hogy újra beköszönjön... csak sejteni merem, hogy a falka miatt. Akik egytől egyig gyűlölnek Chicago miatt. Oké, Liu nem. Gabriel határ eset. De a többiek? Patrishaval sosem voltunk jóban. Amber szintén zenész, Duncan pedig az ő párja, szóval ő is. Éppen készülöm fennhangon kimondani azt a "nem"et, mikor betoppan a pincér a stakeel és a többi öt-öt piával. A tányért rögtön félretolom. Egy falat nem menne már le a torkomon, szóval szorgosan pakolom magam elé az italokat, és várom, hogy odébbálljon a pincér. Ám amint ez megtörtént, Cas felém fordult, és hozzá fűzöz még valamit, ami lényegében azt jelentette, hogy vagy teljesen visszatérek az életébe, vagy sehogy. Hogy akarom-e őt? Az apám. Hát persze, hogy vissza akarom kapni! Ám abban már nem vagyok olyan biztos, hogy lesz erőm visszaverni a falka ellenszenvét. Én leszek a "ne bánts virág", és/vagy "apuci pici lánya". ~Hurrá.~ A következő tequilával lenyelem azt a "nem"-et is amit úgy szeretnék kimondani, de amit sosem fogok. Mert akármennyire utálom az ötletet, és kínoznak a félelmeim, a top10-es listámat Castor vezeti. Toronymagasan ami azt illeti. Ugyan már!Csak annyit kér tőlem, hogy menjek vissza. Egyszer már kibírtam még kölyökként, ugyan belefér még egy kör. Lassan háromszáz éves vagyok, ideje lenne ahhoz méltón viselkedni... - Rendben. Hazamegyek. - mosolyt erőltetek az arcomra, aztán megemelem a poharamat. Ha koccint velem, akkor egy hajtóra kiiszom a tequilát, a poharat fejjel lefelé fordítva teszem vissza a többi mellé liba sorban, és megcsinálom még ezt az utolsó hárommal is. Eztán bekapok még egy citrom karikát, amit megint egy sor szentségelés követ majd. - Megszed? - biccentek stake felé. Én már nem vagyok éhes, mert eltelített az alkohol. Már csak arra kell várnom, hogy teljesen elzsibbasszon. Hamarosan be is kell következnie, egy kicsit már érzem is. - Vissza fogsz... Vagyis... be fogsz harapni? -Ezt már csak a 007es "megbízásom" érdekében kérdezem. Bár gyanítom az már egy veszett ügy, ha beköltözök a hotelba. Nem mehetek az őslakosok közelébe ha érződik rajtam az ellenséges falka illata. Illetve megtehetem, csak öngyilkosság.
Éreztem, ahogy felborult a csodás egység. Valami megtörte az eddigi kialakulóban levő harmóniát. Minden lelassult körülöttem. Ahogy éreztem Tara megváltozó energiáit, és ahogy lassított felvételként peregtek az események, hallottam, ahogy csörögnek a poharak, az étteremben levő emberek duruzsoltak a fülembe,néha egy-egy kacaj is felharsant. Én pedig itt ültem, és meg sem tudtam mozdulni. Nem erre számítottam. Nem értettem semmit már. Akkor miért van itt...? Ennyi lett volna, hogy elfelejtjük,ami volt,és kalap-kabát? Vett egy kib@szott házat a semmi közepén, Alaszkában?! Meg eljár dolgozni, mint egy becsületes kispolgár? A keze kicsúszott az enyém szerető szorításából, és bezárkózott, mint egy tulipán. Látom arcán, hogy mennyire jár az agya, gondolkodik, hezitál. Ezt kihasználva fogtam még egy poharat,és lehúztam a tartalmát. Felköhögtem, és azt éreztem, hogy égni kezd az arcom. Nem tudom, hogy az alkohol tette, vagy az érzelmek fűtöttek fel ennyire, vagy esetleg mindkettő. Felszabadult kezemet az enyémbe kulcsoltam, és úgy könyököltem fel az asztalra, hogy eltakartam kézfejeimmel az államat, a számat és az orrom egy részét. Nem Tarát néztem, hanem az előtte levő húst. Feszülten vártam, hogy mit mondd, de azon nem tudtam túltenni magam, hogy ennyire felkavarta ez a kérdés. Amikor kimondta, hogy rendben, nem tudtam olyan felhőtlenül örülni neki, pedig erre vágytam. Én is elbizonytalanodtam, hogy talán olyanba akarom belekényszeríteni, amit nem akar, de nem mer elutasítani, mert azt hiszi, ezzel megint csalódást fog okozni. Kissé elhúzom a fejem a kezemtől, hogy érthető legyen, amit mondok. - Tara, ez a te döntésed. Én nem akarok rád kényszeríteni semmit, érted? Évszázadokig éltünk egymás nélkül, ha továbbra is független akarsz lenni, én elfogadom. Érzem, hogy kétségeid vannak. Sóhajtok fel a végén. A kérdésre csak magamhoz húzom a tányért, és levágok egy falatot a húsból. Kellemes, fűszeres íze volt, de nem hiszem, hogy most nekiállok nagy vacsorát tartani. Bekaptam még egy szál krumplit hanyagul, az ujjaim közé fogva. Miközben rágom, akkor hallatszik fel a következő kérdése. - Úgy érzed, hogy szükséged lenne egy újabb harapásra tőlem, hogy hozzám tartozz? Kérdeztem kábuló hitetlenkedéssel, és megráztam a fejem. Aki elég öreg és tapasztalt, az könnyedén felismeri az energiáiban az enyémet, a sok hülyének maximum egy "Castoré" tetoválás segítene Tara homlokán.
Valamelyest nyugtatnak a szavai azzal kapcsolatban, hogy nem erőszakolja rám a költözést. De egyre csak ott cseng a fülemben amit korábban mondott. Azt nem tudom csak úgy elengedni a fülem mellett. Ha ebbe nem megyek bele itt és most, talán örökre elveszítem őt. Néhány hete majd belepusztultam mikor ott hagyott Chicagoban. Nem bírnám ki még egyszer. Nem az a gyerek vagyok már, aki szerencsét próbál máshol is, már nem tudnám újrakezdeni, mert nem létezek nélküle. Többé már nem. - Döntöttem, Cas. Megyek. - Egyenesen a szemeibe néztem. Határozottabban, mint az előbb, így nem is hagyok helyet vitának. - Gondolom igen, meg kellene harapnod újra. Hacsak nem tértetek át még a tetoválásokra... - a mondat végét elnevettem, mert lelki szemeim előtt megjelenik ez a megoldás is. Mondjuk ahogy Kimberly tekeri magát egy rúdon munka közben, a fenekéről meg egy pitbull vicsorog vissza a kíváncsi tekintetekbe. Vagy nem is tudom milyen logó illene a falkához... Valahol legbelül felötlik bennem az is, hogy Cas azért kérdezett vissza ahelyett, hogy biccentett volna a beharapás dologra, mert nem is akarja, hogy a falkához tartozzam. Azonban a pia már túl derűlátóvá tett már ahhoz, hogy végigfuttassam magamban ezt a gondolatmenetet. És különben is lesz még időm végigrágni magam az élet nagy kérdésein, szóval félreteszek mindent. - Ha nem akarsz matt részegen vezetni javaslom, hogy a szállodában folytassuk a piálást.
Ha döntött, és azt akarja, hogy újra "tegyem magamévá", hát állok elébe. Csak mosolygok halványan és egy újabb apró szelet húst vágok magamnak. Ahogy rágcsálom, és szédelgek közben, próbálom felfogni, hogy pontosan mit is jelent most ez. Hogy minden nap látni fogom, érezni és hallani a hangját. Chicagoban nem volt ennyire intenzív az öröm, mert ott készültem rá, itt pedig úgy tűnt fel, hogy én már azt hittem, hogy soha többet nem fogom látni az életben. Most remek ötletnek tűnt újra egyesülni ebben a családias egységben, de hogy mi lesz a pótmama hozzáállása, azt még mindig nem tudom. Továbbra is nyugtalanító, hogy mennyit habozott, de talán csak túl váratlanul érte a kérésem. Igen, maradjuk annyiban, hogy váratlan volt. - Akkor majd a hotelben elintézzük, ha még mindig akarod. Van egy raklap piám, és szívem szerint meg se állnék az alkoholmérgezésig. De azt hiszem, hogy akkor pár száz évig még szürcsölnöm kellene. A magam férfias módján felkuncogtam, majd megrovó pillantást vetettem Tarára, miközben intettem a pincérnek, hogy fizetnék. - Én mindenhogy remekül tudok vezetni. Közöltem ellentmondást nem tűrő hangon, de azért a mosoly befészkelődött a mondat végére. Na nehogymár! Mondom, a végén még nem is kell Jake-kel találkoznunk, hogy deja'vu-m legyen. - Fizetek, és ha gondolod mehetünk fetrengeni. Na ez már egész laza volt. Mintha visszaröppentem volna az 1900-as évek elejére egy kis akkori mentalitásért.
A hozzászólást Castor összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Feb. 13, 2012 12:03 am-kor.
Örömmel látom, hogy ha lassan is, de olvad már benne a jég. Őszintén szólva nem hittem, hogy el fogunk jutni eddig, erre fel sem vagyok még készülve. Így viszont totál idiótának érzem magam, amiért ő képes újra az a laza fickó lenni aki volt, míg én még mindig rohadt feszült vagyok a társaságában, és addig görcsölök azon, hogy semmit ne csesszek el, hogy végül úgyis el fogok b*szni valamit. Szóval jól jönne még pár ital, de inkább kérem, hogy távozzunk, és reménykedek abban, hogy a hotelben fel tudok zárkózni majd mellé. Már ami a véralkoholszintet illeti. Fel fogok oldódni én is, csak nekem ehhez több pia kell. Most még. Mire Cas fizet, felvesszük a kabátot, és kilépünk Alaszkába, egy rakás kérdés akar kibukni belőlem. Ha színjózan lennék visszanyelném őket, de így már át se gondolom mit akarok mondani. Szóval akár még meg is válaszolhatna néhányat amíg az autójához tartunk. - Hogyan lesz tovább? Úgy értem, oké, visszamegyek, beállok a nyájba. De... - Rólam tudni kell, hogy idegesen hajlamos vagyok kézzel-lábbal is magyarázni amit mondani akarok, és hadarok, tehát most is így teszek. - ...nem leszek túl sok neked? Vagy te nekem? Ne érts félre, mert én melletted akarok lenni, de pont az vetette fel bennem a kérdést, amit odabent is mondtál. Majdnem egy évszázadig jártunk külön utakon. Lehet, hogy már nem is az vagyok akit ismertél. Sőt! Idővel minden megváltozik.- nagy levegőt veszek, amivel le is zárom az ellen kampányt, és gyorsan rátérek a lényegre még mielőtt félreértené az egészet. - Biztosan ezt akarod?
Intek a pincérnek, aki megérkezik a szokásos kis bőrfedelű könyvecskével, melybe gondosan belesimította a számlát. Elég nagy címletet simítok mellé én is, és természetesen nem kérek vissza. Különben is gyűlölöm az aprót, csak lehúzza a zsebemet. Mindketten jobban jártunk így. Felkelek, és azt hiszem, hogy kicsit hangosan toltam meg a széket. Fülsértően csúszott végig a fapadlón, de nem zavartattam magam. A kabátok hamar érkeztek, a pincér arcán széles mosoly illant, én pedig készen álltam arra, hogy az alaszkai hideg úgy csapjon pofán, mint egy megcsalt szerető. Én sietősre veszem a figurát, kezeimet zsebre dugom, kabátom nyakát pedig felhajtom, hogy védje a fülemet, amennyire lehet. Tara közben beszél, én pedig csak bambulok a sötétlő hóra, és hallgatom, ahogy lépteink alatt megadóan ropog a jeges hófehér csoda. - Cccch, nyáj. Már jól kezdődik. Morgom, majd úgy nyomom meg a kocsi riasztójának kioldógombját, hogy a slusszkulcsot ki se veszem a zsebemből. Úgy döntök, hogy majd a kocsiban megbeszéljük a dolgokat. Már az is fájt, ha a számon keresztül kellett levegőt vennem, hiába fűtött épp eléggé az alkohol. A hotel nincs messze, már csak be kell ájulni a lakosztályomba, és kész. Nyitom az ajtót, majd úgy vágódok be, mint akit löknek. Becsapom az ajtót, majd indítok, hogy minél előbb átmelegedjen a belső tér. Az övemet nem kötöm be, csak nagyot sóhajtok, és a műszerfalra bambulva válaszolok a gyermekemnek. - Ha nagyon nem megy, akkor majd átjössz ünnepekkor, egyébként meg lakhatsz a házadban. Nem tudom, mi lesz, ha nem bírjuk ki egymást, de én nem is akarok ilyeneken gondolkozni. Mi a f@sznak aggódjak előre? Így is elég idegbeteg vagyok, szóval egyelőre örülök egy falatnyi kis jó hírnek, hogy itt vagy. A "falatnyit" hüvelyk és mutatóujjam összetételével nyomatékosítom. Aztán, amikor rájövök, hogy ez nyilván rohadt röhejes, hátravágom magam az ülésen, és úgy döntök, hogy a sok lóerő közé csapva elindulok a hotelbe. Teljesen rendben voltak a vezetési képességeim, de oda kellett figyelnem, így az út további részében legfeljebb hallgattam Tarát, de nem akartam gondolkodással elterelni a figyelmemet. Ha most nekiszáguldok egy kib@szott fenyőnek, és megint vitethetem szervízbe a kocsit, nem elég, hogy mindenki rajtam fog röhögni, továbbra is napokig kocsi nélkül leszek, ami nagyon sértené a férfias büszkeségemet.
Nem tetszett neki amit mondtam. Hát nekem sem, de ha egyszer kikívánkozik belőlem... Nem számít, a lényeg, hogy megkaptam a választ. Az éteremben tett, kijelentése, miszerint "vagy rendesen, vagy sehogy", vagy a fene se tudja már hogy mondta, szóval az számomra nem ígért túl sok mozgásteret. Ám ez, a "majd ünnepekkor átjössz" dolog megnyugtatott. Amúgy sem akartam visszaadni azt a lakást a tulajdonosnak. Túl jó földrajzi fekvése van... - Okéééé. - vágom rá rögtön félig már nevetve azon ahogy összetette az újait, de még a szemei is résnyire szűkültek hozzá. Ha nem ilyen témakörben tette volna ezt, valószínű, hogy röhögőgörcsöt kapnék, vagy legalábbis hátravetett fejjel röhögnék rajta. De nem akarom én még jobban felhúzni, szóval a röhögésből kuncogás lesz, a témát meg hagyom feledésbe merülni. A kocsi motorja feldorombol, majd kitolat a parkolóból és nyomás előre. Tekintettel a bepuszilt alkoholmennyiségre, az út további részén csendben maradok. Ennyitől még biztos nem állt be az alfa, de azért tanácsos nem elterelni a figyelmét a vezetésről. Így amíg megérkezünk a szállodához, jobbára csak dobolok a kilincsen és figyelem az utat. Annyira még nem érdekeltek a kocsik, hogy megtanuljam vezetni is őket, de a sebességet szeretem, szóval nincs azzal semmi bajom, ha odalép a gázpedálra. Talán csak annyi, hogy így nagyon hamar meg fogunk érkezni. Hajlamos vagyok arra, hogy túlreagáljam a dolgokat. Gondolom az is valami ilyesmi lehet, hogy félek attól ami majd odabent vár rám. (Mert az autó közben leparkol a szállodánál) Miközben kikászálódok, egyre csak azt hajtogatom magamnak, hogy "nem lesz semmi gáz". Ilyenkor szokott mocskosul elromlani valami... - Megjöttünk. -állapítom meg roppant okosan a hotel bejárata előtt.
Már messziről nézve, ahogy a hajók sziluettje felbukkant a sötétben, olyan volt az egész, mintha visszafelé suhannék az időben. Ezek a hajók majdhogynem műemlékek, ezért külsőre nem modernizálják őket. Persze van bennük pár új cucc, de alapvetően úgy néznek ki, mint a régi időkben. Külön kocsival jöttünk, hiszen majd a vacsi után elválunk. A parkolóban természetesen megvártam Anát, hogy együtt menjünk be az étterembe. Szerencsére volt üres asztal. Pedig ez is megfordult a fejemben, hogy foglalás nélkül könnyen pofára eshetünk. Mikor mindketten helyet foglaltunk, a szalvéta mellett volt egy szórólap is. Csak egy pillantást vetettem rá most, de láttam, hogy majd később érdemes lesz áttanulmányoznom, most csak gyorsan zsebre raktam. - Ok. Akkor lássuk! Nem felejtettem el, hogy adós vagyok egy pár válasszal, és amíg megjön az étlap, legalább az egyik adósságomat le akartam tudni. - Ott tartottunk, hogy mi is a foglalkozásom. Könyvelő vagyok. Tudom, jó lenne valami sokkal izgalmasabbat mondani, mint mondjuk bróker, vagy ügyvéd, vagy nem is tudom ... elefántidomár, de hát ez az igazság. De én nagyon remélem, hogy csak a munkám unalmas, s nem én magam. Hát, hogy én hogy tudom már ezt unni! Az biztos, hogy nem akarom életem végéig csinálni, de azt is komoly kudarcként fogom megélni, ha még mondjuk 35 évesen ebből élek. Közben megjött a pincér, és átnyújtott nekünk egy-egy étlapot, s én rögtön kértem is tőle egy forró teát. Még mindig, ha csak eszembe jut a fagyos ház, azonnal kiráz a hideg. De lehet, hogy csak fáradt vagyok.
Szinte automatikusan vezettem végig az utat a bevásárlóközponttól, egészen az étteremig. A parkolóban ezúttal úgy álltam meg, hogy senki elé nem vágtam be, inkább ráérős tempóra kapcsoltam, végtére is nem siettünk sehová. Miután leállítottam a motort, óvatosan szálltam ki a kocsiból, nehogy elcsússzak a jegesre fagyott aszfalton. Valahogy illúzióromboló lett volna, ha Martin szeme láttára kiterülök a földön, és neki kell felsegítenie, habár valami azt súgta, hogy ő titkon élvezte volna a szituációt. Nem azért, mert rosszindulatú lenne, vagy ilyesmi, hanem sokkal inkább azért, mert egy kicsit visszakapnám a korábbi figyelmetlenségemet. - Köszönöm, hogy megvártál – mondtam egy udvarias mosoly kíséretében, ahogy odaértem mellé. Immár együtt léptünk be az épületbe, és miután közölték velünk, hogy szerencsénk van, mert van üres asztal, az egyik pincért követve el is foglaltuk a helyet. Kényelembe helyeztem magam a széken, miután levettem a kabátomat, aztán teljes figyelmemet a velem szemben ülő férfinak szenteltem. Kíváncsian vártam, hogy vajon mivel foglalkozhat, ugyanis hiába szoktam magamban olyat játszani, hogy kitalálom, kihez mi illik, nem gyakran esik meg, hogy ténylegesen is eltalálom. Az meg pláne nem szokott előfordulni, hogy ötletem sincs, de most így állt a helyzet. - Komolyan? – kérdeztem kicsit meglepődve, és automatikusan még előrébb is hajoltam. – Hát, nem hiszem, hogy elefántidomárként itt túl jól meg tudnál élni – vidáman nevettem fel, de arra vigyáztam, hogy ne legyen hangos, nehogy megzavarjam a többi itt vacsorázó vendéget. – Megsúgom, itt nincs sok elefánt… - tettem még hozzá viccelődve. – Egyébként, még nem tudom eldönteni, hogy az vagy-e, de remélem, hogy nem, mert akkor egy unalmas alakkal kell vacsoráznom, és fogalmam sincs, hogy azt hogyan fogom túlélni – megrémült arckifejezést erőltettem magamra, de hamar át is vette a helyét a jól ismert mosolyom, amit olyan gyakran osztogatok az embereknek, akár még az utcán is. - Szerintem a könyvelői állás egyébként nem olyan rossz, és noha van néhány a városban, nem kizárt, hogy szükség van még egy-kettőre. Majd körbekérdezek, ha gondolod, és megérdeklődöm, hogy nálunk nincs-e szükség, egy ilyen munkakörben dolgozó emberre – ajánlottam fel, szinte magától értetődően. Hiába, szeretek segíteni az embereken, ha akarják, ha nem. Mikor megérkezett a pincér, a nevén nevezve köszöntöttem őt, érdeklődtem, hogy van a terhes felesége, miközben átvettem a felém nyújtott étlapot. Ebben a városban ismerem a legtöbb embert, úgyhogy nem okoz gondot, hogy ismerjem őket. Miután én is leadtam a rendelésemet, ami nem volt más, mint egy forró csoki, és egy tejszínes-garnélás spagetti, újfent Martinra figyeltem. - Valami azt súgja, hogy nem rajongsz különösebben a munkádért – jegyeztem meg őszintén, hiszen sohasem voltam az a fajta, aki nem nyilvánítaná ki a gondolatait. Ebben pedig egyébként sem volt semmi sértő.
Én még nem tudom, milyen ételt kérjek, mivel az étlap teljesen új, és szeretném áttanulmányozni. Bezzeg Aja, név szerint ismeri a pincért is, a feleségét is. Gyakran járhat ide? A téma a munkám, amire szerintem már most is több szót vesztegettünk, mint érdemes lenne. - Hát, nem! - ismerem el készségesen a tényt, hogy nem rajongok a munkámért. - Jó munka, mert tudom csinálni, és egészen jól megélek belőle. - sorolom a tényeket. - De rohadtul unom. - teszem hozzá aztán egy sóhajjal. - Ettől függetlenül köszönöm, ha esetleg körbeérdeklődsz. És hol van az a nálunk? - kérdezek vissza érdeklődve. Ő még nem árult el magáról szinte semmit. Persze én se kérdezősködtem sokat, de úgy voltam vele, hogy egy kérdés elég egyenlőre, és ha arra igent mond, akkor itt lesz időm kérdezni bőven. - Nos, elefántidomárként nehezen lehetne itt megélni, de esetleg átnyergelhetnék a fókákra, mit gondolsz? Vagy esetleg a medvékre ... mik vannak még itt? Őőőő ... farkasok? Már körvonalazódik előttem egy újabb képregény: Egy elefántidomár kalandjai Alaszkában. Ez valaki jó kis szatirikus eresztés lehetne ... Na de most félre az álmokkal, és próbáljunk ételt választani. Halat nem akarok, azt eszem a tengerparton eleget. Maradok egy jó kis szarvasnál, krokettel és áfonyaszósszal.
- Nem egy izgalmas állás, az tény – bólogatok egyetértően. – Ha egy irodában kell ülnöd állandóan, akkor bizony nem sok dolog történik, csak papírokat rakosgatsz… - jó, nyilván ez elnagyolt összefoglalása a munkájának, de lényegében tényleg nem kell semmit csinálnia. Nem megy terepre, nincs életveszélyben nap, mint nap, akár a rendőrök, és annyira tragikus dolgokkal sem szembesül, mint mondjuk én. Oké, nekem sem olyan mozgalmasak a napjaim, de mégis másabb, mintha egy helyben ücsörögnék egész álló nap. - Nos, én a gyámügynél dolgozom – mosolyogtam rá szívből jövően. Bárki bármit mondjon is, én nagyon szerettem a munkámat, már attól kezdve, hogy az első esetemet megkaptam. Hiába kell szembenéznem számtalanszor a saját múltammal, és kellemetlen emlékeimmel, mégis jó érzés segíteni azoknak a bajban lévő gyerekeknek, akik a legtöbb esetben nekünk, gyámügyeseknek köszönhetik azt, hogy az életük normális kerékvágásba kerül, még ha nem is születnek egyből bele. - Annyira ez sem izgalmas, viszont én nagyon szeretem – magyaráztam lelkesen, miközben Jeff, a pincér, meghozta Martin teáját, és az én forró csokimat. Udvariasan megköszöntem, de egyből félre is tettem egy kicsit hűlni, és természetesen azt megelőzendően, hogy kiborítsam. Sajnos az ilyesmi kitelik tőlem, olykor elég szeleburdi tudok lenni, ha nem figyelek oda. Martin alig ismer egy órája, de erre már ő is rájöhetett, szinte az első pillanatban. Szegény ember… - Igen, farkasok azok akadnak – magamban még hozzátettem, hogy nem is akármilyenek, de erről eszem ágában sem volt cseverészni a vacsora mellett. Elég, hogy én tudom. – Szerintem a kutyákkal sem járnál rosszul, az is elég sok van errefelé, de ha valami különlegesebbre vágysz, akkor tényleg jobb választás a fóka – nevettem fel ismét, miközben megkíséreltem beleinni a még mindig gőzölgő italomba. Sajnos sikeresen le is égettem a számat, úgyhogy fájdalmas szisszenést követően, újra arrébb helyeztem, biztos távolságba. - Nehéz választani, igaz? – kérdeztem, az étlap felé bökve a fejemmel. – Én elhatároztam, hogy mindig valami újat fogok kipróbálni, ha idejövök, de valahogy mindig arra lyukadok ki, amit most is rendeltem. Az a kedvencem, valahogy különös vonzódást mutatok a tésztafélék iránt – úgy tettem, mintha aggasztana a dolog, de amint kivártam pár másodpercet, máris felfelé görbültek az ajkaim.
Az étterem kezd megtelni, s rá kell jönnöm, hogy biza Valentin nap van. Tele vagyunk turbékoló szerelmespárokkal. Van idős, disztingvált házaspár, korunkbeliek, és az egyik sarokban két csaj duruzsol egymás fülébe. Mellettünk meg egy eléggé meredek kinézetű kamasz páros foglalt helyet. Láthatóleg jól el vannak ereszteve pénzzel, e az öltözékük ízléstelen. Az én teám is forró, de mivel még mindig úgy érzem, csontig hatolt a szülői ház hidege és elhagyatottsága, így lelkesen szorongatom a csészét, és a karjaimon keresztül "tankolom" a meleget, s hallgatom Anát, amint a munkájáról mesél, és nekem a kutyaidomítást javasolja. - Szóval gyámügy. Akkor te zömében problémás szülőkkel foglalkozol. Odahaz volt egy ifjúségvédős ismerősöm. Na, ő szokott mesélni sztorikat a mai ifjúságról, meg a szüleikről. Például egy tinilánynak azt mondta a fiúja, hogy "Madonna csúcsos melltartója, szerintem nekem jobban állna". Erre a lány öngyilkosságot kísérelt meg. Gondolom a srác arra akart utalni, hogy ne fogyókúrázzon már annyit. Kicsit megkevergetem a teámat, aztán visszatapadok a csészére. A mai lányok hajlamosak az önsanyargatásra, hogy "tökéletes" legyen az alakjuk. Szerintem meg majdnem mind deszka. Mondjuk, én már kinőttem a tinikorból ... nekem érett nő kell! Legalább ő elgyen érett, ha én nem vagyok az! De mivel Ana nem szereti az unalmas pasikat, úgy vélem, még pár nevelős sztori nem árt majd. - De én is láttam már fura dolgokat. Egyik nap a tengerpatni sétányon őgyelegtem, ahol egy kissrác egy bokrot nyektetett, és letörte az egyik ágát. Erre az apja ráordított, hogy "Ha még egyszer letöröd azt a faágat, akkor lezabálom az arcodat!" Olyan hangon ordított, hogy én majdnem beugrottam a bokorba ijedtemben. Na, nem vagyok egy alamuszi fajta, de éppen egy képregényötletet dolgoztam ki fejben, és nem számítottam ilyen durva akusztikus attrocitásra. Újra megkevergetem a teámat, és felemelem a csészét, hogy kortyoljak belőle. Közben a furcsa pár melettünk egyre inkább belejön az udvarlásba, és a srác egyszercsak ezzel bókol szíve hölgyének: - Igazán bájosan túrhatod az orrodat, Kedvesem. A szemeim elkerekednek, és egy pár pillanatig mozdulni sem bírok a meglepetéstől, aztán leteszem a csészét, és közelebb hajolok Anához. - Most te is azt hallottad, amit én?
- Az túlzás – mosolyogtam rá Martinra vidáman. – Inkább azt mondanám, hogy gyerekekkel, bár természetesen ez együtt jár azzal is, hogy olykor a szüleikkel is kapcsolatba kell kerülnöm. Előfordult azonban már az is a pályafutásom során, hogy egy utcán élő fiatalkorú került bele a rendszer útvesztőjébe, és szüksége volt valaki olyanra, mint én – büszkén húztam ki magamat, mert tudtam, hogy az én munkám milyen fontos tud lenni, hogy mennyi életet képes megváltoztatni, és hogy segíthetek sok embernek vele. Ez jó kedvvel töltött el, a büszkeség mellett. - Hm… lehetséges – egyetértően bólogattam, és igyekeztem visszafojtani a nevetésemet. Egyáltalán nem volt olyan téma, ami az embereket ilyen reakcióra készteti, de valahol mégis mulatságosnak találtam, hogy ilyesmiből ekkora ügyet lehet csinálni. – Az emberek gyakran nagyobb problémát csinálnak valami olyanból, ami szóra sem lenne érdemes, vagy egyszerűen csak nevetnének rajta egy jót. Annál a lánynál bizonyára valami egyáltalán nem stimmelt, viszont neki pszichológusra van szüksége, nem gyámügyesre – magyaráztam elgondolkozva. – Sajnos én nem ilyen ügyekkel foglalkozom, ezek nem tartoznak bele a hatáskörömbe egyáltalán. Én sokkal rosszabbakat látok… - kicsit elhúztam a számat, és valahogy egyáltalán nem volt kedvem belemenni a részletekbe. Sok ember nem is gondolná, hogy miféle sorsok vannak, amíg nem találkoznak velük. Lehet Martinnak is jobb, ha megmarad az áldott tudatlanságában. - Szerencsére én sosem fogyókúráznék ennyire… jól érzem magam a bőrömben – jelentettem ki elégedetten. Közben kíváncsian néztem körbe az egyre inkább gyűlő vendégseregen, aztán visszafordultam a férfi irányába, és kortyoltam egyet a forró csokimból. Meg kell állapítanom ismételten, hogy itt csinálják a legjobban. Mindig olyan az élmény, mintha most innám először életemben. - Na, ez már inkább tűnik a szakterületemnek, de sosem lehet tudni, hogy tényleg ilyen agresszív-e az adott szülő, vagy csak épp rossz napja, vagy elborult pillanata van. Egyre több a türelmetlen ember, mert stresszesen élnek… - elkeseredetten sóhajtottam egyet, de mint mindig, most is hamar tovaűztem a rosszkedv utolsó kis szikráját is. Míg elgondolkozva bámultam előre, és vártam, hogy Martin valamit reagáljon az általam elmondottakra, hozzá hasonlóan az én fülemet is megütötték az érdekesnek számító bók szavai. A szemeim meglepetten kerekedtek el, és inkább a számhoz emeltem a csészét, és azzal fojtottam el, a már kitörő nevetésemet. Halk kuncogássá sikerült szelídítenem, de még így sem volt tökéletes. - Azt hittem, hogy nem… de ezek szerint mégis – még mindig alig bírtam palástolni a vigyoromat, miközben én is előrébb hajoltam egy kicsit. – Hogy lehet ezt mondani egy lánynak? – kérdeztem megrökönyödötten, suttogásra fogva a hangomat. – Tény, hogy régen randiztam, de ennyire azért csak nem. Mondd, hogy nem! – könyörgést színleltem, ahogy még mindig közelről pislogtam Martinra.
Bennem csak most követelőzik a nevetés, hogy felszínre bukkanjon, mert bevallom, először azt hittem, az én füleimmel van a baj. - Jaj, hát én azt nem tudhatom, hogy te mennyire régen randiztál. - eresztek meg egy pajzán vigyort. Ez egy aranyos elszólás volt, magas labda, muszáj volt lecsapni. Ha Ana ennyire "parlagon hever", még tényleg elkérem a telefonszámát. - De én sem tudok róla, hogy az ilyesfajta bókok mostanában divatba jöttek volna. Legalábbis azokban a körökben nem, ahol én megfordulok. A pár nem zavartatja magát, és én is úgy vélem, ennél kellemesebb beszédtémánk is akadhatna. - Szóval a fairbanks-i férfiak vagy vakok, vagy lusták. Esetleg te vagy roppant válogatós. Nem, ez utóbbi eset nem valószínű. Ha az lenne, akkor nem ülnénk most itt. Nem arról van szó, hogy alábecsülném magam, de tíz perc áruházi csevej egy válogatás lánynál nem lenne elég, úgy vélem. - Akkor szólni kéne az összeesküvés szervezőinek, hogy pár engedményes szemüvegkerettel nagy sikereket érhetnének el. A lustaságra viszont sajnos nincs gyógyszer. A teám kellemes illatú, az íze is finom, és a pincérek igen jól kinéző tálakkal szlalomoznak az asztalok között. Azt hiszem, ez egy kellemes este lesz.
- Ez igaz – ismertem el mosolyogva, közben pedig még bólogattam is, az egyetértésem jeléül. Egyébként egyáltalán nem vettem sértésnek a reakcióját, szerencsére nem olyan nő vagyok, akit ilyen könnyedén meg lehetne bántani. Szeretek nevetni, és kötekedni is, ez nem is vitatható egy pillanatig sem. – Huh, akkor most kicsit sikerült megnyugodnom – jelentettem ki jókedvűen, és még a homlokomat is megtöröltem látszólag, a móka kedvéért. Eddig is színészkedtünk kicsit, hát akkor mi akadályozhatna bennünket abban, hogy ezt tovább folytassuk? Igaz, hogy semmi?! Újabb kellemes kacagást hallattam, amikor Martin bókolt nekem, méghozzá nem is rosszul. Ezt nevezem én igazinak, nem azt, amit az előbb hallhattunk, bár kétségtelenül a szándék ott sem volt rossz, és úgy tűnt, hogy a lánynak is elnyerte a tetszését valamennyire. Hát, vannak még furcsa emberek, ez tény. Az meg egy másik, hogy nem vagyunk egyformák. - Nos, köszönöm a bókot – adtam végül hangot annak is, amit az előbb magamban már végigvezettem gondolatban. – Az előbbi magyarázat valahogy nekem is sokkal jobban tetszene, hogy őszinte legyek! – vallottam be mosolyogva, de a valódi okot tényleg nem tudtam. Egyrészt elfoglalt voltam az utóbbi néhány évben, másrészt pedig tényleg nem igazán közeledtek felém. Megesett egy-kettő ilyen eset, nem tagadom, de semmi említésre méltó. - Tudod… lehet, hogy igazad van! – előrehajoltam, mintha mi is pont összeesküvésen törnénk a fejünket. – Azt hiszem, hogy be kellene fektetnem valami optikába – eltűnődő arcot vágtam, aztán jelezve, hogy csak vicceltem, és nem éppen így próbálok férfit szerezni, elnevettem magamat. Közben a szemem sarkából észleltem némi mozgást, ami azt bizonyította, hogy Jeff hozza az általunk megrendelt ételeket. Örültem is neki nagyon, mert már korgott a gyomrom, és a rengeteg illat is az orromba furakodott, az elmúlt néhány percben. - Azt hiszem, hogy én iszok egy pohár bort is. Te esetleg kérsz? – érdeklődtem Martintól, miközben hátradőltem a székemen. – Köszönjük – mosolyogtam fel a pincérre vidáman, mikor lerakta elém a tésztával teli tányért, meg a férfi elé is lerakta azt, amit ő rendelt. Attól függően, hogy Martin kért-e italt, úgy adtam le az újabb rendelést. - Hol szálltál meg egyébként? – érdeklődtem kíváncsian, majd megfogtam az evőeszközöket, és felpillantottam rá. – Jó étvágyat! – újabb mosoly, ami szinte már a védjegyemmé kezdett válni. Azért nagyon reméltem, hogy nem néz emiatt teljesen idiótának, még akkor sem, ha én időnként határozottan annak érzem magam.
Egy pohár bort? Nem autóval jött a kisasszony? De hát enm vagyok én közlekedési rendőr! Ha ő bort akar inni, akkor igyon. - Nem, köszönöm, én lehet, hogy fenn éjszakázom a síparadicsomban, odáig meg jobb lenne józanul felkacskaringózni. - felelem. - Nem akarok valami szakadék mélyén kikötni. Előkotrom a szórólapot, és átnyújtom. - Ingyenes Valentin-napi programot hirdettek. Tessék! De aztán az érkező étel eltereli a figyelmemet az éjszakáról, meg a vezetésről. - Hú, de jól néz ki! És ez az illat ... Kezembe fogom a kést és a villát, marokra, és gyilkos pillantásokat vetek a sültre, jelezve, hogy sanyarú sors vár rá perceken belül, mert én "harcra rész vagyok". De megvárom, míg Ana is nekikészülődik. - Jó étvágyat neked is, Ana! A következő pár percben az asztalnál csak az evőeszközök adnak ki hangot. Egy pár falat erejéig illik megtisztelni az ételt, ha már ilyen finom, és csak az evésnek szentelni a figyelmet. Aztán viszont valami egészen érdekes tereli el a figyelmemet. Két pincér tűnik fel, az egyikük hatalmas vörös rózsa csokrot visz az egyik asztal felé, a másik pedig kis ezüsttálcán valami dobozkát. Még a kés villa is mozdulatlanná dermed a kezemben, amikor rájövök, hogy itt nyilvános lánykérés következik. S valóban. Nem is akárhogy, hanem gyűrűvel, rózsával és ... - Ez nem hiszem el! ... térden állva. Az érintett hölgy persze oda meg vissza van a boldogságtól, és úgy ég az arca, hogy bármely főtt rák megszégyenülne mellette. - Hú, azt a mindenit! - mondom még, de csak suttogva, mert az egész étterem elcsendesedett, és a döntést várják, ami persze nem késik, és pozitív. Ekkor aztán kitör a taps, és én is lelkesen csatlakozom hozzá.
A hozzászólást Martin Williams összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Feb. 23, 2012 8:19 pm-kor.
- Hm, ez igaz – ismertem el némi gondolkozás után, majd megvontam a vállaimat. – Nem fogom erőltetni, nem tudom, hogy mennyi árt meg, de szerintem egy pohár bor még nem sokban befolyásolja a józanságodat, és különben is, Valentin-nap van! – mosolyogva magyaráztam, miközben kiittam a forró csokim maradékát is. Ez mindössze néhány korty volt, úgyhogy ezután már nyugodt szívvel tettem félre, hogy nehogy véletlenül leverjem. Sajnos kitelik tőlem. - Ó, nahát! Nem is hallottam róla, köszönöm – átvettem a szórólapot, és gyorsan átfutottam a szöveget, ami néhány sorban volt a lapon. Nem is tűnt ez olyan rossz ajánlatnak, még akkor sem, ha határozottan különösnek találtam. Egyébként sem tartottam túl jó ötletnek azt, hogy behatoljak az őslakos falka területére, de hát egy kis pihenés senkinek sem ártott még meg, nekem pedig most úgy éreztem, hogy különösen szükségem van rá. Mosolyogva megköszöntem, hogy ő is jó étvágyat kívánt nekem, majd hozzá hasonlóan én is elkezdtem enni a vacsorámat. Éppen olyan finom volt, mint máskor, aminek halk hümmögéssel hangot is adtam. Csak úgy lapátoltam befelé, persze ügyelve arra, hogy ne tűnjek valami kiéheztetett nőszemélynek. Még csak az kellett volna! Én a körülöttünk lévő történésekből nem sokat észleltem, annyira elmerültem a gondolataimban, és a csendben, ami nem sokkal ezelőtt telepedett ránk. Már csak arra lettem figyelmes, hogy Martin suttogott, a következő pillanatban pedig egy férfi térdelt le. Egyből kapcsoltam, hogy mi történik éppen a szemünk láttára, úgyhogy gondosan leraktam az evőeszközöket a tányéromra, és odafordultam a többiekhez hasonlóan, hogy én is nézhessem a lánykérést. - Istenem, ez olyan romantikus! Bármennyire is klisés az egész… - azért szipogni, meg túlzottan érzelgőssé még nem váltam, de határozottan meghatott az előttünk kibontakozó jelenet. Ajkaimon ott volt a mosoly, és halkan, meghatottan sóhajtottam fel, ajkaimhoz emelve a poharat. – Valószínűleg ez minden nő álma. Vagy valami egészen hasonló ehhez – böktem a fejemmel abba az irányba. – Nos, szerintem koccintsunk rájuk! – tartottam Martin felé a poharamat, és ha hozzáérintette a sajátját, akkor kortyoltam az enyémből. – Mondd… volt már komoly kapcsolatod? – érdeklődtem kíváncsian, ha már egyszer eszembe jutott. – Már ha nem túl indiszkrét a kérdésem… - tettem hozzá gyorsan, nehogy esetleg túlzásnak gondolja a kíváncsiskodásomat.
Gondoltam, hogy Anánka bejön ez a figura. Én sem elleneztem, de azért nekem idáig még fejlődni kéne. Ökörségből már vallottam szerelmet térden, de én is meg a partner is tudta, hogy csak vicc. Be is voltam kissé rúgva akkor. És még csak le se feküdtünk utána, pedig jó csaj volt. A nosztalgikus merengésből Ana kérdése riaszt fel. A kérdés eléggé mélyre hatoló már, de azért még nem annyira, hogy hárítsak. - Nos, olyan már mindenképpen volt, amit igyekeztem komolyan venni. De eléggé szórakozott vagyok, be kell valljam. Mármint a magánéletben, mert a munkámban nem lehetek az, ugye. Szóval sajnos egy párszor már elég kínosan leszerepeltem. Mivel Anát nem akarom meghódítani, így nincs értelme titkolni sem a dolgokat. Amúgy ha mégis ... hát még mindig jobb, ha már tudja mire is számíthat. - No és Te? Ha már én ilyen szépen vallottam, akkor igazán van jogom visszakérdezni, és most rajta a sor. Közben azért folytatom az evést is, mert hidegen nem jó az étel.
Reméltem, hogy nem találja túl tolakodónak azt, hogy a leginkább beletapintottam a magánéletébe, de hát kíváncsi természet vagyok, és én szeretek tisztában lenni a dolgokkal, akkor is, ha semmi konkrét célom nincsen vele. Most sem azért akartam tudni, mert valamit el szerettem volna érni, hanem egyszerűen csak ezáltal is megismerhettem egy bizonyos oldalát. Az emberek már csak ilyenek, ha idegenekkel találkoznak, bár az tény, hogy nem mindenki kérdez rá egy ilyen fajsúlyú dologra, mint ahogyan azt most tettem. Figyelmesen hallgattam végig a mondanivalóját, miközben egy-egy újabb falatot juttattam a szervezetembe. Tényleg nagyon finom volt, képes lettem volna belőle annyit enni, hogy kidurranjak tőle, úgyhogy talán kihízeleghetem majd a szakácstól a receptet, ha valamikor visszajövök ide a hét folyamán. Ma semmiképpen sem, ugyanis akkora volt a forgalom, hogy az még engem is meglepett, pedig itt lakom már évek óta, és látogatom ezt a helyet is, ugyanennyi ideje. - Tehát te a későn érő kategóriába vagy sorolható ezen a téren – állapítottam meg mosolyogva, és kénytelen voltam ismét abban reménykedni, hogy ez alkalommal sem bántottam meg. Néha sajnos akaratlanul is hajlamos vagyok belegázolni az emberek lelkivilágába. - Hát, én sajnos nem büszkélkedhetek ilyesmivel sem – vallottam be őszintén, néhány másodpercnyi csendet követően. – Az a helyzet, hogy nekem nem nagyon volt időm erre, amikor meg lett volna, akkor még túl fiatal voltam hozzá – azt valahogy már nem akaródzott az orrára kötni, hogy egyébként sem voltak valami pozitív tapasztalataim a férfiakkal kapcsolatosan. Még az sem számított, hogy a múlton már rég túltettem magam. - Általában annyira el vagyok havazva, hogy mire észbe kapok, már este van, és hulla fáradtan dőlök be az ágyamba – vontam meg a vállaimat. – Nem mintha bármi elől is elzárkóznék – tettem hozzá mosolyogva, majd bekaptam az utolsó falatot is, és leöblítettem egy korty borral.
Kezdőlap
