- Te kérdeztél - vontam vállat. Őszinte voltam, akkor is, ha tudtam, hogy nem lesz képes ezzel mit kezdeni, mert tényleg ennyire különbözünk. A következő kérdéseknél már inkább hallgattam, kicsit úgy éreztem magam, mint régen, lány koromban: vagy hallgattam, vagy megsértettem valami flancos előkelőséget a szavaimmal. Őt mondjuk valószínűleg nem sértettem volna, de úgysem jutottunk volna semerre, nekem pedig megint magamat kellett volna magyarázni. Inkább nem. Képtelen lenne elereszteni... én se tudtam őt, csak a mikéntek mások, a szándék valahol ugyanaz. Szusszanok egyet. Elküldhet, elengedhet, de ha mindez az elmúlt évtizedek alatt sem változott, akkor vagy még több idő kell és úgy, hogy egyáltalán nem látjuk egymást, vagy egyszerűen reménytelen a helyzet. Nekem mindegy. Tényleg. Inkább megkérem, hogy hívjon taxit, aminek eleget is tesz, hallva pedig, mennyit kell még várni, leülök az összemaszatolt kanapéra. Gondolatok nélkül, kifejezéstelen arccal vártam, így fogadtam a ruhákat is, amiket egy köszönet keretei közt vettem magamra. Biccentettem megtartásukra. Nem volt semmi melegebb cuccom, jól fognak jönni, abba pedig nem voltam hajlandó belegondolni, hogy azért, nem kéri őket vissza, mert én egyszer viselem. Pont akkor érkezett meg a taxim, maikor teljesen elkészültem és habár a mozgásom még messze elmaradt attól, amilyen korábban volt, a lehetőségeimhez mérten szedtem a lábam. Mellette viszont megtorpantam az ajtóban, hogy egy hirtelen elhatározást követően lábujjhegyre álljak és arcon csókoljam. Röpke érintés volt, még csak el se kalandoztam szája sarka felé, ilyen szándék ebben nem lapult. - Te is - nézek még egyszer, utoljára a szemébe, ami semmit sem képes előlem elrejteni évek óta. Csendes, gyors búcsú, ki nem mondott ígérettel: még ha maradok is, igyekezni fogok, hogy elkerüljelek, hogy legközelebb, amikor felkereslek, készen álljak. Készen arra, hogy elmondjak mindent, amiről nem tudsz, de az apja voltán jogod van hozzá.
A motelhez érve átöltöztem saját ruháimba, a kapottakat pedig összehajtogatva tettem külön a többitől. Fogalmam sincs, hogy mégis megpróbálom-e majd visszaadni, elégetem, vagy mi lesz velük. Majd eldöntöm egyszer...
Most már több, mint hete annak a bizonyos incidensnek, amit magam idéztem elő. És most pusztán annyiból érdekes ez, hogy a majdnem-halálélményen felbuzdulva kitaláltam, mindent el akarok rendezni mielőtt még ténylegesen is kipurcannék. Jelen pillanatban mindenkit belefoglaltam, aki a családom részét képezi, az egyetlen személy, akiről semmit sem tudok nagyon hosszú ideje, az a lányom. Legutóbb Maryről nem sok szó esett Arthur és köztem és nem is hiszem, hogy tudna is bármit segíteni annak ügyében, hogy megleljem. Így nem konkrétan a húga miatt keresem fel, hanem sokkal inkább azért, hogy tudassam vele, kit kell keresnie, ha ténylegesen is meghalok. Gondoskodni akarok róla is, ahogyan Aiméeről és Bastienről is. Azt hiszem ez már csak így természetes. Ráadásul a legutóbbi találkozásunk óta mintha nem hetek, hanem hónapok teltek volna el. Bastienből farkas lett, aki szeretné is megismerni a bátyát – én kezdeményeztem, érthetően azért, mert én is ezt akarom -, Aimée kezét újra megkértem – na az is egy hosszú történet -, Willowról meg nem akaródzott beszámolnom neki, gondolván, hogy az apja szerelmi élete az utolsó, amire kíváncsi volna. Nem is terhelném vele egyébként. Viszont azt tudatni akarom vele, hogy min is vagyok túl, mert családtag és már nem gyerek. Bashnek nem mondhattam el, mert még fiatal és nem kell, hogy feleslegesen féljen, Arthur azonban ereje teljében lévő farkas, ráadásul nagyon is közel állunk egymáshoz. Vagy valamikor nagyon közel álltunk, de minket összekötő vér erejében jobban hiszek, mint bármi másban és valahogy a történtek és a farkasának elvesztése után is úgy hiszem, hogy mi ugyanolyan erősen vagyunk egy család vagy csak ebben szeretnék hinni. Felhívtam korábban – belehörögtem a telefonba, mert egy darabig hangom az nem volt sok –, hogy mikor ér rá az öregét fogadni és amikorra úgy időzítette, hogy van rám ideje, hát akkorra állítok be két üveg jóféle, hazai scotchal. Az ajtaján kopogok be, de hagyom, hogy energiáim megelőzzenek és hamarabb tudassák vele itt létem, mint ahogyan az ajtajához hozzáérnék. - Szia! – köszöntöm, amikor már ajtót nyit és azzal a lendülettel át is ölelem. Már van hangom, viszont a kötést már nem viselem a nyakamon és még néhány nap, mire a hegek teljesen eltűnnek. Nincs okom arra, hogy bármit is titkoljak előle, ráadásul napokkal ezelőtt elhagytam a kötést, mert idegesített. - Remélem szomjas vagy. – emelem meg a két üveget és ha hagyja, akkor belépek a lakásába. És nem tudom megmagyarázni miért vagy, hogyan, de egészen furcsa érzésem támad. Az a fajta, amikor egy szülő anélkül, hogy bármi látható bizonyítékát tapasztalná vagy találná, de tudja, hogy valami nem egészen kerek a gyereke körül. Hirtelen fordulok a fiam felé és egy darabig csak átható kék íriszeimmel figyelem, mielőtt megszólalnék. - Minden oké? – húzom összébb a szemhéjaimat, azt várva, hogy kapjak valami jelet, célzást megerősítést a megmagyarázhatatlan érzésemre, vagy éppen annak az ellenkezőjére. Persze, lehet, hogy tévedek, mostanában nem is lenne meglepő, amennyire szentimentális lettem az utóbbi időben…
A mai napom javarészt azzal telt, hogy eltakarítottam Dakota után. A pokróc a kukába került, túl véres volt ahhoz, hogy normálisan helyre lehessen hozni. A kanapé viszonylag épségben megúszta, itt-ott kellett kicsit megsikálnom, de elfogadható lett az eredmény, úgyhogy nem kellett kárpitoshoz vinnem. Amikor viszont mindennek a végére jutottam és elfogytak a teendőim, egyedül maradtam a gondolataimmal. Nem csak a házamban, hanem saját magamban is rendet kellett raknom és hiába végeztem hamar az előbbivel, az utóbbi keményebb diónak bizonyult. Ismét sikerült felforgatnia a nyugodt kis életemet és akárhogyan próbáltam, egyszerűen ezt is képtelen voltam kitörölni. Ott visszhangzott bennem minden szava és bármennyire szerettem volna azt mondani, hogy oké, csináljuk így, nem voltam rá képes. Az nem én vagyok. Töprengéseim közepette csörrent a telefonom, én pedig egyből rábólintottam apám szándékára. Jöjjön nyugodtan, akár most rögtön, legalább nekem sem kell a feleségemen rágódni, vagy éppen végre akad valaki, akivel megbeszélhetném mindezt. A hangja igencsak érdekes volt a telefonban, első blikkre azt mondtam volna, hogy megfázott és azért olyan mackósan dörmögős, de nálunk ez nem lehetséges, szóval vagy csak szimplán most kelt fel, vagy valami egészen más van a dologban. Nem kérdezősködtem, ha ideér, úgyis ki fog derülni. Egyből indultam, hogy ajtót nyissak, amikor megéreztem az energiáit, mosollyal köszöntöttem és őszinte lelkesedéssel viszonoztam az ölelését. A nyakát meglátva ráncoltam a homlokom, ennek minden bizonnyal köze lehet a dörmögős hangjához is. - Feltételezem nem a borotva szaladt meg a kezedben - utaltam ezzel egyértelműen a sebére, de egyelőre nem kíváncsiskodtam, ennyiből is bizonyára érteni fogja, hogy érdekelne a dolog, mégis mi a fene történt vele. - Egy ilyen ital láttán persze, hogy az vagyok! - csibészes vigyor terült el a képemen, majd beljebb invitáltam és amíg ő megnézte magának a nappalimat, addig én elmentem whiskys poharakért. Azazhogy mentem volna, mert hirtelen fordult felém, kis híján bele is ütköztem, a pásztázó tekintetet látva kicsit feljebb szaladt a szemöldököm, tudtam, hogy érzi, nem is kellett látnia az árulkodó jeleket. Vártam a kérdést, nem előztem meg a válasszal és amikor végre feltette, sóhajtva ereszkedtek meg kissé a vállaim. - Nem egészen. Úgy tűnik ez a város vonzza a rokonokat, mert a feleségem is befutott - válaszoltam a tarkóm megvakarva, arról pedig jobbnak éreztem nem szólni, hogy a Teremtőm is erre lébecol, még a végén olyasmi történne, amit nem szeretnék. A reakcióm, az arckifejezésem mind egyértelmű lehet számára, miszerint nem örvendek kifejezetten annak, hogy a kedves asszony errefelé mászkál. - Menjünk beljebb, én hozom a poharakat, aztán ha gondolod, elmesélek mindent és aztán te is elmondhatod, miért kerestél és mi történt a nyakaddal - vázoltam fel a programot, aztán már mentem is a poharakért, hogy azokkal visszatérve dobjam le magam mellé a kanapéra - feltételezve, hogy már ott ül ő is. - Szóval.. egyelőre nem tudom, örülnöm kellene-e neki, hogy a feleségem itt van, vagy inkább irtózni a gondolattól. Túl sokszor csalódtam már benne, hogy képes legyek tiszta lapot osztani neki, magunknak, ráadásul azt sem tudom, mit tartogat még számomra - kezdtem bele, miközben az immáron már remélhetőleg megtöltött pohárral a kezemben dőltem hátra a kanapén. - Te jössz - fordultam felé, ha nem volt kérdése, miközben számhoz emelve a poharat küldtem le az első kortyot a minőségi, jóízű italból.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Ahogy a borotvával kapcsolatban kérdez, valamelyest feljebb szaladnak a szemöldökeim a homlokomon, főleg, mert láthatóan borostás a képem, mint mindig. Persze, értem én az utalást, így csak egy keserű mosollyal rázom meg a fejem, valóban nem erről van szó. Viszont nem itt az ajtóban akarom ezt megtárgyalni vele, ráadásként pedig feltűnik, hogy valami vele sem teljesen oké. - Reméltem is. – a csibészes vigyorát viszonozom, de csak addig, míg ki nem bukik belőlem a kérdés vele kapcsolatban. Az apja vagyok, természetes, hogy nem tudom és nem is akarom tovább húzni a faggatását – jó persze, ha nem akarja elmondani, akkor nem fogom erőltetni –, egyszerűen tudni akarom, hogy mi van vele. A megereszkedő vállak sosem jelentenek jót. Felkészülök hát – hogy mire is azt magam sem tudom – a lehető legrosszabbra, már amennyire ez egy szusszanásnyi idő alatt lehetséges. - Oké… – nyögöm ki megdöbbenve. Egy újabb családtag felbukkanása. Igazat kell adjak neki, ez a város tényleg vonzza a rokonságot. - Gondolom és áll az alku. – bólintok és szépen megyek beljebb, megcélozva a kanapét. Amíg a fiam a poharakat hozza, én levetem a kabátom és kinyitom az egyik üveget, hogy amikor visszaér, már csak tölteni kelljen, amit meg is teszek. Csendesen és figyelmesen hallgatom, amit a feleségéről mesél, nem kérdezek bele, csak hagyom, hogy annyit osszon meg, amennyit jónak gondol. - Ennyire rossz a helyzet? Mit akar tőled? – mivel nem ismerem a teljes történetet – a felét sem – ezért nem is tudom, hogy mire is kellene azonnal rákérdeznem, de azt hiszem jó ötletnek tűnik valahol itt kezdeni. Ha sarokházat nem is, de zűrös nőügyeket sikerült örökölnie tőlem. Szép kis örökség… - Az egyik falkatársam… és barátom… vagy valami olyasmi volt/van/lesz… – még számomra sem egészen tiszta, hogy melyik terminust kellene vele kapcsolatban használnom. - … A lényeg, hogy kb. egy hete kis híján lefejezett. Nekimentem, mert ő és Aimée… tulajdonképpen nem tudom mit kéne hinnem, mit csináltak együtt vagy nem csináltak… és nem csak erről van szó. Hosszú és bonyolult és nem biztos, hogy hallani akarod. Amúgy ő néz ki rosszabbul. – húzom el a számat és nem a szépségére célzok ezzel, hanem az egészségügyi állapotára. Az pedig hazugság lenne, ha azt mondanám, nem azért tettem hozzá az egészhez, mert nem akarok a saját fiam előtt csődtömegnek tűnni. - Megint te jössz, szóval mi a helyzet a feleségeddel? – remélem, hogy megoszt vele kapcsolatban még ezt-azt, mert érdekel, hogy mi az egész közöttük, milyen nőstény a menyem és azt, hogy mennyire kell aggódjak. Hiába tudom, hogy a fiam épp ereje teljében lévő hím, akkor is a fiam és így mindig is aggódni fogok, ez a természetes azt hiszem. Egy húzóra leküldöm a whiskyt, mert most szükségem van rá. Újra töltök és ha közben Aiden pohara is kiürült, akkor neki is.
- Hogy mit akar tőlem? - kérdezek vissza, miközben alsó ajkam kezdem harapdálni. Ez baromi bonyolult és valahogy úgy kellene elmondanom neki, hogy érthető legyen a szituáció és a helyzet, amibe keveredtem. Amibe a feleségem belekevert. - Egész pontosan engem szeretne úgy, hogy közben megőrzi a szabadságát. Azt hiszem ez egész helytálló összefoglalása a dolognak - szusszantottam egyet, mielőtt újabb kortyot tüntettem volna el a poharamból. Persze ez így közel sem a teljes igazság volt, de ez tényleg elég bonyolult és összetett dolog volt. Aztán kérdezek és ő kezd bele, mi is történt vele, az első szavakra a homlokomat ráncolom, már nem kezdődik jól, hogy a barátjának ténye elég kérdéses. Aztán ahogyan folytatja.. Hát apám, kábé a szám is eltátom menten. - Annak örvendek, hogy legalább te is megmutattad, milyen fából faragtak - bólintok határozottan, bár azért az, hogy kis híján letépték a fejét, elég horrorisztikus. Főleg úgy, hogy valami barátféle csinálta. - Egyébként.. milyen barátaid vannak neked, hogy letépnék a fejed? - kérdeztem, szám sarka enyhén rándult fölfelé. - Bocsi, tényleg, csak elég.. fura ez az egész. Meg maga a tény, hogy hajszálnyira voltál attól, hogy.. na, tudod - valahogy nem akar a számra jönni az az egyetlen szavacska, mert belegondolni sem szeretnék, hogy megtörténhetett volna. Nyilván ez az élet rendje, de most itt volt, alig pár hete futottunk össze és akkor tessék, egyből egy ilyen hírrel fogad. Igazán vigyázhatna jobban is magára, ezt azonban nem mondom ki, szerintem elég az arcomra néznie, hogy tudja, mi jár a fejemben. - Két üveg whiskynk is van, én ráérek, szóval.. - emeltem meg a vállaim kissé, hogy aztán leejtsem őket. Szeretném hallani azt a sztorit, legyen bármennyire is bonyolult. És ez az a pillanat, amikor rá kell jöjjek arra, hogy a szerencsés nőügyleteimet minden bizonnyal tőle örököltem. - Ez szintén elég bonyolult, de azt hiszem jobb, ha tudsz róla, mert simán lehet, hogy összeakadtok - hajtottam le én is egyszerre a maradék italt, hogy aztán újabb körre nyújtsam a poharam. Jobb, ha most tisztázok minden ilyesmit, mert ki tudja, Dakota mivel tömné tele az apám fejét, ha rá hárulna az igazság megosztása. - Szóval azt tudod, hogy boldogak voltunk és azt is, hogy aztán megcsalt. Én pedig elküldtem, nem akartam többé látni, mert igencsak szar érzés volt a tudat, hogy képes volt rá - ráncolom kissé a homlokom, erről így még senkinek se nagyon beszéltem és eléggé csak a felszínt kapargálták a szavaim, de nem akarok egész estés mesedélutánt tartani arról, mennyire taccsra vágtak akkor a történtek. - Én a lányommal vágtam neki a világnak, ő meg ki tudja, kivel és mit csinált, nem is érdekelt. Csak a hiányt hagyta maga után és azt hittem, soha többé nem is kell látnom, egészen addig, amíg egy napon fel nem hívott. Miatta mentem el a városból huzamosabb időre - pillantottam először rá azóta, hogy belekezdtem a történetbe. - A segítségemet kérte, én pedig megadtam neki, hogy utána, minő meglepő, de átverjen és ismét magamra hagyjon. Eztán jöttem vissza a városba, nagyjából egy hónapos úttal a hátam mögött, kellett némi feszültség levezetés. Alig voltam itt két-három napja, amikor ismét felbukkant. Elég szépen sikerült felkavarnia az állóvizet - öblítettem le a torkomat, miközben hátradőltem a kanapén. Ez így még mindig elég dióhéj volt, de ami már itt történt, az egyelőre még nekem is baromi új és amíg én nem tudok megbarátkozni vele és helyrerakni magamban a dolgokat, kétlem, hogy bárkinek is tudnék róla beszélni. - Röviden és tömören nagyjából ennyi, azt pedig már úgyis tudod, mit szeretne - bár az sem tartalmazza a teljes igazságot, de ez is olyan, amit egyelőre nekem is meg kell emésztenem. - Viszont ne aggódj miatta túlságosan, oké? Elég nagyfiú vagyok már, hogy sikerüljön megbirkózni a problémáimmal - feljebb rándult szám egyik sarka. Ismertem, tudtam, hogy nyilván aggódik miattam és akármennyire volt fontos számomra, ez akkor is az én „bizniszem” volt, nekem kell megoldani is.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Micsoda igények… – szúrom közbe a megjegyzésemet, és bár sejtem, hogy ez mit is takarhat pontosan, nem feltétlen értek vele egyet. Gondolom Arthur sem, különben most nem úgy festene ahogy. - Van kedved bővebben is kifejteni, vagy ne kíváncsiskodjak? – alig tudok még valamit az egész nejével való kapcsolatáról, de érdekel. Persze, hogy érdekel, elvégre a fiam, minden érdekel vele kapcsolatban. Viszont eszemben sincs az életébe gyalogolni úgy, ha nem akar még beengedni. Mindennek eljön a maga ideje és nekem van türelmem kivárni. Főleg, ha róla van szó. Amikor rajtam a sor, feleslegesnek tartom, hogy titkolózzak előtte, jobb, ha tudja, hogy mi történt. Eléggé felnőttnek ítélem ahhoz, hogy elviselje a tényeket és egyébként sem akarom megvezetni. - Mondjuk úgy, hogy elég intenzív a barátságunk, ha még annak nevezhetjük. Nem vagyok benne teljesen biztos. – húzom el a számat, mert valójában a háttérben annyi minden húzódik már a kezdetektől, hogy félek azt felsorolni ez az este kevés volna. De ezzel együtt nem fogok titkolózni, ha Arthurnak kérdései vannak. Válaszolok rájuk, főleg, ha érdekli ez az egész. - A haláltól. – jegyzem meg csendesen. - Láttam Leanát. – újabb csendes megjegyzés szalad ki ajkaim közül, majd a fiamra nézek. Ő is tisztában van azzal, hogy a Teremtő réges-régen meghalt már, pontosan a halála volt az oka annak, hogy elhagytuk Skóciát és annak, hogy hamarosan Beharaptam őt. Ez az egész halál közeli élmény elég bizarr volt, minden tekintetben. - Gondolom láttál már brazil szappanoperát. Készülj fel, mert most fogsz hallani egyet, csak ez a fairbanksi változat. – keserű mosolyba kanyarodnak ajkaim, mert amennyire megélem ezt az egészet, pont annyira látom benne a képtelen és kifacsart fricskát is. Kész dráma vagyunk min négyen. - Köze van a dolognak ahhoz a nőstényhez, akivel ide érkeztem, erre a földre. Több, mint száz éve találkoztam vele és aztán évtizedekig együtt voltunk. – ezt talán már meséltem is neki, azt mindenképpen, hogy valakivel együtt érkeztem a falkához, de tulajdonképpen már eleve a kontinensre is. - Szeret(t)em. – szándékosan hagyom eltűnni a múlt időt ebből az egy szóból, mert igazság szerint ez az érzés még mindig nem szűnt meg vagy tűnt el belőlem. Pedig mennyivel könnyebb lehetne most minden… - Egy nap kilépett az életemből, mert a farkasa nem volt képes elviselni. – vonom meg a vállam és hátradőlök a kanapén. A kezemben fogott poharat figyelem, ahogy elveszek az emlékeimben. - Csak épp az emberi fele nem ért egyet a bestiájával… Willow a neve, egyébként. – ha már róla mesélek, akkor nevezzem is nevén, nem?! - Darim… – a fiamra pillantok és talán kiszűri a tekintetemből, hogy ebben a történetben kit is takar ez a név. Én nem tudom meghatározni, hogy most mik is vagyunk egymás számára. - Időközben jött a falkához. Nekem a barátom és a riválisom lett egyszerre, az exembe meg úgy tűnik, hogy beleszeretett. A poén – nem, nem az – hogy a farkasaik egymást akarják, Willow engem, én meg… újra megkértem Aimée kezét ebben az egész kavarodásban úgy, hogy közben kétfelé tudnék szakadni. És ennek a tetejében egyik nap kaptam egy videó üzenetet, amin Darim és Aimée láthatóan jól érezték magukat és egymást is… hát konkrétan emiatt mentem neki végül a hímnek, a többit meg már tudod. – fordulok a fiam felé és közben érzem, hogy mennyire is szappanoperai ez az egész történet. Mintha kész csődtömegek lennénk. Megrázom a fejem, lehajtom az italom és átadom neki a szót. Remélem az ő élete nem annyira zavaros kavarodás, mint az enyém. Ahogy hallgatom, amit a saját nejével kapcsolatban mond, elhúzom a számat. Akaratlanul is eszembe jut az, amikor Aimée lépett le azzal a hímmel, akivel állítólag sosem voltak együtt. És hiába nem éreztem hazugság jeleit a szavaiban, valahogy akkor is az egész… nem akarok belegondolni… - Szereted? – fordulok felé a történetét hallgatva és után töltöm a poharát is közben. Számomra valahogy logikus ez a kérdés és talán felesleges is, mert ezekben az egész szerencsétlenül egymásra hajazó történeteinkben azt hiszem, hogy jobban hasonlít rám, mint kellene. Mi más oka lenne ugyanis arra, hogy újra és újra besétáljon ugyanabba a csapdába??! Meg tudom egyébként érteni őt… nagyon is. - És te mit szeretnél? – számomra ez a fontos az ő történetében, hogy ő mit akar. Ezt a nőt – mert akkor esélyes, hogy így kell elfogadja az egész pakkot – vagy valami mást, akkor viszont a múltat maga mögött kell(ene) hagynia. És vicc lenne, ha én adnék neki tanácsot ebben, mert pont annyira nem fogadtam meg én sem soha, amit a józan ész diktált, ahogyan ő sem. - Nem feltételezem, hogy nem birkózol meg vele. – nyúlok ki oldalra, hogy finoman a vállára szorítsak. Felnőtt férfi, aki megállja a helyét, tudom ezt jól. De a fiam. És a halálunk napjáig az is marad, így pedig természetes, hogy aggódok érte. Mindig is fogok… - Jöhet a következő kör? – emelem meg az üveget. Azt hiszem ez most bőségesen ránk fér.
- Nekem mondod? - nevettem fel keserűen a szavait hallva, még nekem sem sikerült elfogadnom mindezt és megbarátkozni vele. Szerintem nem is fogok vele még egy jó darabig biztosan nem. - Egyelőre magamban sem sikerült helyrerakni a dolgokat, de amint készen állok, lehet beavatlak majd, ne aggódj - legalábbis tervbe van véve. Alapjáraton rettentő furcsa, hogy most már itt van nekem, történjék bármi, mindent elmondhatok neki. Eddig mindig úgy éltem, hogy javarészt egyedül kellett megoldanom a problémáimat, éppen ezért megy most nehezen az, hogy egyik pillanatról a másikra legyek képes elfogadni, hogy most már nem kell mindennel egyedül megbirkóznom. Idővel talán sikerül majd, de szerintem ezt apa is meg fogja érteni. - Nem akarok elkeserítő lenni, de egy ilyen után? Nem ismerem túlzottan a falkátokat, de kétlem, hogy mindennapos lenne a barátok között az ilyen szintű hajtépés - nyilván nem tudok róluk túl sokat és a barátját sem ismerem, de meg akarta ölni, baszki! Ezek után tuti nem nevezném a barátomnak, függetlenül attól, milyen indokok mozgatták. Csak bólintok, amikor ő kimondja azt a bizonyos szót. Nekem sajnos nem megy ilyen könnyen, a gondolat is elég meredek, hogy egyetlen hajszálnyira volt a haláltól. A tekintetét keresem, amikor közli, hogy látta Leanát. Hát ez így még mobidabb, nem is tudok mit hozzáfűzni, ehhez nincsen. Nem tudom elképzelni, milyen érzés lehetett, soha nem álltam még ennyire közel a halálhoz. - Kifejezetten érdekesen hangzik - grimaszoltam, ezzel is utalva arra, hogy előre érzem, nem lesz túl kellemes a történet és minden bizonnyal az én tetszésemet sem fogja elnyerni. Sosem szerettem a szappanoperákat. Aztán elhallgattam, egy-egy hümmentésen kívül mással egyelőre nem reagáltam, majd a végén elmondom a véleményemet. Egészen addig így is volt, amíg el nem hangzott Willow neve. - Willow? Az a Willow, aki itt él? Nyxon? - kérdezek rá teljes ledöbbenéssel, mert abszolúte nem gondoltam volna. Szó se róla, Willow kifejezetten csinos nőstény, de kifejezetten vicces, amikor így futnak össze a szálak. Szám kis mosolyra szaladt, mert jelen pillanatban teljesen mókásnak véltem a dolgot. - Bocsánat, nem akartalak félbeszakítani, csak ismerem a nőstényt, összefutottunk már párszor az elmúlt években és nem gondoltam volna, hogy gyengéd érzéseket táplálsz iránti - magyarázom meg a mosolygós reakciót, nem akartam félbeszakítani és pláne nem szerettem volna, ha úgy érzi, nem érzem át a téma komolyságát. Úgyhogy ezután meg sem szólaltam, figyelmem ismét teljes mértékben az övé volt. - Te jó ég… - csóváltam meg a fejem, ezúttal pedig már leplezni sem tudtam volna a lappangó jókedvem. Ez igenis komikus volt, részemről legalábbis teljesen biztosan. - Ez tényleg teljesen olyan, mint egy szappanopera. Aimée legalább Darimba szerelmes? Csak mert akkor teljes lenne a kör - nem akartam én gonoszkodni, csak ez.. erre nem is nagyon találtam szavakat. - Aimée egyszer már megpattant, nem félsz attól, hogy megint képes lesz megtenni? - tettem fel a számomra logikus kérdést. Aimée-ért amúgy sem rajongtam túlzottan, de szerintem ezt apa is tudta, szerintem érthető, hogy nem is rajongtam túlzottan azért a gondolatért, hogy megkérte a kezét. Megint. Úristen, Aimée már megint a mostohaanyám lesz? Hát ez fantasztikus… - Egyébként valamilyen szinten Darimot is megértem, nyilván nem lehet túl kellemes, hogy a nő, akit szeret, beléd szerelmes, miközben neked ott van Aimée és láthatólag kétfelé is húz a szíved. Szar egy szituba keveredtél - húztam el végül a számat egy újabb korty előtt. Aztán mesélek kicsit a saját nyomoromról is, nehogy a végén azt érezze, csak az ő háza tájékán nincsenek rendben a dolgok. Egy család, le sem tudnánk tagadni, azt hiszem. - Régen mindennél jobban szerettem, most pedig.. magam sem vagyok teljesen tisztában azzal, miként is viseltetek felé, az viszont egészen biztos, hogy fontos számomra - szusszantam egyet a beismerés után. Tagadnom is kár lett volna, hogy közömbös vagyok a nőstény iránt, azt viszont erős lett volna kijelenteni, hogy még mindig szeretem. Sajnos ennél jóval bonyolultabb a dolog. - Nincsenek túl nagy igényeim, én csak azt szeretném, ha nem verne át többet. Ha nem kellene ismét csalódnom benne - fordítottam szemeimet a kezemben lévő pohár felé - Ha nem akarna minduntalan magamra hagyni - keserű mosollyal a képemen fordítottam felé az arcomat. Nagyjából ennyivel egészen pontosan összefoglaltam, mit is érezek és mit is szeretnék. Furcsa így kimondani őket, hiszen Dakotának nem kellett, ő tudja ezt szavak nélkül is. Éppen ezért nehéz megfelelően megfogalmaznom azt, ami bennem teljesen kiforrt és érthető. - Jöhet, persze! - küldtem le az utolsó kortyot, hogy aztán felé nyújtsam a poharamat. - Beharaptad már? - hirtelen ötlettől vezérelve bukott ki belőlem a kérdés. Valószínűleg igen, de már kicsúszott, nem tudom visszaszívni a szavakat.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Megemelkedik mindkét szemöldököm egy pillanatra, ahogy visszakérdez és elhúzom a számat, megint. Nem örülök annak, hogy ilyen helyzetben van a fiam, de be kell lássam, hogy minden jó szándékom és szeretetem ellenére sem tudom megvívni helyette az ő csatáit, főleg akkor nem, ha a szívéről van szó adott esetben. - Oké, megértem. És igyekszem nem aggódni. – mintha arra kérne, hogy tanuljak meg oxigén nélkül létezni. Lehet, hogy nem voltam jó ember, jó férj és apa mindig, de azért a fiam, akkor is a gyermekem, akit feltétel nélkül szeretek, mindig is így szerettem. És amíg élek, aggódni fogok érte, akkor is, ha nem feltétlen szeretném ezt az orra alá tolni. Ő is apa, ő is tudja, hogy milyen ez, azt hiszem így talán meg is érti. Faggatni pedig nem fogom, majd mesél, amikor itt lesz az ideje, kivárom. Azzal semmit sem érnék el, ha most azonnal válaszokat követelnék. A szeretet és a bizalom nem így működik. - Hát eddig nem is volt ilyen szintű. – húzom el a számat és értem, hogy mire is akar kilyukadni, azért a dolgok nem annyira egyszerűek, mint ahogyan én most röviden összefogalmaztam. Ha azok lennének, akkor most nem volna minden ennyire bonyolult és én is jobban átlátnám, hogy hányadán is állunk egymással. Akármennyire is szenvedek a saját életem szarságaitól, azt mindenképpen be kell ismernem, hogy ilyen szintű történet az életben nincs. A televízióban már annál inkább és ettől valahogy egészen groteszk megvilágításba kerül minden, amit átéltem és amit érzek. Willowhoz elérve döbbenettel és ezzel együtt kényelmetlen fojtogató rossz érzéssel nézek a fiamra, ahogy kiderül, ő is ismeri a nőstényt. Vele ellentétben nekem még csak az öröm legapróbb morzsái sem születnek meg bennem vagy a képemen. - Azt ne mondd, hogy… – nem fejezem be a kérdést, csak elhúzom a szám megint. Rendben, hogy a múlt, az múlt és senki nem tudhatott semmit, de attól még nem örülnék, ha a kapcsolatukat illetően olyasmit tudnék meg, amit nem biztos, hogy tudni szeretnék. Őszintén szólva a hideg is kiráz ettől. Viszont a legrosszabb eshetőségen túl azért van még ezer másik és most reménykedem abban, hogy inkább legyen az ezer másik. Míg Arthur kedve egyre jobb lett, az enyém indult zuhanórepülésbe és egyébként sem volt éppen mennyei magaslatokban. - Elvileg belém. – felelek minden humor nélkül Aiméet illetően, hogy kihez húz a szíve. Tudom, hogy így van és bár tiszta lappal indulunk, egyelőre erősen igyekszek megszabadulni a gondolattól, aminek a fiam hangot is ad. Elhagyott már egyszer. - Egyszer én is elhagytam. Újra találkoztam vele miután te és Mary elmentetek. – úgy tűnhet, hogy a feleségem védelmére mondom talán így is van, de így is van. - Egyébként pedig… nem tudom. Ember volt még, amikor elvettem, most már vérfarkas. – ami azért ismerjük be, változtat a dolgokon. És gőzöm sincs, hogy ezúttal sikerülni fog-e, én reménykedek benne. Szeretném, ha sikerülne, mert elválni nem vagyok hajlandó. Nem köpöm szembe a saját hitem és elveim. Isten amit egybekötött, ember szét ne válassza… - Jah. Így is fogalmazhatunk. – húzom le a következő adag whiskymet is. Én is tudom, hogy Darimnak is szar, Willownak is szar, Aiméenek is szar és nekem is szar. Mindenkinek szar. Egyöntetűen. Amikor ő mesél, rajtam a hallgatás és megértés sora. Minden figyelmem az övé és csendesen fülelek minden szavára. Oldalra nyúlok és a tarkója alatt érintem meg. Finoman szorítok rá itt, majd meglapogatom a hátát, együttérzésemet kifejezve. Azt hiszem a legtöbbet azzal tudok érte tenni, ha éreztetem, itt vagyok mellette. Mindig is itt leszek. - És neki mit jelentesz? – akár kérdezte, akár csak érezte, mindegy is. A lényeg, hogy ez a ragaszkodás oda-vissza megvan-e vagy sem. - Mert, ha csak számodra fontos ő és visszafelé nem működik a dolog, akkor… van, hogy az elengedés célravezetőbb. – mondom én, aki nem hajlandó elválni és a több, mint két és fél évszázaddal ezelőtt választott felesége mellett kötött ki újra. Valljuk meg, nem igazán volt jogom ezt kimondani, de ettől függetlenül nekem Arthur a fontosabb és az ő boldogsága. És ha a menyem nem teszi azzá, akkor… én csak nem akarom a szenvedését látni. Újra töltök az italból neki is és magamnak is és bele is kortyolok, amikor megkapom az újabb kérdést, téma váltás következik. - Igen, be. – bólintok és energiáim lassan a fiam köré kúsznak. Tudom, hogy nem örül az öccsének, de ezzel együtt szeretném, ha érezné, Bastien jelenléte miatt nem szeretem kevésbé őt. - És szeretne megismerni téged, ha benne vagy. Én is szeretném. – szusszanok végül. Tényleg örülnék neki, de ha nem akarja, erőltetni nem fogom. Nem is tehetem és egyébként is, felnőtt férfi, tudja jól, hogy mit akar. A felnevelését már elvégeztem és eszemben sincs kölyökként kezelni, mert nem az. - Egyébként átírattam a végrendeletem a napokban. Amikor ide jöttem, mármint Amerikába, az aranyláz alatt elég nagy vagyonra tettem szert. A halálom után azt akarom, hogy négyen örököljétek, te, Mary, Bastien és Aimée. Van egy falkatársam, nagyon jó barátom egyébként, Joana. Őt kell keresned, ha… ha már nem leszek. – ezt nem lehet kíméletesebben közölni és nem is volna értelme. Nem készülök halni, de egy hete sem készültem, szóval innentől kezdve hamvába holt dolog lenne máskorra időzíteni. Jó idő ehhez sosem fog eljönni.
- Nyugi, nem kell semmi rosszra gondolni! - suhan át az ijedelem az arcomon, mert valamiért van egy olyan érzésem, hogy a lehető legrosszabb verzióra sikerült gondolnia. - Bár elég nehéz lenne pontosan meghatározni a kapcsolatunkat - vakartam meg a tarkóm, egyetlen pillanatra megakadva a beszédben - Néha tök felnőttként tudunk viselkedni egymással, aztán máskor meg kiskamaszok módjára esünk a máiknak. Valami ilyesmi - oszlatom el a fekete fellegeket a feje fölül. Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni! Atyaég, az lett volna a szép, bakker..! Bólintok azt illetően, hogy belé szerelmes, bár az igazat megvallva az az „elvileg” szócska nem tetszik ott előtte. Sokkal boldogabb lettem volna egy határozott válasszal. Az pedig, hogy egyszer ő is elhagyta… - Újra találkoztatok? Csak összefutottatok, vagy már akkor komolyabbak voltak a dolgok? Fülig szerelmes volt beléd, amikor otthagytad? - zúdítok rá egyszerre több kérdést is, nem foglalkozva azzal a ténnyel, hogy ő is otthagyta. Nem lesz újdonság neki, hogy Aimée nem a szívem csücske, éppen ezért nem meglepő, hogy nem a nőstény pártját fogom, hanem az apámét. Tudom jól, hogy amikor Aimée megpattant, az eléggé megviselte az apámat, a fordított felállásban történő elhagyás körülményeit pedig nem ismerem, ezért próbálok tájékozódni. - Te mit szeretnél, apa? - teszem fel a kérdést, mert számomra nem elhanyagolható tényező, hogy ebben az egész szerelmi négyszögben ő mégis hol áll, vagy éppen mit is szeretne. Mert az tiszta sor, hogy mindkét nőstény odáig van érte - mázlista! -, ahogyan az is, hogy Aimée-t választotta, de szeretném, ha tudná, hogy mellette állok ebben a kérdésben, döntsön bárhogyan is. - Azt kérdezd meg tőle - hárítottam nemes egyszerűséggel a választ, mert ez nagyon bonyolult volt, ezt nem lehetett elmagyarázni, ezt érezni kellett. Hogy érthesse, neki is ott kellett volna lennie a motelben, neki is hallania kellett volna a reggel elhangzó szavakat. Bonyolult, rettentő bonyolult a kettőnk kapcsolata. - Ez bonyolult, de azt biztosan nem mondanám, hogy visszafelé nem működik a dolog - zártam végül ennyivel le a témát, hogy aztán máris másfelé tereljem. Beharapta, oké, bólintok egyet és nem reagálok máshogyan. A körém fonódó energiái jólesnek és sokat is jelentenek, a bennem mocorogni kezdő Farkasnak már kevésbé, mert ő nem szorul rá senki pátyolgatására, ő köszi szépen, de nagyon jól érzi magát ott, ahol van. - Oké - bólintottam, bár sem a hangom, sem a mozdulat nem volt túl határozott. Kíváncsi vagyok a srácra, szó se róla, csak ismerem magamat és nem szeretnék sem apa, sem pedig a töpszli előtt jelenetet rendezni. - Húha, oké.. Bár ez most egy kicsit hirtelen, de.. oké - rázom meg gyorsan a fejem, próbálva kizökkenni a meglepődöttségemből. Egy a mázli, hogy a végrendelet puszta létezésének híre elterelte a figyelmemet arról, hogy Maryt is beleírta. Nem akarom azt most előhozni, húznám, halasztanám, pedig tudom, hogy később csak rosszabb lesz. - És köszönöm. Bár tudom, hogy szerinted nincs mit megköszönnöm, de szerintem meg igenis, úgyhogy.. na - inkább iszok, addig se beszélek hülyeségeket. - Mikor szeretnél bemutatni minket egymásnak a kisebbik fiaddal? - inkább beszéljünk erről, mint Mary-ről. Bármennyire is frusztrál egy kisebb testvér híre, akit ráadásul már beharapott, ez még mindig jobb, mint Mary. - És milyen? Hogy bírja a farkast? Meg ezt az egész új életet? - kérdezősködöm, lássa, tényleg próbálok megbarátkozni a helyzettel.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Sokáig nem érzek megkönnyebbülést, mert bár nem kellene szerinte semmi rosszra gondolnom, a nehezen meghatározható kapcsolatok túl sok jóval sosem kecsegtetnek és az sem, hogy olykor egymásnak esnek, a dolgot az menti meg, hogy kiskamaszokként, vagyis így írja le. Halkan szusszanok egyet, de valahogy nem vagyok túlzottan boldog a ténytől, hogy ismerik egymást, mi több a szavaiból ítélve még kedvelik is. Valahogy nem oké ez az egész. Willow a jelenlegi életem minden négyzetcentijét behálózta és nincs olyan, aki ne ismerné a szeretteim, barátaim közül, így valahogy kicsit egyedül vagyok azzal, hogy legyen számomra valaki, aki nem ismeri, akinek ne jelentene többet csak egy névnél. Ezt viszont nem róhatom fel a fiamnak, még csak említésre sem méltó. Egy bólintással nyugtázom hát az ismeretségüket és előre tartok attól, hogy vajon az érme másik oldala miként fog majd lecsapódni a fiam szemében. Tudom, hogy sosem kedvelte Aiméet, bár az okát sosem értettem igazán. Illetve… valahol, valamennyire igen. És azt is érzem, hogy most sincs elragadtatva a nejemtől. - Igen, újra. A falka, amelyikhez akkor tartoztam, bekebelezte az övét. Nem sok időt töltöttünk el egymás társaságában. Kiderült, hogy őt is beharapták, érthetően számára az is, hogy én is farkas vagyok. Nagyjából pont ugyanannyira volt heves az a rövid időszak, mint előtte a házasságunk néhány együtt töltött éve. Dühös és sértett voltam még mindig, amiért lelépett azzal a másik farkassal és úgy éreztem ennyi revans jár. Tudom kicsinyes… Mindegy, a lényeg, hogy megléptem, magam mögött hagyva őt is és a falkámat is. Az pedig, hogy mennyire volt szerelmes… – megvonom mindkét vállam, mert nem tudnék erre választ adni. Most az, azt mondja szeret és ez az érzés nem újkeletű, így talán az volt akkor is. Félelmetes, hogy mennyire nem vagyok tisztában a saját feleségem érzelmi világával. És ez végtelenül szomorú is. A hevességünk pedig… nem egyszer volt hangos a ház még annak idején Dijonban, amikor veszekedtünk. És sokat veszekedtünk. Aztán meg kibékültünk. Nem hiszem, hogy nagyon magyaráznom kellene az egészet Arthurnak, szerintem még emlékszik ő is azokra az időkre. A kérdését hallva kicsit meglepetten nézek rá. Ha tehetném, akkor két felé szakadnék, de ez nem lehetséges. - Őszintén? – ahogy visszakérdezek, a kezemben tartott italra szegeződik a tekintetem. Nem nekem valók már ezek a nagy szerelmi sok szögek. Megöregedtem és borzasztó, hogy ennyi idős fejjel még mindig ott toporgok, ahol fiatal koromban. - Hogy ne vegyen körül több hazugság vagy ki nem mondott igazság. Tudod ez az egész helyzet… – lassan megrázom a fejemet. - Ha annak idején Aimée elmondja, hogy nem boldog vagy mást szeretne és nem megszökik, akkor az egész életünk máshogy alakulhatott volna. Aztán közölte, hogy a férfi, akivel elment, sosem volt köztük semmi. Mégis elhagyott vele… Ha Willow nem lép le a szakítással, hogy aztán évtizedekkel később a szemembe mondja, hogy időközben még mindig ugyanúgy érez irántam… Képes volt most közölni, hogy házasságra vágyott, amit sosem említett korábban. Azt akarta, hogy hódoltassam be a farkasát, mi több, vegyem el és adjanak neki másikat, de akkoriban ezek egyikével sem állt elém. Most kapom meg az összes akkori vágyát, töményen ömlesztett formában. És Bastien anyja is… hogy volt képes lelépni a gyerekemmel a szíve alatt, hogy aztán tizenhét évvel később az utca közepén közölje velem egy idegen srác, hogy egyébként az apja vagyok??! – nézek a fiamra és bár nem szándékozom összetörni előtte, a tekintetemben ott van mind a négyszáztizennégy évem, minden, ami a múltamban azzá kovácsolt, ami most vagyok. A sok elhagyás és fájdalom. És tudom, hogy a kérdése nem erre vonatkozott, hanem, hogy melyik nőt akarom én, de valójában, csak abba fáradtam bele, hogy mindenki elfelejtette közölni velem, hogy mit szeretne az élettől, amikor még én is az életük része voltam, hogy aztán évekkel, évtizedekkel és évszázadokkal később olvassa a szememre. Miért most??! - Öreg vagyok már Arthur. Egyfelől csak nyugalomra vágyom. A gyerekeim társaságára, a tudatra, hogy jól vannak, hogy jól vagytok, hogy tudjam, volt valami, amit én is jól csináltam. Aiméere, arra, hogy a házasságom ne legyen egy örök kudarc körforgása. Nem hiszem, hogy túl sokáig lehetek még Tark, az erőm szépen lassan fogyatkozni fog, nem vagyok ostoba, tudom, hogy megtörténik. Csak annyit akarok, ami néhány héttel ezelőtt még az enyém volt… – húzom el a számat, mert ha azt nézem a visszatérésemkor még eszemben nem volt azon gondolkodni, hogy mennyire megöregedtem, hogy mennyi szarság van az életemben. Csak egy tark voltam, aki a feladatát tudja és teljesíti, most meg… szégyen volna, ha azért fokoznának le, mert akkora a gubanc az életemben, hogy én sem látok ki belőle. Négy hónapra leamortizáltam az egyik társamat személyes ellentét vagy vita vagy nem is tudom minek nevezzem miatt, és fogalmam sincs, hogy ennek lesz-e még visszhangja és ha igen, akkor milyen. Nem a következményektől félek, csak attól, hogy csalódni fog bennem a falka, és ezt nem engedhetem meg. Megrázom magam, nem akartam én picsogni a saját fiamnak, de ő a családom, akkor is, ha két évszázad választott el minket egymástól. Szükségem van valakire, aki úgy ismer, mint ő és akinek talán én is annyira vagyok fontos, mint ő nekem. - Hát… te sem vagy egy könnyű helyzetben. Sajnálom, hogy ezt örökölted. – húzom el a számat, mert tényleg nem tesz boldoggá a tudat, hogy nem boldog. Mert ezt az egész bonyolultságot nem lehet boldogságnak nevezni és félek attól, hogy idővel ő is oda jut el, ahol most én vagyok. Ettől pedig szeretném megóvni. - És akkor most? Gondolkodsz azon, amit kért vagy mondott vagy…? Mit tervezel? Van egyáltalán terved? – nekem mindegy, hogy mit szeretne, én mellette fogok állni. Akkor is, ha a menyemet választja és ad neki még egy esélyt. Én is megtettem Aimée és magam kapcsán, szóval nagyon is megérteném, ha ő is erre az eredményre jutna végül. Áttérünk Bashre, ami valahol egy kicsit könnyebb téma, akkor is, ha tudom, hogy neki sem örül annyira Arthur. De talán idővel ez változni fog. - Köszönöm. – jegyzem meg csendesen és egy fél mosoly is a szám sarkába ül. Hálása tekintettel nézek rá, amiért hajlandó az öccsét megismerni. A végrendeletemmel kapcsolatban bólintok én is. A lényeget már tudja, Jo nevét majd megadom pontosan és a nősténynek is szólok, hogy halálom esetén számítson a másik fiam felbukkanására is. Valahogy megnyugtat a tudat, hogy el lesznek rendezve a dolgaim, ha még egyszer olyan helyzetbe keverednék, mint egy hete. A köszönetére újra bólintok. Valóban nincs mit megköszönnie és tudom, hogy ezt ő is tudja. Több szót pedig nem hiszem, hogy fecsérelnünk kellene erre. - Az öcséddel. – a kisebbik fiam nekem és neki az öccse. Tudom, meg kell várjam, amíg ez is természetessé válik. - Neked mikor jó? Minden reggel és este együtt edzünk munka előtt és után, a hétvégéim szabadok, de akár hétköznap is keríthetek rá időt, ha neked úgy jobb. – ezen igazán nem múlik, bármikor elhozhatom vagy találkozhatunk akárhol. Szívem szerint meghívnám magunkhoz, de amíg nem falkatag, addig ez nem lesz lehetséges. - A farkasa szürke, világoskék szemekkel. – Arthuré is szürke volt, akárcsak az enyém. Hiányzik a bundás, amit tőlem kapott, szokatlan még mindig a fekete társa. - Egész jól viseli. Nem szeret korán kelni, de zokszó nélkül csinálja végig az edzéseket az elejétől a végéig. Megkapta az első gyűrűjét ő is, eddig nagy lelkesedéssel viseli is. Az önuralommal lesz szerintem a legtöbb gond, sokszor akar előugrani a farkasa. Mindent nagy érdeklődéssel fogad és ahogy észrevettem, borzasztóan meg akar felelni. Én elégedett vagyok vele és azért büszke is rá. – foglalom össze egy szuszra, hogy milyen is Bastien. - Sosem gondoltál arra, hogy idegent harapj be? – hirtelen bukik ki belőlem a kérdést. Megértem, ha nem, nekem is csak a saját gyerekeim jöttek szóba. Egy darabig gondolkoztam azon, hogy átharapom Willowt, különösen a kapcsolatunk végén, amikor már folytonossá vált az irányomba tanúsított utálata, de végül nem tettem meg. Nekem csak Arthur, Mary és Bash vannak. Pontosabban Arthur farkasához már nincs közöm.
- Ez mind szép és jó, bár közel sem érzem úgy, hogy kiegyenlített lenne a számla. És tudom jól, hogy ez nem erről szól, de valamilyen szinten mégiscsak, ha úgy érezted, ennyi revans jár neked - osztottam meg a gondolataimat Aimée-t illetően. Nem éreztem túl fairnek a dolgot, de ezt nyilván magyaráznom sem kell. Ismer, tudja, mi munkált bennem akkor és minden bizonnyal most sem kell túl sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön, miért mondom azt, amit. Csak bólintok egyet, igen, őszinte választ szeretnék, előttem nem kell tagadnia, vagy félni attól, hogy bárkinek visszamondom. Aztán csak csendben hallgatom, ahogyan belekezd és már az elején érzem, hogy jóval bőségesebb választ fogok kapni, mint amire eredetileg irányult volna a kérdésem. Viszont egy cseppet sem bánom, mert jól esik, hogy megnyílik előttem és elmondja mindezt. Amikor ahhoz a részhez ér, hogy kiderül, Aimée egy olyan hímmel hagyta el, aki semmit sem jelentett neki… Micsoda pech, baszki, valami átok ül rajtunk, hogy velem is pontosan ugyanez történt? Keserű érzés lesz úrrá rajtam, ami csak növekszik, ahogyan hallom a szavait. - Sajnálom, apa - ezúttal én nyúlok ki oldalra, hogy megszorítsam a vállát. Elüthetném a dolgot egy olyannal, hogy a nőkkel csak a baj van, de ez ennél sokkal komolyabb és a világért sem szeretném az apámat megbántani. - Nem akarlak megbántani, de szerintem már régen rossz, ha akkor hozakodik elő mindezzel, amikor egyértelművé válik, hogy ténylegesen mást választasz helyette. Kicsit olyan.. pánikszerű reakciónak tűnik. Eddig érdekes módon magában bírta tartani, hogy mit is szeretne pontosan, de úgy tűnik, a nők tökéletes tudnak időzíteni - sóhajtottam egy újabb korty előtt. - Ami pedig Bastient illeti - add Istenem, hogy ne az a Bastien legyen! Remélem sok Bastien rohangál a városban -, sajnos még mindig nem sikerült kiismernem a női nemet, amit amúgy nem is lehet, így nem tudok érdembeli magyarázatot adni arra, miért lépett le az anyja - húztam el a számat. Elég szar érzés amúgy így látni az apámat, hiszen legyek akármilyen idős, azért az a gyermeteg kép még bennem is él, miszerint egy apuka rettentő erős, bátor és sehogyan sem lehet ártani neki és akkor most így kell látnom. Főleg úgy, hogy nagyon segíteni sem tudok neki és igazándiból ez az, ami a leginkább szar a dologban. Mármint számomra. - Ha ezúttal azt szeretnéd, hogy jól menjen Aimée-vel a dolog, akkor el kell engedned Willow-t. Mert ha végig azon fogsz kattogni, hogy vajon jól döntöttél-e, akkor az csak megmételyezi a választásod - tök jó, hogy úgy osztogatok tanácsokat, hogy az én házasságom is egy katasztrófa. Bár arról nem én tehetek,c sak úgy halkan megsúgom. - Lehet az sem ártana, ha pár napra elmennél mondjuk Anchorage-ba, kicsit kiszakadni az itteni dolgokból és egyedül átgondolni ezt az egészet, kicsit helyrerakni magadban a dolgokat - vontam meg kissé sután a vállam, mert tényleg fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék neki. Az viszont biztos, hogy nekem az egyedüllét és a kóborlás mindig is segített az ilyen helyzetek legyűrésében, nem véletlen, hogy miután Dakota ismételten átvert, ez egész hónapot vett igénybe, míg képes voltam visszajönni ide. - Nem. De nézd a jó oldalát, legalább elmondhatjuk magunkról, hogy nem unalmas az életünk! - kúszott valami mosolyféle az arcomra. Nyilván nem ilye szempontból szeretném azt mondani, hogy pörgős az életem, de lehetne rosszabb is, nem igaz? - Nem tudom. Gondolkodni gondolkodom rajta, de tudom, milyen vagyok, nem működne a dolog azokkal a feltételekkel, amiket ő szeretne - kár lenne ámítani és azt mondani, működhetne, mert nem így van. Akkor pedig már inkább bele sem vágok a dologba, teljesen felesleges, csak újabb csalódásba lökném magamat. - Majd akkor köszönd, ha minden fennakadás nélkül képesek vagyunk megejteni a találkozót - csóváltam meg halványan mosolyogva a fejemet. Ő is ismert, tényleg képes leszek jelenetet rendezni, ha úgy adódik, szóval.. elég lesz akkor köszöngetni, ha tényleg túl vagyunk rajta. - Ez még rettentő új és nem akarlak elkeseríteni, de amíg nem látom a két szememmel és nem győződöm meg arról, hogy megérdemli ezt a megnevezést, addig nem is vagyok hajlandó így hívni - ez talán kissé kemény lehet a számára, de nem fogom palástolni az érzéseimet és a véleményemet. - Teljesen jó a hétvége, nem szeretném felrúgni a napirendeteket - ezen a téren rugalmas voltam, nekem tényleg bármikor megfelelt. - Csinos lehet - bólintottam, bár össze kellett kissé szorítanom az állkapcsomat. Az én farkasom is szürke volt, az övé is az, csakhogy az enyém már múlt idő, míg az övé nem az. - Melyik kamasz szeret korán kelni? - nevettem fel röviden. Én sem szerettem korán kelni, senki sem szeret a véleményem szerint, pláne, ha még fiatal az illető. - Az önuralom mindenkinek nehéz, főleg, ha igencsak erős farkasról van szó - a feketével több gondom volt ezt illetően, lévén erősebb is volt, mint a szürke, de azóta apa is és a farkasa is bőven jóval erősebbek, így érthető, hogy kidugná olykor az orrát. - Az a lényeg - bólintottam mosolyogva, miszerint elégedett vele és büszke is rá. Nem mondom, hogy nem jelent meg a keserűség bennem, de valahol azért örültem apa örömének. - Megfordult már a fejemben, de a körülmények valamiért soha nem is igazán tették lehetővé - talán majd valamikor, nem elvetett az ötlet, de mindig elég nagy volt a kavar az életemben, hogy képes leszek plusz felelősséget vállalni egy kölyök képében. - Na jó, elég a búskomorságból, mit szólnál hozzá, ha mesélnék? Közben meg elkortyolgathatjuk az italt is - böktem fejemmel az üveg felé, még bőven volt piánk, nekem meg sztorim, így amennyiben rábólintott, hát mesélni kezdtem. Tekintve az eddigi beszédtémák komolyságáról, inkább olyan részeit céloztam meg az életemnek, ahol többet nevettem, mint búslakodtam, ezért esett a választásom a francia elit körében leélt éveimre. Bőven volt mit mesélnem, aztán én is kérdeztem őt a múltjáról, nem tudom, mennyi ideig ültünk így ott. Aztán elfogyott a whisky is és amikor elérkezett az ideje, jókedvűen búcsúztam el az apámtól, biztosítva róla, hogy hamarosan újra találkozunk majd.
// Ha nem volna más, akkor ezt is köszöntem szépen! <333 //
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Nem igazán tudom, hogy mennyire érné meg a számlát oda-vissza kiegyenlíteni, mert akkor ez a kör sosem érne véget és csak tönkretennénk egymást Aiméevel. Azt pedig sem ő, sem én nem érdemeljük. Főleg a legutolsó fricskám után nem szeretnék ilyesmiből fakadóan tenni bármit is. Ez alkalommal nekem sikerült majdnem teljesen eltolni a dolgokat kettőnk között és azt, amit tettem, nem érdemelte meg. Bár az is igaz, hogy nem szándékosan akartam mindent úgy, ahogy végül történt. Tényleg nem volt szándékomban megbántani őt vagy Darimot vagy Willowt. A dolgok egyszerűen csak kicsúsztak a kezeim közül. Meglapogatom a fiam ujjait a vállamon, amikor felém nyúl. Jól esik a gesztus, többet jelent nekem, mint azt gondolná. - Nem tudom, hogy mit gondoljak erről az egészről. Tényleg nem. A nőket még négy évszázad sem volt elég, hogy kiismerjem és ha még ugyanennyi időm lenne, akkor sem hiszem, hogy sikerülne valaha is. – az pedig egy egészen külön történet, hogy valószínűleg bánni sem tudok velük, mert akkor gondolom nem hagytak volna el zsinórban azok, akik annyira fontosak voltak számomra. Nem is értem, miért próbálkozom még… - Akkor már ketten vagyunk. – Bastien anyját én sem értem és a legrosszabb, hogy már sosem fogom megtudni, miért is tette annak idején, amit tett. Miért választotta a bizonytalan egyedülálló szülőséget, amikor tudta jól, hogy számíthatott volna rám. Nem hagytam volna magára, főleg nem a fiammal a karján. - Elengedem. Elengedtem… de ismersz, nálam az érzelmek nem öt perc alatt születnek meg, vagy halnak el. – nem vagyok képes valakit gyorsan a szívembe zárni és onnan kiűzni sem. Ez valahogy sosem ment. Azt hiszem túl ragaszkodó vagyok. Tudom, hogy Arthurnak igaza van és úgy fogok tenni, ahogy mond. Pusztán időre van szükségem, de az meg annyi van, amennyi megadatik, se több, se kevesebb. Az biztos, hogy a magam döntését meghoztam és szándékomban áll kitartani mellette. - Öt évig voltam távol az otthonomtól, most pár napra is soknak tűnne, ha elmennék. De hálás vagyok a szavaidért. – tényleg az vagyok és a tekintetemben ott is van ez az érzés, amikor a fiamra pillantok. Azonban a távolság nem oldana meg semmit, pusztán nyomorultul érezném magam, amiért a magánéletem felfordulása miatt még a falkám számára sem lehetek hasznos, elvégre elég érdekes akarnám őket védeni Anchorageban. Azok után meg pláne, hogy hónapokra leamortizáltam egy másik Tarkot is. Megingatom a fejem arra, hogy legalább az életünk nem unalmas. Én valójában vágynék némi kis unalomra. A fiatalságom és az azzal együtt járó hév is elmúlt már, legalábbis ilyen tekintetben. - Nem volna jobb, ha elengednéd akkor? – én neveltem fel, pontosan tudom, hogy a válás számára pontosan annyira nem opció, mint számomra. Ebben a kérdésben eléggé szemellenzős tudok lenni és azt hiszem ezt sikerült Arthurnak is átadnom. Így aztán beszélhetek arról, hogy engedje el a feleségét, én sem akarom az enyémet. - Nekem az is sokat jelent, hogy mindketten benne vagytok. – mert ez alapján kíváncsiak egymásra. Nekem mindkettő a fiam és természetes, ha szeretném, hogy jóban legyenek. Ők hárman vannak nekem Marycel együtt, ők minden, ami ebben a világban maradni fog utánam. - Ne légy vele ennyire szigorú. – kérem csendesen. Értem és érzem, hogy ez az egész helyzet fáj neki, de kettejük közül inkább ő legyen a felnőtt. Nem úgy neveltem, hogy ezt elfelejtse, főleg, hogy a húga is akkor érkezett az életünkbe, amikor ő már felnőtt volt. - Rendben. – bólintok a hétvégével kapcsolatban. Nekem is megfelelő, neki is, így aztán tényleg nincs akadálya annak, hogy megejtsük a fiúk egymásnak való bemutatkozását. - Az. – mosolyodok el Bash farkasát illetően. Nagyon emlékeztet Arthur bundására, de nem akarom ezt az orra alá dörgölni így, hogy az övé már nincs meg. Idővel talán majd ő maga is meglátja, hogy így van. Nekem valójában sosem fordult meg igazán a fejemben, hogy akárkit beharapjak. Egy ideig Willowt szerettem volna átharapni, de az egy kicsit más helyzet volt és végül nem történt meg. Már nagy valószínűséggel nem is fog. Az viszont annyira természetes volt, hogy a saját gyermekeim a kölykeim is legyenek, mint levegőt venni. - Legyen úgy! – bólintok és a whisky mellett olykor jókat mosolyogva, máskor felnevetve a derűsebb részeknél, élvezem, ahogy a fiam beavat életének azon szakaszába, ami olyan sok örömmel töltötte el és aminek én már nem voltam a része. Én az aranyásásról mesélek neki, számomra azaz időszak nagyon is megmosolyogtató, sosem bántam meg, hogy idejöttem sarat túrni, az pedig csak a járulékos szerencse, hogy mocskosul meg is gazdagodtam belőle. Amikor elfogynak az italok, jó kedvűen és egy kicsit könnyebb lélekkel köszönök el Arthrutól, azzal az érzéssel a szívemben, hogy hálát adhatok, amiért ilyen fiam van.
Dominic sosem mondta ki közös edzéseink során, de rendre utalt rá, hogy a kölyöklétnek is megvannak a maga előnyei, annak, hogy sokan a "nagy öregek" közül nem is veszik igazán farkasszámba az utánpótlást. Éppen ennek - és városszerte kiterjedt kapcsolataimnak - köszönhetően szereztem tudomást Aiden állapotáról, akit fel is csörgettem telefonon, bájos csivitelés közepette (sem) érdeklődve meg, otthon található-e ma délután. Mintha nem lettem volna vele tisztában, hogy igen! - Persze, ő sem volt rest lecsapni a lehetőségre és berendelni némi édességet magának általam. Most komolyan minek néz engem, kiszolgáló személyzetnek?! Mégis itt vagyok, a kocsit a feljárón/járdaszélen parkolva le nyúlok az anyósülésen pihenő csomag felé, mely a város egyik nívósabb pékségének logóját viseli magán. A kocsi halk pittyenéssel zárul utánam, a csengő berregő hangja már kíméletlenebb tónusú, ahogy megnyomom azt. Két rövid, egy hosszú. Fogalmam sincs már, hogy alakult ki ez a jelzés nálunk, mégis ösztönösen jön, ha át akarnám vágni, akkor jönne csak máshogy a mozdulat a jelzőberendezésen. Szerény pajzsomat már csak a gyakorlás kedvéért is magamon "viselem", mellé fekete csőfarmer és krémszín szövetkabát, valamint csillogóan kék tekintet és bájos mosoly társul, mely leolvad menten, ahogy meglátom az ajtót nyitót. - Te tényleg elég szarul nézel ki, hallod! - Jegyzem meg, végig se gondolva az üdvözlő szavakat. Egyszerűen kibuknak belőlem, hogy a hatásosnak szánt belépőm is elmarad ennek köszönhetően. Megadóan leengedett karjaimban bánatosan fityeg a croissanokkal teli papírzacskó.
Kifejezetten örültem neki, amikor Dana megkeresett, hogy otthon vagyok-e délután. Eszméletlen unalmasak tudnak lenni a csiga lassan vánszorgó órák, amikor az ember fia házfogságra van ítélve és annyi ereje sincs, hogy normálisan felöltözzön és elhagyja a szobát. Azzal nyugtattam magam, hogyha tényleg kibírok így pár napot, akkor utána sokkal jobb lesz, mintha most pattognék, mert utóbbi esetben csak a saját gyógyulási időmet hosszabbítanám meg. Úgyhogy bármennyire is szar volt, bizony ülnöm kellett a fenekemen, mondjuk javarészt húztam a lóbőrt, na meg bepótoltam az elmúlt évek kimaradt filmsikereit. Igazán érdekes és pörgős program, mit ne mondjak. A kanapén heverésztem, amikor meghallottam azt a bizonyos csengetést, egyből mosoly szaladt a képemre. Végre megjött. Üzenhettem volna neki, hogy jöjjön csak be, nyitva van az ajtó, de egy hölgyet illik fogadni, úgyhogy feltápászkodtam a kanapéról. Nem volt fájdalommentes folyamat, fogaimat összeszorítva, ép kezemet pedig a törött bordák fölé helyezve a mellkasomra-oldalamra álltam végül fel és mentem az ajtóhoz. Idegesítően lassú voltam, még saját magam számára is. - Ennél azért valamivel hatásosabb belépőt vártam volna - húztam el a számat közvetlen az ajtónyitást és az első szavakat követően. - Egyébként neked is szia, gyere csak beljebb - álltam odébb az ajtóból, hogy beljebb tudjon jönni, majd ha megtette, csuktam is mögötte. Szerintem amúgy már nem néztem ki olyan rémesen, bár ahol az állkapcsom elrepedt, még némi véraláfutás látszódott, de az semmi volt az oldalamon tehénkedő folthoz képest. Muszklitól kaptam az ütést, jó, hogy nem fúródott menten az összes bordám a tüdőmbe. Nem voltam rajtam felső, csak egy melegítő nadrág, zavartatni magam pedig nem zavartattam, mégiscsak én voltam itthon, ráadásul fog a fene bajlódni a pólóval. A vállamon kötés díszelgett, jobb karom pedig sínben volt, szóval.. oké, tényleg ramatyul néztem ki. - Amúgy meg tényleg ennyire rossz az összkép? - fordítottam felé a fejemet, visszautalva az első szavaira. Nem igazán nézegettem magam a tükörben és ha ő azt mondja, szarul nézek ki, akkor minden bizonnyal így van. - Ú, és hoztál nekem meglepit! - csillant fel a szemem a papírzacskó láttán. Nyilván nem volt meglepetés, hiszen én rendeltem tőle, de kiszúrhatta volna a szemem valami silány vacakkal. Ez viszont jónak tűnt, illat alapján legalábbis biztosan. Amennyiben átnyújtotta, bele is szagoltam a zacsiba, ez alapján máris tetszett, ez pedig a képemre is kiült. - Na gyere, az olyan vénségek, mint én, már nem bírnak túl sokáig ácsorogni - intettem fejemmel a nappali felé, ott sokkal kényelmesebb, majd ledobtam magam a kanapéra. Vagyis úgy tettem le a fenekem, mint egy nyugdíjas szerencsétlen, mert a törött bordák bizony nem örültek túlzottan a mozdulatnak. Onnantól viszont nem volt megállás, jöhet az a croissant! - Kérsz? - nyújtottam természetesen először felé a zacskót, aztán akár kért, akár nem, én bizony nekiláttam az egyiknek. - Úristen, Dana, istennő vagy! - élvezkedtem egy sort, hizlalgatva kicsit a nőstény máját. - No, regélj, miben segíthetek?
Nyílik az ajtó, megjelenik a leharcolt hím, mire önkéntelenül buknak elő belőlem a kedvességtől tutira nem csöpögő szavak. - Ha gondolod, még becsukhatod az ajtót és kitalálhatok valamit, mire újra kinyitod! - Szélesedik mosoly képemre, tekintetembe árnyalt bocsánatkérés vegyül az imént végig nem gondolt megjegyzésért. Mondjuk azért a Dana-féle szeretetbank is véges, ha tényleg orromra csapná az ajtót, esélyesen itt hagynám a francba, túszul ejtve a neki vásárolt croissant-okat is. Ám nem ez történik, invitálására beljebb lépdelek a lakásban. Nem vagyok holmi megjátszós szendeszűz, hogy pironkodni kezdjek felsőjének hiányán, de vak sem, ami azt illeti. Pillantásom leplezetlenül legeltettem felsőtestén, még csak magyarázkodnom sem kellett érte, hiszen visszakérdez állapota kapcsán. - Őszintén? Mióta ismerlek, nem láttalak ennyire ramatyul, a korábbiakról meg nem tudok nyilatkozni. - Soknak tűnik ez a három év számomra, neki csak szemhunyásnyi idő, tudom jól. Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már én sem években, hanem évtizedekben mérem az idő múlását? - Ki mondta, hogy ez a tied? - Nevetve kapom el előle a zacskót egy villámgyors mozdulattal. Nem szokásom vérvonalammal felvágni, de előtte nem is tűnik annak valahogy, lévén simán leköröz még jelen állapotában is, ha úgy akarja. No meg, részben az ő érdeme is, hogy képes vagyok kezelni a gyorsaságot, ami az egésszel jár, nem pörögve 0-24, mint egy elcseszett duracell nyuszi. Persze, amikor a nappaliba érve a fotelbe huppan, hanyagul ölébe ejtem a cuccot, én magam pedig az egyik fotelban, féloldalasan neki, foglalok helyet, úgy figyelve az éhező óvodást a hímet. - Kösz, nem. De te ne fogd vissza magad. - Szélesedett mosolyom ki, hogy megjegyzésére felciccenjek nevetősen. - Mondták már páran! - Fejcsóválok pár tincset fülem mögé tűrve szórakozottan egoista mosoly mögé rejtve ennek az egy szónak ezer meg egy helyzetben való elhangzását életem röpke évei alatt. Fedje csak Bostont jótékony homály... Megijeszt, milyen gyakran gondolok mostanság arra a mocskos nagyvárosra. Helyezkedtem kissé ültemben a kérdésére, de nem húztam sokáig, ami a dolgot illeti: - Holnap délután lesz ez a tárgyalás Bentley-ék ügyében, biztos hallottál róla, tele volt vele a sajtó a múlt héten. A pasas végig bűzlött a hazugságtól a tárgyalás alatt, mégis kiharcolta a döntés halasztását, szóval... John mindent megtesz, hogy bizonyítsa a nő ártatlanságát és szeretnék neki segíteni, ha már a gyakornoka vagyok, vagy mi. - Fel se tűnik különben, hogy az eddig mindig vezetéknevén szólított védőügyvédet keresztnevén nevezem ezúttal. - Szerintem fizikai képtelenség az emeletről úgy lőni abban a házban, hogy a leírásnak megfelelő sérülést okozzon a lövés, de laikusként persze jobbnak láttam kikérni egy hozzáértő véleményét. - Mosolyodom el, ebből már azt hiszem, sejti, mit is keresek pont nála. Rahimot amúgy is inkább hanyagolnám mostanában, nem mintha eddig bármi lett volna közöttünk azon az egy-két véletlen összefutáson túl, ami a kocsis dologhoz vezetett.
- Csábító az ajánlat, de félek, hogy a nagy bumm az lenne, hogy senkit nem találok majd az ajtóm előtt. Szóval inkább gyere be - álltam is félre az útból, hogy bejöhessen, képemen pedig féloldalas mosoly ült. Ez a görbület szélesedett, ahogyan megláttam a mustráló pillantását, enyhén emelkedett meg a szemöldököm, mintha csak azt kérdezném tőle, hogy tetszik-e, amit lát. Szavakkal azonban nem tudakolóztam, mindössze afelől, hogy tényleg olyan ramatyul festek-e, mint ahogyan azt az első pillanatban volt kedves közölni velem. - Megnyugtató - nevettem fel röviden, majd máris grimaszolva szorítottam össze a fogaimat, mert nem volt a legkellemesebb érzés. - Mióta ismersz, nem is hozott ki semmi ennyire a sodromból - avattam be kicsit abba, miért nézek ki pontosan így. Vagyis mi vezetett odáig, hogy ilyen foltosra gyepáltassam magam. - Héj, ez gonosz volt! - hunyorítottam rá egy kicsit, de képemen továbbra is ott ült a vigyor, miszerint biztos nem egy ilyenen fogok megsértődni. Az különösképpen nem zavart, hogy kihasználta vérvonalának előnyeit, kifejezetten örültem is neki, legalább nem volt hiába az az idő, amit az edzésekre fordítottunk. Használja csak, amikor tudja és amikor nem feltűnő, hogy gyorsabb, mint az lehetséges volna. Aztán megkapom a zacsit és totálisan olyan képet vágok, mint egy elégedett, jóllakott óvodás. - Tudtam én, hogy nem vagy te olyan szívtelen perszóna! - cukkoltam ezúttal én őt egy kicsit, de a mosolyom elvette a szavak bántó élét, biztosítva a Kisvillámot arról, hogy nem gonoszkodásból mondtam azt, amit. - Nem fogom, ne aggódj - azzal máris elkezdtem majszolni az első croissant és meg kell hagynom, valóban mennyei volt. Nem is voltam rest kifejezni a véleményemet a nősténynek, bár egészen sajátos formában tettem, a reakcióját látva pedig ismételten eljátszom a „felnevetek, majd utána szívom a fogam és fogom az oldalam” kombinációt. - Miért van olyan érzésem, hogy nem éppen a csodás croissant választó tehetségedre mondogatták az ilyesmit? - cinkos mosolyt villantottam két falat között, mert habár nem ismertem a múltját, azért véleményem és fantáziám nekem is van. Abból pedig, amit eddig megismertem belőle, nekem is lehetnek ötleteim, nem igaz? Legfeljebb félrenyúlok, na bumm, szerintem túlélem. Egy-egy „ühüm”-mel adtam a tudtára, hogy nagyon is figyelek, hiába tűnt úgy, hogy a friss péksüteménnyel és a rágással jobban el vagyok foglalva, nem így volt. Nagyon is figyeltem rá, éppen ezért szúrt szemet az is, hogy a védőügyvédet John-ként nevezte meg, nem pedig a vezetéknevén, ahogyan eddig mindig is tette, ha valamikor szóba került. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de nem árt az apróságokra is figyelni. - Érthető és azt kell mondjam, a legjobb emberhez fordultál! - ezúttal rajtam volt a sor, hogy egy egoista mosolyt villantsak. - Remélem hoztál alaprajzot, mert anélkül még én sem igazán volnék képes pontos választ adni erre az egészre - fűztem még hozzá, hiszen alaprajz hiányában attól tartok, nem nagyon tudok neki segíteni. Vagy valami kép kellene, akármi, de nyilván gondolt ilyesmire is. Addig meg, amíg erre várok, falatozgatok tovább, az első croissant után jöhet egyből a második is.
Ennyire átlátszó lennék? Vagy csak tisztában van vele, hogy a másik opció, hogy ledobom a ruháimat, nem játszik, lévén nem vagyok akkora lotyó, mint amekkorának beállít a köz a zűrös tinédzserkorból kiindulva. És akkor Bostonról még csak sejtéseik sincsenek sem nekik, sem Aidennek! Besétáltam a lakásba, mustrálásom leplezetlensége érdeklődést csal képére, amire a nyílt őszinteség mellé apró mosollyal felelek, mert lássuk be, van azért azokban a harci sebes teóriákban valami, Aiden meg alapjáraton sem Hókuszpók ükunokája külső megjelenés tekintetében. - Tudom... - Nevettem, egy pillanat erejéig villantva meg őszintén gyermeki énemet, mely ott élt bennem mai napig, de túlzottan összetört, rejtett volt hozzá, hogy huzamosabb ideig teret érdemeljen. Kezdetben az ő közelében sem engedtem meg hasonló gesztusokat magamnak, de idővel valahogy... felengedtem, ha úgy tetszik, s mára már őszintén úgy érzem, beleférnek efféle fel-felvillantások lényem egy olyan szeletéről, amit kevesen ismernek, teljes mértékben pedig szinte senki. - Mit is mondhatnék...? Farkasok neveltek, így nem egyszerű jajjdebájnak lenni! - Nevettem röpketeg, könnyed kacajjal szakállas megjegyzésemen, ahogy helyet foglaltam kecsesen szemrevaló mozdulatsor közepette a felkínált ülőalkalmatosságok egyikén. Nyammogásának semmivel nem szabok gátat, dicsérete csal csupán könnyed kacajt elő belőlem, hogy finoman felvont szemöldökkel és félre billentett buksival fogadjam visszakérdezését, amolyan "Szeretnéd te azt tudni..." - módon. - Miből jöttél rá, Sherlock? - Húzódott szelíden évődő mosoly képemre, többet nem ér a dolog, mert lassan csak sikerül a lényeg felé irányulnia a beszélgetésnek is. Néha tényleg borzalmasan egyszerűek a férfiak, főleg, ha a hasuk - és/vagy egyéb testtájékuk - is bekerül a képletbe! Lám, Aiden is milyen készségesnek mutatkozik menten, ahogy leérnek a gyomrába az első falatok. Az ügyvéd keresztnevén szólításának jelentősége pedig csupán annyi, hogy végre egy ember, akit nem akart a farkasom megkóstolni, csak mert kissé... felkavart érzelmileg a közelsége. - Avagy nekem épp eleget jelent, Aidennek mondhatni semmit. Ellenben a feladattal, amiért/amivel hozzá érkeztem. - Mertem remélni, hogy nem hajtasz el... - Táskámért nyúlok, belőle tablet kerül elő és beüzemelésre. - Alaprajzot, oldal és elölnézeti rajzot, épp csak háromdés modell nincs a házról, de amúgy, amit csak szeretnél. - Nyújtom felé a kütyüt, miután behoztam a megfelelő dokumentumokat, nem állva meg, hogy szemtelen mód rákérdezzek az éltes farkasnál: - Tudod kezelni, ugye?
Nevetését hallva mosolyra szalad szám, szerettem, amikor nevetett, pontosan azért, mert sikerült elérni, hogy felengedjen mellette. Nem volt ez mindig így, hiszen egyikünk sem osztogatja olyan bőkezűen a bizalmat, de határozottan jó érzés volt, hogy láthattam olykor ezt az oldalát is. Mellette én is oldottabb voltam, ami azt illeti és véleményem szerint ez így volt jól. - Hm, gáz, ha erről a farkasok neveltek dologról nekem Romulus és Remus jutott eszembe? - vált szélesebbé a görbület a képemen, mert akaratlanul is Danát képzeltem az egyik kisfiú helyére. Nyilván nem így történt az ő esetében, mindenesetre vicces volt a gondolat, ráadásul képtelen lettem volna kihagyni egy ilyen remek alkalmat, hogy piszkáljam még egy kicsit. - Egyébként meg ahhoz képest elég jól csinálod - toldottam meg még ennyivel a szavaimat, hiszen ezt tekintve elég jó teljesítményt nyújtott. A kérdését hallva hasonló reakciót produkáltam, mint ő az enyémre, enyhén kúszott feljebb a szemöldököm és a fejem is félrebillentettem, szinte tökéletesen lemásolva az ő mozdulatát. Egyedül a kacajom maradt el, de teli szájjal amúgy sem lenne túl ildomos a művelet, úgyhogy eltekintettem tőle. Amúgy sem tudok úgy kacarászni, mint ő. - Áruljam el a titkaimat? Ne is álmodj, kislány - fűztem néhány szót is a mozdulathoz, de tovább én magam sem foglalkoztam mindezzel, mert a tárgyra tértünk. Egyébként is segítettem volna neki, de a croissant tényleg megdobja a dolgot. Soha nem tagadtam, hogy kellemes hassal készségesebbé válok, most sincsen ez másképpen. - Én? Téged? Ugyan kérlek! - grimaszolva húztam el a számat, mert ahhoz, hogy én őt elhajtsam, jóval nyomósabb indokra lenne szükség. - Alaposan felkészültél, helyes! - ejtettem vissza a második, félig elfogyasztott croissant a zacskóba, hogy az asztalra helyezzem, kezemet pedig nemes egyszerűséggel a nadrágomba töröltem. Itthon voltam, most lehetett, megengedtem magamnak. Elvettem a tabletet, ahogyan felém nyújtotta, a kérdést hallva pedig röviden nevettem fel, ám hamar elhalt a hangom, mert túl fájdalmas volt a mozdulat. - Lehet elkélni némi fejtágítás belőle. Mi is ennek a neve? Tabelet? - mosolyogva kontráztam még rá, de szavaim közben már a gépet néztem, átnézve a képeket, nem szentelve egyiknek sem többet egy-két másodpercnél. A szavaimmal ellentétben tökéletes tudtam használni az eszközt. Az alaprajz érdekelt, amikor pedig ráleltem, az asztalra tettem a masinát, némileg közelebb hajolva hozzá. - Nos, hol történt az eset? Hol állt pontosan a gyanúsított és hol az áldozat? - kérdeztem, hiszen erre még nem derült fény, a történetnek pedig nem éppen elhanyagolható tényezője ezen információ.
- Nem gáz, csak nem biztos, hogy bele akarok jobban gondolni, miféle fantáziálás az a te fejedben, amiben van egy ikertesóm is...! - Szélesedik szemtelen vigyor képemre. Lássuk be, belőlem egy is bőven elég, főleg, mert én magam sem vágynék ikertestvérre. Testvérre sem, ami azt illeti... Melós lenne kiütni még őt is a nyeregből, épp elég küzdelem van nélküle is az életemben. Kacérkodásom ellenére van valami sután gyerekes éle annak a kósza mozdulatnak, amivel fülem mögé söpröm barna tincseimet könnyed dicséretére. - Kösz. - Jegyzem meg mosollyá szelídülő vigyor közepette, ahogy rá pillantok. Kevés ember van, akitől igazán súlya van az efféle gesztusoknak, s mivel a bizalmát sem osztotta könnyedén - szerintem mai napig nem tudom 100%-osan magaménak, miként ő sem az enyémet - így mindenképp ezen egyedek közé tartozik Aiden is. Na meg, nem csak az én "munkám" van a dologban, sokat segített a vérvonal kapcsán, miután Jeze lelécelt. Utánozására már sejtem, hogy orromra lesz koppintva valami elmés visszaszólással, fel is kacagok a megjegyzést hallva. Ismer, mint a rossz pénzt ez esetben, úgy fest, így válaszom sem sok újat mond hat számára: - Próbálkozni azért lehet, nem? Tudod, hogy nem szokásom egykönnyen feladni... - Sandítok felé, veheti ezt ígéretnek is akár, könnyed játéknak kettőnk labdadobálásában, mely szavak helyett tettekkel folytatódik, ahogy közelebb hajolva hozzá, nyújtom át a tabletet, megnyitva a megfelelő file-okat neki. - Igyekeztem, amennyire lehetett. Tablet. És nagyon szívesen tartok továbbképzést, nagypapi! - Kuncogtam, ahogy pedig elhangzik további kérdése az ügy kapcsán, muszáj átülnöm mellé a kanapéra, hogy hajamat hátra söpörve vállaimról tekintsek a ketyere kijelzőjére. - A sértett fél elmondása szerint az emeleti karzatról lőtt rá a védencünk. - Mutatom is, hol a karzat a tervrajzon, bár ennyit azért ő is le tud olvasni a képekről, gondolom. - Ő maga a közlekedő-előszoba kettősében állt, ha jól vettük ki a szavaiból, lévén innét nyílik feljárás az emeletre. Eléggé so-so a helyiség szélessége, ahogy látod. Nem túl szűk, hogy biztosan esélytelennek mondjuk a dolgot, de nem is csarnok, hogy neki lehessen igazat adni. A második ballisztikai elemzés eredményei is holnapra lesznek meg, felkértünk egy független elemzőt a dologra, biztos, ami tuti. - Nem kell farkasnak lenni hozzá, hogy kiszagolhassa az ember, mennyire mindent - minden legálisat - bevetnék, csak, hogy megnyerjük ezt a pert. - Tehát a vádlottunk állítólag fentről lőtt a sértettre... - Felállok ültemből, de nem lépek el Aiden mellől, csupán kezemmel formázok pisztolyt, ujjaimat kinyújtva vagy épp behajlítva és szegezem neki óvatosan a vállának oldalról. - Valahol itt és így érte a történet szerint a lövés, a sebet orvoson kívül más nem látta, ő meg a jelentésében azt írta, oldalról kapta el a vállcsontját a golyó.
Felnevettem a válaszát hallva, majd hirtelen kaptam az oldalamhoz, nem volt túl szerencsés a belenyilalló fájdalom miatt. Aztán végül elmosolyodtam és megvonogattam a szemöldököm, válaszul a szemtelen vigyorára. Nem kell mindenről tudnod, kicsi lány. - Azt hiszem, szerencse, hogy nem Mauglit mondtam, ha már úgy véled, fantáziálgatok - fűztem még hozzá széles mosollyal a képemen. Mauglival fantáziálgatni.. egyrészt fiú, másrészt kisgyerek, úgyhogy inkább hagyjuk és lapozzunk is. - Csak aztán nehogy nekem elbízd itt magad - valamivel szelídebbé vált a görbület, ahogyan felé irányítottam a tekintetem. - Bár lehet ezzel a figyelmeztetéssel már elkéstem - szúrtam még oda neki egyet, pimasz módon kunkorodott feljebb szám egyik széle. - Persze, azt bármikor lehet, csak nehogy én legyek a hibás, ha beütöd a fitos kis nózidat - teljesen természetes volt ez az oda-vissza labdajátszma kettőnk között, kellemes mosoly uralkodott az arcomon is, ahogyan átvettem tőle a tabletet. Semmi bántó nem volt a hangomban és ismert már annyira, hogy tudja, ha valóban ártani szeretnék neki, vagy meg akarnám bántani, egészen biztosan nem így állnék a dologhoz és nem így tenném azt. - Áúcs, ez fájt! - fogam összeszorítva szívtam visszafelé a levegőt egy „sz” betű kíséretében a nagypapit hallva a szavaim előtt. Bár tény, korkülönbségünket tekintve tényleg simán lehetnék a nagyapja, sőt, idősebb is vagyok annál. Na jó, ebbe ne menjünk bele, nem érzem magam olyan vénnek. - Meg lennék áldva, ha már nagypapi szerepben kellene tisztelegni - húztam el a számat, habár nem térek ki arra, hogy csak szimpla nagypapi, vagy éppen az ő nagyapja. Jó így, ahogyan most van. Bólogatok és hümmögök egyet-egyet, amikor elmeséli, hol és hogyan is történt pontosan az eset. Amikor feláll, csak meglepetten nézek rá, a pisztollyá formált kezét látva viszont mosolyra szalad a szám. Ha nem fájna minden mozdulat, még egy színpadias találat bekapást is eljátszanék, elfeküdve a kanapén, így azonban csak kissé mozdulok bele a „találatba”, egy újabb „aú” kíséretében. - A képeket és az alaprajzot tekintve nem igazán tudom elképzelni, hogy onnan föntről képes legyen így eltalálni a célszemélyt. Eléggé szűkös a helyiség, ráadásul a karzat sem olyan nagy az alapját tekintve, hogy ennyire tökéletes rálátása legyen, a lövésről nem is beszélve. Ha tényleg onnan fentről lőtt volna, akkor.. - gyors fejszámolás a magasságokat és minden egyebet belevéve - magasabban kellett volna elkapja a golyó, sokkal inkább fentről fúródva bele, nem pedig ennyire oldalról. Mert ha megnézed, túl magasan van ahhoz a karzat, hogy ilyen szögben tudjon lőni róla - böktem arra a részre, ahol a belmagasságot olvashattuk le. - Legalábbis ha pontos az alaprajz - javítottam még, mert nem vagyok nyomozó, pusztán azt mondom, amit látok. - Szépen beleástad magad az ügybe - nyújtottam vissza a szerkentyűt, ha több kérdése nem volt, vagy már nem tudtam miben segédkezni a témát illetően. Tényleg dicséretes volt, mennyire utánajárt a dolgoknak, de hát ez egy jó gyakornok ismérve, nem igaz?
Felnevetek replikájára a fantáziálás témaköre kapcsán, őszinte és könnyed a kacaj, tovalöki azt az apró varázst, amit pillantásunk találkozása hozott magával az imént. Jó kedvem állandósul a közelében ma úgy fest, vicces, mennyire szélsőségek között mozog a kapcsolatunk. Mármint... emlékszem edzésekre, mikor a halálba is elküldtem gondolatban, miközben az esélytelenek makacsságával rontottam újra és újra neki. Arról nem is szólva, hogy a látszat lazaságon túl egyikőnk se adott magából a felszínnél többet, legfeljebb kapargathattam az általa őrzött titkokat, miként ő sem kapott belőlem önként mélyebbről szeletet. - Igen, az meglehet! - Jegyzem meg finoman lendítve magassarkúba bújtatott lábamat bokája felé, figyelmeztető éllel, mintsem komolyan gondolva a mozdulatot. Hát menjen már a fenébe! Még hogy elbizakodott volnék... Cöhh. - Ezek szerint nincsenek leszármazottaid...? - Csapok le az infóra, bár finoman kérdő éllel csendül az egész, ahogy Aidenre tekintek. Tablettel közelítem meg, mellette foglalok helyet, miközben előhívom a kijelzőn a megfelelő file-okat és elmesélem a lehető legalaposabban az esetet, amiben segítségét kérném. Önkéntelenül jön, hogy közben gesztikulálok kezeimmel, s felállva jószerével el is játszom a történést, a sértett fél elmesélése alapján igyekezve rekonstruálni az egészet. Halk kuncogással nyugtázom a bemozdulását meg egy kósza, szinte már bájosan gyermeteg "Bocsi." keretében. - Mit mondasz, van olyan lehetséges pont, ahonnét mégis megtörténhetett a dolog? Teszem azt feljebb állt a meglőtt fél vagy nem is tudom... - Pillantok felé az ábráról, mikor lehuppantam ismét mellé. Alapos vagyok, kissé talán túlzottan is ráfeszültem erre az egész ügyre, de a rohadt életbe is, nehogy már az asszony legyen a hibás, csak mert egy gyökérhez ment feleségül! Arra, hogy pontos-e az alaprajz, macskás mosoly költözik képemre. - El sem tudod képzelni, mi mindenre képes két kedves szó a földhivatalnál! - Jegyeztem meg csalfa éllel hangomban. Nem, ez a két szó véletlenül sem a "kérem szépen", sokkal inkább utal arra, hogy apám lánya vagyok, de nem bocsátkozom ennyire a részletekbe. A megjegyzésére apró mosollyal köszöntem meg úgy... mindent. A készülék visszaadását, a bókot, meg hogy egyáltalán segít. - Tudom, rohadtul semmi közöm hozzá, de neked mibe sikerült beleártanod magad, hogy így helyben lettél hagyva? - Firtatom, mert bármily önző is legyek, az nem jelenti azt, hogy ne érdekelne, mi van másokkal. Főleg, ha azok valamilyen téren fontosak is számomra.
- Héj, hát mit művelsz? - megjátszott hangszínnel csattanok fel, amikor a lábát a bokám felé lendíti. - Nem elég, hogy ilyen ramatyul festek, még sántává is akarsz tenni? - csóválom meg a fejem, tartva magam az előbbi szerepemhez. Nyilván nem tudna bennem akkora kárt tenni, de nyilván tudja, hogy a magunkfajtáknak elég halálraítélt helyzet lenne a lábnélküli állapot. Szórakozni pedig bármikor lehet, nem igaz? - Nem, már nincs - ugyan ott a mosoly a képemen, de jóval mélyebb tartalommal bír ez a három szó. Pajzsom azonban kellőképpen zár, hogy ne zúdítsam a kis nőstényre minden nyűgömet, kár lenne elrontani ilyesmivel a hangulatot. - De ki tudja, egyszer lehet eljön az idő, hogy ismét Teremtésre adom a fejem - vontam meg egy laza mozdulattal a vállamat. Nem gondolkodtam még rajta, de semmi sem lehetetlen ezen a téren és lehet nekem is jót tenne, ha lenne egy Kölyköm, akivel tudnék foglalkozni, akinek a felelőssége az én vállaimra nehezedne. Persze itt van Dana, de vele „csak” edzünk, az teljesen más, mint egy Teremtő-Kölyök kötelék. - A lövésnek mindenképpen lejjebbről kellett volna elsülnie, ha a személy mondjuk guggol, vagy a lépcsőn áll. Vagy pedig az áldozatnak kellett volna kissé arrébb állnia. Errefelé - mutattam az alaprajz képén, hol tudnám elképzelni. Nem voltam mondjuk helyszínelő, szimpla építészmérnök csupán, de a körülbelüli számítások alapján jutottam erre a véleményre, csak tud vele valamit kezdeni. - De remélem nem kell a nevem adnom ehhez az egészhez - nem bántásból mondom, de már csak az hiányzik, hogy belerángassanak egy ilyen ügybe. - Gondolom nem hátrány, ha valakinek Berger a vezetékneve - semmi pimasz él nem volt a hangomban, magam is élnék az ilyesfajta lehetőséggel, ha volna, hiszen ami megadatott, azt ki kell használni. - Egyébként meg gondolom a két szép szem amúgy is hatásosabb ilyen helyzetekben, mint az asztalcsapkodás - célzok ezzel a női-férfi szerepekre, mármint ha én állítottam volna oda, hiába pillogtam volna, elküldtek volna, míg a nőkkel szemben előzékenyebbek az emberek. Mondjuk attól is függ, ki áll a másik oldalon, de ez már csak szimplán részletkérdés szerintem. - Egész egyszerűen csak nekiszaladtam egy kóbornak. Ideges voltam, kellett a feszültség levezetés - vontam meg a vállam egy laza mozdulattal, amibe persze belesajdult az egész felsőtestem, de mondhatni már egészen hozzászoktam. - Ó, milyen faragatlan vagyok.. Kérsz esetleg valamit inni? - pillantottam rá, hiszen mégiscsak én voltam a vendéglátó és akármilyen ramatyul voltam, tényleg képes lennék feltápászkodni és elcsoszogni a konyháig, ha kér valamit, hiába járt már itt többször és ismeri a terepet.
- Ilyenkor legalább van egy szemernyi esélyem ellened! - Horkanok fel nevetős éllel rosszallását hallva. Persze, ez is ugyan olyan komolytalan, mint amilyenek az ő szavai. Annak hallatára azért, hogy "már" nincs kölyke, az én képemen kissé alábbhagy a mosoly. Nem kérdezek, bármennyire is szeretnék, mert már tudom, hol a határ Aidennél, amikor nagy valószínűséggel úgysem kapnék választ, vagy nem olyat, mint várnám. Akkor meg minek erőltessem, nem igaz? Talán majd egy másik óvatlan pillanatban, fű alatt... Mégis van egy kérdés, ami önkéntelenül kibukik belőlem. - Milyen érzés? Elveszíteni. - Tekintek rá, kék tekintetem játékossága helyén a Chena jegét idéző fagyos komolysággal. Én csak a másik oldalt ismerem, azt sem igazán. Él még valahol a Teremtőm, bizton tudom. Ne kérdezze senki, honnét, egyszerűen... érzem. Adja az ég, hogy ne találkozzunk soha többé mi ketten. Inkább át is nyergelek szépen lassan ittlétem tényleges okára, a tárgyalás alatt levő kétes meglövéses kalandra, modellezve azt némileg Aidenen is a könnyebb érthetőség - nem, eszem ágában sincs ténylegesen meglőni - kedvéért. Aprókat bólogatok értően, ahogy magyaráz, ismét közelebb hajolok kissé a térkép végett, hogy lássam, mit is mutat pontosan, ennek következtében egészen közel van arcunk egymáshoz, ahogy oldalt tekintek rá a kétkedése hallatán. - A témában szakértő személy, mint megnevezés megfelel, kedves Anonymus? - Szélesedik mosolyom, állom pillantását, immáron ismét játékos fényben úszó kékjeimmel. Arra azért fel kell horkanjak kissé, könnyed, prüszkölős kacajjal, mikor a vezetéknevemmel jön. - Így is mondhatjuk. Megéri a szavazónknak is lenni ám!- Kacsintok felé cinkos mosollyal. Ó, ha tudná... ha csak sejtené mindazt, mi Ethannek hála szépen lassan leveleket bont bennem elhatározás formájában... Szerintem megpróbálna lebeszélni róla, mint sokan mások is tennék. Nem véletlenül nem reklámozom az egészet. - Hála a férfi uralta világrendnek, még mindig több a felsővezetésben a hímnemű, szóval... igen. Bár egy jól szabott felső sem árthat! - Nevettem fel immáron könnyedén. Minek is tagadjam? Mindenki abból él, amije van, szerintem Aiden is élt már vissza azzal a helyes pofázmánnyal, amivel megáldotta az Ég. Tuti! - Ideges vagy? Fogj egy kóbort! Hogy ez milyen édes... - Szusszantam némi játékos iróniával. - Komolyan ez volt a legjobb feszültséglevezetési mód a nyűgödre, amit találtál? - Ciccentem, a kérdésre pedig kissé oldalt billentettem fejemet, úgy tekintettem rá. - Hüm... milyen teád van? - Ahogy ő képes lett volna feltápászkodni, úgy én meg képes lettem volna kihasználni ezt, akármilyen szarul is van. Jó, nyilván, ha nem tud felállni, kiszolgálom magamat én, de máskülönben miért ne tehetné meg ő, mint házigazda? Na ugye!
Kezdőlap
<333//
*
<333 
100. 
