Nem boncolgatta a témát, aminek szintén csak örülni tudtam. Időközben átvettem a törlőrongyot és letöröltem az asztal szélét is, ahova néhány csepp tea még odatalált. -Úgy mondod, mintha én kiváló beszélgetőpartner lennék. - Mosolyogva összehajtogattam a rongyot, majd a tálca mellé tettem, majd visszaültem a kanapéra és Liu felé fordultam. -Amíg ilyen cukin adod elő magad, addig nem foglak elzavarni, ebben biztos lehetsz. Meg...amúgy sem szokásom. Valahogy mindig megtalálom a közös nevezőt az emberekkel és úgy ahogy kijövök velük. Alkalmazkodó típus vagyok. Vontam meg végül a vállam. Azt már nem hoztam szóba, hogy mennyire jól esett megsimizni a fejét. Szeretek anyáskodni mások felett. Persze csak ha ebben az a bizonyos "Másik" is partner és nem sértem vérig vele.
Cukin?! Na, erre majdnem felhorkantam. Napok óta most először éreztem, hogy a farkasom megmozdul, és grimaszol egyet, valami "anyám hová süllyedünk" hangsúllyal. Most az egyszer igazat adtam neki. Nem akarok cuki lenni. - Az jó, ha megtalálod a hangot másokkal. - feleltem. Nem, nem ecsetelgetem, hogy én mostanában megtalálom-e. Nem, nem találom, az utóbbi két hosszabb beszélgetésem Duncannel és Castorral veszekedésbe torkollott, de továbbra is merem állítani, hogy ez nem az én hibám. Vagyis nem teljesen. De ha most Tru megkérdezi, hogy kicsoda Duncan, a jó édes anyukája se mossa le róla már a gyanakvásomat. Lenézek a nadrágomra, hogy szárad-e már. Bármily kellemes és megértő a társaság, nekem ez az egész roppant kínos, és másról sem szól, minthogy érzem a bennünket elválasztó falat. Ez a fal engem választ el a normális emberektől. Nem csak Trutól, hanem mindenkitől, és ... lebonthatatlan. Már nem is próbálkozom, hogy én is beszéljek valamiről. Már csak egy visszhang vagyok.
A megjegyzésére csak bólintottam, majd szótlanul figyeltem. Annak ellenére, hogy néha meglehetősen sokat tudok beszélni szeretem a csendet is. Szeretek valakit csendben figyelni és úgy, szép lassan kiismerni. Hm...az hiszem jó kukkoló lenne belőlem...bár erre nem vagyok büszke. Halkan felsóhajtottam. -Tudod...egy ismerkedős beszélgetés folyamán átlagosan három, az illetőre valótlan állítás hangzik el. Te hánynál jársz? - Kíváncsian pillantottam Liu-ra. Komolyan érdekel. Mondjuk elég hülye kérdés... Nem várhatom el, hogy feleljen rá. Valamiért viszont úgy érzem, hogy megtehetem. Remélem nem teszem rosszul. Túl könnyen érzek mások iránt barátságot és bizalmat. Vajon vissza fog kérdezni? Lehetséges... Addig még eldöntöm, hogy elmondjam e; valószínűleg a tizenháromnál is túl vagyok.
Élesedik a helyzet ... De ez még mindig jobb, mint a kínos hallgatás. Vagy nem? - Mármint úgy érted, hányszor hazudtam? - nézek vissza Trura. Szeretem tisztán a dogokat. - Nézzük csak! Tényleg kínai vagyok, éltem New Yorkban, a korom, és a munkahelyem is passzol. Mondtam még valamit? Azt hiszem nem. Ja, de. Tényleg ismerem Castort. Na, itt jobb lett volna Mr. de Luca-t mondani, de mivel ő is így emlegette, így nem annyira nagy baj. Basszus, még mindig nem tudom, hogy őrző-e, akit most rám küldtek, hogy próbára tegyenek! Persze, hogy nem merek hazudni! Igazat mondani meg még annyira se. Isteni, de tényleg! Csak nem élvezem. Azt hiszem mégis kérek egy hajszárítót. - Na, és te, Tru? Mért van az az érzésem, hogy te többnél jársz? Mi van, ha azt mondom, hogy én tudom ki vagy? Anyám, ezt most tényleg én mondtam? Hogy fogom én ezt most kimagyarázni?! Na, mindegy, az ajtó nyitva van, legfeljebb vészes gyorsaságú távozásba kezdek, vagy nem is tudom ... térden állva kérek bocsánatot? Au! Hogy nevezhettem nyíltan hazugnak? Mondjuk ős is ezt tette velem!
Egyre jobban kezdem kedvelni Liu-t. Másnak is felhoztam már ezt a kérdést, de kivétel nélkül eddig mindenkinek "sürgős dolga" akadt és elviharzott. Egy kicsit azonban rosszul érzem magam. Vigasztalt volna, ha legalább egyszer kamuzott volna, de még az sem... Gyűlölöm magam, amiért gyakorlatilag muszáj hazudnom. Akaratlanul is elnevettem magam, ahogy visszakérdezett. -Ha már ennyire őszinték vagyunk... Szívből örülök, ha a harmincon belül tudok maradni. - Kellemetlen, ha még annak se tudok igazat mondani, akinek szeretnék. Liu utolsó mondatán felkaptam a fejem. -Ezt hogy érted? - Még szép, hogy felkeltette az érdeklődésemet egy ilyen mondattal! -Ismertél engem korábban? - Juj, de kínos lenne! Ki tudja, lehet, hogy egy óvodába és általánosba jártunk és most össze-vissza hazudok neki, amiről tudja, hogy a fele sem igaz.
~ HARMINC???!!! Húúú, hát izé ... Na, most legyek én eléggé óvatos! Mi van, ha nem is őrző? Valahogy úgy vagyok vele, hogy ők nem hazudnának ennyit. Vagy csak az idealista kölyöknek bilibe lóg a keze? De mi van, ha van egy szekta, akik leváltak az őrzőkről, és ártatlan eltévedt lányoknak hazudva magukat farkasokat cserkésznek be? De miért, Hogy megteáztassák őket? Liu, öregem, ne légy paranoid teljesen! De aztán a következő megjegyzésemre a válasz már újra megkongatta a vészharangokat. - Mármint minél korábbról, az itt a kérdés. Megpróbálok úgy visszakérdezni, mintha én tudnám a választ, de tőle akarom hallani. Pedig dehogy tudom ... De roppant mód tudni szeretném. Még a végén tényleg beletrafáltam valamibe! És jó nekem az? Nincs valahol egy mentés gomb? Segélyhívó? Ja, de az van. Lehetni hívni az őrzőket ...
Nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk itt a becsapottabb fél. Én, aki minden baromságot összehordtam, bár az is lehet, hogy igazat mondtam egész végig, nem? Hiszen attól, hogy nem tudom, hogy valós még lehet igaz... Kit áltatok? Semmi esély rá, hogy ennyi minden igaz legyen... Így inkább én vagyok a becsapott. Feltéve, ha kiderül, hogy Liu-t tényleg ismertem már korábbról. -Hát...úgy kb két évnél korábban. - Azt hiszem lassan két éve lesz, hogy nem emlékszem semmire. Én már annak is örülnék, ha valaki olyannal találkoznék, aki mindössze egyetlen egyszer találkozott velem az amnéziám előttről. Attól legalább egy nagyon kicsi információt ki tudnék húzni a régebbi természetemmel kapcsolatban.
Igen, most már biztosan tudom, hogy beletrafáltam valamibe. Csak még azt nem tudom, hogy mibe. Azt, hogy nekem ez most jó vagy rossz, már meg se merem kérdezni még magamtól sem. De most már nincs megállás. - Mért? Mi történt két éve? Mi a fene történhetett? Még csak elképzelni sem tudom. S ki vagyok én, hogy kihúzzak belőle bármit is? Mi jogom van hozzá? És ráadásul nem is őrző. Nem abba trafáltam bele, amit sejtettem, mert annak semmi köze holmi két évhez. Én két évvel korábbról aligha ismerhetek őrzőket. Vagyis igen, de azok engem is úgy ismerhetnek csak, mint embert. Ez az egész baleset két éve még sehol sem volt. Két éve ... hej, ha visszamehetnék az időben! Nem két évet, de csak két hónapot! Nem, annyi már nem elég. Valamivel több, mint két hónapja történt. De nekem tényleg olyan, mintha már vagy két éve berántott volna magába az örvény.
A kérdésére csupán hanyagul megvontam a vállam. -Jó kérdés. Azt hittem te tudod a választ. - Annyit felesleges mondanom, hogy a kórházban ébredtem és azóta se kép, se hang nem maradtam meg az előtte lévő dolgokról. Ha már mondok valamit, akkor már valami lényegeset. Ez viszont annyira mellékesnek tűnt, hogy említésre sem tartom méltónak. Ráadásul kezd az a gyanúm lenni, hogy csak áltatom magam és semmit sem tud rólam. Elvégre olyan kérdéseket tett fel és mondatokat hozott fel, amiket bárki más is tudna hasonló helyzetben. -A sütit szereted? - Ismételten témát váltottam. Nem szeretném feleslegesen fájdítani a szívem. Már régen lemondtam az emlékeimről. -Mert ha igen, akkor összedobhatok valamilyent.
- Nem kérek sütit. - felelem kissé morcosan. - Elnézést, hogy belekezdtem ebbe a faggatózásba. Ja, nem is, végül is te kezdted pedzegetni, hogy ki mennyit hazudik. Felpattanok, és járkálni kezdek, mert igen is idegesít ez a ki nem derült fél igazság. Aranyos! Tőlem várja a választ, hogy vele mi történt két éve? Ha nem tudja, hogy mi, akkor honnan tudja, hogy két éve történt? Járkálok még egy kicsit, de aztán megállok előtte. - Amióta elindultunk ide, van egy sejtésem. De semmi nem igazolja, csak megérzések. Ha igaz, akkor a bolondját járatod velem, amiért őszintén szólva roppant pipa vagyok. Ha nem, akkor viszont nem tudom, mi okod lenne hazudozni össze-vissza. És ez engem idegesít, úgyhogy légy oly kedves, és ne tereljél itt nekem sütivel, jó? Na, most fogadjunk, hogy már nem vagyok annyira cuki! Megvadulok, annyira utálom, ezt a macska-egér játékot! Én innen el nem megyek, amíg meg nem tudom, mi van ezzel a két évvel!
Meglepett a mondata, melyben engem hibáztat. Részben igaza is van, de kissé támadónak hatott az egész és ezt nem néztem volna ki belőle. -Nem állt szándékomban... - Kezdtem bele, de fogalmam sem volt hogyan is fejezhetném ki magam úgy, hogy ne értse félre. -Szóval...nem szemrehányásképpen kérdeztem. Tényleg csak érdekelt. - Felállt. Járkálni kezdett, ami nem zavart annyira. Maximum a magasságkülönbség, ami így köztünk lett. Azt pedig már megszoktam. Sok emberrel találkoztam már, aki magasabb nálam. Túlélem. Egyáltalán nem vidám téma volt, amit felhozott, azonban nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak rajta. Követve a példáját én is felálltam a kanapéról. Közelebb léptem hozzá és lábujjhegyre állva gyengéden belecsíptem bal kezemmel az arcába. -Csak a kedvedben akartam járni, nah... Ne durcizz be, jó? - Ártatlanul mosolyogtam rá. Szinte biztos vagyok benne, hogy ebből azt a következtetést vonja le, hogy szórakozom vele...pedig nem. Legalábbis nem tudok róla. Időközben elengedem az arcát. -Ne vedd személyesnek. Mindenkinek kb ugyanennyit hazudok. Nem szórakozom veled...Szándékosan legalábbis nem.
Nem, ő nem "szemrehány", csak érdeklődik. Nézem, ahogy elém áll, és megpróbálja eltréfálni a dolgot. Belém csíp?! Buksisimi, csipkedés ... nem értem mit akar. Ezek után szinte túlzottan tartózkodónak tűnik, hogy a nadrágomat nem akarta megtörölgetni. Mi az, hogy nem szándékosan szórakozik velem? Hát, nekem eléggé szándékosnak tűnik! És nem, nem mondja meg, hogy mi van e mögött. - Két éve bevettél egy hazugságpirulát, és még nem sikerült azóta felköhögni? Segítsek? - kérdem gúnyosan készségesen. - De nem, ne vedd személyesnek! Csak a segítő szándék vezérel. És csak hogy ne maradjak el kedvességben, jóóóól összeborzolom a haját a fején. - Nem tudom, mi bohóckodom itt veled. Majd hazudozol valami másnak. - morranok aztán a végén, és sarkon fordulok, hogy felvegyem a kabátomat. Persze ez nem olyan egyszerű, egy szem bal kézzel. Hogy én mit kínlódtam reggel is, mire felhúztam a cipzárt ...
Akaratlanul is felnevettem a csipkelődő kérdésén és a végén tett megjegyzésen. Nem sikerül kellően komolyan vennem szegénykét, ami neki még inkább azt tükrözi, hogy szórakozom vele. Meg is tudom érteni... Az ő helyében valószínűleg én is hasonlóképpen gondolnám. A hajam összeborzolása azonban kellően komollyá tett. -Te... - Először egy nagyon csúnya jelzővel szerettem volna illetni, de semmi olyan nem jutott az eszembe, ami egy kicsit is helytálló lett volna. -Ez övön aluli volt! - Jelentettem ki határozottan, s most én morogtam kissé, miközben próbáltam a kezeimmel eligazgatni a hajszálaim. A szemem sarkából követtem Liu-t. Elüldöztem volna? Nem szeretném, hogy elmenjen...vagy ha mégis elkerülhetetlen, akkor ne gondolja és terjessze azt, hogy kamuzásból áll az életem. Nem szerettem volna elmondani, de úgy tűnik muszáj lesz. -Amnéziás vagyok. Az elmúlt 1-2 évemen kívül semmire sem emlékszem. Ha nem hiszed megadom a Providence-i orvosom telefonszámát... Úgyhogy ha akarnék se tudnék olyan dologban igazat mondani, ami a kórházi ébredésem előtt történt.
Nem, az övön aluli, az a törlőruha lett volna, de odáig nem jutottunk. Aj, a nők és a hajuk. Ha egyszer rám támad egy idősebb női farkas, összekócolom a haját, és amíg megfésülködik, addig kereket oldok. Jelen helyzetben a lehető legjobb túlélési technikám lehet. Aztán Tru végre színt vall, és nekem elszáll rögtön az összes csipkelődő és durcás kedvem. Szépen lassan visszaakasztom a kabátomat a fogasra, és visszafordulom feléje. - Na, az sz@r ügy. Én aztán már csak tudom, nekem ugyan csak nyolc nap esett ki, de az is elég bőven. De nem tudom, mért nem lehetett ezt az elején elmondani? Nem az ő hibája! És ettől még ... szóval ez nem olyasmit, minthogy valaki AIDS-es mondjuk ... Nem emlékszik semmire ... - És nem is keresett senki? Nem találtak rád? Se család, se ismerősök? Rokonok? Mégis, hogy tud valami ennyire elveszni? Biztos már előtte is magányos volt. Rossz, amikor valaki nem hiányzik senkinek. Viszont .... simán lehet, hogy mégis őrző. Na, jó, tudom, ez már szinte rögeszmévé nőtt nálam, mert ugye mért pont egy őrzőt ne találna meg a többi őrző ... - Mondd csak ... nincs neked egy tetkód .. vagy több ...?
Mázlimra hitt nekem és nem kérte el azt a bizonyos telefonszámot. Az csak blöff volt. Az orvosom nevére már rég nem emlékszem, úgyhogy a számát sem tudtam volna előkeríteni a telefonkönyvből. Mondjuk az arcára még emlékszem...de miután elszöktem ennyi miatt nem fogok visszamenni. -Az bizony...úgyhogy tessék szépen sajnálni! - Az utolsó mondatrész parancsolóra sikerült inkább, mint kérésnek, de részemről oly' mindegy volt. Nem gondoltam komolyan. A sajnálatától nem kapom vissza az emlékeim. Kérdésözönjén elmosolyodtam. Ennyit talán még összesen nem kérdezett. Válaszként megráztam a fejem, miután nagyjából sikerült megigazítanom a hajam. -Sőt...a kórház odáig sem jutott, hogy a személyazonosságomat kiderítse. Az egyik ápolónő adott nekem keresztnevet...Aztán idővel jött a többi. Ez azonban nem publikus információ, úgyhogy kérlek ne terjeszd. Még a főnököm se tudja. Azt hiszi illegálisan vándoroltam be és ezért kellettek új papírok. - A legutolsó kérdése elég furcsán hatott. Nem értem hogyan jött a témához, de lássuk be, én is hajlamos vagyok a témától teljesen eltérő kérdéseket feltenni. -Akad...de hát fiatalság, bolondság! - Vontam vállat, miután azt hittem megmagyaráztam a tetoválásom miértjét.
Igen, fiatalság bolondság, és még Tru sem öregedett meg túlságosan, ez kétségtelen. Megemelem a kezem, jelezve, hogy érik a következő hajborzolás. - Nem véletlenül kérdeztem. - jegyzem meg szelíden. - Nem akarod megtudni, hogy mégis ki lehetsz? Néztem egy-két krimit, az amcsiknak van tetkóadatbázisuk, gondolom, ezt nem akárhonnan vették, tényleg van. Ezeknek mindenre van pénzük. Ha Tru tetkójával nem jutottak sokra ott sem, akkor lehet, hogy azért, mert annyira titkos. Sajnos fogalmam nincsen róla, hogy hogyan néz ki egy őrző tetkója. Szóval, ha megmutatná, akkor sem tudnám. hogy valóban az-e vagy sem. De erre nincs is szükség. - Nézd, nem tudok semmit garantálni, de van esély rá, hogy tényleg segíthetek. Kéne egy fotó a tetkódról. Előveszem a mobilomat, és odaadom neki. Rábízom, hogy kimegy, marad, én akár el is fordulok, csak kattintson egyet. Csak nem rakták annyira bizalmas helyre ... Persze lehet, hogy totál más cucc, és semmi köze az őrzőséghez, csak valami fiatalkori lázadás, és a csaj akkor is őrző volt valaha. De mégis érdemes ezt megpróbálni.
Mikor a kezét emelte én már hátrébb is léptem. Fő az óvatosság. Mikor a legutóbb ezt tette nem jártam túl jól. Ha még egyszer a hajamhoz ér... -Talán nem ártana ezt-azt tudni magamról... - Vontam meg a vállam. Nekem már tulajdonképpen olyan mindegy! Így is elvagyok, de néha jó lenne tudni legalább a nevemet, az életkoromat, vagy a csillagjegyem, hogy legalább az újság horoszkópos részét érdemes legyen elolvasnom. -...de ha csúnya dolgokat csináltam, akkor inkább jobban szeretnék nem tudni róla. - Határeset. Túlságosan kétesélyes az egész. Nem tudom melyik opcióval járnék a legjobban; ha tudnék róla, vagy ha nem. Mindenesetre bolond lennék, ha nem használnám ki a lehetőséget. Ráadásul nem is biztos, hogy Liu talál valamit. Úgyhogy káromra biztos nem válhat, ha elfogadom a segítségét. Átveszem tőle a mobilját. Őszintén szólva nem szívesen fényképezném vagy mutatnám meg egy idegen kedvéért... -Lefényképezem, ha leszel az LBB-m! - Kijelentésem közepette máris elkalandozott a figyelmem és Liu mobiljának a telefonkönyvét nyitottam meg. Kíváncsi vagyok benne e van Castor száma.
Na, hát én ezt nem tudom garantálni, hogy most csak akkor tudja meg .. vagyis ... - Ha az vagy, amire gyanakszom, akkor nem csináltál csúnya dolgokat, vagyis nem valószínű. Ha meg nem az vagy, akkor úgyis mellélőttem, és nem jön információ. Ez pofon egyszerű, tényleg. Csak egy kicsit gondolkodni kell. Lehet valami keleti maffia tagja is Tru, kétségtelen. De azoktól mért borsódzna a hátam? A következő modatot nem igazán értem. ~ Mi az az LBB? Éppen megkérdezném, mi is az hangosan is, amikor meglátom mit isművel. Úgy kaptam ki a mobilt a kezéből, amikor lekezdett kutakodni, mintha ott se lett volna. Sajnos jobb kézzel, mert a reflexekben nem tárolódott, hogy az használhatatlan, így inkább csak kiütöttem, és fájdalmas arccal, elsápadva próbáltam nem elájulni a fájdalomtól. - A franc! Hát ez nem hiányzott! Csillagok sziporkáznak a szemeim előtt, pedig a fájdalom nem is annyira erős, így utólag, csak roppant váratlanul ért. Megrázom párszor a fejem, hogy helyrezökkenjek.
-Csak annyit tudok majdnem biztosan, hogy Yakuza tag nem lehetek. Azoknak sokkal több tetkójuk van és általában a hátukon vagy a karjukon. Legalábbis én így tudom. Eléggé kiakadnék, ha mégis valami közöm lenne hozzájuk. -Mi az, amire pontosan gyanakszol? - Kérdem kíváncsian, miközben ő kikapta a kezemből a mobilt. Ennyire titkolja az ismerőseit? Hm... gyanús! Témába is hoznám, hogy csak neveket néztem, nem pedig szuperbizalmas sms-eket, de a fájdalmas arckifejezése rögtön elterelte a figyelmem. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy mi lehet a fájdalma forrása. -Mi történt a karoddal? - Eddig fel sem tűnt semmi rendellenes és valószínűleg továbbra sem vettem volna észre, ha nem játszódik le ez a kis jelenet.
A fájdalom elég hamar csillapodik egy elviselhető szintre. Először a mobilomért megyek, és felveszem (bal kézzel) aztán némi tétovázás után mégsem rakom zsebre. Csak nem próbálkozik még egyszer. - Csak egy kis munkahelyi baleset. rácsaptam egy ajtót az ujjaimra. Nem vészes, el is feledkeztem róla. Ez így annyira nem passzol, mert eddig tudatosan mindent bal kézzel csináltam, szóval elérkeztünk a csúsztatások időszakához nálam is. Tényleg elfeledkeztem róla egy pillanatra. A munkahelyi baleset meg egészen passzoló megállapítás. Az ajtó? Nos, az ajtó az nyilvánvalóan hazugság, Castor marka határozottan nem ajtó. - Én tényleg segíteni próbálok, a lehető legdiszkrétebben, ha nem akarod, és meg sem nézem a képet, ígérem, csak megmutatom valakinek. De nem szeretném, ha kutakodnál a mobilomban. Tessék! Odanyújtom újra neki a telefont újra, de ha akadékoskodik még tovább, én nem fogok erősködni. Ha pedig turkálni akarna, akkor most már pofont kap, komolyan mondom, és szigorúan bal kézzel.
Elfogadható magyarázattal szolgált, hisz az ajtókkal gyakran meggyűlhet az ember baja...de valahogy mégsem tűnt egészen százasnak a történet. -Akkor igen nagy erővel csaphattad rá. - Tettem egy megállapítást zárásként. Jobban érdekel a keze mostani állapota, mint az ok, amiért ilyen lett. -Voltál vele orvosnál? - Veszem elő az aggódó, enyhén anyáskodó hangnemem. Szívesen megnézem, ha engedi és próbálhatok is rajta kicsit segíteni, viszont félek, hogy csak rontanék Liu karjának helyzetén. Biztosabb, ha orvos látja. Mosolyogva veszem át ismét a telefont, mikor visszaadja. -Csak kíváncsi voltam benne e van Castor száma... - Nem mintha valószínűnek tartanám, hogy felhívom. Egyszerűen csak érdekelt. -De ha az kiengesztel, te is megnézheted a telefonomban...mind az 5 nevet, ami benne van. - Amiből egyik a tudakozó, a másik pedig a segélyhívó.
Mért nem szállhatunk le most már Castorról? Nem lehetne valami másról beszélni? - Voltam orvosnál, tegnap lehetett levenni a kötést, de még úgy tűnik erősebb behatásokra érzékeny. Most már folyamatosan hazudok. Nem is volt rajta kötés. Alvás szoktam a párna alá téve préselni, hogy legalább addig olyan legyen, mintha sínbe lenne téve. De ha minden jól megy, akkor nagyjából egy hét múlva már kutya baja se lesz. Hacsak ez a mai kis gikszer nem rontott rajta túl sokat. Mondjuk újra levált egy-két szilánk ... Majd ha egyedül leszek megvizsgálom, ahogy tőlem telik. - Nem akarom megnézni a telefonodat. - felelem határozottan. Nem értem mi ez a bizalmaskodás. Egy órája még azt se tudtuk a másikról, hogy a világon van. És nem is nagyon fogunk ennél sokkal közelebbi ismeretségbe kerülni. Ha nem őrző, akkor azért nem, ha meg őrző, akkor azért. - Elforduljak, amíg fényképezel? De ha az exponáló kattanáson kívül még valamit hallok, akkor jaj neki. Ez a beszélgetés, ismerkedés ilyen kondíciók mellett lehetetlen. Még egy felszínes ismeretséget se nagyon lehet kialakítani. Be kell látnom, hogy vagy szerzek falkán belül barátnőt ( a jelenlegi két nő foglalt, az egyik az alfával jár, a másik meg a mentorommal), vagy maradnak a pénzes megoldások, amire meg nincsen pénzem ugye. Akkor a következő hónapokban marad a szerzeteslét. Mire nem jön rá az ember egy-egy ilyen kis beszélgetés során! Nem mondhatom, hogy ettől jobb kedvem lett.
Megkönnyebbültem, mikor Liu azt mondta, hogy a napokban vették le róla a gipszet. Ha már orvos látta, akkor nagyobb baj csak nem lehet vele...vagy mégis? A doktori cím nem egyenlő azzal, hogy tévedhetetlen valaki. -Pedig nagyon aranyos! - Feleltem mosolyogva a telefonos témánál. -Ciklámenes színű és van a hátulján egy pandás matrica, amin mosolyog a kis állatka. Tiszta cuki! - Annak ellenére, hogy nem kíváncsi rá én mégis körülírtam neki a mobilom külsejét. Lelki szemeivel biztos eltudja képzelni nagyjából milyen lehet ezek után. Liu telefonját fényképezős üzemmódba állítottam, miközben lazán megvontam a vállam a kérdésére. -Ahogy szeretnéd... de ha te látsz belőlem valamit, akkor úgy fair, hogy én is belőled! - Jelentettem ki és kíváncsian vártam a reakcióját. Mondjuk nem sok elképzelésem van arról, hogy mit tudna nekem mutatni, ami kb egyenértékű lenne az oldalamon húzódó tetoválásom megmutatásával.
Hát a rózsaszín mobil vigyorgó pandamacival nem az én esetem. Kit érdekel? Cuki? Legyen cuki. Felőlem ... Ha ő BArbie, attól én még nem vagyok Ken ... Még a mobil miatt pampogok, amikor továbbhalad a sorban. ~ Most már vetkőzünk is?! Erre már nem is tudok mit mondani, csak sóhajtva elfordulok. Csak innen kerüljek ki! Nem tudom, őrző-e, de ha igen, akkor valamikor nagyon nagyon nagyon beüthette a fejét. És ha öregedésgátló tetkója van, akkor lehet, hogy igazából már mondjuk negyven éves? Ha meghallom, hogy végre elkészítette a fényképet, akkor megfordulok, és visszakérem a mobilomat, aztán gyorsan zsebre is rakom. Mivel úgysem mentem túrázni, most szépen elcaplathatok a könyvtárba, és megmutathatom ezt egy őrzőnek. Hogy fognak nekem ott örülni, a múltkori incidens után! Vajon mit gondolnak rólam? Azt, hogy tényleg olyan idióta vagyok, hogy őket hívom ki kvázi "viccből"? Vagy gyanakszanak, hogy mégis történt valami? Remélem, nem fognak faggatózni. Már csak az kéne ... De ezt akkor is végigviszem most már. Tudni akarom, hogy jól éreztem-e. - Ha megtudtam valamit, akkor majd jelentkezem.
Miután elfordult bal kezemmel feljebb húztam a pólómat. A baloldali hasfalamon húzódó tetoválásról két képet is készítettem a szabad kezemmel. Az egyiken biztosan rendesen is ki lehet venni a mintát, amit nekem eddig még nem sikerült beazonosítanom. Nem mintha túl sok értelmét kerestem volna...sima tetkó. Visszaigazgattam a felsőm, majd a telefont visszaszolgáltattam jogos tulajdonosának. -Rendben, köszönöm! - Mosolyogtam kedvesen, de még most sem szerettem volna lemondani a társaságáról. Túl jól szórakozom már ahhoz. -Biztos ne csináljak valami ennivaló félét? Hamar megvagyok ám vele, ha sietek!
Kezdőlap
