Halkan nevetek fel, ahogy tovább fűzi a magyarázatot, hogy pontosan mire is kellünk mi egymásnak. Csak némán bólintok, a múltkori után emlékezhet arra, mennyire lelkesen fogadtam az ajánlatát, és ebbe a játékos-húzó helyzetbe belefért, hogy ennél a három dolognál maradjunk. Szex, repülés és autókázás. A többit most nem kellett megindokolni, de szerintem mindketten tudtuk, hogy ezeken kívül még ezer más ok volt/lehetett talonban.
- Ha ez vigasztal, már azelőtt is volt, hogy egyáltalán először megfordult a fejedben, hogy betedd ide a lábad. - nem mondom, hogy ettől jobban kellene magát éreznie, de így legalább nem kellett azon agyalnom, hogy esetleg magával Alignakkal randizom - De azért rajtad tartom a szemem.
Játékosan fenyegetem meg, mert az kurvaisten, hogy ez az egész csak egy véletlen egybeesés, de attól még lehetett ő maga a rossz ómen, de emiatt nem tudtam hibáztatni. Kisebb-nagyobb mértékben engem is káosz és szerencsétlenség kísért, bárhol is jártam, és ha Pat nem lenne lehet, hogy már rég rátenyereltem volna egy nagy piros gombra, ami elhozza az apokalipszist.
Megint rohadéknak hív, és ez legalább annyira hízeleg, mint a korábbi bókja, ilyen kontextusban szerettem az lenni és annak érezni magam. Emlékszem, Pat mondta azt Castornak annak idején, hogy egy "kicsit" problémás vagyok, de helyén van a szívem, szóval igazából a szándék a fontos, és ha létezik ilyesmi: én a lehető legjobb szándékkal akartam rohadék lenni a mai nap során. A kérdésére megrázom a fejem.
- Eskü, hogy tök véletlen volt. - vallom meg az őszintét - Igazából, az egész a te hibád. - vádoltam meg - Amikor azt írtad, hogy ne próbálkozzak virággal, mert feldugod a seggembe, akkor egész egyszerűen nem bírtam ellenállni a kísértésnek és onnantól már minden adta magát.
Egy csepp megbánás sincs a tekintetemben, mert szerintem zseniális volt az alapötlet, és egy pillanatra eszembe jut, ahogy elkezdett ütlegelni a rózsacsokorral. Szerintem az az egyik kedvenc pillanatom, esélyesen egy darabig nem fogom elfelejteni.
Érdeklődve hallgatom, hova is akar kilyukadni azzal, hogy az "erényeimet" sorolja. Mondjuk így, hogy egy hangos felsorolásban kimondja, hogy miket csináltam és milyen is vagyok, kicsit olyan érzésem van, mintha valaki tök másról beszélne. De ezek csak pillanatok, amik között még mindig ott voltam én, az, akit ismertem, és aki Dakota társaságában kicsit úgy érezte, hogy ki tud teljesedni. Vagy ha nem is kiteljesedni, de bármiféle korlát nélkül olyan őszintén hű lenni magához, ami kényelmes volt és mondjuk, nem kapott lebaszást azért, mert kiszaladt egy káromkodás a száján.
- Ezt nem tartom valószínűnek. - mármint, hogy azért imádkoznék, hogy maradjon tőlem távol - De ne aggódj, ha majd úgy érzem, hogy már nem akarlak minden percben szétcukkolni, ígérem, hogy szólok.
A korábbi gondolataimat nem állok neki boncolgatni, mert azért mindennek van határa, és egy napra szerintem bőven elég volt a vallomásokból, a megnyílásokból meg az ömlengésekből. Teljesen jó volt minden úgy, ahogy ebben a pillanatban, sem fokozni, sem pedig lerombolni nem akartam a légvárunkat.
- Ó, nem! Azt felejtsd el! - rázom meg a fejem nevetve, és már a gondolat is majdnem kinyírta a libidómat - Te nem hívhatsz Williamnek, az ki van zárva! - nevetek, de érezheti, hogy komolyan beszélek - Csak Patrick nevez így, amikor kioktat, kigúnyol vagy lebasz valamiért. Szóval ha egy szívességet kérhetek tőled, akkor az ez.
Remélem, hogy ennyit hajlandó lesz megtenni értem, és hogy a nevem említésére megjelenő Pat képét kiverjem a fejemből, inkább áttérek a programszervezésre, mert az tartogat még olyasmit, ami ebben segíthet. Ördögi mosollyal veszem tudomásul, hogy már a puszta szó említése ennyire hatással van Dakotára, az pedig külön öröm, hogy holnap délutánra kell csak visszamennie, mert még korán van és addig rengeteg lovaglólecke belefér. Persze a többi dolog mellett, ugyebár.
Amikor azt mondja, hogy egész estés programnak gondolja a lovaglást megfeszülök, mélyen szívom be a levegőt és a desszert felemlegetésével ütöm be az utolsó szöget - azt hiszem - mindkettőnk koporsójába. Oké. Felsóhajtok, ahogy az ajkába harap.
- Hát, azt merem remélni.
Felelem rekedten az ötletére és felemelt kézzel invitálom asztalunkhoz a pincért, hogy kérjem a számlát. Ha rajtam múlik, egészen addig nem eresztem Dakota tekintetét, amíg rá nem kell néznem az összegre, és amíg ki nem kell számolnom a pénzt. Vaskos borravalót hagyok ott, egyrészt, mert nem vagyok olyan állapotban, hogy mindent kicentezzek, másrészt csóri tök megérdemli mindazért, amin miattunk keresztül ment. Hanyagul dobom a bankókat az asztalra, és mielőtt mozdulnék, hagyom, hogy egy gyors pillanatra ezüstös fény lobbanjon az íriszeimben.
- A macidat itt ne hagyd...
Csupán ennyit vagyok képes kipréselni magamból, mielőtt felkelek és a kezénél fogva sietős távozásra nem invitálom.

Automatikusan a saját kocsim felé trappolok vele, nem szólok egy kurva szót sem, nem is nagyon tudnék mit mondani. Menet közben a szemem sarkából meglátom a legyilkolt rózsákat, majd a kabátomat is a földön ott, ahol elejtettem. Arra terelem a lépteinket, szabad kezemmel szélsebesen, heves mozdulattal kapom fel és vetem át a vállamon.
- Szállj be!
"Parancsolok" rá rekedten, de kétlem, hogy jelen állapotunkban túlságosan is a szívére venné. Szélsebesen próbálom a kulcsot az indítóba dugni, de akad némi probléma, ennyire felajzva még az életben nem vezettem, az vesse rám az első követ, akinek elsőre sikerült volna. Még jó, hogy kint vagyunk az isten háta mögött, így csak annyit kell tennem, hogy úgy nagyjából két perc múlva csikorgó kerekekkel letérek a betonról be, a fák közé vezető földútra, és egy határozott fékezéssel megállok ott, ahol rajtunk kívül (elviekben) már nincs senki.
Bízom benne, hogy velem együtt fog majd kiszállni, és nekem már csak annyi dolgom lesz, hogy a platón átvetve magam nekinyomjam Dakotát a kocsi oldalának, és követelőző csókok és harapások mellett kezdjem el kigombolni a nadrágját. Ha ezüstre vágyott, megkaphatta itt és most a maga teljes ragyogásában, legalább ennyi legyen, ha már ez most nem lesz annyira kényelmes menet, mint az otthon puhaságában. De ha most nem etetjük meg egymást valamilyen módon így is, az holt biztos, hogy mindketten fel fogunk robbanni, és nekem nincs ennyi akaraterőm. Az összeset elhasználtam akkor, amikor megálltam, hogy nem mentem utána a mosdóba.

A Vörös Hold igazából olyan téren totál hidegen hagyott, hogy még sose futottam bele. Mármint: se elszenvedője, se asszisztálója se semmilyen nem voltam. Lehet, hogy két katasztrófa taszítja egymást, ki tudja. Ha így volt, csak örültem!
Könnyedén nevettem a Valentin-napos fél-fiaskón, és bólogatva értettem egyet, mert fordított esetben valószínűleg ugyanígy teszek. Csak a poén kedvéért. Meg azért, hogy kikészítsem, megizzasszam és a lehetetlennél is tovább feszítsem a húrt - ahogy ő tette velem. Emiatt kiérdemli újfent a rohadnék jelzőt, és pontosan úgy veszi, ahogy értettem, ez pedig teszik. Nem kell magyarázkodnom, se udvariaskodnom, megszólalásokhoz - vagy magamhoz - használati útmutatót benyújtanom, ez pedig felszabadító. A bukkanón is túltettük magunkat, nem öl bele felesleges energiát, amiért kimondatlanul is hálás vagyok. A köszönetemet majd később, más formában kapja meg.
Félig cukkolva kezdtem sorolni eddigi jócselekedeteit velem szemben, és ha csak ezeket vesszük... szent ég, nekem már rég sehol sem kéne lennem a közelében! De kurvára nem csak ezek voltak, ezért ültem itt, és húztam az agyát hülyeségekkel.
- Köszi, ciki lenne unalmassá válni úgy, hogy fel se tűnik - vigyorogtam rá, aztán kitértem a neveire, mire egyértelmű ukázt kapok a Williamet illetően. - Oké, legyen, William elfelejtve, cserkészbecsszó! - Sose voltam cserkész, becsszavam se sok akadt, de... jó, ellen fogok állni a kísértésnek. Azt hiszem. Legalább lesz válaszom, ha valaha le-kisasszonyozna vagy megint jönne a Dakota úrnővel. Háh!
Persze, úrnőhöz cseppet sem méltó pillantásokat vetek rá és csapok le egyből a lovaglás lehetőségére. Igen, hosszú, kimerítő és kielégítő programnak akartam, elvégre ki tudja, mikor találkozunk vagy futunk össze megint, és oké, szaladgált elég hím a környéken - meg rendőr is -, de kellett, amit Billy tudott adni. Jah, tagadhattam volna, de a puszta gondolattól az egekbe szökött minden, ami egekbe szökhet, és pajzs nélkül pláne képtelenség volt ezt titkolni.
A hangja rekedt, a pillantása ezüstösen villan, és ha most elém pakolnák a világ legjobb kajáit, kurvára nem érdekelne. Rég másra vetettem szemet az étel helyett, nem kevéssé mohó tekintettel.
Nem ereszti a tekintetem, de eszembe sincs másfelé nézni, szám hamiskás mosolyra húzódik, ahogy pincérét int és rendezi a számlát. Ó, nem, szarok az emancipációra, semmiféle büszkeségi farokméregetést nem vagyok hajlandó ebből csinálni, ha neki totál oké, hogy fizet, nem kezdek pattogni. Másért pattog, sistereg és szikrázik jelenleg minden egyes kisülés energiáim örvényében, a szám kiszáradt, a légzésem sürgetőbb lett.
Egyszerre mozdulok vele, kézen ragad, a maci említésére pedig nevetve nyúlok vissza és ragadom magamhoz a plüsst az asztalról.
- Kizárt - súgtam, és futó csókot nyomtam Billy szájára, rákontrázva arra az utolsó szögre a koporsónkon.

Sietősen caplatunk a kocsija felé, lazán tartom a lépést, és csak egy nyikkanással jelzem, hogy nem örülök a dzsekis kitérőnek, de hé, vannak, akiknek számítanak a cuccaik. Én pedig geci megértő teremtés tudok lenni, csak most nyígek azon, hogy nagyjából öt másodperccel többet kell várnom így a desszertemre.
- Tetszik, amikor így utasítgatsz - duruzsoltam, ahogy betettem magam az anyósülésre, mert na... hát na! Nem mondom, hogy beindított, mert azon már eonokkal ezelőtt túlvoltunk, de bassza meg, bejött a felajzottságból elkövetett parancsolgatás.
Szerencsére nem mentünk messzire, éppcsak a jóízlést megkövetelő minimumot teljesítettük, de még a röpke úton is a kezem a combján pihent, és kicsit rászorítottam, amikor ráfordult a földútra. Azonnal eleresztettem, ahogy lefékezett, ajtó nyílt mindkét oldalon. A kezemben a mobilommal szálltam ki, és pont elkaptam egy képre, ahogy átért a plató fölött és felém tartott. Utána sebesen bedobtam a mobil a maci mellé az ülésre és mire becsaptam magam után az ajtót, Billy már előttem is termett és a kocsinak nyomott. Lelkes nyögéssel fogadtam. Amíg ő a nadrágomnál matatott, én meglazítottam a nyakkendőjét és kioldottam pár gombot az ingjén.
Nadrágra mentem volna én is, de minek balfaszkodjunk négykezes mutatvánnyal, amikor ráértem azután is a gatyájába nyúlni, hogy megharapdáltam a nyakát? Ráadásul egyből a csuklójára martam és a bugyimba vezettem a kezét.
- Hűbasszameg! - leheltem a nyakra, majd elhúzódtam annyira, hogy ezüstszínű szemébe tudjak nézni, és harapósan megcsókoltam. Éreztem, hogy kurvára nem hiányzik sok, mert az étteremben jószerével robbanásközeli állapotba sodort, és tényleg csak abban reménykedtem, hogy némi enyhülés után képes leszek másra is gondolni, mint a családi batyura, amihez a saját kényeztetésem közben fértem hozzá.
Rekedtes, évődő hangon kuncogtam a szájába.
- Szerintem nem csak a rablásaid miatt lettél legenda, Billy.
Oké, eddigre már tudtam, mekkora az ekkora, de most már kénytelen voltam szóvá tenni. A nevetésem viszont nyögés és sikkantás keverékébe fulladt, mert hát... ügyes keze van a cowboynak, mit szemérmeskedjünk?
Ahogy lélegzethez jutottam, hirtelen fordítottam magunkon, ha hagyta és/vagy sikerült meglepnem. Desszert kellett, nem az egész menü - illetve de, kit akarok átverni, kurvára kellett az egész menü, de azt estére tettük -, szóval letérdeltem elé. Most örültem, hogy nem a bőrnadrág mellett döntöttem, azt kicsit sajnáltam volna a havas-latyakos avartól, a farmert kevéssé. Talán a múltkori előételt akartam jobban visszaadni, vagy szimplán rohadtul bejött, hogy felpillantva vágytól elkínzott arcát láthattam, passzpiros. Az őrületbe akartam kergetni, elvenni mindent, jóllakottságot adni. Kicsit kínozni, de csak egy egészen kicsit...
Mivel úrinő vagyok - hah! - aképp is fejeztem be.
Felkeltem, leporoltam a térdem, és minden további nélkül képes lettem volna folytatni, tovább menni, akármit csinálni, de most inkább abba a kis tűzoltásba kapaszkodtam, amit előzőleg adott. A nőstény is próbált elülni a fenekén, bár ugyanaz a várakozás volt benne is, mint bennem az este kapcsán. A rubinvörös találkozott az ezüstszürkével, nekem pedig jókedvű, kacér mosolyra húzódott a szám.
- Szóval, programok? - kérdeztem, miközben kicsit rendbe szedtem magam és gyanítom, ő is. Azért még párszor végignéztem zilált külsején, és szinte bántam, hogy nem ezt fotóztam le. De csak szinte. - Mi a terv?
Próbáljuk magunkat a menetrendhez tartani...

Be is baszott volna, ha nem tetszik neki az utasítgatásom, hiszen végső soron mondhatjuk, hogy a saját érdekében tettem. Pontosan ugyanarra vágytunk, és igazából mondanom sem kellett volna, de kibukott, ez a domináns farkas átka. Vagy inkább áldása, ahogy a dicsérete elért az agyamig.
- Helyes.
Felelem rekedten. Sajnálom, nem vagyok olyan állapotban, hogy beszélgetni tudjak, ebben talán Dakota sokkal tehetségesebb nálam, de ez nem baj, ezzel együtt tudok élni. A keze a combomra simul, amibe már lassan őrjítően feszül bele a testem, és szerintem csak a világhíres mázlimnak köszönhetően nem vezettem bele egy fába sem. Képtelen voltam távolabbra vezetni, szarok rá, ha meglát valaki, egy ilyen kis affért rendőrként simán el tudnék kenni odabent. Gyorsan fékezek és a lehető legrövidebb utat választva vetődöm Dakota felé, és a tény, hogy közben lefotózott, teljesen elkerüli a figyelmem. Mert a zene már rég szól, a tánc pedig ezekben a pillanatokban kezdődött, ezen kívül pedig semmi sem számított.
Tudja, hogy azt tesz velem, amit akar: ha a nyakkendőm és az ingem kell neki, hát legyen így, nekem is megvan a saját célom, ami felé kitartóan haladok. A nyögéseire érces sóhajokkal válaszolok, és amikor türelmetlenül átveszi az irányítást, és kezem a célállomásra húzza, párás és győztes nevetéssel hagyom, hogy a szemembe nézhessen. Az alsó ajkamra harapva bólogatok, igen, hűbasszameg. És miközben gátlástalan természetességgel hajtom a csúcs felé, szabad kezemmel satuba fogom az arcát, amikor csókolni akar. Ó nem. Az ezüstöm kellett, hát tessék, itt vannak, és ha bírod, nézd őket legalább az utolsó előtti pillanatig, amikor talán már képtelen leszel nyitva hagyni a szemhéjaidat.
- Valóban?
Elvigyorodom, jó, hát tudom, hogy ekkora örömhöz ritkán juthatott bármelyik nő, de ez most nem érdekelt egy kicsit sem. Mert most csak az övé volt, és amit mondott, ahogy a nevemet kiejtette, ahogy hozzám fért, mind arra ösztönözték a bennem élő férfit, hímet, embert és farkast, hogy jutalmul kissé rákapcsoljunk és minél előbb jóllakassuk a nőstényt. Elégedetten nézem az arcát, ahogy piheg, a munkám gyümölcsét, és eszem ágában sem volt ellenkezni, amikor a hátam a kocsi oldalának csapódott. Szinte már kérlelően néztem a szemeibe, ahogy előttem térdelt, de ez nem tartott sokáig, mert ahogy hozzálátott saját desszertjéhez, gyakorlatilag csillagokat láttam. Egyszerre akartam, hogy ez a vacsora soha ne érjen véget, de pont ennyire vágytam arra is, hogy végre túl legyek rajta. A hajába túrtam, megszorítottam, de nem irányítottam, mert nem volt rá szükség.
Végem volt, rohadt sok erőmbe telt nem összerogyni, ahogy befejeztük, és megadó nyögésekkel lihegtem ki még a lelkemet is. Még mindig zihálok, amikor felkel. Felnevetek, hogy mint aki jól végezte dolgát, úgy kérdez. Csak az állához nyúlok, és egy utolsó csókra húzom magamhoz.
- Hát... - kezdek bele a válaszba, miközben öltözködöm - Ezek után tuti ki fogsz röhögni, de arra gondoltam, elmehetnénk még egy sörre és szétszedni a bowlingpályát.
Sokat mondó szemöldökösszevonással remélem, hogy leesik neki, hogy gyakorlatilag egyik golyóról a másikra válthat, és ha esetleg a játékban nem annyira tehetséges, szívesen kitanítom.
- Mit szólsz? Persze van még más ötletem is, ha ez nem tetszik.
Mert volt pár. De amikor ezt eredetileg kitaláltam, még az volt a motivációm, hogy legalább csinálunk valami aktívat, ami totálisan eltér az eddigi kaja-pia-szex-dumcsi-balhé szokásainktól.
Miután betűrtem az ingemet és a nyakkendőmet is megigazítottam, visszaszállok a kocsiba és bárhogy is legyen, indítom a motort.
- Én vezetek. - persze, hogy én! - Majd holnap reggel visszaviszlek a kikötőbe a verdádért, jó?
Persze, hogy jó. Már miért ne lenne jó? Csak nem gondolja komolyan, hogy majd két külön kocsival megyünk mindenhova? Az ki van zárva.

Imádtam, hogy minden dominanciája mellett is teret engedett nekem, mi több élvezte, amit műveltem vele, amikor autó oldalára kent és elkezdtük összekuszálni egymás szerelését.
Élesen beszívtam a levegőt, amikor ajkára harapott és megragadta az arcom, hogy képtelen legyek másfelé nézni, vagy újra megcsókolni őt. Csak az ezüstszín szempár és a kíméletlenül fokozódó kéj maradt, Billy pedig minden egyes apró rezdülésnek, megremegő ajaknak és vágytól ködös pillantásnak a tanúja lehetett. Szinte zavarbaejtő volt, de közben láttam azt a nyers elégedettséget az arcán, a tekintetében, energiái az enyéimbe gabalyodtak, és mindettől végem volt. Hol volt már a Három Medve... Farkasként jött, farkasként fogadtam, még úgy is, hogy csak a szemünk színe változott.
Csak tátogni voltam képes a nevét, amikor átlendített a holtponton, és bár szentségtörésnek éreztem, hogy megszakítottam a szemkontaktust, kénytelen voltam lehunyni a szemem, ahogy végig szaladt rajta a finom remegés. Ziháltam, pár másodpercre szétestem, hogy utána megragadjam őt és viszonozzak mindent.
A hangok, amiket kiadott, a mozdulat, amivel a hajamba markolt, de nem irányított, inkább kapaszkodott végtelenül hízelgő volt. Kínoznám én órákig, más környezetben, egyéb lehetséges program nélkül, de ha úgy tetszik: az idő nekem dolgozott, most csak gondoskodtunk róla, hogy estig kibírjuk valahogy. Mielőtt felkeltem, még egyszer rámarkoltam a combjára. Izmos volt, tetszett.
A nevetésére mosollyal válaszoltam, a csókra hozzá simultam. Egyszer nem volt kifogásom az ellen, hogy tetőtől talpig érezzem, sőt! Az ellenkezőjével akadt inkább bajom, de egy időre ez is rendben lesz, azt hiszem.
Épp a nadrágom gomboltam, amikor jött a bowling-ötlet, és igaza lett, tényleg felnevettem, mert pontosan az ugrott be, ami neki is.
- Még sose játszottam - vallottam be, de ez kicsit se lombozott le. - Úgyhogy a lovagló lecke előtt erre is megtaníthatnál. - Kivételesen a lovat is igényló tevékenységre gondoltam elsősorban, de baromira ott volt az a másodsor is, amihez csak ő meg én kellettünk.
Jószerével sose mondtam nemet az újdonságra - ezért szoptam be már nem egy dolgot az életben -, és felvillanyozott a tudat, hogy lesz valamire, amire Billy tanít meg, akkor is, ha az "csak" a bowlingozás.
- Persze, hogy te - forgattam meg a szemem, de nem álltam le azon picsogni, hogy egyszer igazán hagyhatna engem is. Oké, lehet, ha megteszi, akkor csak azért is ráhozom a szívbajt valami extrém vezetési stílussal, amit alapjáraton nem szoktam művelni, mert miért ne?
Visszaültem mellé, a maci megint az ölemben kötött ki, és tehettem volna máshova is, de nem akartam. Jó volt így.
A profilját néztem, amikor kérdezett és indított, és bután elmosolyodtam.
- Jó.
Nincs az az isten, hogy én itt és most - vagy esetleg valaha - bevalljam, mennyire jól esett, hogy kérdezett. Kis szarság, tudom, meg minden, de akkor is... Azt hiszem, ezért hagytam rá magam ilyen könnyen és lényegében fenntartások nélkül.
Amíg rákanyarodtunk az útra, előtúrtam a telóm, megnyitottam a névjegyzéket, ami még mindig minimális nevet tartalmazott, és ez így volt jó! Megnyitottam Billy névjegyét és betettem hozzá a korábban lőtt képet. Muszáj volt ráharapnom az alsó ajkamra, hogy ne legyen túl terebélyes a vigyorom.
- Szerintem menő - fordította felé a kijelzőt, hogy vethessen egy pillantást önmagára. Kilencvenkilenc százalékig biztos voltam abban, hogy egyet fog érteni velem. Azt az egy százalékot valami világi anomáliának tartottam csak fenn. - A kövi a seggedről lesz - tettem hozzá lazán, mint aki nem is gondolja komolyan - pedig de!
Oké, albumot nem tervezetm neki nyitni, még a végén elszáll - meg én is -, szóval csak módjával.
- Miket terveztél még? A felnőttes tartalmakon kívül - kíváncsiskodtam, mert így, hogy végre csillapodtak a hormonok, végre tudtam némileg normális csevegést is folytatni. Igaz ettől még úgy, hogy félig felé fordulva az arcát tanulmányoztam.

~ loopon, mert máshogy nem tart ki végig xD ~

Az egy dolog, hogy szerintem óriási terveim voltak a mai napra, de az meg sem fordult a fejemben, hogy egy nő vagy éppen pont Dakota nem lesz annyira odáig értük, így a cserejavaslatom is inkább fellengzős hatást kelthetett. Hiszen bármi is lesz, garantáltan nem fogunk unatkozni.
Az étterembe azért mertem elhozni, mert ebédidő volt. Az ismerőseim, még ha ünnepelnek is, tuti, hogy vacsorázni fognak, a bowlingpálya meg... Most komolyan, mutasson nekem valaki csak egyetlen épeszű farkast, aki ott tölti a délutánját. Szóval teljes magabiztossággal bólintottam, amikor kiegyeztünk a folytatásban, és már be is vágódtam a vezető ülésre és útnak indultam.
- Ne duzzogj már, csak hatékony vagyok! - forgatom meg a szemeimet most én - Te ismered a várost vagy én? Biztos rohadt mókás lenne egész délután kacsázni, de égek a vágytól, hogy lássalak bénázni, szóval hamar oda akarok érni.
Ez csak félig volt kamu, hiszen az utóbbi teljesen igaz volt. Az első része pedig... Nem tudom, valamiért úgy éreztem, hogy ez így kerek. Én vagyok a hím, én vagyok otthon, én vezetek, kész. Majd ha Anchorage-be esz a fene, diktálhatja Ő a tempót.
Örülök, hogy a reggeli fuvar témát könnyen túltárgyaltuk, de nekem egészen gyanúsan mosolygott, amit nem értettem, nem firtattam az okát. Hagytam inkább, hogy a telefonjával molyoljon, úgy látszik, nagyon megbarátkozott vele ahhoz képest, hogy mennyire idegen volt tőle. Én ezalatt rádiót kapcsoltam, és további utunk során a pályáig hangosan szólt a rockzene, de azért üvölteni nem kellett mellette.
- Micsoda? - nézek oldalra, ahogy valami menőt tart az arcom felé és - Te lefotóztál? - felröhögök - Minek neked rólam fotó? De amúgy persze, hogy rohadt menő, hiszen én vagyok rajta. - állapítom meg minden kétség nélkül ahelyett, hogy megfenyegetném, hogy szemet szemért alapon majd véletlen én is lekapom - Ahogy gondolod, de arra ne számíts, hogy pózolni fogok!
Vicces komolysággal adom tudtára, hogy benne vagyok a játékban, cseppet sem bánom, ha a seggemet akarja fotózni, de azért majd ugyanúgy meg kell dolgoznia, mint a hívásazonosítóért. A kérdésére megnyalom a szám, és ahelyett, hogy elkövetném azt a hibát, hogy megint ránézek, inkább az úton tartom a szemeimet, de látszódhat rajtam, hogy gondolkodom és hogy bújtatott mosollyal hezitálok azon, hogy mit válaszoljak.
- Ehhh, valamit mindenképp, ami szerintem nagyon fog tetszeni. - adom meg végül magam - De az is lehet, hogy nagyon nem. - fejcsóválva nevetem el magam - Bár, végül is, a maci bejött nem? Innentől már nem veszíthetek.
Nem esett le, hogy közben a Highway To Hell szól a rádióból, szóval mielőtt ezt olyan csajosan elkezdhetné boncolgatni, inkább teljes lelkesedéssel kezdem el énekelni a refrént, és közben remekül szórakozom. Ahogyan eddig is. Java részt.

[Bowlingpálya]

Rajtunk kívül csak egy csapat tini volt a pályán, akik ellógták a sulit, de ez ma hadd ne az én bajom legyen. Ösztönösen kézen fogtam, ahogy befelé vezettem, legfeljebb akkor vágtam zsebre, ha éreztem, hogy neki kellemetlen. Mit csináljak, fűtött a gyermeki lelkesedés. Ha mást nem is, azt már hamar megtudhattuk egymásról, hogy hányas lábunk van (nekem 43-as), amikor a pultnál cserecipőt kértünk. Az egész hely nachos, sajtszósz és izzadtságszagú, de ez pont nem érdekelt, sosem voltam finnyás, reméltem, hogy Dakota sem válik hirtelen azzá. A 8-as pályát kaptuk meg két körre. Én egy korsó sört rendeltem magamnak, Dakota meg amit akart. Aztán kezdődhetett a tánc. Elmagyaráztam neki, hogy meg kell fognia a golyót (hmm), kicsit nekifutni, célozni és a 10-ből lehetőleg minél több bábut letarolni. A kezébe nyomtam egy golyót, barátkozzon csak, amíg én beírtam a neveinket a versenyzők listájára gépben: Rohadék + Macilány néven, és biztosítottam róla, hogy ez csak azért történt így, mert ha nagyon elpicsázom, akkor vehetjük úgy, hogy a plüssmackóját aláztam le és nem őt, szóval köztünk nem lesz súrlódás. Az első körben tanítom, a második éles: ez volt a terv, és kezdőjátékosként prezentáltam is a zsenialitásomat: 10/8 bábu lent, kicsit be vagyok rozsdásodva, de lesz ez még strike, ha addig élek is!
Amikor ő következett hagytam, hogy szimpatikus golyót válasszon magának - nem ártott olyat, amibe kényelmesen belefértek az ujjai, a súly mindegy volt, hiszen bármelyikkel elbírt. Megmutattam neki az alaphelyzeteket, mögé állva és hátulról ráhajolva (nem mondom, hogy könnyű volt!) a kezére fogtam, hogy gyakoroljuk együtt a lendítést. Talán a harmadik ilyennél majdnem sikerült elborulnunk, mert valamelyikünk kissé megbillent, de nem lett belőle sérülés - az baszott volna be! Helyette inkább nevettem, és ahogy az utolsó kör felé haladtunk, egyre jobban hagytam érvényesülni, és kisebb-nagyobb sikerek után olyan lelkesedéssel kiabáltunk fel, hogy szerintem még a tinicsapatot is túlteljesítettük. Talán egy következő kör italt is rendeltünk meg valami rágcsát, de amellett, hogy ettünk, ez nem igazán szállt a fejünkbe - az enyémbe legalább is biztos nem, hiszen ez csak sör volt. Akár csapvizet is ihattam volna.
A második körben már teljesen elengedtem a kezét, úgy játszott, ahogy akart, nagy nehezen megálltam, hogy kijavítsam. Talán ez lenne az a hülye Teremtés, amiről Pat mindig hadovál? Nem tudom. Hagytam hibázni, hagytam egyedül sikereket elérni, viszont egy ponton minden romba dőlt.
Az első strike-ja után, pont a gurításához való nekifutásakor azt hadartam neki, hogy
- Ha ez is lemegy, ma este azt kérsz tőlem, amit csak akarsz!
Talán túlságosan fellelkesült vagy totálisan kizökkentettem egy újabb aljas utalással - nem tudom. De olyan gyorsan és erővel gurított, hogy ahogy érzékeny füleim hallották, sikerült széttrancsírozni a gépszerkezetet. Na, hát ez szopacs!
Siettettem, hogy váltson cipőt, fogja a cuccait, mert lelépünk. Annak azért örülök, hogy mindent előre fizettem, így talán csak percekkel vagy órákkal később jönnek rá a hibára, jóval azután, hogy csapot-papot otthagyva kirángattam a placcról. Ahogy magunkra csaptuk a kocsiajtót, fékezhetetlen röhögés fakadt ki belőlem és a kormányba kapaszkodva és annak homlokomat támasztva nevettem azon, ahogy magunkhoz hűen megléptünk az okozott károk elől.
- Ezt egy darabig most hanyagoljuk...
Ez volt a végső konklúzióm, de nem volt benne sem vád, sem szemrehányás, csupán a tény, hogy Dakota lehet, hogy sok dologra készen áll, a szexuális teher alatti bowling még nem tartozik közéjük.
Ha faggatott a következő úticélról, már megmondtam neki, hogy hazamegyünk, DE még mindkettőnknek bírnia kell magával. Ebből nem voltam hajlandó engedni, bármennyire is rágta a fülemet érte...

[Otthon]

- Bízol bennem? Csak egy kicsit...? Légyszi?
Ezzel a mondattal álltam meg a ház küszöbén, és ha igent mondott, akkor az akasztófáról leemeltem a bandanámat és bekötöttem a szemét. Ha visszakozott, akkor azt is ráhagytam. Vagy így, vagy úgy, de átvezettem a ház alsó szintjén, aminek illata és energiája már ismerősek lehettek számára. De ezúttal nem álltam meg a nappaliban, hanem kivezettem a hátsó kertbe, aminek a vége a kerítés nélküli, vad, alaszkai erdőségben végződött.
- Várj itt.
Nem tudom, miért, de kicsit izgultam. Pedig nem kellett volna, legalább is a szürke bajtársam sokszorosan biztosított róla. Igen ám, de neked nem a szukát kell erről meggyőzni pajtás, hanem az embert. Az egészen más tészta volt. A fák közé kocogtam, kibújtam a ruháimból, hogy nem sokkal később már a nyurga, világosszürke farkas mancsain trappoljak vissza Dakotához. És ha csak félre nem ugrott, én vetettem rá magam, hogy hanyatt döntsem a hóban.
~ Na, kijössz játszani? ~
Emberi gondolataimat a farkas dallama kísérte, ahogy az ezüst szemek végre teljes pompájukban néztek farkasszemet Dakotával. Lehuppantam róla, tettem egy kört és lihegve vártam, enged-e a nőstényének. Annak, akinek akkor sem volt baja velem, amikor az emberi fele ellenállt.


//A válaszod szerintem már mehet haza //

február 10.

Azon rendkívül átlátszó indoknál fogva, hogy már egy hete történt az, hogy nem hagytam itt ezt a létsíkot és ebben a vörös hajú nőszemély is jelentősen közre játszott, invitáltam meg egy hirtelen felütés közepette Annabelle-t valamelyik nap egy vacsorára, mintegy hálám jeléül. Az igazsághoz persze az is hozzá tartozott, hogy sokkal szívesebben társalogtam volna vele a gyengélkedő steril közegétől távol, ott, ahol nem a kötelesség mozgatja és int engem is nyugton maradásra rendre.
Szóval amikor végre orvosi jóváhagyásával elhagyhattam már a fertőtlenítőszagú terepet, bátorkodtam a kikötő remek panorámával ellátott éttermébe foglalni egy asztalt péntek estére magunknak. Még fuvart is intéztem kettősünknek egy falkatárs személyében, ne mondhassa a nőstény véletlenül se, hogy túlerőltetem magam a vezetéssel... szóval a megadott időpontban, a sötét színű farmerhez inget és felé kék pulcsit véve várom lent a kocsinál a hölgyet. Az elmúlt napokhoz képest kifejezetten jó bőrben vagyok, mióta utoljára látott.
Frissen borotvált képemen szelíd mosoly játszik, ahogy kiszúrom közeledő lépteit. Talán még az aftershave illatát is érezheti, ahogy odaérve az autóhoz, üdvözlésem mellé finom ölelésben részesítem, mielőtt kinyitnám előtte az ajtót.
- A hintója előállt, Miss Evans! - Cukkolom ennyivel finoman, hogy némileg még bicegősen, de megkerülve a kocsit mellé szálljak be, nem törődve a falkatárs érdeklődő pillantásaival a visszapillantó tükrében, mit magunkon érezhetünk. Tartozik annyival, hogy ne akadjon fenn holmi tudni vélt dolgokon.
A kikötőig érve Bells napjáról érdeklődöm, s sajátomat osztom meg cserébe, bár a mellékhelyiség-nappali-háló hármasában töltött idő aligha olyan érdekes, mint az ő mindennapjai mostanság.
Elérve az éttermet megpaskolva sofőrünk vállát, megköszönöm a fáradozását mielőtt kikászálódunk az autóból. Ha Annabelle meghagyja, ajtót nyitok ezúttal is neki, csak győzze kivárni, míg odaérek... de akkor se dőlök kardomba, ha nagylány módjára megoldja azt magának. Odabent a széket már úgyis a pincérünk igazítja alá az egyik félreesőbb, ablak melletti, remek kilátással bíró asztalnál, rutinos mozdulatokkal pakolva elénk az étlapot, hagyva választani bennünket. Mintha nem néztem volna előre meg és vágnám fejből az egészet... a "szobafogság" mellékhatása, igazán nem tehetek róla! Azért igyekszem úgy tenni, mint aki elmerül a kínálat tanulmányozásában, nem sürgetve Annabelle-t a választásában.
- Van valami preferenciád? Esetleg olyasmi, amit sosem próbáltál még, de érdekesnek tűnik? - Firtatom a nőstény felé pillantva a saját étlapom felett.

Csak akkor voltam hajlandó belemenni ebbe a vacsora dologba, ha már úgy ítélem, hogy elég jól van. Bár azért szabadkoztam egy sort, hogy igazából nekem ez a dolgom, és nyilván nem hagyom, hogy bárki kilehelje a lelkét közülünk, ha módomban áll segíteni, de aztán úgy voltam vele, hogyha ezt szeretné, hát legyen. Egy vacsorányit még én is lazíthatok olykor, nemde?
Ami azt illeti, némileg gondban voltam, hogy mibe menjek… ezer meg egy éve nem mozdultam ki férfi társaságában, Ray eléggé szétcseszte a kis lelkemet évekkel ezelőtt, az új farkasom viszont meglehetősen finnyásnak bizonyult, és nem mozgatta meg eddig senki. Nem mintha ezzel bajom lenne, úgy egy évszázadra előre elég volt az összetört szívből, de azért jó lett volna, ha kicsit engedékenyebb, mert bizonyos dolgok attól még hiányoztak. Igaz, ez közel sem számított randinak, egy hálavacsi határozottan nem ez a kategória, de azért élveztem, hogy nőnek öltözhetek. Végül egy viszonylag szolid, zöld ruhát öltöttem magamra blézerrel, ami azért csinos volt, de értékítéletem szerint nem túl sok egy efféle eseményre. Azért a magas sarkakról még így sem tudtam lemondani, azok harmonizáltak a blézerem színével, és természetesen a harisnya sem ártott, nem épp a nyár idusán tengettük napjainkat.
A könnyed ölelés közepette alattomosan kúszik orromba az illata, ami valljuk be, lényegesen jobb, mint az elmúlt napok fertőtlenítő szaga. S még a borotvát is meglelte, nahát. Mosolyogva pukedlizek egyet, ha már hintó.
- Meg kell valljam, Mr. Rodriguez, sokkal jobban fest, mint legutóbb.
Igyekeztem erőt venni magamon, és levetkőzni az orvost, gyógyítót, s nem érdeklődtem egészségi állapota felől, gondolom teszik azt mostanra épp elegen, én meg megtettem, ami tőlem telt, most már az időn, és rajta múlik.
Félreérteni úgy hiszem, nincs mit, párosunk közel sem nevezhető bizalmaskodónak, és igazából még csak kettesben sem láthattak minket, eltekintve az utóbbi időszakban, mikor a gyengélkedőn feküdt. Ámde az még úgyse adhat okot spekulációkra. Persze, tudjuk jól, miként működik a pletyka…
Nagyjából addig tart a nem beszélek orvosi témákról, amíg rá nem kérdez a napomra, mert ott bizony kénytelen vagyok felvázolni néhány apróságot a kórházból, vagy hogy Tawnyval leltározunk, met megígértem neki, hogy támogatom a gyógyítóvá válási törekvéseit.
A nagylányok lehetséges, hogy megoldják, a nők megvárják, míg a férfi odaér, s mindezt azért, mert ha már idefele kinyitotta, nehogy már pont én legyek az, aki leszoktatja erről a manapság már merőben ritka és kedves gesztusról.
- Egészen le vagyok nyűgözve.
Köszönöm meg ekképp, ha nagyon őszinte akarok lenni, nem néztem ezt ki belőle, de a jelek szerint nem minden férfi viselkedése hagy kívánnivalót maga után. A pincérnek is megköszönöm, mikor alám helyezi a széket, és rögvest elkezdem mustrálni az étlapot.
- Azt hiszem, steaket ennék most a legszívesebben. – Vagyis inkább valaki más odabenn, azt hiszem, ő szólt ki jelen esetben, megeshet, hogy az utóbbi napokban kissé elhanyagoltam az igényeit a gyógyítói teendőim miatt. - Valami remek borral, értesz esetleg a borokhoz?
Pillantok fel Dariora az étlapból, és nem is én lennék, ha aztán nem a desszertek felé vándorolna a tekintetem. Ami meg a bort illeti, maximum a pincér majd ajánl, elvégre, ez a dolga.
- Illetve, teljesen biztosan nem hagyhatjuk ki a desszertet sem…
Aligha szánom kétértelműnek, de meglehet, annak sikerül, mindenesetre én nem igazán akadok fenn ezen.

A világért sem bíráltam volna felül az orvosi szakvéleményt, annak tükrében alakítottam az asztalfoglalást és minden mást is, ami a hétköznapokat illeti.
Küllememet érintő megjegyzésén elvigyorodok, fölébe ajánlva egy őt illető bókkal. Nyomába se érek a szemrevaló nősténynek, de ez így van jól, kérem. Az ő tündöklése az én érzékeim "étke".
Vonásain időzik akkor is érdeklődő őszinteséggel sötét pillantásom, mikor napjáról mesél. Kérdezek a kis nőstényről, kit megemlít, milyennek találja, valóban képes lesz-e megugrani a mércét vagy csupán hirtelen hóbort a gyógyítói irány számára, egyúttal, ha érdeklődik, magam is megosztok némi információt a negyedennyire sem izgalmas elmúlt óráimról. Még jó, hogy a streaming szolgáltatók a dokumentum sorozatok kiapadhatatlan forrásai... különben már lehet, becsavarodtam volna. Alig várom, hogy ismét aktívan mozoghassak és ezt szintén nem titkolom előtte. Hiányzik a futás már így két hét után.

Az étteremhez érve ajtót nyitok neki ezek szerint, felé nyúlva segítve ki a kocsiból, majd alkalmi sofőrünk vállát megveregetve engedem útjára a fiatal farkast, hogy majd szólok, ha visszafelé is szükségünk lenne a szolgálatára.
Halk nevetés hagyja el számat megjegyzésére a nősténynek.
- Au, ez fájt. Csak azért, mert zsaru voltam?! - Heccelem, miközben belököm az ajtót magunk előtt, majd hagyom a pincérnek, hogy helyünkre irányoljon bennünket.
Az étlap felett elpillantva Annabelle felé aprót biccentek választására.
- Akkor steak... medium rare, jól tippelek? - A szokásosnál többször ül meg somolygós mosoly képemen ma, úgy fest. Tovább is lapozok a borokhoz közben.
- Azt tudom, hogy a vörös húshoz vörös dukál, a fehérhez pedig fehér... innentől pedig, ha engem kérdezel, egyéni preferencia kérdése. - Értettem a témához ugyan, de nem éreztem valónak elmerülni különösebben érlelési módokban, szőlőfajtákban és társaikban, megmaradtam a könnyed társalgás szintjén, ami tudásom mélységének taglalását illeti. Amúgy sem ezzel terveztem megnyerni Bells szimpátiáját magamnak.
- Apámnak voltak még annak idején szőlőültetvényei, de nem igazán volt sikeres a dologban. A spanyol földek leginkább szárazak és terméketlenek, így nem rajta múlott a dolog sikere. Cabernet? - Firtatom mintegy mellékesen a testesebb vörösbor iránti preferenciáját, hogy ha sikerült eldöntenünk, mit kóstolnánk, abból kérjek ki, míg a vacsoránk kapcsán dűlőre jutunk.
- A desszert a legkevesebb, miután megmentetted a beleimet a kihullástól... - Vele ellentétben én viszont direkt hagyom megülni a kétértelműség tónusát hangomban, rávilágítva kijelentésében erre szemtelen módon.

Amit Tawnyt illeti, az idő majd eldönti, most úgy tűnik, komolyan gondolja, de nem ismerem annyira, hogy megmondhassam, mennyire lesz kitartó. Csak azért, mert farkasok vagyunk, okosabbak és céljaink iránt eltökéltebbek nem feltétlenül leszünk. Természetesen érdekelt az ő napja is, s ami a futást illeti, némi nyugalomra voltam kénytelen még inteni, de nyilván ő ugyanúgy tisztában volt vele, hogy jelenleg még többet ártana vele, mint amennyit hiányérzetének megszűnése felett örülhetne.
- Nem, azért, mert manapság kevés hímnemű tudja, milyen apróságoktól lehet igazán férfi egy nő szemében.
Kacsintottam, némileg komolyabban válaszolva meg a kérdést, miként muszáj lett volna, de én egyébként is hajlamos vagyok a legtöbb dolgot szó szerinti elhangzása szerint lereagálni, hiába értettem úgy egyébként a poént.
- Tökéletesen.
Odabenn villannak a karmazsin szemek, hallom ahogy dacosan morog, de nem, kedvesem, nem fogok miattad teljesen nyers steaket enni, te majd levadászod a magadét később. Orrát felhúzva mutatja nekem a hátsóját, és inkább a hímet szaglássza körbe, bár szíves örömest visszafognám, ha valamiben nem tudtam azonosulni vele, az a szabados életvitele volt. Akárhányszor egy pasi ágyában találtam magam, neki bizony köze volt hozzá, bár mióta elvesztettük anyánkat, azóta egyáltalán nem fogta meg senki sem.
- Azt hiszem, ennyi a lényeg is tulajdonképpen.
Sosem mélyedtem el a borokban, de leginkább csak azért nem, mert ha elvittek egy étterembe, szerettem átadni az irányítást a férfinak. Igaz volt ez egyébként minden egyébre többnyire, szerettem kiélvezni, hogy nő vagyok, szóval hagytam nekik, hogy férfinak érezzék magukat mellettem.
- De legalább megpróbálta, anélkül úgysem lehet sikeres semmi. Jól hangzik.
Bólintok, közben elemelem az asztaltól a szalvétát, és az ölembe helyezem, mielőtt még le találnám inni magam, noha az ügyetlenség nem igazán jellemző rám. S mióta az Önzetlen gyermeke a társam, meglepően összeszedett vagyok szinte minden értelemben, sosem tapasztalt békét és magabiztosságot hozott az életembe, hogy aztán szinte megsemmisüljünk mindketten, mikor Eeyeekalduk elhunyt. Mostanra már tudunk nevetni, önfeledten rohanni, de még mindig hiányzik…
- Ohh, nem venném a lelkemre, ha ez a desszert visszavetné a gyógyulásodat. – Ütöm el saját zavarom ekként, enyhe pír ugyan színezi orcám, de őszintén… nem igazán ijeszt meg a szituáció. Régen úgy lett volna, a régi farkasomnak volt párja, a vörös szeműnek nincs… - Szóval, csak addig szemtelenkedjen Mr. Rodriguez, amíg a takarója ér.
Engedek útjára egy ragyogó mosolyt felé, mert tudom, hogy ebben az esetben ez bizony sakk-matt, és abszolúte élvezem a győzelmemet. Nem mondom, hogy nem nyalhat vissza a fagylalt, de szerintem ez az én köröm.
- Mindenkit elhívsz vacsorázni, aki összefoltoz?
Régen sem voltam az a típus, aki nem kérdezi meg, amire kíváncsi, és kötve hiszem, hogy most volt szüksége először ilyesmire, viszont abban azért már korántsem vagyok annyire biztos, hogy mindenkinek ekképp hálálja meg. Tulajdonképpen még csak hálálkodós típusnak sem gondoltam volna soha.

Halk, erőtlen kis kaccanásra futja tőlem replikája nyomán. Nem tudom érezhetően hova tenni a tényszerűség mögött megbújó bókszerűséget, de talán nem is kell. Hagyom megülni kettőnk között, lévén az ajtónyitás a hölgy számára éppoly magától értetődő volt számomra jelen szituációban, mint az, hogy nem ő fog a pincérnek csettintgetni mindenért, hanem én intem oda, felvéve a szemkontaktust vele, mikor a bor kapcsán sikerül dűlőre jutnunk.
Ha hallanám gondolatait, minden bizonnyal egyetértenék vele; ha nyers húst akarnék enni, azt kiharapnám a gazdájából. Meggyőződésem, hogy az ember inkább az élvezeti értékéért és a társaságért jár étterembe, nem kifejezetten a jóllakás a cél. De mint minden, nyilván ez is értelmezés kérdése, persze...
Nem igazán feszélyez nőstényének érdeklődése ennek tükrében, a rozsdaszín bundás fenevad éppoly kíváncsi volt a másik félre, mint én magam Bells személyére a fertőtlenítőszagú orvosi szobán túl.
Energiáim fürkésző nyugalommal vontak hát körbe bennünket, hagyva a kis nősténynek, hogy kibontakozzon, ő tegye meg az első lépést.
- Igazából ettől azért árnyaltabb a kép, mind gasztronómiai, mind pedig borászati szempontból, de a világért se untatnálak, nem rögtönzött kultúrtörténet órára jöttél végtére is. - Ült meg apró mosoly képemen, ahogy vonásait figyeltem. Az időközben a borral visszatérő pincér kérdő tekintetét látva meg csak megjegyeztem, a hölgy szeretné a kóstolót, természetesen. Biztos vagyok a választásomban, hiába a testesebb bor, de megadom a lehetőséget, hogy másikat nyittasson Bells, ha van, mi közelebb áll az ízléséhez.
- Gondolod, hogy így lenne? Megülné a gyomromat? - Firtatom játékosan évődve, s közben a borba kortyolva immáron én is, miután leadva a rendelést ismételten kettesben hagy minket esténk gyertyatartója. Ha-ha.
Kiszélesedik vigyorom a finom feddésre, ami szemtelenségemet illeti, tekintetem élénk fénnyel csillog, ahogy megül a nő bájos vonásain pillantásom. Okos és nem ijed meg az árnyékától... Ezt mondjuk eddig is tudtam róla, de más eme szabadabb közegben látni "működését", mint az orvosi köpenyt magára öltve. Olyankor alighanem elvárás a talpraesettség bizonyos fokig.
- Csak azokat, akiket kellően érdekesnek tartok hozzá, hogy meg akarjam ismerni némileg jobban. Meg... meg kell valljam, pocsék vagyok köszönőajándékokban. Nem sok értelmüket látom, ellenben ennek itt... - Mutatok kettőnkre, meg a helyre finom mozdulattal - van tartalma, mélysége. Vagy legalábbis a lehetőség adott rá, hisz ez mégiscsak rajtunk múlik, nem igaz? - Már, hogy mivel töltjük ki az időt a desszertig, ugyebár. De ezt a vasat nem ütöm tovább szóval, legfeljebb energiáim környékezik meg időről időre, észrevétlenül és el sosem érve igazán a kis nőstényéit derűsen.

Éreztem, hogy kíváncsi, már-már meglepett, hogy valakit méltat egy pillantásnál többre, már azon túl, hogy konstatálja a létezését. Nem hordta fenn az orrát, egyszerűen csak más szemmel nézett mindenkit, miként én is. Számára ugyanúgy az volt az első, hogy segítsünk. Amikor Dariot behozták, éreztem, hogy figyel, és készen áll arra, hogy magunkhoz vegyük a sérülései egy részét, de nem volt rá szüksége. Talán csak a hosszú, gyengélkedőn eltöltött napok okán érdekli jobban a hím… bizonyára egészsége. Tudom is én. Aggódik, miként én is tettem, azaz aggódtunk, mert mélységes egyetértésben léteztünk az első pillanattól kezdve. Szóval egyelőre éltem a gyanúval, hogy a kíváncsiskodása a hím jelenlegi állapotára fókuszál… Egészen újszerű lenne másfajta érdeklődést tapasztalni tőle. Viszont határozottan és tökéletes nyugalomban közeledett, nem érezte úgy, hogy óvatosnak kell lennie, ráérősen járta körbe, oda-odaszaglászva – kedvelte az illatát -, keresve a korábbi sérüléseket, azok állapotát felmérve, és csak azután helyezkedett el alig pár centire tőle, amikor meggyőződött róla, hogy nincs rajta semmi, amiről gondoskodni kellene. Éreztem, hogy szívesen kijönne, és hívná magával a hímet is, de gondolom tisztában volt vele, hogy ez per pillanat az én időm, szóval kissé kelletlenül hajtotta fejét a mancsaira a másikkal szemben.
- Nos, nem, bár igazából, nem tudom pontosan, milyen órára is jöttem.
Viszonoztam a mosolyát, elgondolkodva érintettem meg a fülem tövét, és húztam le ujjaimat a nyakam vonalán. Ami azt illeti, meglehetősen mellbevágó az érzés, hogy mennyire hiányzott egy férfi figyelme, történjék akármilyen okból.
A pincérre ugyancsak mosolyt villantok, s megkóstolom a bort, bár biztos vagyok benne, hogy megfelelő lesz, a választásomhoz pont tökéletes, így a röpke ízlelés után elégedetten bólintok a pincérnek. Megfelel.
- Tudom.
Nevezhetnénk szemtelennek, amiért bizonyos vagyok benne, ez még számára nem volna okos ötlet, de nyilván a férfiak mindig jobban tudják, mennyit bírnak. Vagy éppen hisznek magukról, hogy bírnak. Akárhogyan is, a könnyed évődés tetszett, élveztem, jó volt, hogy kivételesen nem kell túl komolyan vennem sem magam, sem a helyzetet, és csak simulhattam bele könnyedén, átadva magam a kellemes este ígéretének.
- Ezt akkor most bóknak veszem.
Elvégre, egészen hízelgő, hogy egy idősebb hím kellően érdekesnek tart. A magam részéről persze tisztában vagyok a kvalitásaimmal, de hajlamos vagyok belefeledkezni a kötelességeimbe minden téren, és a lazítás ritkán jut eszembe. Elég nagy hiba.
- Pedig magam előtt látom a köszönőlapot. „Kedves Bells! Köszönöm a szép varratokat! Hálám jeléül fogadd el ezt a kosár narancsot.” Mondjuk…
Kacagok fel röpkén, és saját derűmről eszembe jut valami más, aminek hangot is kívánok adni, mert hát, miért ne tenném.
- Egyébként, valóban rajtunk múlik. Példának okáért egészen meglepő rajtad ez a széles mosoly. Szeretném ma este minél többet látni.
Kacsintok rá könnyedén, nekem valahogy mindig olyan komolynak tűnik, de mit csodálkozom… az esetek legnagyobb részében én is állandóan koncentrálok, agyalok valamin, és nem azzal foglalkozom, mennyire derűs az ábrázatom.

Meglehet, a kis nőstény érdeklődését pont a bennem lustán megülő hím "leszaromsága" keltette fel, ahogy épp csak füle rebben a közeledtére, fejét kapja fel, majd csak akkor méltóztatik talpra kecmeregni, mikor a fiatal energiák odáig merészkednek, hogy övéibe kapjanak, megkörnyékezzék azokat, mint az az elmúlt időszakban rendre megtörtént már korábban is, a gyengélkedőn időzve. Jól vagyunk, már a büszkeségünkön esett finom csorba nyomát se látni, igaz, az emléke attól még ottmarad, kellemetlen hegként.
Arra, hogy pontosan milyen órára is jött... elvigyorodom. A kérdés jó. És valahol jogos is, már-már elgondolkoztam rajta, vajon ennyire átlátszó lennék, hogy kiszúrta valós célomat? Erőteljesen kétlem.
- Amilyenre csak szeretnél, mi querida, elvégre ha te nem vagy, lehet, nem ilyen ütemben bicegnék most melletted! - Meglehet, nem éreztem úgy, hogy a falkában betöltött feladata elvégzéséért tartoztam volna felé bármivel, mégis a jó érzés és a személye, valós lénye iránti felébredő érdeklődésem eszkalálta eme meghívást a közös vacsorára. Ennyi volt célom, nem több. Egyelőre legalábbis.
Tekintetem követi a finom, végigvitt mozdulatát, a pincér közeledtét csak szemem sarkából szúrom ki, s akkor fordulok csupán irányába, mikor asztalunkhoz ér, s akkor sem húzom feleslegesen idejét. Menjen tovább a rendelés felvételét követően, dolgára, oly észrevétlenül, ahogy jött.
Szemtelen válasza nyomán önkéntelenül is feljebb szalad kissé szemöldököm. Valóban?
- Tankönyvből, vagy...? - Tapasztalatból. A visszadobott kérdés könnyed éle játékos, farkasom energiái köröttem a félig leengedett pajzson át is kellemes pezsgéssel mozdulnak. Akármit is válaszol, képes leszek messzebb mutató következtetést levonni belőle egy egyszerű, kóstolgatós kérdésnél.
Megül a kellemes ívű farkasmosoly képemen, vegye bóknak nyugodtan, hisz akképpen szántam, mindamellett, hogy őszinte volt érdeklődésem. Évek óta léteztünk egymás mellett, de valahogy sosem fordítottam rá figyelmet a hétköznapokban, hát meglehet, ideje volt.
- Miért pont narancsot?! - Horkanok fel rosszalló nevetéssel. Oké, belátom, szorult belém némi kreativitás, biztosan elő tudtam volna állni egy köszönő ajándékkal is, amit utána feltehet a polcra, meg időnként leporolhatja, mielőtt istenesen ellepné azt a pormacskák halmaza. De...
- Ez annyira nem én vagyok. Így kimondva csak még nyilvánvalóbb... - Nevetős a hangom a képtelenség nyomán, kissé meg is ingatom a fejemet.
- Tudod, hogy van ez... vigyázni kell az embernek az imidzsére. - Szélesedik meg ama mosoly, amire felhívja a figyelmet itt. Tekintetét állom közben, nem hoz zavarba a kacér kacsintás, mit felém ejt el.
- De minek titkolni, téged is felüdülés ilyen könnyednek látni. Azért néhány hete még eléggé gondterheltnek tűntél időnként. - A legapróbb ránc és rezdülés sem kerülhette el figyelmemet, amikor a szobába látogatott, lévén nem igen volt más elfoglaltságom, minthogy a kintről érkezők energiáit, gesztusait mérjem fel rendre, így az övéit is. Azt a Bellst már jól ismertem, mondhatni. Ez most új volt és mégis ő.
- Milyen érzés egyébként? A legszolgálatkészebb vérvonalat birtokolni? - Firtattam érdeklődőn, a borból kortyolva közben.

Ha az életem múlna rajta, se tudnám, miért érzem biztonságban magam a közelében, a bundással egyetemben, talán azért, mert elláttam a sérüléseit, és tudtam, hogy a fajtánknak ez azért sokat tud jelenteni. Nem emlékszem, előtte, mit éreztem, de mi tagadás, nem sokszor futottam bele eddig, mióta decemberben visszajöttem, előtte meg… Nos, finoman szólva is hektikus volt a sorsom mióta átharapott az Önzetlen. Igazság szerint élnem sem kellene, lévén áldozat voltam. Ezt persze vajmi kevesen tudják, és bár Dario éppenséggel Kangunart, de nem tudhatom, erről az egészről mennyi információ van a birtokában, így nyilvánvalóan nem beszélek ilyesmiről. A lényeg jelenleg pusztán az, hogy nyugalmat érzek mellette, és erre szükségem van. Többnyire egészen higgadtnak tűnök, és ha a feladataimat kell elvégeznem, az is vagyok, de nem mondhatnám, hogy a nagy egészet nézve tudom, hol a helyem, és ki vagyok tulajdonképpen. Ennyire azonban nagyon kevesen ismernek, hogy tudják rólam.
- Megtette volna más. A csodafegyveremet még be sem kellett vetnem.
Fogalmazok ekként, őszintén úgy gondolom, hogy bármelyik másik gyógyító megtette volna azt, amit én, ha akkor épp ő van ott.
- Talán én vagyok a szerencsés, hogy pont én voltam ott.
Engedek meg pimaszul egy kacsintást, elvégre, egészen más oldala mutatkozik meg azoknak, akik súlyos sérülésekből lábadoznak, sokkal… nem is tudom, emberibbek, sebezhetőbbek olyankor, és én szeretem megismerni a társaimat onnan nézve is.
- Maradjunk annyiban, hogy tankönyvi példával élve a gyógyulásod még nem olyan előrehaladott, hogy kihozd magadból a maximumot.
Haraptam be röpkén ajkaim szegletét, tudom-tudom, nem húzgáljuk az oroszlán (farkas) bajszát, de mit tagadjam, jól esett szemtelenkedni, és őszintén szólva attól sem szaladnék világgá, ha visszájára sülne el a dolog, nem ejtettek a fejemre semmiféle szempontból sem, nem vagyok egy ijedős nőszemély.
- Nos, a narancs olyan kellemes kis gyümölcs… tudod, puha, lucskos… – Ezen a ponton azért a mosoly a vonásaimon kiszélesedni látszott. - Olykor savanykás, máskor édes… sosem lehet tudni, pont mivel találkozik az ember.
Kétlem, hogy efféle okfejtésre számított volna a narancsról, őszintén, én sem tudom miért pont narancsot mondtam, de szórakoztat a dolog ilyetén taglalása. Mondanám magamnak, hogy csihadjak, elment az eszem… de… úgy tűnik, most ilyen kedvem van.
- Valóban nem, és talán pont ezért sokkal jobban értékelem.
Igazság szerint tetszik, még hízeleg is némileg a kis lelkemnek, hogy elő tudok belőle hozni ilyesmit, nem kötöttem volna rá fogadást.
- Tudom, tudom, a mindig tettre kész, céltudatos, komor kangunart. Mondjuk azt hiszem, most úgyis épp az a „dolgod”, hogy kellemes társaság legyél a számomra, szóval igazából… ez nem is rombolja az imidzsedet.
Mindent lehet a megfelelő irányból csűrni-csavarni, ez kétségtelen.
- Teljesen más, mikor bármikor beüthet a ménkű, és az ember a feladatára, meg mások egészségére koncentrál.
Komolyabb mosollyal taglalom a dolgot, nyilván az számomra nem szórakozás, annak ellenére, hogy a feladataimat minden területen komolyan vettem mindig is.
- Őszintén szólva én mindig hasonlóan álltam a világhoz, mint ami rájuk jellemző, a korábbi vérvonalam egyáltalán nem illett hozzám. Nem voltunk egyetértésben soha. Ő… úgy simul hozzám, mint a második bőröm, vagy én hozzá, nézőpont kérdése. Sokkal hasznosabbak vagyunk egymás számára, mint árnyként voltam, egyszerűen pont kiegészítjük egymást. Imádom.
Szinte bizsergetően kúsznak szét az energiáim, ahogy beszélek róla, valóban süt rólam, hogy így találtam igazán meg önmagam, és ez tulajdonképpen egy nagyon-nagyon jó dolog.

Információból sosem elég, ha engem kérdeznek. S bár feltett szándékom jobban megismerni a szemközt ülőt, annak személyét és farkaslényét egyaránt, tisztában vagyok vele, hogy még igencsak a felszínt kapargatom eme vacsorával. De... miképp is mondják? Az úriember egyszerűen türelmes farkas.
- Egyezzünk ki döntetlenben. - Nevetek fel röviden itt a "ki a szerencsésebb kettőnk közül" versenyt hallva, elvére kár szerénykedni azon, mi való igaz. Mindketten jól jár(ha)tunk bizonyos tekintetben, hiába egy kellemetlen esemény az, mi egymás figyelme felé sodort bennünket. A betegágyból való lábadozásom alapján mondjuk inkább tarthatna egy mogorva vén öregembernek, aki magába fordul és bosszantóan makacs, semmint szórakoztatónak, de hé! Elfogadta a meghívást, szóval annyira mégsem lehettem elviselhetetlen.
Orvosi utasításnak is beillő replikájára féloldalas mosoly marad meg képemen, ahogy cinkos pillantásaink találkoznak.
- Semmiben nem lehetsz biztos, míg nem tesztelted. Addig csak teória. - Hajoltam előrébb ültemben felé némileg, amennyire a közöttünk levő asztal ezt engedte. Nem az a pironkodtató közelség, de a gesztus kellően jelzés értékű. - Kósza gondolat, ami nem hagy nyugodni. Igazán... kellemetlen lesz vele feküdnöd majd. - Kacsintok rá, s végül nevetve dőltem vissza a székem támlájához, ahogy azt ecsetelte, miért pont a narancs csúszott ki csöpp ajkain. Frappáns válasz egy látszólag semmiség kapcsán. Hm... talán mégiscsak több van a nőstényben, mint azt első blikkre leszűrné az ember. Érdekes.
- Valóban nem rombolja. És nem is teher, ha már itt tartunk. - Társaságául szolgálni a hölgynek, kivel a könnyed évődés közepette is sikerül komolyabb vizek felé evezni. Hallgatom őszinte figyelemmel, érdeklődően. Csak a kiérkező vacsora töri meg némileg a dolgot, de szerencsére a pincér érti a dolgát - avagy nincs láb alatt feleslegesen - így mondhatni, ki se zökken a gondolatmenetből Bells, miben épp benne volt.
- El nem tudom képzelni, milyen lehet más vérvonalat birtokolni, aztán egyszer csak elölről kezdeni mindent... de ha nem érezted igazinak azt, akkor ez mindenképp egy "minőségi csere" volt, ha úgy vesszük. - Szusszanok szelíd mosollyal a hasonlatom közepette. Azt már csak magamnak tartom meg, hogy talán a legtávolabb az ő vérvonala áll tőlem. De talán még azt is magam szolgálatába tudtam volna állítani, ha úgy hozza az élet.